Tegnap délután egy érdekes gondolatot kaptam, a több személyes családmodellről. Azóta keresem az achilles pontjait, hiába. Kérem, segítsetek!
Az alapszituáció a következő: az életközösség hat-nyolc személyből áll, akik kb. 50-50 százalékban férfiak és nők. Nincsenek fix párok. Érzelmi és testi kapcsolat, közös gyerek egyaránt lehetséges bármilyen felállásban. Az életük szervezésében, gazdasági javakban is egységet alkotnak. Együtt nevelik a közösségben született gyermekeket, közösen vállalnak felelősséget az egyes tagokért. Nem a vagyon és a társ birtoklása mozgatja őket, hanem az együttműködés, a többiek szükségeleteinek és életének a kiegészítése.
Érvek:
-- A legtökéletesebbnek tűnő kapcsolatban sem lehet a társ válasz valakinek minden igényére. Ezért már a párkeresés sem egyszerű feladat, sok buktatóval és csalódással, a legnemesebb préda becserkészésével. Később pedig "révbe érve" ha a hiányzó elemeket egy másik barát, netán szerető társaságában kívánja mégis megélni, az féltékenységhez, titkolózáshoz, hazugsághoz vezet, ami rengeteg időt és energiát felemésztő tevékenység.
-- Nagyobb érzelmi biztonság teremthető több személy szövetsége által. Egyrészt több figyelem jut egy-egy gyerekre/felnőttre, hiszen nagyobb valószínűséggel talál éppen szabad személyt tanuláshoz, játékhoz, stb. Egy kisgyermekes pár számára pedig nem a rabszolgaság új formája, hogy "áldásban" részesültek, netán a baba 10-12 éves kora előtt is elmehetnek nyaralni. Közös főzés, gyerekfelügyelet, iskolába, ovidba kísérés által szintén megoszlanak az időt rabló feladatok.
-- Egy-egy családi fészek fenntartása hiteltörlesztéssel spékelve hihetetlen terheket ró a hagyományos modellben élő családokra, akár generációkon át. Egy kereskedelmi banknak is az álmok netovábbja egy stabil anyagi háttérrel bíró közösség, ahol több személy támogatja egymást. Betegség vagy halá esetén nem tragikusan reménytelen az élet folytatása.
-- Egy örökség nem atomizálódó csoportokat, vagy egyke túlélőket gazdagít, fokozva a társadalmi szakadékokat, hanem egyenletesebb lehetőséget nyújt az egyébként anyagi szempontok miatt leszakadásra ítélteknek is.
-- Egy apa- vagy anyakép sem hibátlan. Több személy közvetlen szeretete által nagyobb lehetőség nyílik egy kiegyensúlyozottabb minta megalkotására. Jelleme, tulajdonságai alapján nem csak a vérségi kapcsolatok által adott szülő tudja átadni az élettapasztalatát, szakmai tudását, hanem az egész közösség nyitott erre. Több család hagyománya ötvöződik egy nagyobb egységgé.
-- Ezek az életközösségek könnyebben átjárhatóak, valakinek az elvesztése nem okoz akkora fenyegetést és veszteségtudatot, mint egy kétszemélyes viszonyban, hiszen a lelki terhek is megoszlanak.
-- Nem okoz gondot társadalmi és privát szférában sem a homo- vagy biszexualitás. Sérülés és stigmatizáció nélkül élhető meg bárkinek a korábban letagadott vagy titkolt vágya. A "saját" gyerek ösztönös akarása, hogy biztosítsam a földi örökkévalóságomat, sem bír akkora nyomással, hiszen mindez megélhető egy bizalmi viszonyban, túlzott lelki tapadás nélkül is. (Hogy az emberiség túlburjánzására ez milyen hatással lenne makroszinten? Felbecsülni sem tudom.)
-- Gondokodhatunk még a magányos özvegy nénikékről, bácsikákról, a szinglikről, apácákról, vénlegényekről, nyugdíj- és egészségbiztosításról, lakáshelyzetről, néphalálról, globalizációról, Ádámról és Béláról...
2008. május 31., szombat
2008. május 30., péntek
Senki sem sziget
"Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól." (John Donne)
A kommunikáció latin eredetű szó, jelentése: közlés, közvetítés, részesítés. Azt az emberi képességet jelöli, hogy egymással eszmecserét folytatunk olyan tartalmakról, amelyeket többé-kevésbé fontosnak tartunk. A 20. század végén hallatlanul megszaporodott és technikai vált kommunikációs folyamatokat kommunikációelméletek sokasága tárgyalja.
Az Erőszakmentes Kommunikáció - röviden: EMK - a kapcsolatok és a konfliktusok megoldásán túl egy együttérzésen és együttműködésen alapuló élet jövőképét vetíti elénk. Dr. Marshall Rosenberg, amerikai származású klinikai pszichológus fejlesztette ki. Nemcsak feszültségek, problémák és konfliktusok megoldásában, hanem a partnerkapcsolatok győztes-győztes megoldásainak kialakításában, az élet apróbb-nagyobb tanulási lehetőségeiben is hatékonyan segít ennek a gondolkodási és kommunikációs modellnek a követése. Az 1960-as évek óta szerte a világon oktatják magánembereknek, állami hivatalok, társadalmi szervezetek és az üzleti szféra alkalmazottainak.
A kommunikáció teológiai fogalom is, mivel a személyes meghalló-képességen és a szabad nyitottságon alapszik, és kapcsolatot teremt a közlést tevő és befogadó személyek között. A kereszténység markáns megfogalmazása az, hogy "az egyik koldus elmondja a másiknak, hol lehet kenyeret kapni". Ezt a közösséget commúniónak is nevezzük. A kommunikáció legmagasabb rendű formája az, amikor valaki saját magát közli. A kinyilatkoztatás Isten önközlése, mely a történelemben bontakozik ki, és Jézus Krisztus megtestesülésében éri el csúcspontját. A János szerinti evangélium prológusa ezt a tényt ünnepélyes tömörséggel így írja le: "Az Ige testté - szó szerinti fordításban: hússá - lett, és közöttünk lakott…" (1,14).
Emberi viszonyainkat szemlélve nap mint nap megállapíthatjuk, hogy ideális közösség nem létezik, hiszen emberekből áll, akik magukkal hozzák gazdagságukat, de gyöngeségeiket, sebzettségüket is... Amennyiben próbáljuk elfogadni a valóságot és egymást, eljuthatunk a megbocsátás és bizalom légkörébe. Megengedjük, hogy mások belépjenek az életünkbe, mi magunk pedig megértőbbek leszünk, hogy bebocsátást nyerjünk a többiek életébe.
A következő bejegyzésekben röviden összefoglalom az EMK alapművének tartalmát. Jó szemezgetést kívánok hozzá minden olvasónak!
A hatalom arany-ketrece
A földön jelenleg zajló élet minőségéért felelős szervezetektől gyökeresen eltérő intézményekre van szükségünk. Évente milliók halnak éhen, holott a bolygó bőségesen elegendő élelmet biztosít ennyi ember számára is. Rettenetes lelki, testi és intézményi erőszakban élünk. "A világ legsürgetőbb problémái azok, amelyeket mi magunk teremtettünk." (George Miller)
Olyan rendszer szerint élünk, melyben néhányan uralkodnak a többség felett. A családban a szülők tudják mi a helyes, és szerintük az általuk felállított szabályok a gyerekek hasznára vállnak. Hasonló gondolkodást találunk az iskolákban, a munkahelyeken, a kormányokban és a vallásokban. A különböző szinteken hatóságok vannak, akik rákényszerítik saját akaratukat másokra, azt állítva, hogy ez mindenki javát szolgálja. A büntetés és a jutalmazás az alapvető stratégiájuk, hogy megkapják, amit akarnak.
Ez egy alárendeltségen alapuló kultúra. Az igazán jól működő alárendeltségi szerkezet kialakításához az emberek számára erkölcsi normákat kell biztosítani. A vezetők megmondják, hogy mi a jó, és mi a rossz. Az alárendeltségen alapuló szervezeti rendszerek legfontosabb ismertetője, hogy az erőszakot élvezhetővé teszik!
Az erkölcsi normák mellett, ennek a rendszernek olyan nyelvezetre is szüksége van, mely segít elfedni az autonómiánkat. Olyan szavakra, melyek azt sugallják, hogy nincs más választásunk azon kívül, hogy azt tesszük, amit számunkra ajánlanak. Ilyen szavak például a "kell, kellene, kötelező, nem szabad, kötelessége". Az olyan alárendeltségen alapuló szervezet létrehozásához, mint amilyenek a jogi és gazdasági rendszerek, szükség van egy nagyon fontos fogalomra, a "kiérdemel" és a "megéri" fogalmára. Az alárendeltségen alapuló szervezet létrehozásakor nagyon fontos, hogy az emberekkel elhitessék, hogy bizonyos cselekedetekért jutalom, míg más cselekedetekért büntetés jár.
Mi a másik választási lehetőség az alárendeltségen alapuló szervezet helyett? Egy olyan rendszer vagy szervezet, ahol fontos az élet gazdagabbá tétele, úgy működik, hogy minden, ami a szervezetben történik, minden, amit a benne dolgozók tesznek, úgy jön létre, hogy az emberek tisztában vannak vele, hogyan segíti tevékenységük az életet. Olyan módon, hogy mindenki szükségletei kielégüljenek, beleértve a föld, fák, tavak, emberek vagy állatok szükségleteit. (Ha kivágjuk az utolsó fát, és kifogjuk a folyóból az utolsó halat is, akkor késő lesz rájönni arra, hogy az aranyat nem lehet megenni.)
Ebben az új civilizációban az emberek tudatában vannak annak, hogyan lehet az élet céljait szolgálni a szükségletek kielégítésével. Egyedül ez az elképzelés irányítja a cselekedeteket. Az élet gazdagításán alapuló rendszerben senki sem a pénzért dolgozik. A pénz ugyanazt a szerepet tölti be, mint amit az étel a szoptatós anya számára jelent. Nem fizetségképen kapja az ételt. Az étel olyan táplálék, melyből az élethez és annak a továbbadásához szükséges energiát nyeri. Az egész az emberi szükségletekben kristályosodik ki, és éppen ezért az Erőszakmentes Kommunikáció alapja a szükségletek ismerete. Mindent a szükségletek kielégítéséért teszünk, és azért a boldogságért, amit akkor érzünk, amikor szükségleteink kielégülnek - különösen, ha azok lelki szükségletek. Ezek kielégítése valóban szórakoztató.
Tehát a "kiérdemel" szó lenne a legveszélyesebb szó a nyelvben? A kiérdemelés fogalma a büntetésen alapuló igazságszolgáltatás alapja. Több ezer éve olyan rendszerben élünk, mely azt hirdeti: aki rosszat cselekszik az gonosz - és, hogy az emberi lények alapvetően gonoszak. Ezen megközelítés szerint, kevés jó ember született és nekik kell a hatóságokat kialakítaniuk és a többieket irányítaniuk. Feltételezve, hogy gonosz és önző természetűek vagyunk, olyan rendszer szerint irányítják az embereket, melyben azokat, akik jól viselkednek megjutalmazzák, amíg a gonoszokat szenvedésre ítélik. Azért, hogy ez a rendszer igazságosnak tűnjön, el kell azt hitetni, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel.
Milyen szükségleteket elégítenek ki az élet gazdagításán alapuló rendszerek? A pénz nem szükséglet. Sem a hírnév, sem a társadalmi helyzet. Ezek olyan fogalmak, melyeket az alárendeltségen alapuló rendszerek használnak - a valós szükségleteket eltakarva.
Az életet gazdagító rendszerben az elvégzett munkát a küldetés ereje mozgatja - nem pedig a fizetés, vagy a pozíció. A dolgozóknak megadják a táplálékot, melyre ahhoz van szükség, hogy az adott küldetésben éljenek. Lehet, hogy kapnak ellátást, amire nekik és családjuknak szükségük van, de nem csupán ezért dolgoznak! Az élet szolgálata motiválja őket. A szervezetet úgy kell működtetni, hogy jót tegyen, hogy minden egyes dolgozó őszinte hálában részesüljön.
(Társadalmunk "bűnözői" valójában és igazán a bűn balekjai. A valódi bűn elég erős ahhoz, hogy megvédje magát az igazságszolgáltatással szemben, bármely államforma keretei között.) A bűntettek megtorlása vagy büntetése helyett a "helyreállító igazságszolgáltatás" (angolul: restorative justice) inkább gazdagítja az életet. A helyreállító igazságszolgáltatás alapja egy kérdés: hogyan állíthatjuk helyre a békét? Más szavakkal, hogyan állíthatunk helyre egy olyan állapotot, melyben az emberek gondoskodnak egymás jóllétéről? Kutatások azt igazolják, hogy azok az elkövetők, akik esetében ezt az új modellt alkalmazták, kevésbé hajlamosak rá, hogy újra elkövessék azt a cselekedetet, mely bebörtönzésükhöz vezetett. És az áldozat számára is jobban biztosított a gyógyulás folyamata, a béke helyreállításával, mintha egyszerűen csak azt látja, hogy a másikat megbüntették. A rendszer alapja, hogy az emberek gondoskodnak egymás jóllétéről.
A kommunikáció latin eredetű szó, jelentése: közlés, közvetítés, részesítés. Azt az emberi képességet jelöli, hogy egymással eszmecserét folytatunk olyan tartalmakról, amelyeket többé-kevésbé fontosnak tartunk. A 20. század végén hallatlanul megszaporodott és technikai vált kommunikációs folyamatokat kommunikációelméletek sokasága tárgyalja.
Az Erőszakmentes Kommunikáció - röviden: EMK - a kapcsolatok és a konfliktusok megoldásán túl egy együttérzésen és együttműködésen alapuló élet jövőképét vetíti elénk. Dr. Marshall Rosenberg, amerikai származású klinikai pszichológus fejlesztette ki. Nemcsak feszültségek, problémák és konfliktusok megoldásában, hanem a partnerkapcsolatok győztes-győztes megoldásainak kialakításában, az élet apróbb-nagyobb tanulási lehetőségeiben is hatékonyan segít ennek a gondolkodási és kommunikációs modellnek a követése. Az 1960-as évek óta szerte a világon oktatják magánembereknek, állami hivatalok, társadalmi szervezetek és az üzleti szféra alkalmazottainak.
A kommunikáció teológiai fogalom is, mivel a személyes meghalló-képességen és a szabad nyitottságon alapszik, és kapcsolatot teremt a közlést tevő és befogadó személyek között. A kereszténység markáns megfogalmazása az, hogy "az egyik koldus elmondja a másiknak, hol lehet kenyeret kapni". Ezt a közösséget commúniónak is nevezzük. A kommunikáció legmagasabb rendű formája az, amikor valaki saját magát közli. A kinyilatkoztatás Isten önközlése, mely a történelemben bontakozik ki, és Jézus Krisztus megtestesülésében éri el csúcspontját. A János szerinti evangélium prológusa ezt a tényt ünnepélyes tömörséggel így írja le: "Az Ige testté - szó szerinti fordításban: hússá - lett, és közöttünk lakott…" (1,14).
Emberi viszonyainkat szemlélve nap mint nap megállapíthatjuk, hogy ideális közösség nem létezik, hiszen emberekből áll, akik magukkal hozzák gazdagságukat, de gyöngeségeiket, sebzettségüket is... Amennyiben próbáljuk elfogadni a valóságot és egymást, eljuthatunk a megbocsátás és bizalom légkörébe. Megengedjük, hogy mások belépjenek az életünkbe, mi magunk pedig megértőbbek leszünk, hogy bebocsátást nyerjünk a többiek életébe.
A következő bejegyzésekben röviden összefoglalom az EMK alapművének tartalmát. Jó szemezgetést kívánok hozzá minden olvasónak!
A hatalom arany-ketrece
A földön jelenleg zajló élet minőségéért felelős szervezetektől gyökeresen eltérő intézményekre van szükségünk. Évente milliók halnak éhen, holott a bolygó bőségesen elegendő élelmet biztosít ennyi ember számára is. Rettenetes lelki, testi és intézményi erőszakban élünk. "A világ legsürgetőbb problémái azok, amelyeket mi magunk teremtettünk." (George Miller)
Olyan rendszer szerint élünk, melyben néhányan uralkodnak a többség felett. A családban a szülők tudják mi a helyes, és szerintük az általuk felállított szabályok a gyerekek hasznára vállnak. Hasonló gondolkodást találunk az iskolákban, a munkahelyeken, a kormányokban és a vallásokban. A különböző szinteken hatóságok vannak, akik rákényszerítik saját akaratukat másokra, azt állítva, hogy ez mindenki javát szolgálja. A büntetés és a jutalmazás az alapvető stratégiájuk, hogy megkapják, amit akarnak.
Ez egy alárendeltségen alapuló kultúra. Az igazán jól működő alárendeltségi szerkezet kialakításához az emberek számára erkölcsi normákat kell biztosítani. A vezetők megmondják, hogy mi a jó, és mi a rossz. Az alárendeltségen alapuló szervezeti rendszerek legfontosabb ismertetője, hogy az erőszakot élvezhetővé teszik!
Az erkölcsi normák mellett, ennek a rendszernek olyan nyelvezetre is szüksége van, mely segít elfedni az autonómiánkat. Olyan szavakra, melyek azt sugallják, hogy nincs más választásunk azon kívül, hogy azt tesszük, amit számunkra ajánlanak. Ilyen szavak például a "kell, kellene, kötelező, nem szabad, kötelessége". Az olyan alárendeltségen alapuló szervezet létrehozásához, mint amilyenek a jogi és gazdasági rendszerek, szükség van egy nagyon fontos fogalomra, a "kiérdemel" és a "megéri" fogalmára. Az alárendeltségen alapuló szervezet létrehozásakor nagyon fontos, hogy az emberekkel elhitessék, hogy bizonyos cselekedetekért jutalom, míg más cselekedetekért büntetés jár.
Mi a másik választási lehetőség az alárendeltségen alapuló szervezet helyett? Egy olyan rendszer vagy szervezet, ahol fontos az élet gazdagabbá tétele, úgy működik, hogy minden, ami a szervezetben történik, minden, amit a benne dolgozók tesznek, úgy jön létre, hogy az emberek tisztában vannak vele, hogyan segíti tevékenységük az életet. Olyan módon, hogy mindenki szükségletei kielégüljenek, beleértve a föld, fák, tavak, emberek vagy állatok szükségleteit. (Ha kivágjuk az utolsó fát, és kifogjuk a folyóból az utolsó halat is, akkor késő lesz rájönni arra, hogy az aranyat nem lehet megenni.)
Ebben az új civilizációban az emberek tudatában vannak annak, hogyan lehet az élet céljait szolgálni a szükségletek kielégítésével. Egyedül ez az elképzelés irányítja a cselekedeteket. Az élet gazdagításán alapuló rendszerben senki sem a pénzért dolgozik. A pénz ugyanazt a szerepet tölti be, mint amit az étel a szoptatós anya számára jelent. Nem fizetségképen kapja az ételt. Az étel olyan táplálék, melyből az élethez és annak a továbbadásához szükséges energiát nyeri. Az egész az emberi szükségletekben kristályosodik ki, és éppen ezért az Erőszakmentes Kommunikáció alapja a szükségletek ismerete. Mindent a szükségletek kielégítéséért teszünk, és azért a boldogságért, amit akkor érzünk, amikor szükségleteink kielégülnek - különösen, ha azok lelki szükségletek. Ezek kielégítése valóban szórakoztató.
Tehát a "kiérdemel" szó lenne a legveszélyesebb szó a nyelvben? A kiérdemelés fogalma a büntetésen alapuló igazságszolgáltatás alapja. Több ezer éve olyan rendszerben élünk, mely azt hirdeti: aki rosszat cselekszik az gonosz - és, hogy az emberi lények alapvetően gonoszak. Ezen megközelítés szerint, kevés jó ember született és nekik kell a hatóságokat kialakítaniuk és a többieket irányítaniuk. Feltételezve, hogy gonosz és önző természetűek vagyunk, olyan rendszer szerint irányítják az embereket, melyben azokat, akik jól viselkednek megjutalmazzák, amíg a gonoszokat szenvedésre ítélik. Azért, hogy ez a rendszer igazságosnak tűnjön, el kell azt hitetni, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel.
Milyen szükségleteket elégítenek ki az élet gazdagításán alapuló rendszerek? A pénz nem szükséglet. Sem a hírnév, sem a társadalmi helyzet. Ezek olyan fogalmak, melyeket az alárendeltségen alapuló rendszerek használnak - a valós szükségleteket eltakarva.
Az életet gazdagító rendszerben az elvégzett munkát a küldetés ereje mozgatja - nem pedig a fizetés, vagy a pozíció. A dolgozóknak megadják a táplálékot, melyre ahhoz van szükség, hogy az adott küldetésben éljenek. Lehet, hogy kapnak ellátást, amire nekik és családjuknak szükségük van, de nem csupán ezért dolgoznak! Az élet szolgálata motiválja őket. A szervezetet úgy kell működtetni, hogy jót tegyen, hogy minden egyes dolgozó őszinte hálában részesüljön.
(Társadalmunk "bűnözői" valójában és igazán a bűn balekjai. A valódi bűn elég erős ahhoz, hogy megvédje magát az igazságszolgáltatással szemben, bármely államforma keretei között.) A bűntettek megtorlása vagy büntetése helyett a "helyreállító igazságszolgáltatás" (angolul: restorative justice) inkább gazdagítja az életet. A helyreállító igazságszolgáltatás alapja egy kérdés: hogyan állíthatjuk helyre a békét? Más szavakkal, hogyan állíthatunk helyre egy olyan állapotot, melyben az emberek gondoskodnak egymás jóllétéről? Kutatások azt igazolják, hogy azok az elkövetők, akik esetében ezt az új modellt alkalmazták, kevésbé hajlamosak rá, hogy újra elkövessék azt a cselekedetet, mely bebörtönzésükhöz vezetett. És az áldozat számára is jobban biztosított a gyógyulás folyamata, a béke helyreállításával, mintha egyszerűen csak azt látja, hogy a másikat megbüntették. A rendszer alapja, hogy az emberek gondoskodnak egymás jóllétéről.
2008. május 28., szerda
Ha mi kviblik lennénk...
Bill és Fleur esküvőjén Muriel néni alaposan bepezsgőzött. Harry szája is tátva maradt a sok titoktól, amit Dumbledore életéből most utólag kellett megtudnia. A tetejébe még a húga is kvilbli volt. Őket általában varázstalan (mugli) iskolába küldték, és arra biztatták, hogy igyekezzenek beilleszkedni a muglik társadalmába. A mágusok között ugyanis mindenképp másodvonalba szorulnak...
Nehéz nem gondolnom az életemnek arra a három évére, amikor értelmi fogyatékos, mozgássérült gyerekek között dolgoztam. Döbbenetes volt látni azt a számomra addig titkos világot, ahol a süketek valóban hallanak. Ebben a számítás és megjátszás nélküli világban azok voltak bénák és sánták, akik olykor látogatni, nézelődni jöttek közénk. Egyik súlyosan fogyatékos fiú három szót tudott mondani, ezzel azonban hihetetlen kommunikációra volt képes. Vak, vízfejű, teljesen járásképtelen és a szobatisztaságot sem érte el. Olyan bizalmas kapcsolat szövődött közöttünk, hogy egymás rezdüléseit is fogtuk. Amikor egy év elteltével visszamentem hozzájuk, tíz méterről, szavak nélkül megérezte a jelenlétemet. Alig emlékszem ehhez fogható katartikus élményre.
Jó ideje kísér Jean Vanier egyik beszéde, melyet 1983. július 24-én, az Egyházak Világtanácsa közgyűlésének nyitó istentiszteletén mondott. Néhány fontos elemét idézem:
"...olyan néppel élek együtt, amely népnek nincsenek szavai, amely nép ki van zárva ennek a világnak a dolgaiból. Egy mindenki által kitaszított és bolondnak mondott néppel élek együtt, amelyet Jézus Krisztus örömüzenetétől is oly gyakran távol tartanak.
Igen, szolidaritást vállalok azokkal, aki testi vagy értelmi fogyatékosságuk miatt mindenhonnan ki vannak zárva. Egy vagyok szüleikkel, akik mélységesen szenvednek. Azok nevében beszélek, akiknek nincs fedél a fejük felett, akiket Jézushoz való hűségükért, politikai aktivitásukért, vagy törvényellenes cselekedetekért ítéltek el, akik menekülttáborokban vagy idegen földön, emigrásokként élnek. Azok nevében beszélek, akik a kábítószer, az alkohol, a prostitúció rabszolgaságába, a társadalom szélére kerültek. A magányosok, öregek, éhezők, betegek, leprások és haldoklók nevében beszélek. Azok nevében, akiket már születésük előtt elutasítottak... akik fölöslegesnek és nemkívánatosnak érzik magukat, akik úgy érzik, hogy a társadalom terhére, a gazdagok bosszantására vannak. Szívük tele van sebekkel, félelemben és bűntudatban élnek, mert soha, senki sem mondta nekik, hogy mennyire értékesek, mennyire fontosak."
Akinek nincs szerető kapcsolata, bizalomra épülő baráti viszonya másokkal, vastag falak mögé barrikádozza el magát; szinte belefullad a félelem, a magányosság és a bűntudat fájdalmába. A létező legborzasztóbb emberi szenvedésekbe. A bűntudat helytálló kifejezés, mert az elutasítottak gyakran úgy látják, azért utasítják vissza őket, mert rosszak.
Isten jelen van a teremtés szépségében, a liturgia csillogásában és a teológusok bölcsességében, de rejtetten jelen van a leprások eltorzult testében, a betegekben és a szenvedőkben is. (Mk 9,37) Fogyatékos testvéreim tették nyilvánvalóvá előtte, hogy a legértékesebb bennem a szívem. Az értelmemnek, a kezemnek csak akkor van értéke, ha azokat a szeretet szolgálatába állítom. Kiprovokálták belőlem, hogy büszkeségem és önzésem magányából, félelmeim köréből kitörjek és az együttérzés, a gyengédség útjára lépjek.
"Azt is velük fedeztem fel, hogy gyűlölet, erőszakosság, depresszió és félelem van bennem. Felfedték legmélyebb szorongásaimat, amelyek ott szunnyadtak bennem a hatalom, a tudás, a képmutatás és a csodálat utáni vágy mögé rejtőzve. Velük élve felfedeztem saját szegényes voltomat. Sebeik felfedték sebeimet, megmutatták félelmemet aziránt, hogy Jézust valóban bizalommal, alázattal és szegénységben kövessem. Hogy milyen gyakran szeretnék ezelől elmenekülni, tudás és hatalom, álmodozások és emberi biztosítékok mögé rejtőzni! Igen, a szegények zavarnak engem. Prófétai kiáltásuk azután, hogy megértsék őket, hogy barátokra találjanak, hogy egy lehetőségük legyen az életre, nyilvánvalóvá tette előttem saját keménységemet, önzésemet, bűnömet és a bennem lévő ellenállást minden belső változással szemben. A szegények mutatták meg nekem, mennyire rabja vagyok a félelmeimnek és a kultúrámnak."
Talán ennyi felfedezésért is megérné csak egy napra kviblivé válni...
Nehéz nem gondolnom az életemnek arra a három évére, amikor értelmi fogyatékos, mozgássérült gyerekek között dolgoztam. Döbbenetes volt látni azt a számomra addig titkos világot, ahol a süketek valóban hallanak. Ebben a számítás és megjátszás nélküli világban azok voltak bénák és sánták, akik olykor látogatni, nézelődni jöttek közénk. Egyik súlyosan fogyatékos fiú három szót tudott mondani, ezzel azonban hihetetlen kommunikációra volt képes. Vak, vízfejű, teljesen járásképtelen és a szobatisztaságot sem érte el. Olyan bizalmas kapcsolat szövődött közöttünk, hogy egymás rezdüléseit is fogtuk. Amikor egy év elteltével visszamentem hozzájuk, tíz méterről, szavak nélkül megérezte a jelenlétemet. Alig emlékszem ehhez fogható katartikus élményre.
Jó ideje kísér Jean Vanier egyik beszéde, melyet 1983. július 24-én, az Egyházak Világtanácsa közgyűlésének nyitó istentiszteletén mondott. Néhány fontos elemét idézem:
"...olyan néppel élek együtt, amely népnek nincsenek szavai, amely nép ki van zárva ennek a világnak a dolgaiból. Egy mindenki által kitaszított és bolondnak mondott néppel élek együtt, amelyet Jézus Krisztus örömüzenetétől is oly gyakran távol tartanak.
Igen, szolidaritást vállalok azokkal, aki testi vagy értelmi fogyatékosságuk miatt mindenhonnan ki vannak zárva. Egy vagyok szüleikkel, akik mélységesen szenvednek. Azok nevében beszélek, akiknek nincs fedél a fejük felett, akiket Jézushoz való hűségükért, politikai aktivitásukért, vagy törvényellenes cselekedetekért ítéltek el, akik menekülttáborokban vagy idegen földön, emigrásokként élnek. Azok nevében beszélek, akik a kábítószer, az alkohol, a prostitúció rabszolgaságába, a társadalom szélére kerültek. A magányosok, öregek, éhezők, betegek, leprások és haldoklók nevében beszélek. Azok nevében, akiket már születésük előtt elutasítottak... akik fölöslegesnek és nemkívánatosnak érzik magukat, akik úgy érzik, hogy a társadalom terhére, a gazdagok bosszantására vannak. Szívük tele van sebekkel, félelemben és bűntudatban élnek, mert soha, senki sem mondta nekik, hogy mennyire értékesek, mennyire fontosak."
Akinek nincs szerető kapcsolata, bizalomra épülő baráti viszonya másokkal, vastag falak mögé barrikádozza el magát; szinte belefullad a félelem, a magányosság és a bűntudat fájdalmába. A létező legborzasztóbb emberi szenvedésekbe. A bűntudat helytálló kifejezés, mert az elutasítottak gyakran úgy látják, azért utasítják vissza őket, mert rosszak.
Isten jelen van a teremtés szépségében, a liturgia csillogásában és a teológusok bölcsességében, de rejtetten jelen van a leprások eltorzult testében, a betegekben és a szenvedőkben is. (Mk 9,37) Fogyatékos testvéreim tették nyilvánvalóvá előtte, hogy a legértékesebb bennem a szívem. Az értelmemnek, a kezemnek csak akkor van értéke, ha azokat a szeretet szolgálatába állítom. Kiprovokálták belőlem, hogy büszkeségem és önzésem magányából, félelmeim köréből kitörjek és az együttérzés, a gyengédség útjára lépjek.
"Azt is velük fedeztem fel, hogy gyűlölet, erőszakosság, depresszió és félelem van bennem. Felfedték legmélyebb szorongásaimat, amelyek ott szunnyadtak bennem a hatalom, a tudás, a képmutatás és a csodálat utáni vágy mögé rejtőzve. Velük élve felfedeztem saját szegényes voltomat. Sebeik felfedték sebeimet, megmutatták félelmemet aziránt, hogy Jézust valóban bizalommal, alázattal és szegénységben kövessem. Hogy milyen gyakran szeretnék ezelől elmenekülni, tudás és hatalom, álmodozások és emberi biztosítékok mögé rejtőzni! Igen, a szegények zavarnak engem. Prófétai kiáltásuk azután, hogy megértsék őket, hogy barátokra találjanak, hogy egy lehetőségük legyen az életre, nyilvánvalóvá tette előttem saját keménységemet, önzésemet, bűnömet és a bennem lévő ellenállást minden belső változással szemben. A szegények mutatták meg nekem, mennyire rabja vagyok a félelmeimnek és a kultúrámnak."
Talán ennyi felfedezésért is megérné csak egy napra kviblivé válni...
2008. május 26., hétfő
Nincs mese
A jó öreg Andersen után, szabadon: Dumbledore meghalt - nincs mese. A kedves varázslóvilág kezd átmenni horrorba, azaz egyre inkább hasonlít a muglik viszonyaira. Legyek módjára hullanak a mágusok.
A hetedik könyv elején járok, amikor Hermione elárulja, hogyan rakhatja valaki össze a lelkét. Amikor horcrux-ot készít, megcsonkítja, sérülékennyé teszi magát; az összerakás viszont rettentő kínnal jár. A bűnbánatban teljes mértékben át kell érezni tettünk borzalmas voltát, ami annyira fájdalmas, hogy bele is lehet halni.
A szeretet megtagadása, akár önmagunkkal szemben is halálos lélekhasadáshoz vezet. Nagyon láttató az a diagnózis, hogy valakit megölünk, amikor ez a skizofrén helyzet bekövetkezik. A hagyományos bűnfelfogás is a halál állapotáról beszél. A szeretetből fakadó bűnbánat ismertetője, hogy számítás nélküli, valóban fájlalja az elkövetett, vagy elmulasztott tettet, és a másik személye iránti gyengédség motiválja.
A meg nem bánt vagy meg nem bocsátott bűn is elviselhetetlen. Egy sváb asszony azzal büntette az őt megcsaló férjét, hogy nem szólt hozzá. Napokig, hetekig, hónapokig. Egyszerűen levegőnek nézte. A férfi végül felakasztotta magát, képtelen volt ebben az állapotban élni.
A bocsánatra találó bűnbánat igazi nagyhatalom. Hatalmat ad a múlt fölött, hogy rendezve és meggyógyítva azt, új életet kezdhessünk. Egy pillanatra megállhatunk annál a gondolatnál, hogy nem tudjuk meg az üdvösség állapotában sem, mibe kerültünk Istennek. Talán ha meglátnánk szeretetlenségeink igazi mélyét, annak a bánata valóban sírba vinne bennünket. Így a mennyei pedagógia csak annyit enged meglátnunk, amit jelenlegi lelki erőnkkel el tudunk hordozni.
Elmentem horcrux-ot keresni! Később jövök...
A hetedik könyv elején járok, amikor Hermione elárulja, hogyan rakhatja valaki össze a lelkét. Amikor horcrux-ot készít, megcsonkítja, sérülékennyé teszi magát; az összerakás viszont rettentő kínnal jár. A bűnbánatban teljes mértékben át kell érezni tettünk borzalmas voltát, ami annyira fájdalmas, hogy bele is lehet halni.
A szeretet megtagadása, akár önmagunkkal szemben is halálos lélekhasadáshoz vezet. Nagyon láttató az a diagnózis, hogy valakit megölünk, amikor ez a skizofrén helyzet bekövetkezik. A hagyományos bűnfelfogás is a halál állapotáról beszél. A szeretetből fakadó bűnbánat ismertetője, hogy számítás nélküli, valóban fájlalja az elkövetett, vagy elmulasztott tettet, és a másik személye iránti gyengédség motiválja.
A meg nem bánt vagy meg nem bocsátott bűn is elviselhetetlen. Egy sváb asszony azzal büntette az őt megcsaló férjét, hogy nem szólt hozzá. Napokig, hetekig, hónapokig. Egyszerűen levegőnek nézte. A férfi végül felakasztotta magát, képtelen volt ebben az állapotban élni.
A bocsánatra találó bűnbánat igazi nagyhatalom. Hatalmat ad a múlt fölött, hogy rendezve és meggyógyítva azt, új életet kezdhessünk. Egy pillanatra megállhatunk annál a gondolatnál, hogy nem tudjuk meg az üdvösség állapotában sem, mibe kerültünk Istennek. Talán ha meglátnánk szeretetlenségeink igazi mélyét, annak a bánata valóban sírba vinne bennünket. Így a mennyei pedagógia csak annyit enged meglátnunk, amit jelenlegi lelki erőnkkel el tudunk hordozni.
Elmentem horcrux-ot keresni! Később jövök...
2008. május 22., csütörtök
Szent könyvek mérlege
Majdnem minden vallás utal saját könyvére. Az Újszövetség és a Korán azonban a zsidó szent könyvek nélkül nem lenne érthető. Az Ószövetség keletkezése több mint ezer évet ölel fel, a könyvek kánoni gyűjteményét legkorábban a Krisztus utáni 2. században állapították meg. Az Újszövetség Jézus és apostolai szóbeli igehirdetéséből állt össze. Mivel egyes írások miatt hosszabb ideig viták folytak - nyugaton a Zsidókhoz írt levél, keleten a Jelenések könyve küzdött az elismerésért - a keresztény iratok kánoni kérdését csak a 4. évszázad vége felé zárták le. A Korán egészen másként jött létre. Kizárólag Mohamed szavait tartalmazza, melyeket körülbelül negyvenéves korától a haláláig mondott, azaz a 610 és 632 közötti 23 év során. A Biblia keletkezésének élethelyzete a névtelen zsidó és keresztény közösségekhez kötődik.
A Bibliához viszonyítva a Korán sokkal kisebb terjedelmű, durván tekintve az Újszövetséggel közel azonos hosszúságú. Elsősorban a szinoptikus evangéliumokra összpontosít, Jézus tevékenységére, tanítványaira és csodatetteire csak elvétve hivatkozik. Mohamed átvett zsidó és keresztény értelmező hagyományokat de apokrif szövegeket is, melyek a monoteizmus megvédését célozzák. Ha összehasonlítjuk a Názáreti Jézus és Mohamed próféta életét, megállapítható, hogy életútjuk az általuk alapított vallások számára döntő jelentőségű. Jézust elutasítják és keresztre feszítik, Mohamed kezdeti elutasítása után sikeres törvényhozó, államférfi és katona lesz.
A Korán keresztény olvasóinak mindig feltűnik, hogy sokszor találunk benne Bibliából ismert tényeket, és gyakran találkozunk bibliai nevekkel. Ha a két szent iratot egészen általános értelemben összevetjük, azt látjuk, hogy a Korán sok anyagot vett át a héber Bibliából, de leginkább Mózes öt könyvére szorítkozik. Az Újszövetség főként a szinoptikus tradícióban él tovább benne. A hagyományok hasonlósága azonban nem jelent azonosságot. Ellenkezőleg: a zsidó-keresztény szövegeket átfogalmazták, új módon értelmezik és más, nagy összefüggésekbe helyezik. Ugyan átvett gondolatokat a Bibliából, Mohamednek mégis az az álláspontja, hogy a Korán következtében a Biblia idejét múlttá és történelmi irattá vált. Ezért nem szükséges, hogy a muszlimok foglalkozzanak a Bibliával.
Mi az, ami összeköti és ami elválasztja e két történelemformáló írásművet?
A) Összekötő vonások
1. A zsidóság, a kereszténység és az iszlám kinyilatkoztatott vallások. Isten végső felismerése csak azáltal vált lehetővé, hogy Ő megnyilatkozott és szólt az emberekhez.
2. A fent nevezett vallások monoteisták: csak egyetlen Istenben hisznek, a sokistenhitet, mint bálványimádást elutasítják. [Valószínű, hogy etimológiai összefüggés áll fenn Isten bibliai elnevezése - El, Eloah, Elohim - és a Koránban szereplő Isten-név - Allah: Al-Ilah (az Isten) - között.]
3. A Korán szerint is Isten teremtette a világot, akit jósága miatt tisztelünk.
4. Jézusról mindenkor tiszteletteljes szavakkal, sohasem rosszallóan emlékeznek meg. Úgy szólnak róla, hogy a Szentlélek erősítette meg, és hogy Isten megtanította neki az Írást, a bölcsességet, a törvényt és az Evangéliumot. Máriáról is elismeréssel szólnak, aki Jézust szűzként szülte.
5. Mindhárom egyistenhívő vallás Ábrahámra hivatkozik, aki a hit atyja: Ter 15,1-6; Róm 4,1-24; Szúra 22,78.
6. Szintén közös hagyomány, hogy az első ember, Ádám megkísértése miatt engedetlenné vált Istennel szemben és elbukott. A Korán átveszi Káin és Ábel történetét is, jelezve az emberiség szolidaritását jóban-rosszban (Szúra 5,32).
7. A világítélet "napja" közel van, amikor a halottak feltámadnak. Ez a várakozás meghatározza a kereszténység és az iszlám kezdetét is. Ezen a napon könyveket nyitnak majd ki; az órát csak Isten ismeri; a vég előtti utolsó idő a gonoszság csúcspontja lesz.
8. A Korán ismeri a Dekalógust (Tízparancsolatot), de egyes pontokban (pl. a házasság és a család kérdésében) saját elgondolásai szerint értelmezi. Megjelenik az ószövetségi eszme az Isten nevében folytatott háborúról, viszont a szegények és szükséget szenvedők iránti gondoskodás - a koráni etika szerint - a legfőbb parancsolat.
9. Végül az iszlám és keresztény szent íratok is relativizálják önmagukat, hangsúlyozva a megismerésünk korlátolt voltát: És ha a földön valahány fa csak van, az írótoll lenne és a tenger tinta, és miután elfogyna, hét tenger hozna segítséget neki, nem fogyna ki Allah a szóból. (Szúra 31,27) - Jézus még sok egyebet is tett. Ha azonban valaki mind le akarná írni, azt hiszem, annyi könyvet kellene írnia, hogy nem tudná az egész világ sem befogadni. (Jn 21,25)
Az egyezőségek túlnyomórészt abból fakadnak, hogy az Újszövetség és a Korán is az Ószövetségben gyökerezik, amelyet különböző irányokban fejlesztenek tovább.
B) Ami elválasztja őket
1. Isten kinyilatkoztatásának a csúcspontja - keresztény értelmezés szerint - maga Jézus Krisztus. A kinyilatkoztatás ilyetén értelmezése alapvetően eltér a Koránétól, mely szerint Isten a Könyvben nyilatkozik meg. Mohamed vízióiban betekintett az égi könyvbe, az Ős-Koránba, amelyben az isteni igazságok örökérvényűen le vannak írva. Isten maga itt nem lép ki transzcendenciájából. A kereszténység (és a Biblia) számára Isten kinyilatkoztatása a történelemben nyilvánul meg, amikor részt vesz az emberek életében, Jézus Krisztus által közülünk valóvá lesz, magára veszi a szenvedést és halált, hogy feltámadása által leküzdje az ember halálra rendelt sorsát.
A kereszténység nem könyv-vallás. Ezen kívül a Korán teljesen félreértő módon ítéli meg a kereszténységnek a Szentháromságba vetett hitét. Úgy képzelik, hogy Isten, Jézus és Mária három egymás mellett létező isten, akik Istenné egyesülnek. Mohamed elképzelése szerint a Szentlélek angyal. A keresztény hit számára a Szentháromságban való hit Isten egyedülállóságának, teremtő és megváltó szeretetének kifejezése, amellyel a Fiúban és a Szentlélekben leszáll az emberekhez.
2. A keresztények számára Jézus több mint próféta, aki a régi próféták sorába állítható. Ő a Fiú, az "Elsőszülött" sok testvére közül, minden általa és rá nézve teremtetett (Kol 1,14-20). Ezt a hitet a Korán éles szavakkal elítéli, sőt megbocsáthatatlan bűnnek tartja; igaz, hogy itt sem magát Jézus személyét támadja, hanem az Írás embereit, akik úgy hiszik, hogy Jézus Isten Fia.
3. A Korán a keresztény megváltás gondolatával sem ért egyet. Az ember saját magát váltja meg azáltal, hogy megtartja Isten parancsait. Így az iszlámot törvény-vallásnak kell neveznünk. Azonban csak a predesztináltak érik el az örök célt, azok, akiket Isten erre kijelölt. Nekik Iblisz, a kísértő, az ördög nem árthat, csak az eleve nem kiválasztottaknak, az elvetemülteknek. A keresztény hit értelmében is Isten saját szabad kegyelme szerint váltja meg az embereket, de azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. A megváltó - kereszthalála és a halálból való feltámadása által - Jézus Krisztus. A Korán mindkét gondolatot elutasítja; a kereszthalált tévedésnek minősítve. Szerinte Jézus feltámadása az utolsó napon, az összes halott feltámadása napján következik be. Nem világos, hogy Mohamed Jézus elragadására gondol-e, melynek révén Isten kiszabadította őt ellenségei kezéből.
4. Az Ábrahámra való közös hivatkozás különböző interpretációkra oszlik. A zsidók számára Ábrahám az ősapa, a muszlimok szemében a monoteizmus vallásának megalapítója, a keresztények - különösen Pál apostol - számára a hit példaképe. Ábrahám után az utak is szétválnak. A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás vonala Izsákon - Sára fián -, míg a muszlimoknál a rabszolga Hágár fián, Izmaelen át vezet.
5. Az eszkatológiában az Újszövetség és a Korán elvárásaikban különböznek. Mindkettő apokaliptikus hangsúlyú, de a keresztények Krisztus újbóli eljövetelét várják, a vele való közösséget és az isteni életben való részvételt. A muszlimok a Paradicsomba vágyódnak. Fontosabb azonban, hogy az Újszövetség már ismeri a végidő jelenlétét, Isten uralmának kezdetét, és már most szeretné megvalósítani az emberiség megváltását.
6. A Biblia és a Korán is a Dekalógusban gyökerezik. Az Újszövetségben a Tízparancsolat értelmezését a Hegyi beszédben találjuk. Az értelmezés csúcspontja az ellenség szeretetének parancsa, mellyel párhuzamos megfogalmazást a Korán nem tartalmaz.
C) Modus vivendi
Tárgyalások útján megegyezhetne-e a keresztény és iszlám közösség? Olyan formában, hogy a kimutatott azonosságokra tekintünk, a különbségekkel pedig nem foglalkoznánk? Pluralisztikus vallásteológiák néha ilyen irányban keresik a megoldást. Ha így járnánk el, akkor mindkét vallást megsértenénk, melyek ereje éppen sajátosságukon alapszik. Mind a Biblia - itt is különválasztva a zsidóságot és a kereszténységet - mind a Korán csak akkor válik érthetővé, ha teljességükben komolyan vesszük őket, és meghagyjuk kontextusukban.
Az ezekben a rendkívüli iratokban megnyilvánuló hit egy közösség hinni akarásának a kifejezője, aki ebben a hitben él, ezt élettel tölti meg. Egy vallás elfogadása ezért mindenkor többet jelent, mint egy rendszer helybenhagyását. A tudományos-teológiai igyekezetnek fel kell ismernie saját korlátait és el kell fogadnia a határait. E szent könyvekben két szempont is létezik, melyek közelebb hozhatnak bennünket egymáshoz. Először az Ábrahám kiválasztásával elkezdődött üdvtörténet, Isten és népe története. Az Ábrahámra való hivatkozás arra is alkalmas, hogy a zsidóság és az iszlám közötti ellentétet leküzdje. A másik szempont a Teremtőbe vetett hitünk. Számos dicsőítő énekben ünnepeljük a világ Alkotóját, és ez olyan akkord, amely felszáll az égbe. Az a felismerés, hogy teremtmények vagyunk, megköveteli, hogy együtt vállaljuk a teremtésért való felelősséget, és jó reményt ad arra nézve, hogy egymásban egy közös Atya gyermekeit lássuk.
A Bibliához viszonyítva a Korán sokkal kisebb terjedelmű, durván tekintve az Újszövetséggel közel azonos hosszúságú. Elsősorban a szinoptikus evangéliumokra összpontosít, Jézus tevékenységére, tanítványaira és csodatetteire csak elvétve hivatkozik. Mohamed átvett zsidó és keresztény értelmező hagyományokat de apokrif szövegeket is, melyek a monoteizmus megvédését célozzák. Ha összehasonlítjuk a Názáreti Jézus és Mohamed próféta életét, megállapítható, hogy életútjuk az általuk alapított vallások számára döntő jelentőségű. Jézust elutasítják és keresztre feszítik, Mohamed kezdeti elutasítása után sikeres törvényhozó, államférfi és katona lesz.
A Korán keresztény olvasóinak mindig feltűnik, hogy sokszor találunk benne Bibliából ismert tényeket, és gyakran találkozunk bibliai nevekkel. Ha a két szent iratot egészen általános értelemben összevetjük, azt látjuk, hogy a Korán sok anyagot vett át a héber Bibliából, de leginkább Mózes öt könyvére szorítkozik. Az Újszövetség főként a szinoptikus tradícióban él tovább benne. A hagyományok hasonlósága azonban nem jelent azonosságot. Ellenkezőleg: a zsidó-keresztény szövegeket átfogalmazták, új módon értelmezik és más, nagy összefüggésekbe helyezik. Ugyan átvett gondolatokat a Bibliából, Mohamednek mégis az az álláspontja, hogy a Korán következtében a Biblia idejét múlttá és történelmi irattá vált. Ezért nem szükséges, hogy a muszlimok foglalkozzanak a Bibliával.
Mi az, ami összeköti és ami elválasztja e két történelemformáló írásművet?
A) Összekötő vonások
1. A zsidóság, a kereszténység és az iszlám kinyilatkoztatott vallások. Isten végső felismerése csak azáltal vált lehetővé, hogy Ő megnyilatkozott és szólt az emberekhez.
2. A fent nevezett vallások monoteisták: csak egyetlen Istenben hisznek, a sokistenhitet, mint bálványimádást elutasítják. [Valószínű, hogy etimológiai összefüggés áll fenn Isten bibliai elnevezése - El, Eloah, Elohim - és a Koránban szereplő Isten-név - Allah: Al-Ilah (az Isten) - között.]
3. A Korán szerint is Isten teremtette a világot, akit jósága miatt tisztelünk.
4. Jézusról mindenkor tiszteletteljes szavakkal, sohasem rosszallóan emlékeznek meg. Úgy szólnak róla, hogy a Szentlélek erősítette meg, és hogy Isten megtanította neki az Írást, a bölcsességet, a törvényt és az Evangéliumot. Máriáról is elismeréssel szólnak, aki Jézust szűzként szülte.
5. Mindhárom egyistenhívő vallás Ábrahámra hivatkozik, aki a hit atyja: Ter 15,1-6; Róm 4,1-24; Szúra 22,78.
6. Szintén közös hagyomány, hogy az első ember, Ádám megkísértése miatt engedetlenné vált Istennel szemben és elbukott. A Korán átveszi Káin és Ábel történetét is, jelezve az emberiség szolidaritását jóban-rosszban (Szúra 5,32).
7. A világítélet "napja" közel van, amikor a halottak feltámadnak. Ez a várakozás meghatározza a kereszténység és az iszlám kezdetét is. Ezen a napon könyveket nyitnak majd ki; az órát csak Isten ismeri; a vég előtti utolsó idő a gonoszság csúcspontja lesz.
8. A Korán ismeri a Dekalógust (Tízparancsolatot), de egyes pontokban (pl. a házasság és a család kérdésében) saját elgondolásai szerint értelmezi. Megjelenik az ószövetségi eszme az Isten nevében folytatott háborúról, viszont a szegények és szükséget szenvedők iránti gondoskodás - a koráni etika szerint - a legfőbb parancsolat.
9. Végül az iszlám és keresztény szent íratok is relativizálják önmagukat, hangsúlyozva a megismerésünk korlátolt voltát: És ha a földön valahány fa csak van, az írótoll lenne és a tenger tinta, és miután elfogyna, hét tenger hozna segítséget neki, nem fogyna ki Allah a szóból. (Szúra 31,27) - Jézus még sok egyebet is tett. Ha azonban valaki mind le akarná írni, azt hiszem, annyi könyvet kellene írnia, hogy nem tudná az egész világ sem befogadni. (Jn 21,25)
Az egyezőségek túlnyomórészt abból fakadnak, hogy az Újszövetség és a Korán is az Ószövetségben gyökerezik, amelyet különböző irányokban fejlesztenek tovább.
B) Ami elválasztja őket
1. Isten kinyilatkoztatásának a csúcspontja - keresztény értelmezés szerint - maga Jézus Krisztus. A kinyilatkoztatás ilyetén értelmezése alapvetően eltér a Koránétól, mely szerint Isten a Könyvben nyilatkozik meg. Mohamed vízióiban betekintett az égi könyvbe, az Ős-Koránba, amelyben az isteni igazságok örökérvényűen le vannak írva. Isten maga itt nem lép ki transzcendenciájából. A kereszténység (és a Biblia) számára Isten kinyilatkoztatása a történelemben nyilvánul meg, amikor részt vesz az emberek életében, Jézus Krisztus által közülünk valóvá lesz, magára veszi a szenvedést és halált, hogy feltámadása által leküzdje az ember halálra rendelt sorsát.
A kereszténység nem könyv-vallás. Ezen kívül a Korán teljesen félreértő módon ítéli meg a kereszténységnek a Szentháromságba vetett hitét. Úgy képzelik, hogy Isten, Jézus és Mária három egymás mellett létező isten, akik Istenné egyesülnek. Mohamed elképzelése szerint a Szentlélek angyal. A keresztény hit számára a Szentháromságban való hit Isten egyedülállóságának, teremtő és megváltó szeretetének kifejezése, amellyel a Fiúban és a Szentlélekben leszáll az emberekhez.
2. A keresztények számára Jézus több mint próféta, aki a régi próféták sorába állítható. Ő a Fiú, az "Elsőszülött" sok testvére közül, minden általa és rá nézve teremtetett (Kol 1,14-20). Ezt a hitet a Korán éles szavakkal elítéli, sőt megbocsáthatatlan bűnnek tartja; igaz, hogy itt sem magát Jézus személyét támadja, hanem az Írás embereit, akik úgy hiszik, hogy Jézus Isten Fia.
3. A Korán a keresztény megváltás gondolatával sem ért egyet. Az ember saját magát váltja meg azáltal, hogy megtartja Isten parancsait. Így az iszlámot törvény-vallásnak kell neveznünk. Azonban csak a predesztináltak érik el az örök célt, azok, akiket Isten erre kijelölt. Nekik Iblisz, a kísértő, az ördög nem árthat, csak az eleve nem kiválasztottaknak, az elvetemülteknek. A keresztény hit értelmében is Isten saját szabad kegyelme szerint váltja meg az embereket, de azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. A megváltó - kereszthalála és a halálból való feltámadása által - Jézus Krisztus. A Korán mindkét gondolatot elutasítja; a kereszthalált tévedésnek minősítve. Szerinte Jézus feltámadása az utolsó napon, az összes halott feltámadása napján következik be. Nem világos, hogy Mohamed Jézus elragadására gondol-e, melynek révén Isten kiszabadította őt ellenségei kezéből.
4. Az Ábrahámra való közös hivatkozás különböző interpretációkra oszlik. A zsidók számára Ábrahám az ősapa, a muszlimok szemében a monoteizmus vallásának megalapítója, a keresztények - különösen Pál apostol - számára a hit példaképe. Ábrahám után az utak is szétválnak. A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás vonala Izsákon - Sára fián -, míg a muszlimoknál a rabszolga Hágár fián, Izmaelen át vezet.
5. Az eszkatológiában az Újszövetség és a Korán elvárásaikban különböznek. Mindkettő apokaliptikus hangsúlyú, de a keresztények Krisztus újbóli eljövetelét várják, a vele való közösséget és az isteni életben való részvételt. A muszlimok a Paradicsomba vágyódnak. Fontosabb azonban, hogy az Újszövetség már ismeri a végidő jelenlétét, Isten uralmának kezdetét, és már most szeretné megvalósítani az emberiség megváltását.
6. A Biblia és a Korán is a Dekalógusban gyökerezik. Az Újszövetségben a Tízparancsolat értelmezését a Hegyi beszédben találjuk. Az értelmezés csúcspontja az ellenség szeretetének parancsa, mellyel párhuzamos megfogalmazást a Korán nem tartalmaz.
C) Modus vivendi
Tárgyalások útján megegyezhetne-e a keresztény és iszlám közösség? Olyan formában, hogy a kimutatott azonosságokra tekintünk, a különbségekkel pedig nem foglalkoznánk? Pluralisztikus vallásteológiák néha ilyen irányban keresik a megoldást. Ha így járnánk el, akkor mindkét vallást megsértenénk, melyek ereje éppen sajátosságukon alapszik. Mind a Biblia - itt is különválasztva a zsidóságot és a kereszténységet - mind a Korán csak akkor válik érthetővé, ha teljességükben komolyan vesszük őket, és meghagyjuk kontextusukban.
Az ezekben a rendkívüli iratokban megnyilvánuló hit egy közösség hinni akarásának a kifejezője, aki ebben a hitben él, ezt élettel tölti meg. Egy vallás elfogadása ezért mindenkor többet jelent, mint egy rendszer helybenhagyását. A tudományos-teológiai igyekezetnek fel kell ismernie saját korlátait és el kell fogadnia a határait. E szent könyvekben két szempont is létezik, melyek közelebb hozhatnak bennünket egymáshoz. Először az Ábrahám kiválasztásával elkezdődött üdvtörténet, Isten és népe története. Az Ábrahámra való hivatkozás arra is alkalmas, hogy a zsidóság és az iszlám közötti ellentétet leküzdje. A másik szempont a Teremtőbe vetett hitünk. Számos dicsőítő énekben ünnepeljük a világ Alkotóját, és ez olyan akkord, amely felszáll az égbe. Az a felismerés, hogy teremtmények vagyunk, megköveteli, hogy együtt vállaljuk a teremtésért való felelősséget, és jó reményt ad arra nézve, hogy egymásban egy közös Atya gyermekeit lássuk.
2008. május 21., szerda
A szövegen túl
Már-már klasszikusnak számít bizonyos körökben az a félmondat, hogy a Biblia nem szentírás. Az evangéliumok többek, mint puszta életrajzok: nem Jézus kalandjainak a gyűjteményei; nem szorosan vett életrajzi művek. Jézus életének azon eseményeit írják le, amelyeket az üdvösség szempontjából fontosnak tartanak. Nem sokat törődnek a pontos helyleírásokkal, a kronológiával, Jézus gyermekkorából csak keveset közölnek. Észrevehető, hogy igyekeznek pontosan és hűen továbbítani Jézus szavait, mégis bizonyos variációs szabadsággal alkalmazzák azokat azon közösség igényeihez, melyekhez beszélnek.
Mindegyik szerző valamilyen egyéni szempontot emel ki Jézus személyéből és tanításából, ami megszabja az anyag csoportosítását, válogatását. Nem egy régen élt személyre való visszaemlékezést akarnak közölni. Ebből a szempontból kell a Jézus szavainak visszaadásában megnyilvánuló szabadságot nézni: szavai egyben az ősegyház megértését és kiértékelését is tartalmazzák. Az események leírását nem történeti egymásutánban közlik, a történetek mindegyike Jézus egész személyiségét akarja megvilágítani. A részletek önmagukban is kerek egészek. Jézus tanítása külső formájában és eszközeiben természetesen alapvető eltérést mutat az oktatás, ismeretközlés jelenkori formáitól, és az is természetes, hogy számos mozzanatában megegyezik saját korának, közvetlen környezetének általánosan elterjedt oktatás-formájával. Emellett közeli rokonságban áll a prófétai kifejezésmóddal is. Nem támaszkodik sem a logikára, sem élettapasztalatokra, sem az Ószövetségre, de még Isten tekintélyére sem: ő maga beszél, közöl, más szóval: kinyilatkoztat. Ilyen jellegű közléseket nemcsak a zsidó írástudóknál nem találunk, hanem a legnagyobb prófétáknál sem.
Abszolút tekintélyt tulajdonít önmagának, mégsem szorítkozik pusztán a tekintélyi közlésre, mert azt akarja, hogy az emberek megértsék őt, és meggyőződjenek tanításának igaz voltáról. Képes beszédeivel az emberi képzelőerőre és érzelemvilágra támaszkodik; bölcs mondásaival a tapasztalatot és logikát hívja segítségül. Érvel az Ószövetségből, mert azt minden kortársa szentnek és igaznak fogadja el; prófétai beszédei meggyőzhetik azt a népet, amely évszázadok óta tudja: Isten újra meg újra megszólal küldöttei által. Így Jézus nem az emberek feje fölött beszél, hanem hozzájuk szól. Úgy tanít, hogy meg lehet őt érteni, tanítását el lehet fogadni.
Tanítását a Mester halála után több évtizeddel foglalták írásba, így annak jelen szövege gyakran módosított formában áll előttünk az Újszövetségben (vagyis úgy fogalmazták meg, hogy választ adjon a megírás korának keresztény problémáira is). Ez a tény megnehezíti ugyan, de nem teszi lehetetlenné, hogy fogalmat alkossunk arról: hogyan tanított Jézus.
Mindegyik szerző valamilyen egyéni szempontot emel ki Jézus személyéből és tanításából, ami megszabja az anyag csoportosítását, válogatását. Nem egy régen élt személyre való visszaemlékezést akarnak közölni. Ebből a szempontból kell a Jézus szavainak visszaadásában megnyilvánuló szabadságot nézni: szavai egyben az ősegyház megértését és kiértékelését is tartalmazzák. Az események leírását nem történeti egymásutánban közlik, a történetek mindegyike Jézus egész személyiségét akarja megvilágítani. A részletek önmagukban is kerek egészek. Jézus tanítása külső formájában és eszközeiben természetesen alapvető eltérést mutat az oktatás, ismeretközlés jelenkori formáitól, és az is természetes, hogy számos mozzanatában megegyezik saját korának, közvetlen környezetének általánosan elterjedt oktatás-formájával. Emellett közeli rokonságban áll a prófétai kifejezésmóddal is. Nem támaszkodik sem a logikára, sem élettapasztalatokra, sem az Ószövetségre, de még Isten tekintélyére sem: ő maga beszél, közöl, más szóval: kinyilatkoztat. Ilyen jellegű közléseket nemcsak a zsidó írástudóknál nem találunk, hanem a legnagyobb prófétáknál sem.
Abszolút tekintélyt tulajdonít önmagának, mégsem szorítkozik pusztán a tekintélyi közlésre, mert azt akarja, hogy az emberek megértsék őt, és meggyőződjenek tanításának igaz voltáról. Képes beszédeivel az emberi képzelőerőre és érzelemvilágra támaszkodik; bölcs mondásaival a tapasztalatot és logikát hívja segítségül. Érvel az Ószövetségből, mert azt minden kortársa szentnek és igaznak fogadja el; prófétai beszédei meggyőzhetik azt a népet, amely évszázadok óta tudja: Isten újra meg újra megszólal küldöttei által. Így Jézus nem az emberek feje fölött beszél, hanem hozzájuk szól. Úgy tanít, hogy meg lehet őt érteni, tanítását el lehet fogadni.
Tanítását a Mester halála után több évtizeddel foglalták írásba, így annak jelen szövege gyakran módosított formában áll előttünk az Újszövetségben (vagyis úgy fogalmazták meg, hogy választ adjon a megírás korának keresztény problémáira is). Ez a tény megnehezíti ugyan, de nem teszi lehetetlenné, hogy fogalmat alkossunk arról: hogyan tanított Jézus.
2008. május 20., kedd
Tiéd az ország III.
Az erőszak - formáiban és irányultságában különféleképpen, de - a Biblia mindkét könyvgyűjteményében végig jelen van. Azok, amelyeket Isten elítél, nem jelentenek számunkra problémát. Egyéni bűnök: Káin testvérgyilkossága, Dávidnak Uriás elleni, Achábnak és Izebelnek Nabot elleni bűntette, stb. Társadalmi bűnök: Izrael népének elnyomatása a fáraó által; a népesség kitelepítése, elhurcolása, amit Ámosz próféta leplez le (1,1–2,3).
Az Ószövetség írásai sok olyan cselekedetről is számot adnak, amelyeket nem helytelenít a szentíró, hanem kommentár nélkül mond el, mivel elkerülhetetlennek tartja őket, vagy mert alapjában megfelelnek a kor erkölcsének. Mi mindenesetre igen meglepődünk ezeken az erőszakos cselekedeteken, amelyeket Isten akaratának engedelmeskedve követtek el. Legjellemzőbb eset Kánaán földjének meghódítása. "Jahve háborújának" alapszabálya értelmében Izraelnek, amikor a határaitól távol élő népek ellen kénytelen harcolni, el kell pusztítania minden legyőzött férfit, asszonyaikat és gyermekeiket azonban megtarthatja rabszolgának (MTörv 20,16). Hiteles hagyományokból tudjuk, hogy ez nem így történt: Kánaán és Izrael lakossága a hódítást követően hosszú időn keresztül keveredett; Józsué halálát követően pedig két évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy végül Dávid bevegye, és fővárossá tegye az addig kánaáni fennhatóság alatt álló Jeruzsálemet.
Az erőszak csak nagyon fokozatosan kezdett enyhülni. A Kr.e. 2. században a lázadás tétje megváltozott, mivel ekkor már nem hódításról, hanem önvédelemről volt szó; az ősatyák hitének megőrzéséről, amelyet Antiokhosz Epiphanész, Nagy Sándor utódja Szíria-Palesztina földjén meg akart semmisíteni. Izrael kétféle választ ad: vannak, akik inkább a mártíromságot választják, mint hogy engedelmeskedjenek, mások pedig véres háborúba indulnak a Makkabeus fivérek vezetése alatt. (Amikor pedig az első apostolok idején Titusz császár leveri a zsidó felkelést, a rómaiak azt mondják, hogy az egész birodalomban nem találkoztak még hasonlóan ádáz ellenféllel - a zsidók hosszú háborús múlttal bírnak.)
Szentírásunk történetén tehát végighalad az erőszak: a Bírák és Józsué korától egészen addig, amikor Izrael Messiása elszenvedi azt. Az elkövetett erőszaktól az elszenvedettig mindig egy önmagába visszatérő folyamatról van szó; a végletes ellenségeskedésre csakis a végletes szeretet lehet a megfelelő válasz.
A Biblia szívesen fejezi ki rejtvényekben magát, vagyis ami számunkra apró részletnek tűnik csupán, valójában nagy jelentőséggel bírhat, különösen, ha az őstörténet elbeszéléseiről van szó. Rejtélyességük a mítoszokhoz közelíti őket.
Az erőszak archetípusa az a szituáció, amely az emberiség özönvíz általi pusztulásához vezetett Noé idejében (Ter 6,13). Az özönvíz után Isten megtiltja a vér elfogyasztását, de feljogosítja az embert a vérontásra, amennyiben megengedi, hogy az állatok húsával táplálkozzon. A bibliában e rendelkezés jelenti az első törvényt (nem csupán elrendelő vagy tiltó parancsot), amely az első szövetségkötést kíséri. Korábban még a legalapvetőbb animális aktusnál, a táplálkozásnál sem volt szabad jelen lennie az erőszaknak (Ter 1,29). Ez az ember és az állat között egyfajta háborúskodást jelent. Az emberek életét azonban Isten szankcionálja: Aki embervért ont, annak ember ontsa ki a vérét (Ter 9,6). Laza összefüggés található a rituális előírás (a táplálkozási célú ölés megengedése) és az ember-gyilkosságot tiltó szabály között. A későbbi hagyomány ebből szűrte le, hogy szabályozott jogrendet kell kialakítania, hiszen a "törvényes erőszak" biblikus megalapozottságú (vö.: Róm 13,1–7).
Az őstörténet elbeszélései telve vannak gyásszal, mert az erőszak megfékezéséhez szintén erőszakra van szükségük. Izajás és Mikeás prófétáknál azonban feltűnik egy új üzenet: a kardokról szól, melyekből ekevasat kovácsolnak. Bár rövid távon azt szemlélik, hogy a választott nép kudarcot vallott, nem Isten rendje szerint él, ezért szent városa, Jeruzsálem is el fog pusztulni; a távoli jövőben Isten hegyre épült háza minden más hegy fölé emelkedik és népek özönlenek hozzá (Mik 4,1.4; Iz 2,2–4). A szöveg azt jelenti, hogy Sion lakói igazságos és békés társadalmukkal a világ minden széthúzó népe számára mintául szolgálnak, akik e példától lenyűgözve, szabadon indulnak el Isten felé.
Jézus azt mondja, hogy nem megszüntetni jött a törvényt, hanem beteljesíteni, majd pedig új igazságot hirdet: a felülemelkedés igazságát (Mt 5,20). A zsoltáros panaszaiban felsejlő "jobb áldozatnak lenni, mint erőszakos győztesnek" gondolat, mely a Szenvedő Szolga képében csúcsosodik ki (Iz 52,13–53,12), benne nyeri el értelmét. Nem kifogásolja a bíróságokat, nem oszlatja fel a katonaságot, sőt még a börtönöket sem számolja fel: Ellenfeleddel szemben légy békülékeny idejében, amikor még az úton vagy vele, nehogy átadjon ellenfeled a bírónak, a bíró a poroszlónak, és börtönbe kerülj, ahonnan nem szabadulsz ki, amíg az utolsó fillért is meg nem fizeted. Valamivel alább (Mt 5,40) pedig így folytatja: jobb, ha nemcsak a ruhádat, hanem a köntösödet is odaadod ellenfelednek, aki perbe fog.
A hegyi beszéd utolsó szavai - a ház (…) összedőlt és romhalmazzá vált - értésünkre adják, hogy Jézus nem olyan eszményről beszél, amit a legjobbaknak ajánl, hanem az egyedüli útról az ember világa számra, különben (Gyökössy Endre szavaival élve) nem lesz örökség. Ez a szélsőséges üzenet az egész emberiséghez szóló felhívás, tanítását közösen kell megélnünk, amely az üdvösség elengedhetetlen feltétele. Nem követeli meg a tanítványtól, hogy eldobja az életét; a mártíromságot tilos kiprovokálni.
Jézus annyiban sem törli el az ősöknek adott törvényt, hogy nem helyettesíti valamilyen más előírással. A hegyi beszédben megfogalmazott és a többi követelmény sem tekinthető törvénynek, olyan szellemben fogantak, amely kizár minden szó szerinti alkalmazást. A szeretet más síkon helyezkedik el, mint a törvény, de nem törli el azt.
A szeretet törvénye kifejezés paradoxon, még a Szentírásban is; semmilyen törvény nem írhatja elő ugyanis a szeretetet. Pál apostolnak a törvényről alkotott nézeteit néhány szóban összefoglalhatjuk: "minden törvény kísértésbe visz". Nemcsak arra csábítja az embert, hogy áthágja, hanem arra is, hogy bezárkózzon a betűjébe, miután rendezte az ügyeit vele. Jézusnak mindaddig nincs nyugta, amíg le nem leplezi ezt a játékot.
Miközben Isten a történelmünkben elkísért minket, olyan képet öltött magára, amelyet a mi szemeink alkottak róla: olyan nyelvezetet és formát vett föl, amelyet az emberek, akik erőszakosak maradtak, meg tudnak érteni; szelídségét arra használta, hogy befedje vele a mi erőszakosságunkat, amelynek ő maga válik majd áldozatává Fiának megtestesülése és halála által.
Az Ószövetség írásai sok olyan cselekedetről is számot adnak, amelyeket nem helytelenít a szentíró, hanem kommentár nélkül mond el, mivel elkerülhetetlennek tartja őket, vagy mert alapjában megfelelnek a kor erkölcsének. Mi mindenesetre igen meglepődünk ezeken az erőszakos cselekedeteken, amelyeket Isten akaratának engedelmeskedve követtek el. Legjellemzőbb eset Kánaán földjének meghódítása. "Jahve háborújának" alapszabálya értelmében Izraelnek, amikor a határaitól távol élő népek ellen kénytelen harcolni, el kell pusztítania minden legyőzött férfit, asszonyaikat és gyermekeiket azonban megtarthatja rabszolgának (MTörv 20,16). Hiteles hagyományokból tudjuk, hogy ez nem így történt: Kánaán és Izrael lakossága a hódítást követően hosszú időn keresztül keveredett; Józsué halálát követően pedig két évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy végül Dávid bevegye, és fővárossá tegye az addig kánaáni fennhatóság alatt álló Jeruzsálemet.
Az erőszak csak nagyon fokozatosan kezdett enyhülni. A Kr.e. 2. században a lázadás tétje megváltozott, mivel ekkor már nem hódításról, hanem önvédelemről volt szó; az ősatyák hitének megőrzéséről, amelyet Antiokhosz Epiphanész, Nagy Sándor utódja Szíria-Palesztina földjén meg akart semmisíteni. Izrael kétféle választ ad: vannak, akik inkább a mártíromságot választják, mint hogy engedelmeskedjenek, mások pedig véres háborúba indulnak a Makkabeus fivérek vezetése alatt. (Amikor pedig az első apostolok idején Titusz császár leveri a zsidó felkelést, a rómaiak azt mondják, hogy az egész birodalomban nem találkoztak még hasonlóan ádáz ellenféllel - a zsidók hosszú háborús múlttal bírnak.)
Szentírásunk történetén tehát végighalad az erőszak: a Bírák és Józsué korától egészen addig, amikor Izrael Messiása elszenvedi azt. Az elkövetett erőszaktól az elszenvedettig mindig egy önmagába visszatérő folyamatról van szó; a végletes ellenségeskedésre csakis a végletes szeretet lehet a megfelelő válasz.
A Biblia szívesen fejezi ki rejtvényekben magát, vagyis ami számunkra apró részletnek tűnik csupán, valójában nagy jelentőséggel bírhat, különösen, ha az őstörténet elbeszéléseiről van szó. Rejtélyességük a mítoszokhoz közelíti őket.
Az erőszak archetípusa az a szituáció, amely az emberiség özönvíz általi pusztulásához vezetett Noé idejében (Ter 6,13). Az özönvíz után Isten megtiltja a vér elfogyasztását, de feljogosítja az embert a vérontásra, amennyiben megengedi, hogy az állatok húsával táplálkozzon. A bibliában e rendelkezés jelenti az első törvényt (nem csupán elrendelő vagy tiltó parancsot), amely az első szövetségkötést kíséri. Korábban még a legalapvetőbb animális aktusnál, a táplálkozásnál sem volt szabad jelen lennie az erőszaknak (Ter 1,29). Ez az ember és az állat között egyfajta háborúskodást jelent. Az emberek életét azonban Isten szankcionálja: Aki embervért ont, annak ember ontsa ki a vérét (Ter 9,6). Laza összefüggés található a rituális előírás (a táplálkozási célú ölés megengedése) és az ember-gyilkosságot tiltó szabály között. A későbbi hagyomány ebből szűrte le, hogy szabályozott jogrendet kell kialakítania, hiszen a "törvényes erőszak" biblikus megalapozottságú (vö.: Róm 13,1–7).
Az őstörténet elbeszélései telve vannak gyásszal, mert az erőszak megfékezéséhez szintén erőszakra van szükségük. Izajás és Mikeás prófétáknál azonban feltűnik egy új üzenet: a kardokról szól, melyekből ekevasat kovácsolnak. Bár rövid távon azt szemlélik, hogy a választott nép kudarcot vallott, nem Isten rendje szerint él, ezért szent városa, Jeruzsálem is el fog pusztulni; a távoli jövőben Isten hegyre épült háza minden más hegy fölé emelkedik és népek özönlenek hozzá (Mik 4,1.4; Iz 2,2–4). A szöveg azt jelenti, hogy Sion lakói igazságos és békés társadalmukkal a világ minden széthúzó népe számára mintául szolgálnak, akik e példától lenyűgözve, szabadon indulnak el Isten felé.
Jézus azt mondja, hogy nem megszüntetni jött a törvényt, hanem beteljesíteni, majd pedig új igazságot hirdet: a felülemelkedés igazságát (Mt 5,20). A zsoltáros panaszaiban felsejlő "jobb áldozatnak lenni, mint erőszakos győztesnek" gondolat, mely a Szenvedő Szolga képében csúcsosodik ki (Iz 52,13–53,12), benne nyeri el értelmét. Nem kifogásolja a bíróságokat, nem oszlatja fel a katonaságot, sőt még a börtönöket sem számolja fel: Ellenfeleddel szemben légy békülékeny idejében, amikor még az úton vagy vele, nehogy átadjon ellenfeled a bírónak, a bíró a poroszlónak, és börtönbe kerülj, ahonnan nem szabadulsz ki, amíg az utolsó fillért is meg nem fizeted. Valamivel alább (Mt 5,40) pedig így folytatja: jobb, ha nemcsak a ruhádat, hanem a köntösödet is odaadod ellenfelednek, aki perbe fog.
A hegyi beszéd utolsó szavai - a ház (…) összedőlt és romhalmazzá vált - értésünkre adják, hogy Jézus nem olyan eszményről beszél, amit a legjobbaknak ajánl, hanem az egyedüli útról az ember világa számra, különben (Gyökössy Endre szavaival élve) nem lesz örökség. Ez a szélsőséges üzenet az egész emberiséghez szóló felhívás, tanítását közösen kell megélnünk, amely az üdvösség elengedhetetlen feltétele. Nem követeli meg a tanítványtól, hogy eldobja az életét; a mártíromságot tilos kiprovokálni.
Jézus annyiban sem törli el az ősöknek adott törvényt, hogy nem helyettesíti valamilyen más előírással. A hegyi beszédben megfogalmazott és a többi követelmény sem tekinthető törvénynek, olyan szellemben fogantak, amely kizár minden szó szerinti alkalmazást. A szeretet más síkon helyezkedik el, mint a törvény, de nem törli el azt.
A szeretet törvénye kifejezés paradoxon, még a Szentírásban is; semmilyen törvény nem írhatja elő ugyanis a szeretetet. Pál apostolnak a törvényről alkotott nézeteit néhány szóban összefoglalhatjuk: "minden törvény kísértésbe visz". Nemcsak arra csábítja az embert, hogy áthágja, hanem arra is, hogy bezárkózzon a betűjébe, miután rendezte az ügyeit vele. Jézusnak mindaddig nincs nyugta, amíg le nem leplezi ezt a játékot.
Miközben Isten a történelmünkben elkísért minket, olyan képet öltött magára, amelyet a mi szemeink alkottak róla: olyan nyelvezetet és formát vett föl, amelyet az emberek, akik erőszakosak maradtak, meg tudnak érteni; szelídségét arra használta, hogy befedje vele a mi erőszakosságunkat, amelynek ő maga válik majd áldozatává Fiának megtestesülése és halála által.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)