Köszönjük szépen!

Ajándékozz pár óra fényességet!

Tegnap az utcai szociális munkás kollégáimmal voltam egy körúton. Többnyire az ellátórendszeren kívül élő hajléktalan embereket kerestünk fel. Vannak, akik sajátkezűleg építenek fahulladékból kis kunyhót maguknak és a kutyájuknak-macskájuknak, van, aki a Duna parton húzza meg magát, néha a szélvédettség sem biztosított. Ami közös volt ezekben a helyzetekben, hogy a ruha és élelmiszer szükségleten kívül van egy hatalmas hiánycikk: a GYERTYA. Tüzet még tudnak gyújtani (a szerencsésebbek kis kályháikban), vagy gázrezsóval főzni, de fényforrás nincs, és az utcai lámpák is messze vannak.

Valószínű, hogy te is álltál már tanácstalanul az utcán (hogy adnál is meg nem is pár forintot), mert bizonytalan voltál az összeg sorsát illetően. Most egy olyan adakozásra hívlak, amit - a munkatársaimmal együtt - garantáltan és személyesen a címzettek kezébe juttatunk el. Ha van rá módod, akár egy szál gyertyával láthatóvá, olvashatóvá varázsolhatod több hajléktalan testvérünk (egyébként számomra meglepő módon rendben tartott) környezetét. A felajánlások összegyűjtését vállalom, Budapest területén bárhol megfelel a találkozás. Hívj (+36 30 343 21 55), vagy írj (sandor.bertalan@maltai.hu) és a kivitelezést megbeszéljük privátban. Köszönöm szépen!

Dino Buzzati: A colombre

Tizenkettedik születésnapjára Stefano Roi azt kérte hajóskapitány atyjától, vigye magával a szép vitorlásán. – Ha nagy leszek – mondta –, én is a tengereket akarom járni, akárcsak te. Még szebb is, nagyobb is lesz a hajón, mint a tiéd. – Adja Isten, hogy úgy legyen, fiacskám – felelte az apja. S mivel épp aznap kellett tengerre szállnia magával vitte a fiát. Gyönyörű, verőfényes nap, tükörsima tenger. Stefano először volt a hajón, boldogan bóklászott hát föl-le a fedélzeten, ámulva nézte a bonyolult vitorlásmanővereket. Hol erre, hol amarra volt kíváncsi, a tengerészek meg mosolyogva válaszolgattak, lassan elmagyaráztak neki mindent töviről-hegyire. Amikor aztán a tathoz ért a sétafikálásban, csodálkozva megállt a kisfiú. A hajó szántotta barázdában, két-háromszáz méternyire, föl-fülbukkant valami a víz felszínén. A bárka immár röpült a nagyszerű hátszélben, az a valami mégis egyre tartotta a távolságot. S noha Stefano nem is sejtette, mi lehet az, olyasféle megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy vonzza őt, igen erősen vonzza. A kapitány, mivel már jó ideje nem látta körbejárni a fiát, előbb fennhangon szólongatta, majd pedig otthagyva a parancsnoki hidat, keresésére indult. – Stefano, mit csinálsz? Úgy állsz ott, mint a cövek! – kiáltott rá, amikor végre megpillantotta a hajó végiben; csak állt a fiú, s nézte merőn a habokat. – Gyere ide, papa, nézd! Odament hát a kapitány, s meregette is a szemét abba az irányba, melyet a fiú mutatott, de hiába, nem látott semmit. – Időnként felbukkan valami sötét tárgy a nyomdokvízben – mondta a gyerek. – Követ bennünket. – Bár negyvenesztendős is elmúltam – mondta az apa –, a szemem még kifogástalan. De nem látok semmit, az égvilágon semmit. Mivel azonban a fiú tovább erősködött, hozta a távcsövét, s most már azzal vizsgálgatta a habokat. Egyszerre csak látja ám Stefano, hogy elsápad az apja. – Mi ez? Miért vágsz ilyen arcot, papa? – Ó, bár ne hallgattam volna meg a kérésedet! – kiáltott föl a kapitány. – Most aztán reszkethetek érted. Nem tárgy az, amit föl-föl bukkanni látsz a víz színén, s ami követ bennünket. Hanem egy colombre. Ettől a haltól fél legjobban minden tengerész, az egész világon. Titokzatos, szörnyű cápa, ravaszabb, agyafúrtabb az embernél. Nem lehessen tudni, milyen meggondolás alapján, tán sose derül rá fény, kiválasztja az áldozatát, s minekutána kiválasztotta, hosszú-hosszú esztendőkön át követi, egy egész életen át, míg csak nem sikerül fölfalnia. És a legfurcsább az egészben: senki sem látja, csak az áldozat, s az, akit vérségi kötelék fûz az áldozathoz. – Nem mese ez? – Nem mese. Sosem láttam, de az annyiszor hallott leírásokból most rögtön felismertem. Ez a bölénypofa, ez a szüntelenül tátogó, nyíló-csukódó száj, ez az irtózatos fogsor! Sajnos, semmi kétség, Stefano, a colombre téged szemelt ki, s míg csak a vízen tartózkodol, nem fog neked békét hagyni. Hallgass rám: most tüstént visszatérünk a partra, te kiszállsz, s többé nem hagyod el a szárazföldet, semmi áron. Ezt meg kell ígérned. Nem való neked a tengerészélet, fiacskám, nyugodj bele szépen. Egyébként derék ember lehetsz te a szárazföldön is, sokra viheted ott is. Így szólt az apa, s azon nyomban partnak irányította hajóját, visszatért a kikötőbe. Itt hirtelen rosszullétre hivatkozva kirakta a fiacskáját. S már fordult is, röpült a nyílt tenger felé, nélküle. A gyerek ugyancsak zaklatott szívvel maradt a parton, s ott állt mindaddig, míg el nem merült a főárboc csúcsa is a látóhatár peremén. Künn, a mólón s a hullámtörő gáton túl, puszta volt a tenger, tökéletesen elhagyatott. Ám ahogy jobban kimeresztette a szemét, Stefano egy időnként felszínre bukkanó fekete pontocskát pillantott meg a távolban: az „õ” colombréját. Ott körözött, ott úszkált föl-alá, lomhán, kitartóan, s várt reá. Ettől fogva minden úton-módon irtották a gyerek tengerre vágyakozását. Apja az ország belsejébe, a parttól több száz kilométernyire küldte tanulni. S az új környezet hatása alatt Stefano nem is gondolt egy ideig a szörnyre. Mindazonáltal a nyári szünidőt otthon töltötte; s alighogy megérkezett a szülői házba, már égett a türelmetlenségtől; az első szabad percében már szaladt is ki a partra, a móló végibe. Mintegy ellenőrzésképpen, bár alapjában véve fölöslegesnek tartotta a szemlét. Ennyi idő után – még ha igaz is, amit apja mesélt róla – a colombre minden bizonnyal felhagyott az ostrommal. De azért csak maradt, kővé dermedve, dobogó szível. Mert, lám, két-háromszáz méterre a mólótól, a nyílt tengeren, ott úszkált a baljós hal, igen, lassan úszkált föl-alá, időnként kiemelve pofáját a vízből, s a part felé kémlelve: mintha csak azt figyelte volna türelmetlenül, vajon Stefano Roi megérkezett-e végre. Így az ellenséges lény, mely éjjel-nappal vár reá, afféle titkos rögeszméjévé vált Stefanónak. S megesett vele a messzi városban is, hogy az éjszaka kellős közepén arra riadt, nyugtalanság szorítja össze a szívét. Biztonságban volt, persze, több száz kilométer választotta el a colombrétól. S mégis, tudta, hogy túl a hegyen, a síkságokon, erdőkön, mezőkön túl, ott vár reá a cápa. S ha a Föld legfélreesőbb zugába költözik is, a colombre lesben fog állni az oda legközelebb eső tenger tükrén, a végzet eszközének kiapadhatatlan türelmével, engesztelhetetlen makacsságával. Komoly fiú volt Stefano, készséges, jóindulatú, eredményesen folytatta tanulmányait, s alighogy felnőtt, megemberesedett, tisztességes, jól díjazott hivatalt kapott ama város egyik kereskedelmi vállalatánál. Közben atyját elvitte valami betegség, az özvegy pedig eladta a remek vitorlás hajót. Csinos kis vagyon várományosa lett Stefano. Munka, szórakozás, barátok, első szerelmek; immáron kialakította az életét. Ám a colombre gondolata csak nem hagyta nyugton; ama balkörmű ábránd, gyászos és megigéző lidérc; s hiába teltek-múltak a napok, nem foszlott szerte, nem tűnt tova, ellenkezőleg, mintha egyre megátalkodottabbá vált volna. Nagy elégtétel a dolgos élet, a jólét, a nyugalom, de a szakadéknak még nagyobb a vonzása. Betöltvén huszonkettedik esztendejét, Stefano – miután felmondta állását, s elbúcsúzott városi barátaitól – visszatért szülővárosába, s közölte édesanyjával ama szilárd elhatározását, hogy folytatja atyja mesterségét. Az asszony boldogan fogadta fia döntését – Stefano sosem tett neki említést a titokzatos cápáról. Hogy a gyerek odahagyta a tengert a város kedvéért, ezt szíve mélyén mindig a családi hagyomány elárulásának tekintette. Így hát Stefano megkezdte a hajóséletet, s tüstént bizonyságát adta jó tengerészképességeinek: hogy remekül bírja a fáradalmakat, s rettenthetetlen lélek. Járta, járta a tengereket, s a hajója szántotta fehér barázdában éjjel-nappal, ha vihar volt, ha szélcsend, ott settenkedett a colombre. Tudta Stefano, jól tudta, hogy átok leselkedik reá, ítélet, de talán épp ezért nem bírt elszakadni tőle. S rajta kívül senki sem látta a vitorlásról a szörnyet. – Nem láttok arra semmit? – kérdezte időnként a társaitól, a hajó mögött fehérlő barázda felé intve. – Semmit, az égvilágon semmit. Miért? – Nem tudom… Úgy rémlett… – Csak nem colombrét láttál? – tréfálkoztak amazok, s babonásan megragadták a kezük ügyébe eső vasdarabot. – Miért nevettek? S miért fogtok vasat? – Mert a colombre nem kegyelmez. S ha, Isten őrizz, a hajónk után vetné magát, ez azt jelentené, hogy valaki közülünk elveszett. De Stefano nem tágított. Sőt. A szakadatlan veszély, mely nyomába szegődött, mintha csak megacélozta volna akaratát, felszította volna tengerszenvedélyét, növelte volna vakmerőségét a küzdelem s fenyegettetés óráiban. Amikor úgy érezte, hogy már teljesen ura a mesterségének, atyjától örökölt vagyonkáján vásárolt felesben egy teherhajót, melynek azután egyedüli tulajdonosa lett, majd pedig, hála néhány szerencsés fuvarnak, sikerült egy komoly kereskedelmi gőzöshöz jutnia; mind merészebb célok felé tört. De a sikerek, a milliók nem bírták elűzni lelkének ama megátalkodott, gyötrő szorongását; másfelől sohasem csábította a kísértés, hogy eladja a hajót, s visszavonuljon a szárazföldre, új életet kezdjen. Hajózni, hajózni – ez volt az egyetlen gondolata. Alighogy partra lépett egy-egy hosszú út után, máris égett a türelmetlenségtől, hogy tengerre szálljon újra. Tudta, hogy odakint, a kikötőn túl, vár reá a colombre; s hogy a colombre a romlással, pusztulással azonos. Oda se neki. Valami lebírhatatlan belső ösztönzés hajszolta egyre tovább, tengerről tengerre, óceánról óceánra, percnyi nyugodalmat sem hagyva. Míg végül egy szép napon Stefano észrevette, hogy megöregedett, igen, vén lett, vénségesen vén; és senki sem értette környezetében, miért nem hagy fel már azzal az átkozott tengerészélettel, hisz gazdag, nagyon gazdag. Öreg volt hát s boldogtalan, megkeseredett, mert csak futott, futott esztelenül a tengereket által, az ellenség elől való menekülésre tékozolva egész életét. Mert a nyugalom s jólét boldogságánál nagyobb erővel hatott reá mindig a szakadék vonzása. Történt pedig egyik este (pompás hajója épp szülővárosának kikötője előtt horgonyzott), hogy úgy érezte, közeledik halála órája. Magához szólította a másodtisztet, akiben nagyon megbízott, s lelkére kötötte: bármit tesz, ne ellenkezzék, hagyjon mindent rá. Amaz becsületszavát adta. Ez ígéret birtokában Stefano a másodtiszt rémüldözése közepette elmondta a colombre történetét, mint üldözte õt hiába majd fél évszázadon át. – Fáradhatatlanul követett a világ egyik sarkától a másikig – mondta –, olyan hűséggel, melyre a legnemesebb barát is képtelen lett volna. Én most halni készülök. Bizonyára õ is rettenetesen öreg, fáradt immár. Nem lehetek hűtlen hozzá. Azzal elbúcsúzott kedves tisztjétől, vízre bocsáttatott egy csónakot, s szigonnyal fölfegyverkezve beszállt. – Most hát elébe megyek – jelentette ki. Így van ez jól, nem szabad csalatkoznia. De küzdeni fogok, utolsó leheletemig. S már távolodott is a hajótól, gyönge evezőcsapásokkal. A tengerészek, a tisztek s a legénység, szemmel kísérték, míg csak el nem tûnt a víztükör peremén, az éjszaka árnyainak ölelő karjaiban. Az égbolton holdsarló fénylett. Nem kellett sokáig fáradnia. A csónak oldalánál hirtelen fölbukkant a colombre rémületes pofája. – Itt vagyok hát végre, nálad – mondta Stefano. – Most rajtunk a sor! – S maradék erejét összeszedve magasba emelte a szigonyt. – Huhh – nyögött egy keserveset a szörny –, ez aztán hosszú út volt! Megfáradtam ám én is, bele is rokkantam. Mennyit kellett úsznom miattad! S te csak futottál, menekültél. Nem értetted soha, miről van szó. – Miért? … – kérdezte Stefano félig holtan, félig elevenen. – Mert én nem azért üldöztelek, hogy fölfaljalak, amint hitted. Csupán azt a megbízatást kaptam a tengerek urától, hogy adjam át ezt neked. Azzal a cápa kiöltötte nyelvét, s egy tompán villódzó golyót nyújtott át rajta az öreg kapitánynak. Stefano két ujja közé fogta az ajándékot, s alaposan szemügyre vette. Óriási gyöngyszem volt. Tüstént fölismerte. A híres-nevezetes Tenger Gyöngyét tartotta kezében, mely szerencsét hoz annak, aki birtokolja, hatalmat ád, szerelmet s lelki békét. De most már késő volt, késő. – Jaj nekem – ingatta fejét szomorúan Stefano Roi. – Mily elhibázott minden! Sikerült elátkoznom az életemet; s a tiédet is tönkretettem. – Isten veled, szegény ember – szólt a colombre, s mindörökre alámerült a tenger éjfekete mélységeibe. Két hónap múlva egy kis bárkát vetett partra a hullámverés. Néhány halász látta, amint nekicsapódik a meredek sziklafalnak; kíváncsian eveztek hozzá közelebb. Csontváz fehérlett a csónak padkáján, még mindig ülő helyzetben. Az ujjcsontok kis gömbölyű kavicsot szorongattak. A colombre óriás testű, igen-igen ritka hal; félelmetes látvány. Aszerint, hogy melyik tengerben fordul elő, s a tengerpartot miféle népek lakják, különböző az elnevezése: kolombernak is hívják, meg kahloubrának, kalongának, kalubalunak, chalung-grának. Furamód a természettudósok nem ismerik. Olyan is akad, aki azt állítja, hogy nem létezik.

A bodzaillatról

Szia Balázs! Szoktatom szívemet a jelen időhöz. Ha tévesztenék, segíts ki, kérlek! Amikor rólad beszélünk, vagy te foglalod keretbe az életed fontos dolgait, három nagy mágnes köré csoportosulnak az események: ezek az író-költő, a meleg-aktivista és a terapeuta. Évekre való olvasmányt publikálsz a neten, mindegyik témakörben. A Google nagyjából száztízezer találatot ad a nevedre. Kedveled ezt a dalszöveget, hogy „még sohasem találkoztam szakáccsal / de olyan emberrel már igen / aki a vacsoránkat a hozzávalókból összeállította…” Tudjuk, látjuk, hogy több vagy a – hűséggel és szorgalommal betöltött – szerepeidnél. 1969. október 12-én az élet veled egy nagy kalandba kezd, amikor elindul birtalanbalázsolni. A te szavaiddal szólva: „…tollal / félig írt füzettel / indulok szerencsét próbálni / Birtalan Balázs lehessek” (B-változat; 1 691012-2415) Az általános iskolai beiratkozásnál a tanító néni gyanútlanul faggat, hogy „aztán tudsz-e már olvasni?” Amikor igennel felelsz, tovább kérdez: „melyik könyvet olvastad?” „Tizenkét hónap a címe – válaszolod, majd hozzáteszed eredeti stílusodban: – Marsak írta, azt hiszem orosz nemzetiségű…” Óvsz attól, hogy a súlyuknál nagyobb jelentőséget tulajdonítsak a szimbólumoknak. Mégsem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy ez az első könyved az utolsó előtti is, amit ebben az életben kézbe veszel. Mivel a heti zsebpénzedből egy egész dinnyére nem futja, lekuporodsz a járdára és számolsz hosszasan, aprólékosan. Majd összeszedve minden bátorságodat odalépsz a zöldségeshez: – Csókolom, kérek szépen 37 dkg görögdinnyét. És a szomorú kisfiú nem érti, miért nincs se dinnye, se empátia számára. (http://birtalan.blogspot.hu/2010/06/erik-gyumolcs.html) Van lelki erőd, hogy a „Miért tartják Shakespeare-t zseninek?” dolgozati kérdést lecsapd elsőre ezzel a tömör válasszal: „Mert az volt.” – később az Ódáról írt verselemzésedben kifejted, hogy az valójában egy maszturbáció jelképes leírása. Amihez nyúlsz, az rövid időn belül balázsos lesz tőled. Ebből a szempontból mindegy, hogy versírás, bűvészkedés, teológia, honlap készítés, keresztény közösség szervezése, közjegyzői okirat, zsiráftánc vagy terápia a feladat, ami éppen eléd kerül. Mikor lelkesen beleállsz a munkába, azt profi szintre viszed. Kivételes módon tudsz lelkesíteni is a felfedezéseiddel. Az elvevők és meghagyók civilizációi, az erőszakmentes kommunikáció, a meleg szubkultúra, a Harry Potter univerzum, a tranzakcióanalízis vagy meseterápia mind-mind felvillanásai annak a mágiának, ahogy a nyers életet belakod, és számunkra is élhetővé formálod. Amennyire alakítasz minket, legalább olyan mértékben igényled a kölcsönhatást tőlünk. Azért lehetsz éppen ilyenné, mert Feri a fociban mindig a vesztésre álló félnek szurkol; Tomi pedig felismeri „…a Balatonba hullt zsiráftollat” és mesél neked „a piros csíkos hintalóról…” (Művirágok a szimbolizmus oltárára; Mert) Az sem akadály, ha – pilinszkysen szólva – néha „úgy közelítünk hozzád, mint a füvet csipegető tyúk Isten égő csipkebokrához”. Szívesen magyarázol, érvelsz és vitázol. Csak a kétszáz százalékos sebességedet győzzük szusszal. Nem a tudatlanság a legnagyobb ellenfeled, hanem a rosszindulat; illetve ha a tisztességedet kérdőjelezik meg, mert az napokra képes megbénítani. Éjszakákba nyúlóan, időt és energiát nem kímélve beszélgetsz telefonon, chaten és e-mailben; válaszolsz a kérdezőknek, hogy eloszlass tévedéseket és kiállj az értékeid mellett. A gondolat is reménytelen, hogy számba vegyük a temérdek cikket, beszédet, petíciót, liturgikus szöveget, blogbejegyzést, kommentet és az azokra adott megfontolt válaszokat, amiket olykor a pihenésed vagy a párkapcsolatod megrövidítésével alkotsz.

Az Aszalt szilva… fülszövege szerint menekülsz a magabiztos válaszok elől, ugyanakkor elszánt makacssággal kérdezel. És mikor válaszolsz, azt mindig átszínezi a kétely, a bizonytalanság... Az általad végiggondolt és megszenvedett igazságok árnyékában viszont nyugodtan pihenhetünk. Akkor is, ha egy következő nagy futam végén kérdőjelekre cseréled a mondat végi pontokat. Becsületes gondolkodó vagy, aki a tenger felé tekintve csak a folyásirányt nézi, nem a tegnapi, vagy a pár perccel ezelőtti medret. Világos számodra, mikor már túl vagy a kereszténységen, és ezt következetesen vállalod minden fórumon. Nem pillanatnyi fellángolás a részedről, évek kemény munkája, szellemi birkózása alapozza meg. A kétbodonyi, közösségi nyaralás egyik estéjén nagy sétát teszünk kettesben, amikor felnézel az égre, egy kisgyermek ártatlan kíváncsiságával fürkészve a temérdek galaxist, és azt mondod: „most ezek után mondd ki a khalkedóni dogmát…” (Jézus Krisztus isteni és emberi természetéről) Nem csupán formaság vagy politikai korrektség a részedről, ahogy a női emancipációt kezeled. Álságosnak tartod és kevesled a márciusi hóvirágot az egész éves házi rabszolgaságért cserébe. Megrendülsz a Vagina monológok őszinte vallomásán, világgá kiáltod, hogy: A Szent Korona megsértése bűncselekmény. A családon belüli erőszak nem. (http://birtalan.blogspot.hu/2012_06_01_archive.html) Úgy írsz, mintha beszélnél, szinte hallani a hangodat – mondja az ajánló –, aki sokhelyütt otthon vagy. És igen: ezért teheted ilyen bensőséges, egyszerű hangon… A képtelen fordulatokból – ha vívódások és bánat árán is – mégis győztesen tudsz tovább lépni. Így találsz vissza az okiratszerkesztéstől „első szerelemedhez”, a pszichológiához. Okénak tekinted a hozzád forduló embereket, partnerként megosztod velük saját élményeidet. Egy terápiás beszélgetés közben az a freudi elszólás szalad ki a szádon, hogy Amikor én meghaltam, sem apám, sem én nem sírtunk... Nem a tökéletes imidzs helyreállítása kötött le ekkor sem, hanem „hogy komoly gyógyító potenciál rejtőzik abban, ha a terapeuta is megmutatja magát, látni engedi élete bizonyos részleteit, nyíltan felvállalja, hogy ő maga is ugyanúgy úton járó, mint a kliens…” Pedig ettől a mondattól, mint írod: „bármelyik pszichoanalitikus instant orgazmust élne át”. (http://sorskonyvnelkul.blog.hu/2015/09/17/amikor_a_terapeuta_lebukik) A Mi minden nem (Szélesre tárt jelen) sorai között szinte megbújik a „nem vagyok zsidó, de nem vagyok goj se” félmondatod. Aztán a Képnézegetős címűben (Szélesre tárt jelen) – bővebben kifejtve – így látod magad: Az Isten-kérdést rég letudta: a földbe készül, nem az égbe. Egy jobb lelet – s szánni valóan gojként, kipában hajlong az Örökkévaló nevére. Tanulod kibogozni az ősi betűket. Vallásosan, sőt a „nyúlon túl” is egy új időszámítás kezdetét jelenti világlátásodban a Soá tragédiája. Nem tudsz kimaradni belőle, fáj neked. És elemi, kibékíthetetlen felháborodással állsz ellen minden fasiszta, kirekesztő gondolatnak. Ezért választod a búcsúzásod egyik zenéjének a Hatikvát, Izrael nemzeti himnuszát. A meghalásod útját sem tartod privát titoknak, engedsz bennünket az ágyad köré ülni. A Szent Imrében mesét mondasz az egyetlen szögről, amibe kapaszkodva az Ördög ki-be jár… és jót nevetünk kisdiákkori húzásodon, mikor cselesen angolul beszélsz a félig részeg önkéntes rendőrhöz, aki végül elkobozza az orosz munkafüzeted… Van erőd Életvégi interjút adni a Hospice-nak. Meglepetésünkre a riport nagy része az egészségügy és a benne élő orvosok, ápolók, betegek és családtagok helyzetének a javítását célozza. Türelemmel és humorral készítgetsz minket a gyászra; köszönő levelet írsz a kórház vezetőségének; versben köszönsz el a Balatontól. (Márciusban a mólón; http://birtalan.blogspot.hu/) A kerek koszorúkhoz szokott, avatatlan szem megáll egy pillanatra egyedi virágaid fölött. A Halál ereklyéit medálként a nyakadban hordod, hogy emlékezz: a halált legyőzni valójában nem azt jelenti, hogy valamilyen varázslattal megragadod a halhatatlanságot, hanem hogy a halált önként elfogadod, mint az élet részét és nem szöksz meg előle. Te is a halál ura vagy, mert saját életedre már nem mint végső, abszolút értékre tekintesz, amelyet mindenáron meg kell őrizned. Belátod, hogy része vagy a nagyobb egésznek.

(https://hu.wikipedia.org/wiki/A_Halál_ereklyéi) Dupla B monogrammal élére állsz az izmaelita törzsnek – ami attól, hogy virtuális, miért ne lenne valóság?! Rutinod van abban, hogy ha eléd tesznek egy megvonalazott lapot, keresztbe írj rá. Ha nem viseljük Quinn szájbarágós stílusát, ízi verziót fabrikálsz a kedvünkért, sőt versbe sűríted a lényeget: Rímekben tán átadható, mit prózában nem lehet: rohadt sokan vannak az emberek. E sárteke sarában mintegy hétmilliárd hempereg – baszki, ez rengeteg! Zabáltatni ennyi szájat, föleszik a biomasszát: a többi fajt levesükbe belebasszák. Nem az a baj, hogy nem lesznek többé színes madarak. Jut is, marad is szín a Nap alatt. Nem is erkölcsi izé, hogy „mit szól majd a természet”. A természetben egy csupasz Föld is elférhet. Az a gond, hogy sokan hiszik: Minden Fajok Királya a törvény hatályát kizárja. Szent iratokba, csillagokba, köldökükbe révednek. S tévednek. Míg úgy teszünk, mintha az istenek nekünk szarták volna a világot – bolygókat, aranyat, no meg a zsiráfot –, és naponta több tucat fajt végérvényesen felfalunk, egy nap asztalunkra kerül enfajunk. Ismétlem: enfajunk. És meghalunk. Nem károgás, nem is vád ez. Jóslat se: nem vagyok vátesz. Nem ősi prófécia, nem titokzatos titok. Biosz és matek. A túléléshez nem kell para, dogma, csak egy új paradigma. Ez is megvolt hát. Itt hagyom e rímhegyet. Én megyek. (Ne, velő; http://birtalan.blogspot.hu/) Bodzaillat van!

korai sirató

anyám fekszik az ágyán, mikor meglát felül és köszönt / kamaszkorom óta nem beszéltünk ilyen hosszasan és tisztán / összetartozunk a sejtjeink mélyén, az emlékek örvényében / tiszta az arca, viccel magával és a dologtalan lábaival / az élete feladta rejtvényen gondolkozik / most lehetne újra kezdeni, behozni ezt az irdatlan kiesett időt / naponta ideülni mellé és meghallgatni, mesélni egymásnak / de nem kaptunk több dobást / csak ezt a kurta, napfényes búcsúzást / virágot, gyertyát viszünk apánk kopjafájához, az övé helyére is kerül / van, akit alig találunk meg a sírok erdejében, valakit már nem is keresünk / porladoznak csendesen egymás mellett / az autóban dübörög gyermekkorunk / megyek a vonathoz, haza… már saját macskánk van / elvisz a munka, a magam választotta kényszer / pedig anyám ágya mellett van egy szék / talán a lelkében is ott van az a hely, amit csak nekem őriz / lehetnék hűségesebb? / viszem a szemét és az arcát, a beszédem is tőle kaptam / első tanító nénink is már rég a föld alatt van / a falu díszlete kicsit pofásabb, a lakói már odébb álltak / egy-két arc visszaköszön / visz a vonat tovább, az örökségem itt van az ujjaimban / a szókincsemben, a gondolataimban / a földszagú egyszerűség bűvöletében / és abban a békében, amit anyám fotója őriz / találkoztunk végül

Éles kövek közt...

Ha magunk mögött hagyjuk a nagyváros lármáját és felületességét, és megérkezünk a völgybe, akkor megcsap bennünket a szabadság szele, és a hegyekben újra felfedezzük az emberi méltóságunkat. Szikla szikla hátán, kopasz, mégis szép táj. E hatalmas hegygerincek többet kínálnak az érintetlen természetnél: Isten előtti mély csendet. Ha órákon át kirándulunk, észrevesszük, hogy olyan parányiak vagyunk, akár egy apró rovar; új nézőpontból látjuk önmagunk és a világ kapcsolatát. Ijesztő és félelmetes élmény. Nem éppen kies, alpesi táj, legelésző tehéncsordákkal. Csak a moha és egy-két ritka virág él meg ebben a magasságban. Nem hallani mást, csak a guruló kövek hangját, ahogy óhatatlan megmozdítjuk őket. Aztán ott kísér az erős, szakadatlan szél. Ha elhaladunk egy csúcs szélárnyékában, döbbenetes csend száll ránk.

Van valami nemes és boldogító abban, amikor megküzdünk a természettel. Minden testi-lelki képességünkre szükségünk van. Nem hagyhatjuk, hogy a félelmünk legyőzze az értelmünket és ügyességünket. A gyaloglás nagyon fontos útravalót ad az életre. Eleinte csak-csak beszélgetünk a társainkkal, aztán ez pár száz méter után abbamard. Másra kell az energia, mindenki átveszi a haladása sajátos ritmusát, a lépéseit figyeli csupán. Amint a szavak véget érnek, megindul a gondolatok lavinája. [Aztán azok is elülnek, és marad a végtelen, mély csend.] A városban biztosan érezzük magunkat. Ott nem is gondolunk arra, hogy veszélyek leselkednek ránk; magabiztosan mozgunk. Eszünkbe sem jut félni, vagy hogy akár meg is halhatunk. Látszólag mindent kézben tartunk. Ám ez illúzió. Egy baleset, hirtelen betegség vagy korai halál bármikor utolérhet bennünket. Tényleg azt gondoljuk, hogy a sorsunkat tökéletesen mi irányítjuk és a legkisebb részletet is mi határozzuk meg. A hegyekben tett kirándulás folyamatosan a sebezhetőségünkre és a saját korlátainkra figyelmeztet minket. Nem közeleg-e vihar? Leszáll-e a köd? Nálunk van minden szükséges felszerelés (térkép, iránytű, esőkabát…)? Megerősödik a szél? Addig tart a felelősségünk és a hatalmunk, hogy felkészülünk és éberek vagyunk. Minden tudásunk és ügyességünk ellenére semmi másra nem lehetünk befolyással. Ahogy folytatom az utam, tisztábban kezdem látni a dolgokat, mint otthon. Olyan csendes a táj, csak a szelet hallani. A kövek halottak és szürkék. Ősidő óta itt vannak, s még sokáig itt maradnak, akkor is, amikor én már nem leszek… A moha lassan nő. Távol a város kényelme. Abból tudok csak gazdálkodni, ami a hátizsákomban van. Idővel kezdem ismét megtalálni a biztonságomat. Miután felvettem a ritmust, könnyebb a gyaloglás. Boldogító csend vesz körül. A szokásos zaj annyira igénybe veszi máskor a figyelmemet, hogy ott a hirtelen támadt szünet idegesít. Ez a csend más, belső békét ad. Madártávlatból látom a várost, mindent ebből a nézőpontból szemlélek. A rutinszerű zajok és a feszültség elvonják a figyelmünket, ezért jobbára állandó tevékenységbe menekülünk. Szorgosan dolgozunk, mégis elenyésző értéket hozunk létre. A csend mély gondolkozásra késztet. Az izmaim dolgoznak, felveszik a vándorlás ütemét. Ezt a nyugalmat senki és semmi nem veheti el, nem teheti viszonylagossá; közelebb visz magamhoz és a mindennapi életem dolgaihoz. A felismerés csak a kezdet; a nagyobb feladat ezt a felfedezett igazságot életben tartani. (Janne Haaland Matláry: Akit az igazság megtalált c. könyve alapján)

Mese az igazság győzelméről

Az Egyfejű Királyfi elment a Hétfejű Sárkányhoz, és így szólt hozzá: – Otthon a gyűlésen arról beszélgettünk, hogy miért van neked hét fejed. Amikor nekünk csak egy van! Nos? – Így születtem – felelte a Sárkány jóindulatúan. Nekünk sárkányoknak hét fejünk van. – Ez nem mentség – replikázott a Királyfi. Sőt annál rosszabb rád nézve. Mert ha szerezted volna valahol azt a rusnya hét fejedet, akkor ezt talán mi is megtehetnénk. De így reménytelenül egyfejűek maradunk mindörökre! – Minek nektek ennyi fej, ha rusnyának látjátok? Miért irigyled? – Irigyli a nyavalya. Boldog vagyok, hogy csak egy fejem van! – Hát akkor? – Hát akkor még jobban idegesít minket, hogy ezzel a hét fejeddel rontod a közízlést, és elszívod elölünk a levegőt. – Levegőből van elég – mondta a Sárkány. Jut belőle nektek is, nekem is. – Csak egy rossz szagú, Hétfejű Sárkány beszélhet ilyen demagóg módón! – mondta a Királyfi. Hát tényleg nem akarsz olyan szép egyfejű lenni, mint mi valamennyien? Elkülöníted magad? Azt hiszed, hogy különb vagy nálunk? – Nem gondolom, hogy különb vagyok nálatok. Csak egyszerűen így nézek ki. – És hét kalapod is van – vádaskodott tovább a Királyfi. Nekünk meg csak egy. – Ti is vásárolhattok hét kalapot. Sőt hetvenhetet is. – De nem hordhatjuk egyszerre mind a hetet. Te pedig igen. – De nektek nincs is szükségetek rá, mert csak egy fejetek van. Hordjatok minden nap más kalapot. – Elég volt pimaszságból – háborodott fel a Királyfi. De adok neked még egy utolsó lehetőséget, hogy kimagyarázkodj. Mire használod a hét fejedet? – Látod, ez az! – könnyebbült meg a Sárkány. Elárulok neked egy titkot: én mind a hét fejemmel másképp látom a világot. – Micsoda? – ámult el a Királyfi. – Bizony. A világ nagyon nagy és bonyolult. Nem fér be egyik fejembe sem egészen. Ezért mindegyik fejemmel másik oldaláról veszem szemügyre, és más érdekeset fedezek fel benne. – Te szélhámos! Hát nem tudod, hogy az igazság egy és oszthatatlan?! – Ha egy fejjel gondolkozunk róla, akkor igen. De látod, én a hét fejemmel rájöttem arra, hogy annyi igazság van, ahány nézőpontból vizsgáljuk a dolgokat. Mindegyik fejem tud egy részigazságot. A hét együtt tudja az egészet. – Én például szép vagyok és okos és jó és erős? – kérdezte a Királyfi. – Ha ezzel a fejemmel nézlek, akkor igen. – És ha azzal a másikkal? – Akkor például már nem vagy annyira erős, mert vannak nálad erősebbek is. Hozzájuk képest kifejezetten gyenge vagy. – De okos? – Ez a harmadik fejem úgy látja, hogy okos vagy ugyan, de mégis nagyon keveset tudsz ahhoz képest, amit tudni lehet. Akár butának is gondolhatlak. – De szép vagyok? – Nézd, ez a negyedik fejem mindent nagyon közelről lát. Így nem vagy olyan szép. Például nagy lyukak vannak a bőrödön, tele faggyúval és szőrtüszőkkel. Ez az ötödik fejem pedig messziről néz. Olyan messziről, hogy csak egy pirinyó pontnak lát a mindenségben. Így sem vagy szép. – Fantasztikus! De remélem, mindegyik fejeddel igencsak jónak látsz. – Ezzel a hatodikkal – felelte a Sárkány feszengve – az a gyanúm támad, hogy nem vagy mindig jó. Néha hiú vagy, önző és erőszakos. – És milyennek lát a hetedik fejed? – A hetedik fejemmel egyáltalán nem látlak – felelte a Sárkány szomorúan. A hetedik fejem máshová figyel. – Nincs több dobásod, te büdös himpellér! – mondta a Királyfi határozottan. De egy kis műtéttel majd segítek rajtad! (Ezzel levágta a Sárkány hat fejét, csak a legelsőt hagyta meg.) – No, most milyennek látsz? – Furcsa – mondta a Sárkány. Most ezzel az egy fejemmel látlak sokféleképpen. Okosnak és butának, szépnek és csúnyának, erősnek és gyengének, jónak és gonosznak egyszerre. Valószínűleg ilyen vagy. (Ekkor a Királyfi levágta a Sárkány hetedik felét is. Rögtön úgy érezte, hogy tisztább lett a levegő a világon.)