Ne zavard a zajt!

Egy éjjel Brúnó testvér imádkozni akart, de egy kecskebéka brekegése megzavarta. Sikertelen volt minden kísérlete, hogy a zajt figyelmen kívül hagyja, ezért aztán lekiabált az ablakából: – Csendet! Éppen imádkozom. Tudnunk kell, hogy Brúnó testvér szent volt, ezért aztán a parancsát azonnal teljesítették. Minden élőlény visszatartotta hangját, hogy imádkozásra alkalmas csend legyen. Ekkor azonban egy másik hang zavarta meg Brúnó imáját, egy belső hang, ami így szólt: – Lehetséges ám, hogy Istennek legalább annyira tetszik a béka brekegése, mint a te zsoltáréneklésed. – Ugyan mi örömet lelhet Isten ennek a békának a brekegésében? – vágott vissza megvetően Brúnó. De a hang nem adta fel olyan könnyen: – Ha nem tetszene Istennek, akkor miért teremtette volna meg ezt a hangot? Brúnó elhatározta, hogy a végére jár a dolognak. Kihajolt az ablakán, s kiadta a parancsot: – Énekelj! A kecskebéka ütemes brekegése betöltötte a levegőt, amihez tréfásan csatlakoztak a környékbéli békák is. S hangjuk már nem borzolta Brúnó idegeit, mert ahogy figyelmesen hallgatta őket, felfedezte: ha nem akar ellenállni, ez a zene valójában gazdagabbá teszi az éjszakát. Ezzel a felfedezéssel Brúnó szíve eggyé vált a világmindenséggel, és életében először ráébredt arra, hogyan is kell imádkozni. (Anthony de Mello SJ: Szárnyalás, Imádság)

Amikor kivonulsz a világból, hogy távolságot vegyél a hétköznapi gondoktól, azok nem engednek el egykönnyen. A természet csöndje sem jár automatikus ellazulással. Ott dübörögnek benned a munkahelyeden hagyott feladataid, az el nem varrt beszélgetések, csonkán maradt tervek és művek rémképei. A múlt szomorú árnyai és a várható viharfelhők között próbálsz egyensúlyozni, reménytelenül. Vagy régi dolgokon rágódsz, vagy a kismerhetetlen és talányos jövőben csatangolsz. Mindkettő elszakít a jelentől, amiben tevékeny maradhatsz. A zaj lehetőséget is kínál a számodra. Alkalom, hogy visszatalálj az itt és most világába. Vedd észre, hogy mi történik veled, benned és körülötted. Hagyd, hogy a gondolatok, mint játékos kiskutyák megtelepedjenek a lábadnál, aztán engedd őket útjukra. Ne marasztald egyiket se, ha tovább szeretnének állni. Ez az ütem lassan összeáll, és a zűrzavarból kellemes dallammá érve betölti az éjszakád.

Templomosok és zarándokok

A templomos lovagrend (latinul milites templi) az egyik leghíresebb keresztény harcos szerzetesrend volt. 1118-ban, keresztes lovagokból szerveződött, akik életüket a Szentföld zarándokai védelmének szentelték. A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom egy szárnyát adományozta nekik. Lakhelyük után nevezték őket a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak: Fratres Militiae Templi. Clairvaux-i Bernát 1132 és 1135 között megalkotta a rend szellemi programját összefoglaló, Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae (A templomos lovagokhoz: az új lovagság dicsérete) című írását. A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi pálosok. Egy pápai bulla a templomosokat a püspökök kegyelmi jogával ruházza fel; birtokaik minden üldözött számára menedéket jelenthettek. Kasztília és León együttesét 24 körzet alkotta – az ide tartozó erődök és keresztes várak a Santiago de Compostelai zarándokút vonalán sorakoztak.

Az utak összekötötték a keresztes várakat, ahol az utazó bármikor megpihenhetett; egyszerre nyújtottak menedékhelyet és vendégfogadót. Ebben a korban a vendégfogadás kötelezettségét szigorú előírások szabályozták. Ha a zarándok elhagyta az északára menedéket nyújtó kolostort, vállalnia kellett az út minden veszélyét. Az egyik legveszélyesebb a törvényen kívüliekből összeverődött rablóbandák támadása volt. A mocsarak, erdők, vadállatok s főleg a paraszti vagy nemesi rablóbandák miatt a középkorban óriási gondot jelentett a közlekedés, a személy és teherszállítás egyaránt. Aki útra kelt az életét vagy legalábbis a magával vitt vagyontárgyakat kockáztatta. Csak az élvezhetett bizonyos fokú védelmet, aki valamiféle hatalomhoz tartozott. A templomosok házai általában elég közel voltak egymáshoz; a keresztes várak többnyire gázlók vagy hidak közelében, illetve az utat megszakító folyó két partján helyezkedtek el. A zarándokmeneteket felfegyverzett lovagok kísérték, e védelmi szolgálatuk még a kereskedők konvojaira is kiterjedt. A nyugati világ embere komoly spirituális jelentőséget tulajdonított a zarándokhelyek védelmének. A Szentföldet, amelyet hite szerint Isten fiának lába érintett és vére öntözött, ahol eltemették, hogy harmadnapra feltámadjon a halálból, mindenáron meg akarta óvni a „hitetlenektől”, akik – így gondolta – megszentségtelenítik azt a jelenlétükkel. Legalább ilyen fontos volt számára az is, hogy a keresztény zarándokok biztonságban jussanak el úti céljukig. A templomos lovagok rendje ideális hely volt a latin egyház tagjai számára, hogy vezekeljenek bűneikért, ezáltal visszakerüljenek Isten szeretetébe, és haláluk után a mennybe jussanak. Szilárdan bíztak abban, hogy az elszenvedett mártírhalál jutalma az azonnali üdvözülés lesz. Az élet abban a korban rövid volt és bizonytalan, a nép széles rétegei számára az örök élet ígérete jelentette az egyetlen támaszt, mely elviselhetővé tette az e világi létezés nyűgeit. Csatában, hősként meghalni és fennmaradni a közösség emlékezetében sokkal vonzóbb volt, mint napestig robotolni, éhezni, majd kimúlni valami ragályos betegségtől.

De nem minden indíték volt ilyen emelkedett. Azokat, akik nem örököltek birtokot és vagyont, az érvényesülés vágya vezette. A rend tagjaként bárki kibontakoztathatta képességeit, és alacsony származása dacára is jelentős hatalomra, befolyásra tehetett szert. A kívülállók szemszögéből a templomosok kényelmes életet éltek: a rend etette és ruházta őket, ami ebben az időben nem volt szokványos a fegyverforgatók körében. Minden bizonnyal akadtak olyanok is, akik csak világot akartak látni, vagy a szent helyekre voltak kíváncsiak. A templomos rend korai szakaszában a testvérek nem fogadtak soraikba olyan személyeket, akiket a keresztény egyház vétkeik miatt kiközösített; a kívülállók azonban úgy ítélték meg, hogy a lovagok képesek „megtéríteni” a bűnöző életmódot folytatókat, és rendre hozzájuk irányították őket. Bernát, a ciszterci rend főapátja, a templomosok egyik legkorábbi patrónusa az 1130-as években feljegyezte, hogy „Hitetlenek, leányrablók, szentségtörők, gyilkosok, esküszegők, házasságtörők és más gonosztevők indultak a szentföldi szaracénok ellen, ami kétszeres áldás: a helybeliek végre megszabadultak tőlük, a Jeruzsálemi Királyság frankjai pedig jó hasznát veszik a segítségüknek.”

Az európai ítélőszékek gyakran küldtek elítélt lovagokat Jeruzsálem védelmének megerősítésére. 1224-ben például maga a pápa (III. Honorius) ajánlott a nagymester figyelmébe egy bizonyos Bertran lovagot, aki egy püspök megöléséért hétéves szolgálattal vezekelt a rendben. A templomosok a pillanatnyi szükségelteknek megfele-lően zsoldosokat is alkalmaztak, és ugyanúgy fizettek nekik, mint bármely munkaadó. Noha a lovagtestvérek vállvetve küzdöttek a keresztesekkel, ők maguk nem voltak azok. A kereszteseket csak ideiglenes eskü kötötte, míg az ájtatos ordók tagjai egész életre elkötelezték magukat. A templomosok az utak kiépítésével s az utak mentén a pihenőhelyek, vendégfogadók, raktárak felállításával a biztonságos árucseréhez szükséges feltételeket akarták megteremteni. Ebben a korban a váltópénz fémből készült, a fém pedig nehéz, nagyobb pénzösszeg szállításához többnyire igavonó állatokra volt szükség. A kockázat csökkentése érdekében birtokaik egész területén bevezették a váltólevél rendszerét; a megbízó a „fémet” letétbe helyezte valamelyik keresztes vár raktárában. A vár könyvelője e letét ellenében kiállított egy váltólevelet, amely egy másik keresztes várban volt érvényesíthető. A bankjuk olyan megbízhatóan működött, hogy egy idő múlva, akinek volt valamilyen megtakarítása az a templomosok felügyeletére bízta azt. Több püspökség is náluk helyezte el a vagyonát. Franciaország királya a rend párizsi szerzetes házában tartotta kincstárát. Mivel a rend könyvelői kiválóan értettek az adók kezeléséhez, a király nemegyszer a rendet bízta meg a királyi adók behajtásával. Pénzbőségük lehetővé tette, hogy kölcsönzéssel is foglalkozzanak. A rendelkezésükre álló összegeket mindig birtokvásárlásra fordították. Ez a területnövekedés rövid időn belül olyan méreteket öltött, hogy Szép Fülöp – alig valamivel a rend letartóztatása előtt – dekrétummal próbálta megakadályozni a további vásárlásokat. 1307. szeptember 14-én IV. Fülöp elrendelte, hogy tartóztassák le a királyság összes templomosát. Egyre növekvő hatalmuk súlyosan fenyegette a fennálló érdekviszonyokat. Végül rágalomhadjáratot indított ellenük és hamis tanúkat keresett eretnekségük és erkölcstelenségük bizonyítására. Ezek a tanúk többnyire a rendből kizárt szerzetesek voltak. A templomosokat kínvallatással akarta rávenni, hogy az ellenük felhozott vádakat beismerjék. 1314. március 18-án Jacques de Molay nagymestert, aki nyilvánosan visszavonta korábbi vallomását, az Ile de la Cité csúcsán, mint eretneket és visszaeső bűnöst, máglyára vetették.

Találkozások öt lépésben

(1) Kopogtatnak az ajtómon. Első lépésként leteszem a kezemből, amivel éppen foglalkoztam, hogy szabaddá váljak észlelni azt az újat, ami közelít hozzám. Lehet úgy is élni, hogy nem találkozok magammal és idegenekkel sem: párhuzamos monológokkal ütjük agyon az időt, látszólagos kapcsolatokba ringatózva. Tudatosítom a testem, hogy itt vagyok, éppen azon a helyén az univerzumnak, ahol valaki más velem egy időben áthalad. Van egy közös történetünk, ami most veszi kezdetét. Ezt az intenzív jelenlétet úgy tudom megőrizni, hogy figyelek a másik csendjére, amiből kilép elém. Én is az vagyok igazán, aminek a hallgatás idején mutatkozom. A beszéd lehet menekülés a magammal való szembesülés elől. Engedem, hogy úgy lássam az engem körülvevő világot, amint van: nem akarok hasznot húzni belőle. (2) Belép hozzám valaki. Elvárásokkal vagy előítélettel közeledem-e hozzá? Be akarom sorolni őt is az eddigi tapasztalataim közé… be akarom fogni a saját céljaim szolgálatába… Látni és nem ítélkezni szeretnék. Vajon mi ragad el ettől a tiszta észleléstől? Bármi is történjen, nem háborodok fel azon, hogy felháborodtam, nem félek attól, hogy félek… A társam más, nem az én tükörképem; ezt a különbözőséget elfogadva és érzelmileg is átölelve találkozhatunk egyMÁSsal. Nem fenyeget az a tény, hogy ő eltérően él, gondolkozik, érez, mert én is más vagyok, mint ami lenni szeretnék (mint amivé válhatok a jövőben). A TE által tudom csak kimondani, hogy ÉN vagyok (Martin Buber). (3) Felelősséget vállalok (elköteleződöm). A kapcsolat (a beszélgetés is) játék: könnyed komolysággal végzett művészet. Görcsös kötelességteljesítés helyett játékos belefeledkezés; mint papírcsónak tánca a patak vizén. Adunk egymásnak időt, ingyenesen. Az apró „nem”-ek kimondása egy érett igen előtt készíti az utat. Nem a tagadás, hanem a felelős tervezés és az erőim beosztása jellemez. Úgy tudok valamit nem vállalni, hogy a találkozásban megélt közösség élő maradjon. Két vészkijárat: az önsajnálat és az érzéketlenség páncélja. Ezek hatására vagy kimenekülök az intimitásból vagy lehúznak az érzelmeim, mert a kapcsolat okozta sebekkel vagyok elfoglalva. Kész vagyok akár kínos érzelmeket is közel engedni magamhoz és együtt lenni velük. Nem akarok belegabalyodni, csak annyiban megyek a mélyére, hogy tisztábban lássak. Minden háború a másik el nem fogadásával indul, a fegyverek „csak” szimbolizálják ezt a búvópatakként a mélyben rejtőző igazságot. (4) A megbocsátás folyamatában élek. Valamit elszenvedni, nem jelent szükségszerűen szőnyeg alá söprést, áldozati pozíciót, veszteséget. Az elfogadás és a megbékélés előszobája, ha beépítem a napi gyakorlatomba azt a felfedezést, hogy a másik is megbocsát nekem, fel tudja dolgozni az általam okozott sebeket. Így az egymás mellett élésből el tudunk jutni az egyMÁSért, egyMÁSban létezés szintjére. Mindannyian végtelen gazdagságot hordozunk, ennek megnyitása a többiek felé valóságos csoda. A feltétel nélküli kapcsolat kiengesztelődött viszonyokat feltételez mind a két oldalon. Túl minden csalódáson és kezdeti elképzeléseink gyászán, egy érett életszövetség épül velünk, a barátság maradandó alapjára. A hűség magát indokolja, nem szorul külső igazolásra. Ez a kapcsolat sem felhőtlen, de már nincs kiszolgáltatva a nehéz időkben. (5) A búcsúzásban a teremtés lehetőségét látom. Sokan azért nem mernek találkozni, hogy egyszer nehogy vége legyen ennek a felemelő szépségnek. Tömören szólva: nem mernek élni, hogy nehogy meg kelljen halniuk. A búcsú minden esetben felkínálja a számvetés lehetőségét; rádöbbenhetünk, hogy mi minden történt velünk az együtt töltött idő alatt. Ráébredhetek, hogy az élete bennem is folytatódik, mint ahogy ő is magával visz engem örökre. Így sokszorozzuk magunkat, más szinten élünk tovább. Az elválás az újabb találkozások feltétele, a teremtésünk folyamatosan zajlik, amiben aktív szereplők vagyunk, nem működik a bevonásunk nélkül. Egy feltétel és elvárások nélküli szeretet akar kimunkálódni bennünk, ami túl van az érzéki jón és rosszon.

Megosztás

A hang születéséről

Ha igazán tudnánk imádni Istent, a nagy folyók szelíd nyugalmával haladnánk át a világon… (Assisi szent Ferenc)

Valaki, az örök élet reménytelen titkát feladva, a hosszú élet lehetőségén rágódott, amikor hallott Ikaria szigetéről. Nincs benne semmi különös, mégis maga a csoda. Nagyon sok, száz évnél idősebb ember él ott. Ennek a rendszeres rendszertelenség lehet az oka, az Ikarián élőknek ugyanis nincs órájuk, akkor kelnek és fekszenek, amikor akarnak. Az ott lakók rendesen dolgoznak, koránt sem lusták, de ezt akkor teszik, amikor nekik tetszik. Ahogy ma fogalmazunk: stressz nélkül élnek. Nem nézik ötpercenként az órájukat, mint mi, hogy éppen hol kellene lenniük. A csendről beszélni éppúgy perverz vállalkozásnak tűnik, mint az ürességtől kongó templom kis közösségét azzal traktálni, hogy milyen sokan kerülik az Isten-házát. Csak a megközelítés módjáról szólhatunk, arról a személyes rétegről, hogy nekünk mit adott vagy tőlünk milyen gubancokat vett el a hallgatással töltött idő. „A szeretet csodáját – mondja Pilinszky –, ha bekövetkezik, némaság kell, hogy óvja-takarja. Azzal birtokoljuk, hogy nem érünk hozzá egy újjal sem.” Ahhoz, hogy ezt az óceánt megtapasztaljuk, át kell törnünk az álmosság és unalom falait, amik elválasztanak a valódi élet frissességétől. A világ zaja eltompul, mint amikor valaki a víz színe alá bukik. A felfedezésre váró, nyüzsgő univerzum azonban feledteti a korábbi színfalak emlékét. Minden lelassul, könnyűvé válik és nyugalmi helyzetében szemlélhető. A külső események nem sürgetnek a továbblépésre, jó csak úgy itt maradni és megélni a létezés örömét, ingyenességét. Aki a kisujjával érinti a felszínt, annak is van egy egyéni élménye erről az irdatlan víztömegről. És számára ez lesz a teljesség is. A környező világ túlontúl zajos és bonyolult marad a számára, és ez fogva tartja a tekintetét, a hallását, egész lényét. Ebből a szempontból mindegy, hogy egy kismadár lába apró zsineggel vagy súlyos láncokkal van megkötözve; a végeredmény azonos: nem tud elrugaszkodni, szabadon szárnyalni. A tengerben az is jó még, hogy ki-be járható. A mi döntésünk, hogy meddig ereszkedünk bele, és mikor szállunk ki a partra pihenni. A meditáció – ha komolyan vesszük a belső szabályait – az egyik legfárasztóbb szellemi tevékenység, amivel eddigi életem során dolgom volt. Visszatalálni a saját fókuszomba (és hűségesen ott maradni) szinte a lehetetlenséggel határos vállalkozás. A várakozás során nyugtalan, sőt menekülésre késztető gondolatok jöhetnek: tehetetlenséget, bizonytalanságot élhetünk meg önmagunkkal kapcsolatban. Máskor az unalom, az üresség érzése gyötör. A jövőtől való félelem, a múlt fárasztó emlékei és árnyai mind-mind megviselik a kitartó figyelmünket. Van-e értelme, eredménye ennek az egésznek? Mások mit szólnak hozzá? Mi lesz, ha elveszítem magam, az életem irányításának képességét? A találkozás ebből a szemlélésből kilépve lesz igazán örömszerző számunkra – ekkor meglátjuk a másikat, halljuk és értjük az ő csendjét. A maguk mélységében észlelem a saját vágyaimat és ár(ék)aminat, le tudom fordítani a saját magam és a társam hangzavarát valódi igényeinkre. Érzékennyé válunk egymás gazdagságának a megtapasztalásához. A csend a mindenség szívdobbanásait összekötő szál, egy pillanatnyi kiváltságos hely a teremtésre.

A hallgatás egészen más, mint az elfeledkezés és hidegség; a hallgatásban szeretünk a legizzóbban. A lárma és a szavak gyakran kioltják a belső tüzet. (Charles de Foucauld)

Mint ahogyan szünet nélkül nincs zene, ezek az apró megállások is szükségesek a haladásunkhoz. Engedem történni a világot, hagyom, hogy hasson rám. Mint Illés próféta, aki az enyhe szellő susogásában hallotta meg Isten hangját.

S lám, az Úr elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a szélviharban. A szélvésznek földrengés lépett a nyomába, de az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte... [Amikor Illés már remélni sem merte – az enyhe szellő susogásában megszólalt az Isten.] (1Kir 19,11b–13)

Isten az ellentétek egybeesése (N. Cusanus) – ami állandó benne, éppen az változik és fordítva. Ami kiszámítható, az talányos; és van, ami titokszerűségében mégis közel jön hozzánk. Ugyanez eljátszható az egyszerű és összetett, a barátságos és idegen, a fennkölt és prózai párosokkal egyaránt. A hallgatás beszédesebb lehet minden szónál. Popper Péter mondta egy alkalommal, hogy ha ő lenne a Sátán, semmi mást nem tenne, mint napról-napra egy kicsit gyorsítana a világon. Ezt hallva többen felkiáltanak, hogy hiszen éppen ez történik… Az árral szemben kell úsznia annak, aki abban keresi a megoldást, hogy lelassítja az életét. Mert a kultúránk egyre jövedelmezőbb, takarékosabb, gyorsabb és sokoldalúbb akar lenni, minél előbb. Aki csak úgy van, nem termel, nem hoz létre kimutatható értéket – gondolják. A csend ezzel szemben visszavisz önmagadhoz, arra a belső szilárd pontra, ahonnan szemlélheted és újraszőheted az életed „elvarratlan” szálait. Egyszerűen, mint az országút, ami mindenkihez elvezet. Ingyen, mint a válogatás nélkül, bárkit átölelő levegő, tápláló kenyér és megnevettető bor.

Megosztás

Kilenc - tíz - reszket a lelkem...

A Jálics könyv végéhez közeledve fogynak a megfontolásra érdemes gondolatok. Ezért, és nem csak az idő hiányában, összevonom az utolsó két hetet. Több ízben ismétlődik majd az előző hetek tanulsága, mintegy összegzéseként az eddigieknek.

Nagy különbség van a magad körül keringés és a jelenlét között. Ha a gondolatainknál vagyunk:

"Elég jól vagyok?", "Nem csináltam valamit rosszul?", "Hogyan tudnék továbblépni?", "Nem kellene már sokkal előrébb tartanom?", "Vajon képes vagyok-e erre vagy arra?", "Nem vagyok-e hibás abban, amit csináltam?"

Ha ezekkel a kérdésekkel foglalkozol, akkor magad körül forogsz. A jelenlétbe jutás mindig az észleléssel kapcsolatos. A létünk magvánál való időzés még inkább megszabadít bennünket a szükségtelen dolgokkal való azonosítástól; lehetővé teszi, hogy azok legyünk, akik vagyunk. Hogy szabadnak és felelősnek érezzük magunkat a világgal szemben.

Ha még félelmet érzel, tudatosítsd azt: "Most megint félek!" Nézd meg ezt a félelmet, míg csak azt nem tudod mondani: "Nos hát, itt van ez a félelem. De én is itt vagyok. Én nem vagyok a félelmem, ő csak velem van. Szabad itt lennie..."

Nem az a probléma, ha sokat kell szenvedned, hanem ha magadat sajnálod. Amikor átadod magad a saját sebeidnek, bajaiddal együtt önmagadat is odakötöd a boldogtalanságodhoz. Aki nem tudja a fájdalmát közel engedni a lelkéhez, úgy is gondolhatja, hogy uralkodnia kell rajta. Az elnyomott sérülésekkel megkeményíti magát, és a fájdalma feldolgozatlan marad, nyomasztja őt. A sírás ilyenkor segíthet magukat elengedni és az érzéseiket kifejezni. A siránkozás ezzel szemben nem enged elszakadni önmagunktól. A fájdalom és önsajnálat odáig nőhet, hogy elveszíted minden tiszteletedet és önbecsülésedet magaddal szemben.

Ha megéled az "Itt vagyok" örömét, már megtaláltad az alapot magadban, amely nem függ a többiektől. Ez a nyugvópont nem szorul rá, hogy kívülről igazolják vagy támogassák. Önmagában megáll. Akkor minden összehasonlítás eltűnik, súlyát veszti. Már nem szükséges, nem érdekes játék. Úgy tudod hagyni a többieket, ahogy vannak. Nincs szükséged rá, hogy megítéld, osztályozd vagy megváltoztasd őket.

A pusztába vezető út kemény és szép is egyben. Lebilincsel mindenkit, aki egyszer megérzi, hogy ezáltal megnyílik előtte a jelenlét megtapasztalása. De az idő nem áll meg, az utunk majd vissza fog vezetni a hétköznapokba. Ha ez a hely igazi megtapasztalás volt, nem fogjuk többé elfelejteni. Olyan lesz számunkra, mint egy titokzatos zene, amely nem ereszt, újra és újra magával ragad.

Feszültség keletkezik a magány és a nyüzsgő élet között, ami gyógyító hatású. Az élet két fontos pólusát köti össze. Ezek úgy összetartoznak, akár a be- és a kilégzés. Az egészséges élet a nekifeszülés és a lenyugvás között váltakozik.

Mindenki olyan mélyen tud csak találkozni másokkal, amilyen mértékben a saját mélységébe le tud ereszkedni. Csak egy olyan ember szavai tudják embertársának a lelkét megérinteni, aki kapcsolatban van saját lényének középpontjával és ezt a kapcsolatot ápolja is.

A kontempláció egyben életállapot, ami lassan kiterjed, áthatja és megváltoztatja egész életünket. Olyan, mint a felnőtté válás: ha valaki elérte az érett kort, akkor is felnőtt ha dolgozik, akkor is, ha pihen.

Megtanulni a jelenben élni: nem azt jelenti, hogy csak a figyelmünk töredékével vagyunk jelen a pillanatnyi tevékenységünknél, mert ezzel párhuzamosan számos más gondolat van a fejünkben. Nem egyenlő azzal sem, hogy elidőzünk a múltunknál, amelyt nem tudunk lezárni, vagy már a jövőben élünk, amely még nem köszöntött ránk. Nem arra gondolunk ilyenkor, hogy kit kellene még felhívnunk, mit felejtettünk el, és a különféle gondolatok forgatagában nem hagyjuk eltéríteni magunkat az aktuális pillanattól.

A jelenlétben élni annyit tesz, hogy száz százalékosan ott vagyunk, közel engedjük magunkhoz mindazt, amit az élet szenvedésre számunkra felad. Higgadtan hagyunk mindent úgy, ahogy éppen van. Kibírjuk a társaságát, akár tetszik, akár nem, sőt ha zavar is bennünket. Megtanuljuk önmagunkat is szemlélni és olyannak meghagyni, mint amilyenek vagyunk. Az odaadás annyit jelent az emberekkel kapcsolatban, hogy azt a rövid időt, amit velünk tölthetünk, valóban teljes mértékben nekik adjuk. Teljesen nála vagyunk, egészen befogadjuk a szívünkbe és a teljes figyelmünkkel ajándékozzuk meg őt. Nem tárgyként, eszközként kezeljük, hanem személyének méltóságát becsülve, alázattal közeledünk.

"A legfontosabb óra mindig a jelen, a legfontosabb ember mindig az, aki éppen előtted áll; a legfontosabb tett a szeretet..." (Eckhart mester)

Függetlenedni tudunk az eredményeinktől. Nem azért szeretünk, hogy a társainktól biztonságot vagy ragaszkodást kapjunk cserébe. Minden ellenszolgáltatás és elvárás fölé emelkedünk, olyan ingyenessé, mint a nap sugarai. A sugárzás a természetükből fakad, nem attól függ, hogy viszonozzák-e vagy sem őket.

Végül a jelenléthez való kitartó visszatéréssel megtanulunk a realitás talaján maradni; hogy ne elképzeléseinkből és ötleteinkből induljunk ki, hanem a valóságot hagyjuk hatni magunkra, ami tőlünk függetlenül ott van és éppen úgy van.

Árnyékok párbaja - nyolcadik hét

A legnagyobb akadály, ha nem tudsz megbocsátani. Csak az gyógyul meg, amit szeretettel és megbocsátással szenvedünk el. A kiengesztelődésre való képtelenség olyan, mint egy duzzasztógát, amely több millió tonna vasbetonnal áll a szeretet természetes folyásával szemben. Ha a kiengeszteletlen érzéseinket már képesek vagyunk megszemlélni és megengedni, forduljunk a jelenlét felé. Az érzés még ott maradhat, de én már nem foglalkozom vele. A sértettség fokától függően lépésről-lépésre, rétegenként lesz elhordva a harag...

Legmélyebb sebeinket gyerekkorunkban szerezzük és ezek szüleinkkel függenek össze. Csecsemőkorban hiányzó meleg szeretet, tekintéllyel kapcsolatos problémák, a szülők hiánya, munka, válás vagy haláleset miatt mély sebeket hagyhatnak maguk után, amelyeket nem egykönnyen tudunk megemészteni, feldolgozni, vagy netán teljesen megbocsátani. A kiengesztelődés azonban lehetséges, sőt elengedhetetlen az élethez.

A legnagyobb fájdalom nem maga a belénk maródott sérülés. A legkeserűbb fájdalom az, hogy nem tudjuk szeretni azokat, akik szenvedést okoztak nekünk.

Minden megbocsátás - egyben a magunknak való megbocsátás is -; minden, ami az életünkben történik, és ahogyan történik: ajándék.

Erőtlenségem oka abból az akarati erőlködésből származik, amellyel kedvetlenségemet és magányosságomat el akarom nyomni. "Most kedvetlen vagyok. Nem jó érzés, de ez most így van. Magányosnak érzem magam - és szabad magam magányosnak érezni." Különös élmény elidőznünk a kedvetlenség észlelésében. Jelen vagyok, de nem veszek részt a szomorúságomban, ezáltal elmúlik fenyegető volta. A lét megtapasztalásából biztonság és nyugalom árad.

A kontemplatív magatartás élénk figyelem, eleven érdeklődéssel: "Mit találok itt? Mi történik itt? Mi jön felém a realitásból?" Ez nem elérni akarás, nem valamit megtudni akarás, hanem élő érdeklődés az igazi, a lényeges, maga a Lét iránt.

Mi is az ember élete? Egy árnyék. De miféle árnyék? Megingathatatlan, mint egy épületé? Vagy olyan, mint egy örökzöld fáé? Nem, az ember élete egy szárnyaló madáréhoz hasonlatos; még észre sem vesszük, s már tovatűnt. (Talmud)

Hetedik hét - valahol az úton

Gyakran úgy tűnik, mintha szenvedélyes probléma menedzserek lennénk. Hiányosságainkkal, hibáinkkal, bűntudatunkkal sokszor úgy bánunk, mintha sötét szobában állnánk és bottal csapkodnánk magunk körül, hogy eloszlassuk a sötétséget. Peidg csak lámpát kell gyújtanunk és az ártatlanság örömében fürdeni, aranylóan, mint porszem a napsugárban.

Ahhoz vagyunk szokva, hogy a haladást mint tárgyi előrehaladást fogjuk fel és ítéljük meg. Semmi újnak nem kell megjelennie a kontemplációban. Az új, az izgalmas, a meglepő már eredendően itt van, csupán sok fölösleges dolog elfedi. Azt érdemes tudatosítanod, hogy mindig is itt volt, akármelyik pillanatban rendelkezésedre áll.

Ha kirándulsz és útelágazáshoz érkezel, ahonnan három út vezet tovább, és te az általad választott ösvényen haladsz tovább, senki sem vetheti a szemedre, hogy elnyomtad a másik kettőt. Egyszerűen ott hagytad őket, mert nem a te utaid. Úgy ahogy a szemlélődés gyümölcse a pihenés, úgy vezet el minden igazi kikapcsolódás is a szemlélődésre. Próbáld meg felfedezni ezt a feszültségektől mentes figyelést, akkor nem fog kifárasztani a meditáció.

Aki az úton van, már a helyén van. Hogy az út elején, közepén vagy a végén, az már nem számít. Maradj a lét észlelésében és ez elvezet téged a lényegeshez. Éberen virrasztunk a jelenlétben és mindkét lábunkkal megmaradunk a realitás talaján.

Amikor az önzés gyökerét tapasztalod, nem kezdj vele semmit, ne is akard legyőzni. Minden maradjon a régiben. Próbáld meg ezt a meglátást elviselni és így hagyni. Ha valóban rátaláltál tetteid gyökerére, akkor alapvetően nem tudod megváltoztatni. Esetleg kiradírozhatsz néhány magatartásformát, de ezzel nem mégy sokra. A gyökerek megmaradnak; sokkal mélyebbre nyúlnak. De még ezeknél is mélyebben ott van benned egy önzetlen szeretet, mérhetetlen erő. Engedd, hogy ez a még ősibb réteg kifejtse hatását. Úgy oszlatja szét aggodalmaidat, mint a felkelő nap a reggeli párát. Közben ne a változtatással foglalatoskodj, csak szenvedd el az állapotodat, és eközben figyelmed a jelenlétre, mélyebb lényedre irányítsd. Minden más magától fog történni. Ha a jelenlétben maradsz, még közelebb kerülsz önmagadhoz, odáig, ahol nincs már többé önzés.

Ma reggeli

Az univerzum legcsodálatosabb törvénye, hogy nem lehet kicsit szeretni. Ha döntöttél, hogy odaadod magad, akkor az csakis totális lehet. Ez a szabad ajándékozás teljesen kifoszt és átbillent azon a kritikus ponton, amitől kezdve már minden a tiéd, válogatás és ellenállás nélkül. És te is mindené és mindenkié leszel, megtalálva a magad hangját, arcát, szívét és alakját.

Lehet, hogy az élet a halállal kezdődik...

ITT és MOST!

Nincs út a békéhez - hatodik hét

Egyetlen út sem létezik a békéhez, mert a béke az Út! (Mahatma Gandhi)

Aki a csöndbe jut, egyre inkább magához jut közel. Nem szükséges keresnünk semmit sem, inkább elfogadni és elszenvedni azt, amit az élet felad nekünk. A legfájdalmasabb az, amikor nem tudjuk szeretni azokat, akik a szenvedést okozzák. Minden eszközt megragadva menekülünk a szenvedéstől és saját elesettségünktől. A keménységünk mögött az a félelem áll, hogy valamit el kell szenvedni.

Létezik a mindennapi, kifelé tevékeny élet mozgástere, amelyben gondolatokkal és tettekkel érünk el valamit. Itt lehet másokra hatni, harcolni és vitatkozni; lehet dolgozni lelki és jellembeli alakulásunkon. Elkötelezhetjük magunkat nemes politikai vagy társadalmi ügyek mellett. Van a szemlélődésnek is egy síkja, ahol csak figyelni, bízni és szenvedni lehet. A gondolkodás és cselekvés, eredmények felmutatása és célok elérése itt lehetetlen.

Egy fal előtt lehet türelmetlenül ülni, erőltetve a továbbmenetelt (arra irányítva minden készségünket, ami még nincs itt) - vagy arra figyelni, ami előtted áll. Azért van ott, hogy elszenvedd, szabad ott maradnia. Sokkal izgalmasabb ez a fal annál, mint amit mögötte sejtesz. A kontempláció útja egy belső és szelíd út. Olyan, mint a madarak énekének hallgatása. Olyan szelíd, mint ahogy egy virág kinyílik - erőltetés nélkül. Gyengéd nyitottságra van ehhez szükség.

A félelem, hogy a meditációban valami feljöhet, amit nem akarunk elszenvedni, legtöbbször csak keménységgel nyomható el újra. A figyelés útja oldja fel ezt a keménységet. Aki figyel, teljesen annak adja át magát, hogy felvegye azt, ami a realitásból, a jelenből jön. Az gyengéd, laza és fesztelen - az elérni akarásnak pontosan az ellentéte. Mikor a lét szintjéhez közeledünk, ott nincsenek történetek és történések, nincs mozgás.

Ha nyugalomra jutunk, távolságot nyerünk mindentől (és mindenhez), ami egyébként a hétköznapi életben fontos számunkra. A nyugalom tisztább gondolatokat szül, mert sok minden leülepszik és rendeződik bennünk. A lényegessel való egység igazi biztonságot és védettséget fog ajándékozni. Nem kell semmit sem elérnem, és semmi sem sürgős. Egyszerűen csak itt lehetsz.

Vége az ötödik hétnek

Összecsúsztak a hetek, így a következő egy hónapra elosztva hozom a maradék anyagot. A Camino úgyis arról híres, hogy az idő összezuttyan, kisimul és tágul egyszerre.

A kontemplációban az a meggyőződés vezet minket, hogy a lélek mélyén ott pislákol az igazi élet. Ott jelen van és csak meg kell nyilatkoznia. Erre alapozva a mi feladatunk egyedül megengedni hogy megtörténjen, és arra fülelni, ami igazi természetünkből fakad. Onnan tisztánlátás, egység, erő és szeretet jön. Átadjuk magunkat annak, amit kapunk, ami történik, megmutatkozik számunkra. (A szenvedésre való készség és a jelenléttel való kapcsolat elég.)

Abban a pillanatban, mikor valami újat tapasztalunk meg, sokszor önkéntelen felötlik bennünk a vágy, hogy ezt megtartsuk. Mintha azt mondanánk magunknak: "Most végre megvan!"
A lelki dolgokat nem tudjuk birtokolni. Az igazi gazdagságot ajándékba kapjuk. Ha meg akarjuk őrizni magunknak, kicsúszik a kezünk közül. Ha viszont megmaradsz a puszta csodálkozásban és odaadod magad ennek, ez egyre mélyebbre vezet. Még intenzívebben fogod érezni: tanácsos magadat alapvetően függetleníteni a pillanatnyi tapasztalattól. A meditáció olyan amilyen, úgy sikerül, ahogy sikerül és úgy jó, ahogy alakul. (Nem lehet elrontani...)

Nem kell tudnod, hogy jól meditálsz-e. Igényed az ellenőrzésre már nem a jelenlétre irányul, hanem a cselekedetekre. A létből magából jön a biztonság. Ehhez bármikor visszatérhetsz. Ez kiszorít minden más bizonytalanságot. Mindig kéznél van, amikor magadba szállsz. Ezt kívülről senki sem veheti el tőled.

A pásztor álma

Vannak könyvek, amelyek bármikor terápiás erővel bírnak számomra. Ha örülök, akkor azt mélyítik bennem, ha sírni volna kedvem, akkor beindítják a könnycsatornáimat. Saint-Exupéry-től Az ember földje ilyen táltoskönyvem.

Ébredés után belelapoztam az elejébe és a záró gondolataiba. Tegyétek velem ti is!

A föld mélyebben megtanít önmagunkra, mint az összes könyvek: mert ellenáll nekünk. Az ember akkor fedezi föl magát, amikor megmérkőzik az akadállyal. De ahhoz, hogy ezt elérje, eszközre van szüksége: egy gyalura, egy ekére. Szántás közben a paraszt a természet egy-egy titkát ragadja meg, és az igazság, amelyet kibont, egyetemes. A repülőgép, a légi útvonalak eszköze is így hozza kapcsolatba az embert minden ősi problémával.

Mindig szemem előtt van az első argentínai éjszakai repülőutam képe; komor éjszaka volt, s mint csillagok, egyedül a síkság ritka szétszórt fényei ragyogtak benne.

A homálynak ebben a tengerében mindegyikük egy-egy öntudat csodájáról adott hírt. Az egyik családi tűzhelynél olvastak, tűnődtek, vallomásokat mondtak. A másikban talán a tér roppant mélységeit kutatták, a fáradó elme az Androméda csillagképein borongott. És amott a szerelem lobogott. A messzeségben mindenütt tüzek villantak, táplálékukat követelték, fénylők vagy szerények, mint a költőé, tanítóé vagy az ácsé. De mennyi zárt ablak ezek között az élő csillagok között, mennyi kialudt csillag; mennyi alvó ember...

Meg kell kísérelnünk, hogy találkozzunk. Meg kell kísérelnünk, hogy kapcsolatot találjunk e puszták végtelenjén lobbanó tüzek némelyikével.

A Camino is a földdel operál: a bakancsod alatt lévő talaj (homok vagy szikla) irányít is, kérdez is egyfolytában. Talán ezért sem közömbös, hogy hol helyezkedik el ez az út. A Pireneusok és Galícia hegyei között a Meseta fennsíkján nincs vigasz, nincs menekülés, magadra maradsz. Logikája van - régebben azt mondtam volna, hogy lelkisége, spiritualitása. Nem csupán abban az első olvasatban, hogy valahová (cél felé) visz. Annak van igazán pedagógiai értéke, hogy lépésenként a jelenre nevel. Itt és most tudsz hozzátenni még pár centimétert az egészhez. A hétköznapok hűsége teremti meg az ünnepet, nem külső csodák.

A sivataggá vált világban szomjazunk rá, hogy bajtársakra találunk: a közös tálból fogyasztott étel ízének vágya elfogadtatta velünk a háborút. De nincs szükségünk háborúra, hogy megtaláljuk az összesimuló vállak melegét egy ugyanegy cél felé való menetelésben. A háború becsap minket. A gyűlölet semmivel nem emeli a menetelés lelkesedését.

Miért gyűlöljük egymást? Összetartozunk, ugyanegy planétán élünk, ugyanegy hajó utasai vagyunk. S ha szükséges is, hogy a civilizációk szembekerüljenek egymással, hogy előmozdítsák ezzel új szintézisek alakulását: borzalmas, hogy kölcsönösen fölfalják egymást.

Ha fölszabadulásunkhoz elég ráeszmélnünk a mindnyájunkat összekötő közös célra, miért ne keresnők ezt a célt ott, ahol valamennyiünket egyesít? Az orvos nem ügyel a jajgatására annak, kit megvizsgál: az embert akarja meggyógyítani benne. A sebész az egyetemesség nyelvét beszéli. Éppúgy, mint a fizikus, amikor fölállítja már szinte isteni egyenleteit, s egyszerre ragadja meg általuk az atomot és a csillagködöket. És éppúgy, mint a legegyszerűbb pásztor. Mert ez is, ha számot vet szerepével, míg néhány birkáját őrzi a csillagok alatt - fölfedezi, hogy több mint szolga: őrszem. És minden őrszem az egész birodalomért felelős.

Ötödik hét

Jézus pusztai tartózkodásának leírásában (Lukács 4,1-13), amit nevezhetünk lelkigyakorlatos naplónak is, nem esik szó magasztos lelki élményekről, pusztán három krízisről. Mivel találkozunk a pusztában? A meditáció szükségszerűen válságokon keresztül vezet, melyeknek ott és akkor nem látjuk értelmét, ezért főként a bizalomra épül.

Lassan meggyőzzük magunkat arról, hogy olyanok vagyunk, mint amilyenek lenni szeretnénk. Az elnyomott erők azonban hozzánk tartoznak, és újra vissza akarnak térni. Ezért lekötjük magunkat, hogy ne zavarjanak. Ha elég sok megoldatlanságot sikerül összehalmoznunk, napi három-négy óra tévézés is szükséges lehet, hogy magányunkat és szorongásunkat ne érezzük. A sötétséget általában visszatérő negatív érzelmek formájában éljük meg: elégedetlenség, bizonytalanság, félelem, kilátástalanság, harag, düh, elhagyatottság, depresszió, szomorúság, csalódottság, stressz, kisebbségi érzések, bűntudat, közömbösség, féltékenység, önsajnálat, stb. Ha nem sikerül eltávolítanunk ezt a kérget, amely betontömbként nehezedik ránk, akkor létünk felületén maradunk csupán. Anélkül, hogy átélnénk: a szeretet hordoz bennünket.

A SZEMLÉLÉS MINDIG MAGÁBAN FOGLALJA AZ ELENGEDÉST. A valamihez való odafordulást. Nem pazaroljuk az energiáinkat többé a dolgok alakítására. Ez nem jelent tétlenséget, hanem csak annyit, hogy tevékenységünk gondtalanabb lesz. Lassan-lassan függetlenek leszünk az eredményeinktől. Mindenki azt sugározza, amije van: a szeretet nem vár el semmit a másiktól, mint a nap, amely szüntelenül szórja a sugarait. (Bonum est diffusivum sui - 'a jó ki akar áradni'.)

A szemlélődésben lehet szenvedni is. Gyakran feltör egy-egy erősebb érzés, például haragot érezhetünk valaki ellen, akivel amúgy is feszült a viszonyunk. Esetleg mély szomorúság vehet erőt rajtunk; jelentkezhet türelmetlenség, értetlenség, magány, vagy hasonló érzések. Ha egy zsúfolt villamos áll meg előtted, előbb udvariasan leengeded az utasokat, csak utána tudsz te is beszállni. Légy udvarias a benned lévő "nem"-el szemben. Engedd, hogy kijöjjön! Ki akar szállni... A félelem állapotából gyere vissza a félelem érzéséhez. Mondd magadnak: "Igen, most félek." A félelem még ott maradhat veled, de te már nem vagy a félelemben.

Néha megriadunk a jelen realitásától (legalább is attól, ahogyan bennünk leképződik.) Ez a félelem a jövőbe menekülésünket táplálja. Nem elég azonban szorgalmasan visszatérni a jelenbe. Egész szíveddel éld át azt a pillanatot, amely most itt van. Próbálj meg érdeklődve arra figyelni, mi megy végbe benned, még ha mindig ugyanazt is észleled. Nyílj meg, mintha valami egészen bensőséges dolgot élnél meg - mintha lélegzet visszatartva meg akarnád figyelni, hogyan mozdul el az óra mutatója, vagy szemlélni, ahogyan egy virág a reggeli harmat után kinyílik.

Folyt. köv.

Negyedik hét

Szembenéztem a halállal és ezzel megéltem a világ relativitását. Megtanultam, hogy a veszteség és a tehetetlenség nem a legrosszabbak a földön.

Amíg valaki nem élt igazán, könnyen lemond az életről. Minden választásnál megtanulunk egy kicsit kiüresedni. A halállal való szembesülés nem választható önként; ezt az élet adja fel nekünk, a megfelelő szakaszában. A mi szabadságunk abban áll, hogy elfogadjuk, vagy elutasítjuk azt.

A Nyolc Boldogság (Lk 6,20-23) minden sora valamilyen módon a kiüresedést hirdeti. Aki egy másik embert igazán meghallgat, kiüresíti magát a beszélgetés idejére. Függetleníti magát a saját ideológiájától, érdeklődéseitől, sürgős elintéznivalóitól (empátiaval jelen van); segíteni akarásától, legfőképpen gondolataitól és érzéseitől (lemond a szerelésmániájáról). Amennyiben a saját érzései fogva tartják, a találkozás lehetősége semmisül meg.

Ha igaz, hogy az univerzum nem támogatja a vákumot, hogy minden ürességet valami betölt végül, akkor logikus az is, hogy a valóság leegyszerűsödik egy szeretetteljes kitartó szemléléssé.

A gazdag ifjú (Lk 18,18-30) története másként:

Képzeljük el, hogy nem azt kérdezi, hogyan nyerheti el az örök életet, hanem azt, hogyan meditáljon...

Akkor Jézus azt mondta neki: tarts elmélkedést az életed értelméről, vess számot a múltaddal és térj a parancsok útjára. Aztán vedd az Evangéliumot [sic!], elmélkedj róla és vegyél sorra minden benne lévő értéket. Foglalkozz a személyiséged alakításával, merülj el a pszichédben, hogy feldolgozd tudatalatti konfliktusaidat. Ha szükséges, hozzál valamilyen döntést, mérlegelve belső folyamataidról szerzett megfigyeléseidet és érveidet.

Az ijfú azt válaszolta erre: Uram, hiszen minden évben végzek ilyen lelkigyakorlatot. Ennél többet nem tudsz mutatni nekem?

Ezt válaszolta neki: akkor egy meredekebb ösvényt mutatok neked. Add el a gondolataidat, hagyd el a választások miatti gondjaidat, pszichikai egyensúlyod érdekében kifejtett erőfeszítéseidet. Add el a terveid, döntéseid és aktivitásod miatti fejfájásodat. Ajándékozd el vágyaidat, elképzeléseidet és emlékképeidet. Csak ha már nem jelentenek támaszt eddigi eszközeid és teljesen tehetetlennek érzed magad, akkor gyere és maradj meg szegényen és kifosztottan a jelenlétemben...

A meditáció ennek az elengedésnek a függvénye. Teljesen mindegy, hogy egy madár lábát lánccal vagy csak vékony zsineggel kötözzük meg. Nem tud elrepülni.

A komtemplatív élet gyengédséget feltételez. Olyan, mint egy törékeny virág, amely attól növekszik, hogy szeretettel vesszük körül és szemléljük, ahogyan kibontja leveleit. Öntözhetjük és kitehetjük a napra, de közvetlenül nem ösztönözhetjük növekedésre. Így bontakozik ki bennük és előttünk a létezés is. Nem újabb rádióadóra van szükségünk, hanem érzékenyebb antennára.

Harmadik hét

Sokan nyugalomra akarnak jutni; eltávolodni az élet gondjaitól.
Vagy a munkájuk hatékonyságát, világos gondolatokat, helyes döntéseket remélnek.
Némelyek gyógyító erőt akarnak szerezni.
A múltjukat akarják feldolgozni, vagy mostani magatartásukon változtatni, illetve a jövőjükről gondolkodni.
Egyesek egyfajta terápiát remélnek.

Mindezekkel szemben ellenállást érzel: nem akarod megengedni, hogy ami ott van, az ott legyen. Az elutasítás seb módjára továbbra is benned lesz, de nem kell már foglalkoznod vele. Mint egy kifertőtlenített, bekötött seb, ami egy darabig fáj még, de nem igényel további figyelmet. Nem küzdesz ellene, hanem időt hagysz neki, hogy teljesen begyógyuljon.

A gondolkodás és a tettek igen vékony szelete a valóságnak, néha a bezártság érzetét keltik bennünk. Ebből a szűk térből vezet kifelé egy lépcső: az észlelés. (Lehetetlen, hogy a gondolatvilágodból egy újabb gondolat segítségével találj ki.) A szemlélődésben nincs harc, nem vezet megosztottsághoz. A lét hordoz engem, nem kell semmit sem bizonyítanom.

Amikor le akarjuk rombolni saját önzésünket, óhatatlanul is ördögi körbe bonyolódunk. Csak magunknál fogunk időzni. Semminek sem kell történnie. A puszta kíváncsiság, vagy kizárólag elméleti érdeklődés nem elegendő "felszerelés" erre az útra.

Második hét

Várandós kismamák hetekben mérik az életet, amit pillanatok alatt hónapokra tudnak váltani. Jó ez a Jálics könyv, csak belelapozok - mint egy terhesgondozó kiskönyvbe -, és tudom, mennyi van még hátra a születésig. Pár gondolat a második hétről:

Nincs szükség arra, hogy a hitedet a hétköznapokba átültesd. Egyszerűen nézd meg a hétköznapjaidat és meglátod, mekkora a hited.

MEDITÁCIÓ = éberen ott lenni, érdeklődésből ott lenni és következetesen ott maradni (az észlelésnél). Anélkül, hogy harcolnál a gondolatok ellen.

Akkor válsz szabaddá, ha le tudsz mondani az elérni-akarásról. A materiális világban felhalmozhatunk javakat, a lélek birodalmában semmit sem birtokolhatunk és az eseményeket sem tudjuk befolyásolni. Ha valamit meg akarsz tartani, kicsúszik a kezeid közül...

A csendes meditáció olyan, mint a hétköznapok nagyító alatt. Jobban észre vesszük az apróbb mozzanatokat is. Nem kell mindent irányítanunk. Engedd meg azt is, hogy szomorú vagy, ne félj megélni ezt az érzést, engedd közel magadhoz.

Az elérni-akarás és az eltökéltség között nagyon nagy különbség van. Az elérni akarás az eredményekre irányul. Az eltökéltség viszont független a sikertől - olyan lelki magatartás, amellyel valaminek nekikezdesz, magadat egy dolgonak szenteled, és teljesen odaadod magad valaminek. Az, hogy ezt siker koronázza vagy sem, csak másodlagos. Az elérni-akarás akaraterőt követel, amely kiterjed az egész testünkre, feszültséget okozva és tartós sikeretlenség esetén a feszültség csak növekszik és kimerüléshez vezet.

A figyelésben nem mi határozzuk meg azt, ami jön. A szemlélődés nem cselekvés, hanem egy történés megengedése - lemondás az aktív cselekvésről... Ha már a jelenben vagy, nem fogod magadat másokhoz hasonlítani.

Egyszerűen úgy magadra nézni, amilyen vagy. Engedd meg azt is, hogy gondolataid legyenek. Engedd meg, hogy nem tudsz érezni semmit. Engedd meg magadnak, hogy tehetetlen vagy. Engedd meg, hogy nem vagy olyan, mint amilyennek "lenned kellene". Engedd meg magadnak, hogy semmin sem változtatsz. Tanuld meg megadással és könnyedséggel látni magadat olyannak, amilyen vagy. Engesztelődj ki az érzéseiddel. Ezeknek mind szabad így lenniük, és maradhatnak úgy, ahogy vannak. Semmit sem kell megváltoztatnod.

Ahogy van

Nem kell a gondolataidat kikapcsolnod. Ne küzdj ellenük! Oldd el magad tőlük olyan módon, hogy nem utasítod el őket, és nem harcolsz ellenük. Olyanok, mint az érzések: kiskutyaként a lábadhoz telepszenek, majd egy váratlan pillanatban tovább mennek. Egyszerűen térj vissza az észleléshez.

Nem kell semmit sem csinálnom, semmit sem elérnem, semmit sem megváltoztatnom, semmit sem felmutatnom és bizonyítanom. Olyan lehetek, amilyen vagyok. A szeretet azt mondja: minden úgy van, ahogy van. Megnézi és úgy hagyja, ahogy van.

Camino Portugues: 0 km

Ezen a hétvégén Balatonszemesen tréningezünk. Olyan gyorsan telt velünk az idő, hogy szinte meglepetés volt a napnyugta a tó fölött. Úgy nyelték el az északi part hegyei, mint nyaraló gyerekek a déli fagyit. A napokban Alex jegyezte meg, hogy kétszer is a halálra utaltam a beszélgetésünk közben. Pontosítok: folyamatosan a halálról fecsegünk vagy hallgatunk. Egy szerelmi vallomás, tudományos előadás egyaránt terhes az elmúlás gondolatával. Ettől olyan felemelő és könnyed is.

Anitával úgy döntöttünk, hogy mától kezdünk készülni mentálisan a közös utunkra. Párhuzamosan olvassuk Jálics Ferenc Szemlélődő lelkigyakorlatok c. könyvét. Ennek a tíz napi programja éppen megfelelel az indulásig hátra lévő tíz hetünknek.

Azt tanácsolja, hogy naponta egy órát sétáljunk a természetben. Vacsora után el is kezdtem. A tópartról a Kodály utca platánsorán fel és le, majd a sineken túl találomra felmásztam a Bagolyvár utcához. A gesztenyefák úgy állnak két oldalt, mint hatalmas díszőrség, évek óta. Az utakon senki, a házakból egy-két nyaraló család nesze hallatszik ki csupán. Egy békés bolygó képét festi minden.

Aki egyedül indul a sivatagba, gyakran kerülőutakat tesz meg - írja Jálics. A pusztaság az önmagunkkal való találkozás helye. A lelkigyakorlat nem más, mint egy korlátozott idejű és irányított pusztai megtapasztalás. Az ember magatartását három elem határozza meg: az észlelés, a gondolkozás és a cselekvés.
(1) Az észlelés (percepcio) által tudomásul veszünk valamit a realitásból;
(2) a gondolkozás segítségével rendszerezzük azt, amit észleltünk;
(3) a kivitelezéssel pedig belátásunkat tettekké formáljuk.

A cél, hogy maradjunk meg az észlelésnél, azaz a jelenben. Az észlelés a pihenés legtökéletesebb formája: felfrissíti és újraéleszti erőinket. Nehéz feladat a gondolkozást és a cselekvést félretenni. Fáradtságos az elkalandozásból újra és újra visszatérni a most valóságához, értékelés és tervezgetés nélkül. Elfogadni úgy, amit vannak a dolgok. Engedni, hogy hassanak rám, hogy átjárjon egészen az, ami éppen előttem áll.

Minden, ami jelen van, annak szabad jelen lennie. Semmit sem kell megváltoztatnunk. Mindent úgy hagyunk, ahogy az valójában van. Mert a szemlélés önzetlen, a megfigyelés valamit meg akar szerezni magának.

Vágyakozni a sajátunkra

Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.

[Az első spanyol óra, egy elmaradt találkozás és egy pohár 6 puttonyos tokaji társaságában ezek a sorok vannak most velem:]

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és "jogosabb" birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi "meglepetés", lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.

Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

(Pilinszky János)

Te + Én

Az életnek négy szakasza van.
Az első: ez az enyém, az a tied.
Aztán amikor kezdjük megérteni az életet,
akkor az enyém a tiéd, a tiéd az enyém.
Amikor elérjük az igazságot,
akkor már nincs sem enyém, sem tiéd.
És amikor elérjük a tudást, akkor nincs sem én, sem te.

M. J. Akbar: Vértestvérek

Zsó néni

Érettségi után (1985 szeptemberében) első munkahelyem az Őrbottyáni Református Gyermekotthon volt, ami aztóta első munkehelyi vezetőm, Juhász Zsófia nevét viseli. Zsó néni Jászkiséren, gazdálkodó földműves családban született 1928-ban. Pedagógusnak készült; a Sárospataki, majd az államosítást követően a Debreceni Református Teológián tanult. Lelkészi oklevéllel a zsebében sem a szószéket, katedrát választotta élete céljául, hanem a diakóniát. Gyakran mondogatta: mi vagyunk az egyház prédikációjának aranyfedezete.


Hétfőnként termelési értekezletet tartott, ahová - szinte ellenkezést nem tűrő stílusában - elvárt minden munkatársat. Valóban azoknak is kezelt bennünket. Elmondta mi várható a közeljövőben, milyen tervek, vendégek, programok vannak soron. Most látom milyen óriás Ő... A karizmatikus vezető és a bölcs háziasszony érdekes keveréke állt össze a személyében. A szobája ajtajára ez volt írva: "Lépj be kopogtatás nélkül!"

Juhász Zsófia: BÍZTATÁS ŐRBOTTYÁNBÓL

Egész világot hozzál, hogyha jössz,
arcod ragyogjon, fényljen mint a könny.
Napfény csillogjon ujjaid hegyén
mellyel simogatsz a fájdalmak helyén.

Egész világod szóljon, ha köszönsz
vidám "Jó napot!" - napba öltözött;
és kézfogásod erős mint a pánt
mely azt üzeni: senki se bánt!

Egész karoddal ölelj hogyha fogsz,
fél öleléssel, csak félig dobogsz.
Ha a küszöbnél lábad megáll,
a mosolygásod szívbe nem talál.

Egész világod szóljon, ha beszélsz,
megtorpanásod azt jelenti - félsz.
Csak félig fúvod arany trombitád,
pedig a jó szó gazdára talál.

A zsebeidből folyjon drága gyöngy
mely beragyogja mindazt mi göröngy.
Ajtónyitásod nyomán fény derül,
egész szívvel vagy csak birtokon belül.

Otthon leszel, ha kigyújtod a fényt
és ha reménnyel táplálsz majd reményt.
Egész világot adjál hogyha adsz,
apró darabkák nem számítanak.
Egész világot adjál hogyha adsz,
fél világoddal magadra maradsz!

Egész világot kaptál, nem felet,
Ő azért jött, hogy bővölködjenek!

(Őrbottyán, 1984)

Kedvenc mondata így hangzott: az életet csak fortissimo-ban érdemes végigélni. 1990-ben (62 évesen) halt meg, a szülőfalujában temették.