Tegnap két beszélgetésben is érintettük a közvetett demokrácia intézményét, illetve a magyar választási rendszer fonákságait. Ebben a témában az a fő gondom, hogy miért nem súlyozunk a szavazók hozzáértése (vagyis felelőssége) alapján.
Van életkor szerinti diszkrimináció, hiszen gyerekzsenik sem élhetnek a választójoggal. Lehetne-e kitalálni egy olyan igazságos szűrőt, amelyen fennakadnának azok az állampolgárok, akik nincsenek elégséges ismeretek birtokában, ergo döntésképtelenek. Balázs ötlete az, hogy a jogosítvány megszerzéséhez és megújításához hasonló vizsgához köthetnénk ezt a lehetőséget, ami természetesen éppúgy elérhető, mint elveszíthető idővel.
Miért szavazzon (mondjuk mozgóurnával) a beszámíthatóság határát súroló, de gondnokság alá még nem helyezett idős polgártárs, akinek szava éppen olyan erővel számít az ország sorsának eldöntésében, mint az enyém. Hangsúlyozom, hogy a magam számára sem kérek kivételt, ha mentális vagy egyéb okból alkalmatlanná válok a közösség ügyeinek befolyásolására.
Csabi ellenvetése, hogy az életkor szerinti mérce nem manipulálható, más szisztéma viszont könnyen kijátszhatóvá válik. Lásd az állampolgári vizsgát övező botrányokat: magyar nyelv és kultúra ismerete nélkül, lefizetett tisztviselők segédletével kapott okmányok (és jogok). Ugyanakkor a jelenlegi rendszerben is lehet szavazatokat vásárolni. Szabolcsban tragikomikusan szilvabefőttért is akár, tehát az általános elv sem mentesít minket a korrupciótól.
Egy józan klauzúra viszont jó eséllyel kizárhatná az ilyen szűk perspektívában mozgó, "egyetlen tál lencsés" ügyeket a komoly mérlegelésre és felelősségvállalásra épülő választási rendszeréből. Mert akik veszik a fáradtságot arra, hogy elérjék, vagy megtartsák a voksoláshoz szükséges "bizonyítványt", azok részéről joggal feltételezhetünk nagyobb autonómiát. Valószínűleg később gyakrabban élnének ezzel a szerzett és nem születés jogán kapott lehetőséggel. Talán tér nyílna arra is, hogy magasabb részvételi arányt érjünk el azoknak a visszavonzásával, akik kiábrándultak és azért maradtak eddig távol a közügyektől. A választások mechanizmusa számukra átláthatatlan, kicsiségük súlyától pedig reménytelennek tetszik egy értelmesebb világért küzdeni.
Nem tudom biztosan, hogy ütközik-e az alkotmány bármelyik bekezdésébe (szövegébe, szellemiségébe), vagy bármelyik nemzetközi-jogi kötelezettségünkbe az, hogy a hazai közösség ügyeiben való aktív részvételt ne csupán életkori (aminek egyébként csak alsó küszöbe létezik!) követelményekhez kössük, hanem állampolgári (jogi, társadalomismereti, stb.) érettséghez is.
Személy szerint örülnék ennek a hungarikumnak.
2008. április 16., szerda
2008. április 14., hétfő
Inkulturáció és dialógus
Jézus ellenségszeretetre és erőszakmentességre hívó példája mellett az Isten egyetemes üdvözítő szándékát megfogalmazó keresztény tanítás (1Tim 2,4) és Krisztus mindenkiért hozott áldozatának (2Kor 5,14–15) eszméje a mi napjainkban végre új gyümölcsöt termett. A kereszténység e lényeges tartalmának megértéséből született meg korunk katolikus egyházában az inkulturáció elve és a dialógus kultúrája, amelyet VI. Pál pápa "az Egyház-levés új módjának" nevezett (Ecclesiam suam enciklika, 63).
Az újkori keresztény misszionáriusok a krisztusi evangéliummal együtt az európai kultúra "áldásait" igyekeztek elvinni a "vadakhoz". A mai olvasó számára megdöbbentő, hogy milyen stílusban írtak még a 19. század végén is, a pogányság sötétségében sínylődő "vad és gyámoltalan" népekről, és azokat babonáikban megtartani akaró gonosz "bálványpapjaikról". Amerikában a gyarmatosítók és hittérítők szinte ki is irtották a helyi, ősi kultúrákat. Ázsiában, ahol ehhez nem volt erejük, a megtérőkből keresztény "gettókat" formáltak, amelyek idegen testként éltek idegen kulturális közegben, és gyakran emiatt érte üldözés őket.
Wittgenstein szerint "az etika nem az emberi társadalom következménye, hanem annak feltétele". A nyugaton született két dialógusképtelen ideológia (a hitleri és sztálini önkény) emberek millióit söpörte a halálba, ezért e kultúrkörben az emberek többsége kiábrándult minden, önmagának abszolút érvényességet tulajdonító állításból. Az általános bizonytalanságban vonzó lehet a keresztény fundamentalizmusba való visszamenekülés. (Mivel a relativizmus és nihilizmus semmiféle igazságot nem ismer el, könnyen kiválthatja önmaga ellenpontját, a abszolutisztikus és intoleráns nézetek burjánzását.) A közvetlenül hozzánk szóló Isten, a minden részletében tévedhetetlen Szentírás, vagy a minden paragrafusában feltétlen igazságot és örökérvényű parancsokat tanító katekizmus lehetnének az ilyen vallásosság oszlopai. Ez a felfogás nem veszi figyelembe, hogy a Teremtő szava az emberi megértés prizmáján megtörve érkezik hozzánk. A Szentírás az isteni üzenetet emberi szavakban közvetíti, azok minden időbeli és kulturális korlátaival, a katekizmusok pedig a legkülönbözőbb biztonsági fokkal rendelkező állításokat rakják egymás mellé. Az egész igazságot pedig nem vagyunk képesek befogadni, mert az maga a végtelen Isten.
A keresztény hit egyetemes és missziós jellegű. Ezért az Isten által kinyilatkoztatott tetteket és szavakat minden egyes emberi kultúrán belül, újra és újra át kell gondolni, újra ki kell fejezni, és új módon kell megélni. Ez szükséges, ha azt akarjuk, hogy az isteni kinyilatkoztatás valós választ adjon a minden ember szívében gyökerező kérdésekre, és ihlesse Isten népének imáját, istentiszteletét és mindennapi életét. Az ókori egyházatyák ösztönszerűen és természetesen inkulturálták a zsidó környezetben született kereszténységet a görög-római kultúrába. A kettő szintéziséből született európai keresztény kultúrát azonban a középkortól kezdve annyira abszolutizálták, hogy a kereszténységnek más kultúrákkal való találkozásaiból már nem születtek újabb inkulturációk, hanem a krisztushit nyugati szabásmintáját exportálták a világba.
Ha nincs igazság, hanem csak vélemények vannak, akkor a dialógus csupán különböző vélemények udvarias meghallgatására szorítkozhat. A valódi dialógusnak célja viszont az, hogy egymás kölcsönös meghallgatása által növekedjünk az igazság megismerésében, közeledve minden megértés Forrásához.
Nagyon fontos a közösség, együttlét, kölcsönös segítségnyújtás megtapasztalása. Saint-Exupéry írja le egyik ilyen élményét: a Szahara fölött elromlott és kényszerleszállást végzett repülőgépe, barátjával ketten meneteltetek napokon keresztül a sivatagban. A szomjúságtól már alig volt bennük élet, amikor az író utolsó erejének megfeszítésével felmászott a végtelenül ismétlődő homokdűnék egyikére, és meglátta a következő dombon a lenyugvó nap fényében egy ott álló arab férfi alakját. Artikulálatlan ordítás tört ki a torkából; az arab meghallotta. Egymás nyelvét nem értik, de a sivatagi szomjúság élménye egy emberként összeköti őket. A beduin odaszalad hozzájuk, leveszi válláról a vizestömlőt, és minden szó nélkül inni ad nekik, megmenti az életüket. Ebből az élményből született a La terre des hommes (Az emberek földje) című könyve. Az ilyen életadó dialógus talán a legmélyebb síkon történő emberi találkozás.
"Az Egyház kétségtelenül fontosnak és sürgősnek tartja, hogy emberségesebb társadalom épüljön fel, ahol jobban tiszteletben tartják az igazságosságot, az emberi személy jogait, kevesebb a megtorlás és a kényszer. De azt is tudja, hogy a legtökéletesebb társadalmi szervezetek, a legeszményibb rendszerek is egyhamar embertelenekké válhatnak, ha az emberi szív rosszrahajlását nem sikerül megfékezni. […] Az Egyház nem ismerheti el az erőszakot, legkevésbé pedig a fegyveres erőszakot. Amikor a fegyvereké a szó, kiszámíthatatlan szörnyűségek szabadulhatnak el. Nem fogadhatja el az Egyház a szabadság eszközeként bárki megölését, mivel az erőszak mindig erőszakot szül, az elnyomás és szolgaság új formái felé vezet, amelyek nem egyszer súlyosabbak, mint amelyekből meg akart szabadítani…" (VI. Pál pp.: Evangelii nuntiandi körlevél 36–37, Vatikán, 1975. december 8.)
Az újkori keresztény misszionáriusok a krisztusi evangéliummal együtt az európai kultúra "áldásait" igyekeztek elvinni a "vadakhoz". A mai olvasó számára megdöbbentő, hogy milyen stílusban írtak még a 19. század végén is, a pogányság sötétségében sínylődő "vad és gyámoltalan" népekről, és azokat babonáikban megtartani akaró gonosz "bálványpapjaikról". Amerikában a gyarmatosítók és hittérítők szinte ki is irtották a helyi, ősi kultúrákat. Ázsiában, ahol ehhez nem volt erejük, a megtérőkből keresztény "gettókat" formáltak, amelyek idegen testként éltek idegen kulturális közegben, és gyakran emiatt érte üldözés őket.
Wittgenstein szerint "az etika nem az emberi társadalom következménye, hanem annak feltétele". A nyugaton született két dialógusképtelen ideológia (a hitleri és sztálini önkény) emberek millióit söpörte a halálba, ezért e kultúrkörben az emberek többsége kiábrándult minden, önmagának abszolút érvényességet tulajdonító állításból. Az általános bizonytalanságban vonzó lehet a keresztény fundamentalizmusba való visszamenekülés. (Mivel a relativizmus és nihilizmus semmiféle igazságot nem ismer el, könnyen kiválthatja önmaga ellenpontját, a abszolutisztikus és intoleráns nézetek burjánzását.) A közvetlenül hozzánk szóló Isten, a minden részletében tévedhetetlen Szentírás, vagy a minden paragrafusában feltétlen igazságot és örökérvényű parancsokat tanító katekizmus lehetnének az ilyen vallásosság oszlopai. Ez a felfogás nem veszi figyelembe, hogy a Teremtő szava az emberi megértés prizmáján megtörve érkezik hozzánk. A Szentírás az isteni üzenetet emberi szavakban közvetíti, azok minden időbeli és kulturális korlátaival, a katekizmusok pedig a legkülönbözőbb biztonsági fokkal rendelkező állításokat rakják egymás mellé. Az egész igazságot pedig nem vagyunk képesek befogadni, mert az maga a végtelen Isten.
A keresztény hit egyetemes és missziós jellegű. Ezért az Isten által kinyilatkoztatott tetteket és szavakat minden egyes emberi kultúrán belül, újra és újra át kell gondolni, újra ki kell fejezni, és új módon kell megélni. Ez szükséges, ha azt akarjuk, hogy az isteni kinyilatkoztatás valós választ adjon a minden ember szívében gyökerező kérdésekre, és ihlesse Isten népének imáját, istentiszteletét és mindennapi életét. Az ókori egyházatyák ösztönszerűen és természetesen inkulturálták a zsidó környezetben született kereszténységet a görög-római kultúrába. A kettő szintéziséből született európai keresztény kultúrát azonban a középkortól kezdve annyira abszolutizálták, hogy a kereszténységnek más kultúrákkal való találkozásaiból már nem születtek újabb inkulturációk, hanem a krisztushit nyugati szabásmintáját exportálták a világba.
Ha nincs igazság, hanem csak vélemények vannak, akkor a dialógus csupán különböző vélemények udvarias meghallgatására szorítkozhat. A valódi dialógusnak célja viszont az, hogy egymás kölcsönös meghallgatása által növekedjünk az igazság megismerésében, közeledve minden megértés Forrásához.
Nagyon fontos a közösség, együttlét, kölcsönös segítségnyújtás megtapasztalása. Saint-Exupéry írja le egyik ilyen élményét: a Szahara fölött elromlott és kényszerleszállást végzett repülőgépe, barátjával ketten meneteltetek napokon keresztül a sivatagban. A szomjúságtól már alig volt bennük élet, amikor az író utolsó erejének megfeszítésével felmászott a végtelenül ismétlődő homokdűnék egyikére, és meglátta a következő dombon a lenyugvó nap fényében egy ott álló arab férfi alakját. Artikulálatlan ordítás tört ki a torkából; az arab meghallotta. Egymás nyelvét nem értik, de a sivatagi szomjúság élménye egy emberként összeköti őket. A beduin odaszalad hozzájuk, leveszi válláról a vizestömlőt, és minden szó nélkül inni ad nekik, megmenti az életüket. Ebből az élményből született a La terre des hommes (Az emberek földje) című könyve. Az ilyen életadó dialógus talán a legmélyebb síkon történő emberi találkozás.
"Az Egyház kétségtelenül fontosnak és sürgősnek tartja, hogy emberségesebb társadalom épüljön fel, ahol jobban tiszteletben tartják az igazságosságot, az emberi személy jogait, kevesebb a megtorlás és a kényszer. De azt is tudja, hogy a legtökéletesebb társadalmi szervezetek, a legeszményibb rendszerek is egyhamar embertelenekké válhatnak, ha az emberi szív rosszrahajlását nem sikerül megfékezni. […] Az Egyház nem ismerheti el az erőszakot, legkevésbé pedig a fegyveres erőszakot. Amikor a fegyvereké a szó, kiszámíthatatlan szörnyűségek szabadulhatnak el. Nem fogadhatja el az Egyház a szabadság eszközeként bárki megölését, mivel az erőszak mindig erőszakot szül, az elnyomás és szolgaság új formái felé vezet, amelyek nem egyszer súlyosabbak, mint amelyekből meg akart szabadítani…" (VI. Pál pp.: Evangelii nuntiandi körlevél 36–37, Vatikán, 1975. december 8.)
2008. április 13., vasárnap
Civilizációk harca
Nagy feltűnést keltett Samuel P. Hungtion 1996-ban publikált The Clash of Civilizations and the remaking of worldorder című könyve, amely 1999-ben A civilizációk összecsapása és a világrend alakulása címen magyar fordításban megjelent az Európa könyvkiadónál. Hungtion szerint a jelen világban nagyjából nyolc főbb civilizáció, illetve kultúrkör létezik:
(1) a Nyugat kultúrköre, melyet az egyetlen fennmaradó nagyhatalomként az Amerikai Egyesült Államok vezet, és melyhez Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és a hozzájuk kapcsolódó európai államok tartoznak;
(2) az Ortodox keresztény hagyományon alapuló kultúra, amelynek magállama Oroszország;
(3) a népességben és vallási öntudatban rohamosan fejlődő Iszlám kultúra, melynek azonban nincs kifejezett központi állama;
(4) az Indiai kultúra;
(5) a Kína központú kelet-ázsiai kultúra;
(6) a Nyugati kultúrkör árnyékában élő Latin-amerikai kultúra;
(7) az ugyancsak a Nyugat befolyása alatt álló Afrikai népek kultúrköre;
(8) a világosan sehova sem csatolódó Japán.
E kultúrkörök között a Nyugat kultúrköre a 19. században a természettudományok és a technika fejlődése következtében az egész földkerekséget domináló hatalomra tett szert. Az amerikai kontinens már három évszázada európai hódítók uralma alatt állt, bár a 18–19. században függetlenítette magát az anyaországoktól. A 20. század elejére az európai nagyhatalmak elfoglalták és gyarmatosították a többi földrész jelentős hányadát. Britannia "uralkodott a hullámokon". Az angol királynő lett India császárnője. A nagy Kínai Birodalomra megszégyenítő egyenlőtlen szerződéseket kényszerítettek. A nyugati kultúrát közvetítő nevelési intézmények behálózták az egész bolygót. A nyugati orvostudomány és egészségügy terjedése következtében nagymértékben csökkent a gyermekhalandóság, és ennek következtében rohamosan növekszik a lakosok száma.
Hungtion meglátása, hogy a Nyugati kultúrkör dominanciája a 20. század folyamán hanyatlásnak indult. A két világháború által megtépázott Nyugat népei kénytelenek voltak felszabadítani gyarmataikat. India független lett. Kína kommunista népköztársasága minden nyugati uralmat lerázott, és csak haraggal tud visszaemlékezni régebbi állapotára. A legerőteljesebben pedig az Iszlám újjászületése jelentkezett az utóbbi évtizedekben. Jelenleg még dominál katonai és gazdasági potenciál tekintetében az USA által vezetett kultúrkör, de a demográfiai nyomás, és a konkurens kultúrák harcos öntudatra ébredése egészen új helyzetet kezd teremteni. Egyre tarthatatlanabb az a szituáció, hogy egy 250 milliós lakosságú állam törekedjen világuralomra a hat milliárd főt számláló egész emberiség fölött.
Ha egy vallás követői úgy gondolják, hogy egy transzcendens Isten csak nekik nyilatkoztatta ki önmagát és szent akaratát, akkor hajlamosak másokat alsóbbrendű embernek tekinteni, sőt tőlük az élethez való jogot is megvonni. Ez vallásháborúkhoz és vallási motívumokkal igazolt különféle erőszakosságokhoz vezet. A második világháború után kitört helyi fegyveres összecsapásoknál szinte kivétel nélkül a vallási motiváció fontos szerepet játszott.
(1) a Nyugat kultúrköre, melyet az egyetlen fennmaradó nagyhatalomként az Amerikai Egyesült Államok vezet, és melyhez Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és a hozzájuk kapcsolódó európai államok tartoznak;
(2) az Ortodox keresztény hagyományon alapuló kultúra, amelynek magállama Oroszország;
(3) a népességben és vallási öntudatban rohamosan fejlődő Iszlám kultúra, melynek azonban nincs kifejezett központi állama;
(4) az Indiai kultúra;
(5) a Kína központú kelet-ázsiai kultúra;
(6) a Nyugati kultúrkör árnyékában élő Latin-amerikai kultúra;
(7) az ugyancsak a Nyugat befolyása alatt álló Afrikai népek kultúrköre;
(8) a világosan sehova sem csatolódó Japán.
E kultúrkörök között a Nyugat kultúrköre a 19. században a természettudományok és a technika fejlődése következtében az egész földkerekséget domináló hatalomra tett szert. Az amerikai kontinens már három évszázada európai hódítók uralma alatt állt, bár a 18–19. században függetlenítette magát az anyaországoktól. A 20. század elejére az európai nagyhatalmak elfoglalták és gyarmatosították a többi földrész jelentős hányadát. Britannia "uralkodott a hullámokon". Az angol királynő lett India császárnője. A nagy Kínai Birodalomra megszégyenítő egyenlőtlen szerződéseket kényszerítettek. A nyugati kultúrát közvetítő nevelési intézmények behálózták az egész bolygót. A nyugati orvostudomány és egészségügy terjedése következtében nagymértékben csökkent a gyermekhalandóság, és ennek következtében rohamosan növekszik a lakosok száma.
Hungtion meglátása, hogy a Nyugati kultúrkör dominanciája a 20. század folyamán hanyatlásnak indult. A két világháború által megtépázott Nyugat népei kénytelenek voltak felszabadítani gyarmataikat. India független lett. Kína kommunista népköztársasága minden nyugati uralmat lerázott, és csak haraggal tud visszaemlékezni régebbi állapotára. A legerőteljesebben pedig az Iszlám újjászületése jelentkezett az utóbbi évtizedekben. Jelenleg még dominál katonai és gazdasági potenciál tekintetében az USA által vezetett kultúrkör, de a demográfiai nyomás, és a konkurens kultúrák harcos öntudatra ébredése egészen új helyzetet kezd teremteni. Egyre tarthatatlanabb az a szituáció, hogy egy 250 milliós lakosságú állam törekedjen világuralomra a hat milliárd főt számláló egész emberiség fölött.
Ha egy vallás követői úgy gondolják, hogy egy transzcendens Isten csak nekik nyilatkoztatta ki önmagát és szent akaratát, akkor hajlamosak másokat alsóbbrendű embernek tekinteni, sőt tőlük az élethez való jogot is megvonni. Ez vallásháborúkhoz és vallási motívumokkal igazolt különféle erőszakosságokhoz vezet. A második világháború után kitört helyi fegyveres összecsapásoknál szinte kivétel nélkül a vallási motiváció fontos szerepet játszott.
Csak önmaga árnyéka
Fiatalember volt, telve reménnyel.Mardosták a kérdések
- a televízió elé ültették.
- a televízió elé ültették.
Meg akart tanulni beszélni
- de csak közhelyekt hallott.
- de csak közhelyekt hallott.
Meg akarta tanulni, hogy férfinak és nőnek hogyan kellviselkednie egymással
- de a szülei alig beszélgettek.
- de a szülei alig beszélgettek.
Akarta tudni, hogy miért érdemes élni
- de azt látta, hogy a többiek csak gürcölnek, zabálnak és tévét néznek.
- de azt látta, hogy a többiek csak gürcölnek, zabálnak és tévét néznek.
Felfedezte a kábítószereket
- és nem akart többé kérdezni, tanulni, tudni.
- és nem akart többé kérdezni, tanulni, tudni.
2008. április 12., szombat
Zsiráfok hidegre téve
A kedvenc faviccem volt a címadója ennek a bejegyzésnek. A"hány fogással lehet betenni egy elefántot...?" kezdetűnek ez a poénja: "...a zsiráf még benn van a hűtőszekrényben." Még avatatlan olvasók figyelmébe ajánlom, hogy ezt a hosszú nyakú jelenséget az Erőszakmentes Kommunikáció „címerállatául” választotta; ugyanis a szárazföldi emlősök közöl ő a legszelídebb, és neki van a legnagyobb (kb. 14 kg-os) szíve.
A BKV sztrájkra ráadásként szerdán az ágyat nyomtam, így csütrötök estig a Harry Potter és a Tűz Serlege utolsó lapjára értem, még éjfél előtt. Egyik kolléganőm sietett a segítségemre az ötödik kötettel. A kéménybélelési munkák falbontása között tegnap már ebben is előre haladtam. Megmaradt egy kósza gondolat az előzö könyvvel kapcsolatban.
Kezdettől nyomaszt - hol enyhébben, hol megerősödve - az a jó-rosssz, fehér-fekete szereposztás, ami végigvonult (legalábbis eddig) a műben. Hogy nincs átjárás vagy párbeszéd a csoportok között. Hiányzik a "megtérés", az elgondolkozás, mérlegelés esélye. Ami a viszont negyedik vakációra hazautazás közben történik Draco Malfoy és barátai lefegyverzése után, az nem hagy nyudogni több napja. A fiúk "kézzel-lábbal kilökdösték-rugdosták az átokkoktélokkal elcsúfított mardekárosokat a kocsi folyosójára, majd visszatértek a fülkébe, és behúzták maguk után az ajtót." Kicsit belehúztam az olvasásba, hátha történik még valami svédcsavar, azonban itt már lecsengett a nagy meglepetések sora. A Roxfort Expressz bedöcög, Ron és Hermione a kitóduló diákokkal eggyütt átmásznak Malfoy, Crak és Mostro ájult testén, egy oldallal később így jár el maga Harry is. Tisztelet az ellenfélnek? Vagy csak legyőzött ellenségek vannak a padlón?
A sakálok beszédhibás zsiráfok. Őket sikerül kis hőseinknek kiütniük a megszelidítésük helyett. Pedig a "sakál-ruhásokat" is várja-keresi valaki a peronon... Lehet, hogy illetéktelen ezeket a szempontokat számonkérni egy regényen, én sem teszem. Csak fáj.
Miben segíthet minket az EMK? Rettenetes lelki, testi és intézményi erőszakban élünk; olyan rendszer szerint, melyben néhányan uralkodnak a többség felett. A családban a szülők tudják mi a helyes, és szerintük az általuk felállított szabályok a gyerekek hasznára vállnak. Hasonló gondolkodást találunk az iskolákban, a munkahelyeken, a kormányokban és a vallásokban is. A különböző szinteken hatóságok vannak, akik rákényszerítik saját akaratukat másokra, azt állítva, hogy ez mindenki javát szolgálja. A büntetés és a jutalmazás az alapvető stratégiájuk, hogy megkapják, amit akarnak. Ez egy alárendeltségen alapuló kultúra. Az igazán jól működő alárendeltségi szerkezet kialakításához az emberek számára erkölcsi normákat kell biztosítani. A vezetők megmondják, hogy mi a jó, és mi a rossz. Az alárendeltségen alapuló szervezeti rendszerek legfontosabb ismertetője, hogy az erőszakot élvezhetővé teszik!
Az erkölcsi normák mellett, ennek a rendszernek olyan nyelvezetre is szüksége van, mely segít elfedni az autonómiánkat. Olyan szavakra, melyek azt sugallják, hogy nincs más választásunk azon kívül, hogy azt tesszük, amit számunkra ajánlanak. Ilyen szavak például a „kell, kellene, kötelező, nem szabad, kötelessége”. Az olyan alárendeltségen alapuló szervezet létrehozásához, mint amilyenek a jogi és gazdasági rendszerek, szükség van egy nagyon fontos fogalomra, a „kiérdemel” és a „megéri” fogalmára. Az alárendeltségen alapuló szervezet létrehozásakor nagyon fontos, hogy az emberekkel elhitessék, hogy bizonyos cselekedetekért jutalom, míg más cselekedetekért büntetés jár.
A kiérdemelés fogalma a büntetésen alapuló igazságszolgáltatás alapja. Több ezer éve olyan rendszerben élünk, mely azt hirdeti: aki rosszat cselekszik az gonosz - és, hogy az emberi lények alapvetően gonoszak. Ezen megközelítés szerint, kevés jó ember született és nekik kell a hatóságokat kialakítaniuk és a többieket irányítaniuk. Feltételezve, hogy gonosz és önző természetűek vagyunk, olyan rendszer szerint irányítják az embereket, melyben azokat, akik jól viselkednek megjutalmazzák, amíg a gonoszokat szenvedésre ítélik. Azért, hogy ez a rendszer igazságosnak tűnjön, el kell azt hitetni, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel.
Mi a másik választási lehetőség az alárendeltségen alapuló szervezet helyett? Egy olyan rendszer vagy szervezet, ahol fontos az élet gazdagabbá tétele, úgy működik, hogy minden, ami a szervezetben történik, minden, amit a benne dolgozók tesznek, úgy jön létre, hogy az emberek tisztában vannak vele, hogyan segíti tevékenységük az életet. Olyan módon, hogy mindenki szükségletei kielégüljenek, beleértve a föld, fák, tavak, emberek vagy állatok szükségleteit. (Ha kivágjuk az utolsó fát, és kifogjuk a folyóból az utolsó halat is, akkor késő lesz rájönni arra, hogy az aranyat nem lehet megenni.)
Ebben az új civilizációban az emberek tudatában vannak annak, hogyan lehet az élet céljait szolgálni a szükségletek kielégítésével. Egyedül ez az elképzelés irányítja a cselekedeteket. Az élet gazdagításán alapuló rendszerben a pénz ugyanazt a szerepet tölti be, mint amit az étel a szoptatós anya számára jelent. Nem fizetségképen kapja az ételt. Az étel olyan táplálék, melyből az élethez és annak a továbbadásához szükséges energiát nyeri. Az egész az emberi szükségletekben kristályosodik ki, és éppen ezért az Erőszakmentes Kommunikáció alapja a szükségletek ismerete. Mindent a szükségletek kielégítéséért teszünk, azért a boldogságért, amit akkor érzünk, amikor szükségleteink kielégülnek.
"Túl a helyes és helytelen cselekedetekről vallott gondolatokon van egy rét. Ott várok rád." (Rumi, szufi költő)
A BKV sztrájkra ráadásként szerdán az ágyat nyomtam, így csütrötök estig a Harry Potter és a Tűz Serlege utolsó lapjára értem, még éjfél előtt. Egyik kolléganőm sietett a segítségemre az ötödik kötettel. A kéménybélelési munkák falbontása között tegnap már ebben is előre haladtam. Megmaradt egy kósza gondolat az előzö könyvvel kapcsolatban.
Kezdettől nyomaszt - hol enyhébben, hol megerősödve - az a jó-rosssz, fehér-fekete szereposztás, ami végigvonult (legalábbis eddig) a műben. Hogy nincs átjárás vagy párbeszéd a csoportok között. Hiányzik a "megtérés", az elgondolkozás, mérlegelés esélye. Ami a viszont negyedik vakációra hazautazás közben történik Draco Malfoy és barátai lefegyverzése után, az nem hagy nyudogni több napja. A fiúk "kézzel-lábbal kilökdösték-rugdosták az átokkoktélokkal elcsúfított mardekárosokat a kocsi folyosójára, majd visszatértek a fülkébe, és behúzták maguk után az ajtót." Kicsit belehúztam az olvasásba, hátha történik még valami svédcsavar, azonban itt már lecsengett a nagy meglepetések sora. A Roxfort Expressz bedöcög, Ron és Hermione a kitóduló diákokkal eggyütt átmásznak Malfoy, Crak és Mostro ájult testén, egy oldallal később így jár el maga Harry is. Tisztelet az ellenfélnek? Vagy csak legyőzött ellenségek vannak a padlón?
A sakálok beszédhibás zsiráfok. Őket sikerül kis hőseinknek kiütniük a megszelidítésük helyett. Pedig a "sakál-ruhásokat" is várja-keresi valaki a peronon... Lehet, hogy illetéktelen ezeket a szempontokat számonkérni egy regényen, én sem teszem. Csak fáj.
Miben segíthet minket az EMK? Rettenetes lelki, testi és intézményi erőszakban élünk; olyan rendszer szerint, melyben néhányan uralkodnak a többség felett. A családban a szülők tudják mi a helyes, és szerintük az általuk felállított szabályok a gyerekek hasznára vállnak. Hasonló gondolkodást találunk az iskolákban, a munkahelyeken, a kormányokban és a vallásokban is. A különböző szinteken hatóságok vannak, akik rákényszerítik saját akaratukat másokra, azt állítva, hogy ez mindenki javát szolgálja. A büntetés és a jutalmazás az alapvető stratégiájuk, hogy megkapják, amit akarnak. Ez egy alárendeltségen alapuló kultúra. Az igazán jól működő alárendeltségi szerkezet kialakításához az emberek számára erkölcsi normákat kell biztosítani. A vezetők megmondják, hogy mi a jó, és mi a rossz. Az alárendeltségen alapuló szervezeti rendszerek legfontosabb ismertetője, hogy az erőszakot élvezhetővé teszik!
Az erkölcsi normák mellett, ennek a rendszernek olyan nyelvezetre is szüksége van, mely segít elfedni az autonómiánkat. Olyan szavakra, melyek azt sugallják, hogy nincs más választásunk azon kívül, hogy azt tesszük, amit számunkra ajánlanak. Ilyen szavak például a „kell, kellene, kötelező, nem szabad, kötelessége”. Az olyan alárendeltségen alapuló szervezet létrehozásához, mint amilyenek a jogi és gazdasági rendszerek, szükség van egy nagyon fontos fogalomra, a „kiérdemel” és a „megéri” fogalmára. Az alárendeltségen alapuló szervezet létrehozásakor nagyon fontos, hogy az emberekkel elhitessék, hogy bizonyos cselekedetekért jutalom, míg más cselekedetekért büntetés jár.
A kiérdemelés fogalma a büntetésen alapuló igazságszolgáltatás alapja. Több ezer éve olyan rendszerben élünk, mely azt hirdeti: aki rosszat cselekszik az gonosz - és, hogy az emberi lények alapvetően gonoszak. Ezen megközelítés szerint, kevés jó ember született és nekik kell a hatóságokat kialakítaniuk és a többieket irányítaniuk. Feltételezve, hogy gonosz és önző természetűek vagyunk, olyan rendszer szerint irányítják az embereket, melyben azokat, akik jól viselkednek megjutalmazzák, amíg a gonoszokat szenvedésre ítélik. Azért, hogy ez a rendszer igazságosnak tűnjön, el kell azt hitetni, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel.
Mi a másik választási lehetőség az alárendeltségen alapuló szervezet helyett? Egy olyan rendszer vagy szervezet, ahol fontos az élet gazdagabbá tétele, úgy működik, hogy minden, ami a szervezetben történik, minden, amit a benne dolgozók tesznek, úgy jön létre, hogy az emberek tisztában vannak vele, hogyan segíti tevékenységük az életet. Olyan módon, hogy mindenki szükségletei kielégüljenek, beleértve a föld, fák, tavak, emberek vagy állatok szükségleteit. (Ha kivágjuk az utolsó fát, és kifogjuk a folyóból az utolsó halat is, akkor késő lesz rájönni arra, hogy az aranyat nem lehet megenni.)
Ebben az új civilizációban az emberek tudatában vannak annak, hogyan lehet az élet céljait szolgálni a szükségletek kielégítésével. Egyedül ez az elképzelés irányítja a cselekedeteket. Az élet gazdagításán alapuló rendszerben a pénz ugyanazt a szerepet tölti be, mint amit az étel a szoptatós anya számára jelent. Nem fizetségképen kapja az ételt. Az étel olyan táplálék, melyből az élethez és annak a továbbadásához szükséges energiát nyeri. Az egész az emberi szükségletekben kristályosodik ki, és éppen ezért az Erőszakmentes Kommunikáció alapja a szükségletek ismerete. Mindent a szükségletek kielégítéséért teszünk, azért a boldogságért, amit akkor érzünk, amikor szükségleteink kielégülnek.
"Túl a helyes és helytelen cselekedetekről vallott gondolatokon van egy rét. Ott várok rád." (Rumi, szufi költő)
Már megszoktam, hogy
szidnak,kinevetnek,
kigúnyolnak,
nem vesznek észre,
bírálnak,
figyelmeztetnek,
fenyegetnek,
büntetnek,
lenéznek.
MA
valaki megajándékozott egy mosollyal.
Új idők új dalai
Roncalli pápa harmadik utódja és egyben boldoggá avatója, II. János Pál pápa 1986. február 1-én Indiába látogatott. Mahatma Gandhi emlékművénél perceken át térdelt, mintegy kiengesztelődve Gandhival, akit a harmincas években XI. Pius pápa nem volt hajlandó fogadni, mert Gandhi nem akart úgy felöltözködni, ahogyan azt a pápai kihallgatások protokollja akkoriban megkövetelte. Ezzel szemben a lengyel pápa az indiai szokásoknak megfelelően, cipőjét levetve közelítette meg az emlékművet. Egyik nyilatkozatában pedig kijelentette, hogy az ősi dzsainista valláshoz tartozó Gandhi keresztényebb volt sok kereszténynél. Beszédében kihangsúlyozta: "a békét és az igazságosságot - Gandhi tanítása szerint - az igazsághoz ragaszkodva valósíthatjuk meg. Az igazság ereje vezet rá minket arra, hogy felismerjük minden ember méltóságát és egyenlőségét, hogy elutasítsunk minden hátrányos megkülönböztetést. A béke csak akkor valósulhat meg, ha megújulnak a szívek. Mahatma Gandhi is, aki odaadóan tisztelte Istent, és különleges csodálattal adózott a nyolc boldogság evangéliumi tanításának, azt hirdette: a szeretet civilizációját csak akkor valósíthatjuk, meg, ha tiszteletben tartjuk minden ember egyedülálló méltóságát."
Az ökumenikus párbeszéd (az egyházak testvéri közeledése) az utóbbi időben jelentősen megtorpant, részben a Hittani Kongregáció 2000-ben kiadott Dominus Jesus nyilatkozatának megjelenése miatt, melyet azóta ismételten megerősített a tanítóhivatal. Ebben a szövegben az egyház szervezeti egysége fölötti aggódásban szinte Machiavelli elszántsága mutatkozik meg. Már-már sajnálatot ébreszt az olvasóban az a nyelvi-szellemi akrobatika, mellyel bizonyítani igyekszik, hogy "Krisztus egyetlen egyháza… a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott Katolikus Egyházban létezik." Ebből kifolyólag az egész keleti kereszténység tiszteletreméltó részegyház csupán, mely "bizonyos fogyatkozást szenved" - a reformáció egyházi közösségei pedig e tanítás szerint nem is nevezhetők a szó teljes értelmében egyházaknak. Az emberiség (anyakönyvi adatok szerinti) közel egyhatodát tömörítő Római Katolikus Egyház újra végzett egy gyors hátraarcot, ki tudja hányadszor a történelem során.
Az ökumenikus párbeszéd (az egyházak testvéri közeledése) az utóbbi időben jelentősen megtorpant, részben a Hittani Kongregáció 2000-ben kiadott Dominus Jesus nyilatkozatának megjelenése miatt, melyet azóta ismételten megerősített a tanítóhivatal. Ebben a szövegben az egyház szervezeti egysége fölötti aggódásban szinte Machiavelli elszántsága mutatkozik meg. Már-már sajnálatot ébreszt az olvasóban az a nyelvi-szellemi akrobatika, mellyel bizonyítani igyekszik, hogy "Krisztus egyetlen egyháza… a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott Katolikus Egyházban létezik." Ebből kifolyólag az egész keleti kereszténység tiszteletreméltó részegyház csupán, mely "bizonyos fogyatkozást szenved" - a reformáció egyházi közösségei pedig e tanítás szerint nem is nevezhetők a szó teljes értelmében egyházaknak. Az emberiség (anyakönyvi adatok szerinti) közel egyhatodát tömörítő Római Katolikus Egyház újra végzett egy gyors hátraarcot, ki tudja hányadszor a történelem során.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)