Szkafander és pillangó

Ma délután egyik kollégámmal megnéztem a filmet, amiről egy február végi kritika azt írta, hogy "szárnyak nélkül, hangtalan suhan":

A Cannes-i pálmákkal és az idén Golden Globe és BAFTA-díjakkal kitüntetett film furcsa módon egy végtelenül szűk sztorival bír. Adott egy szkafander - a megbénult testbe zárt lélek -, és egy pillangó: az emlékek és a képzelőerő szárnyain szálló remény. Egy agyvérzés következtében beálló Locked-in szindróma teljes bénultságba kényszeríti a főhőst, az Elle főszerkesztőjét, akinek élete hirtelen eldöntendő kérdésekre korlátozódik. Csupán egy szemének pislogásával tud választást vinni életébe. S bár eleinte legszívesebben a halált választaná, később felismeri, hogy az emlékei és a fantáziája sértetlenül az övéi maradtak; megtanul hát ezeknek, ezekből élni. S bár szorít a szkafander, mélyre húz az új való, a megnyomorodott, leredukált én, mégis szárnyra kap az a bizonyos pillangó. És érzik ezt a kívülállók is: a főhős szerettei, szerelmei, és persze a néző.

Egy mozdulatlan test, egy szem igen-nem kommunikációja, ennyi marad egy tegnap még aktív emberből. De megmarad apának, gyermeknek, volt férjnek, elvesztett szeretőnek. Megindító, ahogy e sokféle szeretet megelevenedik a filmben, és pusztán színészi játékkal, csöndekkel is érezhetővé válik. Hol tehetetlen, kőbe zárt fájdalomként, hol pedig határtalan, minden földi szférát túlszárnyaló pillangóként. Az apa-gyermek kapcsolat kétszeresen is tökéletes alakítást nyer, az idős Max von Sydow, az apa, valamint a főhős és filmbéli gyermekeinek viszonyában.

Elkerüli a legnagyobb kísértést, hogy érzelgőssé váljon. Sebészi pontossággal rajzolja meg a magányunk és megoszthatatlanságunk kontúrjait, hogy mégis tegyen egy próbát a meghaladásukra. A lakásához kötött apa felismeri fia "szkafanderében" saját képét, és ez a mintázat folytatódik az unoka levegőt markolászó kezében is...

Nem az a csoda, hogy beszélni tudunk, hanem, hogy meghalljuk egymást. Nem az ámulatba ejtő, hogy testi közelségbe kerülhetünk, sokkalta nagyobb ügy a belső szobánkba pillantani. Az apaság csúcsa legalább annyira eltemetni tudni saját gyerekünket, mint életre segíteni. Valami furcsa ellentétek egybeesése ez a történet, könnyek nélkül megható, nagy szavak nélkül gondolkodtató, igazi mestermű.

Demokrácia a demokratáknak

Kedden, egy szupervíziós beszélgetésen a felvonulással kapcsolatos élményeket dolgoztuk fel. Az alkalom vezetője dobta be a címben idézett mondtot, ami azóta dolgozik bennem. Eszembe jut a középiskolás éveim során hallott szlogen, miszerint: "A proletárdiktatúra demokrácia a szocializmus híveinek, és diktatúra a rendszer ellenségei számára." Akkor sem tartottam szellemileg kósernek ezt a megállapítást, most sem hagy nyugodni.

Egyik felvonuló gondolata, hogy ő többek között az ellentüntetők érdekében jött ki az utcára, hogy nekik is módjuk legyen szabadon megtenni ezt, ha kívánják.

De megtűrheti a demokrácia az esküdt ellenségeit (akik felszámolására törnek) a maga sorai között? Demokráciát a demokratáknak?

Balázs naplójában olvastam:

És a történtek után óhatatlan, hogy ugyanez lesz a célja jövőre is: kiállnia demokrácia mellett, felmutatni, hogy nem a nyilas hordák irányítják az országot, és nem fogadjuk el, ha ők akarják irányítani. Meg akarjuk mutatni, hogy ez a mentalitás nem a társadalmi lét kellemetlen, de saját jogán létező mellékterméke, hanem idegen test a társadalomban: a demokratikus társadalomnak mint rendszernek olyan „gödeli állítása”, amelyet nem tud és nem akar integrálni: ezt csak kivetni lehet.

A gyülekezési törvény világosan kimondja, hogy "a gyülekezési jog gyakorlása keretében békés összejövetelek, felvonulások és tüntetések tarthatók" [2. §. (1)]. Kifejezetten leszögezi, hogy "a gyülekezési jog gyakorlása nem valósíthat meg bűncselekményt vagy bűncselekmény elkövetésére való felhívást, valamint nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével" [2. § (3)]. A békésnek, jogkövetőnek, mások jogait és szabadságát tiszteletben tartónak ígérkező rendezvényekről mondja ki, hogy jóllehet ezek a gyülekezési szabadság oltalma alatt állnak, védettségük nem abszolút: korlátozhatók, "ha megtartásuk a népképviseleti szervek vagy a bíróságok zavartalan működését súlyosan veszélyeztetné, vagy ha a közlekedés más útvonalon nem volna biztosítható". [8. §. (1)].

Kis János július 12-i, Népszabadság beli cikke így viszi tovább a gondolatot:

A randalírozásra szerveződő erődemonstrációk bejelentését egészen más alapon lehet és kell visszautasítani. Miként az AB sokat emlegetett, május végi határozata leszögezi, a békés gyülekezés fogalmába "nem tartozik bele a bűnelkövetés, a jogsérelem-okozás vagy a fegyveres megmozdulás". Az efféle akciók megelőzése nem abban áll, hogy egy jog gyakorlását közérdekből korlátozzák, hanem abban, hogy elejét veszik a jogtiprásnak. A gyülekezési törvény nem beszél róla, hogy ilyenkor mi a teendő, ám hallgatásából nem az következik, hogy a rendőrségnek jóváhagyólag tudomásul kellene vennie a készülő bűncselekményt, és karhatalmi erővel biztosítani hozzá a helyszínt. Hanem az következik belőle, hogy ilyenkor - nem a gyülekezési jog körébe tartozó cselekményről lévén szó - más törvényt kell alkalmazni. A rendőrségi törvényt és - 2004 óta - a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló törvényt.

Czene Gábor másnapi írásában tisztázza az erőviszonyokat:

Maradjunk annyiban, hogy a Meleg Méltóság Menete körül bőrfejűnek, futballhuligánnak, családapának, hétköznapi járókelőnek, félmeztelen idiótának, nyugdíjasnak öltözött majdnem nácik teremtettek lincshangulatot.

Tisztázzuk: nem a felvonulók bénították meg a főváros közlekedését, hanem ők; nem a felvonulók handabandáztak az Andrássy úton, hanem ők; nem a felvonulók okádták magukból a mocskot, hanem ők. Ezek a majdnem nácik. Most büszkék magukra, fürdőznek a hasonszőrűek gratulációiban, annyira odavannak a gyönyörűségtől, hogy észre sem veszik, mekkora bakot lőttek. Mert milyen kifogásokat is szokás felhozni a melegparádéval szemben? Egy: semmi baj nem lenne, ha kulturált formában vonulnának, a hetero többségben csak a női ruhában vonagló férfiak látványa kelt viszolygást. Kettő: a szexuális hovatartozás a magánszféra része, senkinek semmi köze hozzá, ízléstelen az ilyesmit közszemlére tenni.

A majdnem nácik sikeresen bizonyították, hogy egyik érv sem tartható.

Méltatlanul elfeledett epizód, hogy a kordonon kívül összeverődött tömeg (jellemző a színvonalra) tévedésből a tomcates ellenmenetelőket is megdobálta.
A támadásokat tehát nem a felvonulók provokatív fellépése váltotta ki, hanem a puszta létezésük...

Ha viszont így van, akkor a homoszexualitás - emberi jogi szempontból - végképp nem tekinthető magánügynek. Már csak azért sem, mert ebben a torz értelmezésben a magánszféra nem jelent egyebet, csak szégyenteljes titkolózást és az ezzel járó önvádat, a lelki meghasonulást.
A régi magyar deviancia: ha valamiről nem beszélünk, akkor az nincs. Honfitársaink tíz- és százezreit akarják folytonos hazudozásra kényszeríteni valamiféle elfuserált erkölcsiség nevében, nem válogatva az eszközökben. Különös pikantériát kölcsönöz ennek a felfogásnak, hogy a melegek nyilvános szereplésén olyanok is szívesen háborognak, akik egy magától értetődő, születésüktől meglévő "tulajdonságukat" lépten-nyomon hirdetik: a magyarságukat. Pontosabban azt, ahogyan a magyarságot elképzelik. Piros-fehér-zöld karkötő a kézen, csodaszarvasos tetoválás a háton, nagy-magyarországos jelvény a rovásírásos pólón, ősmagyar tarsolylemez az övön, árpádsávos turulmedál a nyakláncon. Úgy járkálnak fel s alá, mint egy groteszk, túldíszített nemzeti karácsonyfa. Szerintük ez teljesen rendben van, sőt elvárható lenne mindenkitől, hogy legalább a zoknijába belehímezze a Székely Himnusz első sorát, de az, hogy néhány száz vagy ezer meleg évente egyszer megmutatja magát, a tűrhetetlenség netovábbja.

A zsigermagyaroknak nincs egyetlen nyugodt percük sem. Annyi a hazára leselkedő veszély, mint szittya förgetegben a zúgás: cigányok, zsidók, liberálisok, ateisták, drogosok, kínaiak, románok, volt kommunisták, mai kommunisták, nem eléggé jobboldaliak, nem eléggé keresztények, szektások, multik, globalisták. Valamint a díjbeszedők és a szotyiárusok. Tudjuk jól, még egy jegyiroda is lehet magyarellenes: legjobb az ilyet felgyújtani.

Azt hiszem, mégis igaz az axióma: demokráciát a demokratáknak, és megfelelően elrettentő jogalkalmazást azok számára, akik bűncselekményekkel kívánják kifejezni a véleményüket. Mert így normális.

Méltóság Menet 2008

Az alábbi képen több elem is található. De melyik gyalázza a kereszténységét? A helyes megfejtők között piros női melltartókat sorsolunk ki. Érdemes gondolkodni!

A fény túlsó oldalán

Kb. 15 éve vettem egy könyvet, amit két hete kezdtem olvasni. A szerzője Rithnovszky János, egy tűzszerész munka közben megvakult katona, aki elveszette egyik kezét is a balesetben. Aprólékos beszámolója segít elképzelni, hogy mit jelent a látástól megfosztva élni, újratanulni az élet olyan kicsiny dolgait, mint a járás, olvasás-írás, önálló étkezés.

Első csetlő-botló éveiben többször szemére vetették, hogy túlzottan optimista, szükségtelenül megbízik bárki emberfiában. Azt válaszolja, hogy "képtelenség az embernek állandóan bizalmatlanságban élni. Vagy bízom abban, hogy a kitűzött célt elérem, és épp optimizmusomra építve keresem az utat, a lehetőségeket annak megvalósítására, vagy a bizalmatlanságomból eredően, immár nemcsak fizikai, hanem lelki vaksággal is megverve próbálkozom. Nem lehet, hogy az ember félelemben, rettegésben, mások iránti gyanakvásban éljen, és mindenben valami hátsó szándékot keressen, a mint űzött vad, azt lesse: vajon a környezetéből hogyan, ki és mikor, milyen módon fogja őt félrevezetni. Én erre képtelen vagyok! Amíg ténylegesen meg nem győződtem arról, hogy az a személy vagy személyek, akikkel kapcsolatban állok, rossz szándékúak irántam, vagy visszaélnek helyzetemmel, addig én megbízom bennük."

Amikor egy sakkversenyen a szintén vak partnere mást mondott és mást lépett (a szerző ugyanis csak fejben játszik, nem tapogatja ki ellenőrzésképpen a figurákat), ő emiatt természetesen rosszul kombinált a folytatásban. Rövidesen elvesztette a vezérét, de nem problémázott ezen. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy kissé hevesen állt fel az asztaltól, így a készlet táblán lévő bábui az illető ölébe borultak.

Hogyan válik egy barátság vagy párkapcsolat, munkahelyi viszony, BKV-s utazás bizalommal telivé? Ez az alapállás, amitől jó-rossz tapasztalataink birtokában, eltérő mértékben valamennyien eltávolodunk; vagy érettség, belső tartás kérdése, hogy ki mikor jut el erre a pontra?

Korábbi tanítványom, aki már nem dolgozik nálunk, megkeresett az IWIW-en, hogy nem esett-e bajom a Méltóság Menet kapcsán. Róla kivételesen azt is tudom, hogy jobboldali szimpatizáns. (Már majdnem azt írtam, hogy gondolkozású.) Csabi a szabadsága idején hívott telefonon, hasonló kérdéssel. Régi katonatársam (jelenleg baptista lelkész), szintén egy bejelölés kapcsán viszont arról győzköd, hogy a melegség a Biblia félremagyarázása útján igazolható, és miért nem szeretnék egy szép családot... Hol kezdjem számára a válaszomat? Fel tudja fogni a nem válasz erejét?

Mi van a fény túlsó oldalán? Valódi testi-lelki vakoskodás vagy bizalom az ismeretlen iránt... Talán a társam élesebben érzékeli a valóságot, messzebb elhelyezett összefüggéseket is átfog, egybeveti a múlt és jövő síkjait. A szentírásban a próféták egyik megnevezése a roé (látó ember). Aki lelki intelligenciája révén átlát a szitán, a sorok között olvas (lat. inter legere).

Ha vak vezet világtalant - mondja Jézus - mindketten a verembe esnek. (Lk 6,39) Nem tét nélküli a bizalom megajánlása, de kérése sem. Síkországban egy gömb látogatása csak semmi-pont-kör-pont-semmi képre korlátozott. Magyarázkodjak, vagy hagyjam meg a boldog tudatlanságában? És mikor, milyen szempontból vagyok a fény egyik vagy mások oldalán? Bár látnám élesen legalább ezt a különbséget!

Háborúban a múzsák

Háborúban hallgatnak a múzsák - tartja az ősi görög mondás. Már jó ideje nem írtam, magam sem tudom a pontos okát. Az elmúlt hétvége sok feldolgozni valóval szolgált. Hol van a méltóságunk határa és hol a szabadságunké? Miért került elérhetetlen távolba a párbeszéd esélye? Kinek mi a része ebben az össznépi zűrzavarban?

Kis országnak egy csőcseléke van, mondta a hatvanas években Királyhegyi Pál humorista. Sokan idézik mostanság. Kész vagyok belátni, hogy egyes személyekkel el kell napolnom a találkozást a halálom utáni időkre. Csak az arány nyugtalanít. Mi lesz, ha elszaporodik ez a fajta?

Hogyan lehet egy rajszöget is büntetlenül valakihez dobni? Igyekeztem szombaton zsiráfszemet nézni az engem üdítőspalckkal megdobó fital fiúval. Sarkon fordult. A véleményszabadság része lenne, hogy megrongálom mások ruháját? Hogy összetörhetem a csontjait? Hogy veszélyeztethetem testi épségét? Nehéz elfogadni épp ésszel, hogy egy csepp egészséges ivóvizet is eltékozoljunk ezen a bolygón, nemhogy kényszermosásra vesztegessük. Hogy nem tombol a felháborodástól az egész magyar igazságszolgáltatás, amikor a tettenért személyek csúfot űzhetnek a demokráciából? Dobáljuk meg szájzárat kapott elnökünket strucctojásokkal? Hány meleg életét kell kioltani ahhoz, hogy az ne rongálásnak minősüljön, hanem mondjuk gyilkosságnak?

Ma azt írta valaki a telefonszolgálat levelezőlistáján, hogy nem érdemes ebben az országban élni és adózni... Egy tévébebetelefonálósmegmondós mamika azt javasolta, hogy a melegek vonuljanak el valami félreeső helyre, és ne törjenek össze rendőrautókat! Hol a kandikamera?

Nagyon ide kívánkozik egy haszid mondás. "Három dolog illik az igaz zsidónak: állva térdelni, hangtalan kiáltani és mozdulatlan táncolni." Szedő Dénes, ferences költő így interpretálta Hátán háza c. versében:

Hátán háza, hitvány batyu,
maga békés indulatú.
Lesülti fejét, valamit szégyell,
szégyenében állva térdel.

Bekerítették a hajtók,
üvöltene egy szívszakajtót.
Meg nem futhat, falhoz lapul,
s kiált, kiált hangtalanul.

Nem őt fogják, nem őt viszik
veszejteni. Más valakit.
Jómaga megfoghatatlan
táncát járja mozdulatlan.

Mégis csak szül a harci zaj költeményeket, Auschwitz után is? A méltóság elveszíthetetlen, a szabadság érinthetetlen sajátunk. Sólyomok és más jómadarak sem képesek beárnyékolni azt.

Autonomia maxima

Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között,
És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal,
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó,
És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével,
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.
Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér.
Műveled hát saját kertecskédet, magad ékesíted fel lelkedet, nem mástól várod, hogy virágot hozzon neked.
És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz…
Hogy valóban erős vagy.
És valóban értékes.

(Veronica A. Shoffstall)

El a kezekkel az öregeinktől!

Lehet, hogy az elmúlt napokban a szükséges mértéken felül időztem a kurucinfon, mert napról-napra nő bennem az aggodalom a méltóság napi felvonulással kapcsolatban. Nem a Ki képviselhet kit? gumicsont miatt, inkább a mozgalmi-jogvédő és a majális-buli elemek tisztázatlansága zavar.

Amennyiben családot szeretnénk (egyenrangú házassággal és örökbefogadással), akkor valóban oktalan belekeverni ebbe a travi show világát. Ha meg utcabálra vágyunk, rajta. Én nem, vallom a másodikra a jobb időket megért bombagyárossal. De azt sem szeretném, ha olajfestékkel tarkított ruhatáramat minden pride alkalmával kényszer-frissítenem kellene.

Ciklonnal beszélgettünk arról, hogy egy csecsemő örökbefogadásánál 10 éves várólisták vannak. Ez önmagában is tragikus. A buziellenes szlogenek között pedig számalmas az El a kezekkel a gyermekeinktől! - az előzőek fényében különösen. Szentatyánk és barátai összetörik magukat, hogy szülessenek, csak szülessenek az új palánták. De mi célból? Miért vagyunk ezen a bolygón?

Miért nincs 15 éves sorbanállás a nyugdíjasotthonok előtt, hogy mindenki magához fogadhasson legalább egy idős, esetleg magatehetetlen embert? Hogyhogy nem ürítjük ki az értelmi fogyatékosok és mozgáskorlátozottak, vakok, siketek mesetséges kolóniáit? Miért nem kell az ember? Miért nem a szerető kapcsolatban lenni a mindent megelőző főparancs?

Úgy szeretnék végigvonulni Budapest belvárosában, hogy az az egy-két "gyógyíthatatlan" ellentüntető ezt kiabálja felém: El a kezekkel az öregeinktől! A leukémiás-, AIDS-betegeinktől... Ne adjanak nektek örökbe down-kórós, vízfejű gyerekeket! Számomra ez lenne az ünnep, a buli. Ami a világ szemében botrány és balgaság. Lehet, hogy ekkor már eszembe sem jutna felvonulni?