Extra ecclesiam nulla negotium

Az „extra ecclesiam nulla salus” kegyelemtani alaptétel, mely szerint az üdvösség csak az egyházban érhető el. A tétel hagyományos gyökere a Péter első levelében (3,20) megrajzolt kép: ahogy Noé bárkája a vízözöntől való szabadulás eszköze volt, úgy a keresztség is az üdvösség útja. Mivel Jézus a keresztséget egyházára bízta, azért csak azon keresztül érhető el a beteljesedés. Ezt az elvet vallotta több ókori tanító (Antiochiai Ignác, Ireneus és Órigenész is.) Egyesek úgy gondolták, hogy még a pap is elveszti az átváltoztató hatalmat, ha hittagadóvá válik. A nézet indokolta, hogy a csecsemőket minél előbb megkereszteljék, szakítva a korábbi hagyománnyal, amikor a felnőtt hittanulók (katekumenek) felelős döntéssel, szó szerint az életüket kockáztatva csatlakoztak a krisztushívő csoporthoz. Ez a túlbuzgóság vezetett később ahhoz a kitekert logikához, hogy az eretnekeket a saját akaratuk ellenére is meg kell menteni, még ha a lelkükért való tüsténkedés közben a testük oda is veszne. A keresztes harcok nem csak az oszmán hadak ellen folytak Jeruzsálem falainál, hanem egyúttal a dél-francia földön bujkáló valdensek és albigensek megsemmisítésére. Olaszországban még a 19. század elején is erőszakkal elvették a protestáns szülők gyermekeit, hogy megbízható katolikus nevelésben részesítsék őket. Csak II. Viktor Emánuel és I. Umbertó királyok alatt nyerték el a teljes vallásszabadságot. Az újkorban Suárez és Bellarmin már úgy értelmezték a tételt, hogy az ún. vágykeresztség mintájára elég az igaz egyházhoz való tartozás vágyának kifejezése. A mai teológusok (főleg a II. vatikáni zsinat) alapján azt tartják, hogy minden kegyelem, amit a jó szándékú emberek kapnak, valamiképpen kapcsolatos az egyházzal. Tehát aki üdvözül, az egyház kegyelmével üdvözül akkor is, ha formálisan nem tartozik a keretébe. Karl Rahner őket nevezi anonim keresztényeknek. Bár a rahner-i jóval humánusabb megoldás, mint a gyógyító céllal alkalmazott máglya, egyszerre el is fedi az erőszakot, szalonképessé teszi azt. Lehet, hogy csak menteni akarja a tévedhetetlenség homlokzatát, mégsem jó üzenet annak, aki partneri kommunikációra törekszik. Jut eszembe még protestáns koromból az a katolikus imafoszlány, hogy „imádkozunk megtévedt testvéreinkért…” Igyekeztek PC megfogalmazásra; az eretnek helyett találni valami kevésbé bántót. Hát nem sikerült, nagyon nem.

Ez az intolerancia tobzódik mindenhol, amikor az okosak és szépek meg akarják mondani minden polgárnak, hogy hogyan kell gondolkodni, érezni, magyarnak lenni, stb. Hogy mikor kell vásárolni és mikor nem. Álságos vagy szimplán ostoba ez a logika, ami nem védi meg a hívő mentőápolókat, rendőröket, buszvezetőket, légi irányítókat… Soroljam még? Utazni sem létszükséglet, halasztható. Izraelben kaftános úriemberek kövekkel dobálják meg szombaton az autóvezetőket. Persze nem tudni (vagy nem is érdemes), hogy a tóra melyik emberies tanításával takaróznak törvényimádatukban. Mert nekik igazuk van. Semmivel nem értelmesebb, mint az iszlám állam, csak még, vagy átmenetileg nem véres a keze. A nagyok tudják ezt: Roma locuta, causa finita. Magyarán szólva: Oszt jó napot!

Templomosok és zarándokok

A templomos lovagrend (latinul milites templi) az egyik leghíresebb keresztény harcos szerzetesrend volt. 1118-ban, keresztes lovagokból szerveződött, akik életüket a Szentföld zarándokai védelmének szentelték. A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom egy szárnyát adományozta nekik. Lakhelyük után nevezték őket a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak: Fratres Militiae Templi. Clairvaux-i Bernát 1132 és 1135 között megalkotta a rend szellemi programját összefoglaló, Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae (A templomos lovagokhoz: az új lovagság dicsérete) című írását. A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi pálosok. Egy pápai bulla a templomosokat a püspökök kegyelmi jogával ruházza fel; birtokaik minden üldözött számára menedéket jelenthettek. Kasztília és León együttesét 24 körzet alkotta – az ide tartozó erődök és keresztes várak a Santiago de Compostelai zarándokút vonalán sorakoztak.

Az utak összekötötték a keresztes várakat, ahol az utazó bármikor megpihenhetett; egyszerre nyújtottak menedékhelyet és vendégfogadót. Ebben a korban a vendégfogadás kötelezettségét szigorú előírások szabályozták. Ha a zarándok elhagyta az északára menedéket nyújtó kolostort, vállalnia kellett az út minden veszélyét. Az egyik legveszélyesebb a törvényen kívüliekből összeverődött rablóbandák támadása volt. A mocsarak, erdők, vadállatok s főleg a paraszti vagy nemesi rablóbandák miatt a középkorban óriási gondot jelentett a közlekedés, a személy és teherszállítás egyaránt. Aki útra kelt az életét vagy legalábbis a magával vitt vagyontárgyakat kockáztatta. Csak az élvezhetett bizonyos fokú védelmet, aki valamiféle hatalomhoz tartozott. A templomosok házai általában elég közel voltak egymáshoz; a keresztes várak többnyire gázlók vagy hidak közelében, illetve az utat megszakító folyó két partján helyezkedtek el. A zarándokmeneteket felfegyverzett lovagok kísérték, e védelmi szolgálatuk még a kereskedők konvojaira is kiterjedt. A nyugati világ embere komoly spirituális jelentőséget tulajdonított a zarándokhelyek védelmének. A Szentföldet, amelyet hite szerint Isten fiának lába érintett és vére öntözött, ahol eltemették, hogy harmadnapra feltámadjon a halálból, mindenáron meg akarta óvni a „hitetlenektől”, akik – így gondolta – megszentségtelenítik azt a jelenlétükkel. Legalább ilyen fontos volt számára az is, hogy a keresztény zarándokok biztonságban jussanak el úti céljukig. A templomos lovagok rendje ideális hely volt a latin egyház tagjai számára, hogy vezekeljenek bűneikért, ezáltal visszakerüljenek Isten szeretetébe, és haláluk után a mennybe jussanak. Szilárdan bíztak abban, hogy az elszenvedett mártírhalál jutalma az azonnali üdvözülés lesz. Az élet abban a korban rövid volt és bizonytalan, a nép széles rétegei számára az örök élet ígérete jelentette az egyetlen támaszt, mely elviselhetővé tette az e világi létezés nyűgeit. Csatában, hősként meghalni és fennmaradni a közösség emlékezetében sokkal vonzóbb volt, mint napestig robotolni, éhezni, majd kimúlni valami ragályos betegségtől.

De nem minden indíték volt ilyen emelkedett. Azokat, akik nem örököltek birtokot és vagyont, az érvényesülés vágya vezette. A rend tagjaként bárki kibontakoztathatta képességeit, és alacsony származása dacára is jelentős hatalomra, befolyásra tehetett szert. A kívülállók szemszögéből a templomosok kényelmes életet éltek: a rend etette és ruházta őket, ami ebben az időben nem volt szokványos a fegyverforgatók körében. Minden bizonnyal akadtak olyanok is, akik csak világot akartak látni, vagy a szent helyekre voltak kíváncsiak. A templomos rend korai szakaszában a testvérek nem fogadtak soraikba olyan személyeket, akiket a keresztény egyház vétkeik miatt kiközösített; a kívülállók azonban úgy ítélték meg, hogy a lovagok képesek „megtéríteni” a bűnöző életmódot folytatókat, és rendre hozzájuk irányították őket. Bernát, a ciszterci rend főapátja, a templomosok egyik legkorábbi patrónusa az 1130-as években feljegyezte, hogy „Hitetlenek, leányrablók, szentségtörők, gyilkosok, esküszegők, házasságtörők és más gonosztevők indultak a szentföldi szaracénok ellen, ami kétszeres áldás: a helybeliek végre megszabadultak tőlük, a Jeruzsálemi Királyság frankjai pedig jó hasznát veszik a segítségüknek.”

Az európai ítélőszékek gyakran küldtek elítélt lovagokat Jeruzsálem védelmének megerősítésére. 1224-ben például maga a pápa (III. Honorius) ajánlott a nagymester figyelmébe egy bizonyos Bertran lovagot, aki egy püspök megöléséért hétéves szolgálattal vezekelt a rendben. A templomosok a pillanatnyi szükségelteknek megfele-lően zsoldosokat is alkalmaztak, és ugyanúgy fizettek nekik, mint bármely munkaadó. Noha a lovagtestvérek vállvetve küzdöttek a keresztesekkel, ők maguk nem voltak azok. A kereszteseket csak ideiglenes eskü kötötte, míg az ájtatos ordók tagjai egész életre elkötelezték magukat. A templomosok az utak kiépítésével s az utak mentén a pihenőhelyek, vendégfogadók, raktárak felállításával a biztonságos árucseréhez szükséges feltételeket akarták megteremteni. Ebben a korban a váltópénz fémből készült, a fém pedig nehéz, nagyobb pénzösszeg szállításához többnyire igavonó állatokra volt szükség. A kockázat csökkentése érdekében birtokaik egész területén bevezették a váltólevél rendszerét; a megbízó a „fémet” letétbe helyezte valamelyik keresztes vár raktárában. A vár könyvelője e letét ellenében kiállított egy váltólevelet, amely egy másik keresztes várban volt érvényesíthető. A bankjuk olyan megbízhatóan működött, hogy egy idő múlva, akinek volt valamilyen megtakarítása az a templomosok felügyeletére bízta azt. Több püspökség is náluk helyezte el a vagyonát. Franciaország királya a rend párizsi szerzetes házában tartotta kincstárát. Mivel a rend könyvelői kiválóan értettek az adók kezeléséhez, a király nemegyszer a rendet bízta meg a királyi adók behajtásával. Pénzbőségük lehetővé tette, hogy kölcsönzéssel is foglalkozzanak. A rendelkezésükre álló összegeket mindig birtokvásárlásra fordították. Ez a területnövekedés rövid időn belül olyan méreteket öltött, hogy Szép Fülöp – alig valamivel a rend letartóztatása előtt – dekrétummal próbálta megakadályozni a további vásárlásokat. 1307. szeptember 14-én IV. Fülöp elrendelte, hogy tartóztassák le a királyság összes templomosát. Egyre növekvő hatalmuk súlyosan fenyegette a fennálló érdekviszonyokat. Végül rágalomhadjáratot indított ellenük és hamis tanúkat keresett eretnekségük és erkölcstelenségük bizonyítására. Ezek a tanúk többnyire a rendből kizárt szerzetesek voltak. A templomosokat kínvallatással akarta rávenni, hogy az ellenük felhozott vádakat beismerjék. 1314. március 18-án Jacques de Molay nagymestert, aki nyilvánosan visszavonta korábbi vallomását, az Ile de la Cité csúcsán, mint eretneket és visszaeső bűnöst, máglyára vetették.

A Meghagyók egyenrangúsága

Mi a különbség a pszichológus és a páciense között? (…) A kliens azt képzeli, hogy kétszer kettő öt. A Pszichológus tudja, hogy négy, csak marhára kevesli. Valahogy így vagyok mostanában a demokráciával. A görög népuralom [démosz + kratein], vagy a többség uralma mintha gyanúsan kevésnek bizonyulna az igényeimhez mérten. A Politika c. művében Arisztotelész a demokráciát, mint „államformát” az oligarchia ellentéteként fogalmazza meg (anélkül, hogy bármelyik mellett letenné a voksát):

„A demokrácia például úgy keletkezett, hogy az egy bizonyos szempontból egyenlőeket általában egyenlőknek vették (azért, mert valamennyien egyformán szabadok, azt gondolják, hogy most már minden tekintetben egyenlőek); az oligarchia pedig abból, hogy azokat, akik csak egy valamely szempontból nem egyenlőek, általában is egyenlőtleneknek tartják (mivel vagyoni szempontból egyenlőtlenek, általában véve is olyanoknak képzelik őket.)”

Ami szűkös megoldás számomra, az éppen a politikai demokráciára való fókuszálás (szavazati jog, törvény előtti egyenlőség), lemondva az élet többi (gazdasági, vallási, művelődési, önkifejezési, stb.) régiójáról. Mert a mozgás szabadsága igen kétséges, ha nincs pénzem vasúti jegyre sem… És akkor még nem szóltunk a VIP páholyokról, éttermekről és várótermekről. A létező szocializmus nem támogatta a nudista mozgalmat. Jó oka volt rá, ugyanis az Ádám-kosztüm nem alkalmas jelvények és kitüntetések viselésére. Nincsenek katonai rendfokozatok, de még társadalmi osztályok sem. Csak emberek: férfiak és nők, idősek és fiatalok. Mind a bolsevizmus, mind a fasizmus hamis ábrándra épült; a közösségi lét álruhájában egyéni önkények szövevényes hálóját rejtegették. Az erőszak szükségképpen hazugságot feltételez, és egyben arra is támaszkodik. Vajon mindig is így volt? Mikro-társadalmakban, a néhány tucat főt számláló közösségekben a csoportra veszélyt jelentő magatartásformák tabukba ütköznek, szélsőséges esetekben a halálos ítélettel felérő kiközösítéssel is járhatnak... aztán filmszakadás… az emlékezetünk addig tud visszanyúlni az időben, hogy:

„Valaha az emberek túlnyomó többsége beleszületett valamilyen helyzetbe. Az arisztokratáéba, a parasztéba, a bérmunkáséba… Az egyedi szabadságuk dimenziói igencsak szűkre voltak szabva. Alig volt elképzelhető a szabadulás ebből… Amikor Európában, nagyjából a 16-17. század táján (…) oldódni kezdett ez az eleve elrendeltetettség, amikor már nem csak vágyálom volt, hogy ki-ki a maga szerencséjének lehet a kovácsa, meg hogy minden katona a tarsolyában hordja a marsallbotot, amikor a technológia fejlődése és az így lehetővé vált tömegtermelés igényei kezdték háttérbe szorítani a származás meghatározottságát az egyéni alkalmassággal, talpraesettséggel vagy kiválósággal szemben… A világ teljességében való bizonyosság igényét a személyiségben való bizonyosság igénye váltotta fel… Ez teljesen összhangban volt a viszonyok organikus fejlődésével: az általános szabaddá válással… egyben a személyiség autonómiájának méltóságnövelő érzületével… Ám szükségképpen együtt járt azzal az illúzióval is, hogy az ember olyan hatalmas dolgokra képes, amelyeknek még maga a Természet sem állhat ellent. Ha a természeten a valóságot értjük, máris világos, hogy miért menekülnek annyian a valóság elől, miért kergetnek illúziókat… Hogy miért burkolóznak a személyesség és a társasság örömeinek kihívásai elől az egyedüllét sivár és személytelen kockázatmentességébe. Vagy éppen ellenkezőleg: a tényleges társasságnak vélt csordalét bódulatába. S mindezek eredményeként miért válunk tömegesen olyan boldogtalanná, ingerlékennyé, erőszakossá, elesetté és elveszetté, amit egyébként a kényelmi civilizáció tényleges körülményei és létfeltételei önmagukban semmiképpen nem igazolnának. (Wéber Péter, Bán László: A Másik Ember)

Van azonban valami különös és szokatlan is a mostani bajainkkal – folytatja Wéber –, régebben a bajok és az emberek arányosabbak voltak. A nagy horderejű kérdések megoldásához rendelkeztek a szükséges hatalommal, eszközökkel… Napjainkban a túlnyomó többség kerül erejét meghaladó feladatok elé. Természetes, hogy alkalmazkodni kezdünk, engedünk a megfelelés kényszerének, hogy elfogadjanak bennünket, és ezáltal valakinek érezhessük magunkat. Értékesnek. Vonzónak a többiek számára. Ha aztán ezek a minták csak legelemibb, a puszta létfenntartást kielégítő igényekre terjednek ki, a stratégiák mintázata is szegényes, lapos, lényegében örömtelen lesz. Ez a tehetetlenség önkényt és erőszakot szül. Mivel örökös feszültségben és örömök nélkül nem tudunk élni, örömnek hamisítjuk azt, ami nem az, illúziókat gyártunk… Foglaljuk össze, mit tudtunk meg eddig! A politikai demokrácia nem teremte meg azt a tőle remélt gyümölcsöt, hogy az emberek legalább hasonlók legyenek. A törzsi viszonyok között megvalósult egyenlőséget eltékozoltuk a történelem századai alatt – mert csak arra futja a memóriánkból, hogy emberemlékezet óta társadalmi különbségek szabdalták a társadalmainkat. Éppen ez a kihagyás nyugtalanító. De mi történt a filmünk eltűnt képkockáival? Hogyan lett az egyenrangú viszonyokból kérlelhetetlen hierarchia? Még mélyebbre kell ásnunk térben és időben…

„Civilizált világunkban úgy tekintünk önmagunkra, mint a világ uraira, a világot pedig saját tulajdonunknak, mi több, legyőzendő ellenségnek tekintjük. S mint ilyet, nap mint nap pusztítjuk: fajok tucatjai halnak ki mindennap; feléljük a Föld édesvízkészletét; a környezetszennyezéstől nő az üvegházhatás, ettől olyan klímaváltozás várható éveken belül, amely szépen letarolja az embert a Föld színéről. Pusztítjuk a világot, azzal a felkiáltással, hogy az a miénk, hogy azt csinálunk vele, amit akarunk. A világ pusztulására, az elkerülhetetlen végre pedig az a magyarázatunk, hogy sajna, ilyen gyarló az ember, és úgy tekintünk rá, mint ami a szükséges ár azért, hogy kényelemben éljünk, civilizáltan, ahogy megszoktuk: növekedve, terjeszkedve. Tudjuk, hogy a technikai fejlődés, az informatikai robbanás az élet egyetlen helyes útja. Tudjuk, mert már a szüleink is tudták. Ha belepusztulunk, hát így jártunk. Ennek a történetnek – az Elvevők történetének – ez a vége. Van azonban egy másik történet is. Szemben az előző történettel, ez nem tízezer évvel ezelőtt kezdődött Mezopotámiában, az élelmiszertermelési forradalommal, hanem előbb. Jóval előbb. Mintegy hárommillió évvel korábban. Hárommillió évig az embernek (a homo habilisnek, a homo erectusnak, majd a legutóbbi kétszázezer évben a homo sapiensnek) az égvilágon semmi baja nem volt. Békében élte az életét: harmóniában önmagával, a természettel, az egész világgal. A más fajokkal (és fajtársakkal) folytatott küzdelem persze az ő életében is jelen volt, mint minden élőlényében. Önmagára azonban úgy tekintett, mint a világ részére, nem pedig mint leigázójára. Ő is elősegítette ugyan kedvenc ételei újratermelődését, de nem bajlódott különösebben gazdálkodással: az egész világ terített asztalként szolgált számára. Élete irányítását ugyanúgy az istenekre hagyta, mint körülötte minden más állat. A Meghagyó ember elfogadta, hogy ugyanazok a törvények vonatkoznak rá, mint a világ többi részére: elveheted a világból, ami szükséges számodra, de csak annyit és nem többet. Vetélkedhetsz képességeid legjava szerint, de nem viselhetsz hadat vetélytársaid ellen. Az élővilág egyetlen szintjén sem fordul elő, hogy valamelyik növény vagy állat hadviselésbe fog más fajok megsemmisítésére, mondván, hogy az egész világ az övé, és mindaz, ami nem az ő érdekét szolgálja: ellenség. Ez a gondolat fel sem merül, és nem merült fel az emberek – egymással egyébként rendszeresen harcba bonyolódó – törzsei között sem. Tízezer évvel ezelőttig. Ekkor az emberi faj egy kis csoportja – egyetlen törzs az akkor élő számtalan másik közül – úgy döntött, kivonja magát a világ békefenntartó törvénye alól. Nem azért, mert gonoszak voltak, hanem mert kipróbáltak valami újat. Az evolúció voltaképpen nem áll másból, mint hogy az élőlények új dolgokat próbálnak ki. Amelyik újdonság sikeres, az fennmarad. Amelyik nem, az elpusztul. Az említett kis csoport által bevezetett újdonság az volt, hogy nemcsak egy-egy kedvenc táplálékuk újratermelését segítették elő, hanem az a különös elképzelés gyökerezett meg a fejükben, hogy ezentúl minden táplálékukat ők maguk fogják megtermelni. Így aztán az élelmiszer megszerzésére fordított idő, ami addig legfeljebb napi 2-3 órás programot jelentett számukra, egész napos elfoglaltsággá vált. Az ily módon megtermelt élelmiszer persze jóval több volt, mint ami saját fenntartásukhoz szükséges lett volna – s ez két konkrét következménnyel járt életükre nézve. Egyrészt elkezdtek valami egészen furcsát művelni, ami teljesen példa nélküli az élő közösségben: a törzs vezetői a megtermelt élelmiszert elzárták a többiek elől. Megtagadták, hogy a törzs minden tagja alanyi jogon férjen hozzá a táplálékhoz. Ez addig ismeretlen volt. Éhség előfordult korábban is, de csak úgy, hogy az egész törzs éhezett. Az új gyakorlat szerint azonban az éhezés az egyes ember számára immár reális lehetőséggé vált, függetlenül attól, hogy objektíve van-e elég ennivaló. Az, hogy éhezik-e vagy sem, azon múlik, hogy a létező ennivalóhoz – a vezetők döntése alapján – hozzáfér-e. A vezetők pedig úgy döntöttek, hogy csakis az kap enni, aki részt vesz a termelésben, vagyis dolgozik. Azt pedig, hogy mennyit kell az egyes embereknek dolgozni ahhoz, hogy jóllakhasson, ezután nem az szabta meg, hogy ténylegesen mekkora munka szükséges a javak előállításához, hanem hogy mennyi elvégzett munka fejében engedik oda a vezetők az ennivalóhoz. Így született meg a hierarchia: az életben maradáshoz szükséges táplálék most már nem a törzs egészéé volt, hanem az uralkodó kevesek tulajdonát képezte. E tulajdonjogukat egy teljesen új jelenség, az általuk etetett, de termelő munkát nem végző katonaság biztosította a termelést végző sokasággal szemben. Másrészt, ezzel párhuzamosan, növekedésnek indult a létszámuk. Nem véletlenül, hanem az ökológia banális törvénye következtében. E törvény azt mondja ki, hogy ha egy bármilyen populáció által hozzáférhető táplálék mennyisége megnövekszik, az a populáció megnövekedéséhez vezet. A populáció az élelmiszerkészlet végső határáig növekszik, majd a növekedés leáll, a populáció létszáma csökkenni kezd, mindaddig, amíg elég kevesen nem lesznek ahhoz, hogy a rendelkezésre álló élelmiszerből ismét több jusson mindenkinek, és így újbóli növekedésnek induljanak… és így tovább, és így tovább… Így van ez az élővilágban az első prokarióta [sejtmag nélküli egysejtű] megjelenésétől, és így lesz az idők végezetéig. Kivétel nélkül. Vagy mégis van kivétel? Első látásra úgy tűnik, van. Ha egy csoport történetesen azt a képtelen döntést hozza, hogy mától kezdve rá nem vonatkoznak a természeti törvények, akkor e csoport növekedésének az élelmiszerkészlet végső határa nem szab gátat, hanem tovább fog növekedni. Korlátlan terjeszkedésbe kezd, ahogy tette ezt az említett törzs, az Elvevők törzse. S hogy ezt megvalósíthassa, egész környezetét (tehát a szomszédos törzseket) vagy a maga képére és hasonlatosságára – azaz teljes elfoglaltságú mezőgazdászokká – alakította, vagy ha ez nem sikerült, akkor elpusztította. A törvény, ugye, úgy szól, hogy vetélkedhetsz képességeid legjava szerint, de nem viselhetsz hadat vetélytársaid ellen. Ez a törzs – és mindazok, akiket magába olvasztott, s így sokszorosára duzzadt – elkezdett hadat viselni vetélytársai ellen: megsemmisített mindent, ami nem az ő fennmaradását (vagy az ő táplálékának fennmaradását) szolgálja. Az újdonság pedig sikeresnek bizonyult: az új gyakorlat követői nagy és erős közösséggé nőtték ki magukat. Olyannyira, hogy mára az emberiség 99,99%-a ezt a gyakorlatot követi – azaz követjük. Ráadásul gondosan ki is töröltük emlékezetünkből, hogy más életmód valaha is létezett, hogy más életmód egyáltalán lehetséges. Az emberi történelem kezdetét tízezer évvel ezelőttre datáltuk: egyenlőségjelet tettünk az emberiség és a mi civilizációnk közé. A megelőző kétmillió-kilencszázkilencvenezer [2.990.000] évvel – és azon elenyészően kevés Meghagyó törzzsel, akiket még mindig nem sikerült se bekebeleznünk, se kiirtanunk – nem foglalkozunk. Mindez nincs, soha nem is volt, vagy ha mégis, akkor az rossz volt és undorító. Számunkra feltétlenül idejétmúlt. Úgy élünk és gondolkodunk, mintha a homo sapiens egyetlen természetes és lehetséges életformája az volna, hogy katonák őrzik kulcsra zárva a kevesek tulajdonában álló élelmiszert, amelyhez a többség csak akkor jut hozzá, ha elvégzett munkája fejében a hierarchia csúcsán lévők odaengedik. Daniel Quinn az Izmael folytatásában, a B történetében ezt nevezi Nagy Felejtésnek. Az Elvevők növekedése szemlátomást korlátlan és töretlen. Azaz… Lehet, hogy még sincs kivétel? Lehet, hogy az ökológiai törvény az Elvevőkre nézve is érvényesülni fog, és a civilizált emberiség létszáma drasztikus csökkenésnek indul? Civilizációnk történetének tízezer [10.000] esztendeje alatt – ami az evolúció sok százmillió éves időtartamához képest bagatell –, a pusztulás szélére sodorta saját faját. Nem azért, mert útközben nem volt elég ügyes, nem azért, mert valamit elhibázott. Nem azért, mert az ember gyarló. Hanem azért, mert az út, amelyre tízezer éve rálépett, kezdettől fogva a pusztulás felé vezetett.” (Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor; Elvevők és Meghagyók)

Az előzőek érzékeléséhez plusz egy gyakorlatias kísérlet:

„Az emberek többsége ún. számvakságban szenved: még csak közelítőleg sem tudjuk megbecsülni a magasabb nagyságrendek egymáshoz viszonyított arányát. Legtöbbünk számára a néhány ezer és a néhány millió egyaránt nagyon sok… Terítsünk ki magunk elé az asztalra, egymás mellé két, egyméteres merőszalagot! A felső jelképezi az idősebb típusú kultúrák (másként: törzsi életformában élők, meghagyók, primitívek), az alsó a fiatalabb típusú kultúrák (másként: városállamok, elvevők, civilizáltak) történelmét. Ha nagyvonalúan eltekintünk a homo történetének első, több mint két és fél millió éves történetétől, és csupán a homo sapiens (vagyis önmagunk) által abszolvált kétszázezer évet tekintjük, az arányok akkor is világosak lesznek. A felső mérőszalagot satírozzuk be 0-tól 100-ig. Ez a meghagyók történelme, a homo sapiens megjelenésétől… nyugalom, egzisztenciális biztonság, közbiztonság, napi 2-3 óra munka, társadalmi egyenlőség. Kétszázezer évnyi tapasztalat arról, hogy mi az, ami jó nekik. Az alsón mindössze 5 centimétert satírozzunk be, a legvégén. Ez az elvevők történelme, a totalitárius mezőgazdaság megjelenésétől… háború, életfélelem, bűnözés, napi 8-10 óra munka, társadalmi megosztottság. Tízezer évnyi bölcselkedés arról, hogy mi az élet egyetlen helyes útja.” (Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor; Idősek és fiatalok)

Maga Quinn is megküzdött a félreértések erdejével, amikor az új terminológiáját bevezette. Sokan egyszerű rajongásnak, múltba merengésnek titulálják az ősi csoportokról szóló állításait:

„A törzsi élet valójában nem tökéletes, nem is idilli, nemes vagy csodálatos, de akárhol is bukkanunk rá érintetlen mivoltában, azt találjuk, hogy jól működik – ugyanolyan jól, mint a gyíkok a mosómedvék, a libák vagy a bogarak élete –, azzal az eredménnyel, hogy a törzs tagjai jellemzően nem dühöngők, lázadozók vagy kétségbeesettek, nem küzdenek borderline személyiségzavarral, nem szaggatja őket szét a bűnözés, a gyűlölködés és az erőszak. Az antropológusok megfigyelése szerint a törzsi emberek, akik korántsem nemesebbek, kedvesebbek vagy bölcsebbek nálunk, hozzánk hasonló mértékben hajalmosak a hitványságra, rosszindulatra, fafejűségre, önzésre, érzéketlenségre, konokságra és türelmetlenségre. A törzsi élettől az emberek nem válnak szentté; a törzsi élet azt teszi lehetővé, hogy közönséges emberek minimális stresszel biztosítsák együttesen a megélhetésüket, évről évre, nemzedékről nemzedékre.” (Daniel Quinn: A civilizáción túl)

Van, amit az irodalom tud foghatóbban szemléltetni és indokolni. Ilyen számomra Marlo Morgannak a Vidd hírét az igazaknak c. könyve. Gyermeki ártatlansággal néz a világunk dolgaira, és éppúgy furcsállja a bolygónk birtoklását, mint ahogyan mi megmosolyogjuk a Hold felszínén telket vásárlókat. Idézi az algonkin indián jóslatot, hogy majd ha kivágtuk az utolsó fát, megmérgeztük az utolsó folyó vizét és kifogtuk az utolsó halat is, akkor fogunk rádöbbenni, hogy az aranyat nem lehet megenni. „A földet nem lehet birtokolni, hiszen mindenkié, hozzátartozik minden létezőhöz. Osztozni, egyezséget kötni csak tisztességes módon lehet. A birtoklás végérvényesen kizár mindenki mást, mert benne nyilvánul meg a határtalan önzés…” – írja. A vezetés számára nem hatalommegosztási kérdés, hanem a többiek szolgálata (szolgálva uralkodik és nem uralkodva szolgál); egyéni képességek alapján sem hasítja részekre a csoportot főnök-beosztott határvonalak mentén:

„Ma neked kell vezetned! Egy darabig jó hátul kullogni, kellemes középen levegyülni a többiekkel, de egyszer mindenkire rákerül a sor, és akkor az élre kell állnia. Sohasem érted meg a vezető szerepét, ha nem érzed magadon a felelősséget… ideig-óráig mindenki az utolsó sorban menetel. Vajon nálunk a csavargók, a hajléktalanok beletörődnek-e az örök áldozat szerepébe? A legtöbb ember szívesen elvegyül a középmezőnyben. Nem túl gazdag, de nem is túl szegény. Nem szenved halálos betegségben, de nem is egészen egészséges. Erkölcsileg nem makulátlan, de nem bűnöző. Előbb vagy utóbb azonban nem ártana mindannyiunknak előre lépni, az élre állni, ha felelni akarunk önmagunkért.”

Eredetileg a Camino demokráciájáról akartam írni. Ezek az idézetek bevezetőül szolgálnak majd hozzá.

Megosztás

Ha elegen tudjuk énekelni...

Kis ember, hát itt a vége, látod, kár volt sírni érte,
milyen könnyen elszállt minden, és még ezt se adták ingyen.
Kis ember, hát itt a vége, miért nem most ereszkedsz térdre,
miért nem sírsz, miért nem üvöltesz, szép arcoddal miért örülhetsz?

Kis ember, hát mondd, hogy félek, mondd, hogy értelmetlen az élet,
mondd, hogy mindegy, miben hittél, most már akármit megtennél!
Mondd, hogy hazudnál, hogy ölnél, mondj, amit akarsz, úgy könyörögjél,
csak már ne mosolyognál végre ilyen szemtelenül az égre!

Kis ember, hát itt a vége, nem volt semmid, amit megérte,
néhány egyszerű, szürke évet mosolyogsz meg most, hát nem érted?
Jó időkben semmid sincsen, rossz időkben tiéd minden,
Téged küldenek elsőnek, és először terád lőnek.

Mindig minden zászlót vinni, mindig mindegyikben hinni,
S mindig félni hogy itt a vége, mert még számon kérnek érte.



Kis ember mi lett belőled, most hogy elszálltak az évek?
Nem kérdezték hogy elég-e, ahogy éltél úgy lett vége.
Mégis mosolyogsz, mintha bíznál, mintha várnának a hídnál,
És én egyre inkább félek, ahogy szép arcodba nézek.

Megosztás

Az egy tál lencse íze

Az újszülött egyházi törvényen még meg sem száradt a tinta, máris sokaknál kiverte a biztosítékot. Jobbára politikai szempontok hangoznak el a vitákban, hiszen: "Lélek, lélek, de miből élek?" Az én lelkem maradék keresztény része is tiltakozik, legalább annyira, amennyire hallgatnak az ország főpapjai.

Pedig nagy baj van. Ugyanis Jézus Krisztus egyházfogalmába (miszerint: ahol ketten vagy hárman együtt vannak a nevemben...) becsúszott egy csúnya perjel. Ez a karakter esetünkben nem egyházi méltóságot, csupán írásjelet takar. Mert ha parlamenti 2/3-dal lehet egy közösség egyház, az egészen más tészta, andere operett. Hogy a mohó hatalom igyekszik rávetni magát Isten népére, nem új keletű dolog. Így volt ez az ókori társadalmakban és Konstantin óta nem ismeretlen az újszövetség népe számára sem.

Belülről nem tudom, milyen lehet hivatalos (és hivatásos vagy hitvalló)keresztényként egyházat üldözni. Ha olykor kritikát írok, azt a barát szempontjából teszem, mert Nietzsche örökérvényű megfogalmazásával vallom: az a baj velük, hogy nem eléggé megváltottak. Az atyai örökség elherdálása csúnya dolog. A testvér elől csellel ellopni szintén etikai problémákat vet fel. Ezért a tál lencse (legyünk korszerűek: harminc ezüstpénz) áron aluli ajánlat. Kár, hogy a történelmi egyházak ilyen olcsón vesztegetik el a becsületüket.

Ha a munkahelyem bejárata fölött az állna, hogy "Magyarország összes templomának feje, anyja és tanítója" akkor egyrészt mérhetetlenül szomorú lennék, hogy a világ (és fejedelmei) ismét bele akarnak tenyerelni a szentek örökségébe, másrészt minden társadalmi tekintélyemet és ismertségemet latba vetve prófétai tiltakozásomnak adnék hangot. Valahogy így:

Mint a magyar katolikusok pásztora [a református, zsidó, stb. testvérekkel egyetértésben] elfogadhatatlannak tartom, hogy állami intézkedéssel, politikai döntés alapján történjen hazánkban az egyházak elismerése. Nagyon közeli és rossz emlékeim vannak, püspöktársaimmal együtt, arról az - előző rezsim adminisztratív hivatala (ÁEH) által végzett - alattomos munkáról, mikor a vallásszabadság leple alatt a diktatúra döntéseinek kierőszakolása folyt egyházi asszisztenciával.

Ezért a leghatározottabban visszautasítjuk, hogy önmagunk definiálásának Istentől adott jogát (egyéni és közösségi szinten) bármely politikai irányzat, vagy választott többség saját territóriumának tekintse, és az istenhívők kisebb-nagyobb csoportjait abból kizárja.

Ez az igényünk nem mond ellent a méltányosság azon követelményének, hogy anyagi támogatás a társadalmi szerepvállalásunk függvényében és mértékében illessen meg bennünket. A finanszírozás igazságos rendszerének kialakítása és működtetése nem biztosít elégséges alapot a világi törvényhozásnak arra, hogy beavatkozzon a vallási kérdésekbe. Lelkiismereti ügyekben kizárólag a teremtő Isten hatásköre mérlegelni és ítéletet alkotni.

Ezért azt a felelősségteljes döntést hoztuk, hogy visszautasítjuk a tálcán kínált jogi státuszt mindaddig, ameddig a hazánk területén élő minden állampolgár méltóságát és szabadságát egyaránt tisztelő törvény kerül bevezetésre. Ez a kincsünk nem bocsátható áruba, és semmiféle alku tárgyát nem képezheti.

Tájékoztatásul közöljük a széles nyilvánossággal, hogy saját szabályozásunk és belső viszonyaink között továbbra is egyházként fogunk élni és megnyilvánulni - csakúgy, mint a jelenlegi döntéshozók által ebből a kategóriából kiszavazott testvéreink. Velük, tanácstalanságukat és félelmeiket mélyen megértve, a végsőkig szolidaritást vállalunk.

+ Péter
a magyar katolikus egyesület elnök-püspöke

Kedves Péter!

Tévedni emberi dolog, beismerni isteni gondolat. Hittársainkat azért diszkriminálják, mert kisded nyájnak látszanak felülről. Voltunk ezzel így magunk is. Az emlékezés erejében bízva talán nem leszünk Krisztus testének árulói. Jákob csalással szerezte testvére jussát, mégis ősatyává válhatott. De egy szélesebb perspektívában nem feltétlenül tűnik szilárd modellnek a döntése. Hamvas szerint csak százezer évre érdemes berendezkedni. Csak ebben a távlatban is kétséges, hol lesz akkorra a te széked és palotád. Az örökkévalóság dimenzióiba bele sem gondolva, tisztelettel köszöntelek!

Megosztás

Egyszemélyes köztársaság

Egyik teológiai tanár a Pázmányon elég rossz véleménnyel volt a szerzetesekről. Tanítványai szerint kizárólag egy rendet ismert el, azt ő maga alapította, egyetlen tagja volt és nem vett fel senkit sem... Ő jutott most eszembe, mert 2012. január elsejétől saját respublikát alapítok.

Preambulum: nincs

1. cikk: Az alaptörvényünk szerint a "szent" korona egy múzeumi tárgy, ami bukott, elnyomó és hierarchikus társadalmak szimbóluma - nálunk ez már nem divat.

2. cikk: A nyelvünket szeretjük és ápoljuk, például igyekszünk helyesen írni és fogalmazni, de nem találjuk semmiben sem egyedülállóbbnak, mint a spanyolt vagy a kínait.

3. cikk: Mivel igen kis ország vagyunk, pótcselekvésnek tartjuk a közigazgatási egységekkel való bűvészkedést.

4. cikk: Családnak azt az életformát tekintjük, ahol intimitás és egymás elfogadása van jelen, nem csupán a szaporodás és fogyasztás. A felelősségvállalás a szeretet szabad tette, ami külső eszközökkel nem kényszeríthető ki.

5. cikk: Egyszemélyes köztársaságunkban nem engedhető meg semmilyen többség arroganciája a másik részek fölött. A döntések konszenzussal születnek, mérlegelést követően és a jelen pillanat frissességében.

6. cikk: Törekszünk jószomszédi politikát folytatni a környező államokkal, és amennyiben a barátságunk működőképes, közös céljaink érdekében együtt is dolgozunk mindnyájukkal.

7. cikk: A kielégítő mértékű megértésre építkező perszonálunió alkotmányos lehetőségünk. Ebben az esetben a közös bel- és külpolitika, valamint a közös fizetőeszköz bevezetése időszerű.

Záradék: A jövő évtől semmisnek tekintünk és hatályon kívül helyezünk minden határt, diplomáciai kapcsolatot és előírást, melyek a múltban kötöttek bennünket. Csak azok jogait keltjük ismét életre, amelyek megfelelnek az országunk sérthetetlenségének. Ezek főszabály szerint ott érnek véget, ahol mások szabadsága kezdődik.

Kelt ma, köztársaságunk első gondolatával, én felségem teljes megelégedésére.

gyerehaza.org

Külföldön mindig külföldi maradsz

Érezted már azt külföldön, hogy hiába fogadnak be, hiába érted meg a nyelvüket, mégsem leszel soha egy közülük? Sodorjon az élet hulláma akár a föld legvendégszeretőbb országába, mégsem érzed, hogy igazán otthon lennél. Mert Haza csak egy van. Magyarország.

Gyere haza, ha régen láttál
Beküldő: zum2011. Beküldés időpontja: 2011.03.23. 22:46.

Gyere haza, ha régen láttál tömegesen búskomor, megfélemlített embereket és ez hiányzik neked, ha azt akarod, hogy a rendőr azzal szórakozzon, hogy naponta igazoltat ugyanazon az utcasarkon és gyere haza egy olyan országba, ahol ezt a rendőr meg is teheti, igyekezz, ha újgazdag pökhendiséggel akarsz találkozni ott, ahol pénz van és akkor is siess, ha azt akarod, hogy pofán csapjanak, csak mert rámosolyogtál valakire és már holnap gyere, hiszen itt az államelnök nyíltan buta és kiszolgáltatott és ez mégis csak kuriózum, gyere haza, ha a Kádár rendszer kötelező ideológiája után vágyódsz még ha ellenkező előjelű is ez az ideológia és akkor is, ha keresztény vagy és úgy gondolod, hogy boldogsággal tölt el, hogy jogod van ezt a világnézetet másra is rákényszeríteni és ha félni akarsz, csak mert más a véleményed, akkor nagyon siess és ha ki akarod tenni magad annak a veszélynek, amit az okoz, hogy a középszer irányít mindent, akkor ki ne hagyd ezt az országot és egy percig ne habozz, ha az az álmod, hogy államilag finanszírozott internetes oldalon pillanatok alatt törlik a bejegyzésed, ha valami rosszat írsz a vezérről és ha azt akarod, hogy ezek után a hivatalok ellehetetlenítsék az életed. A rendőrállam vár.

Akkor ki hazudik?

Én soha nem szégyelltem, hogy mim van, dolgozom keményen, abban a miliőben nőttem fel, hogy a munka nem szégyen, a munka eredményét se kell szégyellni, az ember kaparjon, gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára. Aki erre nem képes, akinek nincs semmije, az annyit is ér. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete. Ez az én véleményem. (Lázár János, polgármester és frakcióvezető - FIDESZ)

Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is. (Jézus Krisztus - Mt 6,19-21)

...kapzsiság, mértéktelenség húzódik meg a mostani világválság legmélyebb dimenzióiban ... "mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magukat által szegezték sok fájdalommal" (Orbán Viktor, elnök - FIDESZ)

Jó lenne már eldönteni, hogy az egy tábor egy szájából milyen szél fúj, mert ez így kurvára ciki, fiúk!

Lázár polgártárs, egyszer eljön a pillanat...

Hát ezt is megértem. A Fidesz frakcióvezetője Lázár János elmagyarázta megfelelő pontossággal, hogy én, aki jelenleg az életben maradásért küzdök egyre kisebb energiával, én aki a középosztályból megállíthatatlannak látszódva csúszom lefelé, valójában azért csúszom le, mert szart se érek.
Lázár János megmondta, mindenki annyit ér, amennyi anyagi javat fel tud mutatni. Amikor az ember szemébe mondják, hogy ő semmit ér, akkor kénytelen szembenézni pár nagyon kényelmetlen dologgal.

Amikor futott még a szekerem, nagyon jól kerestem, nagyon magas színvonalon tudtam élni az életemet. Sokat dolgoztam azért, hogy jól élhessek, de nem voltak érdemi anyagi gondjaim a gyerekeim is mindent azonnal megkaptak, amire vágytak, leginkább erre költöttem már akkor is a vagyonomat. Amikor futott a szekerem, magam is hajlamos voltam elhinni, mert ezt szívesen hiszi el az ember, hogy azért mennek jól a dolgaim, mert egy értékes és tehetséges ember vagyok, a tehetségem adja az értékemet, ami be is forintosítható. Bár akkor is azt mondtam, értékemen alul vagyok megfizetve. Hajlamos voltam elhinni, hogy valóban mindenki saját sorsa kovácsa. Meg ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát és sorolhatnék még egyéb színes dakota közmondásokat.

Igaz, soha nem gondoltam úgy, hogy egy ember értékét a vagyona adja. Az én fiamat nem azért tartom és tartottam jó partynak egy lány számára, mert van neki svájci bankszámlája, hanem azért, mert tele van a szíve szeretettel, mert csodálatosan szép szemei vannak, mert jó humora van és szerintem jó apa és jó társ lesz majd belőle. Társat
és barátot sem választottam soha jövedelmi szempontok alapján, mindig hagytam, hogy az érzelmeim vezessenek. A jobb anyagi lét idején is úgy gondoltam, az én igazi vagyonomat, értékemet elsősorban a gyerekeim adják, a párom, akire számíthatok jóban és rosszban, a barátaim a pártom az SZDSZ és a csapatom az MTK.

Aztán hirtelen fordult körülöttem a világ egy nagyot. Ehhez hozzájárult egy válás is, ami lelkileg és anyagilag is padlóra tett. Hozzájárult a magyar vállalkozások halálát jelentő körbetartozás rendszere. Ezek adták az első nagynak mondható pofonokat, majd az utolsó cseppet a kormányváltás hozta el, ahol a politikai érdek értéktelenné tett engem minden érdemi indok nélkül. Fentről nagyot zuhantam a mélybe. Fájt a zuhanás és összetörtem magam rendesen. De ennek ellenére, úgy, hogy úszom jelenleg az adósságban, értékes embernek tartottam magam. Aztán jött Lázár János frakcióvezető, aki a képembe vágta kendőzetlenül, hogy szart sem érek, hiszen lassan nincs semmim. És igaza van.

Vagyonom a semmivel azonos szinte. Van egy kis lyuk lakásom, ami viszont számomra az otthon, a maga silányságában is és szeretem. Van egy autóm, ami 10 éves, de nem is az enyém, hanem a banké, aminek minden hónapban nyögnöm kell a részleteit. Van pár műszaki cikkem, de nem nagy cucc az egész. Viszont van jelentős személyi kölcsönöm, amit azért kellett felvennem, hogy ne kapcsolják ki nálam az áramot. Van két hitelkártya-tartozásom, ami iszonyú kamatokkal ketyeg a nyakamban és már nem tudom a részleteit se fizetni. Lám így kerül szemétdombra egy értéktelen rongy Lázár úr szerint, aki én volnék, a magyar választópolgár.

Tudod, Lázár Jani, lehet, hogy te valóban sikeres dúsgazdag ember vagy. Lehet, hogy a vagyonod boldogságot is tud adni neked, hiszen a vagyonból vehetsz magadnak nőt is akár vagy barátnak látszó partnert. Lehet, sokan mosolyognak rád a pénzedért. Te luxusautóval furikázhatsz a tőlem elvett közpénzekből, szép nagy, és kényelmes házat nevezhetsz az otthonodnak. Van munkád, ahonnan politikai okok miatt nem akar kirúgni senki, akkor se, ha lenne rá indok. Úgy érezheted, te vagy az élet császára és kipöckölheted felém a csikkedet. Te vagy a jani, Janikám! Csakhogy belegondoltál már abba, hogy aki fent van, az egyszer kerülhet nagyon mélyre is onnan? És minél magasabbra mászik valaki, annál nagyobb lehet a végén a zuhanása? Ha elbuksz egyszer majd mindent, akár önhibádon kívül is, vajon mit fogsz majd magadról mondani a mélység poklában? Önmagadat is szarnak fogod tekinteni, vagy akkor majd kétségbeesetten fogsz vinnyogni, hogy segítsen valaki?

Lázár polgártárs! Tudod, a gyerekeim amikor meglátnak engem, hozzám rohannak és átölelnek boldogan. A 8 éves lányom arról mesélt múltkor nekem, hogy ha majd öreg leszek és beteg, ő eljön hozzám és kimossa a ruháimat, főz nekem finom ebédet. 10 éves fiam azt mondta, ő rám a legbüszkébb az életében és engem szeret a legjobban a világon. Csóró vagyok, a te szemedben senki, a gyerekeim szemében a Világot jelentem! Csóró vagyok, a te szemedben senki, de életem párja, a szegénységben és a kilátástalanságban is hozzám bújik és tartja bennem a lelket. Csóró vagyok, a te szemedben senki, de barátok állnak mellettem a bajban, akik igyekeznek segíteni legjobb tudásunk szerint. Emberek mosolyognak rám, emberek nyújtják felém a kezüket. És én tudhatom, János, hogy nem a pénzemért, nem a vagyonomért szeretnek. Nekem megadatik, hogy tudjam, értékeimért tartanak értékesnek akik
annak tartanak.

Te azt mondtad, senki vagyok és szart se érek. János, körbenézek magam körül és valóban szegénységet, súlyos anyagi problémákat látok. De ha körbenézek magam körül, leginkább mellettem álló, engem nagyon szerető embereket látok. És amikor ezt látom, nem vagyok meggyőződve – János – arról, hogy te vagy a gazdagabb és a sikeresebb, bár nem érted miről beszélek és ezért ma már nem is haragot, inkább szánalmat érzek irántad. Szánalmat és bevallom, megvetést is. Tőlem nem kell bocsánatot kérned. Szegénységemben is még adott a lehetőségem, hogy megválogathassam, kinek a bocsánatkérésére tartok igényt és kiére nem. A tiedre nem. Semmi közünk egymáshoz. Élj boldogan a vagyonodban fürdőzve, aminek nem kis részét az én adóforintjaimból vetted el magadnak. De egyszer, János, mindenkinek eljön a pillanat, amikor tükörbe kell majd nézni, lehet az utolsó lélegzet után, de akkor is. Nem irigyellek.

Rózsa Mihály

az SZDSZ Online Tagozat elnöke

Magyarország, ÉN NEM így...

A TASZ, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet és a Magyar Helsinki Bizottság közös értékelést készítettek az alkotmányozás folyamatáról. A szervezetek eljuttatták álláspontjukat a Velencei Bizottságnak, az Európa Tanács alkotmányozási kérdésekben illetékes, hazánk alkotmányozásáról a közeljövőben véleményt formáló szervezetének is.

A dokumentum szerint az alkotmányozás módja önmagában kétségessé teszi azt, hogy a Magyarország új alkotmányának nevezett dokumentum alkotmányként tisztelhető lesz, mert az alkotmányozás szükségességét soha nem indokolták elfogadható érvekkel, az alkotmány tervezete titokban készült, kidolgozását valódi társadalmi vagy szakmai vita nem előzte meg, és elfogadásának eljárási szabályai miatt a dokumentum egypárti alkotmányként születik meg.

Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet, a Magyar Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért kritikai megjegyzései tételesen a következők:

1. Az alkotmányozás szükségességét nem támasztották alá világos és meggyőző indokolással, annak céljai ismeretlenek. A politikai közösségnek pedig nem volt módja kinyilvánítani, hogy akar-e új alkotmányt.

2. Az alkotmányozás tempója lehetetlenné teszi az alkotmánytervezet érdemi megvitatását.

3. Az új alkotmány titokban készült, nem ismert, hogy mely testületek mely tagjai szövegezték az alkotmányt. Az Országgyűlés által felhatalmazott bizottság koncepcióját nem használták, később pedig a hírek szerint három politikus, Szájer József, Gulyás Gergely és Salamon László írták az alkotmányt, akiket erre országgyűlési aktus soha nem hatalmazott fel. Így az új alkotmány megszövegezését kétes demokratikus legitimációval rendelkező személyek végezték.

4. Magyarország új alkotmánya egypárti alkotmányozás eredménye, mivel a kormánytöbbség indokolás nélkül hatályon kívül helyezte azt az alaptörvényi rendelkezést, mely konszenzusra kényszerítette volna az alkotmányozás során. Így az új alkotmány kizárólag a kormánypártok közreműködésével készült, sem az alkotmányozás szükségességéről, sem módjáról, sem pedig az új alkotmány tartalmáról nincs politikai, szakmai vagy társadalmi konszenzus.

5. Az alkotmányozás nélkülözte az alkotmányról szóló szakmai vitát. 2010 végén és 2011 elején számos tudományos és közéleti konferencia foglalkozott az alkotmányozással, ám mivel úgy az alkotmányozás céljai és elvei, mint az új alkotmány normaszövege is ismeretlen maradt, tartalmi kérdésekről, az egymástól eltérő szabályozási megoldásokról nem folyhatott szakmai vita.

6. Az új alkotmány társadalmi vitája elmaradt. Az új alkotmány társadalmi vitáját két intézkedés szolgálta: az Alkotmányblog elindítása, valamint a nyolcmillió állampolgárnak megküldött 12 kérdés. Azonban sem az Alkotmányblog magányos látogatói, sem a kérdőívet lelkiismeretesen kitöltők nem kapcsolódnak be érdemben az alkotmányozás folyamatába. Ahogy nem tudható, hogy a blogon közzétett hozzászólásoknak mi lesz a sorsuk, úgy az sem ismeretes, hogy a kitöltött és visszaküldött kérdőíveket feldolgozzák-e, ki teszi ezt meg, és mindezek miképpen befolyásolják az alkotmányozás menetét. Mivel két héttel a kérdőívek postázása után már be is nyújtották a Parlamentnek az új alkotmány tervezetét, a visszaküldött válaszokat nyilvánvalóan nem vehették figyelembe a szöveg véglegesítésénél. Ráadásul a kérdések között olyan alapvető fontosságú dilemmák nem szerepelnek, mint az Alkotmánybíróság hatásköre vagy az állam és az egyház viszonyának szabályai.

Az értékelés teljes szövege magyar nyelven itt, angol nyelven pedig itt olvasható.

Nemzeti faszlengetés

Most hallgatom Ovi ünnepi beszédét. Azt hittem, hogy nem fogok írni róla. :(

Egy sorban említi 1848-at, 1956-ot, 1990-et és 2010-et. Tehát nem csak fülkeforradalom volt a múlt évben, hanem rendszerváltás. Erre tényleg nem kapott felhatalmazást senkitől.

Nem diktál nekünk senki sem - mondja a nagy vezír - sem Bécsből, sem Moszkvából, sem Brüsszelből... Tessék? Az EU is egy hódító hatalom, ami ellen acsarkodnunk kell? Hát nem önszántunkból léptünk be oda? Hová tette az eszét elnök úr?

A harmadik volt a legütősebb. A nemzeti szocializmus és a kommunizmus kitalálói között nem találunk egyetlen magyart sem. És a magyar megvalósítóival mit kezdjünk? Mert azok ZSIDÓK voltak? Jól értjük?

Hajrá Ovi! Ezt csináld inkább egyedül!!!

Örök vicc

A világot Isten teremtette...
a kormányzó párt tervei alapján.

Baj van a Caps Lock-al

túélésre játszó jogtudósok jól fizetett tanácsAdó kluBja

Irány Irán?

Hogy a meleg büszkeség körül lesznek konfliktusok, az előre látható volt. A Gay Pride a magyar jobboldalisággal nem kvadrál. Ha a filozófiai forrásvidék a KDNP, akkor bizony lárvás vizet iszik a kormányzó erő, és kellemetlen helyzetbe kerül, amikor ehhez kellene hozzászólnia. A legkényelmesebb az volna, ha Ahmadinezsádhoz hasonlóan kijelenthetnénk, Magyarországon nincsenek is homoszexuálisok; de ez sajnos egy ilyen kiszolgáltatott, kényelmetlenül nyitott országban nem fog menni. A melegek menetelni akarnak, sőt elvárják, hogy az esetleges náci csőcseléktől védje meg őket a rendőrség.

Ráadásul most egyenesen a Kossuth térig masíroznának, mivel nagyon úgy néz ki, hogy a Fidesz – a fertőzött forrás hatása alatt – a saját zsebalkotmányában szeretné kizárni az egyneműek házasságát, amiben az egyneműek érthetően ellenérdekeltek. Erre mondta most a rendőrség, hogy menjenek már anyjukba, aránytalanul akadályozzák a forgalmat, mégse lehet összevissza vonulgatni.

2006 november 4-én a Fidesz az Andrássy út 60-tól az Astoriáig szervezett vonulást, a rendőri brutalitás elleni tiltakozásul, a brutális rendőrség azonban ezt tudomásul vette, bár a forgalmat kétségtelenül akadályozták. (Mint ahogy akadályozták október 23-án az Astoria kellős közepén is.) A brutális rendőrség ezt nyilván azért engedélyezte, mert értesültek róla, hogy demokráciákban időnként vannak ilyen menetek, amelyeknek tulajdonképp az az egyik céljuk, hogy akadályozzák a forgalmat, és ezzel is feltűnést keltsenek.

Nehéz ezt kezelni a magyar jobboldalnak. A magyar jobboldal ugyanis talajtalan, szervetlen, konfúz szerveződés, amely stresszhelyzetben reflexszerűen imádkozni kezd, mert más biztos pontot nem ismer. Semjén Zsoltnak igaza van: a KDNP a forrásvidék. Márpedig a bibliában benne van, hogy a buzulás bűn, és a bűn zsoldja a halál. Ebből az következik, hogy itt melegfelvonulás ne legyen. Vagy ne nagyon.

A szívem szakad meg szegény, korlátolt hülyékért. Rettenetes lehet ebből a térképből tájékozódni.

És remélem, hogy most az egyszer, legalább a saját kárukon képesek tanulni, és belátni, hogy ha folyton a forrásvidéken totyorognak, akkor elnyeli őket a mocsár. Azok az országok, ahol a melegfelvonulást betiltják vagy szétverik, nem tagjai az Európai Uniónak. Mi annak nemcsak tagja vagyunk, de momentán a soros elnöke. Ezt a manővert nem engedhetjük meg magunknak. Igen, a szélsőjobb ugatni fog, és magához rántja azt a pár szerencsétlent, akinek tényleg nincs más öröme az életben, mint hogy utálhatja a buzikat. Hadd menjenek. Rosszul mutattak az ilyen sötét bunkók a Fideszben mindig is. Igen, döccen a keresztény alapvetés, de az abortuszvitából már úgyis kiderült, hogy a hitbuzgalomra nem érdemes, nem is lehet politikát alapozni. Ott, az abortuszról szóló csatában a KDNP szépen visszagyűrte a segge alá a bibliát, és sűrű bólogatással elismerte, hogy abból főzni baromság volna.

Óriási botrány lesz, ha Magyarországon nem lehet megrendezni a melegfelvonulást, vagy ha a melegek nem tüntethetnek a Parlament előtt az őket kirekesztő alkotmánytervezet ellen. Ez a botrány nemcsak hozzáadódik, hanem szorozza a médiatörvénnyel már kivívott rossz hírünket. Nem éri meg. Aki államférfinek készül, annak ezt kiszámolni a beugró feladat.

Tóta W. Árpád

Mikor a szar az úr

‎Mit lehet tenni a trágya-özön ellen? Orrunkat befogni, semmi egyebet. Mert aki valamelyik ganajtornyot le akarja bontani, csak egyik helyről a másikra hordja és közben maga is szaporítja a rondaságot. A trágya-özön magától fog lefolyni, lassan, míg a trágya-korszak embere az utolsóig bele nem fullad. Aki bármilyen iránynak, rendszernek, emberi kigondolásnak szívvel-lélekkel behódolt, azt elborította a trágya-özön; aki a tiszta érzést, szabad látást, örök mértéket őrzi, bárkában lebeg a trágya-özön felett. S ahogy a vízözön után megjelent az égen a szivárvány, jeléül, hogy vízözön nem lesz többé: majd megjelenik az égen a tiszta fehérnemű, jeléül, hogy trágyaözön nem lesz többé. (Weöres Sándor)

Halállista

A medve halállistát készít. Odajön a róka:
- Jaj, medve, hallom halállistát csinálsz. Rajta vagyok?
- Igen.
- Nem lehetne előbb elbúcsúzni a családomtól?
- De.
Hazamegy a róka, nagy sírás rívás közepette elbúcsúzik a családtól, majd visszamegy. A medve széttépi és megeszi.
Jön a farkas:
- Jaj, medve, hallom halállistát csinálsz. Rajta vagyok?
- Igen.
- Nem lehetne előbb elbúcsúzni a családomtól?
- De.
Hazamegy a farkas, nagy sírás rívás közepette elbúcsúzik a családtól, majd visszamegy. A medve széttépi és megeszi.
Jön a nyuszika:
- Jaj, medve, hallom halállistát csinálsz. Rajta vagyok?
- Igen.
- Nem lehetne kihúzni?
- De.

Új egyházi törvény elfogadására készül az Orbán-kormány, amely különbséget tenne egyházak és nem egyházi vallási felekezetek között. Megvonnák az egyházi státuszt azoktól, akiket a történelminek mondott egyházak riválisaiknak tekintenek – írja az Amerikai Népszava.

A korlátozások bevezetéséhez olyan egyházakra hivatkoznak, amelyek az adómegkerülés céljából működnek egyházként, de valójában nem azok. Ugyanakkor a törvény nem ezek kiszűrésére irányul, nem ezen a területen alkalmazna megszorításokat, hanem a nagyegyházaknak kihívást jelentő kisegyházakat hoznák egyöntetűen lehetetlen helyzetbe. Ez a törvény, elfogadása esetén, különbséget tesz hit és hit, hívő és hívő között, gátolja a történelmi egyházaknak nem tetsző felekezetekben vallásukat gyakorló magyar állampolgárok lelkiismereti szabadságát.

Az új alaptörvény rögzítené azt, ami a mostani alkotmányban is szerepel, hogy mindenkinek joga van a gondolat-, a lelkiismeret- és a vallásszabadsághoz, hogy vallását és meggyőződését szabadon megválassza és megváltoztassa, és azt akár egyénileg, akár másokkal együtt nyilvánosan vagy a magánéletben, vallásos cselekményeken, szertartásokon, vagy egyéb módon kinyilváníthassa, illetve ezt mellőzhesse, gyakorolhassa vagy tanítsa.

Ugyanakkor szeretné megteremteni az alapját annak, hogy "a lelkiismereti- és vallásszabadságról szóló, várhatóan tavasszal elfogadandó törvény különbséget tehessen egyházak és vallási egyházi felekezetek között". A különbségtétel során szempont lehet az egyház történelmi beágyazottsága, társadalmi támogatottsága, híveinek száma, illetve a közfeladatok ellátásában vállalt szerepe. Azért szükséges ennek a törvénynek az átdolgozása az alkotmány elfogadása után, mert az elmúlt húsz évben nagyon sokan visszaéltek az egyházi jogállással.

Már az Antall-kormány idején is szerették volna elérni a történelminek mondott keresztény egyházak, hogy a kisegyházak ne kaphassanak egyházi státuszt, és ennek révén térhódításukat az állam korlátozza. Az elmúlt húsz évben folyamatosan próbálta a politikai jobboldal kiszolgálni ezt a nagyegyházi igényt, szektakampányok indultak, hivatkoztak a visszaélésekre a mostanihoz hasonló módon, de a vallásszabadságot szabályozó 1990. évi IV. törvényt nem tudták megváltoztatni, mert soha nem tudtak kétharmados támogatást szerezni céljaiknak. Ez a helyzet változott most meg.

Arra hivatkoznak, hogy "ki kell szűrni azokat, akik csupán adóelkerülési célból alapítottak vallási közösségeket. A nagy intézményfenntartó egyházak és az egyéb, valós teológiai tartalmakat hirdető vallási közösségeknek járna csak a különleges jogállás". Az új egyházi törvény azonban az egyházi státuszt, a "különleges jogállást" nemcsak azoktól vonná meg, akik az adóelkerülés céljából hoznak létre egyházi közösséget, hanem "a nagy intézményfenntartó egyházakon" kívül mindenkitől. Ennek a különbségtételnek a fonákja ráadásul az, hogy a "nagy intézményfenntartó egyházak" nagy intézményeit nem az egyházak, hanem az állam tartja fenn, nekik. Az adóelkerülést úgy lehetne megszüntetni, hogy megvonnák az adómentességet az egyházaktól. Ebben az esetben senki nem alapítana adómegkerülés szándékával egyházat. Az ilyen egyházakat a jelenlegi törvények alapján is ki lehetne szűrni, de itt ez csupán hivatkozás, a nyilvánvaló szándék nem ez.

Az egyházi státusz elnyeréséhez a következő szempontokat veszi figyelembe: az egyház történelmi beágyazottsága, társadalmi támogatottsága, híveinek száma, illetve a közfeladatok ellátásában vállalt szerepe. Ez utóbbinak semmi köze nincs a lelkiismereti és vallásszabadsághoz. A társadalmi támogatottság és a hívők létszáma nagyjából ugyanazt jelenti. Régi vágya a katolikus és a református egyháznak, hogy 10 ezer fő legyen az egyházi bejegyzés alsó határa. Ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztus a 12 apostolával nem tekinthető egyháznak. A Biblia meghatározása szerint, "ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, én ott vagyok közöttük" (Mt 18,20). Jézus Krisztus nem köti 10 ezer – tudtán kívül – megkeresztelt csecsemőhöz az egyházi státuszt. Sok egyház nem úgy szerveződik, mint a katolikusok vagy később a reformátusok, hogy egy hierarchiát alkotnak, hanem minden gyülekezetük önálló. Ezek egyike sincs külön-külön 10 ezer fős. Az új egyházi törvény arra kényszerítene felekezeteket, hogy katolikus mintára szerveződjenek, ha egyházi elismerést akarnak kapni.

Ezzel a létszámhatárral az állam beavatkozik a vallási piacba, gátat vet az új vallási mozgalmak kialakulásának és működésének, és állami védelmet nyújt azoknak a régi, megcsontosodott tradícióknak, amelyeket az újabb és újabb reformációs hullámok bontanak meg. Ehhez az államnak nincs joga. Azokat a hívőket, akik nem az állam által preferált vallási közösségbe tartoznak, másodrangú hívőkké teszik, mert az a szervezet, ahol ők a vallásukat gyakorolják, nem lesz bevett vallási felekezet. Ezzel velük szemben a gyanakvást és az elutasítást ébresztik fel. Ez a törvény Semjén Zsolt agyszüleménye, és semmi más célt nem szolgál, mint a katolikus és a vele szövetséges református egyház hegemóniájának megerősítését, hogy a más felekezetekben hívő emberekről elmondhassák: az nem egyház, ahova azok járnak. Egyház csak az, amit Semjén – a kétharmaddal a háta mögött – annak mond.

A tervezett törvénymódosítás nem az egyházi státusszal visszaélőket érinti majd elsősorban, hanem a teológiai kihívást jelentő reformegyházakat. Így a baptistákat, a metodistákat, a szabadkeresztényeket, pünkösdistákat, a karizmatikusokat, az adventistákat. Ha nem kapnak egyházi státuszt, akkor a lelkészeik nem lesznek lelkészek, az egyházi intézményeik elveszítik kedvezményeiket, támogatásukat, teológiai intézményeik nem számítanak teológiai iskolának, az állandó objektumokkal nem rendelkezők még istentiszteleti helyeket sem bérelhetnek, mert nem lesznek egyházi jogi személyek, az istentiszteleteik nem minősülnek istentiszteletnek. Istentiszteleteiket bármikor meg lehet zavarni, mert nem élvezik az egyházakra vonatkozó törvényi védelmet.

Mindazok a magyar állampolgárok, akik ilyen felekezethez fognak tartozni, üldöztetésnek lehetnek kitéve, megbélyegzésnek, akadályokba ütközik a szabad vallásgyakorlásuk. Az egyházi törvény ilyen szellemű megváltoztatása durvább megsértése lesz a lelkiismereti- és vallásszabadságnak, mint ahogyan a médiatörvény sérti a sajtószabadságot.

Rétvári szerint "nem szabad engedni, hogy business-egyházakat jegyezzenek be, és ki kell szűrni azokat az álegyházakat, amelyek valójában semmiféle vallástanítást nem hirdetnek, illetve követnek" – fogalmazott a parlamenti államtitkár, hozzátéve: az állam természetesen a vallási tanítás tartalmát az állam és egyház elválasztása miatt továbbra sem vizsgálhatja, abban állást sem foglalhat. Ez utóbbi mondat tagadja az előzőeket, mert ha az állam nem vizsgálhatja a vallási tanítás tartalmát, amikor milyen alapon jelenti ki bármelyik egyházról, hogy az "ál-egyház, vagy business-egyház". Milyen alapon választja ki azokat, amelyek "valós teológiai tartalmakat hirdető vallási közösségek"? A létszám meghatározása hogyan szűri ki az "ál-egyházat"?

A korábban megjelent kiszivárogtatások szerint az új egyházi törvény nem csupán a jövőre vonatkozóan tagadná meg az egyházi státuszt azoktól, akiktől a történelmi egyházak ezt jónak tartják, hanem visszamenőleges hatállyal azoktól is, akik ezt a státuszt már korábban elnyerték. Újra kellene regisztráltatni magát mindenkinek, és az új törvény alapján – a végkielégítéseknél használt eljáráshoz hasonlóan – visszamenőleges hatállyal szüntetnék meg az egyházi státuszokat.

Az Országgyűlés március elején fogadhatja el az új alkotmány szabályozási elveiről szóló határozati javaslatot, amely alapján a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium elkészíti az új alaptörvény normaszövegének tervezetét; ezt kezdi tárgyalni a parlament – ún. alkotmányozó országgyűlésként – március 15-e után, s dönt róla várhatóan április 25-én, húsvéthétfőn.

Éljen a magyar feltámadás! (Továbbá az egyház és az állam szétválasztása...)

Sírni volna jó...

Ma találtam a Facebook segítségével ezt a fotót:


Erőszakmentesség, bátorság, emberi arcok. Hogyan lehetne megütni valakit, aki megcsókol? Hogyan lehetne haragudni arra, aki engedi magát megcsókolni? Hogyan lehetünk olyan barbárok, hogy eddig kelljen elmenni? Sírni volna jó, embernek lenni újra. Megcsókolni azt, aki éppen szembe jön az utcán, és engedni, hogy bárki közel lépjen hozzám...

Támadás érte hazánkat?

Ovi szerint megsértették Magyarországot. Valaki árulja már el ennek a beteges, öntelt fasznak, hogy ő nem az ország! Lehet ezt? Kommentár

Vallásszabadság = kereszténység ???

A Schmitt Szalon [értsd: Sándor-palota] újabb terméke szerint a kereszténységre való utalás az alkotmányban "a magyar államiság fennmaradásának letéteményese..." Hogy ez mekkora faszság, azt már 2008 augusztusában kifejtettem itt. Legvadabb álmaim váltak valóra azzal, hogy ennek még aktualitása lett.

A csekély értelmű elnökünk tanácsadói gárdája által vasvillával összedobált anyag logikáját nem kell keresni, sajnos kimaradt a műből. Az a bravúr viszont, amivel az ütős mondatát bizonyítani kívánja, már túl megy a jó ízlés határán is.

Szóval:

A XIX. századi Európában több országon is átsöprő forradalmak az abszolutizmus megdöntéséhez vezettek. Ennek hozományaként az emberi jogok olyan, mint sajtószabadság, vallásszabadság érvényesülése is biztosítottá váltak. Ilyenképpen a vallásszabadság (mint kereszténység) része volt a történeti alkotmányoknak is.

Mit állítunk?
- Hogy a barikádokon püspökök és papok harcoltak az új, szabadabb világ eljöttéért?
- Hogy az egyházi klientúra nem az éppen regnáló hatalom kiszolgálója és szentesítője volt?
- Hogy a vallás szabadságát az abszolutista katolikus birodalomtól nem kellett védeni?
- Hogy a keresztények részéről jelentkezett az egyház és az állam szétválasztásának, a polgári házasságkötés bevezetésének az igénye?

Ne mááááááááááááááá, elnök úr!
Kérem, kapcsolja ki [a kamerát] MOST!

18. cikk

Minden személynek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához, ez a jog magában foglalja a vallás és a meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy a meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben oktatás, gyakorlás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát.

19. cikk

Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Cipők