Árnyékból a fénybe

Ha árnyékot lát útján a vándor, a fényt is megtalálja. (Füzesi István)

Van egy törzsünk. Ez a modern törzs elszórtan él a bolygón. Különös ismertető jele a fésűs kagyló; melyet fából, fémből, kerámiából (néha kagylóból) és különféle kivitelben készít el. Nincs állandó szálláshelye csak szokásos vándorlási iránya. Ez a csoport felismerhető még az egymás iránti figyelem és elkötelezettség nem mindennapi mértékéről. A magántulajdonról és a kereskedelemről is sajátos a felfogásmódja az őt alkotó egyedeknek. Amikor segítenek, azt ingyenesen, emberbaráti szeretetből teszik – fizetség nélkül is gondjuk van minden mellettük haladóra. A talált tárgyakat bárki térítés nélkül tovább használhatja. Az életmentő víz közös kincs, alanyi jogon megilleti az összes szomjazót. De ugyanígy tekintenek az ételre, ruhára, gyógyszerre, szálláshelyre is. Ki tudnak lépni önmaguk szűkösségéből, így észreveszik a többiek szegénységét, gyengeségét, amire reálisabban támaszkodhatnak, mint elképzelt álmaikra. Látják egymás egyedi voltát, határait, ami nem tartja távol őket attól, hogy a társaiknak azonos méltóságot és figyelmet szenteljenek. Felismerik, hogy nem többek, mint „egy fűszálon a pici él…” (József Attila: Nem én kiáltok), ezért neki mernek vágni a valóságos útnak – értik, hogy „a világ tengelyén a fűszálak éle csillan…” (Wéber Péter: A Másik Ember) Akik korábban már meglátogatták őket, azok közül többen írtak misztikus színezetű beszámolót róluk. Ezeknek a regényeknek szinte tévedhetetlen sajátossága, hogy nem törődnek a valósággal, hanem egy saját, belső konstrukciót vetítenek rá a tapasztalható világra. Emellett létezik egy nehezebben megfogható, spirituális megközelítése is az életnek. Ez utóbbi egyszerre fogja át a reális és a szavakkal kifejezhetetlen, leírhatatlan régiókat. Kosztolányi "boldog szomorú" szavait visszafelé olvasva: egyszerre van otthon a földi világban és az égben.

Megosztás

A Meghagyók egyenrangúsága

Mi a különbség a pszichológus és a páciense között? (…) A kliens azt képzeli, hogy kétszer kettő öt. A Pszichológus tudja, hogy négy, csak marhára kevesli. Valahogy így vagyok mostanában a demokráciával. A görög népuralom [démosz + kratein], vagy a többség uralma mintha gyanúsan kevésnek bizonyulna az igényeimhez mérten. A Politika c. művében Arisztotelész a demokráciát, mint „államformát” az oligarchia ellentéteként fogalmazza meg (anélkül, hogy bármelyik mellett letenné a voksát):

„A demokrácia például úgy keletkezett, hogy az egy bizonyos szempontból egyenlőeket általában egyenlőknek vették (azért, mert valamennyien egyformán szabadok, azt gondolják, hogy most már minden tekintetben egyenlőek); az oligarchia pedig abból, hogy azokat, akik csak egy valamely szempontból nem egyenlőek, általában is egyenlőtleneknek tartják (mivel vagyoni szempontból egyenlőtlenek, általában véve is olyanoknak képzelik őket.)”

Ami szűkös megoldás számomra, az éppen a politikai demokráciára való fókuszálás (szavazati jog, törvény előtti egyenlőség), lemondva az élet többi (gazdasági, vallási, művelődési, önkifejezési, stb.) régiójáról. Mert a mozgás szabadsága igen kétséges, ha nincs pénzem vasúti jegyre sem… És akkor még nem szóltunk a VIP páholyokról, éttermekről és várótermekről. A létező szocializmus nem támogatta a nudista mozgalmat. Jó oka volt rá, ugyanis az Ádám-kosztüm nem alkalmas jelvények és kitüntetések viselésére. Nincsenek katonai rendfokozatok, de még társadalmi osztályok sem. Csak emberek: férfiak és nők, idősek és fiatalok. Mind a bolsevizmus, mind a fasizmus hamis ábrándra épült; a közösségi lét álruhájában egyéni önkények szövevényes hálóját rejtegették. Az erőszak szükségképpen hazugságot feltételez, és egyben arra is támaszkodik. Vajon mindig is így volt? Mikro-társadalmakban, a néhány tucat főt számláló közösségekben a csoportra veszélyt jelentő magatartásformák tabukba ütköznek, szélsőséges esetekben a halálos ítélettel felérő kiközösítéssel is járhatnak... aztán filmszakadás… az emlékezetünk addig tud visszanyúlni az időben, hogy:

„Valaha az emberek túlnyomó többsége beleszületett valamilyen helyzetbe. Az arisztokratáéba, a parasztéba, a bérmunkáséba… Az egyedi szabadságuk dimenziói igencsak szűkre voltak szabva. Alig volt elképzelhető a szabadulás ebből… Amikor Európában, nagyjából a 16-17. század táján (…) oldódni kezdett ez az eleve elrendeltetettség, amikor már nem csak vágyálom volt, hogy ki-ki a maga szerencséjének lehet a kovácsa, meg hogy minden katona a tarsolyában hordja a marsallbotot, amikor a technológia fejlődése és az így lehetővé vált tömegtermelés igényei kezdték háttérbe szorítani a származás meghatározottságát az egyéni alkalmassággal, talpraesettséggel vagy kiválósággal szemben… A világ teljességében való bizonyosság igényét a személyiségben való bizonyosság igénye váltotta fel… Ez teljesen összhangban volt a viszonyok organikus fejlődésével: az általános szabaddá válással… egyben a személyiség autonómiájának méltóságnövelő érzületével… Ám szükségképpen együtt járt azzal az illúzióval is, hogy az ember olyan hatalmas dolgokra képes, amelyeknek még maga a Természet sem állhat ellent. Ha a természeten a valóságot értjük, máris világos, hogy miért menekülnek annyian a valóság elől, miért kergetnek illúziókat… Hogy miért burkolóznak a személyesség és a társasság örömeinek kihívásai elől az egyedüllét sivár és személytelen kockázatmentességébe. Vagy éppen ellenkezőleg: a tényleges társasságnak vélt csordalét bódulatába. S mindezek eredményeként miért válunk tömegesen olyan boldogtalanná, ingerlékennyé, erőszakossá, elesetté és elveszetté, amit egyébként a kényelmi civilizáció tényleges körülményei és létfeltételei önmagukban semmiképpen nem igazolnának. (Wéber Péter, Bán László: A Másik Ember)

Van azonban valami különös és szokatlan is a mostani bajainkkal – folytatja Wéber –, régebben a bajok és az emberek arányosabbak voltak. A nagy horderejű kérdések megoldásához rendelkeztek a szükséges hatalommal, eszközökkel… Napjainkban a túlnyomó többség kerül erejét meghaladó feladatok elé. Természetes, hogy alkalmazkodni kezdünk, engedünk a megfelelés kényszerének, hogy elfogadjanak bennünket, és ezáltal valakinek érezhessük magunkat. Értékesnek. Vonzónak a többiek számára. Ha aztán ezek a minták csak legelemibb, a puszta létfenntartást kielégítő igényekre terjednek ki, a stratégiák mintázata is szegényes, lapos, lényegében örömtelen lesz. Ez a tehetetlenség önkényt és erőszakot szül. Mivel örökös feszültségben és örömök nélkül nem tudunk élni, örömnek hamisítjuk azt, ami nem az, illúziókat gyártunk… Foglaljuk össze, mit tudtunk meg eddig! A politikai demokrácia nem teremte meg azt a tőle remélt gyümölcsöt, hogy az emberek legalább hasonlók legyenek. A törzsi viszonyok között megvalósult egyenlőséget eltékozoltuk a történelem századai alatt – mert csak arra futja a memóriánkból, hogy emberemlékezet óta társadalmi különbségek szabdalták a társadalmainkat. Éppen ez a kihagyás nyugtalanító. De mi történt a filmünk eltűnt képkockáival? Hogyan lett az egyenrangú viszonyokból kérlelhetetlen hierarchia? Még mélyebbre kell ásnunk térben és időben…

„Civilizált világunkban úgy tekintünk önmagunkra, mint a világ uraira, a világot pedig saját tulajdonunknak, mi több, legyőzendő ellenségnek tekintjük. S mint ilyet, nap mint nap pusztítjuk: fajok tucatjai halnak ki mindennap; feléljük a Föld édesvízkészletét; a környezetszennyezéstől nő az üvegházhatás, ettől olyan klímaváltozás várható éveken belül, amely szépen letarolja az embert a Föld színéről. Pusztítjuk a világot, azzal a felkiáltással, hogy az a miénk, hogy azt csinálunk vele, amit akarunk. A világ pusztulására, az elkerülhetetlen végre pedig az a magyarázatunk, hogy sajna, ilyen gyarló az ember, és úgy tekintünk rá, mint ami a szükséges ár azért, hogy kényelemben éljünk, civilizáltan, ahogy megszoktuk: növekedve, terjeszkedve. Tudjuk, hogy a technikai fejlődés, az informatikai robbanás az élet egyetlen helyes útja. Tudjuk, mert már a szüleink is tudták. Ha belepusztulunk, hát így jártunk. Ennek a történetnek – az Elvevők történetének – ez a vége. Van azonban egy másik történet is. Szemben az előző történettel, ez nem tízezer évvel ezelőtt kezdődött Mezopotámiában, az élelmiszertermelési forradalommal, hanem előbb. Jóval előbb. Mintegy hárommillió évvel korábban. Hárommillió évig az embernek (a homo habilisnek, a homo erectusnak, majd a legutóbbi kétszázezer évben a homo sapiensnek) az égvilágon semmi baja nem volt. Békében élte az életét: harmóniában önmagával, a természettel, az egész világgal. A más fajokkal (és fajtársakkal) folytatott küzdelem persze az ő életében is jelen volt, mint minden élőlényében. Önmagára azonban úgy tekintett, mint a világ részére, nem pedig mint leigázójára. Ő is elősegítette ugyan kedvenc ételei újratermelődését, de nem bajlódott különösebben gazdálkodással: az egész világ terített asztalként szolgált számára. Élete irányítását ugyanúgy az istenekre hagyta, mint körülötte minden más állat. A Meghagyó ember elfogadta, hogy ugyanazok a törvények vonatkoznak rá, mint a világ többi részére: elveheted a világból, ami szükséges számodra, de csak annyit és nem többet. Vetélkedhetsz képességeid legjava szerint, de nem viselhetsz hadat vetélytársaid ellen. Az élővilág egyetlen szintjén sem fordul elő, hogy valamelyik növény vagy állat hadviselésbe fog más fajok megsemmisítésére, mondván, hogy az egész világ az övé, és mindaz, ami nem az ő érdekét szolgálja: ellenség. Ez a gondolat fel sem merül, és nem merült fel az emberek – egymással egyébként rendszeresen harcba bonyolódó – törzsei között sem. Tízezer évvel ezelőttig. Ekkor az emberi faj egy kis csoportja – egyetlen törzs az akkor élő számtalan másik közül – úgy döntött, kivonja magát a világ békefenntartó törvénye alól. Nem azért, mert gonoszak voltak, hanem mert kipróbáltak valami újat. Az evolúció voltaképpen nem áll másból, mint hogy az élőlények új dolgokat próbálnak ki. Amelyik újdonság sikeres, az fennmarad. Amelyik nem, az elpusztul. Az említett kis csoport által bevezetett újdonság az volt, hogy nemcsak egy-egy kedvenc táplálékuk újratermelését segítették elő, hanem az a különös elképzelés gyökerezett meg a fejükben, hogy ezentúl minden táplálékukat ők maguk fogják megtermelni. Így aztán az élelmiszer megszerzésére fordított idő, ami addig legfeljebb napi 2-3 órás programot jelentett számukra, egész napos elfoglaltsággá vált. Az ily módon megtermelt élelmiszer persze jóval több volt, mint ami saját fenntartásukhoz szükséges lett volna – s ez két konkrét következménnyel járt életükre nézve. Egyrészt elkezdtek valami egészen furcsát művelni, ami teljesen példa nélküli az élő közösségben: a törzs vezetői a megtermelt élelmiszert elzárták a többiek elől. Megtagadták, hogy a törzs minden tagja alanyi jogon férjen hozzá a táplálékhoz. Ez addig ismeretlen volt. Éhség előfordult korábban is, de csak úgy, hogy az egész törzs éhezett. Az új gyakorlat szerint azonban az éhezés az egyes ember számára immár reális lehetőséggé vált, függetlenül attól, hogy objektíve van-e elég ennivaló. Az, hogy éhezik-e vagy sem, azon múlik, hogy a létező ennivalóhoz – a vezetők döntése alapján – hozzáfér-e. A vezetők pedig úgy döntöttek, hogy csakis az kap enni, aki részt vesz a termelésben, vagyis dolgozik. Azt pedig, hogy mennyit kell az egyes embereknek dolgozni ahhoz, hogy jóllakhasson, ezután nem az szabta meg, hogy ténylegesen mekkora munka szükséges a javak előállításához, hanem hogy mennyi elvégzett munka fejében engedik oda a vezetők az ennivalóhoz. Így született meg a hierarchia: az életben maradáshoz szükséges táplálék most már nem a törzs egészéé volt, hanem az uralkodó kevesek tulajdonát képezte. E tulajdonjogukat egy teljesen új jelenség, az általuk etetett, de termelő munkát nem végző katonaság biztosította a termelést végző sokasággal szemben. Másrészt, ezzel párhuzamosan, növekedésnek indult a létszámuk. Nem véletlenül, hanem az ökológia banális törvénye következtében. E törvény azt mondja ki, hogy ha egy bármilyen populáció által hozzáférhető táplálék mennyisége megnövekszik, az a populáció megnövekedéséhez vezet. A populáció az élelmiszerkészlet végső határáig növekszik, majd a növekedés leáll, a populáció létszáma csökkenni kezd, mindaddig, amíg elég kevesen nem lesznek ahhoz, hogy a rendelkezésre álló élelmiszerből ismét több jusson mindenkinek, és így újbóli növekedésnek induljanak… és így tovább, és így tovább… Így van ez az élővilágban az első prokarióta [sejtmag nélküli egysejtű] megjelenésétől, és így lesz az idők végezetéig. Kivétel nélkül. Vagy mégis van kivétel? Első látásra úgy tűnik, van. Ha egy csoport történetesen azt a képtelen döntést hozza, hogy mától kezdve rá nem vonatkoznak a természeti törvények, akkor e csoport növekedésének az élelmiszerkészlet végső határa nem szab gátat, hanem tovább fog növekedni. Korlátlan terjeszkedésbe kezd, ahogy tette ezt az említett törzs, az Elvevők törzse. S hogy ezt megvalósíthassa, egész környezetét (tehát a szomszédos törzseket) vagy a maga képére és hasonlatosságára – azaz teljes elfoglaltságú mezőgazdászokká – alakította, vagy ha ez nem sikerült, akkor elpusztította. A törvény, ugye, úgy szól, hogy vetélkedhetsz képességeid legjava szerint, de nem viselhetsz hadat vetélytársaid ellen. Ez a törzs – és mindazok, akiket magába olvasztott, s így sokszorosára duzzadt – elkezdett hadat viselni vetélytársai ellen: megsemmisített mindent, ami nem az ő fennmaradását (vagy az ő táplálékának fennmaradását) szolgálja. Az újdonság pedig sikeresnek bizonyult: az új gyakorlat követői nagy és erős közösséggé nőtték ki magukat. Olyannyira, hogy mára az emberiség 99,99%-a ezt a gyakorlatot követi – azaz követjük. Ráadásul gondosan ki is töröltük emlékezetünkből, hogy más életmód valaha is létezett, hogy más életmód egyáltalán lehetséges. Az emberi történelem kezdetét tízezer évvel ezelőttre datáltuk: egyenlőségjelet tettünk az emberiség és a mi civilizációnk közé. A megelőző kétmillió-kilencszázkilencvenezer [2.990.000] évvel – és azon elenyészően kevés Meghagyó törzzsel, akiket még mindig nem sikerült se bekebeleznünk, se kiirtanunk – nem foglalkozunk. Mindez nincs, soha nem is volt, vagy ha mégis, akkor az rossz volt és undorító. Számunkra feltétlenül idejétmúlt. Úgy élünk és gondolkodunk, mintha a homo sapiens egyetlen természetes és lehetséges életformája az volna, hogy katonák őrzik kulcsra zárva a kevesek tulajdonában álló élelmiszert, amelyhez a többség csak akkor jut hozzá, ha elvégzett munkája fejében a hierarchia csúcsán lévők odaengedik. Daniel Quinn az Izmael folytatásában, a B történetében ezt nevezi Nagy Felejtésnek. Az Elvevők növekedése szemlátomást korlátlan és töretlen. Azaz… Lehet, hogy még sincs kivétel? Lehet, hogy az ökológiai törvény az Elvevőkre nézve is érvényesülni fog, és a civilizált emberiség létszáma drasztikus csökkenésnek indul? Civilizációnk történetének tízezer [10.000] esztendeje alatt – ami az evolúció sok százmillió éves időtartamához képest bagatell –, a pusztulás szélére sodorta saját faját. Nem azért, mert útközben nem volt elég ügyes, nem azért, mert valamit elhibázott. Nem azért, mert az ember gyarló. Hanem azért, mert az út, amelyre tízezer éve rálépett, kezdettől fogva a pusztulás felé vezetett.” (Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor; Elvevők és Meghagyók)

Az előzőek érzékeléséhez plusz egy gyakorlatias kísérlet:

„Az emberek többsége ún. számvakságban szenved: még csak közelítőleg sem tudjuk megbecsülni a magasabb nagyságrendek egymáshoz viszonyított arányát. Legtöbbünk számára a néhány ezer és a néhány millió egyaránt nagyon sok… Terítsünk ki magunk elé az asztalra, egymás mellé két, egyméteres merőszalagot! A felső jelképezi az idősebb típusú kultúrák (másként: törzsi életformában élők, meghagyók, primitívek), az alsó a fiatalabb típusú kultúrák (másként: városállamok, elvevők, civilizáltak) történelmét. Ha nagyvonalúan eltekintünk a homo történetének első, több mint két és fél millió éves történetétől, és csupán a homo sapiens (vagyis önmagunk) által abszolvált kétszázezer évet tekintjük, az arányok akkor is világosak lesznek. A felső mérőszalagot satírozzuk be 0-tól 100-ig. Ez a meghagyók történelme, a homo sapiens megjelenésétől… nyugalom, egzisztenciális biztonság, közbiztonság, napi 2-3 óra munka, társadalmi egyenlőség. Kétszázezer évnyi tapasztalat arról, hogy mi az, ami jó nekik. Az alsón mindössze 5 centimétert satírozzunk be, a legvégén. Ez az elvevők történelme, a totalitárius mezőgazdaság megjelenésétől… háború, életfélelem, bűnözés, napi 8-10 óra munka, társadalmi megosztottság. Tízezer évnyi bölcselkedés arról, hogy mi az élet egyetlen helyes útja.” (Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor; Idősek és fiatalok)

Maga Quinn is megküzdött a félreértések erdejével, amikor az új terminológiáját bevezette. Sokan egyszerű rajongásnak, múltba merengésnek titulálják az ősi csoportokról szóló állításait:

„A törzsi élet valójában nem tökéletes, nem is idilli, nemes vagy csodálatos, de akárhol is bukkanunk rá érintetlen mivoltában, azt találjuk, hogy jól működik – ugyanolyan jól, mint a gyíkok a mosómedvék, a libák vagy a bogarak élete –, azzal az eredménnyel, hogy a törzs tagjai jellemzően nem dühöngők, lázadozók vagy kétségbeesettek, nem küzdenek borderline személyiségzavarral, nem szaggatja őket szét a bűnözés, a gyűlölködés és az erőszak. Az antropológusok megfigyelése szerint a törzsi emberek, akik korántsem nemesebbek, kedvesebbek vagy bölcsebbek nálunk, hozzánk hasonló mértékben hajalmosak a hitványságra, rosszindulatra, fafejűségre, önzésre, érzéketlenségre, konokságra és türelmetlenségre. A törzsi élettől az emberek nem válnak szentté; a törzsi élet azt teszi lehetővé, hogy közönséges emberek minimális stresszel biztosítsák együttesen a megélhetésüket, évről évre, nemzedékről nemzedékre.” (Daniel Quinn: A civilizáción túl)

Van, amit az irodalom tud foghatóbban szemléltetni és indokolni. Ilyen számomra Marlo Morgannak a Vidd hírét az igazaknak c. könyve. Gyermeki ártatlansággal néz a világunk dolgaira, és éppúgy furcsállja a bolygónk birtoklását, mint ahogyan mi megmosolyogjuk a Hold felszínén telket vásárlókat. Idézi az algonkin indián jóslatot, hogy majd ha kivágtuk az utolsó fát, megmérgeztük az utolsó folyó vizét és kifogtuk az utolsó halat is, akkor fogunk rádöbbenni, hogy az aranyat nem lehet megenni. „A földet nem lehet birtokolni, hiszen mindenkié, hozzátartozik minden létezőhöz. Osztozni, egyezséget kötni csak tisztességes módon lehet. A birtoklás végérvényesen kizár mindenki mást, mert benne nyilvánul meg a határtalan önzés…” – írja. A vezetés számára nem hatalommegosztási kérdés, hanem a többiek szolgálata (szolgálva uralkodik és nem uralkodva szolgál); egyéni képességek alapján sem hasítja részekre a csoportot főnök-beosztott határvonalak mentén:

„Ma neked kell vezetned! Egy darabig jó hátul kullogni, kellemes középen levegyülni a többiekkel, de egyszer mindenkire rákerül a sor, és akkor az élre kell állnia. Sohasem érted meg a vezető szerepét, ha nem érzed magadon a felelősséget… ideig-óráig mindenki az utolsó sorban menetel. Vajon nálunk a csavargók, a hajléktalanok beletörődnek-e az örök áldozat szerepébe? A legtöbb ember szívesen elvegyül a középmezőnyben. Nem túl gazdag, de nem is túl szegény. Nem szenved halálos betegségben, de nem is egészen egészséges. Erkölcsileg nem makulátlan, de nem bűnöző. Előbb vagy utóbb azonban nem ártana mindannyiunknak előre lépni, az élre állni, ha felelni akarunk önmagunkért.”

Eredetileg a Camino demokráciájáról akartam írni. Ezek az idézetek bevezetőül szolgálnak majd hozzá.

Megosztás

Bálványdöntögetők

Aki rohan, azt az idő szorítja, aki zarándokol, azt az idő tágítja. Aki menekül, önmaga elől fut, aki zarándokol, önmaga felé tart. Aki menetel, másokhoz igazodik, aki zarándokol, saját ritmusára jár. Aki túrázik, teljesít, aki zarándokol, teljessé lesz. Aki kirándul, kikapcsolódik, aki zarándokol, bekapcsolódik. Aki sétál, nézelődik, aki zarándokol, befelé figyel…

Az elmúlt hétvége sűrű volt programokban. Péntek délután belesett a rózsafüzér az aludt tejbe (író-olvasó találkozó). John Brierley – akinek az útikönyvét követtem a francia és a portugál Camino szakaszok alkalmával – beszélgetett (volna) az alkalmi hallgatóságával és dedikálta a magyarul megjelent írásait. Már az előadás elején megadta a szót a közönségnek, ami nem jött be, mert felszínre bukott a közönségesség is. Egy, szóhasználatában neoprotestáns, úr azt a választ próbálta minimum kétszer a szájába adni, hogy ez a zarándokút egyenesen bálványimádás: és nincs rá példa a Bibliában, valamint Jézus praxisából hiányzott. Ha volt is valami korábban, az rég elpusztult a történelem évszázadai alatt… (Gondolom itt a Jeruzsálemi zsidó Szentélyre utalhatott.) Két megjegyzés az előttem szólóhoz: (1) A zsidó tradíció három zarándokünnepet (salos regalim) tart számon, amikor a bibliai felszólításnak eleget téve (MTörv 16,16) tömegesen elgyalogoltak Jeruzsálembe. Útközben zsoltárokat énekeltek a Szent Város felé. Ezek régi földműves, aratási ünnepek voltak; a különféle gabonák első termését felajánlották a templomnak. Peszah (húsvét), savuot (pünkösd) és szukkot (a sátoros ünnep) alkalmával a főváros tele volt az egész Izrael területéről, sőt a diaszpórából (a szétszóratásban élő zsidók közül) érkező zarándokokkal. Peszah a „kovásztalan kenyerek ünnepe” is, amely arra emlékeztet, hogy az ősök száraz lábbal keltek át a Vörös tengeren, mikor kivonultak Egyiptom földjéről, a rabszolgaságból. Szukkot hét napján sátrakban laktak és étkeztek, ami a pusztai vándorlás idejét hozta vissza a jelenbe. Ezeket a zarándokutakat maga Jézus is járta, már a gyermekkorától fogva. Tudjuk, mert az Újszövetség éppen arról tudósít, hogy a hazafelé tartó úton elveszett:

Szülei minden évben fölmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Amikor tizenkét éves lett, szintén fölmentek, az ünnepi szokás szerint. Az ünnepnapok elteltével hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt anélkül, hogy szülei tudták volna. Abban a hitben, hogy az úti társaságban van, mentek egy napig, és keresték a rokonok és ismerősök között. Amikor nem találták, visszafordultak Jeruzsálembe, hogy keressék. Három nap múlva akadtak rá a templomban, ott ült a tanítók közt, hallgatta és kérdezgette őket. (Lk 2,41–46).

(2) Bálvány lehet bármi (anyagi és szellemi valóság egyaránt) a keresztény lelkiség szerint, ami eltakarja az élő Isten arcát, a helyébe kíván lépni. Ami nem az örökké fiatal, mindig eleven és új formákat találó, személyes kapcsolatról szól, az minimum gyanús. Nagyon fogós (és születésük révén a legrejtettebb) bálványok a vallási fanatizmus fabrikálta istenképek, melyek betűrágó szektás ketrecbe kívánják szorítani (hogy jól megfogható, körülírható legyen) a mindig titok, mindig nagyobb, minket meghaladó valóságot. A Camino éppen ilyen tabudöntögető, a komfortzónánkból kiszólító eszköz, ami szembe megy a fogyasztói társadalom dogmáival. A használati tárgyait megjavítja, ha módjában áll, és nem cseréli le gondolkodás nélkül. Szakít az individualizmus túlzó és közösségromboló mentalitásával. Odafordul a szegény, gyenge, magányos társak felé. Maga mögött hagyja a versengés önmagáért való mókuskerekeit, hogy az együtt megélt ünnepnek terítsen asztalt, vessen ágyat. Magyarországon alig találni nyitott templomot. Ez csak részben kriminológiai kérdés. Vajon vannak-e a rácsok mögött nyitott közösségek és barátságos, befogadó személyek? Minden cseppben a tenger köszön ránk. Nem vagyunk azonosak egyik megnyilvánulásunkkal sem egészen, mégis elárulnak ránk jellemző vonásokat a tetteink és szavaink. Volt egy beavató túránk, mikor cirka 10 km-es kóstolót kaptunk a Normafától induló magyar útszakaszból. Nem Spanyolországban, nem messze a lakásunktól, munkánktól. Ezen a rövid távon belül voltak profi módon kitáblázott vagy festett helyek, megrongált jelzések egyaránt, mintha 30–40 éve üzemelne már a hazai Camino. Őrzi a lelkes önkéntesek és a baltás „gyilkosok” kézjegyét. A spiritualitását a lábukkal teremtik azok, akik nap mint nap készek találkozni az újjal, a mással és az Egészen Mással (a kados, a héber szent szó ezt kódolja). A magyar út felszentelése sok apró lábnyom egy folyammá összeérése, sok kis emberi figyelem és mosoly országnyi terítővé szövődése útján történik meg. A vízzel való meghintés (áldó szavak és gesztusok kíséretében) ennek a valós szimbóluma lehet, nem pedig a helyettesítője. Ehhez a felavatási szertartáshoz a bakancsok talpa alatt zörgő kövek szolgáltatják a zenét; tücskök és gépkocsik társulnak a kórushoz, a harangzúgás is egy a sok szólam között. Ez a nyüzsgő valóság nem szorul rá semmilyen intézmény legalizálására, szilárdan áll a maga lábán. A bálványok ledőlnek, előbb-utóbb mind a porban végzi… egymás mellett hevernek a történelem árokpartján. Aki nem a megoldás része, az a probléma oldalát erősíti. Bálványt lehet építeni és bontani is, ugyanazzal a vakolókanállal, fűrésszel, csákánnyal, ami éppen a kezünk ügyébe esik. A gyümölcséről ismerszik meg a fa. Amikor a munkánk eredménye bedeszkázza az eget, amikor elválaszt és érzéketlenné tesz mások örömei-fájdalmai iránt, akkor nagyon festi magát, azaz hazudik nekünk az életünket illetően. Veszélyes társaság és bálvánnyá fejlődhet, bármilyen elit öltözetben és külsővel mutatkozik be számunkra. Ha a töprengésünk, álmatlan éjszakánk és alkotásunk tágasságot teremt, kitolja a horizontunkat, elfogadással és türelemmel ajándékoz meg a hétköznapjainkban, akkor a takarítás lendületében vagyunk, a szabadság levegője harsog körülöttünk… Erről mesél a következő, zseniális történet.

„A pap bejelentette, hogy a következő vasárnap maga Jézus Krisztus jön a templomba. Az emberek nagy számban jöttek, hogy lássák őt. Mindenki arra számított, hogy majd prédikálni fog, de ő, amikor bemutatták, csak annyit mondott, hogy »hello«. Mindenki vendégül akarta látni éjszakára, főleg a pap, de ő kedvesen visszautasította. Azt mondta, hogy a templomban szeretné tölteni az éjszakát. Mennyire jellemző, gondolták az emberek. Következő reggel azonban már korán eltűnt, még mielőtt a templomajtókat kinyitották. Rémületükre a pap és az emberek a templomukat vandál módra megcsúfítva találták. A falakra mindenütt az a szó volt felírva, hogy »óvakodjatok«. A templom egyetlen része sem menekült: az ajtók, az ablakok, az oszlopok és a pulpitus, az oltár, még a Biblia is, ami az olvasóállványon nyugodott. Nagy betűkkel és kicsikkel, tintával, ceruzával és minden elképzelhető festékkel. Ahová a szem csak pillantott, ott találta a szavakat: »Óvakodjatok, óvakodjatok, Óvakodjatok, óvakodjatok, Óvakodjatok, óvakodjatok, óvakodjatok…« Sokkoló. Irritáló. Zavaró. Lenyűgöző. Rémítő. Mitől kellene óvakodniuk? Nem mondta. Csak annyit: óvakodjatok. Az emberek első gondolata az volt, hogy ennek a mocsoknak, megszentségtelenítésnek minden nyomát letisztítsák. Csak az tartotta vissza ettől őket, hogy maga Jézus cselekedte ezt. Aztán, minden egyes alkalommal, amikor az emberek a templomba jöttek, a misztikus szó, »óvakodjatok«, kezdett beleágyazódni az emberek agyába… kezdtek óvakodni a Szentírástól, így aztán képesek voltak hasznot húzni belőle anélkül, hogy vakbuzgók lettek volna. Kezdtek óvakodni a szentségektől, így aztán megszentelődtek anélkül, hogy babonásakká váltak volna. A pap kezdett óvakodni az emberek feletti hatalmától, így aztán segíteni tudott anélkül, hogy felügyelt volna. És mindenki kezdett óvakodni attól a vallásosságtól, mely szüntelen önelégültséghez vezet. Törvénytisztelők lettek, de a gyengékkel együtt érzők. Kezdtek óvakodni az imától, ezért aztán az nem gátolta meg őket abban, hogy önállóak legyenek. Még az Istenről alkotott fogalmaiktól is kezdtek óvakodni, így aztán képesek lettek felismerni őt a templom szűk falain kívül is…” (Anthony de Mello SJ: Szárnyalás)

Megosztás

Találkozások öt lépésben

(1) Kopogtatnak az ajtómon. Első lépésként leteszem a kezemből, amivel éppen foglalkoztam, hogy szabaddá váljak észlelni azt az újat, ami közelít hozzám. Lehet úgy is élni, hogy nem találkozok magammal és idegenekkel sem: párhuzamos monológokkal ütjük agyon az időt, látszólagos kapcsolatokba ringatózva. Tudatosítom a testem, hogy itt vagyok, éppen azon a helyén az univerzumnak, ahol valaki más velem egy időben áthalad. Van egy közös történetünk, ami most veszi kezdetét. Ezt az intenzív jelenlétet úgy tudom megőrizni, hogy figyelek a másik csendjére, amiből kilép elém. Én is az vagyok igazán, aminek a hallgatás idején mutatkozom. A beszéd lehet menekülés a magammal való szembesülés elől. Engedem, hogy úgy lássam az engem körülvevő világot, amint van: nem akarok hasznot húzni belőle. (2) Belép hozzám valaki. Elvárásokkal vagy előítélettel közeledem-e hozzá? Be akarom sorolni őt is az eddigi tapasztalataim közé… be akarom fogni a saját céljaim szolgálatába… Látni és nem ítélkezni szeretnék. Vajon mi ragad el ettől a tiszta észleléstől? Bármi is történjen, nem háborodok fel azon, hogy felháborodtam, nem félek attól, hogy félek… A társam más, nem az én tükörképem; ezt a különbözőséget elfogadva és érzelmileg is átölelve találkozhatunk egyMÁSsal. Nem fenyeget az a tény, hogy ő eltérően él, gondolkozik, érez, mert én is más vagyok, mint ami lenni szeretnék (mint amivé válhatok a jövőben). A TE által tudom csak kimondani, hogy ÉN vagyok (Martin Buber). (3) Felelősséget vállalok (elköteleződöm). A kapcsolat (a beszélgetés is) játék: könnyed komolysággal végzett művészet. Görcsös kötelességteljesítés helyett játékos belefeledkezés; mint papírcsónak tánca a patak vizén. Adunk egymásnak időt, ingyenesen. Az apró „nem”-ek kimondása egy érett igen előtt készíti az utat. Nem a tagadás, hanem a felelős tervezés és az erőim beosztása jellemez. Úgy tudok valamit nem vállalni, hogy a találkozásban megélt közösség élő maradjon. Két vészkijárat: az önsajnálat és az érzéketlenség páncélja. Ezek hatására vagy kimenekülök az intimitásból vagy lehúznak az érzelmeim, mert a kapcsolat okozta sebekkel vagyok elfoglalva. Kész vagyok akár kínos érzelmeket is közel engedni magamhoz és együtt lenni velük. Nem akarok belegabalyodni, csak annyiban megyek a mélyére, hogy tisztábban lássak. Minden háború a másik el nem fogadásával indul, a fegyverek „csak” szimbolizálják ezt a búvópatakként a mélyben rejtőző igazságot. (4) A megbocsátás folyamatában élek. Valamit elszenvedni, nem jelent szükségszerűen szőnyeg alá söprést, áldozati pozíciót, veszteséget. Az elfogadás és a megbékélés előszobája, ha beépítem a napi gyakorlatomba azt a felfedezést, hogy a másik is megbocsát nekem, fel tudja dolgozni az általam okozott sebeket. Így az egymás mellett élésből el tudunk jutni az egyMÁSért, egyMÁSban létezés szintjére. Mindannyian végtelen gazdagságot hordozunk, ennek megnyitása a többiek felé valóságos csoda. A feltétel nélküli kapcsolat kiengesztelődött viszonyokat feltételez mind a két oldalon. Túl minden csalódáson és kezdeti elképzeléseink gyászán, egy érett életszövetség épül velünk, a barátság maradandó alapjára. A hűség magát indokolja, nem szorul külső igazolásra. Ez a kapcsolat sem felhőtlen, de már nincs kiszolgáltatva a nehéz időkben. (5) A búcsúzásban a teremtés lehetőségét látom. Sokan azért nem mernek találkozni, hogy egyszer nehogy vége legyen ennek a felemelő szépségnek. Tömören szólva: nem mernek élni, hogy nehogy meg kelljen halniuk. A búcsú minden esetben felkínálja a számvetés lehetőségét; rádöbbenhetünk, hogy mi minden történt velünk az együtt töltött idő alatt. Ráébredhetek, hogy az élete bennem is folytatódik, mint ahogy ő is magával visz engem örökre. Így sokszorozzuk magunkat, más szinten élünk tovább. Az elválás az újabb találkozások feltétele, a teremtésünk folyamatosan zajlik, amiben aktív szereplők vagyunk, nem működik a bevonásunk nélkül. Egy feltétel és elvárások nélküli szeretet akar kimunkálódni bennünk, ami túl van az érzéki jón és rosszon.

Megosztás

A hang születéséről

Ha igazán tudnánk imádni Istent, a nagy folyók szelíd nyugalmával haladnánk át a világon… (Assisi szent Ferenc)

Valaki, az örök élet reménytelen titkát feladva, a hosszú élet lehetőségén rágódott, amikor hallott Ikaria szigetéről. Nincs benne semmi különös, mégis maga a csoda. Nagyon sok, száz évnél idősebb ember él ott. Ennek a rendszeres rendszertelenség lehet az oka, az Ikarián élőknek ugyanis nincs órájuk, akkor kelnek és fekszenek, amikor akarnak. Az ott lakók rendesen dolgoznak, koránt sem lusták, de ezt akkor teszik, amikor nekik tetszik. Ahogy ma fogalmazunk: stressz nélkül élnek. Nem nézik ötpercenként az órájukat, mint mi, hogy éppen hol kellene lenniük. A csendről beszélni éppúgy perverz vállalkozásnak tűnik, mint az ürességtől kongó templom kis közösségét azzal traktálni, hogy milyen sokan kerülik az Isten-házát. Csak a megközelítés módjáról szólhatunk, arról a személyes rétegről, hogy nekünk mit adott vagy tőlünk milyen gubancokat vett el a hallgatással töltött idő. „A szeretet csodáját – mondja Pilinszky –, ha bekövetkezik, némaság kell, hogy óvja-takarja. Azzal birtokoljuk, hogy nem érünk hozzá egy újjal sem.” Ahhoz, hogy ezt az óceánt megtapasztaljuk, át kell törnünk az álmosság és unalom falait, amik elválasztanak a valódi élet frissességétől. A világ zaja eltompul, mint amikor valaki a víz színe alá bukik. A felfedezésre váró, nyüzsgő univerzum azonban feledteti a korábbi színfalak emlékét. Minden lelassul, könnyűvé válik és nyugalmi helyzetében szemlélhető. A külső események nem sürgetnek a továbblépésre, jó csak úgy itt maradni és megélni a létezés örömét, ingyenességét. Aki a kisujjával érinti a felszínt, annak is van egy egyéni élménye erről az irdatlan víztömegről. És számára ez lesz a teljesség is. A környező világ túlontúl zajos és bonyolult marad a számára, és ez fogva tartja a tekintetét, a hallását, egész lényét. Ebből a szempontból mindegy, hogy egy kismadár lába apró zsineggel vagy súlyos láncokkal van megkötözve; a végeredmény azonos: nem tud elrugaszkodni, szabadon szárnyalni. A tengerben az is jó még, hogy ki-be járható. A mi döntésünk, hogy meddig ereszkedünk bele, és mikor szállunk ki a partra pihenni. A meditáció – ha komolyan vesszük a belső szabályait – az egyik legfárasztóbb szellemi tevékenység, amivel eddigi életem során dolgom volt. Visszatalálni a saját fókuszomba (és hűségesen ott maradni) szinte a lehetetlenséggel határos vállalkozás. A várakozás során nyugtalan, sőt menekülésre késztető gondolatok jöhetnek: tehetetlenséget, bizonytalanságot élhetünk meg önmagunkkal kapcsolatban. Máskor az unalom, az üresség érzése gyötör. A jövőtől való félelem, a múlt fárasztó emlékei és árnyai mind-mind megviselik a kitartó figyelmünket. Van-e értelme, eredménye ennek az egésznek? Mások mit szólnak hozzá? Mi lesz, ha elveszítem magam, az életem irányításának képességét? A találkozás ebből a szemlélésből kilépve lesz igazán örömszerző számunkra – ekkor meglátjuk a másikat, halljuk és értjük az ő csendjét. A maguk mélységében észlelem a saját vágyaimat és ár(ék)aminat, le tudom fordítani a saját magam és a társam hangzavarát valódi igényeinkre. Érzékennyé válunk egymás gazdagságának a megtapasztalásához. A csend a mindenség szívdobbanásait összekötő szál, egy pillanatnyi kiváltságos hely a teremtésre.

A hallgatás egészen más, mint az elfeledkezés és hidegség; a hallgatásban szeretünk a legizzóbban. A lárma és a szavak gyakran kioltják a belső tüzet. (Charles de Foucauld)

Mint ahogyan szünet nélkül nincs zene, ezek az apró megállások is szükségesek a haladásunkhoz. Engedem történni a világot, hagyom, hogy hasson rám. Mint Illés próféta, aki az enyhe szellő susogásában hallotta meg Isten hangját.

S lám, az Úr elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a szélviharban. A szélvésznek földrengés lépett a nyomába, de az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte... [Amikor Illés már remélni sem merte – az enyhe szellő susogásában megszólalt az Isten.] (1Kir 19,11b–13)

Isten az ellentétek egybeesése (N. Cusanus) – ami állandó benne, éppen az változik és fordítva. Ami kiszámítható, az talányos; és van, ami titokszerűségében mégis közel jön hozzánk. Ugyanez eljátszható az egyszerű és összetett, a barátságos és idegen, a fennkölt és prózai párosokkal egyaránt. A hallgatás beszédesebb lehet minden szónál. Popper Péter mondta egy alkalommal, hogy ha ő lenne a Sátán, semmi mást nem tenne, mint napról-napra egy kicsit gyorsítana a világon. Ezt hallva többen felkiáltanak, hogy hiszen éppen ez történik… Az árral szemben kell úsznia annak, aki abban keresi a megoldást, hogy lelassítja az életét. Mert a kultúránk egyre jövedelmezőbb, takarékosabb, gyorsabb és sokoldalúbb akar lenni, minél előbb. Aki csak úgy van, nem termel, nem hoz létre kimutatható értéket – gondolják. A csend ezzel szemben visszavisz önmagadhoz, arra a belső szilárd pontra, ahonnan szemlélheted és újraszőheted az életed „elvarratlan” szálait. Egyszerűen, mint az országút, ami mindenkihez elvezet. Ingyen, mint a válogatás nélkül, bárkit átölelő levegő, tápláló kenyér és megnevettető bor.

Megosztás

Hello D.!

Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra. (Charles Darwin)

Megosztás

Vallásnak látszó tárgy

Aki nem tudja, melyik kikötőbe tart, annak egyik szél sem kedvez. (Seneca) A kagyló univerzális jelképpé nőtt. Amikor a bankkártyámon saját háttérnek választottam, a kolléganőimet kicsit megzavartam vele a bírálat során; aztán engedték meggyőzni magukat, hogy csupán útjelzőként használják a világot járók. Talán a vallás fogalmának a leporolása és újra értelmezése közelebb visz minket e jelenség megértéséhez. Itt nem csupán a hit tárgya (amit vallunk) és az aktusa (amivel hiszünk) vannak a porondon. Olyan értelemben beszélünk róla, mint ami segít számunkra a külvilág ingereihez viszonyulni, megérteni a minket belülről feszítő erőket és valósággá váltani a szunnyadó álmainkat. Röviden: ami élni segít nekünk, magyarázatot ad a felmerülő kérdéseinkre. Ebben a távlatban a Camino is vallás; ha elfogadjuk, hogy annak a bizonyos függönynek (Mt 27,51–52) a hasadékán át a szent és a profán világ eggyé vált. Az előző kép magyarázataként ide kívánkozik, hogy Jézus Krisztus halálakor a jeruzsálemi templom függönye, ami a Szentek Szentjét – azaz az Isten jelenlétét jelképező frigyládát – választotta el az áldozati résztől, kettészakadt a tetejétől az aljáig. Pogányul szólva: amit korábban az Olümposz vagy a Sion hegy magasára távolítottunk el magunktól, része lett a hétköznapjainknak, berobbant a szürke és monoton életünkbe. A zarándoklat nem új keletű szokás. Már a zsidó (és rajta keresztül az európai keresztény) hit alapeleme, Ábrahám története óta.

Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! (Ter 12,1)

Otthagyni a megszokott, kitaposott ösvényeket valami ismeretlen kedvéért – másként szólva: sötétbe ugrani –, a vallások vitathatatlan sajátja. És ez a buzgóság abból a reményből táplálkozik, amit Pál a második Korintusi levélben (5,1) úgy önt szavakba, hogy földi sátorunk leomlása után örök hajlékot kapunk – mert „idegenek és jövevények vagyunk a földön” (Zsid 11,13). Egyik ókeresztény irat – vagy Erasmus hamisítványa – így ragadja meg ezt az eddig ismeretlennek vélt állapotot:

Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként, mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek. Bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra… (Levél Diognétoszthoz)

Összefoglalva a zarándok lét ABC-je: 1. Az utat valaki (aki megbízható és gondoskodik rólunk) számunkra készítette és végigjárta. 2. Van célja – nem csupán fakitermelő ösvény – vezet valahová. Isten a gyökér (Origenész), tőle árad belénk az élet. Ezért tudunk tovább nőni, burjánzani az univerzum felé. 3. Járni lehet rajta. Elégtelen gondolkodni róla, testestől-lelkestől és két lábbal rá kell lépni. A gyakorlatban mutatkozik meg a hit. 4. Új meg új perspektívák nyílnak meg általa, megment az előítéleteinktől és a szűkkeblű hozzáállástól. A jóság önmagát igazoló élménnyé erősödik. 5. Közben társak is csatlakoznak, akikkel könnyebb a járás. A találkozások és búcsúzások hálójában új kapcsolatok érnek meg. Isten nem magányos, ő maga a szeretés: egyszerre van jelen benne az Én, a Te és a Mi. Tehát a krisztushívők értelmezésében egy folyamat részesei vagyunk, a születésünk pillanataitól egy mennyei otthon felé tartunk, ahol egyszer minden és mindenki a helyére kerül. Nem véletlen ezért, hogy a keresztények első megnevezése, amit az Apostolok Cselekedeteinek könyve rögzít: „az Út emberei”. A magyar fordítások közül a Károli Biblia adja vissza legpontosabban, ezekkel a szavakkal:

Saulus pedig még fenyegetéstől és öldökléstől lihegve az Úrnak tanítványai ellen, elmenvén a főpaphoz, kére ő tőle leveleket Damaskusba a zsinagógákhoz, hogy ha talál némelyeket, kik ez útnak követői, akár férfiakat, akár asszonyokat, fogva vigye Jeruzsálembe. (ApCsel 9,1–2)

Itt ér össze a latin Via, a japán Do és a kínai Tao, mellyel maga Jézus is azonosult (az „Én vagyok az Út…” kezdetű parabolájában – Jn 14,6). Emmanuel Lévinas írja, hogy „a házában lakó ember nem ismeri Istent.” A Názáreti tanító úgy jellemzi magát, hogy ,,a rókáknak odúik vannak és az ég madarainak fészkeik: az Emberfiának pedig nincsen, hová fejét lehajtsa.” (Mt 8,20) Buddha is vándortanítóként élte napjait. Huszonkilenc évesen családját, feleségét és csecsemő fiát elhagyva az igazság keresésének szentelte magát. Megvilágosodása után pedig Észak-Indiát bejárva terjesztette életfilozófiáját. Aki tudni, tapasztalni szeretne, annak szűkössé válnak a falak, ezért kerekedik fel, hogy valami újjal, tágasabbal találkozhasson. Az otthontalan otthonosság bárki számára megtapasztalható élmény. Az a két ismerősöm, aki előttem járt a francia úton, nem nevezhető kifejezetten vallásosnak, a szó klasszikus értelmében. Az esti miséken is elvétve találni ismerősöket, akikkel nap mint nap együtt izzadtunk a kapaszkodókon. Logikus oka van ennek – ez a nevében zarándoklatnak becézett gyakorlat felülemelkedett a hétköznapi (egyházi) fogalmakon, és bárki számára elérhetővé, emészthetővé, emberivé alakult át. Az életnek akkor is van (vagy lehet) értelme, ha azt nem azonosítjuk a Mozdulatlan Mozgató, a Mennyi Atya, vagy bárki más alakjával. Olykor ezek a kitüntető megközelítések még könnyebb megoldásnak is tűnnek, mint a fáradtságos munkával megtalált válaszok. Egyik útitársunk (Varga Lóránt) szavaival élve, hogy a Camino út vagy labirintus lesz-e számunkra, az szintén egyetemesebb szinten dől el, mint amit egy-egy hitvilág átfogni képes. Mindkét lehetőség ott nyújtózkodik az előttünk elterülő térképen. Aki tévedt már el életében, az jól tudja ezt. Ha nincs kiindulási (viszonyítási) pontunk, akkor az egész világ zagyvává és zavarba ejtővé válik. Mint egy sötét pókháló, ami foglyul ejt bennünket. Vannak utak, ösvények minden felé, csak bátorságunk nincsen elindulni rajtuk, hiszen ki tudja, milyen messzire vihetnek a valódi célunktól, az esti szállástól… Vannak több száz arcú hitek, vallási Pantheonok. A Camino is egyéni bejáratok tömegével tűzdelt szentélyépület. Lóránt egészen pontos katalógust készített hozzá:

Vannak olyanok, akiknek egyszerű erőpróba annak bizonyítására, hogy képesek egy adott távot adott idő alatt végigjárni. Van, akinek vallásos hite megerősítéséül szolgál; megint mások turistaként járják végig általa Spanyolország városait. Vannak, akik egyszerűen nem tudják, mit is keresnek ott, de olyanok is akadnak, akik lelki békére és csendre vágynak. Vannak, akik izgalomra áhítoznak, vannak, akik a szerelmüket keresik, és akik éppen azt akarják elfeledni. Mindenki másért járja a Caminot, és ennek megfelelően mindenki mást kap tőle.

Többnyire azt, amire éppen a leginkább szüksége van. Mivel ez az utóbbi gondolat szinte sebészi pontossággal írja le a szeretet fogalmát, nem véletlen, hogy kortól, nemtől, kultúrától függetlenül jól értik és érzik, akik megkísérlik felfejteni ennek az útnak a titkát.

Megosztás