Csokoládé + Chili :)

Kelly Family - I Can't Help Myself

A kérdés hatalma

Idősebb kapucinus rendtársam, Salamon László atya azt a jó tanácsot adta, hogy viták és véleményütköztetések helyett inkább kérdezzek, amikor számomra ismeretlen vagy idegen nézetekkel találkozom. Nagy haszna ennek, hogy a dialógus során sikerül közelebb kerülni a beszélgetőtárs gondolkodásmódjához, érvrendszeréhez, és a magam szempontjait is személyre szabottan tudom később kifejteni.

Az EMK (kapcsolat-centrikus kommunikáció) gyakorlásában szintén alapvető a helyén feltett kérdés. Amikor empátiával figyelem, hogy a társam hogy van, minősítés nélkül belehelyezkedve az ő világába (zsiráfnyelven: az ő térfelén táncolok), akkor a következő a lépésrend:

1. Amikor azt látod (hallod stb.), hogy ...?
2. akkor azt érzed-e ...?
3. Mert szükséged lenne ...-ra?

És követelés nélkül, nyitottan fogadom a kérését:

4. Szeretnéd ha én ...?

Ábrázolhatjuk a másik terepén járt táncot egy kérdőjellel:


Mivel a zsiráfnak két szárnya van, azaz szükség esetén önmagának is ad empátiát, amikor lehetősége nyílik rá, beszél a saját igényeiről és érzéseiről az előző minta alapján. Azaz megnézi a kérdőjel másik oldalát is, mi történik a túloldalon:


Ha mindkét elem megkapja a figyelmet, egymásra találnak, akkor a kép nagyon szívderítő:


Létrejön a találkozás (zsiráfban: áramlás) a felek között. Két egymásba fonódó kérdőjel: érdeklődés, nyitottság a másik univerzumára meghozza a kapcsolódás örömét.

Ma kérdeztél már?

Kereszténységet az Alkotmányba!?

Augusztus 20-a közeledtével közreadom egyik korábbi írásomat. Sajnos nem veszített sokat az aktualitásából.

Az uniós alkotmánytervezet kapcsán, kisebb-nagyobb lángon égve, vita bontakozott ki arról, hogy szerepeljen-e a végleges szövegben a kontinens keresztény gyökereire való hivatkozás. Úgy tűnik számomra, mintha sokak fejében csupán a vita emléke ült volna el, és annak eredménye közömbös lenne. A keresztény hitre való utalás ugyanis - bennfoglaltan - helyet kapott az okmányban. A preambulum ezzel az ünnepélyes felütéssel kezdődik: „Ösztönzést merítve Európa kulturális, vallási és humanista örökségéből, amelyből az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogai, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, valamint a jogállamiság egyetemes értékei kibontakoztak…”

Miért tartja fenn magát oly makacsul mégis ez a vakfolt? Egyrészt el kell ismernünk, hogy a kereszténység is egy vallás a többi között - akár a religio (hit), akár a confessio (megvallás) értelmében -, és nem ragaszkodhatunk betűrágó módon az eredeti, át nem gondolt verziónkhoz, mert „a betű öl, a Lélek pedig éltet”. (2Kor 3,6) Másrészt súlyos igazságtalanságot követnénk el egy olyan állítással, mely csupán a Krisztus-hitet privilegizálja. Spanyolország jelenlegi arculatához például éppúgy hozzájárult a judaizmus és az iszlám; kultúrájának eleven alkotói voltak, nem beszélve a katolikus Ferdinánd és Izabella „áldásos” tevékenysége előtti időkről.

Magyarországon is megjelent egy hasonló alkotmánymódosítási törekvés, mely röviden így hangzik: „Kereszténységet az alkotmányba!” Azért használom a hasonló szót, mert az itthoni ötlet mintha tárgyszerűen is másról szólna. A témát felvetők érvelése szerint „az emberi jogok eszméje devalválódott, használatával már nem lehet az élet nagy kérdéseire választ adni”. Ha jobban belegondolunk, a szellemtörténetből már ismerős ez a hang; végeredményben a sátán ősi kísértése sem más, mint Isten országát világi hatalommá tenni. Amikor megkísérti az Emberfiát, hasonló üzenetet suttog neki: „Végül egy igen magas hegyre vitte a sátán, s felvonultatta szeme előtt a világ minden országát és dicsőségüket. »Ezt mind neked adom - mondta -, ha leborulva imádsz engem.«” (Mt 4,8-9)

Nem elhanyagolható alaki szempont: a megreformálandó Alkotmányunkban a keresztény vagy a keresztyén szót szerepeltessük-e majd? A katolikus, az ortodox, netán a protestáns teológia megállapításai lesznek a döntőek emberi jogi, polgári vagy büntetőügyekben? Esetleg a Krisztus-hívők azon felekezete nyújtja az éppen aktuális, személyre szabott választ, amelyben az illető született (harmad- vagy ötödíziglen)? Sokan sokféleképpen definiálták már a keresztény vallást, és minden megközelítésnek meglehetnek a maga igazságai. Amikor azonban ennek a nehezen megfogható szellemiségnek az apró pénzre váltásához fogunk, érdemes végiggondolni annak hátulütőit is.

Itt van például a házasság intézménye. Nem mintha ez lenne kereszténység alfája és ómegája, viszont jól szemlélteti a fenti felvetés fonákságait. Akik azt gondolnák, hogy a valláskülönbségek csupán hittani árnyalatokat takarnak, és egyébként nincs nagy gyakorlati jelentőségük, azok figyelmébe ajánlom, hogy míg a katolikus egyház tiltja a válást, ugyanakkor a hazánkban is működő pravoszláv közösségek hívői bizonyos feltételekkel igényt tarthatnak újabb kapcsolatuk liturgikus megáldására. A liberálisabb református és evangélikus vonal pedig kifejezetten engedélyezi az újraházasodást.

Egyáltalán ki illetékes tolmácsolni az evangéliumi értékeket a modern társadalom felé? A házasság mellett az abortusz, a genetika, az eutanázia és egyéb ügyekben kinek adná meg a végső szót elképzelt alaptörvényünk? Szintén el nem varrott szál, hogy a keresztény tanítás melyik tudományágát kívánjuk a profán oltárra emelni. Az egyházjogot? A dogmatikát vagy a szexuáletikát? Esetleg szerepeljen az alkotmányban a keresztény név csak úgy, mert jól mutat? Ebben az esetben a hit csupán bokréta a politikai marketing kalapján. Különben filozófiailag tekintve is kétséges, hogy egy pártalakulat, mely lényegénél fogva rész (pars) szerinti, képes-e nemcsak zászlajára tűzni, hanem meg is valósítani az egyház ősi értelemben vett katolikus, azaz egész szerinti (gör. kata holon) küldetését.

A törvények szövegének megformálásához néhány fésületlen ötlet:

• Írjuk elő kötelező módon a Krisztus feltámadásában való hitet.
• A 18 év feletti nagykorú állampolgárnak legyen kötelessége, hogy naponként imádkozik.
• Mindenki ismerje el a hét szentséget; kivéve a protestánsok. Tőlük elfogadható, ha csak kettőben hisznek, amennyiben hitelt érdemlően igazolják, hogy a reformáció hagyományához tartoznak.
• Természetesen garantálhatná a keresztény elvek megtartását mondjuk egy jól felszerelt gondolatrendőrség is…

Egy törvény annyit ér, amennyire ellenőrizhető a megtartása és szankcionálható a megszegése. Különben nem jogszabályról, legfeljebb illemszabályról beszélhetünk. Az viszont senkinek nem jut eszébe, hogy 65. életévüket betöltött személyeknek alkotmányos joga legyen a villamoson átvenni a helyet az ifjabb generációktól. Kifejezetten érdekel, hogy a kezdeményező párt aktivistái milyen módon fogják igazolni, hogy jó tanítványokként szeretik a liberális, ne adj’ Isten szocialista kollégáikat.

Egy pluralista, sokszínű országban semmi szín alatt nem formálhat jogot arra a szeretet vallása, hogy ateista honfitársaink, a Krisna-tudatú hívők vagy a zsidó hagyományok követői számára is kizárólag az ő értelmezési rendszere és értékrendje legyen a kiindulópont.

Az egész ötlet abszurditása abban rejlik, hogy a kereszténység nem törvényvallás. Ezért badarság a világi törvényhozás egyik - még ha a legbecsesebb - paragrafusának követelni azt. A Názáreti Ács öröksége nem tilalomfák gyűjteménye, melyeket kicsit átszámozva lehozhatunk a Magyar Közlönyben. Jézus nem ítélni jött a világot, hanem elvezetni egy teljesebb életre. A keresztény hit egy megrendültségből fakadó követés, mert megismertem, hogy kicsoda Isten, és mi az én feladatom az univerzumban. Ennek az életmódnak is magától értetődő és elvitathatatlan sajátja, hogy másoknak mintát adjon, dialógust folytasson a környezetével, prófétai látását megossza az érdeklődőkkel. Semmi sem ártott jobban a keresztényeknek, mint amikor a hatalomba befészkelődve próbáltak rendet teremteni társadalmi-politikai kérdésekben.

Többen szóvá tették már előttem, hogy az Isten - Haza - Család jelszavak nem tipikusan keresztény értékeket fogalmaznak meg, bár nagyon szépen csengenek. Minden épeszű pogány ember szereti a maga isteneit, nemzetét és vérségi kapcsolatait. A hiteles kereszténységet éppen az jellemezte minden időben, hogy felül tudott emelkedni a nacionalista széthúzáson, és gyűlölködés helyett a bizalom, az újra kezdés lehetőségét kínálta válogatás nélkül minden követője számára. Az ellenség szeretete, a személy elsőbbsége a törvény betűjével szemben, a hetvenszer-hétszer való megbocsátás az az út, melyen a Megváltó tanítványai járnak. (Aki nem hiszi, járjon utána!)

Önmagában az is szerencsétlen történet, hogy Magyarországon a vallásos hit a konzervatív, jobb oldali szinonimájaként működik. Az pedig minden vallási perverzió netovábbja, hogy egyes egyházi és állami vezetők még mindig a konstantini modellel kacérkodva kívánják egymás helyzetét legitimálni. A Római Katolikus Egyház II. vatikáni zsinata világosan elutasítja ezt a törekvést, amikor azt tanítja, hogy „az a sajátos küldetés, amelyet egyházának adott Krisztus, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű”, mert az az erő, amelyet a társadalomnak adhat, „az életre váltott hitben és szeretetben áll, nem pedig egy pusztán emberi eszközökre támaszkodó hatalom gyakorlásában”. (Gaudium et spes 42.)

A Magyar Köztársaságban mindenki szabadon gyakorolhatja vallási meggyőződését anélkül, hogy bármelyik közösség államegyházi törekvésének teret adnánk. A kereszténység társadalmi szerepét politikai eszközöktől mentesen is képes életre váltani. Csakúgy, mint Alapítója, aki minden földi hatalom nélkül élt és halt meg.

Tégy jót, és tűnj el!

Botul könyvének végén olvasható Gyenge Zoltán rövid írása: Érosz és filozófia címmel. Leírja, hogy Kant élete szinte folytonos küzdelem volt ellenfeleivel, mert a rosszindulat és a teljes értetlenség falába ütközött. Ismertségével együtt a félreértés is egyre nő, természetesen halála után folytatódik. Maga Kant nem adja fel. Szenvedélyes cikkekben vitatkozik, magyaráz, értelmez. Pedig nyugodtan megtehetné, hogy kényelmesen hátradől, és szellemi magasságból némi iróniával figyeli az alant zajló zsivajt.

Azonban ezt nem teheti, mert Poroszországban megjelenik a vallási hipokraták által létrehozott cenzúra. Az állam felveszi a harcot mindazon tanok ellen, amelyek a szabad gondolkodásból fakadnak, azaz nem is túl áttételesen, az emberi szabadsággal szemben. Kibocsátanak egy vallási, majd egy cenzúra ediktumot, ami megteremti a lehetőséget mindazok számára, akik tehetségükből nem, de alkalmazkodó képességükből innentől kezdve meg tudnak élni. Minden olyan korban, amikor a vallási teokrácia hatalmi igényként megjelenik, megjelenik egy csürhe is, amely ehhez alkalmazkodva akar helyzetbe kerülni. Egy így volt a történelem során, ma sincs másként.

Az okát viszont nem a csürhe pszichéjében kell keresnünk, hanem abban az egyházban, amely a hitélet helyett a világi hatalmi (politikai, gazdasági stb.) térnyerésre törekszik, s az már csak akcidencia, hogy ezzel magát a vallást is diszkreditálja. Ez fáj annyira Kantnak, vagy később a mélyen hívő Kierkegaard-nak, de ezt kifogásolja az Isten-kereső Nietzsche is. Kierkegaard gondolata, hogy "az állam közvetlenül, míg a kereszténység fordítottan aránylik a számokhoz... míg egyetlen ember nem alkothat államot, addig az igaz kereszténységhez egy ember is elég. Ezért - mondja ki talán a legfontosabb gondolatot - ha már mindenki kereszténnyé lett, a keresztény szó értelmét veszti". Az egyház így - bár talán észre sem veszi - a kereszténység megszüntetésén fáradozik, a kereszténység elleni harc legfontosabb katonái a papok.

Egy ideje foglalkoztat az a kérdés, hogy kinőhető-e végképp az egyház, mint közösség, mint liturgikus-jogi-szociológiai képződmény. Mankóról van-e szó, ami akkor teljesíti a feladatát, ha szükségtelenné válik, vagy egy életen át rászorulunk a bátorításra, vezetésre. Aki bensőleg megértette Krisztus üzenetét, meditatív (szemlélődő) életet él és törekszik békében élni az emberi kapcsolatait, annak mit adhat egy rendszeres (inkább külsőségekre építő) találkozássorozat. Az egyházi életünk szegényes, vagy ennyit tudunk csupán? Eljuthatunk egy olyan erős identitás kialakulásához, amikor már ezek a korábbi gubók csak útját állják a szárnyalásunknak?

Az egyház közössége felnőtt, autonóm személyek szabad szövetsége. Valóban így állunk? Manipulációtól, számítástól, hatalmi gőgtől tiszta, a szolgálat szellemében működő bázisok az egyházközségek, ahová felszabadulás belépni és együttműködni? Ha ennyi idő nem volt elég a kifejlődésükhöz, akkor van még értelme tovább ebben reménykedni? Nem kellene inkább egyszerűen felébrednünk az andalító meséből a küzdés és a belenyugvás valóságába? Hogy nem vagyunk közösségesdire ítélve, részben szavakba nem önthető kinyilatkoztatásunk van, melyet magunkban hordozunk (abban a bizonyos cserépedényben). A mennyei Jeruzsálem prófétai kép, ami felé haladunk, jobb esetben megközelítve, de el nem érve azt.

"Tégy jót, és tűnj el!" - így szólt egyik apácarend jelszava. Aki a tavalyi maskarába kapaszkodik, elvesztette a kapcsolatát az élettel. A kereszténység csodája, hogy megszűnik, ha megértette a dolgát.

Élő Könyvtár

A könyvtárakban általában csend van, de az élő könyvtár beszélgetéstől hangos. Boszorkányt, vagy drogost kölcsönözhetünk, hogy kevesebb előítéletünk legyen. Már a világ 12 országában léteznek olyan speciális "könyvtári" napok, amikor könyvek helyett, embereket lehet kölcsönözni. Pontosabban a munkájuk, vallásuk, etnikumuk, szexuális identitásuk, kinézetük miatt általában előítéletekkel, esetleg gyűlölettel kezelt emberek nem kölcsönözhetők ki több hétre, csak "helyben olvashatók". A katalógusban szerepel többek között transzszexuális, bevándorló, boszorkány, mozgássérült, médium, ateista, drogos, és meleg. Fél órán kereszül lehet velük beszélgetni, és a személyes kommunikáció kapcsán olvasni gondolataikban, ahelyett, hogy információk hiányában teljesen téves, negatív dolgokat feltételeznénk róluk.

Az alapötlet a dán Ronni Abergeltől származik, akinek 15 évvel ezelőtt hat késszúrással megölték egy barátját, minden ok nélkül. Ekkor határozta el, hogy tesz valamit az erőszak ellen, és 2000-ben megszületett a Living Library ötlete, mivel úgy gondolta, hogy ha az aggresszió áldozatai és elkövetei jobban értenék egymást, elkerülhető lenne az erőszak. Az élő könyvtárat minden országban máshogy fogadják, Ausztráliában van olyan város, ahol havonta rendeznek élő könyvtárat. Magyarországon sem ismeretlen a dolog, a Szigeten évek óta van emberkölcsönzés. Az is érdekes, hogy hol, kik a népszerű, vagy nagy ívben kikerült "könyvek". Ronni egy az ABC News honalapján közölt riportban elmondta, hogy míg Angliában a muszlim, vagy az ex bandatag volt "kapós", addig Magyarországon a neonáci. Amikor először rendeztek nálunk ilyet, az emberek még nem merték kikérni a homoszexuális szereplőt, de a rendőrrel sem mert senki beszélni.

A beszélgetéseken keresztül rengeteg információ birtokába juthatunk, márpedig az előítéletek nagyrésze a nem tudásból származik. Bár, az is igaz, hogy, akiben masszív előítéletek élnek, az közelébe sem merészkedik egy ilyen helynek. Akiben viszont van egy kis nyitottság, és jó adag kiváncsiság, valamint hajlandóság arra, hogy szembenézzen saját prekoncepcióival, az kölcsönözhet embert.

Több éve részt veszek a programban, mint katolikus pap könyv. Ezalatt sok érdekes beszélgetésben volt részem. A szépséghibája a történetnek, hogy nehezen találtak rajtam fogást az egyházzal elégedetlenek, hiszen a legtöbb dologban hamar egyet tudtunk érteni. A magam módján igyekeztem korrekt lenni, és valamelyest úgy fogalmazni, hogy a hivatlaos álláspont és érvelés is teret kapjon, mégsem volt ez annyira könnyű számomra, és hiteles a hallgatók felé. Hozzáteszem, hogy nem árultam zsákba-macskát, és a társalgás általában akkor vett komoly fordulatot, amikor - többnyire már az elején - a személyes helyzetemet is tisztáztuk.

Ennek viszont úgy tűnik vége, hiszen idén egy hivatalos keretben szolgáló kollégám is beszáll a katalógusba, így én címet változtatok. Lányos zavaromban a kiugrott pap jelzős szerkezettel kacérkodom. Van elég előítélet velünk kapcsolatban is. Éppen az a kérdés: melyek azok? Kérlek, segítsetek nekem kiegészíteni az alábbi listát:

-- Gyűlöli az egyházat.
-- Elveszítette a hitét.
-- Meghasonlott önmagával.
-- Szenvedélybeteg (alkoholista).
-- Megveti a cölibátust és az önmegtartóztatásban élőket.
-- A polgári életbe menekül.
-- Kerüli a liturgikus alkalmakat.
-- Önsajnálatban él.
-- Retteg a haláltól.
-- ...

Gandhi rokkája

Árpi kollégám ma adta a kezembe nyomtatásban az alábbi cikket. Felkínálom számotokra.

Satish Kumar:
AZ ÖNELLÁTÁS FILOZÓFIÁJA

Az indiai függetlenségi mozgalom ugródeszkája a közösségi technika vagy az önállóság technikája volt, és ez volt a sarkalatos pontja annak az elképzelésnek is, amelyet Gandhi az új társadalomról kialakított. A rokka szimbolizálta azt az egész technikai mozgalmat, amelynek célja az önállóság volt. Gandhi szerint a brit uralom csak attól erősödhetett meg, hogy lerombolta a falusi iparok, mesterségek és munkaigényes technikák hálózatát. Ha tehát gyengíteni akarjuk és meg akarjuk törni az idegen uralmat országunkban - így érvelt Gandhi -, akkor olyan fajta technikát kell létrehoznunk és gyámolítanunk, amely nem teszi szükségessé, hogy a központosított, nehéz technikától függjünk. És akkor a britek sem tudnak majd többé kizsákmányolni bennünket.

Gandhi azt kérdezte:
"Mi az oka a jelenlegi zűrzavarnak? Az egyik nemzetnek a másik által történő kizsákmányolása. A nagy géprendszerek és a személytelen technika, amelyek lehetővé tették ezeknek a nemzeteknek, hogy kizsákmányoljanak másokat. Ezért az európaiaknak meg kell változtatniuk szemléletüket, ha nem akarnak összeroskadni annak a jólétnek a súlya alatt, amelynek kezdenek rabszolgáivá válni."

Majd így folytatta:
"Előbb-utóbb tudomásul kell venni azt a tényt, hogy nem személytelen városi dzsungelekben, hanem falvakban és kis közösségekben kell élniük az embereknek. A városokban nagy profitokat és jó kereseteket vágnak zsebre az emberek, de ezt csak az teszi lehetővé, hogy kiszívják a falusi tömegek vérét."

Gandhi szembenállása a gépesítéssel és iparosítással azon a meggyőződésen alapult, hogy ezek növelik a versenyt, és lehetővé teszik, hogy a gazdagság kevesek kezében halmozódjék fel, akik mit sem törődve az emberek millióival még a kenyeret is kiveszik a szájukból. India vonatkozásában bolondság a munkaerő-megtakarítása végett tőkeigényes gépeket tervezni, mikor a tőke kevés, munkaerő viszont van bőven.

Ezért mondta Gandhi:
"Munkát takarítunk meg, miközben emberek ezreinek nincs munkájuk és éhen halnak az utcán. Munkát és megélhetést akarok biztosítani nemcsak az emberi faj egy részének, hanem mindenkinek. Nem akarom, hogy néhányan meggazdagodjanak a közösség rovására. Bízunk abban, hogy Európa felismeri azt, ami magától értődik, irányt változtat, és kiutat talál az erkölcsromboló ipari életformából."

Gandhi úgy vélte, hogy a tömegtermelés óriási, világméretű katasztrófához fog vezetni, hacsak nem kerül sor ugyancsak tömegméretekben és egyidejűleg az elosztásra is.

"A tömegtermelés nem vesz tudomást a fogyasztó valódi igényeiről. Ha a tömegtermelés önmagában erény volna, akkor képesnek kellene lennie arra, hogy vég nélkül megsokszorozódjék, márpedig a tömegtermelésnek megvannak a maga határai. Ha minden ország átvenné a tömegtermelés rendszerét, akkor nem volna elég nagy piac termékeik számára. Ekkor le kellene állnia a tömegtermelésnek."

Gandhi szilárdan meg volt győződve arról, hogy a világválságért a tömegtermelés őrülete felelős. Ez felelős azért, hogy a termelés bizonyos területeken összpontosul. Ezért egyenlőtlen az elosztás. Ha ott történnék a termelés és az elosztás is, ahol a dolgokra szükség van, nem volna nagy probléma az elosztás. A termelés decentralizációja azt jelenti, hogy az emberek maguknak termelnek, az önállóság technikájának pedig olyannak kell lennie, hogy segítse az embereket felszabadulni a kevesek által történő kizsákmányolás alól. A jelenlegi technika könnyűvé teszi az emberek kizsákmányolását; az önállóság technikájának a lehető legkisebbre kell csökkentenie a kizsákmányolás lehetőségét.

Gandhi azt mondta:
"Amikor ugyanott történik a termelés és a fogyasztás, megszűnik az a kísértés, hogy vég nélkül és bármilyen áron folyton gyorsítsák a termelést. Ekkor megszűnnének a mai gazdasági rendszer végeláthatatlan bajai és nehézségei. Az elosztást egyenlővé lehet tenni, ha a termelés helyben történik, más szóval: ha az elosztás egyidejű a termeléssel. Az elosztás nem lesz egyenlő mindaddig, amíg termékeinek elhelyezése végett valaki uralkodni akar a világ más piacain. Meg kell tehát szüntetnünk a központosított tömegtermelést a tömegtermelés technikájával együtt, és olyan tömegtermelést kell bevezetnünk, amely a tömegek által történő termelésen alapul. Az önállóság technikája olyan tömegtermelést tesz majd lehetővé számunkra, amely az emberek saját otthonában folyik. Ez a technika nem fogja zsúfolt, egészségtelen gyárakba terelni az embereket, hanem az egyéni termelést fogja milliószámra megsokszorozni, és a társadalom valódi szükségleteit fogja kielégíteni. A lehetőleg kevesebb ember által, rendkívül bonyolult gépek segítségével történő termelés tiszta őrület és a kizsákmányolás okos módja. Az önállóság technikája az egyszerűség technikája kell, hogy legyen: hogy el lehessen helyezni az emberek millióinak otthonában. Egy ilyen technikánál a forgalomban levő pénz munka, és nem fém. Bárkinek, aki használni tudja munkaerejét, van ilyen pénze, és van gazdagsága."

Gandhi szerint a központosított technika a legbiztosabb út a munkanélküliséghez:
"Egy szervezett és iparosodott országban csupán rögzített és korlátozott útjai vannak az alkalmazásnak: a munkások szakértelemre tesznek szert egy bizonyos fajta gép kezelésében. Nem tudnak azonnal átváltani az egyik munkáról a másikra, és óriási problémává lesz a munkanélküliség. A központosított technika a tömegek kiszolgáltatottságának, valamint a kevesek monopóliumának és kiváltságainak technikája. Míg a decentralizált technika az önállóság technikája mindenki számára."

Ezenkívül a központosított technika azt kívánja, hogy az emberek alkalmazkodjanak a gépekhez, míg az önállóság technikája tud alkalmazkodni az emberhez. Az önállóság technikájának segítenie és támogatnia kell a mesterségeket, nem pedig lerombolni. Ezért kísérletezett Gandhi a rokka különféle típusaival, és amíg börtönben volt, tervezett is egy új fajtát. Ezt a bizonyos rokkát a börtön után Yervada chakrának nevezték el. Ez egy fadobozban rögzített és könnyen hordozható kerék. Gandhinak az volt a szokása, hogy ezzel a rokkával font, mialatt politikai gyűléseken vagy vitákon vett részt, vagy interjúkat adott. Saját maga font minden szövetet, amit használt. És az ő példája nyomán indiaiak százezrei, akik teljesen elfelejtették ezt a mesterséget, ismét fonni kezdtek. Voltak nagy fonó-gyűlések, amelyeken több ezren jöttek össze egy-két órára, és azt a hatalmas gombolyaghegyet, amit az alatt az idő alatt fontak, a függetlenségi mozgalom javára ajánlották fel. Példa volt ez a tömegek által történő termelésre. Ugyanakkor, amikor Gandhi a gyárilag készített brit szövetek bojkottját és nyilvános elégetéseit szervezte, megpróbálta újjáéleszteni a hazai kézi fonóipart. A britek tönkretették ezt, és ezért az indiai gyapotot Angliába kellett exportálni, hogy ott szövetté dolgozzák fel, majd pedig visszaexportálják Indiába. Ám Gandhi nem azt akarta, hogy a brit tőkéseket indiai tőkések váltsák fel, és indiai városokban építsenek gyárakat, hogy azután ott zsákmányolják ki testvéreiket; olyan technikát akart, amelyet minden faluban és minden otthonban lehet használni. Díjat írt ki annak, aki olyan rokkát talál fel, amellyel a fonó annyit tud keresni otthon, amennyit egy gyárban keresne. Ez a találmány nem született meg Gandhi életében, halála után viszont Ambar Nath feltalált egy négy orsóval ellátott kereket. Ez a kerék megvalósította Gandhi álmát, és feltalálója megkapta a díjat. Ezt a készüléket nevezik Ambar chakrának.

Gandhi számára az önállóság technikája nem korlátozódott a szövésre és fonásra. Laboratóriumot állított fel a papír-, a cipő- és a cukorkészítés, valamint a rizshántolás, az őrlés, a szántás, a nyomtatás és más egyebek alkalmas eszközeinek és technikáinak kikísérletezésére és feltalálására. Ezekhez a gépekhez az energiát az izomerő, az állati vonóerő vagy a metán szolgáltatta. Támadta az emberi ürülék felhasználását akadályozó hindu előítéletet és a szárított tehéntrágya tüzelő gyanánt történő elégetésének falusi gyakorlatát. Síkra szállt az emberi és állati ürülékből előállított metán alkalmazásáért, valamint a ganéjnak trágyaként történő felhasználásáért. A metángáz nagyon sikeresnek bizonyult, mivel az indiai éghajlat épp a megfelelő hőmérsékletet biztosítja az anaerob bomláshoz. Ezt a gázt főzésre és világításra használják. Gandhi nemcsak ösztönözte a kézművességet és a kis méretű technikákkal történő termelést, hanem ragaszkodott ahhoz is, hogy az emberek csak olyan dolgokat használjanak, amelyek ezekkel a módszerekkel készültek.

Gandhi úgy találta, hogy a hagyományos malomkövek nagyon nehezek, és csak lassan lehet velük dolgozni, ezért kisebb technikai változtatást eszközölt. A fából készült középső rész helyett golyóscsapágyon forgó csavart alkalmazott. Ez lehetővé tette, hogy a felső követ magasabbra vagy alacsonyabbra állítsák, s ezáltal finomabban vagy durvábban őröljenek. Az emberek első ízben lettek képessé arra, hogy minden nap elegendő lisztet őröljenek saját mindennapi kenyerükhöz, és ne legyenek többé rászorulva a malmokra, amelyek megsemmisítik a búza tápértékének egy részét.

Gandhi látta, hogy a traktorokra és a traktorok működtetéséhez szükséges importált olajra támaszkodó mezőgazdaság idegen uralomnak szolgáltatná ki Indiát. És fölöslegessé válnának az ökrök, amelyeket hagyományosan szántásra használtak. Ha hústermelés céljából tartanák meg őket, ez azt jelentené, hogy az eltartásukhoz földet kellene felhasználni, holott máris túl nagy a népesség. Gandhi azt jósolta, hogy végül is az embereknek maguknak kell szántani és a földet túrni, ezért olyan ekéket talált fel, amelyekkel két ember szánt: az egyik húzza az ekét, a másik pedig belenyomja az ekét a földbe és egyenesen tartja a barázdát. Vetőekét is szerkesztett két személy részére: az egyik itt is az ekét húzza, a másik pedig egyenként potyogtatja a magokat egy csövön keresztül, és így a vetőmag nem vész kárba, mint a hagyományos szórva vetésnél. Gandhi rishi-kheti-nek (a bölcsek mezőgazdaságának) nevezte ezt.

Gandhi nemcsak feltalált szerszámokat, hanem szervezett egyesületeket is, hogy használják ezeket, létesített üzleteket, hogy árusítsák e szerszámokat és a velük készített termékeket, és iskolákat alapított, ahol ennek a technikának az alkalmazását tanították. Üzletek ezrei árusítottak kézműipari termékeket, az ő módszereivel termelt élelmiszereket, bőrárukat, amelyeket természetes halállal kimúlt állatok bőréből készítettek, khadi-t (kézzel font, kézzel szőtt, kézzel festett kelmét), és hulladék anyagból kézzel készített papírt. A Gandhi-féle ashramokban és közösségekben ezerszámra képeztek ki munkásokat és küldték őket utána a falvakba, hogy megújítsák, újból megteremtsék és helyreállítsák a haldokló közösségi technikát. Gandhi nem attól volt lángelme, hogy eljutott ezekig a gondolatokig, hanem attól, hogy el tudott indítani egy mozgalmat, amely átültette a gyakorlatba ezeket a gondolatokat.

Indiában természetesen még mindig virágzanak a hagyományos technikák, és nem szorulnak újjáélesztésre. Egyedül Benares városában 20.000 családot tartanak el a selyem szárit szövő takácsok, akik selyem- és aranyfonalat szőnek össze. A britek előtt egész Indiában elterjedhetett volna ez a művészet, ma viszont már csak néhány eldugott sarokban maradt fenn.

A falvakban mindenki ért a házépítéshez. Az emberek fából, sárból, kőből, levelekből és nádból építenek maguknak házat. A földek öntözéséhez még megvannak a vödrös vízikerekek. De napjainkban újból megnőtt az érdeklődés a hazai és a hagyományos technikák iránt, valamint alkalmazási és tökéletesítési lehetőségeik iránt.

Tévedés volna azonban e technika sok sikeréből arra következtetni, hogy a fejlődésnek ez a fő iránya Indiában.

A kormányhivatalok többsége, az ipari minisztérium, a tervbizottság, a nyugati iskolázottságú elit, a városi iparvállalkozók még mindig azt tartják kívánatosnak, hogy nyugati minta szerint iparosítsák Indiát, és központosítsák a termelési eszközöket. Ám a nehézipar kudarca nyugaton talán ismét elgondolkoztatja az indiaiakat, és lehetővé teszik számukra, hogy elkerüljék azokat a hibákat, amelyeket a nyugat elkövetett.

Amikor a nyugati gondolkodású indiai elit látja, hogy a nagyszabású és bonyolult technika gigantizmusával, belső erőszakosságával és a Dinoszauruszra emlékeztető vonásaival az összeomláshoz közeledik, akkor megtanulhatja új szemmel látni Gandhi prófétai látomását a kis méretű, decentralizált, egyszerű, erőszakmentes és munkaigényes technikákról, és megpróbálhat valóban indiai megoldásokat keresni India problémáira.

Vigyázz a madárra!

Ezt az éneket Katona Klári előadásában szerettem meg. Ruzsa Magdival is tetszik: