Bálványdöntögetők

Aki rohan, azt az idő szorítja, aki zarándokol, azt az idő tágítja. Aki menekül, önmaga elől fut, aki zarándokol, önmaga felé tart. Aki menetel, másokhoz igazodik, aki zarándokol, saját ritmusára jár. Aki túrázik, teljesít, aki zarándokol, teljessé lesz. Aki kirándul, kikapcsolódik, aki zarándokol, bekapcsolódik. Aki sétál, nézelődik, aki zarándokol, befelé figyel…

Az elmúlt hétvége sűrű volt programokban. Péntek délután belesett a rózsafüzér az aludt tejbe (író-olvasó találkozó). John Brierley – akinek az útikönyvét követtem a francia és a portugál Camino szakaszok alkalmával – beszélgetett (volna) az alkalmi hallgatóságával és dedikálta a magyarul megjelent írásait. Már az előadás elején megadta a szót a közönségnek, ami nem jött be, mert felszínre bukott a közönségesség is. Egy, szóhasználatában neoprotestáns, úr azt a választ próbálta minimum kétszer a szájába adni, hogy ez a zarándokút egyenesen bálványimádás: és nincs rá példa a Bibliában, valamint Jézus praxisából hiányzott. Ha volt is valami korábban, az rég elpusztult a történelem évszázadai alatt… (Gondolom itt a Jeruzsálemi zsidó Szentélyre utalhatott.) Két megjegyzés az előttem szólóhoz: (1) A zsidó tradíció három zarándokünnepet (salos regalim) tart számon, amikor a bibliai felszólításnak eleget téve (MTörv 16,16) tömegesen elgyalogoltak Jeruzsálembe. Útközben zsoltárokat énekeltek a Szent Város felé. Ezek régi földműves, aratási ünnepek voltak; a különféle gabonák első termését felajánlották a templomnak. Peszah (húsvét), savuot (pünkösd) és szukkot (a sátoros ünnep) alkalmával a főváros tele volt az egész Izrael területéről, sőt a diaszpórából (a szétszóratásban élő zsidók közül) érkező zarándokokkal. Peszah a „kovásztalan kenyerek ünnepe” is, amely arra emlékeztet, hogy az ősök száraz lábbal keltek át a Vörös tengeren, mikor kivonultak Egyiptom földjéről, a rabszolgaságból. Szukkot hét napján sátrakban laktak és étkeztek, ami a pusztai vándorlás idejét hozta vissza a jelenbe. Ezeket a zarándokutakat maga Jézus is járta, már a gyermekkorától fogva. Tudjuk, mert az Újszövetség éppen arról tudósít, hogy a hazafelé tartó úton elveszett:

Szülei minden évben fölmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Amikor tizenkét éves lett, szintén fölmentek, az ünnepi szokás szerint. Az ünnepnapok elteltével hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt anélkül, hogy szülei tudták volna. Abban a hitben, hogy az úti társaságban van, mentek egy napig, és keresték a rokonok és ismerősök között. Amikor nem találták, visszafordultak Jeruzsálembe, hogy keressék. Három nap múlva akadtak rá a templomban, ott ült a tanítók közt, hallgatta és kérdezgette őket. (Lk 2,41–46).

(2) Bálvány lehet bármi (anyagi és szellemi valóság egyaránt) a keresztény lelkiség szerint, ami eltakarja az élő Isten arcát, a helyébe kíván lépni. Ami nem az örökké fiatal, mindig eleven és új formákat találó, személyes kapcsolatról szól, az minimum gyanús. Nagyon fogós (és születésük révén a legrejtettebb) bálványok a vallási fanatizmus fabrikálta istenképek, melyek betűrágó szektás ketrecbe kívánják szorítani (hogy jól megfogható, körülírható legyen) a mindig titok, mindig nagyobb, minket meghaladó valóságot. A Camino éppen ilyen tabudöntögető, a komfortzónánkból kiszólító eszköz, ami szembe megy a fogyasztói társadalom dogmáival. A használati tárgyait megjavítja, ha módjában áll, és nem cseréli le gondolkodás nélkül. Szakít az individualizmus túlzó és közösségromboló mentalitásával. Odafordul a szegény, gyenge, magányos társak felé. Maga mögött hagyja a versengés önmagáért való mókuskerekeit, hogy az együtt megélt ünnepnek terítsen asztalt, vessen ágyat. Magyarországon alig találni nyitott templomot. Ez csak részben kriminológiai kérdés. Vajon vannak-e a rácsok mögött nyitott közösségek és barátságos, befogadó személyek? Minden cseppben a tenger köszön ránk. Nem vagyunk azonosak egyik megnyilvánulásunkkal sem egészen, mégis elárulnak ránk jellemző vonásokat a tetteink és szavaink. Volt egy beavató túránk, mikor cirka 10 km-es kóstolót kaptunk a Normafától induló magyar útszakaszból. Nem Spanyolországban, nem messze a lakásunktól, munkánktól. Ezen a rövid távon belül voltak profi módon kitáblázott vagy festett helyek, megrongált jelzések egyaránt, mintha 30–40 éve üzemelne már a hazai Camino. Őrzi a lelkes önkéntesek és a baltás „gyilkosok” kézjegyét. A spiritualitását a lábukkal teremtik azok, akik nap mint nap készek találkozni az újjal, a mással és az Egészen Mással (a kados, a héber szent szó ezt kódolja). A magyar út felszentelése sok apró lábnyom egy folyammá összeérése, sok kis emberi figyelem és mosoly országnyi terítővé szövődése útján történik meg. A vízzel való meghintés (áldó szavak és gesztusok kíséretében) ennek a valós szimbóluma lehet, nem pedig a helyettesítője. Ehhez a felavatási szertartáshoz a bakancsok talpa alatt zörgő kövek szolgáltatják a zenét; tücskök és gépkocsik társulnak a kórushoz, a harangzúgás is egy a sok szólam között. Ez a nyüzsgő valóság nem szorul rá semmilyen intézmény legalizálására, szilárdan áll a maga lábán. A bálványok ledőlnek, előbb-utóbb mind a porban végzi… egymás mellett hevernek a történelem árokpartján. Aki nem a megoldás része, az a probléma oldalát erősíti. Bálványt lehet építeni és bontani is, ugyanazzal a vakolókanállal, fűrésszel, csákánnyal, ami éppen a kezünk ügyébe esik. A gyümölcséről ismerszik meg a fa. Amikor a munkánk eredménye bedeszkázza az eget, amikor elválaszt és érzéketlenné tesz mások örömei-fájdalmai iránt, akkor nagyon festi magát, azaz hazudik nekünk az életünket illetően. Veszélyes társaság és bálvánnyá fejlődhet, bármilyen elit öltözetben és külsővel mutatkozik be számunkra. Ha a töprengésünk, álmatlan éjszakánk és alkotásunk tágasságot teremt, kitolja a horizontunkat, elfogadással és türelemmel ajándékoz meg a hétköznapjainkban, akkor a takarítás lendületében vagyunk, a szabadság levegője harsog körülöttünk… Erről mesél a következő, zseniális történet.

„A pap bejelentette, hogy a következő vasárnap maga Jézus Krisztus jön a templomba. Az emberek nagy számban jöttek, hogy lássák őt. Mindenki arra számított, hogy majd prédikálni fog, de ő, amikor bemutatták, csak annyit mondott, hogy »hello«. Mindenki vendégül akarta látni éjszakára, főleg a pap, de ő kedvesen visszautasította. Azt mondta, hogy a templomban szeretné tölteni az éjszakát. Mennyire jellemző, gondolták az emberek. Következő reggel azonban már korán eltűnt, még mielőtt a templomajtókat kinyitották. Rémületükre a pap és az emberek a templomukat vandál módra megcsúfítva találták. A falakra mindenütt az a szó volt felírva, hogy »óvakodjatok«. A templom egyetlen része sem menekült: az ajtók, az ablakok, az oszlopok és a pulpitus, az oltár, még a Biblia is, ami az olvasóállványon nyugodott. Nagy betűkkel és kicsikkel, tintával, ceruzával és minden elképzelhető festékkel. Ahová a szem csak pillantott, ott találta a szavakat: »Óvakodjatok, óvakodjatok, Óvakodjatok, óvakodjatok, Óvakodjatok, óvakodjatok, óvakodjatok…« Sokkoló. Irritáló. Zavaró. Lenyűgöző. Rémítő. Mitől kellene óvakodniuk? Nem mondta. Csak annyit: óvakodjatok. Az emberek első gondolata az volt, hogy ennek a mocsoknak, megszentségtelenítésnek minden nyomát letisztítsák. Csak az tartotta vissza ettől őket, hogy maga Jézus cselekedte ezt. Aztán, minden egyes alkalommal, amikor az emberek a templomba jöttek, a misztikus szó, »óvakodjatok«, kezdett beleágyazódni az emberek agyába… kezdtek óvakodni a Szentírástól, így aztán képesek voltak hasznot húzni belőle anélkül, hogy vakbuzgók lettek volna. Kezdtek óvakodni a szentségektől, így aztán megszentelődtek anélkül, hogy babonásakká váltak volna. A pap kezdett óvakodni az emberek feletti hatalmától, így aztán segíteni tudott anélkül, hogy felügyelt volna. És mindenki kezdett óvakodni attól a vallásosságtól, mely szüntelen önelégültséghez vezet. Törvénytisztelők lettek, de a gyengékkel együtt érzők. Kezdtek óvakodni az imától, ezért aztán az nem gátolta meg őket abban, hogy önállóak legyenek. Még az Istenről alkotott fogalmaiktól is kezdtek óvakodni, így aztán képesek lettek felismerni őt a templom szűk falain kívül is…” (Anthony de Mello SJ: Szárnyalás)

Megosztás

Találkozások öt lépésben

(1) Kopogtatnak az ajtómon. Első lépésként leteszem a kezemből, amivel éppen foglalkoztam, hogy szabaddá váljak észlelni azt az újat, ami közelít hozzám. Lehet úgy is élni, hogy nem találkozok magammal és idegenekkel sem: párhuzamos monológokkal ütjük agyon az időt, látszólagos kapcsolatokba ringatózva. Tudatosítom a testem, hogy itt vagyok, éppen azon a helyén az univerzumnak, ahol valaki más velem egy időben áthalad. Van egy közös történetünk, ami most veszi kezdetét. Ezt az intenzív jelenlétet úgy tudom megőrizni, hogy figyelek a másik csendjére, amiből kilép elém. Én is az vagyok igazán, aminek a hallgatás idején mutatkozom. A beszéd lehet menekülés a magammal való szembesülés elől. Engedem, hogy úgy lássam az engem körülvevő világot, amint van: nem akarok hasznot húzni belőle. (2) Belép hozzám valaki. Elvárásokkal vagy előítélettel közeledem-e hozzá? Be akarom sorolni őt is az eddigi tapasztalataim közé… be akarom fogni a saját céljaim szolgálatába… Látni és nem ítélkezni szeretnék. Vajon mi ragad el ettől a tiszta észleléstől? Bármi is történjen, nem háborodok fel azon, hogy felháborodtam, nem félek attól, hogy félek… A társam más, nem az én tükörképem; ezt a különbözőséget elfogadva és érzelmileg is átölelve találkozhatunk egyMÁSsal. Nem fenyeget az a tény, hogy ő eltérően él, gondolkozik, érez, mert én is más vagyok, mint ami lenni szeretnék (mint amivé válhatok a jövőben). A TE által tudom csak kimondani, hogy ÉN vagyok (Martin Buber). (3) Felelősséget vállalok (elköteleződöm). A kapcsolat (a beszélgetés is) játék: könnyed komolysággal végzett művészet. Görcsös kötelességteljesítés helyett játékos belefeledkezés; mint papírcsónak tánca a patak vizén. Adunk egymásnak időt, ingyenesen. Az apró „nem”-ek kimondása egy érett igen előtt készíti az utat. Nem a tagadás, hanem a felelős tervezés és az erőim beosztása jellemez. Úgy tudok valamit nem vállalni, hogy a találkozásban megélt közösség élő maradjon. Két vészkijárat: az önsajnálat és az érzéketlenség páncélja. Ezek hatására vagy kimenekülök az intimitásból vagy lehúznak az érzelmeim, mert a kapcsolat okozta sebekkel vagyok elfoglalva. Kész vagyok akár kínos érzelmeket is közel engedni magamhoz és együtt lenni velük. Nem akarok belegabalyodni, csak annyiban megyek a mélyére, hogy tisztábban lássak. Minden háború a másik el nem fogadásával indul, a fegyverek „csak” szimbolizálják ezt a búvópatakként a mélyben rejtőző igazságot. (4) A megbocsátás folyamatában élek. Valamit elszenvedni, nem jelent szükségszerűen szőnyeg alá söprést, áldozati pozíciót, veszteséget. Az elfogadás és a megbékélés előszobája, ha beépítem a napi gyakorlatomba azt a felfedezést, hogy a másik is megbocsát nekem, fel tudja dolgozni az általam okozott sebeket. Így az egymás mellett élésből el tudunk jutni az egyMÁSért, egyMÁSban létezés szintjére. Mindannyian végtelen gazdagságot hordozunk, ennek megnyitása a többiek felé valóságos csoda. A feltétel nélküli kapcsolat kiengesztelődött viszonyokat feltételez mind a két oldalon. Túl minden csalódáson és kezdeti elképzeléseink gyászán, egy érett életszövetség épül velünk, a barátság maradandó alapjára. A hűség magát indokolja, nem szorul külső igazolásra. Ez a kapcsolat sem felhőtlen, de már nincs kiszolgáltatva a nehéz időkben. (5) A búcsúzásban a teremtés lehetőségét látom. Sokan azért nem mernek találkozni, hogy egyszer nehogy vége legyen ennek a felemelő szépségnek. Tömören szólva: nem mernek élni, hogy nehogy meg kelljen halniuk. A búcsú minden esetben felkínálja a számvetés lehetőségét; rádöbbenhetünk, hogy mi minden történt velünk az együtt töltött idő alatt. Ráébredhetek, hogy az élete bennem is folytatódik, mint ahogy ő is magával visz engem örökre. Így sokszorozzuk magunkat, más szinten élünk tovább. Az elválás az újabb találkozások feltétele, a teremtésünk folyamatosan zajlik, amiben aktív szereplők vagyunk, nem működik a bevonásunk nélkül. Egy feltétel és elvárások nélküli szeretet akar kimunkálódni bennünk, ami túl van az érzéki jón és rosszon.

Megosztás

A hang születéséről

Ha igazán tudnánk imádni Istent, a nagy folyók szelíd nyugalmával haladnánk át a világon… (Assisi szent Ferenc)

Valaki, az örök élet reménytelen titkát feladva, a hosszú élet lehetőségén rágódott, amikor hallott Ikaria szigetéről. Nincs benne semmi különös, mégis maga a csoda. Nagyon sok, száz évnél idősebb ember él ott. Ennek a rendszeres rendszertelenség lehet az oka, az Ikarián élőknek ugyanis nincs órájuk, akkor kelnek és fekszenek, amikor akarnak. Az ott lakók rendesen dolgoznak, koránt sem lusták, de ezt akkor teszik, amikor nekik tetszik. Ahogy ma fogalmazunk: stressz nélkül élnek. Nem nézik ötpercenként az órájukat, mint mi, hogy éppen hol kellene lenniük. A csendről beszélni éppúgy perverz vállalkozásnak tűnik, mint az ürességtől kongó templom kis közösségét azzal traktálni, hogy milyen sokan kerülik az Isten-házát. Csak a megközelítés módjáról szólhatunk, arról a személyes rétegről, hogy nekünk mit adott vagy tőlünk milyen gubancokat vett el a hallgatással töltött idő. „A szeretet csodáját – mondja Pilinszky –, ha bekövetkezik, némaság kell, hogy óvja-takarja. Azzal birtokoljuk, hogy nem érünk hozzá egy újjal sem.” Ahhoz, hogy ezt az óceánt megtapasztaljuk, át kell törnünk az álmosság és unalom falait, amik elválasztanak a valódi élet frissességétől. A világ zaja eltompul, mint amikor valaki a víz színe alá bukik. A felfedezésre váró, nyüzsgő univerzum azonban feledteti a korábbi színfalak emlékét. Minden lelassul, könnyűvé válik és nyugalmi helyzetében szemlélhető. A külső események nem sürgetnek a továbblépésre, jó csak úgy itt maradni és megélni a létezés örömét, ingyenességét. Aki a kisujjával érinti a felszínt, annak is van egy egyéni élménye erről az irdatlan víztömegről. És számára ez lesz a teljesség is. A környező világ túlontúl zajos és bonyolult marad a számára, és ez fogva tartja a tekintetét, a hallását, egész lényét. Ebből a szempontból mindegy, hogy egy kismadár lába apró zsineggel vagy súlyos láncokkal van megkötözve; a végeredmény azonos: nem tud elrugaszkodni, szabadon szárnyalni. A tengerben az is jó még, hogy ki-be járható. A mi döntésünk, hogy meddig ereszkedünk bele, és mikor szállunk ki a partra pihenni. A meditáció – ha komolyan vesszük a belső szabályait – az egyik legfárasztóbb szellemi tevékenység, amivel eddigi életem során dolgom volt. Visszatalálni a saját fókuszomba (és hűségesen ott maradni) szinte a lehetetlenséggel határos vállalkozás. A várakozás során nyugtalan, sőt menekülésre késztető gondolatok jöhetnek: tehetetlenséget, bizonytalanságot élhetünk meg önmagunkkal kapcsolatban. Máskor az unalom, az üresség érzése gyötör. A jövőtől való félelem, a múlt fárasztó emlékei és árnyai mind-mind megviselik a kitartó figyelmünket. Van-e értelme, eredménye ennek az egésznek? Mások mit szólnak hozzá? Mi lesz, ha elveszítem magam, az életem irányításának képességét? A találkozás ebből a szemlélésből kilépve lesz igazán örömszerző számunkra – ekkor meglátjuk a másikat, halljuk és értjük az ő csendjét. A maguk mélységében észlelem a saját vágyaimat és ár(ék)aminat, le tudom fordítani a saját magam és a társam hangzavarát valódi igényeinkre. Érzékennyé válunk egymás gazdagságának a megtapasztalásához. A csend a mindenség szívdobbanásait összekötő szál, egy pillanatnyi kiváltságos hely a teremtésre.

A hallgatás egészen más, mint az elfeledkezés és hidegség; a hallgatásban szeretünk a legizzóbban. A lárma és a szavak gyakran kioltják a belső tüzet. (Charles de Foucauld)

Mint ahogyan szünet nélkül nincs zene, ezek az apró megállások is szükségesek a haladásunkhoz. Engedem történni a világot, hagyom, hogy hasson rám. Mint Illés próféta, aki az enyhe szellő susogásában hallotta meg Isten hangját.

S lám, az Úr elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a szélviharban. A szélvésznek földrengés lépett a nyomába, de az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte... [Amikor Illés már remélni sem merte – az enyhe szellő susogásában megszólalt az Isten.] (1Kir 19,11b–13)

Isten az ellentétek egybeesése (N. Cusanus) – ami állandó benne, éppen az változik és fordítva. Ami kiszámítható, az talányos; és van, ami titokszerűségében mégis közel jön hozzánk. Ugyanez eljátszható az egyszerű és összetett, a barátságos és idegen, a fennkölt és prózai párosokkal egyaránt. A hallgatás beszédesebb lehet minden szónál. Popper Péter mondta egy alkalommal, hogy ha ő lenne a Sátán, semmi mást nem tenne, mint napról-napra egy kicsit gyorsítana a világon. Ezt hallva többen felkiáltanak, hogy hiszen éppen ez történik… Az árral szemben kell úsznia annak, aki abban keresi a megoldást, hogy lelassítja az életét. Mert a kultúránk egyre jövedelmezőbb, takarékosabb, gyorsabb és sokoldalúbb akar lenni, minél előbb. Aki csak úgy van, nem termel, nem hoz létre kimutatható értéket – gondolják. A csend ezzel szemben visszavisz önmagadhoz, arra a belső szilárd pontra, ahonnan szemlélheted és újraszőheted az életed „elvarratlan” szálait. Egyszerűen, mint az országút, ami mindenkihez elvezet. Ingyen, mint a válogatás nélkül, bárkit átölelő levegő, tápláló kenyér és megnevettető bor.

Megosztás

Hello D.!

Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra. (Charles Darwin)

Megosztás

Vallásnak látszó tárgy

Aki nem tudja, melyik kikötőbe tart, annak egyik szél sem kedvez. (Seneca) A kagyló univerzális jelképpé nőtt. Amikor a bankkártyámon saját háttérnek választottam, a kolléganőimet kicsit megzavartam vele a bírálat során; aztán engedték meggyőzni magukat, hogy csupán útjelzőként használják a világot járók. Talán a vallás fogalmának a leporolása és újra értelmezése közelebb visz minket e jelenség megértéséhez. Itt nem csupán a hit tárgya (amit vallunk) és az aktusa (amivel hiszünk) vannak a porondon. Olyan értelemben beszélünk róla, mint ami segít számunkra a külvilág ingereihez viszonyulni, megérteni a minket belülről feszítő erőket és valósággá váltani a szunnyadó álmainkat. Röviden: ami élni segít nekünk, magyarázatot ad a felmerülő kérdéseinkre. Ebben a távlatban a Camino is vallás; ha elfogadjuk, hogy annak a bizonyos függönynek (Mt 27,51–52) a hasadékán át a szent és a profán világ eggyé vált. Az előző kép magyarázataként ide kívánkozik, hogy Jézus Krisztus halálakor a jeruzsálemi templom függönye, ami a Szentek Szentjét – azaz az Isten jelenlétét jelképező frigyládát – választotta el az áldozati résztől, kettészakadt a tetejétől az aljáig. Pogányul szólva: amit korábban az Olümposz vagy a Sion hegy magasára távolítottunk el magunktól, része lett a hétköznapjainknak, berobbant a szürke és monoton életünkbe. A zarándoklat nem új keletű szokás. Már a zsidó (és rajta keresztül az európai keresztény) hit alapeleme, Ábrahám története óta.

Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! (Ter 12,1)

Otthagyni a megszokott, kitaposott ösvényeket valami ismeretlen kedvéért – másként szólva: sötétbe ugrani –, a vallások vitathatatlan sajátja. És ez a buzgóság abból a reményből táplálkozik, amit Pál a második Korintusi levélben (5,1) úgy önt szavakba, hogy földi sátorunk leomlása után örök hajlékot kapunk – mert „idegenek és jövevények vagyunk a földön” (Zsid 11,13). Egyik ókeresztény irat – vagy Erasmus hamisítványa – így ragadja meg ezt az eddig ismeretlennek vélt állapotot:

Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként, mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek. Bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra… (Levél Diognétoszthoz)

Összefoglalva a zarándok lét ABC-je: 1. Az utat valaki (aki megbízható és gondoskodik rólunk) számunkra készítette és végigjárta. 2. Van célja – nem csupán fakitermelő ösvény – vezet valahová. Isten a gyökér (Origenész), tőle árad belénk az élet. Ezért tudunk tovább nőni, burjánzani az univerzum felé. 3. Járni lehet rajta. Elégtelen gondolkodni róla, testestől-lelkestől és két lábbal rá kell lépni. A gyakorlatban mutatkozik meg a hit. 4. Új meg új perspektívák nyílnak meg általa, megment az előítéleteinktől és a szűkkeblű hozzáállástól. A jóság önmagát igazoló élménnyé erősödik. 5. Közben társak is csatlakoznak, akikkel könnyebb a járás. A találkozások és búcsúzások hálójában új kapcsolatok érnek meg. Isten nem magányos, ő maga a szeretés: egyszerre van jelen benne az Én, a Te és a Mi. Tehát a krisztushívők értelmezésében egy folyamat részesei vagyunk, a születésünk pillanataitól egy mennyei otthon felé tartunk, ahol egyszer minden és mindenki a helyére kerül. Nem véletlen ezért, hogy a keresztények első megnevezése, amit az Apostolok Cselekedeteinek könyve rögzít: „az Út emberei”. A magyar fordítások közül a Károli Biblia adja vissza legpontosabban, ezekkel a szavakkal:

Saulus pedig még fenyegetéstől és öldökléstől lihegve az Úrnak tanítványai ellen, elmenvén a főpaphoz, kére ő tőle leveleket Damaskusba a zsinagógákhoz, hogy ha talál némelyeket, kik ez útnak követői, akár férfiakat, akár asszonyokat, fogva vigye Jeruzsálembe. (ApCsel 9,1–2)

Itt ér össze a latin Via, a japán Do és a kínai Tao, mellyel maga Jézus is azonosult (az „Én vagyok az Út…” kezdetű parabolájában – Jn 14,6). Emmanuel Lévinas írja, hogy „a házában lakó ember nem ismeri Istent.” A Názáreti tanító úgy jellemzi magát, hogy ,,a rókáknak odúik vannak és az ég madarainak fészkeik: az Emberfiának pedig nincsen, hová fejét lehajtsa.” (Mt 8,20) Buddha is vándortanítóként élte napjait. Huszonkilenc évesen családját, feleségét és csecsemő fiát elhagyva az igazság keresésének szentelte magát. Megvilágosodása után pedig Észak-Indiát bejárva terjesztette életfilozófiáját. Aki tudni, tapasztalni szeretne, annak szűkössé válnak a falak, ezért kerekedik fel, hogy valami újjal, tágasabbal találkozhasson. Az otthontalan otthonosság bárki számára megtapasztalható élmény. Az a két ismerősöm, aki előttem járt a francia úton, nem nevezhető kifejezetten vallásosnak, a szó klasszikus értelmében. Az esti miséken is elvétve találni ismerősöket, akikkel nap mint nap együtt izzadtunk a kapaszkodókon. Logikus oka van ennek – ez a nevében zarándoklatnak becézett gyakorlat felülemelkedett a hétköznapi (egyházi) fogalmakon, és bárki számára elérhetővé, emészthetővé, emberivé alakult át. Az életnek akkor is van (vagy lehet) értelme, ha azt nem azonosítjuk a Mozdulatlan Mozgató, a Mennyi Atya, vagy bárki más alakjával. Olykor ezek a kitüntető megközelítések még könnyebb megoldásnak is tűnnek, mint a fáradtságos munkával megtalált válaszok. Egyik útitársunk (Varga Lóránt) szavaival élve, hogy a Camino út vagy labirintus lesz-e számunkra, az szintén egyetemesebb szinten dől el, mint amit egy-egy hitvilág átfogni képes. Mindkét lehetőség ott nyújtózkodik az előttünk elterülő térképen. Aki tévedt már el életében, az jól tudja ezt. Ha nincs kiindulási (viszonyítási) pontunk, akkor az egész világ zagyvává és zavarba ejtővé válik. Mint egy sötét pókháló, ami foglyul ejt bennünket. Vannak utak, ösvények minden felé, csak bátorságunk nincsen elindulni rajtuk, hiszen ki tudja, milyen messzire vihetnek a valódi célunktól, az esti szállástól… Vannak több száz arcú hitek, vallási Pantheonok. A Camino is egyéni bejáratok tömegével tűzdelt szentélyépület. Lóránt egészen pontos katalógust készített hozzá:

Vannak olyanok, akiknek egyszerű erőpróba annak bizonyítására, hogy képesek egy adott távot adott idő alatt végigjárni. Van, akinek vallásos hite megerősítéséül szolgál; megint mások turistaként járják végig általa Spanyolország városait. Vannak, akik egyszerűen nem tudják, mit is keresnek ott, de olyanok is akadnak, akik lelki békére és csendre vágynak. Vannak, akik izgalomra áhítoznak, vannak, akik a szerelmüket keresik, és akik éppen azt akarják elfeledni. Mindenki másért járja a Caminot, és ennek megfelelően mindenki mást kap tőle.

Többnyire azt, amire éppen a leginkább szüksége van. Mivel ez az utóbbi gondolat szinte sebészi pontossággal írja le a szeretet fogalmát, nem véletlen, hogy kortól, nemtől, kultúrától függetlenül jól értik és érzik, akik megkísérlik felfejteni ennek az útnak a titkát.

Megosztás

Üdvözlet északról

Ez a könyv nem a delfinekről szól – és nem az éhező milliók megsegítéséről; pedig egészséges ivóvízhez és hajlékhoz juttatásuk a legnagyobb kihívás, ami a posztmodern emberiség elé tornyosul. A zarándoklatról beszél, arról a folyamatról, hogy eljuthatunk A pontból B pontba, aztán B-ből C-be és így tovább... Hogy ez az utazás lépésről-lépésre megvalósulhasson, az nem kivételes csoda gyümölcse. Naponta csinosított fecskefészekhez hasonló mű. Ami ebben a folyamatban a kezünkre játszik, azt önképzésnek, szembesülésnek és belátásnak hívják. Mindannyian ugyanabból a biomasszából jövünk, és hasonló sanszunk van meghaladni azt. Mert kihűlő félben lévő mosogatóvízben, maszatos szivaccsal is van esélyünk a használt tányérokat tisztábbá varázsolni, a szó prózai értelmében.

Megosztás

Szép és rút

Az út során szép, sőt időnként ámulatba ejtő látványosságok adták magukat. Évszázados kőépítmények (hidak és templomok), emellett a természet csodái. Egy váratlan fordulóban a tenger szabdalta kis öböl; az izzasztó hegymászás után elénk terülő erdők, sziklák. Kis falusi ösvények vagy zúgó, aszfaltozott autópályák. És egy halom kellemetlen jelenség. Unalmas gyárépületek, a forgalom kerülgetése, kellemetlen, alkalmasint részvét nélküli emberek. A kedves és felejthető dolgok úgy kapcsolódtak egymásba, mint a hajfonat szárai. Egyik a másikba ment át, néha pár perces váltással. Egy-egy nap végi zuhanyzás elmosta az élét, szúró hegyét bármilyen megpróbáltatásnak. Mert beérett a napi küzdelem, megteremtük, megteremtettük az ünnepet. Megértettük, vagy csak sejtésszerűen megéreztük, hogy az ünnep a ránk telepedő hétköznapok értelme. Ez az öröm teszi elfogadhatóvá és törvényessé a hozzá vezető utat.