Áprily Lajos: A csavargó a halálra gondol

Uram, a tél bevert a templomodba. Álltam vaspántos portádon belül s ámulva néztem botra-font kezemre sugárban omló fényességedet. Térdelt a nép, én álltam egyedül, úgy hallgattam, amit beszélt papod: „Ez világot szívedben megutáljad és úgy menj ki belőle meztelen –” Uram, te ezt így nem akarhatod. Tudom, hogy földed nagy területéből egyetlen barlangod jutott nekem, s megreng az is, ha viharod zenéje végigrobajlik fenn a tölgyeken. De ha tavaszod jő, enyém az erdő, és jó hozzám az erdő: ennem ad, rigószavaddal kelt a kora-reggel s odvamba surran este sűnfiad. Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel új őszig minden gondot eltemet: mezítláb járom harmatos meződet s verőfényed füröszti mellemet. S ha kóborolni küld a nyugtalanság s nótázva fut mellettem patakod, kurjantással köszöntöm kék lakásod, s fütyörészem s Uram, te hallgatod. Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel, otthon-kínáló tűz nem int felém, de mondd, volt-e valaha szép világod valakié úgy, ahogy az enyém? Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat egy rándítással elhullathatom, saruim szíja sem marad velem. Uram, utálni nem tudom világod, de indulhatok, amikor kivánod, igéd szerint: egészen meztelen.

Az ismeretlen Szentről

A következő három történetben van egy közös szál: ahhoz, hogy a valóságos Szenttel találkozzanak, szakítani szükséges a látszólagos (és gyakran intézményesített) szenttel. 1. Ábrahám kivonulása a biztonságból A zsidó-keresztény hagyomány minden zarándok ősének tekinti Ábrahámot, aki Jahve parancsára útnak indult a mezopotámiai Úr városából. Ez a hang szolgáinak és nyájainak biztonságos köréből szóltja ki az ősatyát az ismeretlenbe. Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak: „Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! […] Elindult tehát Ábrám, ahogy az Úr megparancsolta neki…” (Ter 12,1-4) „A hagyományos társadalmak egyik jellegzetessége a számukra magától értetődő ellentét az általuk lakott terület és az azt körülvevő ismeretlen és meghatározatlan tér között. A terület, amelyen élnek […] a kozmosz; a többi már nem kozmosz, hanem egyfajta »másik világ«, idegen, kaotikus tér, amelyben kísértetek, démonok és »idegenek« […] lakoznak.” (Mircea Eliade: A szent és a profán) Ábrahám korában a közel-keleti városállamok úgy épültek, hogy a középpontjukban helyezték el a kultikus funkciót betöltő szentélyt. Úr városa különösen jól szervezett volt, városfallal védve. Ábrahám gazdag, berendezett életének ez a templom volt a lelki centruma, mint egy mitikus köldökzsinór kötötte össze őt és az életét az égi világgal. Amikor egy hang kiszólítja innen (házából és rokonsága közelségéből), akkor szakítania kellett az addig gyakorolt vallási tradícióval is. Az áldozatbemutatással, ami eddig a szent megtapasztalásának bevett ösvénye volt a számára. Ábrahám kilépett ebből a szentnek tartott közegből az ismeretlenbe, ahol (reménye szerint) valami nagyobb valósággal volt dolga. 2. Isten Fia a városkapukon kívül Jézus a jeruzsálemi szentélyen (a városfalakon) kívül szenvedett vértanúhalált. A zsidó származású keresztényeknek (kb. Kr.u. 85-95-ben) írt teológiai értekezés ilyen formán magyarázza e tényt: Van oltárunk, amelyről nem ehetnek azok, akik a sátornak szolgálnak. Mert amelyik állat vérét a főpap a bűnért a szentélybe viszi, annak testét a táboron kívül égetik el [Lev 16,27]. Ezért Jézus is, hogy a saját vére által megszentelje a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívülre, s hordozzuk az ő gyalázatát. Hiszen nincs itt maradandó városunk: az eljövendőt keressük. (Zsid 13,10-14) A prózai valóság az, hogy a korbeli (hivatalos) judaizmus – igaz, hogy részben politikai számításból – ne tudott mit kezdeni a reform-prófétával. A megvetettek között, profán helyen ontotta vérét. Mint visszautasított, meg nem értett tanító szentelte meg a világot. Jézusnak hátat kellett fordítania az eredeti vallási közösségének – pontosabban: a zsidóság korabeli vallási grémiumának – ahhoz, hogy az élő Isten tanúja legyen itt a földön. Mikor közeledett és meglátta a várost [Jeruzsálemet], megsiratta, s így szólt: „Bárcsak te is felismernéd, legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál! Most azonban el van rejtve a szemed elől. (Lk 19,42) Jeruzsálem, Jeruzsálem! Te megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, de te nem akartad. (Lk 13,34) A keresztény interpretáció szerint Jézus Krisztus kereszthalála megszűntette a szent és profán vallási kettősségét. Az Istenember világba való testesülésével és megváltói művével a Szentháromság valóságába vezette el a teremtést. Ennek az aktusnak jelképe az, hogy a jeruzsálemi szentély kárpitja, mely a frigyládán trónoló Jahve és a világot megjelenítő liturgikus rész között függött, a tetejétől az aljáig kettéhasadt (Mt 27,51). A szenttel együtt (aki ’kadós’, azaz egészen más) a végidő is berobbant az emberiség történelmébe, ami megszűnt profán kronológia lenni: üdvtörténetté módosult. 3. Megküzdve Krisztus egyházával, Krisztus testéért – a jezsuita álom A Jezsuita állam 1609-től 1768-ig főként a mai Paraguay területén álló rendi birtok volt. Az első jezsuiták Dél-Amerikába való érkezésük után rövidesen megkezdték hittérítő munkájukat: letelepítették az addig nomád életmódot folytató guaraníkat, hogy megakadályozzák rabszolgasorba vetésüket. A spanyol királytól teljes felhatalmazást kaptak a térítésre és kolóniák alapítására. A szerzetesek nemcsak megkeresztelték az indiánokat, hanem egy teljesen új életformára tanították őket. Az általuk kialakított termelői közösségeket nevezték redukciónak. A missziókban az indiánok szigorú fegyelemben éltek, naponta nyolc órát dolgoztak. Minden a közösség tulajdonában volt, a házak és a földek, s a javakat a végzett munka arányában osztották el. Vezetőiket maguk választották, jogaikat és kötelességeiket törvénykönyv szabályozta. Az éppen csak megalakult redukciókat súlyos veszély fenyegette: a portugál rabszolga-kereskedők rendszeres támadása. A védtelen indiánokat elhajtották, ellenállás esetén a misszionáriusokat megölték. A missziók helyzete már tarthatatlan volt, százezer indiánból mindössze 12 ezer maradt a redukciókban. Így a belsőbb területekre települtek. Amikor IV. Fülöp spanyol király fegyvervásárlási engedélyt adott a jezsuitáknak, véget ért a missziók zaklatott időszaka, gyors fejlődésnek indultak. Már nem csak önellátásra termeltek, hanem a piacra is. Volt pénzük templomok építésére, kórházak, iskolák fenntartására. A földesurak féltékenysége, amellyel a redukciók működését figyelték, végül zendüléshez vezetett. Az európai jezsuitaellenes hangulat nyomán III. Károly kitiltotta a jezsuitákat az összes spanyol fennhatóság alatt álló területről. A telepek a ferencesek vezetése alá kerültek, akikből hiányzott a megfelelő tapasztalat és szervezőkészség, így lassan elnéptelenedtek, az indiánok nagy részét rabszolgavadászok fogták el. Az épületeket lerombolták, köveiket elhordták, a helyüket pedig visszafoglalta az őserdő. Következtetések Dosztojevszkij szerint „soha, sehol nem volt semmi elviselhetetlenebb az emberi közösség számára, mint a szabadság.” Hans Küng gondolatkísérlete, hogy vajon nem kapná-e Jézus valóban ugyanazt a választ – amennyiben megjelenne a Szent Péter bazilikában a pápa által pontifikált misén –, mint amit az őt letartóztató főinkvizítor szájába adott az orosz író: „Miért jöttél hát, hogy zavarj bennünket? Kijavítottuk, amit okoztál, s a csodára, a titokra és a tekintélyre építettük. Az emberek pedig örültek, hogy ismét nyájként vezetjük őket, s végre megszabadítjuk szívüket ettől a rettenetes ajándéktól, amely oly sok kínlódást okozott nekik.” Minden ember „jövevény és zarándok” (vö. 1Pét 2,11) e világban. Ábrahám, a Názáreti Jézus, a paraguayi jezsuiták és számtalan követőjük közös jellemzője az (a vitathatatlan specialitásaik fenntartásával), hogy a maguk történelmi adottságai és vérmérsékletük szerint szemben úsztak az árral. Szemben a többségi véleménnyel; szemben a hivatalos (és a csalatkozhatatlanság bűvkörében tetszelgő) útmutatással. Vállalták az üldöztetéseket is, hogy találkozhassanak azzal, aki egészen MÁS, aki hétköznapi fogalmainkkal és tapasztalatainkkal nem fogható be. Mert a hivatalosan szentté nyilvánított, vagy a tömegek által szentként tisztelt nem fedi egyértelműen és igazolható módon a hiteles Szentség valóságát.

Fogoly – szólt a Fő Inkvizítor –, azzal vádolják, hogy arra bátorítja a népet, szegjék meg a törvényeket, tradíciókat, és szakítsanak szent vallásunk szokásaival. Beismeri bűnösségét? – Be, uram. – Továbbá, hogy keresi az eretnekek, prostituáltak, nyilvános bűnösök, a zsaroló vámosok, a nemzetünk gyarmatosítóinak, egyszóval a kiközösítetteknek a társaságát. Beismeri? – Be, uram. – És azzal, hogy nyilvánosan kritizálja és elítéli azokat, akiket Isten templomában tekintéllyel ruháztak fel. Beismeri? – Be, uram. – Végül pedig azzal, hogy átdolgozza, kijavítja és megkérdőjelezi hitünk szent tanait. Beismeri? – Be, uram. – Fogoly, mi a neve? – Jézus Krisztus, uram. (Anthony de Mello: Szárnyalás)

Megosztás

Elektronpályák

A szavak, mondatok sárkányhadával küzdök, hogy érthető módon el tudjam mondani, mit gondolok, tapasztalok a zarándoklat valóságáról. Legutóbb Csillával beszélgettünk erről a kifejezhetetlen jelenségről, amit a filmek, regények, úti-beszámolók próbálnak befogni a saját eszköztárukkal. Eddig elég kis eséllyel. Valami megcsillan mindegyik alkotásban. Hol dokumentarista leírás, hol költői képek… máskor a hangok, szagok és ízek kavalkádja elevenedik meg az érzékszerveink előtt. Mégis lemarad valami, valami nem mellékes, nehezen elhanyagolható vagy felejthető. A bakancsoknak nincs rossz szaga, a por és a meleg itt nem fáj olyan hitelesen, az eltévedés sem eléggé kétségbe ejtő. Hogyan is lehetne filmre vinni egy, napok óta nem látott barátunk előkerülése fölött érzett örömet? Egyik reggel az jutott eszembe, hogy olyan ez a kezünkből kicsusszanó csodabogár, mint egy cikázó elektron. Amikor rámutatnánk, már el is illant, továbbállt. Az út maga felfogható egy részecskegyorsítónak, ami „mederben” tartja, kutathatóvá teszi, a műszereink számára feldolgozhatóvá alakítja. Azon is töprengtünk közösen, hogy miből lehet lemérni a zarándokút előtt valakinek a rátermettségét, érettségét. Azt gondolom, hogy két nagy elektromágnes segít minket a pályán maradásban. (1) Az első a szándék, az erős vágyakozás arra, hogy úton legyünk. Több ismerősöm megkeresett már azzal, hogy segítséget kérjen a felkészülésben. Hamar beláttam, hogy nincs szükségünk képes prezentációkra; az legfeljebb annak izgalmas, aki már túl van a hazaérkezésen. Egy közös pont volt azokban, akik később is jó érzéssel néztek vissza a megtett kilométerekre. Bár féltek minden szokásos szörnyetegtől (hol fogok aludni? hogyan fogok kommunikálni? mit fogok enni? mi lesz, ha vízhólyag nő a lábamon?) a szemükben egy erős és elszánt akarás égett, hogy már ma ott szeretnének állni a startnál. (2) A másik jól értelmezhető jelzés a tettekben megnyilvánuló elköteleződés, hogy tud tenni, akár apró lépéseket a siker érdekében. Nyelvet tanul, konditeremben javítja az erőnlétét, praktikus felszereléseket kezd vásárolni… és nem utolsó sorban megveszi a repülőjegyét. Valakinek azzal lép át a valóságba az álmok birodalmából, hogy megosztja a hírt a barátokkal, családtagokkal. Így számon kérhető és ellenőrizhető, ha mégis meggondolná magát, módosítana az eredeti elképzelésén.

A zarándokút és az azon járás nekem most egy fogalomban érhető tetten: ez a meghatottság. Lehántva ennek a szónak a szirupos, érzelgős felszínét egy mély és lélekalakító találkozásban lehet részünk. Találkozás a társunkkal, akivel talán évek óta egymás mellett élünk, komolyabb lelki ráhangolódás és megértés nélkül. Közelebb kerülhetünk a saját középpontunkhoz is, ahhoz a valakihez, akinek tiszta pillanatainkban látni merjük önmagunkat. Valaki a természettel, mások annak teremtőjével éreznek (és élnek meg) elszakíthatatlan közösséget. Meghatottság lesz úrrá rajtunk, ha belegondolunk, hogy a puszta fizikai létezésünk mennyi hihetetlen esemény összejátszásának eredménye. Aki ezt nem hiszi, kezdje el felrajzolni a családfáját! Komoly meglepetések fogják érni. Az még nagyobb csodálkozásra ad okot, hogy ez a törékeny életünk, ami ki van téve – szó szerint – napnak-szélnek, egyben marad és tovább gazdagodik, fejlődik. Hogy semmi sem természetes, vagy magától értetődő. Sem a gravitáció, sem a levegő, vagy a Föld dőlésszöge, a Naptól való távolsága… Ez a meghatottság ad erőt ahhoz, hogy rálépjünk egy kalandhoz vezető ösvényre, viseljük annak minden viszontagságát. Mert feladatunk van: követni a belső óránkat, haladni a saját, megismételhetetlen csillagunk felé.

Megosztás

Praktikus - Jézus lábszaga

Reggelente, a csendes készülődések idején, játszok azzal, hogy megfigyelem a gondolatfűzésemet, reakcióimat. Nagyon izgalmas tevékenység, csak ajánlani tudom. Sok apró részlet kerül ilyenkor felszínre, néha több tíz éves távlatból, amik színezik, finomítják a világomról kialakított képemet. Hétfő hajnalban - amikor ezt írom - Zalába indulok. Mivel nyári meleget jósolnak, egész hétre, kevés ruhát csomagolok, az ernyőmet is kiteszem inkább. Fogkrémből és borotvahabból kis kiszerelésűt vásároltam. Ezek se húzzák a karomat hiába. Már az utcán járok, amikor a buszmegálló felé fordulva eszembe jut, hogy otthon levehettem volna a dezodor műanyag tetejét (amire úgy sincsen szükségem), azt a "fél" grammot is megspórolva magamnak. Fölösleges cipekedés? Kóros vagy praktikus szemlélet? Az evolúció nem ismer tréfát. Egy-egy faj számára életfontosságú (talán nem költői: élet-halál kérdés), hogy mekkora a szárnyak fesztávolsága, milyen a bóbita színárnyalata, vagy a testtömeg hogyan aránylik a méretéhez... Az is visszajött a múltból, hogy egyik átmeneti albérletemben (végül is mind az) nem volt mosógép. Bonyolult volt megoldani a mosás-szárítás - egyébként kispályás - feladatát. Aztán az olaszországi nyelvkurzus, amikor egész nyáron kézzel öblögettem ki a ruháimat. Akkor olyan természetes volt ez, mint a levegővétel. Mind apró szilánk, mozaik részecskék, a kamínóra való felkészüléshez. Attól még, hogy valami nem tudatos szinten zajlik, nagyon is működik. Ez a magyar út sem a semmiből ered és nem is vész bele az ismeretlenségbe. Logikus helye van a személyes történetemben. Megérik, elérkezik a saját naptára alapján. Arról már írtam korábban, hogy a kamínó egy speciális vallás. Nem a babona vagy vakbuzgóság terminológiája szerint, hanem a mentalitás, gondolkodásmód, életforma oldaláról megközelítve. Amikor hátizsákos turistát pillantok meg valahol a belvárosban, önkéntelen támadó ötletem, hogy talán zarándok lehet. Nézem az arcát, a kezét, keresem a kagyló jelet. Pedig nem lenne rá szükség. A maga nyaralásában, vagy albérlet váltásában éppúgy tart a célja felé, mint akik ezt meditáció, kirándulás, országjárás gyanánt űzik. A tudatosság, a figyelem fókusza lehet előny egyik-másik üzenet felfejtésében, de nem kizárólagos helye és kiváltsága az elmélyülésnek, benne a hazatalálásnak. Mindegy ezért, hogy a Népligetnél a belföldi járatok vagy a bécsi repülőtér felé indulok; hogy szigetlakók vagy kolduló vak pár, esetleg a helyét türelmetlenül keresgélő nyugdíjas néni kerül az utamba. Mind összekapcsolódunk, egyek vagyunk; jóval mélyebben és valóságosabban, mint amit a fantáziánk spektruma befog(ad)ni képes. Keresztényiül szólva: Jézus lábszagát érzed, ő horkol a szomszédos matracon, ő ül melletted a buszon, metrón, vonaton. [Isten is praktikus, fölösleges lenne újra megtestesülnie.] Apró gesztusok, jelentős gesztusok: a csomagomhoz sem ragaszkodom, inkább az alsó raktérbe adom. Kis palack vizet kérek, elegendő arra a 4 órára. A csomagom azonosító címkéjének a hátlapját nem dobom el, a pénztárcámba csúsztatom. A víz, a papír nem kifogyhatatlan kincsek. A "szokásos" munkahelyem mellett suhanunk el, páran dohányoznak a tetőteraszon. Az arcuk nem vehető ki jól, mintha idegenek lennének, mégis ismerősök. Nagy valószínűséggel meg tudom állapítani, hogy a 4. emeleti ablaksornál kik ülnek az operátori boxokban. Mégis több 100 kilométerrel odébb kezdek ma délelőtt oktatni, a munkatársaim és a hely is otthonos. Összetartozunk, az 1+1 igazságában. 1+1, az egység. Én+Ő, az nem 2 egyed, hanem Mi. És a sok-sok Mi fogja megteremni, kiváltani azt a minőségi ugrást, amire nincs is szavunk, majd kitaláljuk akkor. Talán az lesz, hogy ubuntu. Addig marad nekünk Jézus (vagy Buddha, vagy ...) lábszaga és a remény, hogy kimondhatatlan illattá nemesedik egykor.

Megosztás

Itthon, úton

A magyar út nagyon fiatal kamínó, egy 800 évesnél idősebb fa csupán 5 éves ágacskája. Ez a kis, jelentéktelennek tűnő hajtás azt bizonyítja, hogy élő valóságról beszélünk, ami idővel fejlődik, alakul. A jelzések és a szakaszok rugalmasan átkerülnek, lassan csiszolódnak és szilárdulnak egy jól kiszámítható ösvénnyé. Rövidesen képes útikönyv készül hozzá, már most egyre többen járják egyénileg. Talán a mi napjainkban állandó szálláshelyek, éttermek települnek hozzá, így összenőve a Santiagóig tartó folyammal.

A test részei egyként viselkednek, nem mondja egyik a másiknak, hogy „nincs rád szükségem…” (1Kor 12,12–27) A jelképeink akkor hitelesek, ha megvalósítják, elősegítik annak a létrejöttét, amit szimbolizálnak. Az egy fókuszban összefutó fonalak a kagyló erezetére utalnak, fentről – elég magasból – nézve. Aki Budapesten rálép az útra, az már Compostelába tart, akkor is, ha soha nem lépi át az országhatárt. Így épülünk napról-napra, lépésről-lépésre egy élő szövetté, akik érzékelik egymás örömét és fájdalmát egyaránt. Együtt gyászoljuk a vonatbalesetben odaveszett társainkat, és örülünk a mögöttünk araszolgató ismeretlen ismerősök beérkezésének.

Megosztás

Eligazodás

Nem kell megértenünk a világot; elég, ha eligazodunk benne. (Albert Einstein)

A világ olyan kusza és sokrétű, hogy senki sem képes igazságot szolgáltatni, a szó teljes értelmében. Talán ezért zajlik annyi bírósági játszma a törvényalkalmazás terepén kívül is. Jaj a prófétáknak, a megmondó embereknek - azoknak, akik fenemód biztosak a dolgukban. Az új (Ferenc) pápa kezd kimozdulni az orákulum szerepéből az emberségesség irányába. Sajnos ő sem tud (vagy merészel) forradalmárrá válni a maga rendszerében. Ehhez t.i. fel kellene borogatni olyan sok asztalt, hogy könnyen a vesztőhelyen végezné, mint a názáreti Jesua rabbi. Mikor lesznek a melegek végre egész emberségükben (a szexualitásukkal természetes egységben) elfogadottak a keresztény berkekben? Mikor lesznek áldottak az elvált személyek az új kapcsolatukban? Soroljam tovább? A német evangélikus egyházban vannak válási istentiszteletek: amikor a házastársak ismét összehívják a rokonokat, barátokat és ismerősöket a templomba. Itt elmondják, hogy mit köszönnek egymásnak a közösen töltött időből; megbocsátják a másiknak az okozott sebeket, majd az egész történetüket Isten végtelen szeretetébe ajánlják. Végül békével távoznak, immár a külön-külön útjaikra. És az egyház közössége ebben a nehéz órában IS fogja a kezüket, bátorítja őket, miként a házasság gondtalan örömében mellettük állt. Nem logikai megértésre, boncolgatásra, példálózásra van szükségük ugyanis, hanem mély egységre, empátiára. Pilinszky írja-mondja, hogy a szeretet a legjobb diagnoszta; igazi, valós diagnózist az tud felállítani, aki legalább olyan szinten kívánja a másik jólétét, mint a sajátját. Ekkor jellemzően már nincs szükség kórképekre, mert bőven eligazodnak a felek a számukra feltáruló ösvényeken. Olyan megismerésre téve szert, ami után csillapul a tudat olthatatlannak vélt szomjúsága. Igazodunk, eligazodunk.

Megosztás

Vendég vagy?

Egy hétig Zalaegerszegen dolgoztam. Ebédszünetben egyik kolléga megszólított a folyosón: "Ugye te itt vendég vagy?" Zsigerből vissza akartam utasítani... 15 éve dolgozom a cégnél, én már mindenhol otthon vagyok, gondoltam. Aztán hagytam magamban dolgozni az ütős mondatot: v e n d é g v a g y o k. Pedig mennyire otthonosnak tűnik a díszlet, a kis környezetem, a körülöttem lévők. Annyiszor fordult már velem a világ, mikor percek alatt tűntek el mindezek. Miért olyan nehéz elfogadni ezt az otthontalanságot? A camino, akarom mondani kamínó tud magyarul is. Balázs döbbentett rá, hogy lehet ragozni magyarul, tehát magyar szó: kamínózunk két nap múlva; a kamínón sokan leszünk; a kamínós képeket majd itt láthatjátok... Azért mert a Lánchídnál kezdődik, még kiszakít a megszokott ritmusunkból, a kényelmes ágyunkból, a bennfentességet nyújtó kapaszkodóinkból. Itthon is vendégek lehetünk. A titok nem attól izgalmas, hogy misztikusan érthetetlen, hanem, hogy természetességével körülölel, átjár minden pillanatban. Nem lehet rámutatni, kiragadni a valóság szövetéből. Viszont amikor bele vetjük magunkat, igazán hordoz és ringat. Vendég vagyok magamnál is. Alázattal elfogadom, hogy idővel tovább állok a beidegződéseimtől, énképeimtől, mások által gyártott elvárásaimtól, és haladok tovább a hajnali hűvösben... új városok, ismeretlen tájak, eddig nem volt emberek felé. Mert a vendégség sem örök. Lesz egy hazatalálás - abban azonban nem érdemes reménykedni, hogy ott véget érnek a meglepetések.

Megosztás