Ráncok

Amikor öreg leszek,
szeretném, ha ráncaim lennének,
nagyon sok ráncom:
a nevetéstől,
a mosolygástól,
a derűtől,
a jóságtól,
a másokért vállalt gondoktól.
Szeretném, ha egész életem
az arcomon lenne,
és mindenki, aki csak olvassa, azt mondaná:
ez egy szép történet.

Az arcom táj legyen,
hegyekkel és völgyekkel,
ahol az emberek elveszítik,
de újra megtalálják az utat.
Barázdáiban
tréfa bújkáljon,
szögleteiben jóság és vígasztalás.
Legyenek síkok, ahol megpihenhetnek,
árkok, amelyekben elrejtőzhetnek.

És szeretném, ha mindenki azt mondaná:
ez egy szép táj.

- Ez egy ember.

Jézus akták IV.

Az "Isten, haza, család" pogány jelszavak. Ha túl vagyunk az első sokkon, akkor szembenézhetünk azzal a ténnyel, hogy a pogányság önmagában nem értéktelen, hazug és istentelen magatartás. Alapvetően és általában a Jézus születése előtti vallási helyzet gyűjtőfogalmaként szokásos alkalmazni. Rávilágít ez a tény arra az igazságra is, hogy a krisztushit nem gyökértelen, űrből pottyant mese, hanem az emberiség közös szellemi-lelki örökségére épített, mint annyi más új elképzelés ezen a bolygón. Mivel minden épeszű pogány vallású ember szereti a maga isteneit, a saját országát, illetve a vérségi kapcsolatainak nagy értéket tulajdonít - a tipikusan keresztény értékeket nem itt kell keresnünk, ezek ugyanis univerzális tanítások.

A "szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik átkoznak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak titeket. Legyetek irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas" (Lk 6,27-28.36) üzenet speciálisan keresztény örömhír, nincs párja a vallások világában. Az ókori egyházatyák hajlamosak voltak azt gondolni, hogy minden eretnek és minden pogány rosszakaratú ember, aki tudatosan zárkózik el az "igaz hittől". Így az üldözésektől éppen hogy megszabadult egyház mások üldözőjévé lett, az ellenségszeretetről és erőszakmentességről szóló jézusi tanítás megcsúfolására. Bár a középkori Európában és a 15-16. századi humanisták között is van szép számú ellenpélda - akik lángoszlopok voltak a sötét éjszakában - mégis sajnálattal kell megállapítanunk, hogy nem általános jelenséggel állunk szemben. A reformáció idején dívott cuius regio, eius religio (akié a terület, azé a vallás) elv sem felelt meg az emberi méltóságnak és a humanizmus szellemének. A fejedelmek a saját felekezetüket tették meg a tartományuk kötelező államvallásának.

Az újkori gyarmatosításból a "keresztény" országok is kivették részüket, beleértve az afrikai népek tömeges rabszolgaságba döntését és az amerikai őshonos kultúrák elpusztítását. A misszionáriusok között is csak néhány olasz jezsuita (Matteo Ricci és társai) voltak hajlandóak a japán, kínai és indiai kultúrától tanulni és azok értékeit a kereszténységbe beoltani, de Rómából az ő kezdeményezésüket letiltották.

Tragikus tény, hogy az egyetemes szabadság, egyenlőség, testvériség humanista eszméjét, amely végső fokon a keresztény hitből származik, a kereszténység ellen lázadó francia forradalom tette magáévá. A 19. században megjelentek az ateista humanisták, akik az emberi méltóság és szabadság állítása érdekében tagadták Isten létét, azt állítva, hogy a tudományos gondolkodás érdekében el kell vetni a vallás babonaságát (Comte); a képzeletbeli isten helyett az emberiséget kell isteníteni (Feuerbach); el kell szakítani a proletár forradalmat akadályozó istenhit béklyóit (Marx); meg kell ölni az Istent, hogy éljen az emberfölötti ember (Nietzsche).

A 19. században XVI. Gergely és IX. Pius pápák még hadakoztak a vallásszabadságot emberi jogként követelő felfogással, és még a 20. század első felében is a katolikus egyház zárt fellegvárnak tűnt, amely szigorú törvényekkel és eljárásokkal (tiltott könyvek jegyzéke, csak katolikusokat tömörítő mozgalmak kiépítése, a modern bölcselettel szembenálló újskolasztikus gondolatrendszer erőltetése, a katolicizmust államvallásnak elismerő közjogi helyzet ideálként való hangoztatása stb.) igyekezett rendben tartani híveinek sorát. Más vallásokkal szemben a hivatalos katolikus tanítás legfeljebb azok megtűrését (toleranciáját) ismerte el.

Az evangéliumok szövegét az egyház közössége hordozta az évszázadok alatt. Azok másolása és kommentálása a hívők körében történt. Nietzsche tömör valláskritikája úgy hangzott, hogy a keresztények nem eléggé megváltottak. Freud egyik tanulmányában így ír: a vallásos embereknek "mindig volt érzékük aziránt, hogy külsőségessé tegyék a vallás előírásait, ezáltal meghamisítva azok célját. S a papok, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy megőrizzék a vallási parancsok iránti engedelmességet, támogatták őket e téren." Nem vagyunk kitéve egy kollektív félreértésnek, netán félrevezetésnek, ha pusztán ezekre a tapasztalatokra hagyatkozunk?

A 20. század nagy szellemi földindulásai nem kerülték el a keresztény közösségeket sem. Sokak meggyőződésévé vált az egyszerű kijelentés, vagy inkább kifakadás: "Christo sì, Chiesa no!", azaz: "Krisztus igen, egyház nem!" Ad absurdum az a kérdés sem számít szentségtörésnek, hogy keresztény volt-e Jézus, illetve akart-e olyan szervezetet alapítani, mint a mai katolikus egyház.

Kinek is dolgozol?

Általam nem ismert szerző műve:

"Régi tervem, hogy végig követem, mennyire zsákmányol ki az állam ebben a marha nagy demokráciában. 2006-os adatokat találtam, ennél asszem egy picit rosszabb lett azóta a helyzet (például bevezették a különadó intézményét hogy csak egy példát mondjak).

Tételezzük fel, hogy én egy igen jó dolgozó vagyok, ezért a Léggömbhámozó Bt. ahol dolgozom azt mondja, ad nekem 300.000 Ft bruttó fizetést. Jó sok pénz ez, örülök is neki! Aztán jön az Állam, és azt mondja a bétének, hogy gratulálok a bevételedhez, és amiért ezt a pénzt a dolgozónak adod, itt ez a pici lista arról, hogy mit kérek tőled:

Nyugdíjjárulék (18%) 54.000 Ft
Egészségbiztosítási járulék 33.000 Ft
Egészségügyi hozzájárulás 1.950 Ft
Munkaadói járulék (3%) 9.000 Ft
Szakképzési hozzájárulás (1,5%) 4.500 Ft

Így aztán mire a a munkáltató levegőt vesz, máris kifizetett az Államnak 102.450 Ft-ot, a fizetésünk tehát rögtön 402.450 Ft-jába került. Úgy is vehetjük, hogy 400.000 Ft a bruttó fizetésünk, hiszen ennyibe kerülünk a cégnek. Nade mi sem lélegezhetünk fel, hiszen miután megkapjuk a pénzt, a kedves Nagy Testvér ismét megjelenik, most nálunk, és azt mondja, itt ez a pici lista arról, hogy mit kérek tőled:

SZJA 84.750 Ft
Nyugdíjjárulék (8,5 %) 25.500 Ft
Egészségbiztosítási járulék (4%) 12.000 Ft
Munkavállalói járulék (1%) 3.000 Ft

És mire feleszmélünk, az állam lenyúlt tőlünk 125.250 Ft-ot, 174.750 forintunk marad. Persze ezzel még nincs vége a sornak, elmegyek a boltba, vásárolok ezt-azt. A termékek árában további 20% ÁFA került bele, tehát ebből a pénzből valójában csak 145.625 Ft értéket vásárolhatunk, az Állam ismét eltesz 29.125 forintocskát.

Ez a legegyszerűbb eset volt, lehetne még lehet fokozni, ha a pénzünket félretesszük, és lakást veszünk belőle, hiszen azután illetéket fizetünk (a duplán adózott pénzünkből vettük), és ha pár év múlva eladnánk, ismét illetéket fizetünk (a triplán adózott pénzünk után negyedszer). De autóvásárlással se járunk jobban, átírási illeték, gépjármű adó, üzemanyagba épített ÁFÁ-n felüli terhek. Ha pedig bankba rakjuk, a kamat után 20% adót fizetünk. Hogy ne legyen szép az élet be fogják vezetni a vagyonadót, úgyhogy a 2-3x adózott pénzből vett dolgaink után még évente fizethetünk majd megint adót. Nézzük tehát a végeredményt: Én dolgoztam, a munkáltatóm üzleti kockázatot vállalt, munkahelyet teremtett, létrehozott valamit. Ehhez képest ki keresett a legtöbbet?

******************************************************************
Az Állam keresett a 300.000 Ft-os fizetésemen 256.825 Ft-ot.
Én pedig vehetek árut 145.625 Ft-ért.
******************************************************************

Emlékszem az átkosban tanultuk (fiatalabbak kedvéért nem volt adó!), hogy a sötét középkorban a gazdag földesúr kizsákmányolta a parasztokat, és 10%-át elvette a termelt javainak, aztán jöttek a papok, és elvittek másik 10%-ot! Hogy sajnáluk szegény parasztot, és kérdeztük, dehát milyen alapon? 20% - istenem, húsz százalék volt MINDEN teher, amit fizettek! Ebből a 20%-ból fényűző paloták és templomok épültek, hadseregeket tartottak fent, kövérre híztak a gazdagok. Most pontosan 85%-ot húz az Állam a fizetésemen, vagyis durván megfordult az arány. Még sincs pénz... kihez folyik az a rengeteg pénz? Még jó, hogy vége a sötét középkornak!"

Persze az állam mi vagyunk, külün-külön és együttvéve. Csak valahogy mégsem akar kisimulni a világról szőtt gyermekmesém lapja. Lehetnénk inkább mindannyian egyenlőbbek!?

Jézus akták III.

Amikor a zsidó vallási naptár szerint kb. a 4000. évet, a görögök a 194. olimpiát, a rómaiak városuk alapításától a 748. évet számolták, három földrész és kultúra találkozási pontján született egy ember.

"Mintegy 1200 évvel a zsidó nép honfoglalása után gyalogszerrel, ágrólszakadtan járta Izrael útjait, de amikor tanított, »a nép ámult tanításán, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, ahogy az írástudók« (Mt 7,28-29). E prófétát Jesuának hívták. Ez elég gyakori név volt akkoriban, s lefordítva körülbelül annyit jelent, hogy »Isten megszabadít«. Tanítása messzemenően megegyezet nevének jelentésével. Jesua - magyarosan: Jézus - arról beszélt, hogy van értelme az életnek…

És beszélt Istenről. Azt mondta róla, hogy nem zsarnok, despota, akitől rettegni kell, hanem ő maga a Szeretet. És nincs elérhetetlen messzeségben az emberektől, nem a felhők fölött lakik kifürkészhetetlen homályban, hanem jelen van mindenütt, kiváltképp az őt szeretők szívében. A hozzá vezető út nem törvények kényszeres megtartásából áll, hanem a személyre, a Szeretetre mondott igenből, a belé vetett bizalomból.

Beszélt önmagáról is. Azt mondta, ő az Atya küldöttje, ugyanakkor ő és az Atya egyek. Amikor hallgatói azzal áltatták magukat, hogy nincs szükségük az Istenhez való visszatérésre, tekintve, hogy ők Ábrahám leszármazottai, aki pedig utódaival együtt Isten választotta volt, Jézus valami nagyon furcsát mondott: »Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok« (Jn 8,58). Erre meg akarták kövezni. Túl azon, hogy Ábrahám kétezer évvel korábban élt, e kijelentés kifejezett istenkáromlásnak hangzott. Ez az »Én vagyok« nem volt más, mint hivatkozás a héber Jahve (יהוה) szóra, ami pedig Isten szent, kimondhatatlan neve, ahogyan ő maga mutatkozott be Mózesnek (Kiv 3,14). És ez a sehonnai ács a Nevet magára vonatkoztatta! A felháborodást csak fokozta, amikor Jézus elkezdte hangsúlyozni, hogy az üdvösség ugyan a zsidók között kezdődik, de kivétel nélkül minden ember a várományosa. Tanítványokat gyűjtött maga köré, és meghagyta, hogy az általa képviselt örömhírt (görögül: evangélium) minden kor minden emberével ismertessék meg. Azt mondta: ugyanazon hatalommal ruházza fel őket, mint ami neki van; aki őket hallgatja, magát Jézust, s általa az Atyát fogja hallgatni…

A zsidó nép vezetőinek sértett önérzete egy idő után nem bírta tovább. Izrael akkoriban római fennhatóság alatt állt, így nem bírtak teljes joghatósággal. Mindazonáltal eldöntötték, hogy Jézust ki kell vonni a forgalomból. Elfogták és a megszálló római hatóságokkal mondatták ki rá a halálos ítéletet. A kivégzés - úgy tudjuk - a mai időszámítás szerinti 30. év április 7-én történt, a hagyományos megkövezés helyett azzal a halálnemmel, ami egyébként a rabszolgáknak és közveszélyes gonosztevőknek volt fenntartva. Aznap késő délután el is temették, zsidó szokás szerint: a lepelbe burkolt holttestet egy sziklabarlang padozatára helyezték, a bejáratot pedig vagy kéttonnás kőlappal zárták el…

Április 9-én hajnalban a sírt üresen találták... Csak azt nem lehetett ép ésszel felfogni, hogy hová tűnt a test…" (Birtalan Balázs: Halállal lakoljanak?, A homoszexuális ember és a kereszténység, Budapest 1997)

Sem a tetszhalál-elmélet (Jézus csak elájult a kereszten és a hideg sziklasírban magához tért), sem a sírrablás hipotézise, vagy a temetés helyének elvétése nem nyújt megalapozott magyarázatot erre. Az azóta eltelt időben szintén előkerült a tudatos csalás és a tanítványok jóhiszemű hallucinációjának a gondolata is. Mindezek vizsgálata kívül esik ennek az írásnak az érdeklődési körén. Azt viszont megállapíthatjuk, hogy Jézus történeti személy volt. A mi világunkban, egy meghatározott időben élt és halt meg. Halála és temetése történeti tény, mint az is, hogy a sírját üresen találták. Holtteste nem természetes úton tűnt el, de ezen a ponton az empirikus elme nem léphet túl… vagy lemond a magyarázatról, vagy átengedi a helyét a hitnek.

A hit - Trueblood szerint - nem vak ugrás a sötétbe, hanem inkább óvatos lépdelés egy fénysugárban. Világosságot gyújt számunkra annak a felismerése, hogy ez a látható világ, amelyet "Isten úgy szeretett", jóval tágasabb, mint amennyit fel tudunk fogni belőle. A názáreti Jézus azt ígérte követőinek, hogy aki hisz benne "ugyanazokat a dolgokat viszi majd végbe… sőt nagyobbakat is tesz majd azoknál…" (Jn 14,12). Nem kell tehát megriadnunk attól, hogy nem találunk felmerülő problémáinkra kész recepteket az evangéliumok lapjain. Isten megismerhető a teremtett világot szemlélve, ahogy az I. Vatikáni Zsinat tanítja. Ez a gondolat már Alexandria Kelemennél is felbukkan - abban a keresztény szólássá lett mondatában, hogy - "Hellász minden lámpája Krisztusra világít". Hitünk szerint minden megsejtett jóság, minden felcsillanó szépség valamiképpen a végső igazságra mutat.

Jézus akták II.

"Jézus nemcsak Istentől, hanem más emberektől is származik. Egy asszony méhében alakult ki, tőle kapta testét és vérét, szívverését, taglejtését, anyanyelvét. Egy másik ember életéből ered az élete. Az egyénnek ilyen másoktól való leszármazása azonban nemcsak biológiai. Azt jelenti, hogy Jézus gondolkodásának, szemléletének módját, emberi lelkének jellegzetességeit is előtte élt emberektől kapta. Az ősök örökségével befogadta azt az egymásba fonódó múltat, ami Máriától visszavezet Ábrahámhoz és végül Ádámhoz. Magában hordozta ennek a történelemnek súlyát…" (Joseph Ratzinger: A mustármag reménye)

Már az egyházatyák, akik az emberiség történelmét mindössze 5200 évre becsülték, aggódva kérdezték, hogy miért jött Krisztus olyan későn. Ha most körbenézünk a világban, a saját szemünk is arról igyekszik meggyőzni bennünket, hogy késik a Messiás. Izajás próféta költői képekben így festi meg: "Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán, egy kisgyerek is elterelgetheti őket." (Iz 11,6) Ettől a reménytől eltekintve sem úgy tűnik, mintha beköszöntött volna a végidő utáni béke, derű, harmónia. Mit ér hát a megváltás, ha mindebből alig tapasztalható valamicske áldás a jelenben. Aránytévesztés történt volna a részünkről? Miben állhat a feloldása ennek a talánynak?

Mivel az ember megjelenésének pontos dátumát nem tudjuk, mondjuk, hogy másfél millió évvel ezelőtt történt. "Képzeljük el, hogy az emberiség történetét egyetlen naptári évbe sűrítjük bele; ez esetben egy »nap« négyezer évet fog jelenteni. Ebben a sémában tehát január hónapban jelent meg ősünk, a Homo habilis… fölegyenesedve járt, s használta a legprimitívebb szerszámokat. Hordákban vadászott; bizonyára nem tudott úgy beszélni, mint mi, de kétségkívül létezett valamilyen kommunikációs rendszere. A beszéd, amilyennek ma ismerjük, lassan-lassan fejlődött az »év« első három hónapjában. Az emberi evolúciós folyamatról bízvást elmondható, hogy igen hosszadalmas volt és meg-megtorpant: a tüzet eleinte csak a hideg és a ragadozók ellen való védelmül ismerte, s jócskán később jött rá, hogy sütés-főzésre is használható; pattintott kőeszközöket készített; tökéletesedett a vadászmesterségben; lassan koncentrálódott és barázdálódott az agykéreg. Ezzel telt el a nyár, és elmúlt az ősznek is kétharmada, amikor - november elseje körül - megjelent a Neander-völgyi ember. Vallásos hitre utaló jelek december 17-e táján tűntek föl először, a kései Neander-völgyiek temetkezőhelyein. Hipotetikus esztendőnk vége felé, december 24-ére az ember összes nonsapiens vagy primitív formái kihaltak vagy felszívódtak a korszerűbb, haladóbb crô-magnoni emberben. December 28-án kezdődött a földművelés; és történelmünk egésze, az a kurta hat-tízezer év, amiről dokumentumaink vannak, az »év« utolsó két napjára marad. Szókratész, Platón és Arisztotelész december 31-én délelőtt 9 tájban született, Krisztus délben, Kolombusz este fél tízkor. Az év utolsó napjának utolsó órája, 23 órától újév nulla óra nulla percig, felöleli a teljes 19. és 20. századot." (Részlet Teilhard de Chardin SJ: The Appearance of Man [Az ember megjelenése] c. könyvének előszavából; írta Robert T. Francoeur, New York 1956)

A fenti idézet szerint a kereszténység csupán fél napos a világfalu naptárán mérve. Túl fiatal még ahhoz, hogy megvonhassuk az emberiségre gyakorolt hatásának teljes mérlegét.

Alkonyi arc

Ma este antikváriumban jártam, és az eladó addig ajánlott újabbnál-újabb használt könyveket számomra, míg egyik valóban megtetszett: Rossz gyerekek pedig nincsnek. A peadógiai gondolkodás megváltoztatásáért. A szerző, Henning Köhler több verse is gazdagítja a szöveget. Az Alkonyi arcot a nyolcéves Sophie-nak ajánlja, aki időnként a családjánál talált menedéket, és "minden oka megvolt arra, hogy szomorú és zárkózott legyen..."

Elsősorban az a finom, tapintatos figyelem tetszett meg benne, amivel a kislány felé fordul, keresi a kapcsolat lehetséges függőhídjait. A némaság és a csend nem jelent feltétlenül elfeledkezést és hidegséget. A szavak kiolthatják a közöttünk épülő barátság tüzét. A szeretet csodáját, ha bekövetkezik - mondja Pilinszky - némaság kell, hogy óvja-takarja. Ami ünneplő, azt nem koptatjuk... Azzal birtokoljuk, hogy nem érünk hozzá egy ujjal sem.

Az EMK által gyakran ismételt empátia egyik sarokköve ez a zsiráfos figyelni tudás, odafordulás, a saját indulataim és igényeim keretek között tartása. Ebből az értő és szívből jövő érdeklődésből születik meg a viszony, az ünnep.

Íme a vers:

Az ablaknál állsz, és arcod
megint az alkonyi arc,
kilencéves idegen arc.
Szomorú vagy? Félek, mint mindig.
Mondj valamit. Arcod megint az alkony.
Miért is félek! Nem beszélsz velem?
Állsz az ablaknál - ezt már ismerem,
mintha a benn kinn lenne.
Mint egy hajléktalan, aki titokban
vágyai házát kerülgeti.
Fázol, látom a válladon.
Pedig meleg van itt: fűtött a szoba. Mennem kellene.
Ilyen fázás ellen
nem segít félénk kérdezősködésem.
Bosszankodom, mert szeretnélek megvigasztalni.
Megbékíteni. Nincsenek igényeim.
Szükséged van valamire? - Nem tudom. Nem. Hagyj békén.
Miért is félek!
Mintha valahol odakint, távol, közel
lenne elérhetetlen otthonod, vigasz-országod.
Ha szükséged van rám... hisz tudod...
Mintha az ablak üvegtenger lenne,
és mögötte, karnyújtásnyira, megközelíthetetlen távolságban
lenne bensőd, mentsvárad ...
Hogyan írjam le alkony-arcodat,
honvágy-arcodat,
semmibe révedésedet.
Honnan jöttél? Hová kívánkozol?
Hol van az üvegtengeren túl?
Hol van a sehova?
Türelmetlenségem megtöri
a honnan és a hová
látását.
A használat, az igénybevétel, az érvényesítés,
a célirányosság,
hogy félelmed látni vélem, és áldicséretem rád ontom,
ugyancsak megtöri.
Ott, ahol mindegyikünk lakott
az ideje előtti időben,
ahová semmibe néző tekinteted megérkezik,
ahol a remény lélegzet, vagy inkább lélekfény,
ahol te választottál engem, és én felismertelek,
ott néha veled lehetnék
egy alkonyi másodpercben,
ha sikerülne nekem
a hallgatás,
a várakozás,
az elengedés.

Jézus akták I.

A keresztény egyház által őrzött négy evangélium szinte kizárólagos forrás Jézus személyére vonatkozóan. Egyéb történeti források alig mondanak érdemleges információt róla. Néhány ókori keresztény író (Jusztinosz, Tertullianus) arról tudósít, hogy Pilátus hivatalos jelentést küldött Tiberiusnak Jézus peréről, és hogy ez az irat a császári levéltárban megtalálható. Az írott anyag azonban a népvándorlás pusztításaiban csaknem teljesen megsemmisült.

A 2. század elején három római író beszél Jézusról és a keresztényekről: a fiatalabb Plinius, Suetonius és Tacitus.

Ifjabb Plinius, mint helytartó 112-ben így ír Trajanus császárhoz: "Mindenütt elterjedt ez a babona… Isteneink templomai üresen állnak… Egypár hívőt (keresztényt) elfogattam, és kínpadra vonattam, de nem találtam egyebet, mint babonát. Meghatározott napokon napkelte előtt összejönnek, és Krisztusnak, mint Istennek dicsőítő éneket zengenek. Úgy tartottam, hogy azokat, akik Krisztust megátkozzák, szabadon kell bocsátanom, de ilyenre nem lehetett rábírni a keresztényeket." (Levelek X, 97) - A továbbiakban utasítást kér, hogyan lépjen fel a keresztényekkel szemben.

Suetonius 110-120 között írta a Caesarok élete c. történeti művét, amelyben a Caesartól Domitianusig élt 12 uralkodó életrajza szerepel. Ebben szól a keresztényekről: Claudius császárról (Kr.u. 41-54.) említi, hogy ő űzte ki a zsidókat Rómából (vö. ApCsel 18,2), akik "bizonyos Krisztus izgatására folyton lázongtak". Tévedésből a zsidókat azonosítja a keresztényekkel, akik Jézus halála után két évtizeddel már a birodalom fővárosában is jelentős számú csoportot képeztek.

Publius Cornelius Tacitus Kr.u. 55-től 120-ig élt. Ő a legnagyobb római történetíró. Trajanus császár idején, 112 és 116 között Asia római provincia (a mai Kis-Ázsia) prokonzula volt. Elhatározta, hogy megírja az Augustus halálától (Kr.u. 14.) Domitianus haláláig (Kr.u. 96.) terjedő század történelmét. Ennek a nagy műnek első részét Annales (a.m. Évkönyvek) néven ismerjük. 16 könyvben tárgyalja Tiberius, Claudius és Néró uralkodásának éveit. Néró uralkodásának idejéből rendkívüli eseményként írja le Róma égését, amely Kr.u. 64. július 18-án a Circus Maximusban tört ki, és hamarosan az egész városra kiterjedt. A 14 kerület közül 10 porig égett. A nép körében elterjedt az a suttogó vélemény, hogy a tűzvészt maga a császár rendezte, hogy újjáépíthesse a várost. Aztán Tacitus így folytatja: "Ezért a híresztelés elhallgattatása végett Néró másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Júdeában, e métely szülőhazájában, hanem a Városban [Rómában] is" (Annales XV, 44).

Nagyon fontos, nem keresztény szövegtanú található még Jézusról Josephus Flavius: A zsidók története c. munkájának 18. könyvében. Így ír: "Ebben az időben lépett föl Jézus, egy bizonyos ember, ha egyáltalán embernek lehet őt nevezni. Mert csodákat művelt, tanítója volt azoknak, akik örömmel fogadták az igazságot, és sok zsidót meg görögöt is maga köré vonzott. Ő volt a Krisztus. Népünk vezetőinek vádjára Pilátus kereszthalálra ítélte; de akik hűségesek maradtak hozzá, azok nem tagadták meg a szeretetét. Harmadnapon megjelent nekik feltámadottan, ahogyan ezt Isten prófétái megjövendölték, és még ezer más csodálatos dolgot is megjövendöltek róla. A szekta ma is létezik, és alapítójukról Christianinak hívják őket" (XVIII, 3, 3). A legtöbb kutató azon a véleményen van, hogy a szöveg egy részét (a piros betűs részeket) keresztény kéz toldotta be.