Ajándékozz pár óra fényességet!

Tegnap az utcai szociális munkás kollégáimmal voltam egy körúton. Többnyire az ellátórendszeren kívül élő hajléktalan embereket kerestünk fel. Vannak, akik sajátkezűleg építenek fahulladékból kis kunyhót maguknak és a kutyájuknak-macskájuknak, van, aki a Duna parton húzza meg magát, néha a szélvédettség sem biztosított. Ami közös volt ezekben a helyzetekben, hogy a ruha és élelmiszer szükségleten kívül van egy hatalmas hiánycikk: a GYERTYA. Tüzet még tudnak gyújtani (a szerencsésebbek kis kályháikban), vagy gázrezsóval főzni, de fényforrás nincs, és az utcai lámpák is messze vannak.

Valószínű, hogy te is álltál már tanácstalanul az utcán (hogy adnál is meg nem is pár forintot), mert bizonytalan voltál az összeg sorsát illetően. Most egy olyan adakozásra hívlak, amit - a munkatársaimmal együtt - garantáltan és személyesen a címzettek kezébe juttatunk el. Ha van rá módod, akár egy szál gyertyával láthatóvá, olvashatóvá varázsolhatod több hajléktalan testvérünk (egyébként számomra meglepő módon rendben tartott) környezetét. A felajánlások összegyűjtését vállalom, Budapest területén bárhol megfelel a találkozás. Hívj (+36 30 343 21 55), vagy írj (sandor.bertalan@maltai.hu) és a kivitelezést megbeszéljük privátban. Köszönöm szépen!

Maradandó lakásunk

haza haza / ahogy a bütykös ujjú kis botanikus / mutatott egy messzi világra / ahol emlékezi testét az ágy / arcát őrzi a párna / ahol a virágai nyílnak / ahol a kedvese várja / haza bárhol / véd ölel engem / ha földbe mos a zápor / otthon van minden sejtem / ahol értik arcomon a könnyet / mert velük vagyok mind / s ha félek mind velem jönnek (Birtalan Ferenc: E.T) Apai nagymamám arca már csak fotók alapján hívható elő, az emlékeimből teljesen kifakult. A háza régóta üresen áll, várja a következő lakóját. Húsvét után egy kárpátaljai lánynak ez a vályogház a kilépés az életbe. Tervei vannak vele, képzeletben már berendezi: ablakcsere, egy jó kályha télire, a gázt bevezetni az épületbe és az öreg ásott kutat is ideje lenne már felébreszteni. Akinek háza van, valahol otthon van ebben a világban (mintha ez lenne az életünk hitelesítő pecsétje Tamási Áron után). Pedig az apostolfejedelem, Pál nevében valakik már évszázadokkal előttünk vetették papiruszra (vagy állatbőrre), hogy nincs örök hajlékunk a csillagok alatt:

„Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid 13,14) Oda van a házam a hét szilvafával, 15 év alatt – ameddig magaménak mondhattam – talán 3-4-szer láttam. Nem szedtem a hasznát, Karcsi bátyám 1 liter pálinkáját leszámítva, amit menten tovább is ajándékoztam. Ülök a vonaton, az IC-n kijelölt helyemen. 3 órára váltottam meg. Vajon meddig lakhatok egy saját ingatlanban? Fogy az erre fordítható időm. Jön egy másik tanács generációk távolából… „Azt mondom tehát, testvérek: Az idő rövid, azért akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna, aki sír, mintha nem sírna, aki örül, mintha nem örülne, aki vásárol, mintha meg sem tartaná, s aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük, mert ez a világ elmúlik.” (1Kor 7,29–31) Mintha-létünk akkor tud ideig-óráig megkapaszkodni a véletlenek sziklahasadékában, ha végül sík vidékre érkezünk, megszilárdul a talaj mindkét talpunk alatt. Ha lesz egy elveszíthetetlen lakásunk, otthonunk, fészkünk. „Ó, megvan-e még az az otthon?” – sajdul Radnóti szívébe a Hetedik eclogában. Az a biztonság, amit Isten készített, amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott… (1Kor 2,9) Ha mégis igaz a tékozló fiú példabeszéde, ha mégis van terített asztal, atyai ház, mindenkit átölelő elfogadás… A fizikusok éppen azon a véleményen vannak, hogy az információ nem vész el a fekete lyuk belsejében sem. Ha mégis megmaradunk, ha végül megmarad a szeretet, minden, ami ebből az örök „matériából” épült bennünk és körülöttünk... A folyó nem a régi medrét keresi, hanem a tengert. Tudják ezt a Santiago felé hömpölygő zarándokok, amikor az utolsó 100–50 kilométeren belül mágnesként vonzza őket valami a célba. Aki lép még három-négy napot, a saját szemeivel is megpillanthatja a véget Finisterrében vagy Muxíában. Mert ott is haza érkezünk, a meredek sziklák és a beláthatatlan hullámok éppúgy körülvesznek biztonsággal, reménnyel, mintha ott születtünk volna. (Lehet, hogy ténylegesen ott születünk.) Kell ott fenn egy ország? Ne legyen fenn, inkább benn kezdődjön. Legyen emberléptű, felforgató és elviselhető. Legyenek benne titkok, amik nem őrölnek fel kérlelhetetlenségükkel, legyenek benne gyógyuló sebek, helyreállítható viszonyok, megújuló esélyek. Legyünk otthon az otthontalanságban is, ahol valakire rábízhatjuk magunkat, egész valónkat, ünnepi és viseltes arcunkkal.

Visz a vonat, még helyet is cserélek. megyek a ma esti célom felé, ahol szükség van rám, ahol öröm fakad. Régi otthonaim már valaki másnak adnak védelmet, menedéket szorongásai és félelmei elől. Gurulok át falvakon és városokon, egyik sem az enyém. vendég vagyok ebben a forgatagban. Vajon merre repít majd az utolsó utam? Hol lesz a kiszállás? Olyan sokan átlépték már azt a küszöböt. Talán várnak rám, talán óvó gyengédséggel követik a botladozásomat, mint amikor a kiscicót nézem a szemközti romos ház cserepein futkározni. Annyi kérdőjel, annyi talány. Ha nincs Isten, miért hiányzik annyira? Ha mégis létezik, akkor miért ilyen botrányosan kétértelmű a világa? Ha tudhatnám, hogy van maradandó hajlék… hogy mégis szeretve vagyunk, már a születésünk előtt… hogy minden könnycsepp számít… akkor elmennék érte a világ végére. Mondjuk, éppen oda készülök.

Semmi ágán, mint mindig

A keresztény credo „értünk, emberekért…” kitétele az ember istenítésének előszobája, éppen ellenkező irányú mozgása annak, amit ez a vallás az Isten emberiesítéséről (inkarnációjáról) vall. De ez sem véletlen. Tudatos létünk hajnalán őseink nagy valószínűséggel védtelennek és kiszolgáltatottnak érezték magukat egy ismeretlen, veszélyes világban. Évezredek teltek el, amíg meg tudták győzni magukat, hogy nem tehetetlen áldozatai, hanem uralkodói ennek a világnak. Mítoszaik és vallásaik, kultúrájuk és művészetük segítségével elődeink a perifériáról lassan és fokozatosan a világ középpontjába küzdötték be magukat (legalábbis a képzeletükben, hiedelmeikben). Amikorra az egyistenhit megszilárdult, ez a dogma (vagy mém) szintén egyeduralkodóvá lett. Az tudat, hogy mi vagyunk a világ centruma, két évezreden át alapvető alkotóeleme, pillére volt a nyugati civilizációnak, a középkoron át egészen a modern időkig. Bár gondolhatnánk, hogy időközben különféle agnosztikus áramlatok ezt megkérdőjelezték, ez a hit tovább élt az emberek fejében és szívében, túlélte Galilei, Kopernikusz vagy akár Kepler felfedezéseit. Sőt, túlélte még a 18. századi szkepticizmust és a 19. századi materializmust is. Hankiss Elemér Az emberi kaland c. könyvében idézi Ernest Beckert, aki szerint az emberi élet legfőbb hajtóereje a halálfélelem. Minthogy képtelen elfogadni a halál végzetszerűségét, az ember tragikus helyzete és „a halál rettenete” arra kényszeríti, hogy narcisztikus módon különleges és következésképpen halhatatlan értékként mutassa fel önmagát. Hangsúlyozza, hogy a társadalom alapvető funkciója nem más, mint hogy tagjait ellássa értelemmel teli szerepekkel, és ezáltal segítsen nekik megfeledkezni a Lét ürességéről és életük mulandóságáról. Civilizációnk az élet értelmének, a szabadságnak, az emberiség fontosságának és halhatatlanságának káprázatos tűzijátéka. Ámítás és önámítás, de segít nekünk élni egy olyan univerzumban, amelyben lehetséges, hogy nincs értelem, nincs szabadság, és az ember számára nincs halhatatlanság. Az emberi világot a káosz és az értelmetlenség (értelmezhetetlenség) végső formája, a halál fenyegeti. A vallás „bátor kísérlet” arra, hogy megvédjük magunka e már-már legyőzhetetlen szorongással szemben azzal, hogy rendet vetítünk a világba, és „az egész univerzumot emberileg jelentőségteljesnek tételezzük fel”. A szimbolikus védőszférák léte élet és halál kérdése az emberi közösségek számára. Ha ezek megsérülnek, súlyos spirituális és társadalmi válság alakulhat ki. „Elsőként Kopernikusz alázta meg az embert, kiábrándítván narcisztikus illúziójából, hogy az emberiség lakóhelye a világegyetem nyugvó középpontja. A kozmológiai megaláztatást követte a biológiai, amidőn Darwin véget vetett az emberek hitének, hogy áthidalhatatlan szakadék választja el őket a többi élőlénytől. Harmadikként jött a pszichológiai megaláztatás: az ember, aki már tudta, hogy nem ura a világegyetemnek, sem az élőknek, felfedezte, hogy saját pszichéjének sem ura és parancsolója.” (S. Freud) Ma már a kopernikuszi és einsteini, darwini és freudi forradalmak után kevés indokunk van arra, hogy higgyünk központi helyünkben és fontosságunkban, de akarva-akaratlan még ma is küzdünk ezért a hitért vagy illúzióért. Nem túlzás, hogy az emberek és emberi közösségek egyik legfőbb tevékenysége mindenkor az volt és részben még ma is az, hogy fenntartsa magában ezt a látszatot. Egy civilizáció két nagy korszaka közötti átmenet általában a hagyományos nooszféra összeomlásával és egy új nooszféra fokozatos kialakulásával jár együtt. Az átmenet évtizedeiben-évszázadaiban az emberek nehéz helyzetbe kerülnek. Már elvesztették a hagyományos civilizációjuk védelmét, és még nem találtak menedéket egy új civilizáció szimbólumrendszerén belül. Többé-kevésbé védtelenné váltak az őket körülvevő kaotikus világgal szemben. „A hagyományos társadalmak egyik jellegzetessége a számukra magától értetődő ellentét az általuk lakott terület és az azt körülvevő ismeretlen és meghatározatlan tér között. A terület, amelyen élnek: a »világ« (pontosabban: »a mi világunk«), a kozmosz; a többi már nem kozmosz, hanem egyfajta »másik világ«, idegen, kaotikus tér, amelyben kísértetek, démonok és »idegenek« (akiket a démonokkal és a holtak lelkével azonosítanak) lakoznak.” (Mircea Eliade: A szent és a profán) A lakóhely tehát a társadalom szerkezetétől függetlenül szent volt, mert az a világ tükörképe, a világ pedig isteni alkotás. „Az emberi gondolkodás és tevékenység mintegy természetes és magától értetődő horizontja egészen a felvilágosodás koráig a vallásos, istenhívő alapfelfogás vagy szemlélet volt… Az izraeliták és az újszövetség első generációinak a hívője számára a pogányok vallása jelentette a kihívást – a pogány istenek kultusza, és nem az ateizmus. Ez a vallási és művelődéstörténeti szellemi háttér megmaradt ugyan egészen a második ipari forradalomig, tehát csaknem napjainkig, a korunkat jellemző vallástalanság azonban a felvilágosodással indul történelmi útjára.” (Nyíri Tamás: Mélylélektan és ateizmus) Samuel Beckett Godot-ra várva című drámájában a két főhős (Estragon és Vladimir) megtestesítői annak a helyzetnek, amikor az ember már elvesztette érték- és szimbólumvilágának a védelmét: elvesztette az őt körülvevő nooszférát. Már meg van fosztva az emberi élet minden oltalmazó eszközétől és szimbólumától, a biztonság és remény minden illúziójától. A szereplők meg vannak fosztva az eszmék és a logika kognitív szférájától… már képtelenek megérteni és értelmezni a körülöttük lévő világot. … A társadalom eltűnt körülük, egyedül maradtak egy üres világban. … Elvesztették emberi azonosságukat és méltóságukat… Nincs múltjuk és nincs jövőjük… az üres jelenben, az értelmetlen időtlenségben élnek. Elveztették hitüket és mítoszaikat is. Az Édenkert sivár pusztává vált körülöttük… Estragon megpróbálja felakasztani magát, de már nincs lehetőség a méltóságteljes halálra sem: az ág leszakad alatta. Mi történik akkor, ha egy emberi közösség körül leomlanak vagy megrendülnek azok a szimbolikus szférák, amelyek a biztonság, a szabadság és az értelem világát teremtik meg az ember számára ebben az univerzumban? Hogyan hordozható el ép elmével és lelkülettel az a gondolat, hogy „elhanyagolható tényezők” vagyunk egy süket és hideg világban, csak kapaszkodunk a mindenség peremén.

Megosztás

Gyertya

Sokan meg vannak arról győződve, hogy az életük jobb lesz, ha férjhez mennek, ha megszületik az első gyerekük, vagy ha megszületik a második. Aztán meg azért frusztráltak, mert a gyerekek túl kicsik még ehhez vagy ahhoz és azt gondolják, hogy a dolgok jobban mennek majd, ha felnőnek. Folytatásként kamaszkori viselkedésük miatt elkeseredettek; biztosak abban, hogy boldogabbak lesznek, mikor ezen a korszakon túljut. Azt gondolják, az életünk jobb lesz, ha partnerünk megoldja a problémáit, ha végre kocsit cserélnek, ha csodálatos nyaralásaink lesznek, ha nem kell majd dolgozni. De ha most nem kezdünk el boldog és teljes életet élni, akkor mikor? Mindig lesznek különböző nehézségeink. Legjobb ezt elfogadni és elhatározni, hogy boldogok leszünk, akármi történjék. Alfred Souza mondta: „Sokáig abban a hitben éltem, hogy a valódi, igazi életem még csak most fog elkezdődni és az ehhez vezető úton mindig voltak megoldásra váró akadályok: gúnyos meg nem értettség, időigényes tennivalók, még nem törlesztett kölcsönök. Aztán kezdődik a valódi élet! Végül megértettem, hogy ezek az »akadályok« a valódi élet.” Ha ilyen módon elfogadjuk a dolgokat, az segít megérteni, hogy nincs egy olyan módszer, ami a boldogsághoz elvezet, mert a módszer maga a boldogság. Következésképpen élvezzük ki az élet minden pillanatát és élvezzük még annál is jobban, ha megoszthatjuk egy számunkra kedves emberrel a ritka pillanatokat és emlékezzünk rá, hogy az idő nem vár senkire. És akkor biztosan nem fogunk arra várni, hogy majd ha vége lesz az iskolának, majd ha elkezdődik az iskola; majd ha lefogyok öt kilót, majd ha sikerül felszedni öt kilót; majd ha gyerekem lesz, majd ha végre kirepülnek a gyerekek; majd ha dolgozni fogok, majd ha végre nyugdíjba megyek; majd ha férjhez megyek, ha végre elválok... Nem várjuk a péntek estét, a vasárnap reggelt, az autócserét, a házvásárlást. Sem a tavaszt, a nyarat, az őszt, a telet, sem az élet végét és egy újjászületést, hanem eldöntjük magunkban, hogy nincs az életben jobb pillanat a boldogságot „elkezdeni”, mint ez a pillanat. Az életöröm és a boldogság nem úti célok, hanem maga az utazás.

Néhány ötlet mára: – dolgozz úgy, mintha nem lenne szükséged pénzre, – szeress úgy, mintha nem fájna a csalódás, – táncolj úgy, mintha senki se látna. Most próbálj meg válaszolni ezekre a kérdésekre: – Sorold fel a világ öt leggazdagabb emberét! – Sorold fel a világ öt legutóbbi szépségkirálynőjét! – Sorolj fel tíz Nobel-díjast! – Sorolj fel tíz Oscar-díjas színészt! Hogy megy? Rosszul? Ne aggódj! Senki sem emlékszik így a tegnap legjobbjaira. A tapsviharok elmúlnak, a trófeák beporosodnak, a győzteseket elfelejtjük. Most ezekre a kérdésekre próbálj válaszolni: – Sorolj fel három jó tanárt, aki segített neked azzá válni, aki lettél! – Sorolj fel három barátot, aki a nehéz időkben melletted állt! – Mondj olyan embert, aki azt éreztette veled, hogy különleges vagy! – Sorolj fel öt embert, akikkel szívesen töltöd az idődet! Hogy megy? Jobban? Azok az emberek, akik az életünket különlegessé teszik, nem feltétlenül a leggazdagabbak, vagy a legnagyobb díjak nyertesei. Viszont aggódnak értünk, törődnek velünk és mellettünk állnak minden helyzetben. Töprengj el rajta egy pillanatra, milyen rövid az élet! Te mit akarsz tőle? Ki vagy te? Ha megengeded, segítek válaszolni erre a kérdésre. Valószínűleg nem vagy a nagy- és közismert hírességek egyike... Jó néhány évvel ezelőtt a Seattle-i paraolimpiai játékokon kilenc atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében. A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi nyolc versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki megállt és visszafordult... mindegyikük. Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a kilencen összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet. Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem. Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani. Egy gyertya nem veszít semmit, ha meggyújt egy másikat. Ezek az egyszerű mondatok maguktól értetődőek tűnnek a számunkra. Néha-néha úgy elmerülünk a tevékenységünkben, hogy közben szem elől tévesztjük, miért is tesszük mindezt.

Egy porszemcsén élünk, a napsugárban függve

Újraforgatták minden idők legnépszerűbb ismeretterjesztő sorozatát, a Kozmoszt. Egy ideális világban Carl Sagan – a korabeli műsor vezetője – kézen fogná az egész emberiséget, és körbevezetné az univerzumban, így mindenkiben tudatosodhatna, mennyire szerencsés, hogy ennyi izgalmas felfedezni való veszi körül. Sagan már akkor a globális felmelegedés elleni harc hirdetője volt, amikor az amerikaiak még az olajválság miatt aggódtak, és igazán lélegzetelállító eszközt talált arra, hogy megértesse a világunk törékenységét. Ő volt az, aki rávette a NASA-t, hogy az 1977-ben felbocsátott Voyager-1 kameráját fordítsák a Naprendszer belseje fele, amikor az űrszonda már nagyjából hatmilliárd kilométernyire járt, és így készítsenek képet bolygónkról. A szemcsés fotón egy halványkék pötty látszódik, Sagan szerint azonban ez a tökéletes kép arra, hogy megértsük, mennyire ostoba dolog az emberi beképzeltség.

A Voyager felvételét kísérő szöveggel is olyan meggyőzően jelölte ki a helyünket, ahogy csak ő tudta: „Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden szupersztár, minden legfőbb vezér, fajunk történelmének összes szentje és bűnöse ott élt – azon a porszemcsén, a napsugárban függve.” Carl Sagan már nincs velünk. Sagan egyik legnagyobb rajongója, Neil DeGrasse Tyson kapta meg a feladatot, hogy újraforgassa a Kozmoszt egy olyan generációnak, amelynek a tudományos vizuális kultúrájában már megszokott helye van a Hubble-űrtávcső képeinek. Tyson is osztja Sagan meggyőződését, hogy a kozmikus perspektíva lehet az, amely megmentheti a Földet és az emberiséget is. „Azok az emberek, akik igazán felfogják a kozmikus perspektívát, soha nem fognak háborúba vezetni embereket. Mert ez egyszerűen nem történhet meg. Ha megvan a kozmikus perspektívánk, és itt ez a kis Földnek nevezett porszem, akkor azt kérdezzük, ’Mégis mit akarsz csinálni? Itt vagy, egy képzeletbeli vonal egyik oldalán a homokban, és meg akarod ölni az embereket a túloldalon, miért is?’ A kozmikus perspektívát nem hordozza magában elég ember ebben a világban. Pedig az egész életünket megváltoztatná.” Amikor 2008-ban a Time magazin arról kérdezte, univerzummal kapcsolatban mi a legmeghökkentőbb tény, amelyet megosztana az emberekkel, Tyson készen állt a zsigerekig ható válasszal: „Amikor felnézek az égre, és igen, tudom, hogy részei vagyunk ennek az univerzumnak, hogy benne vagyunk az univerzumban, de talán ennél a két ténynél sokkal fontosabb, hogy az univerzum bennünk van. Amikor ezen gondolkodom, felnézek az égre – sokan kicsinek érzik magukat, mert az univerzum nagy, és ők kicsik, de én nagynak érzem magam, mert az atomjaim azokból a csillagokból jönnek. Tudom, hogy a testemet alkotó molekulák a kozmoszban zajló eseményekben születtek. Ezzel a felismeréssel a legszívesebben megragadnám az embereket az utcán, és megkérdezném: Hallottatok erről?” origo.hu

Megosztás

Három lépés karácsonyra

1. Megbékélés az idővel Burgos és León között a zarándokút egy fennsíkon vezet, ami olyan sima, mint az asztal lapja. Órák telnek el vég nélküli gyaloglással, és a cél nem közelít egy jottányit sem. Ez a Meseta. Könnyen elveszítem az időérzékem. Minden határtalan térré tágul, csak megyek előre, mégis minden egyforma marad. Mintha egy irreálisan lassított világba csöppentem volna. Semmi vagyok ebben a végtelen horizontban. Az idő (a dolgok logikus egymásutánisága) tud hiányozni is. Korábban szinte egyedüli ellenfelemként tartottam számon a múló percek özönét. Korlátoz, fogva tart az órák, napok és évek kérlelhetetlen malma. Közben elvesznek barátságok, kedves szórakozások. A képességeim kibontásának lehetőségeit csak morzsolgatom lyukas kezeim között. Szinte keresztül folyik rajtam az élet, anélkül, hogy komolyan megérintene. Gigantikus ellenféllé dagadt számomra az IDŐ. Egy rablóvá, aki elragadja az életemet, a lehetőségeimet és a szeretteimet. A minap találkoztam egy érdekes megfogalmazással Farkas József, néha református lelkész tollából: az idő nem ellenfél, hanem raktáros. az emlékezés teljességében megőrzi a múltat, amíg az örök jelenné nem sűrűsödik.

2. Testi-lelki bemosakodás Santiagóhoz közeledve növekszik a forgalom, vele karöltve a zaj, a füst és a káosz is. Külön erőfeszítést igényel, ha valaki legalább az utolsó magaslaton, Monte do Gozo hegyén szeretné megélni a beérkezettek örömét és háláját. A zsoltárokban is megjelenik ez képszerűen, amikor a zarándokok megpillantják a szent várost, Jeruzsálemet (Zsolt 122,1–4). A nyugat felé tartó zarándokok szintén énekelve, várakozással telve közelítettek a céljukhoz. Egy jó órával a városba való belépés előtt megmosakodtak, az akkor még kristálytiszta vizű Lavacolla folyóban. A folyó neve drasztikusan kifejező, annyit tesz, mint 'farokmosó' (a lavar, megmosni és a cola, farok szavak összetételéből ered). Ez a rituális mosakodás olyan fontos lehetett, hogy a 12. századból származó zarándokkalauz (Codex Calixtinus) részletes leírást szentel neki. Az apostol(ok) iránt érzett szeretetből – apostoli amore – a zarándokok levették ruháikat, és egész testüket megmosták. A tisztálkodási ceremóniát napjainkban egy kiadós zuhanyzás is tudja helyettesíteni, a természet-közelség elvesztése és a mosakodás-beérkezés sorrendjének felcserélődése azonban nehezen áthidalható. Aki izzadtan, porosan veszi át az oklevelét, és utána találja meg a testi felfrissülését, az másként lépi át a templom küszöbét.

3. Áldott álom A kegyhelyen töltött idő a zarándoklat csúcspontja, mely sajátos áhítatformákban ölt testet. Ilyen a templomban alvás (lat. incubatio, a.m. keltetés, kotlás). Az utóbbi esetében vallástörténetileg ősi jelenséggel van dolgunk. Az ókori álomjóslásnak (álomfejtésnek) egyik formája abban állt, hogy a jóslatot keresők a templomban töltötték az éjjelt és eleinte véletlenül megjelent, később akarattal idézett képektől tették függővé a terveiket. Ezeket az álomképeket aztán bizonyos rendszer szerint szakszerűen fejtegettek, egyes magyarázók rendszeres kézikönyvet írtak erről. A szentek csodáiról írt beszámolók túlnyomó részét igen egyszerű, hétköznapi történetek alkották... A segítség elnyerése érdekében fohászkodni kellett a szenthez, elzarándokolni az ereklyéihez, és fizikai közelségében – azokat körbejárva, megérintve, sokszor több napon át mellettük fekve –, fogadalmi felajánlások kíséretében kérlelni őket, hogy eszközöljék ki a szenvedő beteg számára a gyógyulást. Az inkubációs álom átöröklődött a középkori miraculum-gyűjteményekbe… az alvó beteggel bekövetkezett gyógyító álomlátomás jól illeszkedik abba az antikvitásig visszanyúló hagyományba, mely szerint az inkubációs álomhoz az ereklyét őrző templom közelében kell tölteni az éjszakát. (Klaniczay Gábor: Gyógyító álmok a középkori Margitszigeten)

„Régebben, még a XIX. század folyamán is általános volt a templomalvás ősrégi szokása, így Radnán, Szegeden, Csíksomlyón. Ez azt jelentette, hogy a hívek a kegykép közelében kerestek maguknak testi-lelki bajaikra gyógyulást, ami felfogásuk szerint alvás közben lehet a legfoganatosabb. Ezért bent a templom kövén, a kolostor folyosóin és udvarán, kint a templom tövében és kertjében pihentek le. Természetes dolog különben, hogy ilyenkor a paraszti lélek ünneplő elragadtatásában rendes, pihentető alvásról nem lehet szó. Nemcsak a környezet szokatlansága miatt, hanem azért sem, mert a kisebb-nagyobb búcsús csoportok virrasztással töltik el az éjszaka jórészét, sokszor az egészet. Ez is hozzátartozik a penitencia ünnepélyességéhez…” (Bálint Sándor: Adatok a magyar búcsújárás néprajzához) A Jelenések könyve így fejezi ki a földi és az égi világ találkozását: Az Isten sátora az emberekkel van, velük lakozik, azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük (21,3). Milyen lenne Lébénybe úgy megérkezni, hogy a sportcsarnok helyett a templom fogadja be éjszakára a zarándokokat? Csak a nyugat vallásaira jellemző tudathasadás teszi ezt a gondolatot első hallásra képtelenné. A profán és a szent új-pogány megkettőzése, ami szerint törvénytelen, legalábbis illetlen a fizikai szükségletek kielégülését szent helyen keresni. A tisztálkodás, étkezés, alvás, urambocsá’ a szex nem templomba való dolgok. Hiszen ott úgy élünk, mint Isten angyalai: naponta kóruspróbákra járunk és körmenetekre gyakorlatozunk. Jó hatással lehetne a szalon-mennyország elképzelésre a száradó bugyik és sáros bakancsok sokkoló látványa. Megmutatná, hogy az Isten országa valóban köztünk van, és bátran vállalható minden megnyilatkozása.

Eligazodás

Nem kell megértenünk a világot; elég, ha eligazodunk benne. (Albert Einstein)

A világ olyan kusza és sokrétű, hogy senki sem képes igazságot szolgáltatni, a szó teljes értelmében. Talán ezért zajlik annyi bírósági játszma a törvényalkalmazás terepén kívül is. Jaj a prófétáknak, a megmondó embereknek - azoknak, akik fenemód biztosak a dolgukban. Az új (Ferenc) pápa kezd kimozdulni az orákulum szerepéből az emberségesség irányába. Sajnos ő sem tud (vagy merészel) forradalmárrá válni a maga rendszerében. Ehhez t.i. fel kellene borogatni olyan sok asztalt, hogy könnyen a vesztőhelyen végezné, mint a názáreti Jesua rabbi. Mikor lesznek a melegek végre egész emberségükben (a szexualitásukkal természetes egységben) elfogadottak a keresztény berkekben? Mikor lesznek áldottak az elvált személyek az új kapcsolatukban? Soroljam tovább? A német evangélikus egyházban vannak válási istentiszteletek: amikor a házastársak ismét összehívják a rokonokat, barátokat és ismerősöket a templomba. Itt elmondják, hogy mit köszönnek egymásnak a közösen töltött időből; megbocsátják a másiknak az okozott sebeket, majd az egész történetüket Isten végtelen szeretetébe ajánlják. Végül békével távoznak, immár a külön-külön útjaikra. És az egyház közössége ebben a nehéz órában IS fogja a kezüket, bátorítja őket, miként a házasság gondtalan örömében mellettük állt. Nem logikai megértésre, boncolgatásra, példálózásra van szükségük ugyanis, hanem mély egységre, empátiára. Pilinszky írja-mondja, hogy a szeretet a legjobb diagnoszta; igazi, valós diagnózist az tud felállítani, aki legalább olyan szinten kívánja a másik jólétét, mint a sajátját. Ekkor jellemzően már nincs szükség kórképekre, mert bőven eligazodnak a felek a számukra feltáruló ösvényeken. Olyan megismerésre téve szert, ami után csillapul a tudat olthatatlannak vélt szomjúsága. Igazodunk, eligazodunk.

Megosztás

A krumplileves és az éhes kismadár

A magyar zarándokútra való ráhangolódásként olvasom és emésztem a megjelenő gondolatébresztőket. Amelyiket be tudom építeni, arról nem írok külön, itt olvashatók. A legutóbbi feldolgozása járt némi feszültséggel, így idézet következik:

Két barátnő együtt főzőcskézett, s közben az élet dolgairól beszélgettek. Egyikük beszédében egyre több aggódnivaló sorakozott. Aggódott a családjáért, meggyógyul-e az édesanyja, sikerül-e fia felvételije. Aggódott amiatt, hogy megmarad-e a munkahelye és amiatt, mit fognak szólni az ismerősök, ha munkanélküli lesz. És még egy jó pár aggódnivalót felsorolt az életéből. Barátnője egy ideig megértően hallgatta, majd azt kérdezte tőle: - És jó neked, hogy ennyi minden miatt aggódsz? - Persze, hogy nem jó. De hogy szabadulhatnék meg az aggódástól? Erre a barátnő villára szúrt egy frissen megfőtt, gőzölgő krumplit, és azt mondta: - Gondold azt, hogy a gondjaid egyike ez a krumpli! Nézzük, mit teszel vele! Azzal a másik nő tenyerébe tette a krumplit. A nő egyik tenyeréből a másikba dobálgatta a tűzforró krumplit, végül már nem bírta tovább, és egy tányérra ejtette. - Megkönnyebbültél? - Igen, de még mindig nem értem. - Amíg aggodalmaskodsz, az csak fájdalmat okoz és elgyötör téged. Add át a gondjaidat Istennek, szabadulj meg az aggodalmaskodástól, bízz abban, hogy nem vagy egyedül a gondok megoldásában, és másképp fogod látni azokat. Már nem gondoknak, hanem feladatoknak. Tarts aggódásmentes diétát! Az első lépés a forró krumpli. Amint megjelenik tudatod felszínén az aggódás valami miatt, gondold azt, hogy az egy tűzforró krumpli, és add oda gyorsan a Gondviselésnek! Ő majd tudja, mihez kezdjen vele, te pedig megkönnyebbülsz.

Az első gondolatom az volt, olvasva a fenti bejegyzést, hogy minden dolog azonos önmagával, persze... Aztán ugrott be, hogy mi a bajom ezzel az önnyugtató mantrával. Nagy Feró mesteri paródiában zengi el a véleményem.

Gyermekmese Jó estét gyerekek! Remélem, ágyban vagytok már! Ma este az éhes kismadárról mesélek nektek. Történt egyszer, hogy nagyon éhes lett a kismadár. – Éhes vagyok! Éhes vagyok! – rikoltozta. – Te, ne legyél már annyira éhes, kismadár! – mondtam neki. Aztán ennyiben maradtunk. Aludjatok jól, álmodjatok szépeket! Jó éjszakát, gyerekek! (társíró: Németh Alajos; előadó: Bikini)

Azzal a kádári gumicsonttal élve, hogy a „krumplileves legyen krumplileves”, az aggódásnak is megvan a maga léleknevelő feladata. Ha valami szent etikett kedvéért azonnal a szőnyeg alá tuszkoljuk, elmarad az áldása, hogy t.i. belülről tágít, növeli a lelki energiáimat. A szomorúság, félelem, kétségbeesés nem ördögtől való érzések, az egész emberségünk megélésének útjai. Megtapasztalhatjuk, hogy ilyen félkészen vagyunk épek, a (nyolc) boldogság pedig feszültségek között megélt harmónia.

Megosztás

A farkas(od)ról másképpen

A magyar caminora való felkészüléséhez kétnaponta kapok gondolatokat, történeteket. Ezek közül osztom meg egyiket most veletek:

Egy este az öreg cherokee indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, ami minden emberben zajlik. Azt mondta: – Harc dúl bennem. Egy szörnyű háborúskodás két farkas között. Egyikük a rossz. A félelem, a düh, a irigység, a féltékenység, a szánalom, a mohóság és a kapzsiság, az önteltség és az önsajnálat, az erőszak, a gőg, a bűntudat, a neheztelés és a harag, a kisebbrendűségi és felsőbbrendűségi érzés, a hazugság és a hamisság, a hűtlenség, a büszkeség. Másikuk a jó. A szeretet, az öröm, a béke, a remény, a nyugalom, az alázat, a szerénység, a kedvesség, a jóindulat, az empátia, a nagylelkűség, az igazság, az együttérzés és a hit. Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte nagyapját: – És melyik farkas győz? Az öreg indián mosolyogva válaszolt: – Az, amelyiket táplálod!

A levél végén szerepel egy-két gondolkodásra késztető kérdés is:

– Én melyik farkast táplálom magamban? – Mi történne, ha egyáltalán nem adnék enni a rossz farkasnak? – Mennyi plusz energiát igényel, ha tudatosan egyre több táplálékot adok a jó farkasnak magamban? – Mit várok a magamban nevelt farkastól?

Ezzel a történettel részben tudok azonosulni. A búzáról és a konkolyról szóló példabeszédet olvasva (Mt 13,24–30) értettem meg a türelem jelentőségét: „…nehogy a konkolyt kiszedve kitépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok együtt felnőni mindkettőt az aratásig…” A rossz elleni küzdelem öngyűlöletbe fordulhat, amikor elveszítjük a pozitív értékeink észlelését. Értékes energiákat pazarolunk a bennünk feszülő élet-teliségből egy tévesen felfogott aszkézis kedvéért. A mentális működésünk jóval összetettebb valóság, mint ami lefordítható lenne jó-rossz, világos-sötét ellentétpárokra. Az ember sem nem angyal, sem nem állat – írja B. Pascal –, és az a legnagyobb gond, hogy aki minden áron angyallá akar változni, az állattá lesz. Éppen ez az önbecsapás, amely kontroll nélkül tépkedi a konkoly szárait (nem ügyelve a mélyben lapuló összefüggésekre), vezet el oda, hogy tagadja a benne feszülő és harmónia után kiáltó végleteket. Az elfojtás pedig többnyire valamilyen robbanásban szokott kicsúcsosodni, ami olyan elemi erővel tör fel, hogy nemcsak a veteményt, hanem az egész mezőt romba dönti.

Túl a jóról és rosszról alkotott fogalmakon van egy rét, ott várok rád…

Ha már farkas, akkor közelebb áll hozzám Assisi Ferenc találkozása a gubbiói egyeddel (Fioretti 21). Egy hatalmas vadállattól való félelem hatalmába kerítette az itáliai városka lakóit. Ferencnek megesett a szíve rajtuk, ezért felkereste a betolakodót; Farkas testvérnek nevezve elbeszélgetett vele, majd összebékítette a polgárokkal. Utána békésen élt az ordas az emberek között, akik etették őt, és egyetlen kutya sem ugatta meg többé…

Van, hogy az önmegtagadó aszkézis a bátortalan sérülékenyek útja. Akik félnek a valóban összetett dolgoktól. Az ellentmondásos egységben felfedezhető valóságtól. Akik türelmetlenek. Akik fegyelmezetlenek. Akik látványos, de leegyszerűsített „elvek” merev önmagukra erőszakolásával vélik megúszhatónak a tényleges valóság és élet megismerésének, megtapasztalásának sokkal rögösebb, fáradtságosabb és kétségkívül nehezebben kiszámítható kimenetelű kihívását. Ráadásul az aszkézis igen sokszor önnön látszólagos ellentétét, a büszkeséget, a gőgöt, az önérzeteskedést, az alkalmazkodásra való merev képtelenséget kendőzi. Van azonban középút… Az önuralom, önmérséklet és az önkorlátozás. Ami jóval több, mint a gáttalan önérvényesítés, de jóval szerényebb, mint az aszkézis. Főként pedig differenciálható és képlékeny: függővé lehet tenni a helyzettől, a körülményektől, a személyektől, a céloktól, az értékrendtől. Vagyis konkrétumoktól. Bár: jóval munkásabb. Többet kell vele bíbelődni. És igaz: kijátszhatóbb is – miért, az igazi életben mi nem? Ám életszerűbb és valóságszerűbb is… Eredményesebb… Élhetőbb! (Wéber Péter)

Megosztás

A Meghagyók egyenrangúsága

Mi a különbség a pszichológus és a páciense között? (…) A kliens azt képzeli, hogy kétszer kettő öt. A Pszichológus tudja, hogy négy, csak marhára kevesli. Valahogy így vagyok mostanában a demokráciával. A görög népuralom [démosz + kratein], vagy a többség uralma mintha gyanúsan kevésnek bizonyulna az igényeimhez mérten. A Politika c. művében Arisztotelész a demokráciát, mint „államformát” az oligarchia ellentéteként fogalmazza meg (anélkül, hogy bármelyik mellett letenné a voksát):

„A demokrácia például úgy keletkezett, hogy az egy bizonyos szempontból egyenlőeket általában egyenlőknek vették (azért, mert valamennyien egyformán szabadok, azt gondolják, hogy most már minden tekintetben egyenlőek); az oligarchia pedig abból, hogy azokat, akik csak egy valamely szempontból nem egyenlőek, általában is egyenlőtleneknek tartják (mivel vagyoni szempontból egyenlőtlenek, általában véve is olyanoknak képzelik őket.)”

Ami szűkös megoldás számomra, az éppen a politikai demokráciára való fókuszálás (szavazati jog, törvény előtti egyenlőség), lemondva az élet többi (gazdasági, vallási, művelődési, önkifejezési, stb.) régiójáról. Mert a mozgás szabadsága igen kétséges, ha nincs pénzem vasúti jegyre sem… És akkor még nem szóltunk a VIP páholyokról, éttermekről és várótermekről. A létező szocializmus nem támogatta a nudista mozgalmat. Jó oka volt rá, ugyanis az Ádám-kosztüm nem alkalmas jelvények és kitüntetések viselésére. Nincsenek katonai rendfokozatok, de még társadalmi osztályok sem. Csak emberek: férfiak és nők, idősek és fiatalok. Mind a bolsevizmus, mind a fasizmus hamis ábrándra épült; a közösségi lét álruhájában egyéni önkények szövevényes hálóját rejtegették. Az erőszak szükségképpen hazugságot feltételez, és egyben arra is támaszkodik. Vajon mindig is így volt? Mikro-társadalmakban, a néhány tucat főt számláló közösségekben a csoportra veszélyt jelentő magatartásformák tabukba ütköznek, szélsőséges esetekben a halálos ítélettel felérő kiközösítéssel is járhatnak... aztán filmszakadás… az emlékezetünk addig tud visszanyúlni az időben, hogy:

„Valaha az emberek túlnyomó többsége beleszületett valamilyen helyzetbe. Az arisztokratáéba, a parasztéba, a bérmunkáséba… Az egyedi szabadságuk dimenziói igencsak szűkre voltak szabva. Alig volt elképzelhető a szabadulás ebből… Amikor Európában, nagyjából a 16-17. század táján (…) oldódni kezdett ez az eleve elrendeltetettség, amikor már nem csak vágyálom volt, hogy ki-ki a maga szerencséjének lehet a kovácsa, meg hogy minden katona a tarsolyában hordja a marsallbotot, amikor a technológia fejlődése és az így lehetővé vált tömegtermelés igényei kezdték háttérbe szorítani a származás meghatározottságát az egyéni alkalmassággal, talpraesettséggel vagy kiválósággal szemben… A világ teljességében való bizonyosság igényét a személyiségben való bizonyosság igénye váltotta fel… Ez teljesen összhangban volt a viszonyok organikus fejlődésével: az általános szabaddá válással… egyben a személyiség autonómiájának méltóságnövelő érzületével… Ám szükségképpen együtt járt azzal az illúzióval is, hogy az ember olyan hatalmas dolgokra képes, amelyeknek még maga a Természet sem állhat ellent. Ha a természeten a valóságot értjük, máris világos, hogy miért menekülnek annyian a valóság elől, miért kergetnek illúziókat… Hogy miért burkolóznak a személyesség és a társasság örömeinek kihívásai elől az egyedüllét sivár és személytelen kockázatmentességébe. Vagy éppen ellenkezőleg: a tényleges társasságnak vélt csordalét bódulatába. S mindezek eredményeként miért válunk tömegesen olyan boldogtalanná, ingerlékennyé, erőszakossá, elesetté és elveszetté, amit egyébként a kényelmi civilizáció tényleges körülményei és létfeltételei önmagukban semmiképpen nem igazolnának. (Wéber Péter, Bán László: A Másik Ember)

Van azonban valami különös és szokatlan is a mostani bajainkkal – folytatja Wéber –, régebben a bajok és az emberek arányosabbak voltak. A nagy horderejű kérdések megoldásához rendelkeztek a szükséges hatalommal, eszközökkel… Napjainkban a túlnyomó többség kerül erejét meghaladó feladatok elé. Természetes, hogy alkalmazkodni kezdünk, engedünk a megfelelés kényszerének, hogy elfogadjanak bennünket, és ezáltal valakinek érezhessük magunkat. Értékesnek. Vonzónak a többiek számára. Ha aztán ezek a minták csak legelemibb, a puszta létfenntartást kielégítő igényekre terjednek ki, a stratégiák mintázata is szegényes, lapos, lényegében örömtelen lesz. Ez a tehetetlenség önkényt és erőszakot szül. Mivel örökös feszültségben és örömök nélkül nem tudunk élni, örömnek hamisítjuk azt, ami nem az, illúziókat gyártunk… Foglaljuk össze, mit tudtunk meg eddig! A politikai demokrácia nem teremte meg azt a tőle remélt gyümölcsöt, hogy az emberek legalább hasonlók legyenek. A törzsi viszonyok között megvalósult egyenlőséget eltékozoltuk a történelem századai alatt – mert csak arra futja a memóriánkból, hogy emberemlékezet óta társadalmi különbségek szabdalták a társadalmainkat. Éppen ez a kihagyás nyugtalanító. De mi történt a filmünk eltűnt képkockáival? Hogyan lett az egyenrangú viszonyokból kérlelhetetlen hierarchia? Még mélyebbre kell ásnunk térben és időben…

„Civilizált világunkban úgy tekintünk önmagunkra, mint a világ uraira, a világot pedig saját tulajdonunknak, mi több, legyőzendő ellenségnek tekintjük. S mint ilyet, nap mint nap pusztítjuk: fajok tucatjai halnak ki mindennap; feléljük a Föld édesvízkészletét; a környezetszennyezéstől nő az üvegházhatás, ettől olyan klímaváltozás várható éveken belül, amely szépen letarolja az embert a Föld színéről. Pusztítjuk a világot, azzal a felkiáltással, hogy az a miénk, hogy azt csinálunk vele, amit akarunk. A világ pusztulására, az elkerülhetetlen végre pedig az a magyarázatunk, hogy sajna, ilyen gyarló az ember, és úgy tekintünk rá, mint ami a szükséges ár azért, hogy kényelemben éljünk, civilizáltan, ahogy megszoktuk: növekedve, terjeszkedve. Tudjuk, hogy a technikai fejlődés, az informatikai robbanás az élet egyetlen helyes útja. Tudjuk, mert már a szüleink is tudták. Ha belepusztulunk, hát így jártunk. Ennek a történetnek – az Elvevők történetének – ez a vége. Van azonban egy másik történet is. Szemben az előző történettel, ez nem tízezer évvel ezelőtt kezdődött Mezopotámiában, az élelmiszertermelési forradalommal, hanem előbb. Jóval előbb. Mintegy hárommillió évvel korábban. Hárommillió évig az embernek (a homo habilisnek, a homo erectusnak, majd a legutóbbi kétszázezer évben a homo sapiensnek) az égvilágon semmi baja nem volt. Békében élte az életét: harmóniában önmagával, a természettel, az egész világgal. A más fajokkal (és fajtársakkal) folytatott küzdelem persze az ő életében is jelen volt, mint minden élőlényében. Önmagára azonban úgy tekintett, mint a világ részére, nem pedig mint leigázójára. Ő is elősegítette ugyan kedvenc ételei újratermelődését, de nem bajlódott különösebben gazdálkodással: az egész világ terített asztalként szolgált számára. Élete irányítását ugyanúgy az istenekre hagyta, mint körülötte minden más állat. A Meghagyó ember elfogadta, hogy ugyanazok a törvények vonatkoznak rá, mint a világ többi részére: elveheted a világból, ami szükséges számodra, de csak annyit és nem többet. Vetélkedhetsz képességeid legjava szerint, de nem viselhetsz hadat vetélytársaid ellen. Az élővilág egyetlen szintjén sem fordul elő, hogy valamelyik növény vagy állat hadviselésbe fog más fajok megsemmisítésére, mondván, hogy az egész világ az övé, és mindaz, ami nem az ő érdekét szolgálja: ellenség. Ez a gondolat fel sem merül, és nem merült fel az emberek – egymással egyébként rendszeresen harcba bonyolódó – törzsei között sem. Tízezer évvel ezelőttig. Ekkor az emberi faj egy kis csoportja – egyetlen törzs az akkor élő számtalan másik közül – úgy döntött, kivonja magát a világ békefenntartó törvénye alól. Nem azért, mert gonoszak voltak, hanem mert kipróbáltak valami újat. Az evolúció voltaképpen nem áll másból, mint hogy az élőlények új dolgokat próbálnak ki. Amelyik újdonság sikeres, az fennmarad. Amelyik nem, az elpusztul. Az említett kis csoport által bevezetett újdonság az volt, hogy nemcsak egy-egy kedvenc táplálékuk újratermelését segítették elő, hanem az a különös elképzelés gyökerezett meg a fejükben, hogy ezentúl minden táplálékukat ők maguk fogják megtermelni. Így aztán az élelmiszer megszerzésére fordított idő, ami addig legfeljebb napi 2-3 órás programot jelentett számukra, egész napos elfoglaltsággá vált. Az ily módon megtermelt élelmiszer persze jóval több volt, mint ami saját fenntartásukhoz szükséges lett volna – s ez két konkrét következménnyel járt életükre nézve. Egyrészt elkezdtek valami egészen furcsát művelni, ami teljesen példa nélküli az élő közösségben: a törzs vezetői a megtermelt élelmiszert elzárták a többiek elől. Megtagadták, hogy a törzs minden tagja alanyi jogon férjen hozzá a táplálékhoz. Ez addig ismeretlen volt. Éhség előfordult korábban is, de csak úgy, hogy az egész törzs éhezett. Az új gyakorlat szerint azonban az éhezés az egyes ember számára immár reális lehetőséggé vált, függetlenül attól, hogy objektíve van-e elég ennivaló. Az, hogy éhezik-e vagy sem, azon múlik, hogy a létező ennivalóhoz – a vezetők döntése alapján – hozzáfér-e. A vezetők pedig úgy döntöttek, hogy csakis az kap enni, aki részt vesz a termelésben, vagyis dolgozik. Azt pedig, hogy mennyit kell az egyes embereknek dolgozni ahhoz, hogy jóllakhasson, ezután nem az szabta meg, hogy ténylegesen mekkora munka szükséges a javak előállításához, hanem hogy mennyi elvégzett munka fejében engedik oda a vezetők az ennivalóhoz. Így született meg a hierarchia: az életben maradáshoz szükséges táplálék most már nem a törzs egészéé volt, hanem az uralkodó kevesek tulajdonát képezte. E tulajdonjogukat egy teljesen új jelenség, az általuk etetett, de termelő munkát nem végző katonaság biztosította a termelést végző sokasággal szemben. Másrészt, ezzel párhuzamosan, növekedésnek indult a létszámuk. Nem véletlenül, hanem az ökológia banális törvénye következtében. E törvény azt mondja ki, hogy ha egy bármilyen populáció által hozzáférhető táplálék mennyisége megnövekszik, az a populáció megnövekedéséhez vezet. A populáció az élelmiszerkészlet végső határáig növekszik, majd a növekedés leáll, a populáció létszáma csökkenni kezd, mindaddig, amíg elég kevesen nem lesznek ahhoz, hogy a rendelkezésre álló élelmiszerből ismét több jusson mindenkinek, és így újbóli növekedésnek induljanak… és így tovább, és így tovább… Így van ez az élővilágban az első prokarióta [sejtmag nélküli egysejtű] megjelenésétől, és így lesz az idők végezetéig. Kivétel nélkül. Vagy mégis van kivétel? Első látásra úgy tűnik, van. Ha egy csoport történetesen azt a képtelen döntést hozza, hogy mától kezdve rá nem vonatkoznak a természeti törvények, akkor e csoport növekedésének az élelmiszerkészlet végső határa nem szab gátat, hanem tovább fog növekedni. Korlátlan terjeszkedésbe kezd, ahogy tette ezt az említett törzs, az Elvevők törzse. S hogy ezt megvalósíthassa, egész környezetét (tehát a szomszédos törzseket) vagy a maga képére és hasonlatosságára – azaz teljes elfoglaltságú mezőgazdászokká – alakította, vagy ha ez nem sikerült, akkor elpusztította. A törvény, ugye, úgy szól, hogy vetélkedhetsz képességeid legjava szerint, de nem viselhetsz hadat vetélytársaid ellen. Ez a törzs – és mindazok, akiket magába olvasztott, s így sokszorosára duzzadt – elkezdett hadat viselni vetélytársai ellen: megsemmisített mindent, ami nem az ő fennmaradását (vagy az ő táplálékának fennmaradását) szolgálja. Az újdonság pedig sikeresnek bizonyult: az új gyakorlat követői nagy és erős közösséggé nőtték ki magukat. Olyannyira, hogy mára az emberiség 99,99%-a ezt a gyakorlatot követi – azaz követjük. Ráadásul gondosan ki is töröltük emlékezetünkből, hogy más életmód valaha is létezett, hogy más életmód egyáltalán lehetséges. Az emberi történelem kezdetét tízezer évvel ezelőttre datáltuk: egyenlőségjelet tettünk az emberiség és a mi civilizációnk közé. A megelőző kétmillió-kilencszázkilencvenezer [2.990.000] évvel – és azon elenyészően kevés Meghagyó törzzsel, akiket még mindig nem sikerült se bekebeleznünk, se kiirtanunk – nem foglalkozunk. Mindez nincs, soha nem is volt, vagy ha mégis, akkor az rossz volt és undorító. Számunkra feltétlenül idejétmúlt. Úgy élünk és gondolkodunk, mintha a homo sapiens egyetlen természetes és lehetséges életformája az volna, hogy katonák őrzik kulcsra zárva a kevesek tulajdonában álló élelmiszert, amelyhez a többség csak akkor jut hozzá, ha elvégzett munkája fejében a hierarchia csúcsán lévők odaengedik. Daniel Quinn az Izmael folytatásában, a B történetében ezt nevezi Nagy Felejtésnek. Az Elvevők növekedése szemlátomást korlátlan és töretlen. Azaz… Lehet, hogy még sincs kivétel? Lehet, hogy az ökológiai törvény az Elvevőkre nézve is érvényesülni fog, és a civilizált emberiség létszáma drasztikus csökkenésnek indul? Civilizációnk történetének tízezer [10.000] esztendeje alatt – ami az evolúció sok százmillió éves időtartamához képest bagatell –, a pusztulás szélére sodorta saját faját. Nem azért, mert útközben nem volt elég ügyes, nem azért, mert valamit elhibázott. Nem azért, mert az ember gyarló. Hanem azért, mert az út, amelyre tízezer éve rálépett, kezdettől fogva a pusztulás felé vezetett.” (Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor; Elvevők és Meghagyók)

Az előzőek érzékeléséhez plusz egy gyakorlatias kísérlet:

„Az emberek többsége ún. számvakságban szenved: még csak közelítőleg sem tudjuk megbecsülni a magasabb nagyságrendek egymáshoz viszonyított arányát. Legtöbbünk számára a néhány ezer és a néhány millió egyaránt nagyon sok… Terítsünk ki magunk elé az asztalra, egymás mellé két, egyméteres merőszalagot! A felső jelképezi az idősebb típusú kultúrák (másként: törzsi életformában élők, meghagyók, primitívek), az alsó a fiatalabb típusú kultúrák (másként: városállamok, elvevők, civilizáltak) történelmét. Ha nagyvonalúan eltekintünk a homo történetének első, több mint két és fél millió éves történetétől, és csupán a homo sapiens (vagyis önmagunk) által abszolvált kétszázezer évet tekintjük, az arányok akkor is világosak lesznek. A felső mérőszalagot satírozzuk be 0-tól 100-ig. Ez a meghagyók történelme, a homo sapiens megjelenésétől… nyugalom, egzisztenciális biztonság, közbiztonság, napi 2-3 óra munka, társadalmi egyenlőség. Kétszázezer évnyi tapasztalat arról, hogy mi az, ami jó nekik. Az alsón mindössze 5 centimétert satírozzunk be, a legvégén. Ez az elvevők történelme, a totalitárius mezőgazdaság megjelenésétől… háború, életfélelem, bűnözés, napi 8-10 óra munka, társadalmi megosztottság. Tízezer évnyi bölcselkedés arról, hogy mi az élet egyetlen helyes útja.” (Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor; Idősek és fiatalok)

Maga Quinn is megküzdött a félreértések erdejével, amikor az új terminológiáját bevezette. Sokan egyszerű rajongásnak, múltba merengésnek titulálják az ősi csoportokról szóló állításait:

„A törzsi élet valójában nem tökéletes, nem is idilli, nemes vagy csodálatos, de akárhol is bukkanunk rá érintetlen mivoltában, azt találjuk, hogy jól működik – ugyanolyan jól, mint a gyíkok a mosómedvék, a libák vagy a bogarak élete –, azzal az eredménnyel, hogy a törzs tagjai jellemzően nem dühöngők, lázadozók vagy kétségbeesettek, nem küzdenek borderline személyiségzavarral, nem szaggatja őket szét a bűnözés, a gyűlölködés és az erőszak. Az antropológusok megfigyelése szerint a törzsi emberek, akik korántsem nemesebbek, kedvesebbek vagy bölcsebbek nálunk, hozzánk hasonló mértékben hajalmosak a hitványságra, rosszindulatra, fafejűségre, önzésre, érzéketlenségre, konokságra és türelmetlenségre. A törzsi élettől az emberek nem válnak szentté; a törzsi élet azt teszi lehetővé, hogy közönséges emberek minimális stresszel biztosítsák együttesen a megélhetésüket, évről évre, nemzedékről nemzedékre.” (Daniel Quinn: A civilizáción túl)

Van, amit az irodalom tud foghatóbban szemléltetni és indokolni. Ilyen számomra Marlo Morgannak a Vidd hírét az igazaknak c. könyve. Gyermeki ártatlansággal néz a világunk dolgaira, és éppúgy furcsállja a bolygónk birtoklását, mint ahogyan mi megmosolyogjuk a Hold felszínén telket vásárlókat. Idézi az algonkin indián jóslatot, hogy majd ha kivágtuk az utolsó fát, megmérgeztük az utolsó folyó vizét és kifogtuk az utolsó halat is, akkor fogunk rádöbbenni, hogy az aranyat nem lehet megenni. „A földet nem lehet birtokolni, hiszen mindenkié, hozzátartozik minden létezőhöz. Osztozni, egyezséget kötni csak tisztességes módon lehet. A birtoklás végérvényesen kizár mindenki mást, mert benne nyilvánul meg a határtalan önzés…” – írja. A vezetés számára nem hatalommegosztási kérdés, hanem a többiek szolgálata (szolgálva uralkodik és nem uralkodva szolgál); egyéni képességek alapján sem hasítja részekre a csoportot főnök-beosztott határvonalak mentén:

„Ma neked kell vezetned! Egy darabig jó hátul kullogni, kellemes középen levegyülni a többiekkel, de egyszer mindenkire rákerül a sor, és akkor az élre kell állnia. Sohasem érted meg a vezető szerepét, ha nem érzed magadon a felelősséget… ideig-óráig mindenki az utolsó sorban menetel. Vajon nálunk a csavargók, a hajléktalanok beletörődnek-e az örök áldozat szerepébe? A legtöbb ember szívesen elvegyül a középmezőnyben. Nem túl gazdag, de nem is túl szegény. Nem szenved halálos betegségben, de nem is egészen egészséges. Erkölcsileg nem makulátlan, de nem bűnöző. Előbb vagy utóbb azonban nem ártana mindannyiunknak előre lépni, az élre állni, ha felelni akarunk önmagunkért.”

Eredetileg a Camino demokráciájáról akartam írni. Ezek az idézetek bevezetőül szolgálnak majd hozzá.

Megosztás

Zűrös és szerethető

Ez a bejegyzés egy, "a sebezhetőségről" szóló előadás összefoglalása.

A kapcsolat miatt vagyunk itt. A kapcsolat ad értelmet és jelentést az életünknek. Az ember így van kitalálva biológiailag.

Ha a szeretetről kérdezem az embereket, az összetört szívekről beszélnek. Ha a valahová tartozásról érdeklődöm, legfájdalmasabb tapasztalatukról, a kiközösítésről beszélnek. És ha a kapcsolatról kérdeztem az embereket, a történetek annak hiányáról szóltak. Így hát elég gyorsan beleütköztem valamibe, ami megoldotta a kapcsolat rejtélyét. Kiderült, hogy nem más, mint a szégyen.

A szégyen nem más, mint félelem, hogy a kapcsolat megszűnik. Van bennem valami, ami, ha mások tudják vagy látják, érdemtelenné tesz a kapcsolatra? Ami elmondható róla még, hogy univerzális, mindannyiunkban megvan. Csak azok nem tapasztalják meg a szégyent, akik nem képesek empátiára vagy emberi kapcsolatra. A szégyen mögött pedig nem más van, mint a "nem vagyok elég jó, nem vagyok megfelelő, nem vagyok elég vékony, nem vagyok elég gazdag, elég szép, elég okos, elég jó pozícióban". Emögött pedig nem más van, mint a sebezhetőség kínzó érzése, hogy ahhoz, hogy létrejöjjön kapcsolat, engednünk kell, hogy lássanak minket igazán.

Nagyon nem szeretem, hogy sebezhető vagyok.

Vettem az embereket, akiket megkérdeztem, és beosztottam őket két csoportba. Az egyikbe azokat, akik értékesnek gondolják magukat, akiknek az az érzése, hogy szeretik őket és tartoznak valahová; a másik csoportba meg azokat, akik mindezért csak küzdenek, akiknek sokszor kérdéses, hogy egyáltalán elegek-e.

Egyetlen változó választja el azokat, akik egyértelműen úgy vélik, hogy szeretik őket, és tartoznak valahová, azoktól, akik csak küzdöttek ugyanezért. Ez pedig az, hogy azok, akik szeretettel és valakihez tartozással telinek élik meg a világot, hiszik, hogy érdemesek a szeretetre és a valakihez tartozásra. Ennyi. Hiszik, hogy érdemesek rá. Számomra azt volt a legnehezebb megérteni, hogy az nem enged minket kapcsolatot teremteni, hogy félünk attól, hogy nem érdemeljük meg a kapcsolatot.

A teljes szívvel élő emberek abban a meggyőződésben vannak, hogy érdemesek.

(1) Az volt a közös bennük, hogy volt bennük bátorság. Ezeknek az embereknek tehát volt bátorságuk, vagy másképp fogalmazva, volt merszük tökéletlennek lenni. (2) Együtt mertek érezni előbb magukkal, és aztán másokkal is. (3) Volt kapcsolatuk, és - ami a legnehezebb - hitelességük eredményeképpen képesek voltak lemondani arról, hogy milyennek kellene lenniük, azért, hogy önmaguk lehessenek. Mert a kapcsolatokhoz ez elengedhetetlen.

Volt még egy közös tulajdonságuk: teljes mértékben elfogadták, hogy sérülhetnek is. Mert hitük szerint éppen ami sebezhetővé tette őket, az tette őket széppé. Nem állították, hogy a sebezhetőség kényelmes dolog, de azt sem, hogy kínzó tapasztalat. Csak azt mondták, hogy szükséges. Arról beszéltek, hogy késznek kell lennünk arra, hogy először mondjuk ki, hogy "szeretlek". Késznek arra, hogy megtegyünk valamit, noha nincs garancia. Késznek arra, hogy nyugodtak maradjunk, amíg várjuk, hogy az orvos visszahívjon minket a szűrővizsgálat után. Ezek az emberek hajlandóak energiát fektetni egy-egy kapcsolatba, ami lehet, hogy sikerül, de az is lehet, hogy nem. És úgy vélték, hogy ez nagyon fontos.

Küszködöm. Tudom, hogy a sebezhetőség van valójában a szégyen és a félelem mélyén, és az érdemességért folytatott harc mélyén is, de ugyanakkor úgy tűnik, a sebezhetőség a gyökere az örömnek, a kreativitásnak, a valahová tartozásnak és a szeretetnek is. Vannak olyan emberek, akik ha felismerik, hogy a sebezhetőség és a gyengédség fontos dolgok, feladják a játszmájukat, és átadják magukat ennek a felismerésnek.

Eltompítjuk a sebezhetőségünket amikor pl. visszahívásra várunk. (Vicces volt: egyszer kiírtam a Twitterre és a Facebookra, hogy "Hogyan határoznák meg a sebezhetőséget mint olyat? Mikor érzik magukat sebezhetőnek?" Másfél óra alatt érkezett kb. 150 válasz.)

- Amikor meg kellene kérnem a férjemet, hogy segítsen, mert beteg vagyok, és friss házasok vagyunk.
- Amikor szerelmeskedni szeretnék a férjemmel; amikor szerelmeskedni szeretnék a feleségemmel.
- Amikor elutasítanak. Amikor el szeretnék hívni valakit valahová.
- Amikor várom, hogy az orvos visszahívjon.
- Amikor kirúgnak, vagy éppen amikor ki kell rúgni valakit...

Sebezhető világban élünk. Az egyik módja annak, hogy kezelni tudjuk a dolgokat, hogy eltompítjuk a sebezhetőséget.

Nem lehet megválogatni, mely érzelmeinket tompítjuk el. Nem lehet azt mondani, ez itt a rossz része. Itt van a sebezhetőség, a gyász, a szégyen, a félelem és a csalódás: na ezeket nem szeretném érezni. Akkor kérnék szépen egy pár sört és egy diós-banános muffint...

Nem lehet a kemény érzéseket eltompítani, csak ha az érzelmi életünket, az érzelmeinket is eltompítjuk. Nem lehet szelektíve tompítani. Úgyhogy ha eltompítjuk a rosszakat, eltompul az öröm érzése is, a hálateltség érzése is és a boldogságérzetünk is. És akkor persze rosszul érezzük majd magunkat, és keresünk majd valami célt, értelmet, és majd megint sebezhetőnek érezzük magunkat, és akkor majd megiszunk pár sört, és megeszünk egy diós-banános muffint...

Az egyik dolog, amin szerintem megéri elgondolkoznunk, hogy miért és hogyan tompítunk. Nem is kell, hogy szenvedélybetegséggé fajuljon; másképp is lehet: például azzal, hogy a bizonytalan dolgokat biztosnak látjuk. A vallásból, ami régen a misztériumba és hitbe vetett nagy bizalom volt, már bizonyosságok állítása lett. "Nekem van igazam, neked meg nincs. Pofa be!" Erről van szó: csak bizonyosságok. Minél jobban félünk, annál sebezhetőbbek vagyunk, és minél sebezhetőbbek vagyunk, annál jobban félünk. De így néz ki ma a politika is. Nincsenek már valódi viták. Nincs párbeszéd. Már csak vád van.

Hogyan határozzák meg a szégyent a kutatók? A szégyen... "a fájdalom és a kényelmetlenség levezetésének egy módja." A tökéletesre törekszünk, de a dolgok nem így működnek. És - ami a legveszélyesebb - tökéletest akarunk fabrikálni a gyerekeinkből is! Hadd mondjam el, mi a véleményem a gyerekekről. Bennük van a küszködés, már amikor megérkeznek. És amikor a kezünkben tartjuk ezeket a tökéletes kis gyermekeket, nem az a feladatunk, hogy azt mondjuk: "Nézzétek csak meg, hát nem tökéletes? Az a feladatom, hogy ilyen tökéletes maradjon - hogy ötödikesen bekerüljön a teniszcsapatba, és hetedikesen meg egyből az egyetemre." Nem ez a feladatunk. Hanem az, hogy rájuk nézzünk, és azt mondjuk: "Figyelj csak... Tökéletlen vagy, és küszködnöd kell majd - de érdemes vagy a szeretetre és a valakihez tartozásra." Ez a feladatunk. Mutassatok nekem egy így felnevelt generációt, és egyből vége lesz a ma ismert gondoknak.

Úgy teszünk, mintha az, amit teszünk, nem lenne hatással az emberekre. Ezt tesszük a személyes életünkben. Ezt tesszük a céges életben - legyen az leépítés, olajválság, termékvisszahívás - úgy teszünk, mintha az, amit teszünk, nem lenne óriási hatással más emberekre. Én azt üzenem a cégeknek: nem most jöttünk le a falvédőről! Legyetek autentikusak, mondjátok meg a valós okot, és tegyétek hozzá, hogy "Bocsánat. Rendbe hozzuk."

Ahhoz, hogy látszódjunk, hogy mélyen, igazán lássanak minket, hogy sebezhetőnek lássanak; ahhoz, hogy teljes szívünkkel szeretni tudjunk, noha nincs semmi garancia, hogy a hála és az öröm érzéseit megélhessük, a félelem közepette, amikor elcsodálkozunk: "Szerethetlek-e ennyire egyáltalán? Hihetek-e mindebben ennyire szenvedélyesen? Lehetek-e ennyire határozott mindezzel kapcsolatban?" Ahhoz, hogy meg tudjunk állni, és ahelyett, hogy túldramatizálnánk, hogy mi minden rossz történhet, inkább azt mondjuk, hogy "Annyira hálás vagyok: mert sebezhetőnek érezni magam annyi, mint élni."

És az utolsó dolog, ami talán a legfontosabb: hogy el tudjuk hinni, hogy elegendőek vagyunk. Mert ha abból indulunk ki, hogy "Elegendő vagyok", akkor már nem kiabálunk, hanem elkezdünk figyelni, kedvesebbek és gyöngédebbek leszünk a körülöttünk lévőkhöz, és egyben kedvesebbek és gyöngédebbek leszünk önmagunkhoz is.

Megosztás

3.542.595.765

Hogy hányadán is állunk?

Megosztás

Mint két kicsi lego

A nyelvünket örökségbe kaptuk. Kódolva van benne annak a közösségnek a tapasztalata, életszemlélete és jövőképe, amelyikben születtünk, szocializálódtunk. Abban a falusi közegben, ahonnan jövök, az összeállni a vadházasságot jelentette, mikor egy párnak nem volt igénye (vagy lehetősége) házasságot kötni. Az anyakönyvvezető ingyen volt, a lakodalom megrendezése korántsem. Lehet, hogy beárnyékol ez az emlék, és nem tudom magam teljesen átadni a műélvezetnek, mikor Fluor Tomi alább idézett szövegét hallgatom.

Zúzunk az éjszakában
én meg pár haver
na mondd csak, mi a pálya
ha hívnak, menni kell
régóta nincs kiút
csak lányok és fiúk
nekem bejön ez a szitu...

Kicsilány, ou, szia, helló!
álljunk össze, mint két kicsi lego
na figyu már, mondom mi a szitu
te lány, én meg fiú
na mizu, mizu, mizu?

Valami nyugtalanít ebben a képletben. Tényleg csak a csatlakozásról (a technikáról) szól egy viszony? Mint két kicsi lego... Csereszabatosak. Összerakhatók és szétszedhetők, sérülés nélkül, ez a szitu.

Az ókori drámáktól nagymamáink világáig tartott egy korszak, amikor az esküvő a család anyagi beruházása volt (a királyoktól a módos gazdákig), így a gyakorlatban szinte felbonthatatlan. [Több pénzért persze kinyílhatott pár jogi kiskapu.] Ezzel karöltve járt az a tény, hogy az érzelmi szálak nem szükségszerűen a szentségi kötelékben összeboronált személyeket fűzték össze. A szerelem levált a házasságról. Minimum a szexuális forradalom óta tudunk arról a folyamatról is (mármint felvállalt tömegjelenségként), hogy a nemi öröm és a szerelem sem alkotnak oszthatatlan egységet. Lehet valakivel ágyba bújni komolyabb szándék és elköteleződés nélkül is. Az internet világa pedig közel hozta, hogy a szexuális örömszerzés és a testi kontaktus is élhetnek külön egymástól, a virtuális (gyakran arc nélküli) játékok tárházát felhasználva.

A valóság másik szemlélete, hogy a kapcsolat miatt vagyunk itt, ez ad értelmet és jelentést a létünknek. A sebezhetőségünk felvállalása valaki közelében, az intimitás törékeny egyensúlyát megteremni reggelente. Elhinni, hogy elegendőek tudunk lenni a másik számára, gyengéden figyelni két univerzum egymásba ágyazódását, ütközés nélkül. Ez nem pusztán lego-vár, hanem összenövés. Az egyén szabadságát megőrizve meghaladása a különállásnak, a magánynak. A visszavonulás lehetőségét megőrizve meghaladása az egymásban elveszésnek. Csupa mozgás, vásári kavalkád.

Vajon mit látunk majd visszatekintve? Sok kicsi legót?

Megosztás

Megajándékozott egy mosollyal

Este rám köszönt egy kisfiú -
babakocsiban ült és mosolygott.
Az anyukája a kukánkban keresgélt;
rászólt: maradjon csendben.

Megosztás

Tudom, hogy tudod, hogy...

"Nagyon figyelj, mert a világot
teszed is azzá, aminek látod."

(Fodor Ákos)

A titok jó - izgalmat, talányt hoz a hétköznapjainkba - időtöltést jelent megfejteni az ismeretlent. Megvéd a pletykáktól, nem "tapogathatja" bárki a belső életünket, mint a piaci almát.

A titok rossz - megüli a kapcsolatot köztem és közted. Fedősztorik, mellé beszéd, a szégyen takargatása többet vesz el az energiánkból, mint amennyit használ hosszútávon. Sok félreértés és mendemonda táptalaja.

Valakivel hetek óta nem tudok találkozni... csak sejtem, hogy megbillent ez a fajta egyenrangúság, ami mindkettőnk számára biztonságossá tehetné a közös teret. Megtudtam egy titkát, amit nem oszthatok meg, amíg önmaga fel nem oldja az információ súlyát. Szintén csak megérzés, hogy esetleg tudhatja már, hogy tudom... Akkor viszont mi végre ez a fárasztó "násztánc"?

A tökéletes világ átlátszó lenne. Ahol a sandaságnak, kétkulacsos politikáknak, egymás beetetésének sansza sincs. Ahol kendőzetlenül azok vagyunk és annyit érünk, mint a valóságban. A barátságok, szerelmek, kitartás és árulás is reális értékén van kezelve, nem alatta vagy fölötte.

Nem szeretem a titkokat, egyre kevésbé tudom jól viselni. Részben oktalanok, mert nem képesek megvédeni a kifecsegés kockázatától. Hiú remény az is, hogy biztonságot adnak. Helyette elválaszt, hátráltat, bujkálásra késztet. Lehúzza, rosszabb esetben meg is öli az intimitást.

Megmosolyogjuk a maga természetességével őszinte pici gyereket, mikor beszámol a bilije tartalmáról. Aztán megtanítjuk arra, hogy az oviban ne járjon el a szája a család belső dolgairól. Később maga is felfedezi, a "hülye" őszinte viselkedést nem értékelik nagyra a társadalom bugyraiban. A ranglétrán éppen az ellenkezője biztosít kenőanyagot. A csúszás hatékonyságát látom én is (nem ezt elismerni esik nehezemre), csupán az irányával vitatkozom.

Megosztás

Láthatatlan előadás

Pavel Alekszejevics rendelkezett a tudós legfontosabb tulajdonságával - tudott helyes kérdéseket feltenni... Figyelmesen követte a fiziológia és az embriológia területén folyó modern kutatásokat, és mindig lenyűgözte az a fáradhatatlan, sőt bizonyos mértékig jelentéktelen törvényszerűség, amely az eljövendő ember életét már az anyaméhben meghatározza, és amelynek megfelelően minden egyes esemény nagy pontossággal - nem hétre vagy napra, hanem órára, percre - megy végbe. És ez az óramű olyan pontossággal működött, hogy éppen a hetedik napra minden egyes megtermékenyített petesejt, amely gömb formára összetorlódott egyforma sejtekből áll, két lapocskára hasadt, egy belsőre és egy külsőre, majd csodálatos dolgok kezdtek történni velük - meghajlottak, összefűződtek, kifordultak, csomókba és hurkokba rendeződtek, a felszín egy része belülre fordult, és mindez elképzelhetetlen pontossággal milliószor és milliószor megismétlődött... Ki és hogyan adja ki azokat a parancsokat, amelyek alapján ez a láthatatlan előadás lejátszódik?

A legmagasabb rendű, megnevezhetetlen bölcsesség abban fejeződött ki, hogy egyetlenegy sejtből, amely egy alig-alig mozgó és kissé szétáradó őssejtből, amit tüszős sejtek sugaras koszorúja övez, valamint egy hosszú orrú, orsófejű és spirál alakú, izgő-mozgó farkincájú spermiumból keletkezik, elkerülhetetlenül félméteres, ordítozó, háromkilós, teljesen öntudatlan emberi lény alakul ki, belőle pedig, ugyanannak a törvénynek engedve, zseni, gazember, szépség, bűnöző vagy éppen szent fejlődik ki...

(Ljudmila Ulickaja: Kukockij esetei)

De miért lenne az ember születése csodálatosabb bármelyik más lény világra jöttétől? Hacsak el nem fogadjuk azt az előfeltételt, hogy minden értünk, a mi üdvösségünkért történik az ősrobbanás óta.

Lehetséges, hogy a mi fajunk is egy láthatatlan előadás részese, aminek vannak keretei és kérlelhetetlen törvényei. Az egyik például úgy szól, hogy aki azt gondolja: rá és tetteire ezek nem érvényesek, az maga válik láthatatlanná. KIHA..LNI .ES.ÉLYES!

Megosztás

B*szok veszek?

Kovács a feleségével ül az étteremben, mikor egy csinos nő átinteget az asztalukhoz. Kovácsné megkérdezi:

- Hát ez ki?
- Ki lenne, hát a szeretőm... - válaszolja nyugodtan a férj.

Az asszony felháborodik, dúl-fúl, de nem akar jelenetet rendezni... Egyszer csak belép egy pár az étterembe. Mire kovácsné:

- Te Géza, az ott nem a főnököd, Szabó? De ki az a nő vele?
- Ki lenne, hát a szeretője.
- Hát, a mi szeretőnk azért csinosabb...

Van olyan verziója is, hogy a férj elmondja, mi mindent veszíthet a neje egy válóper esetén. De mit veszített már eddig? És mennyi mindent elveszteget, ha továbbra is ebben a viszonyban marad...

Idő-scanner

"Amikor azt mondjuk: "jelen", miről is beszélünk voltaképpen? Mondhatjuk, hogy erről itt: a mostról. Csakhogy a "most" abban a pillanatban "múlttá" válik. Ha belegondolunk, mindaz, ami van, éppen azért válik többé vagy kevésbé megismerhetővé, mert elmúlik. A jelent nem lehet kimerevíteni, nincs semmi, ami megmaradna mozdulatlanul, amiről elmondhatnánk: ez a jelen. Egyetlen pillanat sem állíthatja önmagáról, hogy én vagyok a jelen, hiszen mire kimondaná, már múlttá is vált. Ezért én azt mondanám, hogy a jelen nem létezik, a jövő sem létezik, hiszen még nem jött el, és az is a nemlét egy formája, tehát csak a múlt létezik, nincs semmi egyéb.

Múltból vagyunk, a jelen pedig egy pillanat, ami születésével a múlt részévé válik."

(José Saramago)



Az órák-napok-hetek-hónapok rutinszerűen folynak, szilveszterkor sóhajtunk egyet, hogy megint eltelt egy újabb. A sóhajtással pedig már január első pillanatai peregnek tovább. Mintha egy óriási szkenner húzna el fölöttünk, aminek a hatósugara rémületes gyorsasággal teszi határozott múlttá az addig elképzelhetetlen jövőnket.

Eddig sokat érveltem a jelenben élés mellett. Hogyan fér ez össze a fenti sorokkal? A mostban tartózkodni annyit tesz, mint érzékenyen figyelni ezt az elsuhanó leolvasót, ami csak akkor nem lassít, ha kívülről nézzük. Amikor elengedjük az aggodalmainkat és kívül kerülünk az időn, akkor együtt mozgunk a szkennerünkkel, magunkon szűrjük át a születő múltat. A jelenben élés a tanú pozíciója, aki csak szemlél és nem ítélkezik. Mert egyszerűen nem marad arra ideje, hogy közben minősítse a folyamatokat.

Méltóságon kívül

A minap történt egy kurta elköszönés, amit követően rossz érzés bujkált bennem; szinte ezzel feküdtem, ezzel keltem. Szeretnék a mélyére látni, mi okozza ezt a furcsa, idegen szomorúságot - mondtam magamnak. Azt találtam, hogy a tisztelet és figyelem iránti vágyam nem talált viszonzásra. Szintén aktualitása van az utóbbi napokban annak a kérdésnek, hogy hol húzódik az önbecsülés határa.

A méltóságot nem lehetséges kívülről elvenni, csak önként tudunk lemondani róla. (Az antiszemitizmus azzal kezdődik, hogy a zsidó személy - vagy akit annak vélnek -, először hátralép. Belemegy abba az asszimetrikus viszonyba hogy ő tényleg annyi, amennyire a gyűlölője taksálja, legalább is meg lehet vele tenni ezt az arcátlanságot.) Méltósággal élni azt is jelenti, hogy biztonságban vagyok a magam értékei tekintetében és békével tudom szemlélni a fogyatékosságaimat. Amikor a hattyú párat csp a szárnyával, már senki sem emlékszik többé arra a néhány sáros vízcseppre, ami rövid időre a tollain vendégeskedett.


Nincs tehát semmi - események, személyek, gondolatok vagy tettek - a méltóságunk alatt, csak kívül helyezhetjük őket a saját tisztaszobánkon. Visszahúzódhatunk mikrokozmoszunk csigaházának keretei közé. A fű nem törékeny, meghajlik a szélben. Méltósággal élni felelősség: a karizmáink (ajándékba kapott lehetőségeink) kamatoztatása. Részben önmagunk érdekében, de legalább ugyanolyan arányban azok miatt, akik ostoba módon elvenni készülnek azt tőlünk, mert még úgy hiszik, lehet.

Hazudj még nekem!

Cipő olyan fülbemászóan énekli, az Engedj közelebb-ben, hogy már-már elhittem. Furcsa viszonyom van a mellé beszédhez. Egy alkoholista család tele van titkolózással, az iszákos szülők fedezésével. A saját melegségem is hosszú ideig véka alatt pihent. Aztán (talán túl korán) jött mások titka. Szabadulni ebből olyan, mintha az idő rám kövült hagymaleveleit törném fel napról-napra.

Nincs sok épp eszű alternatíva számomra. A közel s távolban ezen a zátonyon zúzzák szét magukat személyek, szerelmek, barátságok. Attól tartózkodom, hogy a történeteket szép és csúnya jelzőkkel cicomázzam fel. Ha van, akkor okkal van és okkal szűnik majd meg a hazugság. Most kicsit mélyebbre szeretnék tekinteni. A folyamatra magára, amit élethazugságnak is nevezhetünk.

Tegnap hallottam valakit a halál torkában tipródni. Mindenki hibás volt, aki nem segít neki; természetesen olyan módon, ahogy ő majd megmondja. Annak az esélye, hogy legalább egy kivezető mondat eljusson a hallójáratáig - konkrétan: a jelenlegi helyzete az előző döntéseinek a logikus következménye -, a nullához közelített. Mivel nem kapott visszaigazolást a maga csődtömegének a dédelgetéséhez, tovább robogott vele. És most is viszi tovább, mint Örkény mentőse a mérgezett pogácsát. Hazudjak még neki? Jobb, ha sosem ébred fel a valóságra?

A hazugság szorosan fogja egyik rokonának (a birtoklásnak) a kezét. Abból az egészen megfontolt pozícióból építi fel magát, hogy "nekem ez IS!" jár. Nekem az egész élet jár, és aki ezt korlátozni, visszafogni, csökkenteni szeretné, az agresszor. A kiiktatása pedig csak ízlés, jólneveltség, taktika kérdése. Lehet altatni a figyelmét: hihetőbbnél-hihetőbb vásznakat szőve a szeme elé. Vagy cinkossá tenni egy "tudom-hogy-tudod-hogy-tudom"-ban. Az nagy titok számomra, hogy miért van ez a tévesztés a habzsolás és a telítettség, a markolászás és a biztos fogás között. Hogy miért hiszi el valaki, hogy a világ görcsös önmaga alá gyűrése szilárd szigetté fog tömörödni. Ez a bolygó nem az "egy, aki mindent visz" törvényére állt be, hanem az éppen elégséges működteti, ameddig hagyjuk. Kérlelhetetlenebb ez, mint a gravitáció, amit csak átmeneti hazugságokkal vonhatunk kétségbe. Szegény Voldemort!

Fenntartom az empátiámat mindazok számára, akiknek az előzőek nem sokat segítenek a jelen helyzetük elviselésében, mert számukra minden egész darabokban hever szanaszét. A halál előszobája ez, éppen tőle menekülve szerezzük kék-zöld foltjainkat. Mert ha két lábban akarok állni az életben, akkor biztonságot kell teremtenem. A biztonság legjobb tőkéje (a rövidebb emberemlékezetünk óta) a kecskék, tevék és egyéb négylábúak száma. Volt idő, amikor a törzsi közösség bizalmi-szövedéke nyújtotta mindezt, jóval kiszámíthatóbban, hogy ne mondjam: fenntarthatóan. Nem lebecsülve a materializmus nyújtotta szusszanásnyi pihenőt, többen fogékonyak vagyunk az élménytőke kovácsolására is. Minél több érzelmi felizzás, minél színesebb és izgalmasabb életrajzi film fogatása, sok-sok statisztával. Mert az élmény én vagyok, általa növök, teljesedek.

A találkozásban nincs birtoklás, csak haszon. Nincsenek mellékszereplők, és nem létezik én és te. Magamat becsapni pedig a bölcs magatartás ellen volna. Amikor az őszinteséget zálogba adjuk (egy remélt ínyencség kedvéért), akkor a találkozás lehetőségeit sikkasztjuk el. Azt, ami nekem egyetlen örömem és jutalmam; halálon innen és túl.