2009. december 17., csütörtök
2009. december 16., szerda
2009. december 14., hétfő
Consolamini
Consolamini, consolamini populus meus.
Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! (Jesaja próféta 40,1)
Hétfő vagy kedd? – súlya vesztett kérdés.
A Nap kel s lemegy, ez az óránk és
a lerótt kilométerek.
Ahányan járják, annyiféle út
kanyarog, összeér és szertefut,
mint egy huncut gyereksereg.
Egész idő itt lüktet a mában.
Csendesül a régi, és nem fáraszt
a "szép jövő" ígérete.
Jönnek-mennek társak, mégis a csönd
barátod. Harangszó, béka köszönt –
gond és bánat elszáll vele.
Óváros, falusi trágyadomb már
mögötted. A sziklatömb az oltár,
rajta szegények kenyere.
És ha elvéted a jelzést, hárman
teremnek elő a sötétből vagy
egy kövekből épült mese.
Szőlőt, körtét, gyümölcsöt ha lopnál –
megelőz a gazda: csak úgy ott vár
mosolygó kosárral tele.
Figyelmét, szívét is odaadja.
Kagylód, botod és zsákod mutatja
neki, hogy már egy vagy vele.
Nincs verseny. A célod még akkor is
beéred, ha az ösvény visszavisz;
akkor ott lesz Jakab tere.
Csak virrassz a mozdulatlanságban!
Tisztul a kép, nyílnak kapuszárnyak,
a porban virágok neked.
Nem érthet meg az, aki már kész van.
Dadogó beszéd, hogy még holtunkban
is tanuljuk az életet.
Te csak mondd magadnak halkan, bátran:
"Jártam bent, és kinn a nagyvilágban." –
s idd magadba a képeket!
2009. december 13., vasárnap
Karácsonymentes övezet
Leginkább egy ilyen feliratú pólót hordok magamon, mióta megjelentek a csingilingik körülöttem. Eddig is próbáltam ellenállni a szenteste kiárusításának, most valami új születik. Itt idézek a Balázs összesből:
Réteghumornak beillő kérdés: gépelési hibának milyen lenne az angyalok gorillája?
Az már háziasított aggodalmam, hogy mi lesz akkor, ha elmúlik karácsony... Először szembesülök azzal, mi lesz, amikor elmarad, amikor nem hiányzik. Tegnap este elindultam a könyvespolcaimon, átnézni az évek óta várakozó köteteket. Nem csupán az érdekelt, hogy valószínűleg melyeket nem lesz már időm elolvasni, hanem, hogy mennyit nem is szeretnék egyáltalán kézbe venni. Összeállt egy nagy ládányi szalma. Egyik kezem Omár, a másik Goebbels lehetne. A megsemmisítés helyett csak távolodni szeretnék ezektől az írásoktól. A fizikai távolság a jelképe annak, hogy belül már szakítottunk.
Megnyugtatásul írom, hogy van ünnep, amikor leülök gondolkodni, verset olvasni. Ma reggel Babits volt a társam:
Add, Istenem,
rá ne bukkanjanak
egy korhadó papírusztöredékre,
melyen megírták ódon betűkkel
karácsony igaz történetét:
hogy mentek, mentek a csillag után,
kísérte őket angyalok glóriája,
míg elértek a rozzant istállóhoz,
hol nem járt ember évtizedek óta,
csupán középen állt egy ócska jászol,
s nem volt benne, csak rothadó szalma...
(Birtalan Balázs: Stille Nacht)
Réteghumornak beillő kérdés: gépelési hibának milyen lenne az angyalok gorillája?
Az már háziasított aggodalmam, hogy mi lesz akkor, ha elmúlik karácsony... Először szembesülök azzal, mi lesz, amikor elmarad, amikor nem hiányzik. Tegnap este elindultam a könyvespolcaimon, átnézni az évek óta várakozó köteteket. Nem csupán az érdekelt, hogy valószínűleg melyeket nem lesz már időm elolvasni, hanem, hogy mennyit nem is szeretnék egyáltalán kézbe venni. Összeállt egy nagy ládányi szalma. Egyik kezem Omár, a másik Goebbels lehetne. A megsemmisítés helyett csak távolodni szeretnék ezektől az írásoktól. A fizikai távolság a jelképe annak, hogy belül már szakítottunk.
Megnyugtatásul írom, hogy van ünnep, amikor leülök gondolkodni, verset olvasni. Ma reggel Babits volt a társam:
Mert minden szó új korlátot teremt,
a gondolat testének szabva formát
s e korlátok közt kigyózik a rend
lépcseje, melyen addig másszuk ormát
új és új látásnak, mígnem messze lent
köddé mosódik minden régi korlát,
s képekből összeáll a képtelen
korlátokból korlátlan végtelen.
2009. december 10., csütörtök
2009. december 9., szerda
Mikor minden kötél szakad
Felfedezték, hogy az emberi agy a morfiumnál tízszer erősebb fájdalomcsillapító vegyületek előállítására képes. A fájdalom olyan, mint minden más probléma. Mint egy seb, amit ha nem kezelünk, elmérgesedik, de ha a fájdalom (ami ugye segélykiáltás és figyelmeztetés) első jelére odafigyelünk, akkor kezelhető marad. Ha elég nagy a hited, akkor nem lesz az a fájdalom, amit ne tudnál leküzdeni. Gondolj azokra, akik (mint pl. Giordano Bruno) inkább elevenen megégtek a hitükért. Vagy gondolj azokra, akik emberfeletti teljesítményre képesek csak azért, hogy elérjenek valamit. Egy férfi, akinek Arizonában, a sivatagban egy kő alá szorult a keze, egy zsebkéssel levágta a csuklóját, majd még két napot gyalogolt, hogy megmeneküljön.
Mennyire akarjátok azt, amit akartok? Belül, legmélyen mi van? A szemetek sarkában mi van? Ha végig akarjátok csinálni, akkor a fájdalom valahogy csökkenni fog. Mert az emberi test figyel rátok. Ha magatokban feladtátok a célt, akkor a test is így tesz. De ha a parancs az, hogy "tovább", akkor, mint jó katona, összeszedi magát és reagál az utasításokokra. Itt nem elég a tettetés, vagy az önbecsapás. Csak azokat a parancsot hajtja végre, amik őszinték. Nincs mellébeszélés.
Gondold el, hogy mit akarsz kezdeni magaddal másnap. Az úton vagy, vagy úgy döntesz, hogy más utat kezdesz járni. A fájdalom csak jelzés, te döntöd el, hogy mit kezdesz vele. Nem tudom mi a helyes döntés. Mindenki saját maga ítélheti meg ezt. Azt viszont tudom, hogy a hittel végigjárt út mindig gazdaggá tesz. A hegymászók ezért kockáztatják az életüket. A felfedezők ezért vállalják a veszélyeket. A világ ezért megy előre, mert az ismeretlenség, a fájdalom legyőzése mindig valamivel gazdagít. Az életben minden úton akadályok vannak. Mert ez az út természete. Aki úton van, az törvényszerűen felismeri ezt. Ezért aztán nem szabad csodálkozni azon, hogy sokszor a legkézenfekvőbb akadály gördül elénk: saját testünk. Egy olyan úton, ahol nincsenek nagy hegyek, ahol nincs átkelhetetlen patak, ahol nincsenek emberevő koalamackók, ott milyen más akadályt kaphat az ember, mintsem a fájdalmat? Ha eljuttok arra a pontra, amikor nem mérlegeltek, amikor már semmi nem számít csak az, hogy megpróbáld elérni a célt, amikor már fogalmad sincs, hogy mi, hogyan és miként fog történni, és csak egyet tudsz, hogy te azért mész tovább, mert a célért indultál el, és azt el akarod érni… Amikor már minden mindegy csak egy dolog nem: hogy nem adod fel. Nos, akkor kapsz majd segítséget.
Olyan ez, mint egy önműködő kapu. Mintha valami figyelne téged. Nézi, hogy miként állsz erővel, energiával, elszántsággal, a célba vetett hiteddel. És csak vár, és vár. És vár, hogy kiürülj. Mert a szabály az, hogy soha nem kaphat senki segítséget, amíg van még az illetőben tartalék. Mint az aksi, amire nem lehet rátölteni, míg ki nem merül. Szóval, a Mindenség ott ül és vár... Ha idő előtt feladod, akkor azt mondja "Ááá, várhatott volna még egy kicsit, így nem tudok segíteni".
Te már egészen ramaty állapotban vagy, és ő annyi embert látott már itt kiszállni. De te tovább folytatod. És amikor teljesen kiürülsz, azt mondod: "Nekem végem, ennél nem bírok többet". Úgy is érzed és úgy is gondolod, DE (és ez eddig a legfontosabb de) még mindig tovább akarsz menni, mert a szándék egy picit sem változott benned. Na, akkor végre segíthet. Küld valakit, valamit, egy gondolatot, beindít a testben egy-két vegyi folyamatot, begyógyít valamit, ami egyébként hetekig gyógyul. Sok formája van a feltöltésnek. Nagyon sok! Talán ez az élet legnagyobb paradoxona: akkor kapsz segítséget, amikor már nem vársz rá, amikor lemondasz róla, mert elhatároztad, hogy segítség nélkül is addig teszed, amíg képes vagy rá. Ezt mindenki megtapasztalja, aki idáig eljutott. De (ismét ellentmondás) idáig el kell jutni, hogy megtapasztalhasd. A végső erőfeszítés kiadása előtt soha nem jön el ez a pillanat. Így megy az élet.
Az élet igazságos: senki erejét nem pazarolja, és csak akkor ad, ha neked már nincs. Hát akkor gyerünk! Nézd meg, mennyi van még benned. Meg fogsz lepődni. Nagyon meg fogsz lepődni, ígérem! Ha pedig úgy döntöttél, hogy nincs tovább, akkor azt is tedd őszintén. Soha ne add úgy fel, hogy azt érzed, "talán tovább tudtam volna menni". Ha őszintén adod fel, akkor lehet, hogy egy másik utat akar megmutatni ez által. Hidd el, jobb az úton bevégezni valami felé, mint céltalannak lenni. Sokkal jobb!
(Varga Lóránt: Útmutató – Fájdalom, vagy az út feladásának gondolata esetére)
Mennyire akarjátok azt, amit akartok? Belül, legmélyen mi van? A szemetek sarkában mi van? Ha végig akarjátok csinálni, akkor a fájdalom valahogy csökkenni fog. Mert az emberi test figyel rátok. Ha magatokban feladtátok a célt, akkor a test is így tesz. De ha a parancs az, hogy "tovább", akkor, mint jó katona, összeszedi magát és reagál az utasításokokra. Itt nem elég a tettetés, vagy az önbecsapás. Csak azokat a parancsot hajtja végre, amik őszinték. Nincs mellébeszélés.
Gondold el, hogy mit akarsz kezdeni magaddal másnap. Az úton vagy, vagy úgy döntesz, hogy más utat kezdesz járni. A fájdalom csak jelzés, te döntöd el, hogy mit kezdesz vele. Nem tudom mi a helyes döntés. Mindenki saját maga ítélheti meg ezt. Azt viszont tudom, hogy a hittel végigjárt út mindig gazdaggá tesz. A hegymászók ezért kockáztatják az életüket. A felfedezők ezért vállalják a veszélyeket. A világ ezért megy előre, mert az ismeretlenség, a fájdalom legyőzése mindig valamivel gazdagít. Az életben minden úton akadályok vannak. Mert ez az út természete. Aki úton van, az törvényszerűen felismeri ezt. Ezért aztán nem szabad csodálkozni azon, hogy sokszor a legkézenfekvőbb akadály gördül elénk: saját testünk. Egy olyan úton, ahol nincsenek nagy hegyek, ahol nincs átkelhetetlen patak, ahol nincsenek emberevő koalamackók, ott milyen más akadályt kaphat az ember, mintsem a fájdalmat? Ha eljuttok arra a pontra, amikor nem mérlegeltek, amikor már semmi nem számít csak az, hogy megpróbáld elérni a célt, amikor már fogalmad sincs, hogy mi, hogyan és miként fog történni, és csak egyet tudsz, hogy te azért mész tovább, mert a célért indultál el, és azt el akarod érni… Amikor már minden mindegy csak egy dolog nem: hogy nem adod fel. Nos, akkor kapsz majd segítséget.
Olyan ez, mint egy önműködő kapu. Mintha valami figyelne téged. Nézi, hogy miként állsz erővel, energiával, elszántsággal, a célba vetett hiteddel. És csak vár, és vár. És vár, hogy kiürülj. Mert a szabály az, hogy soha nem kaphat senki segítséget, amíg van még az illetőben tartalék. Mint az aksi, amire nem lehet rátölteni, míg ki nem merül. Szóval, a Mindenség ott ül és vár... Ha idő előtt feladod, akkor azt mondja "Ááá, várhatott volna még egy kicsit, így nem tudok segíteni".
Te már egészen ramaty állapotban vagy, és ő annyi embert látott már itt kiszállni. De te tovább folytatod. És amikor teljesen kiürülsz, azt mondod: "Nekem végem, ennél nem bírok többet". Úgy is érzed és úgy is gondolod, DE (és ez eddig a legfontosabb de) még mindig tovább akarsz menni, mert a szándék egy picit sem változott benned. Na, akkor végre segíthet. Küld valakit, valamit, egy gondolatot, beindít a testben egy-két vegyi folyamatot, begyógyít valamit, ami egyébként hetekig gyógyul. Sok formája van a feltöltésnek. Nagyon sok! Talán ez az élet legnagyobb paradoxona: akkor kapsz segítséget, amikor már nem vársz rá, amikor lemondasz róla, mert elhatároztad, hogy segítség nélkül is addig teszed, amíg képes vagy rá. Ezt mindenki megtapasztalja, aki idáig eljutott. De (ismét ellentmondás) idáig el kell jutni, hogy megtapasztalhasd. A végső erőfeszítés kiadása előtt soha nem jön el ez a pillanat. Így megy az élet.
Az élet igazságos: senki erejét nem pazarolja, és csak akkor ad, ha neked már nincs. Hát akkor gyerünk! Nézd meg, mennyi van még benned. Meg fogsz lepődni. Nagyon meg fogsz lepődni, ígérem! Ha pedig úgy döntöttél, hogy nincs tovább, akkor azt is tedd őszintén. Soha ne add úgy fel, hogy azt érzed, "talán tovább tudtam volna menni". Ha őszintén adod fel, akkor lehet, hogy egy másik utat akar megmutatni ez által. Hidd el, jobb az úton bevégezni valami felé, mint céltalannak lenni. Sokkal jobb!
(Varga Lóránt: Útmutató – Fájdalom, vagy az út feladásának gondolata esetére)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)