Praktikus - Jézus lábszaga

Reggelente, a csendes készülődések idején, játszok azzal, hogy megfigyelem a gondolatfűzésemet, reakcióimat. Nagyon izgalmas tevékenység, csak ajánlani tudom. Sok apró részlet kerül ilyenkor felszínre, néha több tíz éves távlatból, amik színezik, finomítják a világomról kialakított képemet. Hétfő hajnalban - amikor ezt írom - Zalába indulok. Mivel nyári meleget jósolnak, egész hétre, kevés ruhát csomagolok, az ernyőmet is kiteszem inkább. Fogkrémből és borotvahabból kis kiszerelésűt vásároltam. Ezek se húzzák a karomat hiába. Már az utcán járok, amikor a buszmegálló felé fordulva eszembe jut, hogy otthon levehettem volna a dezodor műanyag tetejét (amire úgy sincsen szükségem), azt a "fél" grammot is megspórolva magamnak. Fölösleges cipekedés? Kóros vagy praktikus szemlélet? Az evolúció nem ismer tréfát. Egy-egy faj számára életfontosságú (talán nem költői: élet-halál kérdés), hogy mekkora a szárnyak fesztávolsága, milyen a bóbita színárnyalata, vagy a testtömeg hogyan aránylik a méretéhez... Az is visszajött a múltból, hogy egyik átmeneti albérletemben (végül is mind az) nem volt mosógép. Bonyolult volt megoldani a mosás-szárítás - egyébként kispályás - feladatát. Aztán az olaszországi nyelvkurzus, amikor egész nyáron kézzel öblögettem ki a ruháimat. Akkor olyan természetes volt ez, mint a levegővétel. Mind apró szilánk, mozaik részecskék, a kamínóra való felkészüléshez. Attól még, hogy valami nem tudatos szinten zajlik, nagyon is működik. Ez a magyar út sem a semmiből ered és nem is vész bele az ismeretlenségbe. Logikus helye van a személyes történetemben. Megérik, elérkezik a saját naptára alapján. Arról már írtam korábban, hogy a kamínó egy speciális vallás. Nem a babona vagy vakbuzgóság terminológiája szerint, hanem a mentalitás, gondolkodásmód, életforma oldaláról megközelítve. Amikor hátizsákos turistát pillantok meg valahol a belvárosban, önkéntelen támadó ötletem, hogy talán zarándok lehet. Nézem az arcát, a kezét, keresem a kagyló jelet. Pedig nem lenne rá szükség. A maga nyaralásában, vagy albérlet váltásában éppúgy tart a célja felé, mint akik ezt meditáció, kirándulás, országjárás gyanánt űzik. A tudatosság, a figyelem fókusza lehet előny egyik-másik üzenet felfejtésében, de nem kizárólagos helye és kiváltsága az elmélyülésnek, benne a hazatalálásnak. Mindegy ezért, hogy a Népligetnél a belföldi járatok vagy a bécsi repülőtér felé indulok; hogy szigetlakók vagy kolduló vak pár, esetleg a helyét türelmetlenül keresgélő nyugdíjas néni kerül az utamba. Mind összekapcsolódunk, egyek vagyunk; jóval mélyebben és valóságosabban, mint amit a fantáziánk spektruma befog(ad)ni képes. Keresztényiül szólva: Jézus lábszagát érzed, ő horkol a szomszédos matracon, ő ül melletted a buszon, metrón, vonaton. [Isten is praktikus, fölösleges lenne újra megtestesülnie.] Apró gesztusok, jelentős gesztusok: a csomagomhoz sem ragaszkodom, inkább az alsó raktérbe adom. Kis palack vizet kérek, elegendő arra a 4 órára. A csomagom azonosító címkéjének a hátlapját nem dobom el, a pénztárcámba csúsztatom. A víz, a papír nem kifogyhatatlan kincsek. A "szokásos" munkahelyem mellett suhanunk el, páran dohányoznak a tetőteraszon. Az arcuk nem vehető ki jól, mintha idegenek lennének, mégis ismerősök. Nagy valószínűséggel meg tudom állapítani, hogy a 4. emeleti ablaksornál kik ülnek az operátori boxokban. Mégis több 100 kilométerrel odébb kezdek ma délelőtt oktatni, a munkatársaim és a hely is otthonos. Összetartozunk, az 1+1 igazságában. 1+1, az egység. Én+Ő, az nem 2 egyed, hanem Mi. És a sok-sok Mi fogja megteremni, kiváltani azt a minőségi ugrást, amire nincs is szavunk, majd kitaláljuk akkor. Talán az lesz, hogy ubuntu. Addig marad nekünk Jézus (vagy Buddha, vagy ...) lábszaga és a remény, hogy kimondhatatlan illattá nemesedik egykor.

Megosztás

Itthon, úton

A magyar út nagyon fiatal kamínó, egy 800 évesnél idősebb fa csupán 5 éves ágacskája. Ez a kis, jelentéktelennek tűnő hajtás azt bizonyítja, hogy élő valóságról beszélünk, ami idővel fejlődik, alakul. A jelzések és a szakaszok rugalmasan átkerülnek, lassan csiszolódnak és szilárdulnak egy jól kiszámítható ösvénnyé. Rövidesen képes útikönyv készül hozzá, már most egyre többen járják egyénileg. Talán a mi napjainkban állandó szálláshelyek, éttermek települnek hozzá, így összenőve a Santiagóig tartó folyammal.

A test részei egyként viselkednek, nem mondja egyik a másiknak, hogy „nincs rád szükségem…” (1Kor 12,12–27) A jelképeink akkor hitelesek, ha megvalósítják, elősegítik annak a létrejöttét, amit szimbolizálnak. Az egy fókuszban összefutó fonalak a kagyló erezetére utalnak, fentről – elég magasból – nézve. Aki Budapesten rálép az útra, az már Compostelába tart, akkor is, ha soha nem lépi át az országhatárt. Így épülünk napról-napra, lépésről-lépésre egy élő szövetté, akik érzékelik egymás örömét és fájdalmát egyaránt. Együtt gyászoljuk a vonatbalesetben odaveszett társainkat, és örülünk a mögöttünk araszolgató ismeretlen ismerősök beérkezésének.

Megosztás

Eligazodás

Nem kell megértenünk a világot; elég, ha eligazodunk benne. (Albert Einstein)

A világ olyan kusza és sokrétű, hogy senki sem képes igazságot szolgáltatni, a szó teljes értelmében. Talán ezért zajlik annyi bírósági játszma a törvényalkalmazás terepén kívül is. Jaj a prófétáknak, a megmondó embereknek - azoknak, akik fenemód biztosak a dolgukban. Az új (Ferenc) pápa kezd kimozdulni az orákulum szerepéből az emberségesség irányába. Sajnos ő sem tud (vagy merészel) forradalmárrá válni a maga rendszerében. Ehhez t.i. fel kellene borogatni olyan sok asztalt, hogy könnyen a vesztőhelyen végezné, mint a názáreti Jesua rabbi. Mikor lesznek a melegek végre egész emberségükben (a szexualitásukkal természetes egységben) elfogadottak a keresztény berkekben? Mikor lesznek áldottak az elvált személyek az új kapcsolatukban? Soroljam tovább? A német evangélikus egyházban vannak válási istentiszteletek: amikor a házastársak ismét összehívják a rokonokat, barátokat és ismerősöket a templomba. Itt elmondják, hogy mit köszönnek egymásnak a közösen töltött időből; megbocsátják a másiknak az okozott sebeket, majd az egész történetüket Isten végtelen szeretetébe ajánlják. Végül békével távoznak, immár a külön-külön útjaikra. És az egyház közössége ebben a nehéz órában IS fogja a kezüket, bátorítja őket, miként a házasság gondtalan örömében mellettük állt. Nem logikai megértésre, boncolgatásra, példálózásra van szükségük ugyanis, hanem mély egységre, empátiára. Pilinszky írja-mondja, hogy a szeretet a legjobb diagnoszta; igazi, valós diagnózist az tud felállítani, aki legalább olyan szinten kívánja a másik jólétét, mint a sajátját. Ekkor jellemzően már nincs szükség kórképekre, mert bőven eligazodnak a felek a számukra feltáruló ösvényeken. Olyan megismerésre téve szert, ami után csillapul a tudat olthatatlannak vélt szomjúsága. Igazodunk, eligazodunk.

Megosztás

Vendég vagy?

Egy hétig Zalaegerszegen dolgoztam. Ebédszünetben egyik kolléga megszólított a folyosón: "Ugye te itt vendég vagy?" Zsigerből vissza akartam utasítani... 15 éve dolgozom a cégnél, én már mindenhol otthon vagyok, gondoltam. Aztán hagytam magamban dolgozni az ütős mondatot: v e n d é g v a g y o k. Pedig mennyire otthonosnak tűnik a díszlet, a kis környezetem, a körülöttem lévők. Annyiszor fordult már velem a világ, mikor percek alatt tűntek el mindezek. Miért olyan nehéz elfogadni ezt az otthontalanságot? A camino, akarom mondani kamínó tud magyarul is. Balázs döbbentett rá, hogy lehet ragozni magyarul, tehát magyar szó: kamínózunk két nap múlva; a kamínón sokan leszünk; a kamínós képeket majd itt láthatjátok... Azért mert a Lánchídnál kezdődik, még kiszakít a megszokott ritmusunkból, a kényelmes ágyunkból, a bennfentességet nyújtó kapaszkodóinkból. Itthon is vendégek lehetünk. A titok nem attól izgalmas, hogy misztikusan érthetetlen, hanem, hogy természetességével körülölel, átjár minden pillanatban. Nem lehet rámutatni, kiragadni a valóság szövetéből. Viszont amikor bele vetjük magunkat, igazán hordoz és ringat. Vendég vagyok magamnál is. Alázattal elfogadom, hogy idővel tovább állok a beidegződéseimtől, énképeimtől, mások által gyártott elvárásaimtól, és haladok tovább a hajnali hűvösben... új városok, ismeretlen tájak, eddig nem volt emberek felé. Mert a vendégség sem örök. Lesz egy hazatalálás - abban azonban nem érdemes reménykedni, hogy ott véget érnek a meglepetések.

Megosztás

A krumplileves és az éhes kismadár

A magyar zarándokútra való ráhangolódásként olvasom és emésztem a megjelenő gondolatébresztőket. Amelyiket be tudom építeni, arról nem írok külön, itt olvashatók. A legutóbbi feldolgozása járt némi feszültséggel, így idézet következik:

Két barátnő együtt főzőcskézett, s közben az élet dolgairól beszélgettek. Egyikük beszédében egyre több aggódnivaló sorakozott. Aggódott a családjáért, meggyógyul-e az édesanyja, sikerül-e fia felvételije. Aggódott amiatt, hogy megmarad-e a munkahelye és amiatt, mit fognak szólni az ismerősök, ha munkanélküli lesz. És még egy jó pár aggódnivalót felsorolt az életéből. Barátnője egy ideig megértően hallgatta, majd azt kérdezte tőle: - És jó neked, hogy ennyi minden miatt aggódsz? - Persze, hogy nem jó. De hogy szabadulhatnék meg az aggódástól? Erre a barátnő villára szúrt egy frissen megfőtt, gőzölgő krumplit, és azt mondta: - Gondold azt, hogy a gondjaid egyike ez a krumpli! Nézzük, mit teszel vele! Azzal a másik nő tenyerébe tette a krumplit. A nő egyik tenyeréből a másikba dobálgatta a tűzforró krumplit, végül már nem bírta tovább, és egy tányérra ejtette. - Megkönnyebbültél? - Igen, de még mindig nem értem. - Amíg aggodalmaskodsz, az csak fájdalmat okoz és elgyötör téged. Add át a gondjaidat Istennek, szabadulj meg az aggodalmaskodástól, bízz abban, hogy nem vagy egyedül a gondok megoldásában, és másképp fogod látni azokat. Már nem gondoknak, hanem feladatoknak. Tarts aggódásmentes diétát! Az első lépés a forró krumpli. Amint megjelenik tudatod felszínén az aggódás valami miatt, gondold azt, hogy az egy tűzforró krumpli, és add oda gyorsan a Gondviselésnek! Ő majd tudja, mihez kezdjen vele, te pedig megkönnyebbülsz.

Az első gondolatom az volt, olvasva a fenti bejegyzést, hogy minden dolog azonos önmagával, persze... Aztán ugrott be, hogy mi a bajom ezzel az önnyugtató mantrával. Nagy Feró mesteri paródiában zengi el a véleményem.

Gyermekmese Jó estét gyerekek! Remélem, ágyban vagytok már! Ma este az éhes kismadárról mesélek nektek. Történt egyszer, hogy nagyon éhes lett a kismadár. – Éhes vagyok! Éhes vagyok! – rikoltozta. – Te, ne legyél már annyira éhes, kismadár! – mondtam neki. Aztán ennyiben maradtunk. Aludjatok jól, álmodjatok szépeket! Jó éjszakát, gyerekek! (társíró: Németh Alajos; előadó: Bikini)

Azzal a kádári gumicsonttal élve, hogy a „krumplileves legyen krumplileves”, az aggódásnak is megvan a maga léleknevelő feladata. Ha valami szent etikett kedvéért azonnal a szőnyeg alá tuszkoljuk, elmarad az áldása, hogy t.i. belülről tágít, növeli a lelki energiáimat. A szomorúság, félelem, kétségbeesés nem ördögtől való érzések, az egész emberségünk megélésének útjai. Megtapasztalhatjuk, hogy ilyen félkészen vagyunk épek, a (nyolc) boldogság pedig feszültségek között megélt harmónia.

Megosztás

A farkas(od)ról másképpen

A magyar caminora való felkészüléséhez kétnaponta kapok gondolatokat, történeteket. Ezek közül osztom meg egyiket most veletek:

Egy este az öreg cherokee indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, ami minden emberben zajlik. Azt mondta: – Harc dúl bennem. Egy szörnyű háborúskodás két farkas között. Egyikük a rossz. A félelem, a düh, a irigység, a féltékenység, a szánalom, a mohóság és a kapzsiság, az önteltség és az önsajnálat, az erőszak, a gőg, a bűntudat, a neheztelés és a harag, a kisebbrendűségi és felsőbbrendűségi érzés, a hazugság és a hamisság, a hűtlenség, a büszkeség. Másikuk a jó. A szeretet, az öröm, a béke, a remény, a nyugalom, az alázat, a szerénység, a kedvesség, a jóindulat, az empátia, a nagylelkűség, az igazság, az együttérzés és a hit. Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte nagyapját: – És melyik farkas győz? Az öreg indián mosolyogva válaszolt: – Az, amelyiket táplálod!

A levél végén szerepel egy-két gondolkodásra késztető kérdés is:

– Én melyik farkast táplálom magamban? – Mi történne, ha egyáltalán nem adnék enni a rossz farkasnak? – Mennyi plusz energiát igényel, ha tudatosan egyre több táplálékot adok a jó farkasnak magamban? – Mit várok a magamban nevelt farkastól?

Ezzel a történettel részben tudok azonosulni. A búzáról és a konkolyról szóló példabeszédet olvasva (Mt 13,24–30) értettem meg a türelem jelentőségét: „…nehogy a konkolyt kiszedve kitépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok együtt felnőni mindkettőt az aratásig…” A rossz elleni küzdelem öngyűlöletbe fordulhat, amikor elveszítjük a pozitív értékeink észlelését. Értékes energiákat pazarolunk a bennünk feszülő élet-teliségből egy tévesen felfogott aszkézis kedvéért. A mentális működésünk jóval összetettebb valóság, mint ami lefordítható lenne jó-rossz, világos-sötét ellentétpárokra. Az ember sem nem angyal, sem nem állat – írja B. Pascal –, és az a legnagyobb gond, hogy aki minden áron angyallá akar változni, az állattá lesz. Éppen ez az önbecsapás, amely kontroll nélkül tépkedi a konkoly szárait (nem ügyelve a mélyben lapuló összefüggésekre), vezet el oda, hogy tagadja a benne feszülő és harmónia után kiáltó végleteket. Az elfojtás pedig többnyire valamilyen robbanásban szokott kicsúcsosodni, ami olyan elemi erővel tör fel, hogy nemcsak a veteményt, hanem az egész mezőt romba dönti.

Túl a jóról és rosszról alkotott fogalmakon van egy rét, ott várok rád…

Ha már farkas, akkor közelebb áll hozzám Assisi Ferenc találkozása a gubbiói egyeddel (Fioretti 21). Egy hatalmas vadállattól való félelem hatalmába kerítette az itáliai városka lakóit. Ferencnek megesett a szíve rajtuk, ezért felkereste a betolakodót; Farkas testvérnek nevezve elbeszélgetett vele, majd összebékítette a polgárokkal. Utána békésen élt az ordas az emberek között, akik etették őt, és egyetlen kutya sem ugatta meg többé…

Van, hogy az önmegtagadó aszkézis a bátortalan sérülékenyek útja. Akik félnek a valóban összetett dolgoktól. Az ellentmondásos egységben felfedezhető valóságtól. Akik türelmetlenek. Akik fegyelmezetlenek. Akik látványos, de leegyszerűsített „elvek” merev önmagukra erőszakolásával vélik megúszhatónak a tényleges valóság és élet megismerésének, megtapasztalásának sokkal rögösebb, fáradtságosabb és kétségkívül nehezebben kiszámítható kimenetelű kihívását. Ráadásul az aszkézis igen sokszor önnön látszólagos ellentétét, a büszkeséget, a gőgöt, az önérzeteskedést, az alkalmazkodásra való merev képtelenséget kendőzi. Van azonban középút… Az önuralom, önmérséklet és az önkorlátozás. Ami jóval több, mint a gáttalan önérvényesítés, de jóval szerényebb, mint az aszkézis. Főként pedig differenciálható és képlékeny: függővé lehet tenni a helyzettől, a körülményektől, a személyektől, a céloktól, az értékrendtől. Vagyis konkrétumoktól. Bár: jóval munkásabb. Többet kell vele bíbelődni. És igaz: kijátszhatóbb is – miért, az igazi életben mi nem? Ám életszerűbb és valóságszerűbb is… Eredményesebb… Élhetőbb! (Wéber Péter)

Megosztás

Madárvédő, golyókapkodó

Munkából hazafelé jövet korábban olvastam valamit a metrón. Mostanában nem bírok betűre nézni, az újság sem tudja eredményesen lekötni a figyelmem. A telefonom játékai között találtam egy rém egyszerű időtöltést. Nevezzük csak golyó-passzolgató játéknak. A kezdő pályákkal már jól bánok, és gyakorlás közben érdekes felismerésekre is szert tettem. (1.) Mivel minden új játékban három élettel indulok, az első kettőre kevés figyelmet fordítok. Amikor már csak egy lehetőségem marad hátra, ennek a puszta ténye is szorongást okoz; mert elég egy ügyetlen mozdulat, és az addig felhalmozódott eredményem lenullázódhat. Ugyanakkor a vesztés lehetősége egyszerre jobb koncentrációra sarkall. (2.) A program menet közben felkínál kiegészítő eszközöket, újabb lehetőségeket. Ezek között érdemes mérlegelni, valamelyiket kifejezetten elengedni, mert csak hátráltat. Azokat pedig megragadni, amelyek értékesek számomra: megkönnyítik a haladást, vagy kibővítik a mozgásteremet, időt nyerhetek általuk. Összegezve: nem szükséges minden opcióval élni. (3.) Van, hogy az adott fordulóban bevethető lehetőségek nem használom ki teljes mértékben, emiatt a következő pályán már búcsút inthetek nekik, ezért érdemes tervezni és beosztani a bevetésüket. Előfordult olyan is, hogy egy jól bevált, erős eszközt egy újonnan felbukkanó, nehézkesebbre váltottam. Annak olyan támogatások is, amiket párhuzamosan igénybe vehetek, anélkül, hogy kioltanák egymás erejét. (4.) Megfontolandó a rendszer által felkínált kezdő irány is: van, amikor totál bejön, több esetben viszont a saját megérzés és rutin hasznosabb. Az egyenes megoldások néha célravezetőbbek a trükközésnél. Ha nem választok időben, akkor a rendszer magához ragadja ezt a lehetőséget. Minden segítség önmagában korlátozott, csak azt tudja nyújtani, ami az alapműködése; olykor érdemes minőségi cserékhez folyamodni menet közben. (5.) Minél tudatosabban irányítom a játékot, annál kevesebb a dolgom, mert az oldalfalakról visszapattanva másodpercekre önjáróvá alakul át. Koncepció nélkül üresen pattog a labdám és nem jutok előre. Néha hirtelen több segítő is előterem a semmiből, majd ugyanolyan gyorsan köddé válnak. (6.) Érdemes megragadni a közben kínálkozó plusz eszközöket, mert komfortosabbá teszik a feladatok teljesítését. Ha egy időben két kiegészítőt is felajánl a program, és kések a választással, akkor mindkettő kútba eshet. Megtörtént az is, hogy egy új élet feletti örömömben veszni hagytam a korábbit. Vagy két kapusomat is irányítani szeretném és végül egyik sem érkezik oda időben. A jelenre összpontosítva tudok a jövő irányában építkezni, nem fordítva. (7.) Nem érdemes az elért pontszámra tapadni, rabul ejti a figyelmemet, és visszafog a játékban. A végén úgysem lesz se több, se kevesebb a számolgatástól. Nem csak a végeredményt hagyhatom figyelmen kívül, az sem érdekes, hogy párhuzamosan van(nak)-e élete(i)m. Játszhatok egy élettel is úgy, mintha örökké tartana. Az elért eredmény nem jelzi egyértelműen és pontosan, hogy éppen melyik pályán járok. Megesik, hogy gyorsabban pörögsz, mint valaha… A korábbi győzelmeket érdemes megünnepelni, mert a túlszárnyalásuk várathat magára. (8.) Sok élet sem okoz hallhatatlanságot, a csupán egy darab viszont veszélyes. Élet-halál szituációkban, amikor a plusz életet szeretném elkapni, kicsúszhat az utolsó lehetőség is a kezemből és véget ér minden. Néha egészen egyszerű helyzetekben is veszítek, ha nem vagyok egészen jelen a figyelmemmel – ilyenkor a gyakorlat egymagában kevés a továbblendüléshez. Amíg a továbbélésem nincs biztosítva, hiába veszem magam körül luxus-szolgáltatásokkal. (9.) Amikor tudok várni egy minőségibb segítség beérkezésére, elengedem a korábban jelentkező silányabbat. A legnagyobb bomba is hiábavaló, ha rossz irányba indítom el. Amikor nem olvasom el, hogy mi van a dobozban, kockázatos kinyitni is. Minden élettel és új pályára lépéssel az összes plusz lehetőség elvész. Amikor tobzódom az eszközökben, vakká válhatok a lényegre és a teljes élet kicsúszhat a kezeim közül. (10.) Ami a hosszú távú játékot szolgálja, az bevethető az utolsó pillanatig; az átmeneti kisegítések elporladnak. Van olyan ajándék, amit gyorsan fel kell használni, különben elvész, vagy egy másik kiüti a szerepéből; és akadnak olyan pozíciók, amelyek után már nem érdemes nyúlni, mert esélytelen a bevetésük. (11.) Ha gyorsul az ütem, könnyen összezavarodik a figyelmem és kiesek a megfigyelő pozíciómból. A szakaszok között érdemes pihenni és megújult figyelemmel nekilátni a folytatásnak, különben hamar ismét a rajtvonalnál találom magam. Olykor egy pályán belül is érdemes levegőt venni, mielőtt tovább kattintanék. Amikor nem kerülök ki egy átkot, az még nem jelenti feltétlenül az egészből való kiszállást, csak felébreszt a tunyaságból. (12.) Lehet, hogy csak egy lépés hiányzik a következő fordulóhoz, a nélkül még sincs folytatás. Akárhányszor is kezdem a folyamatot, mindig az legelső mezőről indulok, mechanikusan ugyanazok a pályák ismétlődnek, nincs előny a többszöri kezdés jogán. (13.) A pálya részben korlátoz azzal, hogy áthághatatlan kereteket szab, másrészt az oldalfalak visszapattintó erejével jól lehet kalkulálni. Megfelelő gyakorlás után a közfalak is besegítenek a passzolások kivitelezésében. És most megyek vissza játszani, mindjárt ötezernél járok...

Megosztás