Ölelés és kirekesztés I.

2001-ben jelent meg a Harmat kiadónál Miroslav Volf Ölelés és kirekesztés (teológiai vizsgálódás az azonosság, a másság és a kirekesztés tárgykörében) c. könyve, melyről a következőkben olvasható egy rövid ismertető:

A másik

Kicsoda a másik? A balkáni háború konfliktusai alapján elutasíthatjuk azt a kísértést, hogy az erőszak „a békés modernség peremén egyébként visszaszoruló barbárság kitörése”; hiszen „sokkal kifinomultabb, de ugyancsak valóságos háború dúl vetélkedő kulturális csoportok között, ami szétszakíthatja számos nyugati ország társadalmi szövetét is”. Ha egyetlen szóval akarjuk megválaszolni: a másik számomra, az én számára fenyegetés. Rám támadhat ma, vagy holnap, de akkor sem lehetek nyugodt, ha a másik ma éppen szenvedő áldozat, hiszen „a legnagyobb perzekutorok gyakran a félig lefejezett vértanúk közül kerülnek ki”. Még ennyire röviden sem beszélhetünk a másikról az én nélkül, hiszen a másik azért fenyeget engem, mert fél, mégpedig tőlem fél. Látványos, véres tragédiákban vagy udvarias külsőségek, nemegyszer keresztény díszletek mögé rejtett szívós küzdelmekben a másik és az én viszonyának ugyanazt az alapmintáját érjük tetten: a másik fenyegeti az ént, hogy védekezzék az én fenyegetésével szemben. Ennek az alapmintának a feloldó értelmezésére minden kultúra kísérletet tesz. A „nagy elbeszélés” a történelem eseményeinek halmazát egy történet logikájának rendeli alá, megmagyarázza a múltat, és megmutatja a jövőben elérhető és elérendő célt. Volf Lyotard-tól idéz egy impozáns felsorolást: ilyen

„az eredendő bűn szeretet által történő megváltásának keresztény elbeszélése; a tudatlanságból és a szolgaságból a tudás és az egyenlőség révén történő emancipáció Aufklärer elbeszélése; az egyetemes eszmének a konkrét dialektika útján való megvalósulásának spekulatív elbeszélése; a kizsákmányolásból és elidegenedésből a munka társadalmiasítása nyomán való emancipációnak a marxista elbeszélése és a szegénységből a technikai fejlődés révén történő emancipációnak a kapitalista elbeszélése. Ezeknek az elbeszéléseknek van alapjuk ahhoz, hogy pöröljenek egymással, sőt különbözzenek is egymástól. Csakhogy az eseményekből következő adottságok mindegyikben olyan történelmi folyamatban helyezkednek el, amelynek végét, még ha elérhetetlen is, az egyetemes szabadságnak, az egész emberiség beteljesedésének nevezik.”

A fenti, egymással rivalizáló „nagy elbeszélések” mellett népeknek, kisebb nagyobb közösségeknek is megvannak a maguk „nagy elbeszélései”, amelyek nem attól lesznek nagyok, hogy sokan tartják őket sajátjuknak, hanem attól, hogy a közösség számára a teljes és elemi világmagyarázat jelentőségével bírnak. A Kárpát-medencében minden nép számon tartja a maga identitást adó eredettörténetét - s ezek a történetek ritkán harmonizálnak egymással. De a vallási hovatartozás, a közös kulturális ízlés, gondolkodásmód, politikai hitvallás ugyanúgy egy-egy „nagy elbeszélés” segítségével tartja össze a közösséget. A közösségek pedig a „nagy elbeszélések” ütköztetése révén rivalizálnak egymással, s állhatnak folytonos konfliktusban, ami könnyen erőszakos küzdelemmé élesedhet.

Az egymást kölcsönösen kizáró „nagy elbeszélések” feszültsége szervesen kapcsolódik a modernista társadalomkép másik - joggal kritizált - eleméhez, az „elnyomó-elnyomott” minta hatalmához. A „nagy elbeszélés” mindig a szabadság témája körül forog, régi dicsőségről beszél, ami veszélybe került de megvédtük, vagy elveszítettük és - bár eddig mindig kudarcot vallottunk - vissza kell szereznünk. A szabadságért való küzdelemben mindig mi voltunk vagy mi vagyunk az elnyomottak, a másik pedig valós vagy potenciális elnyomóként lép fel. A „nagy elbeszélést” fűtő erkölcsi pátosz mindig abból a tudatból származik, hogy én vagyok az elnyomott, aki, ha éppen támadok is, jogos önvédelmi háborút viselek az elnyomóval szemben. Csakhogy, érvel Volf,

„a konfliktusok többnyire nagyon is zavarosak. Egyszerűen nem igaz, hogy a konfliktusba keveredett felek találkozásáról összeállítható egy olyan elbeszélés, amelyben az egyik oldalon áll a nyilvánvalóan gonosz, a másik oldalon pedig a vitathatatlanul jó… Hogyan tudnánk ártatlanokat elkülöníteni a vétkesektől az egyének összekuszálódott történetében, hát még egész kultúrák vagy nemzetek elbeszélésében? (…) Mivel azonban nem találunk vétlen áldozatot, két egyaránt taszító lehetőség közül választhatunk: vagy erkölcsileg undorodva visszalépünk a részvételtől (és ezáltal kimondatlanul is az erősebbik felet támogatjuk), vagy pedig vállalva az erkölcsi pártosságot, félreérthetetlen erkölcsi elbeszéléssel állunk elő (és így osztozunk az egyik fél ideológiai öncsalásában).”

De ha mégis nyilvánvaló, hogy egy adott konfliktusban ki az elnyomó és ki az elnyomott, meddig juthatunk el az „elnyomott-elnyomó” mintán belül? Legfeljebb a „szerepcserés igazságtalanságig”, ahhoz a nagyon is kétes értékű kárpótlásig, amely megengedi a korábbi elnyomottnak, hogy azontúl az ő „nagy elbeszélése” kerüljön helyzetbe, s az ő szava adjon mértéket az igazságnak. Ez a minta többnyire az elnyomók megváltoztatását, önvédelmi reflexeiktől való megszabadítását tűzi ki célul, de nem kell az elnyomottaknak is megváltozniuk ahhoz, hogy a minta ne éljen tovább? Volf az „elnyomó-elnyomott” minta - s mögötte a „nagy elbeszélések” relativitásának kimondásával viszonylagossá teszi kettőjük közös célját, a felszabadítás programját is. Utal a felszabadítás teológiája atyja, Gustavo Gutiérrez megoldására, aki a szabadság fölé végső értékként a szeretetet helyezte, s hasonló logikával mutat a kiengesztelődésre, mint az igazságtétel végső céljára.

Virágnak-virága

Úgy kell, hogy te is értsd: nem éltél hiába,
az a hely, ahol élsz: világnak-világa.
Az égig érő fának, ha nem nő újra ága,
úgy élj, hogy te legyél virágnak-virága.



Demjén Ferenc - Honfoglalás

Csokoládé + Chili :)

Kelly Family - I Can't Help Myself

A kérdés hatalma

Idősebb kapucinus rendtársam, Salamon László atya azt a jó tanácsot adta, hogy viták és véleményütköztetések helyett inkább kérdezzek, amikor számomra ismeretlen vagy idegen nézetekkel találkozom. Nagy haszna ennek, hogy a dialógus során sikerül közelebb kerülni a beszélgetőtárs gondolkodásmódjához, érvrendszeréhez, és a magam szempontjait is személyre szabottan tudom később kifejteni.

Az EMK (kapcsolat-centrikus kommunikáció) gyakorlásában szintén alapvető a helyén feltett kérdés. Amikor empátiával figyelem, hogy a társam hogy van, minősítés nélkül belehelyezkedve az ő világába (zsiráfnyelven: az ő térfelén táncolok), akkor a következő a lépésrend:

1. Amikor azt látod (hallod stb.), hogy ...?
2. akkor azt érzed-e ...?
3. Mert szükséged lenne ...-ra?

És követelés nélkül, nyitottan fogadom a kérését:

4. Szeretnéd ha én ...?

Ábrázolhatjuk a másik terepén járt táncot egy kérdőjellel:


Mivel a zsiráfnak két szárnya van, azaz szükség esetén önmagának is ad empátiát, amikor lehetősége nyílik rá, beszél a saját igényeiről és érzéseiről az előző minta alapján. Azaz megnézi a kérdőjel másik oldalát is, mi történik a túloldalon:


Ha mindkét elem megkapja a figyelmet, egymásra találnak, akkor a kép nagyon szívderítő:


Létrejön a találkozás (zsiráfban: áramlás) a felek között. Két egymásba fonódó kérdőjel: érdeklődés, nyitottság a másik univerzumára meghozza a kapcsolódás örömét.

Ma kérdeztél már?

Kereszténységet az Alkotmányba!?

Augusztus 20-a közeledtével közreadom egyik korábbi írásomat. Sajnos nem veszített sokat az aktualitásából.

Az uniós alkotmánytervezet kapcsán, kisebb-nagyobb lángon égve, vita bontakozott ki arról, hogy szerepeljen-e a végleges szövegben a kontinens keresztény gyökereire való hivatkozás. Úgy tűnik számomra, mintha sokak fejében csupán a vita emléke ült volna el, és annak eredménye közömbös lenne. A keresztény hitre való utalás ugyanis - bennfoglaltan - helyet kapott az okmányban. A preambulum ezzel az ünnepélyes felütéssel kezdődik: „Ösztönzést merítve Európa kulturális, vallási és humanista örökségéből, amelyből az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogai, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, valamint a jogállamiság egyetemes értékei kibontakoztak…”

Miért tartja fenn magát oly makacsul mégis ez a vakfolt? Egyrészt el kell ismernünk, hogy a kereszténység is egy vallás a többi között - akár a religio (hit), akár a confessio (megvallás) értelmében -, és nem ragaszkodhatunk betűrágó módon az eredeti, át nem gondolt verziónkhoz, mert „a betű öl, a Lélek pedig éltet”. (2Kor 3,6) Másrészt súlyos igazságtalanságot követnénk el egy olyan állítással, mely csupán a Krisztus-hitet privilegizálja. Spanyolország jelenlegi arculatához például éppúgy hozzájárult a judaizmus és az iszlám; kultúrájának eleven alkotói voltak, nem beszélve a katolikus Ferdinánd és Izabella „áldásos” tevékenysége előtti időkről.

Magyarországon is megjelent egy hasonló alkotmánymódosítási törekvés, mely röviden így hangzik: „Kereszténységet az alkotmányba!” Azért használom a hasonló szót, mert az itthoni ötlet mintha tárgyszerűen is másról szólna. A témát felvetők érvelése szerint „az emberi jogok eszméje devalválódott, használatával már nem lehet az élet nagy kérdéseire választ adni”. Ha jobban belegondolunk, a szellemtörténetből már ismerős ez a hang; végeredményben a sátán ősi kísértése sem más, mint Isten országát világi hatalommá tenni. Amikor megkísérti az Emberfiát, hasonló üzenetet suttog neki: „Végül egy igen magas hegyre vitte a sátán, s felvonultatta szeme előtt a világ minden országát és dicsőségüket. »Ezt mind neked adom - mondta -, ha leborulva imádsz engem.«” (Mt 4,8-9)

Nem elhanyagolható alaki szempont: a megreformálandó Alkotmányunkban a keresztény vagy a keresztyén szót szerepeltessük-e majd? A katolikus, az ortodox, netán a protestáns teológia megállapításai lesznek a döntőek emberi jogi, polgári vagy büntetőügyekben? Esetleg a Krisztus-hívők azon felekezete nyújtja az éppen aktuális, személyre szabott választ, amelyben az illető született (harmad- vagy ötödíziglen)? Sokan sokféleképpen definiálták már a keresztény vallást, és minden megközelítésnek meglehetnek a maga igazságai. Amikor azonban ennek a nehezen megfogható szellemiségnek az apró pénzre váltásához fogunk, érdemes végiggondolni annak hátulütőit is.

Itt van például a házasság intézménye. Nem mintha ez lenne kereszténység alfája és ómegája, viszont jól szemlélteti a fenti felvetés fonákságait. Akik azt gondolnák, hogy a valláskülönbségek csupán hittani árnyalatokat takarnak, és egyébként nincs nagy gyakorlati jelentőségük, azok figyelmébe ajánlom, hogy míg a katolikus egyház tiltja a válást, ugyanakkor a hazánkban is működő pravoszláv közösségek hívői bizonyos feltételekkel igényt tarthatnak újabb kapcsolatuk liturgikus megáldására. A liberálisabb református és evangélikus vonal pedig kifejezetten engedélyezi az újraházasodást.

Egyáltalán ki illetékes tolmácsolni az evangéliumi értékeket a modern társadalom felé? A házasság mellett az abortusz, a genetika, az eutanázia és egyéb ügyekben kinek adná meg a végső szót elképzelt alaptörvényünk? Szintén el nem varrott szál, hogy a keresztény tanítás melyik tudományágát kívánjuk a profán oltárra emelni. Az egyházjogot? A dogmatikát vagy a szexuáletikát? Esetleg szerepeljen az alkotmányban a keresztény név csak úgy, mert jól mutat? Ebben az esetben a hit csupán bokréta a politikai marketing kalapján. Különben filozófiailag tekintve is kétséges, hogy egy pártalakulat, mely lényegénél fogva rész (pars) szerinti, képes-e nemcsak zászlajára tűzni, hanem meg is valósítani az egyház ősi értelemben vett katolikus, azaz egész szerinti (gör. kata holon) küldetését.

A törvények szövegének megformálásához néhány fésületlen ötlet:

• Írjuk elő kötelező módon a Krisztus feltámadásában való hitet.
• A 18 év feletti nagykorú állampolgárnak legyen kötelessége, hogy naponként imádkozik.
• Mindenki ismerje el a hét szentséget; kivéve a protestánsok. Tőlük elfogadható, ha csak kettőben hisznek, amennyiben hitelt érdemlően igazolják, hogy a reformáció hagyományához tartoznak.
• Természetesen garantálhatná a keresztény elvek megtartását mondjuk egy jól felszerelt gondolatrendőrség is…

Egy törvény annyit ér, amennyire ellenőrizhető a megtartása és szankcionálható a megszegése. Különben nem jogszabályról, legfeljebb illemszabályról beszélhetünk. Az viszont senkinek nem jut eszébe, hogy 65. életévüket betöltött személyeknek alkotmányos joga legyen a villamoson átvenni a helyet az ifjabb generációktól. Kifejezetten érdekel, hogy a kezdeményező párt aktivistái milyen módon fogják igazolni, hogy jó tanítványokként szeretik a liberális, ne adj’ Isten szocialista kollégáikat.

Egy pluralista, sokszínű országban semmi szín alatt nem formálhat jogot arra a szeretet vallása, hogy ateista honfitársaink, a Krisna-tudatú hívők vagy a zsidó hagyományok követői számára is kizárólag az ő értelmezési rendszere és értékrendje legyen a kiindulópont.

Az egész ötlet abszurditása abban rejlik, hogy a kereszténység nem törvényvallás. Ezért badarság a világi törvényhozás egyik - még ha a legbecsesebb - paragrafusának követelni azt. A Názáreti Ács öröksége nem tilalomfák gyűjteménye, melyeket kicsit átszámozva lehozhatunk a Magyar Közlönyben. Jézus nem ítélni jött a világot, hanem elvezetni egy teljesebb életre. A keresztény hit egy megrendültségből fakadó követés, mert megismertem, hogy kicsoda Isten, és mi az én feladatom az univerzumban. Ennek az életmódnak is magától értetődő és elvitathatatlan sajátja, hogy másoknak mintát adjon, dialógust folytasson a környezetével, prófétai látását megossza az érdeklődőkkel. Semmi sem ártott jobban a keresztényeknek, mint amikor a hatalomba befészkelődve próbáltak rendet teremteni társadalmi-politikai kérdésekben.

Többen szóvá tették már előttem, hogy az Isten - Haza - Család jelszavak nem tipikusan keresztény értékeket fogalmaznak meg, bár nagyon szépen csengenek. Minden épeszű pogány ember szereti a maga isteneit, nemzetét és vérségi kapcsolatait. A hiteles kereszténységet éppen az jellemezte minden időben, hogy felül tudott emelkedni a nacionalista széthúzáson, és gyűlölködés helyett a bizalom, az újra kezdés lehetőségét kínálta válogatás nélkül minden követője számára. Az ellenség szeretete, a személy elsőbbsége a törvény betűjével szemben, a hetvenszer-hétszer való megbocsátás az az út, melyen a Megváltó tanítványai járnak. (Aki nem hiszi, járjon utána!)

Önmagában az is szerencsétlen történet, hogy Magyarországon a vallásos hit a konzervatív, jobb oldali szinonimájaként működik. Az pedig minden vallási perverzió netovábbja, hogy egyes egyházi és állami vezetők még mindig a konstantini modellel kacérkodva kívánják egymás helyzetét legitimálni. A Római Katolikus Egyház II. vatikáni zsinata világosan elutasítja ezt a törekvést, amikor azt tanítja, hogy „az a sajátos küldetés, amelyet egyházának adott Krisztus, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű”, mert az az erő, amelyet a társadalomnak adhat, „az életre váltott hitben és szeretetben áll, nem pedig egy pusztán emberi eszközökre támaszkodó hatalom gyakorlásában”. (Gaudium et spes 42.)

A Magyar Köztársaságban mindenki szabadon gyakorolhatja vallási meggyőződését anélkül, hogy bármelyik közösség államegyházi törekvésének teret adnánk. A kereszténység társadalmi szerepét politikai eszközöktől mentesen is képes életre váltani. Csakúgy, mint Alapítója, aki minden földi hatalom nélkül élt és halt meg.

Tégy jót, és tűnj el!

Botul könyvének végén olvasható Gyenge Zoltán rövid írása: Érosz és filozófia címmel. Leírja, hogy Kant élete szinte folytonos küzdelem volt ellenfeleivel, mert a rosszindulat és a teljes értetlenség falába ütközött. Ismertségével együtt a félreértés is egyre nő, természetesen halála után folytatódik. Maga Kant nem adja fel. Szenvedélyes cikkekben vitatkozik, magyaráz, értelmez. Pedig nyugodtan megtehetné, hogy kényelmesen hátradől, és szellemi magasságból némi iróniával figyeli az alant zajló zsivajt.

Azonban ezt nem teheti, mert Poroszországban megjelenik a vallási hipokraták által létrehozott cenzúra. Az állam felveszi a harcot mindazon tanok ellen, amelyek a szabad gondolkodásból fakadnak, azaz nem is túl áttételesen, az emberi szabadsággal szemben. Kibocsátanak egy vallási, majd egy cenzúra ediktumot, ami megteremti a lehetőséget mindazok számára, akik tehetségükből nem, de alkalmazkodó képességükből innentől kezdve meg tudnak élni. Minden olyan korban, amikor a vallási teokrácia hatalmi igényként megjelenik, megjelenik egy csürhe is, amely ehhez alkalmazkodva akar helyzetbe kerülni. Egy így volt a történelem során, ma sincs másként.

Az okát viszont nem a csürhe pszichéjében kell keresnünk, hanem abban az egyházban, amely a hitélet helyett a világi hatalmi (politikai, gazdasági stb.) térnyerésre törekszik, s az már csak akcidencia, hogy ezzel magát a vallást is diszkreditálja. Ez fáj annyira Kantnak, vagy később a mélyen hívő Kierkegaard-nak, de ezt kifogásolja az Isten-kereső Nietzsche is. Kierkegaard gondolata, hogy "az állam közvetlenül, míg a kereszténység fordítottan aránylik a számokhoz... míg egyetlen ember nem alkothat államot, addig az igaz kereszténységhez egy ember is elég. Ezért - mondja ki talán a legfontosabb gondolatot - ha már mindenki kereszténnyé lett, a keresztény szó értelmét veszti". Az egyház így - bár talán észre sem veszi - a kereszténység megszüntetésén fáradozik, a kereszténység elleni harc legfontosabb katonái a papok.

Egy ideje foglalkoztat az a kérdés, hogy kinőhető-e végképp az egyház, mint közösség, mint liturgikus-jogi-szociológiai képződmény. Mankóról van-e szó, ami akkor teljesíti a feladatát, ha szükségtelenné válik, vagy egy életen át rászorulunk a bátorításra, vezetésre. Aki bensőleg megértette Krisztus üzenetét, meditatív (szemlélődő) életet él és törekszik békében élni az emberi kapcsolatait, annak mit adhat egy rendszeres (inkább külsőségekre építő) találkozássorozat. Az egyházi életünk szegényes, vagy ennyit tudunk csupán? Eljuthatunk egy olyan erős identitás kialakulásához, amikor már ezek a korábbi gubók csak útját állják a szárnyalásunknak?

Az egyház közössége felnőtt, autonóm személyek szabad szövetsége. Valóban így állunk? Manipulációtól, számítástól, hatalmi gőgtől tiszta, a szolgálat szellemében működő bázisok az egyházközségek, ahová felszabadulás belépni és együttműködni? Ha ennyi idő nem volt elég a kifejlődésükhöz, akkor van még értelme tovább ebben reménykedni? Nem kellene inkább egyszerűen felébrednünk az andalító meséből a küzdés és a belenyugvás valóságába? Hogy nem vagyunk közösségesdire ítélve, részben szavakba nem önthető kinyilatkoztatásunk van, melyet magunkban hordozunk (abban a bizonyos cserépedényben). A mennyei Jeruzsálem prófétai kép, ami felé haladunk, jobb esetben megközelítve, de el nem érve azt.

"Tégy jót, és tűnj el!" - így szólt egyik apácarend jelszava. Aki a tavalyi maskarába kapaszkodik, elvesztette a kapcsolatát az élettel. A kereszténység csodája, hogy megszűnik, ha megértette a dolgát.

Élő Könyvtár

A könyvtárakban általában csend van, de az élő könyvtár beszélgetéstől hangos. Boszorkányt, vagy drogost kölcsönözhetünk, hogy kevesebb előítéletünk legyen. Már a világ 12 országában léteznek olyan speciális "könyvtári" napok, amikor könyvek helyett, embereket lehet kölcsönözni. Pontosabban a munkájuk, vallásuk, etnikumuk, szexuális identitásuk, kinézetük miatt általában előítéletekkel, esetleg gyűlölettel kezelt emberek nem kölcsönözhetők ki több hétre, csak "helyben olvashatók". A katalógusban szerepel többek között transzszexuális, bevándorló, boszorkány, mozgássérült, médium, ateista, drogos, és meleg. Fél órán kereszül lehet velük beszélgetni, és a személyes kommunikáció kapcsán olvasni gondolataikban, ahelyett, hogy információk hiányában teljesen téves, negatív dolgokat feltételeznénk róluk.

Az alapötlet a dán Ronni Abergeltől származik, akinek 15 évvel ezelőtt hat késszúrással megölték egy barátját, minden ok nélkül. Ekkor határozta el, hogy tesz valamit az erőszak ellen, és 2000-ben megszületett a Living Library ötlete, mivel úgy gondolta, hogy ha az aggresszió áldozatai és elkövetei jobban értenék egymást, elkerülhető lenne az erőszak. Az élő könyvtárat minden országban máshogy fogadják, Ausztráliában van olyan város, ahol havonta rendeznek élő könyvtárat. Magyarországon sem ismeretlen a dolog, a Szigeten évek óta van emberkölcsönzés. Az is érdekes, hogy hol, kik a népszerű, vagy nagy ívben kikerült "könyvek". Ronni egy az ABC News honalapján közölt riportban elmondta, hogy míg Angliában a muszlim, vagy az ex bandatag volt "kapós", addig Magyarországon a neonáci. Amikor először rendeztek nálunk ilyet, az emberek még nem merték kikérni a homoszexuális szereplőt, de a rendőrrel sem mert senki beszélni.

A beszélgetéseken keresztül rengeteg információ birtokába juthatunk, márpedig az előítéletek nagyrésze a nem tudásból származik. Bár, az is igaz, hogy, akiben masszív előítéletek élnek, az közelébe sem merészkedik egy ilyen helynek. Akiben viszont van egy kis nyitottság, és jó adag kiváncsiság, valamint hajlandóság arra, hogy szembenézzen saját prekoncepcióival, az kölcsönözhet embert.

Több éve részt veszek a programban, mint katolikus pap könyv. Ezalatt sok érdekes beszélgetésben volt részem. A szépséghibája a történetnek, hogy nehezen találtak rajtam fogást az egyházzal elégedetlenek, hiszen a legtöbb dologban hamar egyet tudtunk érteni. A magam módján igyekeztem korrekt lenni, és valamelyest úgy fogalmazni, hogy a hivatlaos álláspont és érvelés is teret kapjon, mégsem volt ez annyira könnyű számomra, és hiteles a hallgatók felé. Hozzáteszem, hogy nem árultam zsákba-macskát, és a társalgás általában akkor vett komoly fordulatot, amikor - többnyire már az elején - a személyes helyzetemet is tisztáztuk.

Ennek viszont úgy tűnik vége, hiszen idén egy hivatalos keretben szolgáló kollégám is beszáll a katalógusba, így én címet változtatok. Lányos zavaromban a kiugrott pap jelzős szerkezettel kacérkodom. Van elég előítélet velünk kapcsolatban is. Éppen az a kérdés: melyek azok? Kérlek, segítsetek nekem kiegészíteni az alábbi listát:

-- Gyűlöli az egyházat.
-- Elveszítette a hitét.
-- Meghasonlott önmagával.
-- Szenvedélybeteg (alkoholista).
-- Megveti a cölibátust és az önmegtartóztatásban élőket.
-- A polgári életbe menekül.
-- Kerüli a liturgikus alkalmakat.
-- Önsajnálatban él.
-- Retteg a haláltól.
-- ...