Anyám...

Génjeink egy kicsiny hányada nem a sejtjeink sejtmagjában, hanem a mitokondriumokban található. E mitokondriális DNS csak anyai ágon öröklődik, tehát mindnyájan anyánktól, anyai nagyanyánktól, anyai-nagyanyai-dédnagyanyánktól stb. örököltük. Őseink minden generációjában tehát csak egyetlen olyan nő volt, akitől e mitokondriális géneket örökölhettük.

A molekuláris óra technikával végzett összehasonlító vizsgálatok alapján a mitokondriális Éva kb. 150.000 évvel ezelőtt, valószínűleg Kelet-Afrikában élhetett. Természetesen nem az egyetlen nő volt, aki abban az időben élt. Az emberi fajnak ebben az időben akár 20.000 egyede is élhetett, de közülük egyedül Éva genetikai vonala maradt fent kizárólag nőági leszármazási sor mentén is.

De miért lehetett Éva közössége olyan kicsi? Az egyik lehetséges magyarázat szerint Éva korában a világ emberi népessége éppen egy kihalás közeli állapotba került. Egy másik szerint Éva egy olyan kis populációban élt, mely később felváltotta a többit. Más vélemény szerint Éva röviddel azután élt, hogy egy kisebb népesség kivált a fő népességből, elkülönült és átalakult, majd e népesség vezetett a Homo sapiens , a mai modern ember kialakuláshoz. Erre utalhat az a tény, hogy Éva korából származnak azok a ma ismert legősibb olyan csontvázak, melyek a ma élő emberre hasonlítanak. Ez utóbbi nézetek tehát azt jelentik, hogy ugyan élhettek Éva népességével egyidőben más, sokkal nagyobb emberi népességek is, csakhogy azok leszármazottak nélkül kihaltak. Mi annak a viszonylag kicsiny népességnek a leszármazottai vagyunk, melyhez Éva is tartozott.

Csak ne most olvasnám újra Izmaelt.

Szárnyas zsiráf

Együttérzés önmagunkkal

Az EMK talán legfontosabb alkalmazási területe az, ahogy önmagunkkal bánunk. Meggyászolhatjuk hibáinkat: moralizáló önkritika helyett előre tekintve megbocsáthatunk magunknak. A változás felé nem a szégyen, a bűntudat, a düh vagy a depresszió lök minket, hanem az őszinte vágy, hogy hozzájáruljunk önmagunk és mások jólétéhez. Nem kötelességtudatból, a büntetés miatti félelemből vagy elismerést szomjazva cselekszünk többé, hanem önmagunk iránt érzett tiszteletből és együttérzésből. Önkritikus énünk megakadályozhatja, hogy meglássuk magunkban a szépséget.

Arra tanítottak minket, hogy ítéljük el magunkat rossz vagy helytelen cselekedeteink miatt. S mivel felelősek vagyunk magunkért, értelemszerűen megérdemeljük a szenvedést. Profitálhatunk is tévedéseinkből, amelyek megismertetik korlátainkat és jelzik továbbfejlődésünk irányát is. A szégyen az önutálat egyik formája, ezért amit hatására teszünk, nem lesz felszabadító számunkra. A változás egyértelmű motivációját abban kell keresnünk, hogy az életet önmagunk és mások számára teljesebbé tegyük.

A gyászolásban összekapcsolódunk azokkal a kielégítetlen szükségleteinkkel és érzéseinkkel, amelyek akkor keletkeznek, amikor valamilyen cselekedetünkkel elégedetlenek vagyunk. Amikor szükségleteinkre koncentrálunk, természetes módon működésbe lép kreativitásunk. Az önvádaskodás erkölcsi ítéletei ezzel épp ellentétes hatásúak: eltakarják előlünk a lehetőségeket, és állandósítják az önbüntetés állapotát.

Minden cselekedetünkkel értékeinket szeretnénk megvalósítani. (A rosszat is csak a jó látszataként vagyunk képesek választani.) Ha együttérzéssel figyeljük szükségleteinket, empatikusan kezeljük a megbánást tanúsító és a tettet elkövető önmagunkat is, a megbocsátás felszabadítólag hat ránk.

"Ne tégy olyat, ami nem szórakoztat!" - ami nem járul hozzá az élet gazdagságához…

Miért szoktunk teljesíteni és áldozatokat vállalni?

(1) Pénzért: ami nem szükséglet, csupán a számtalan lehetőségeink egyike, amellyel az kielégíthető. Társadalmunkban a kívülről jövő jutalmazás leggyakoribb formája.
(2) Elismerésért: kultúránk arra tanít, hogy ki legyünk éhezve a jutalomra. Iskolában, családban, munkahelyen is erre a függőségre szoktattak, hogy elismerésért, elfogadásért tegyük a dolgunkat. Azaz meg kell tagadnunk magunkat, és másokért kell cselekednünk, ha azt akarjuk, hogy szeressenek minket. Ha erőinket az élet szebbé tételére fordítjuk, az elismerés csak visszajelzésként szolgál majd, hogy jó úton járunk. Önmagunk ünneplésének az öröme minden külső jutalmazást messze felülír.
(3) Elkerülni a büntetést: jónak lenni önmagában jó dolog. Pl. azért fizetek adót, mert a közösség céljaihoz hozzájárulok.
(4) Elkerülni a szégyent: nem mások kedvéért, hanem belső igényességből és következetességből választom a jót.
(5) Elkerülni a bűntudatot: idővel utálni fogjuk érte magunkat, szenvedni fogunk szigorú önkritikánktól. Önmagam és mások boldogsága mozgat. A szenvedéssel teli világból egy játékkal telibe lépek be. "Isten rajtad végtelen könny, Isten benned végtelen mosoly." (Weöres S.)
(6) Kötelességből: olyan nyelvezetet használunk, amely tagadja a választás lehetőségét (kéne, kell, illene, muszáj, nem tehetem meg, az a dolgom stb.) A kötelességtudat nem a saját szükségleteinkkel, hanem a mások akaratának való engedelmességgel kapcsol össze minket. A diktatúrák üzemeltetői úgy küldenek halálba tízezreket, hogy ez érzelmileg nem érinti meg őket, a tetteikért személyes felelősséget nem vállalnak. Amikor ezt a nyelvet beszéljük, akkor elevenségünket gépies gondolkodásmódra cseréljük le, ami elválaszt valódi önmagunktól.

Összefoglalva:

I. Saját „szárny”

1. Őszintén elmondom, hogy érzem magam, szemrehányás és kritika nélkül.
"Amikor azt (látom, hallom)…"
"…érzem magam"
"mert szükségem lenne …-ra."

2. Világosan és követelés nélkül kérem azt, ami gazdagítaná az életemet.
"és azt kérem tőled, hogy …"

II. Partneri „szárny”

1. Empátiával figyelem, hogy te hogy vagy, anélkül, hogy szavaidat kritikának tekinteném.
"Amikor azt (látod, hallod)…"
"azt érzed-e…(?)"
"mert szükséged lenne …-ra."

2. Empátiával és követelés nélkül fogadom azt, ami gazdagítaná az életedet.
"és szeretnéd-e, ha én …?"

ÉN a legszebb lányok közül TÉGED...

Önmagunk felszabadítása

Az EMK javítja önmagunk belső kommunikációját, mert segít lefordítani saját magunkat illető legsúlyosabb ítéleteinket is érzésekre és szükségletekre. Ha képesek vagyunk felfedezni belső világunkat és empátiával viszonyulni hozzá, akkor megszabadulhatunk a depressziónktól, mely éppen azt jelzi, hogy eltávolodtunk a szükségleteinktől. Válasszuk szét megfigyeléseinket és ítéleteinket, hogy felismerjük az érzéseinket alakító gondolatainkat és szükségleteinket.

Kiteljesedésünk korlátait a szülői jóindulat, a tanárok, az egyházak és hasonló tényezők határozzák meg. A generációkon és évszázadokon át belénk épült beidegződés olyan mély, hogy ma már észrevétlenül fejti ki hatását. Ha kritikai, szemrehányó vagy mérges gondolatainkkal vagyunk leterhelve, akkor nehéz fenntartanunk egy egészséges belső lelkiállapotot. Az EMK egy békésebb kedélyállapothoz segít hozzá azzal, hogy arra összpontosítunk, amit igazán szeretnénk, s nem arra, hogy mi a bajunk.

Újragondolhatjuk a kötelességeinket, amelyeket nem szeretünk elvégezni. A "… kell csinálnom" jellegű mondatokat "én … elvégzését választom, mert azt akarom, hogy …" mondattá alakíthatjuk. Van választási lehetőségünk, még ha olykor a lehetőségek egyike sem kedvünkre való.

Az elismerés kifejezése

A dicséret és az udvariasság is lehet életidegen, amennyiben keveset árul el önmagáról a beszélő, miközben ítéleteket hirdet ki. A dicséretben részesülők hatékonysága visszaesik, miután felismerik a megjegyzés mögött megbújó manipulációs szándékot. Az EMK-val az elismerés szavait kizárólag az ünneplésre használjuk, a fölötti örömünk megosztásához, hogy mások hozzájárultak életünk gazdagodásához. Így elkerülhetjük az álszerénységet és a felsőbbrendűségi érzést, mert együtt örülünk az elismerést kifejező személlyel.

(1) Jókedvünket előidéző cselekedetek;
(2) azok a szükségleteink, amelyek kielégültek; és
(3) azok a kellemes érzések, amelyeket ezeknek köszönhetünk.

Az elemek sorrendje változó, néha egy egyszerű mosoly vagy "köszönöm" mindhármat hordozhatja. Minden csalódás ellenére szinte mindannyian vágyunk a szívből kapott megbecsülésre, a manipulált "simogatások" helyett a valódi elismerésre. Mégis feszültekké válunk, nehezünkre esik olykor az elismerést könnyed módon elfogadni. Azon aggódunk, hogy valóban megérdemeltük-e, illetve hogy vajon mit várnak el érte cserébe. Esetleg attól félünk, hogy nem tudunk megfelelni az elismerés mögötti várakozásnak. Olyan társadalomban, ahol a "megszerzem, kifizetem, megérdemlem" az árucsere megszokott formája, idegenül hat az egyszerű ajándékozás és annak elfogadása.

Általában két véglet között választunk: vagy azt hisszük egoista módon, hogy az elismerés mások fölé emel minket, vagy álszerénységgel hárítjuk az elismerést. Az EMK arra bátorít, hogy ugyanolyan empátiával fogadjuk az elismerést, mint minden más üzenetet. Szívünkbe zárjuk azt a mámorító igazságot, hogy hozzá tudtunk járulni mások életének a szebbé tételéhez.

Sakálszájú zsiráf

Szabad-e a zsiráfnak sakálkodnia?

Gyakran elhangzik ez a kérdés, amikor az EMK lépéseit és szellemiségét megértjük. A válasz tömören így szól:
- Igen. De miért tenné?

Balázs tollából:

Amikor valaki háttérbe szorítja a saját szükségleteit, csak a környezetéért él (és hal), mindenkit kiszolgál, mindenkinek a kedvét keresi, mindenki fontosabb nála stb. - ez az önfeláldozó attitűd par excellence a befelé fordított fülű sakál attitűdje. Amikor nem mondjuk ki az indulatainkat, az valóban kárt tesz bennünk: az agresszió bennünk marad és belülről rombol. A zsiráf azonban nagyon is kimondja az indulatát! Ha épp nagyon fáj neki valami, annyira, hogy ordítani tudna, akkor alkalmasint zsiráf sikoly hagyja el az ajkát. (Szépirodalmi példa erre József Attila Nagyon fáj című költeménye.)

Szó sincs arról, hogy az erőszakmentes kommunikációban ne volna helye az indulatok megélésének. A dühöt (mérget, haragot stb.) az EMK nagyon fontos dolognak tartja, de nem tekinti önálló érzésnek, hanem olyasvalaminek, ami nagyon élesen jelzi egy súlyos érzés, egy ki nem elégített szükséglet jelenlétét. Az, hogy "nem tekinti önálló érzésnek", nem azt jelenti, hogy nem is szabad megélni. Ellenkezőleg: épp hogy a düh teljes megéléséről beszél. Teljesebb megélésről, mint ahogy a hörgő-morgó-ordító sakál megéli. Az ordítás ugyanis önmagában kevés a düh feldolgozásához. Fontos része a folyamatnak, de kevés. A düh mélyére hatolni (és ily módon feldolgozva teljesen megszabadulni tőle) úgy lehet, ha az ember meg is érti a dühét: ez pedig azt jelenti, hogy elhelyezi az érzések és szükségletek kontextusába. (A kontextus ez esetben jelenti mind önmaga, mind a másik ember érzéseit és szükségleteit.)

Csaknem valamennyi indulatunkat valamilyen módon szocializálva éljük meg. Azt éljük át, hogy legszívesebben "megölnénk" a másikat, mégsem öljük meg. És a legtöbb esetben ezt különösebb egészségkárosodás nélkül elviseljük. A baj akkor van, ha az indulatot nemcsak a maga zsigeri módján nem éljük meg, hanem ha sehogy sem. Nem öljük meg a másikat, mert megtanultuk, hogy nem megölni kell (mert azt a régi, elavult, 1.0-s sakál tette), hanem (modern sakálhoz méltóan) pokollá tenni az életét. Ténylegesen natív módon megélt agresszióval (vagyis artikulálatlan bömböléssel, a környezetben levők rúgásával, harapásával) egy bizonyos életkor fölött csak a pszichiátrián találkozunk. A tanult dolgok újratanulhatóak. Újra, másképp, hatékonyabb módon. Ahogy megtanultuk, hogy ne öljünk, hanem kiabáljunk, ugyanúgy megtanulható, hogy kiabáljunk (valami mást), vagy kiépítsünk bármilyen egyéb kijáratot az indulatnak. Nem szükséges az sem, hogy verbális legyen; egy dolog szükséges: hogy ténylegesen kijárat legyen. És hogy ezt a kijáratot ne torlaszoljuk el mindenféle szólamokkal. A jól bevált "dühös vagyok rád, mert te..." fordulat helyett például készségszinten elsajátítjuk a "dühös vagyok, mert arra lenne szükségem, hogy..." formulát.

Nem leszünk-e szükségszerűen frusztráltak a megszakítás nélküli zsiráftánctól? Senki sem kötelez a zsiráfozásra. Az erőszakmentes kommunikáció nem azt jelenti, hogy a régi szuperegónkat lecseréljük egy újabbra, amely szerint "az az élet egyetlen helyes útja, ha zsiráftáncot lejtesz, és ha nem ezt teszed, akkor rossz ember vagy." A zsiráfozás - aki próbálta, tapasztalhatta - hatékony. Emellett kimerítő. A sakálkodás - mindannyian tapasztalhatjuk egy-egy veszekedés után - ugyancsak kimerítő. Emellett viszont nem hatékony. A zsiráfnak annyi helyzeti előnye van legalább, hogy amikor belefáradt a zsiráftáncba, amikor egyedül érzi magát, amikor unja az egészet, amikor fásult - akkor képes megfogalmazni, hogy fáradtságot, magányt, unalmat, fásultságot érez; képes felismerni, hogy mire volna szüksége az adott helyzetben (elfogadásra, biztatásra, félrevonulásra…), és e képességeit kiaknázva talán még változtatni is képes a helyzeten. Szemben mondjuk egy fáradt, magányos, unott és fásult sakállal.

A sakálban az a szép, hogy újra és újra jön, amíg nem tudunk vele szót érteni. Nem fárad el, ismét lehetőséget ad számunkra, hogy másként tegyünk vele. A zsiráffá válás útja, ha merek igazán sakál lenni. A harmónia a konfliktuson keresztül érhető el, amikor vele tudok lenni a fájdalmában. Nem kerülöm ki ezt az értékes lehetőséget, mert jobb leszek általa. Harmóniát teremthetek szeretettel, erővel, bölcsességgel és intelligenciával

Amikor sakálként működünk, azzal sincsen semmi baj - ha utána elő tudjuk venni a helyzetet, és elgondolkozunk rajta. Amennyiben képesek vagyunk azt elemezni, megérteni, és bölcsességet, együttérzést, őszinteséget teremteni belőle, az majd később fog gyümölcsöt hozni. Ha haragszom magamra azért, mert "sakál voltam", akkor hamar elkeseredem, reménytelen leszek és abbahagyom a növekedést. Ezért kulcsfontosságú: tartsam értéknek, amikor sakál voltam, mert most már meg merem látni, hogy az voltam, és nyitott vagyok arra is, hogy tanuljak belőle.

Az élet nem sakál és zsiráfhordák összecsapása! A sakál beszédhibás zsiráf.

Ne sírj mert vége lett, mosolyogj mert megtörtént!

Megy a krumpli vándorútra...

A düh kifejezése

Világunkban az agressziónak van egy speciális törvénye, a lehető leggyorsabban továbbadjuk azt, mint forró krumplit dobáljuk egymásnak. Hasonlóan univerzális szabály, hogy végül a legkisebbeknél, a legszegényebbeknél landol. A munkahelyen a főnök kiabál a beosztottaival. Bár ez nem tetszik nekik, nem merik kikérni maguknak, ezzel veszélyeztetni az állásukat. Hazaérve azonban drámát rendeznek, ha nincs kész időre a vacsora, vagy valami nem kedvük szerint történik. Házastársuk is nyel egyet, és bemegy a gyerekszobába, lekeverni egy maflást a házifeladat megírása helyett számítógépező gyereknek. A zsebpénz érdekében ő sem lázad nyiltan, inkább belerúg a kutyába. Az megkergeti a macskát, a történet pedig egy kisegér halálával végződik...

Mások hibáztatása és büntetése dühünk felszínes megnyilvánulása. Ha dühünket teljes mértékben szeretnénk kifejezni, akkor az első lépés, hogy a szóban forgó embert megszabadítjuk a dühünkkel kapcsolatos minden felelősségtől. Tudatosságunk fénycsóváját saját érzéseinkre és szükségleteinkre irányítjuk. Szükségleteink kifejezésével sokkal több esélyünk van azok kielégítésére, mint az ítélkezéssel, a szemrehányások szórásával, vagy mások megbüntetésével. Lépésenként:

(1) álljunk meg, lépjünk ki a csöndbe (engedjük magunkat levegőhöz jutni…);
(2) azonosítsuk ítéleteinket (anélkül, hogy megítélnénk önmagunkat);
(3) kapcsoljuk össze szükségleteinkkel, és adjunk empátiát;
(4) fejezzük ki érzéseinket és kielégítetlen szükségleteinket, melyek a bírálatunk hátterében állnak.

Utolsó lépésként meghatározzuk, hogy mit mondanánk a másik embernek, miután a fenti gondolatmenetet végigvezettük. Először elmondjuk neki, mi az amit tett, ami ellentétes a mi szükségleteinkkel. Másodszor kifejezzük, mit érzünk. Ekkor már nem vagyunk mérgesek, mert a haragot más érzéssé alakítottuk. Fontos, hogy nem elnyomjuk a haragot, figyelmünk nyomán a harag olyan érzésekké alakul, mint a szomorúság, fájdalom, félelem, tehetetlenség és hasonlók. Érzéseink kifejezése után a kielégítetlen szükségleteinket fejezzünk ki. Ezután hozzátesszük világos és érthető kérésünket: hogy mi az a konkrét kérés, amit a másik ember felé intézünk az érzéseink és szükségleteink kielégítésével kapcsolatban.

Mindannyiunk anyanyelve a sakál, azaz valamennyien erőszakos környezetben nőttünk fel, ezért az ítélkezés és a szemrehányás emiatt természetünkké vált. Az emberek minél inkább szemrehányást hallanak ki a szavainkból, annál kevésbé értik meg a fájdalmunkat; azt hiszik, hogy valami rosszat tettek és nem tudnak többé az érzéseinkre figyelni. Védekezésbe vagy támadásba kényszerülnek velünk szemben.

A düh minden megnyilvánulása az életidegen, erőszakot kiváltó gondolkodásmód eredménye. Vészjelzőként működhet számunkra: ahogy az adott pillanatban gondolkodunk, az valószínűleg nem fog segíteni abban, hogy szükségleteink kielégüljenek, és valószínűleg éppen olyan párbeszédeket kezdeményezünk emiatt, amelyek senki számára sem építő jellegűek. A harag sajnos energiát pazarol el mások büntetésére, ahelyett, hogy saját szükségleteink kielégítésére hasznosítaná azt.

Fejezzük ki teljes szívünkből dühünk lényegét. Sohasem azért leszünk dühösek, mert valaki valamit tett. Válasszuk szét a kiindulási pontot a kiváltó októl! Olyan kultúrában élünk, ahol az emberek irányítására a bűntudatkeltést (vagy a jutalmazást) használják. Ezért fontos elhitetni az emberekkel, hogy képesek vagyunk őket valamilyen érzésre rábírni. Nyelvünk is támogatja ezt: "feldühítettél", "megbántottál" stb. Amikor dühösek vagyunk, valójában felelőst találunk érzéseinkért; mások elítélésével és hibáztatásával eljátsszuk a bíró szerepét.

Ha pl. egy számunkra fontos személy késve érkezik a találkozónkra, megsértődünk. Ha viszont az a fontos, hogy az időt hatékonyan töltsük, akkor türelmetlenné válunk. Ha azonban egy kis egyedüllétre vágyunk, hogy 30 percet pihenhessünk, még hálát is érzünk, ha félórát késik az illető. Nem az ő viselkedése, hanem saját szükségletünk az érzésünk kiváltó oka! A düh olyan életidegen gondolkodásmód eredménye, amely nincs kapcsolatban a szükségleteinkkel. Azt is választhatjuk, hogy tudatosságunk fénycsóváját társunk érzéseire és szükségleteire irányítjuk.

Amikor közvetlen veszély fenyeget és nincs lehetőség a kommunikációra, oltalmazóerő alkalmazására kényszerülhetünk. A szándék a testi sérülés vagy az igazságtalanság elkerülése, és sohasem mások megbüntetése, kínzása, bűntudatra sarkallása vagy megváltoztatása. A büntetőerő mögötti szándék az, hogy valaki fizessen meg a hibásnak ítélt tettéért. A megtorlás célja, hogy a másikban szenvedést keltsen: fizikai fájdalmat okozzon, megszégyenítsen vagy megtagadja, korlátozza valamilyen vágy kielégítését. A büntetés csökkenti a jóindulatot és az önbizalmat. (Ha egy dolgozó teljesítményét a büntetéstől való félelem táplálja, akkor elvégzi ugyan a feladatát, de a munkafegyelem és a termelékenység is csökkeni fog általa.) Sokan inkább választják az ellenállást, csakhogy ne kelljen meghunyászkodniuk az erőszakkal szemben.

Ha erőszakot alkalmazunk, kiválthatunk vele engedelmességet, ezzel a tettünkkel viszont hozzájárulunk a nézeteltérések erőszakkal történő megoldásának társadalmi elfogadásához.

Horcrux pókusz

A hókusz-pókusz szójáték a latin mise szövegét figurázza ki. Az utolsó vacsora elbeszélésében Jézus a megtört kenyeret ezekkel a szavakkal osztja szét tanítványainak: Hoc est enim corpus meum, quod pro vobis tradetur. (Ez az én testem, mely értetek adatik.)

A Halál ereklyéi könyv végén világosodik meg Harry számára, hogy ő az utolsó horcrux, akinek az a dolga, hogy nyugodt lélekkel a halál kitárt karjaiba sétáljon. A bibliai beszámoló szerint Jézus tudatosan vállalja a kikerülhetetlenül közeledő végzetét. Szeretetének utolsó jeleként adja övéinek teste és vére emlékét. Az is közös a kis túlélővel, hogy mindketten vágytak ebben a nehéz órában barátaik támogatására, végül Harry is arra a megállapításra jut, hogy ez egyszemélyes utazás. Amikor már nem maradt ereje patrónusa megidézésére sem (mert erőt vett rajta a dementorok keltette depresszió), belátta, hogy nem könnyű a halálba menni. Drága kincsnek érzett minden másodpercet... csodának a fű illatát, az arcát simogató hűs fuvallatot. Hiszen alig élt még. Miután kimondta, hogy "most megyek meghalni", végre kinyilt a cikesz, és megmutatta makacsul őrzött titkát: a Feltámadás Kövét, hogy rövid szívmelengető használat után zsibbadt ujjai a fűbe ejtsék...

Annak, hogy hagyta magát megölni, hogy nem védekezett, annak köszönhetünk mindent! A túloldali Dumbledore-nak ebben a tömör mondatában összegezhető az egész keresztény tanítás a megváltásról, a helyettesítő szenvedés értelméről. Mintha húsvéti öröm és fényár járná át a King's Cross pályaudvar minden szegletét. A halálnak már nincs hatalma többé. "Csak az uralkodik a Halál fölött, aki nem akar megszökni előle. Elfogadja, hogy meg kell halnia, és tudja, hogy a halál fenyegetése messze nem a legszörnyűbb dolog itt, az élők világában."

Nem pusztán a halál gondolata okoz rettenetet bennünk, inkább a hozzá vezető úttól félünk. Olyan társadalomban nőtünk fel, amely nem tanított meg a halál elfogadására, nem éltünk meg vele kapcsolatban természetes élményeket. (Azon kevesek közé tartozok, aki még gyerekfejjel láthatta, hogy az otthon meghalt nagymamámat síró lányai öltöztetik át fekete, temetési ruhába, és a fiai teszik a koporsójába.) Kórházi zárt osztályok fehér paravánjai mögé száműzve azonban fenyegető ismeretlenné vált számunkra az elmúlás. Ezért saját halálunkat is nehezebben dolgozzuk fel, ha nem segít ebben gyermekkortól a minket körülvevő közösség.

A hit meggyöngülése is rontja az esélyeinket, mert vele együtt előtérbe kerül az a gondolkodásmód, amely az élet teljességét a pillanatnyi örömökben látja. Ránkszűkül az élet, s ha kizárólag ebből a beszorítottságból tekintünk a világra, a szűk kereteket szűk tartalommal töltjük ki. Kultúrkörünket jellemzi egy pánikhangulat. Ez a beszűkülés valakire sorsszerűen is rászakadhat, hirtelen és tragikus életkörülményei folytán. Úgy találjuk magunkat, mint Rilke párduca, amelyet egy éjszaka ketrecbe zárnak, és "úgy érzi, mintha ezer rúd lenne, s az ezer rúd mögött nincsen világ." Ha valaki az élet teljességét a szűk ketreccel azonosítja, akkor beszorítottságában tombolni kezd. Azt mondja Jung: "ha az ember valamennyi reményét visszavonja a kozmoszból, olyan magányossá válik, hogy képtelen önmagát elviselni..."

Ha nincs a biológiai megsemmisülésen túlmutató reményem, ha nem épülök bele a mindenségbe, és a mindenséget nem építem önmagamba, akkor a személyiségem az elviselhetetlenségig beszűkül. A félelemből kilépve, egészséges haláltudattal élve van esélyünk arra is, hogy függetlenedjünk az értelmetlen anyagi hajszától. Létünk részévé válik az Abszolút, ami felé egy kisfiú az Abszol útra lépve indult el.

Hasonló kérdéseket feszeget Viktor E. Frankl, a Mégis mondj igent az életre! c. írásában. A következőkben tőle idézek:

Azt hihetnők, hogy az emberi lelket kényszerűségből és egyértelműen végső fokon a környezet határozza meg, hiszen éppen a lágerélet az, amely az ember magatartását látszólag törvényszerűen alakítja. Joggal lehet tehát ellenérveket felhozni és feltenni a kérdést: hol marad akkor az emberi szabadság? Az ember valóban nem egyéb, mint többszörös, akár biológiai, akár pszichológiai, akár szociológiai értelemben vett meghatározottság puszta terméke? ...
Maga a lágerélet bizonyította, hogy az ember mást is tehet... hogy változatlanul fennáll a szellemi szabadság, az Én szabad magatartása a környezettel szemben, még ebben a belsőleg és külsőleg egyaránt abszolútnak látszó kényszerhelyzetben is. A tábor mindent elvehet az embertől, csak egyet nem: azt a végső emberi szabadságjogot, mely szerint eldöntheti, hogyan álljon hozzá az adott körülményekhez.
Dosztojevszkij egyszer azt mondta: "Csak egytől félek, hogy kínomra méltatlan vagyok." Ezek a szavak elég gyakran jártak a fejemben, amikor megismertem azokat a mártír-embereket, akiknek a magatartása, szenvedése és halála bizonyságul szolgált arra, hogy létezik az ember elveszíthetetlen belső szabadsága. Ők bebizonyították, hogy a valódi szenvedésben teljesítmény rejlik. Az ember szellemi szabadsága lehetővé teszi, hogy még utolsó leheletéig is alkalmat találjon arra, hogy az életét értelmessé tegye. Úgy a teremtő, mint az élvező élet régen bezárult előtte. De nemcsak a teremtő és az élvező életnek van érteme, hanem: ha egyáltalán van értelme az életnek, a szenvedésnek is kell, hogy értelme legyen. Hiszen a szenvedés valahogyan ugyanúgy hozzátartozik az élethez, mint a halál. Bajtól és haláltól válik az emberi lét teljes egésszé.
Míg a legtöbb foglyot az a kérdés gyötörte, hogy túl fogjuk-e élni a lágert? - mert ha nem, akkor ennek az egész szenvedésnek semmi értelme - addig az engem nyomasztó kérdés másként hangzott: van-e ennek az egész szenvedésnek, a bennünket körülvevő halálnak értelme? Mert ha nincs, akkor végső soron a láger túlélésének sem lenne értelme. Mert az olyan élet, melynek egyetlen értelme azon áll vagy bukik, sikerül-e megúszni vagy sem... olyan élet tehát, melynek értelme egy ilyen véltlen kegyelmétől függ, az olyan életet tulajdonképpen élni sem lenne érdemes.
Csak azt ne gondolja senki, hogy az ilyesféle megfontolások az élettől távolállóak, vagy világidegenek lennének. Bizonyos azonban, hogy ilyen magasságok elérésére csak kevés és kivételes ember képes és érett, és csak kevesen voltak, akik a lágerben is hitet tettek belső szabadságuk mellett... De ha csak egyetlenegy lett volna, egymagában elegendőnek bizonyult volna tanúként arra, hogy az ember bensőleg erősebb lehet, mint külső sorsa. Eszébe juthat az embernek ennek vagy annak a történetnek egyik-másik részlete a belső nagyságról - mint például annak a fiatal asszonynak a haláláról, melynek tanúja voltam. A történet egyszerű, nincs is róla sok mondanivaló, mégis oly költői, hogy szinte kitaláltnak tűnik. Ez a fiatal asszony tudta, hogy néhány napon belül meg kell halnia. Ennek ellenére vidáman beszélgetett velem. "Hálás vagyok a sorsomnak, hogy ilyen keményen bánt velem - mondta nekem szó szerint - mert korábbi, polgári életemben túlságosan el voltam kényeztetve, és szellemi törekvéseimet sem vettem igazán komolyan." Utolsó napjaiban teljesen befelé fordult. "Ez a fa az egyetlen barátom magányomban", vélekedett és kimutatott a barakk ablakán. Kint éppen virágban állt egy gesztenyefa és - lehajolva a beteg fekhelyéhez - a piciny ablakon keresztül még éppen látni lehetett egy zöldellő ágatkét virággyertyával. " Ezzel a fával szoktam beszélgetni", mondja. Meghökkenek és nem tudom szavait mire vélni. Delíriumban lenne és időnként hallicunálna? Kíváncsian megkérdeztem tehát, hogy vajon felel-e neki a fa, igent mond e vagy mi mást? Erre azt válaszolja: "Azt mondja nekem, hogy itt vagyok... én... itt... vagyok... én vagyok az élet, az örök élet..."

Ne feledjük Dumbledore utolsó szavait: "attól, hogy mindez a fejedben történik, miért ne volna valóságos?"