Gandhi rokkája

Árpi kollégám ma adta a kezembe nyomtatásban az alábbi cikket. Felkínálom számotokra.

Satish Kumar:
AZ ÖNELLÁTÁS FILOZÓFIÁJA

Az indiai függetlenségi mozgalom ugródeszkája a közösségi technika vagy az önállóság technikája volt, és ez volt a sarkalatos pontja annak az elképzelésnek is, amelyet Gandhi az új társadalomról kialakított. A rokka szimbolizálta azt az egész technikai mozgalmat, amelynek célja az önállóság volt. Gandhi szerint a brit uralom csak attól erősödhetett meg, hogy lerombolta a falusi iparok, mesterségek és munkaigényes technikák hálózatát. Ha tehát gyengíteni akarjuk és meg akarjuk törni az idegen uralmat országunkban - így érvelt Gandhi -, akkor olyan fajta technikát kell létrehoznunk és gyámolítanunk, amely nem teszi szükségessé, hogy a központosított, nehéz technikától függjünk. És akkor a britek sem tudnak majd többé kizsákmányolni bennünket.

Gandhi azt kérdezte:
"Mi az oka a jelenlegi zűrzavarnak? Az egyik nemzetnek a másik által történő kizsákmányolása. A nagy géprendszerek és a személytelen technika, amelyek lehetővé tették ezeknek a nemzeteknek, hogy kizsákmányoljanak másokat. Ezért az európaiaknak meg kell változtatniuk szemléletüket, ha nem akarnak összeroskadni annak a jólétnek a súlya alatt, amelynek kezdenek rabszolgáivá válni."

Majd így folytatta:
"Előbb-utóbb tudomásul kell venni azt a tényt, hogy nem személytelen városi dzsungelekben, hanem falvakban és kis közösségekben kell élniük az embereknek. A városokban nagy profitokat és jó kereseteket vágnak zsebre az emberek, de ezt csak az teszi lehetővé, hogy kiszívják a falusi tömegek vérét."

Gandhi szembenállása a gépesítéssel és iparosítással azon a meggyőződésen alapult, hogy ezek növelik a versenyt, és lehetővé teszik, hogy a gazdagság kevesek kezében halmozódjék fel, akik mit sem törődve az emberek millióival még a kenyeret is kiveszik a szájukból. India vonatkozásában bolondság a munkaerő-megtakarítása végett tőkeigényes gépeket tervezni, mikor a tőke kevés, munkaerő viszont van bőven.

Ezért mondta Gandhi:
"Munkát takarítunk meg, miközben emberek ezreinek nincs munkájuk és éhen halnak az utcán. Munkát és megélhetést akarok biztosítani nemcsak az emberi faj egy részének, hanem mindenkinek. Nem akarom, hogy néhányan meggazdagodjanak a közösség rovására. Bízunk abban, hogy Európa felismeri azt, ami magától értődik, irányt változtat, és kiutat talál az erkölcsromboló ipari életformából."

Gandhi úgy vélte, hogy a tömegtermelés óriási, világméretű katasztrófához fog vezetni, hacsak nem kerül sor ugyancsak tömegméretekben és egyidejűleg az elosztásra is.

"A tömegtermelés nem vesz tudomást a fogyasztó valódi igényeiről. Ha a tömegtermelés önmagában erény volna, akkor képesnek kellene lennie arra, hogy vég nélkül megsokszorozódjék, márpedig a tömegtermelésnek megvannak a maga határai. Ha minden ország átvenné a tömegtermelés rendszerét, akkor nem volna elég nagy piac termékeik számára. Ekkor le kellene állnia a tömegtermelésnek."

Gandhi szilárdan meg volt győződve arról, hogy a világválságért a tömegtermelés őrülete felelős. Ez felelős azért, hogy a termelés bizonyos területeken összpontosul. Ezért egyenlőtlen az elosztás. Ha ott történnék a termelés és az elosztás is, ahol a dolgokra szükség van, nem volna nagy probléma az elosztás. A termelés decentralizációja azt jelenti, hogy az emberek maguknak termelnek, az önállóság technikájának pedig olyannak kell lennie, hogy segítse az embereket felszabadulni a kevesek által történő kizsákmányolás alól. A jelenlegi technika könnyűvé teszi az emberek kizsákmányolását; az önállóság technikájának a lehető legkisebbre kell csökkentenie a kizsákmányolás lehetőségét.

Gandhi azt mondta:
"Amikor ugyanott történik a termelés és a fogyasztás, megszűnik az a kísértés, hogy vég nélkül és bármilyen áron folyton gyorsítsák a termelést. Ekkor megszűnnének a mai gazdasági rendszer végeláthatatlan bajai és nehézségei. Az elosztást egyenlővé lehet tenni, ha a termelés helyben történik, más szóval: ha az elosztás egyidejű a termeléssel. Az elosztás nem lesz egyenlő mindaddig, amíg termékeinek elhelyezése végett valaki uralkodni akar a világ más piacain. Meg kell tehát szüntetnünk a központosított tömegtermelést a tömegtermelés technikájával együtt, és olyan tömegtermelést kell bevezetnünk, amely a tömegek által történő termelésen alapul. Az önállóság technikája olyan tömegtermelést tesz majd lehetővé számunkra, amely az emberek saját otthonában folyik. Ez a technika nem fogja zsúfolt, egészségtelen gyárakba terelni az embereket, hanem az egyéni termelést fogja milliószámra megsokszorozni, és a társadalom valódi szükségleteit fogja kielégíteni. A lehetőleg kevesebb ember által, rendkívül bonyolult gépek segítségével történő termelés tiszta őrület és a kizsákmányolás okos módja. Az önállóság technikája az egyszerűség technikája kell, hogy legyen: hogy el lehessen helyezni az emberek millióinak otthonában. Egy ilyen technikánál a forgalomban levő pénz munka, és nem fém. Bárkinek, aki használni tudja munkaerejét, van ilyen pénze, és van gazdagsága."

Gandhi szerint a központosított technika a legbiztosabb út a munkanélküliséghez:
"Egy szervezett és iparosodott országban csupán rögzített és korlátozott útjai vannak az alkalmazásnak: a munkások szakértelemre tesznek szert egy bizonyos fajta gép kezelésében. Nem tudnak azonnal átváltani az egyik munkáról a másikra, és óriási problémává lesz a munkanélküliség. A központosított technika a tömegek kiszolgáltatottságának, valamint a kevesek monopóliumának és kiváltságainak technikája. Míg a decentralizált technika az önállóság technikája mindenki számára."

Ezenkívül a központosított technika azt kívánja, hogy az emberek alkalmazkodjanak a gépekhez, míg az önállóság technikája tud alkalmazkodni az emberhez. Az önállóság technikájának segítenie és támogatnia kell a mesterségeket, nem pedig lerombolni. Ezért kísérletezett Gandhi a rokka különféle típusaival, és amíg börtönben volt, tervezett is egy új fajtát. Ezt a bizonyos rokkát a börtön után Yervada chakrának nevezték el. Ez egy fadobozban rögzített és könnyen hordozható kerék. Gandhinak az volt a szokása, hogy ezzel a rokkával font, mialatt politikai gyűléseken vagy vitákon vett részt, vagy interjúkat adott. Saját maga font minden szövetet, amit használt. És az ő példája nyomán indiaiak százezrei, akik teljesen elfelejtették ezt a mesterséget, ismét fonni kezdtek. Voltak nagy fonó-gyűlések, amelyeken több ezren jöttek össze egy-két órára, és azt a hatalmas gombolyaghegyet, amit az alatt az idő alatt fontak, a függetlenségi mozgalom javára ajánlották fel. Példa volt ez a tömegek által történő termelésre. Ugyanakkor, amikor Gandhi a gyárilag készített brit szövetek bojkottját és nyilvános elégetéseit szervezte, megpróbálta újjáéleszteni a hazai kézi fonóipart. A britek tönkretették ezt, és ezért az indiai gyapotot Angliába kellett exportálni, hogy ott szövetté dolgozzák fel, majd pedig visszaexportálják Indiába. Ám Gandhi nem azt akarta, hogy a brit tőkéseket indiai tőkések váltsák fel, és indiai városokban építsenek gyárakat, hogy azután ott zsákmányolják ki testvéreiket; olyan technikát akart, amelyet minden faluban és minden otthonban lehet használni. Díjat írt ki annak, aki olyan rokkát talál fel, amellyel a fonó annyit tud keresni otthon, amennyit egy gyárban keresne. Ez a találmány nem született meg Gandhi életében, halála után viszont Ambar Nath feltalált egy négy orsóval ellátott kereket. Ez a kerék megvalósította Gandhi álmát, és feltalálója megkapta a díjat. Ezt a készüléket nevezik Ambar chakrának.

Gandhi számára az önállóság technikája nem korlátozódott a szövésre és fonásra. Laboratóriumot állított fel a papír-, a cipő- és a cukorkészítés, valamint a rizshántolás, az őrlés, a szántás, a nyomtatás és más egyebek alkalmas eszközeinek és technikáinak kikísérletezésére és feltalálására. Ezekhez a gépekhez az energiát az izomerő, az állati vonóerő vagy a metán szolgáltatta. Támadta az emberi ürülék felhasználását akadályozó hindu előítéletet és a szárított tehéntrágya tüzelő gyanánt történő elégetésének falusi gyakorlatát. Síkra szállt az emberi és állati ürülékből előállított metán alkalmazásáért, valamint a ganéjnak trágyaként történő felhasználásáért. A metángáz nagyon sikeresnek bizonyult, mivel az indiai éghajlat épp a megfelelő hőmérsékletet biztosítja az anaerob bomláshoz. Ezt a gázt főzésre és világításra használják. Gandhi nemcsak ösztönözte a kézművességet és a kis méretű technikákkal történő termelést, hanem ragaszkodott ahhoz is, hogy az emberek csak olyan dolgokat használjanak, amelyek ezekkel a módszerekkel készültek.

Gandhi úgy találta, hogy a hagyományos malomkövek nagyon nehezek, és csak lassan lehet velük dolgozni, ezért kisebb technikai változtatást eszközölt. A fából készült középső rész helyett golyóscsapágyon forgó csavart alkalmazott. Ez lehetővé tette, hogy a felső követ magasabbra vagy alacsonyabbra állítsák, s ezáltal finomabban vagy durvábban őröljenek. Az emberek első ízben lettek képessé arra, hogy minden nap elegendő lisztet őröljenek saját mindennapi kenyerükhöz, és ne legyenek többé rászorulva a malmokra, amelyek megsemmisítik a búza tápértékének egy részét.

Gandhi látta, hogy a traktorokra és a traktorok működtetéséhez szükséges importált olajra támaszkodó mezőgazdaság idegen uralomnak szolgáltatná ki Indiát. És fölöslegessé válnának az ökrök, amelyeket hagyományosan szántásra használtak. Ha hústermelés céljából tartanák meg őket, ez azt jelentené, hogy az eltartásukhoz földet kellene felhasználni, holott máris túl nagy a népesség. Gandhi azt jósolta, hogy végül is az embereknek maguknak kell szántani és a földet túrni, ezért olyan ekéket talált fel, amelyekkel két ember szánt: az egyik húzza az ekét, a másik pedig belenyomja az ekét a földbe és egyenesen tartja a barázdát. Vetőekét is szerkesztett két személy részére: az egyik itt is az ekét húzza, a másik pedig egyenként potyogtatja a magokat egy csövön keresztül, és így a vetőmag nem vész kárba, mint a hagyományos szórva vetésnél. Gandhi rishi-kheti-nek (a bölcsek mezőgazdaságának) nevezte ezt.

Gandhi nemcsak feltalált szerszámokat, hanem szervezett egyesületeket is, hogy használják ezeket, létesített üzleteket, hogy árusítsák e szerszámokat és a velük készített termékeket, és iskolákat alapított, ahol ennek a technikának az alkalmazását tanították. Üzletek ezrei árusítottak kézműipari termékeket, az ő módszereivel termelt élelmiszereket, bőrárukat, amelyeket természetes halállal kimúlt állatok bőréből készítettek, khadi-t (kézzel font, kézzel szőtt, kézzel festett kelmét), és hulladék anyagból kézzel készített papírt. A Gandhi-féle ashramokban és közösségekben ezerszámra képeztek ki munkásokat és küldték őket utána a falvakba, hogy megújítsák, újból megteremtsék és helyreállítsák a haldokló közösségi technikát. Gandhi nem attól volt lángelme, hogy eljutott ezekig a gondolatokig, hanem attól, hogy el tudott indítani egy mozgalmat, amely átültette a gyakorlatba ezeket a gondolatokat.

Indiában természetesen még mindig virágzanak a hagyományos technikák, és nem szorulnak újjáélesztésre. Egyedül Benares városában 20.000 családot tartanak el a selyem szárit szövő takácsok, akik selyem- és aranyfonalat szőnek össze. A britek előtt egész Indiában elterjedhetett volna ez a művészet, ma viszont már csak néhány eldugott sarokban maradt fenn.

A falvakban mindenki ért a házépítéshez. Az emberek fából, sárból, kőből, levelekből és nádból építenek maguknak házat. A földek öntözéséhez még megvannak a vödrös vízikerekek. De napjainkban újból megnőtt az érdeklődés a hazai és a hagyományos technikák iránt, valamint alkalmazási és tökéletesítési lehetőségeik iránt.

Tévedés volna azonban e technika sok sikeréből arra következtetni, hogy a fejlődésnek ez a fő iránya Indiában.

A kormányhivatalok többsége, az ipari minisztérium, a tervbizottság, a nyugati iskolázottságú elit, a városi iparvállalkozók még mindig azt tartják kívánatosnak, hogy nyugati minta szerint iparosítsák Indiát, és központosítsák a termelési eszközöket. Ám a nehézipar kudarca nyugaton talán ismét elgondolkoztatja az indiaiakat, és lehetővé teszik számukra, hogy elkerüljék azokat a hibákat, amelyeket a nyugat elkövetett.

Amikor a nyugati gondolkodású indiai elit látja, hogy a nagyszabású és bonyolult technika gigantizmusával, belső erőszakosságával és a Dinoszauruszra emlékeztető vonásaival az összeomláshoz közeledik, akkor megtanulhatja új szemmel látni Gandhi prófétai látomását a kis méretű, decentralizált, egyszerű, erőszakmentes és munkaigényes technikákról, és megpróbálhat valóban indiai megoldásokat keresni India problémáira.

Vigyázz a madárra!

Ezt az éneket Katona Klári előadásában szerettem meg. Ruzsa Magdival is tetszik:

Szent Mihály kardja

Masszív tapasztalat, hogy akkor tudunk megnyugtató válaszokat találni, ha szembenézünk a leginkább zavarba ejtő kérdésekkel is. Számomra ilyen felkavaró élmény volt Israel Shamir cikke, melyet a következőkben összegzek:

A támadó kimerülhet és törekedhet a békére; a megtámadottnak a győzelmért kell harcolnia… A vietnami háborúban a jó amerikaiak békét követeltek, de a vietnami nép és a támogatóik, bárhol voltak is, a támadót legyőzni akarták. Ezt a szabályt gyakran elfelejtik a pacifizmus és az erőszakmentesség mai képviselői. Erőszakmentességet szónokolnak az elnyomottnak, mintha az volna a mindenható orvosság. Nem meglepő, hogy az erőszakmenteség nagy teret kap a tömegtájékoztatásban, és bőkezűen szolgálják fel a letiportaknak…

Ennél is bosszantóbb az a törekvés, hogy az erőszakmentességet úgy állítsák be, mint a lázadás vallásilag ortodox módját. "Semmi sem igazolja az erőszakot", vagy "két rossz eredője nem lehet jó" - hallja naponta az ember az efféle álbölcsességeket. Ez semmilyen szempontból sem igaz. Még a legmagasabb erkölcsi alapon is igazolt, sőt parancsolt az erőszak egy másik ember életének és méltóságának a megmentése érdekében. Egy jámbor ember követheti szóról szóra a Hegyi Beszéd tanítását és odatarthatja a jobb orcáját, hogy üssék meg, de nem mehet el egy erőszakot tevő vagy egy gyilkos mellett, amikor az éppen elköveti a gonosztettét, úgy, hogy zavartalanul hagyja. Ha nincs más módja a gyilkos megfékezésére, meg kell ölnie. Szabadon lemondhatunk az életünkről vagy a méltóságunkról, de kötelességünk, hogy másokat megvédjünk. Ugyanígy az igazságszolgáltatás is "rosszat cselekszik", amikor bebörtönöz, megbírságol vagy kivégez egy embert, mert gyilkossággal, megerőszakolással "rosszat" tett; de ezen a módon a "két rossz eredője jó"…

A keresztény hit látszólag ellentétes eszméket tartalmaz; ez az egyik sajátos minősége. Benne van Assisi szent Ferenc példája... De benne van szent Mihály kivont kardja is. Ezt az ellentétet a mi Isten és embertársaink iránti szeretetünk békíti össze. Ez a szeretet késztethet minket arra, hogy mindent odaadjunk, akár az életünket is, de késztethet arra is, hogy elvegyük mások életét… Az erőszakmentesség túl gyakran nem alázatból és önfeláldozásból fakad, hanem biztonságkeresésből és félelemből, félelemből attól, hogy a háborúban a jó oldalt támogassuk. Sokkal egyszerűbb "háború és erőszak ellenesnek" lenni általában, mintsem kiállni a támadóval és betörővel szemben, különösen akkor, ha történetesen a saját országunk a támadó és betörő…

Némely háború ostoba: senki sem tudta, hogy az Első Világháborút miért vívták - még csak egy szép Heléna sem volt, akit hazahozzanak a Spree folyó partjairól … azonban van egy jó és egy rossz oldal, nekünk meg kötelességünk, hogy támogassuk a jót.

Ami a Palesztinában, Irakban, Afganisztánban és másutt megindított Harmadik Világháborút illeti, nem elég, hogy "háborúellenesek" legyünk, és mindkét félnek az "erőszakmentességről" szónokoljunk. Az embernek teljes erkölcsi támogatást kell nyújtania azon harcosoknak, akik ellenállnak a betörőnek... A pacifizmus a gyáváknak kínál menekülési utat, hogy elkerüljék az erkölcsi döntést… Röviden, a pacifizmus őszintétlen, kétséges és sikertelen elmélet.

A társdalom, miként minden a világon, akkor van a legjobb állapotban, amikor egyensúlyban van a yin (a passzív nő-elv) és a yang (az aktív férfi-elv). A kereszténység hatalmas volt, amikor a yang erős volt benne. Akkor az egyház sok bajnokot áldott meg, és azok is őt. Sárkányölő szent György és szent Johanna kardforgató volt. A nyugati egyház ismerte a templomos és a szent János lovagokat, a keleti egyház padig szent Alexander Nyevszkijt, aki megverte a németeket, és szent Szergejt, aki a tatárok feletti győzelemért imádkozott. Mert a háborúnak is lehet szellemi jelentése. Nekünk pedig el kell ismernünk, hogy "a háború egy lehetséges aszkétikus és halhatatlanságra vezető út", ahogy azt Julius Evola összegezte a középkori keresztény hagyományban…

Ma a yin összetevő győzött a nyugati lélek felett, miközben természetes és nem legyőzött yang része békében elvált tőle. A békemozgalomban nőké a vezető szerep, és ez nem véletlen. (…) Owen Owens a "Kis öregasszonyok a békéért" c. cikkében a béketábor tömegeit úgy jellemzi, hogy "nőneműek, öregek és alacsonyak". Biztos, hogy áldásra méltók, de meghatározó szerepük az egyensúlyvesztés jele. A yin békemozgalom mellett ott van - vagy ott kéne lennie - a yang győzelemmozgalomnak. Ők azok a harcosok, akik AK géppisztolyaikkal óvatosan tapossák Nablusz vagy Fadzsulla keskeny utcáit, a bove-i francia gazdák, akik szétverik a McDonaldsot a bulldózereikkel, Seattle és Genova tüntetői, Che Guevara partizánjai és Mishima lázadói lettek Krisztus bajnokai a legutóbbi időkben, akik kitartanak a kereszténységnek a történelemben valaha volt legnagyobb keresztényellenes erői ellen. Üdvözlet a bajnokoknak. Ne kapaszkodjatok tüzelő karjukba. Lehet, hogy nem lesz békénk, de győzni fogunk.

Lendületes, határozott, sőt ellentmondást nem tűrő gondolatsor. Csupán az a kérdés: mi végre e diadal? Az agresszió történelmében kis csatákat lehet nyerni, a háborúnak csupán vesztesei és mérhetetlen áldozatai vannak. Vagy tényleg a szelídek öröklik a földet, vagy - fáj leírni is - nem lesz örökségünk.

Fogat fogért?

Az erőszakmentesség gyakorlása a jézusi tanítás morális imperatívuszai közé tartozik. A jusztícia gyakran szemben áll a dikaiosüné-vel (igaz-volttal). A jusztícia jogi fogalom, és magában foglalja azt a lehetőséget, hogy valakit elítéljenek vagy megbüntessenek. Az ellenségszeretet parancsában (Lk 6,27.29.37) Jézus a szeretet mellett és az igazságos megoldás ellen dönt. A szeretet nem teszi lehetővé, hogy rákényszerítsünk másra valamit, akár morálisan jót is. Többet tehet az egyenlőség megteremtésénél, mégpedig nem azáltal, hogy a kiváltságokat elítéli vagy erőszakkal megszünteti, hanem hogy önként többet ad a másiknak, mint amennyire jogilag köteles. A jogi erőszak-alkalmazást is elveti, és nem a "lex naturalis"-ra, hanem a "lex evangelica"-ra szólít föl.

Pozitív módon a juhokat állítja példaképül a tanítványai elé, akiket a farkasok közé küld; viselkedjenek úgy, mint a juhok: legyenek erőszakmentesek, béketeremtők. Jézus tanítványai csak akkor tudják áttörni az erőszak ördögi körét, ha készek arra, hogy meghaljanak a gonoszokért, ha "egyszerűen" kilépnek a mindig legitimizálható erőszak köréből.

Az erőszakmentesség a politika világára is kiterjed. Jóllehet Jézus csaknem mindig elkerülte, hogy mondjon valamit népe politikai problémáiról, egyfelől mégiscsak felszólították, hogy feleljen meg az adókötelesség kényes kérdésére, másfelől gyakran üldözték a politikai erők, és ezért ki kellett használnia a politikai meghatározottságú határzónákat, nehogy időnek előtte üldözői kezébe essen. Az "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené" igével apolitikus választ adott. Azonban nem tanúsított passzív ellenállást, mint a farizeusok vagy Gandhi. Ez a magatartás legfeljebb pre-politikus lehet, mivel erőszakmentesen akar hatalomra jutni, a despotikus hatalmat erőszakmentességgel próbálja meghódítani. Jézus semmiféle hatalmat nem akart meghódítani, és semmilyen "e világi" hatalmat nem akart gyakorolni. Isten népe lojális a császár iránt. Ő azonban alattvalóként semmilyen totális hatalmat nem ismer el, mivel a császárt nem illeti meg minden.

Ezt az erőszakmentes alapmagatartást Jézus prófétai álmokkal is kifejezte, és remélte, országa azáltal jön létre, hogy mindazok, akik vonakodnak életüket erőszakkal megvédeni, béketeremtő szeretetükkel meg tudják győzni az erőszakosakat. Ez szemben áll Konstantin és Marx "jövendöléseivel", s ugyanúgy a neokonstantini reménnyel is, amely úgy véli, az atomfenyegetéssel ki lehet küszöbölni a világból az erőszakot.

Máté-Tóth András: Bulányi György teológiája (Erőszakmentesség és üldözöttség); A mű eredeti címe és a fordítás alapja: András Máté-Tóth: Bulányi und die Bokor-Bewegung Eine pastoraltheologische Würdigung, Wien 1996, 198–322 o.; fordította: Gromon András

Sakálok öröksége

Elengedhetetlen, hogy a felnövekvő generációk számára is világossá válhasson a szerelem és a birtoklás közötti különbség, ami jó eséllyel mindkét félnek segít az erőszakos párkapcsolatokba való belesodródás elkerülésében.

Többször hangoztatott érv, hogy valaki a gyerekek érdekében nem szakít agresszív partnerével. Pedig az erőszakos családban felnövő gyerekek szintén áldozatokká válnak: félnek a bántalmazás megismétlődésétől. Egyfajta trauma-alapú világszemlélet alakul ki bennük - a világot veszélyekkel teli, igazságtalan, kiszámíthatatlan helynek élik meg, ahol éppen azok bántják őket, akiktől szeretetet és védelmet remélnek.

A bántalmazó családban élő gyerekben erős düh gyülemlik fel, ami számos módon ölthet testet. Sok gyerek önmaga ellen fordítja indulatát: ez önvád vagy bűntudat formájában jelenik meg. A másik gyakori megküzdési mechanizmus az, amikor a kiskorú haragja külső személyek felé irányul, és főként a kortársai vagy a testvérei elleni erőszakos viselkedésben testesül meg, vagy az elkövető szülőre üt vissza (szó szerinti értelemben is). Egyes esetekben a gyerek a bántalmazó nézőpontját teszi magáévá. Ilyenkor ő is az áldozatot hibáztatja az otthoni feszültségek és incidensek miatt, netán nyíltan megveti, vagy maga is bántalmazóként lép fel vele szemben.

Az erőszakos légkörben élő családokban a gyerekeket mind érzelmileg, mind fizikailag elhanyagolják szülei. Egyrészt, mert maguk is krízisben vannak, másrészt mert az erőszak közegében nem képesek biztonságot, elfogadást teremteni a számára. Az ilyen mikroklímában kevés és szegényes a kommunikáció, hideg a légkör, a konfliktusokat erőszakkal vagy hárítással próbálják megoldani. Felnővén gyakran teljes mértékben elsajátítják szüleik viselkedésmintáit. Az elkövetők nagy részét bántalmazták gyerekkorában, vagy tanúi voltak más családtagjaik bántalmazásának.

Kant szexuális élete

Mielőtt valaki is kegyeletsértéssel vádolna meg, Jean-Baptiste Botul könyvének címéről van szó, mely 2004-ben jelent meg az Új Palatinus-nál.

Előljáróban egy anekdota: az alföldi plébános gyakran hivatkozott a königsbergi filozófusra. A harmadik "Kant azt mondta..." kezdetű idézet után az egyik gazda türelmetlenül közbeszólt: "Tisztelendő Úr, maga csak beszéljen a Jóistenről, a kant pedig bízza ránk!"

Visszatérve a könyvhöz, van egy számomra termékeny gondolatsora:

Kant forradalmasította a morált. Előtte az alapvető etikai kérdés a jó meghatározása volt. Ez az, amit az összes ókori filozófus megkísérelt: felállítani egy hierarchiát a jó dolgok között, felfedezni a Legfőbb Jót (lat. summum bonum), a Tökéletes Jót, melyet egyes szerzők Örömnek, Igazságnak vagy Erénynek neveztek. Az ember külső értékeiből még nem találtak ki olyat, amely felülmúlná ezt.

Ez az, amit Kant meghökkentő módon kitalált. Számára a moralitás kritériuma nem abban jelenik meg, hogy mit cselekszünk, hanem ahogyan cselekszünk. Nem a cselekmény következménye számít, mert a legmegátalkodottabb bűnöző is biztos lehet abban, hogy a közösség jámbor intézményeit a rablott pénzzel támogatva, egyenes utat talál a paradicsomba. Nem, ami számít, az a cselekedet moralitása, az elhatározás tisztasága és az akarat őszintesége. Elismerten itt olyan beállítottságról van szó, amelyeket kívülről nehéz megítélni. Mégis ez az egyedüli szempont, amely lehetővé teszi, hogy megmeneküljünk a magazin-erkölcstől, vagyis a hetilapok tanácsainak dömpingjétől és a boldogság receptjeitől. Mivel Kant szerint nem az a kérdés: "Hogyan lehetek boldog?" hanem "Hogyan lehetünk méltóak a boldogságra?"

Az első kérdésnél arról van szó, hogy mi a különbség a mi állapotunk és a legfőbb boldogság között. A bölcsesség abban áll, hogy csökkentjük ezt a különbséget, mint ahogy megmászunk egy hegyet, hogy közelebb jussunk a célhoz. A második kanti megfogalmazásban az a kérdés, hogy ez a különbség a Személyes Én-re vagy arra a képzetre vonatkozik, amelyet az Én-ről alkotunk. Ez a méltóság kérdése. Vállalja önmaga törvényét, ami nem hull az égből. A kanti ember saját maga irányítja a lelkiismeretét, nincs szüksége gyóntató papra, sem gurura... Kant csodálta Rousseau-t, aki szerint a morál forrása a lelkiismeret, az "isteni sugallat, hallhatatlan és égi hang".

A lelki mesterek egybehangzó tanítása, hogy az életünk minden egyes pillanatában az összes eszköz a rendelkezésünkre áll ahoz, hogy boldogok legyünk. Mert nem a külső körülmények függvénye a valódi öröm és megelégedettség, hanem a létre való nyitottság titka. Ki lehet méltó a boldogságra? Aki képes felfogni és elviselni azt. Érettséget, autonómiát igénylő munkáról van szó, nem adják kilóra és árengedménnyel sem.

A szeretetet sem lehet átélni, csak megélni. A szentséggel nem kompatibilis a tükör (a nárcisztikus tetszelgés), belevész a köznapok zagyvaságába, lemond a befektetései mennyei tőzsdeindexének elemezgetéséről is. Nem akarja Istent sem örökre, hanem (Barsi B. szavaival) Istené akar lenni csupán, vele maradni. És ha ő örökkévaló, akkor örökké vele maradni.

Isten a kapcsolat, aki kapcsolatban van, benne él. Lehet nagyobb boldogság ennél?

Egy mondat a zsarnokságról

A cím Illyés Gyula 1950-ben írt versének címe, amely először az Irodalmi Újság 1956. november 2-ai számában jelent meg.

"…hol zsarnokság van, ott van jelenvalóan
mindenekben, ahogy rég istened sem;
ott zsarnokság van az óvodákban,
az apai tanácsban, az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek idegennek felelget;
nemcsak a szögesdrótban, nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban butító szólamokban..."

Kalkuttai Teréz anya frappáns gondolata, hogy "a világ békéje otthon kezdődik". Lenore Walker pszichológus (Denver, USA) tanulmányozta a bántalmazó párkapcsolatokban lezajló folyamatokat. Az ő elmélete az "erőszak ciklusának" fogalma, amely segít megérteni az ilyen kapcsolatok dinamikáját. Az erőszakos párkapcsolat egyfajta körforgás-jellegű, ciklikus mintázatot követ, melyben három jól elkülöníthető szakaszt figyelhetünk meg: a feszültség felgyülemlésének idejét, az erőszakkitörést és a "mézeshetek" fázisát.

(1) Az első szakaszban egyre sűrűsödnek és súlyosbodnak a súrlódások; az agresszor fél mindenben hibát talál (beleköt), és szóban bántalmazza partnerét. Az áldozat igyekszik megfelelni az őt számonkérő vélt vagy valós elvárásainak, hátha ezzel csökkentheti annak idegességét.

(2) A feszültség egészen az erőszakos kitörésig növekszik, majd az erőszakcselekményben oldódik. A kitörés történhet szóban vagy tettlegesen; elcsattan egy pofon vagy akár nemi erőszakba is torkollhat a folyamat.

(3) Ezt követően az elkövető nemegyszer mélységes megbánást mutat: bocsánatot kér, kedvesen és szeretetreméltóan viselkedik; fogadkozik, hogy ilyesmi soha többé nem fordul elő. Mivel ebben a fázisban az udvarlási időszak kedvességei is megjelennek (virágcsokor, bonbon, ékszer formájában), ezért ezt az időszakot a "mézeshetek" kifejezéssel jelölik.

A harmadik - átmeneti - szakaszt, mely gyakran a gyengébb fél ellenállásának a megtörése, ismét a feszültség felgyülemlésének ideje követi, és így tovább. A folyamat további jellemzője, hogy a megjelenő erőszak idővel súlyosbodik, eszkalálódik. Egyrészt a szakaszok időben egyre gyorsabban követik egymást, másrészt az erőszakos fél mind durvább módszereket alkalmaz. (Nem minden bántalmazó kapcsolat írható le a fenti modell segítségével. Az érzelmi és gazdasági erőszakot a bántalmazó sokszor folyamatos és állandó stratégiaként használja, ezért ez mindennapi normává válhat, amely mindenfajta ciklikusságot nélkülöz.)

Ezek a kapcsolatok alapvetően három módon végződhetnek: a bántalmazó külső segítséget kér és kap, az áldozat kilép a kapcsolatból, vagy minden marad "változatlan", ami katasztrofális következményekkel járhat az áldozat és a bántalmazó fél számára egyaránt. Az áldozat az erőszakkitörések közben súlyos sérüléseket szerezhet (a partnere meg is ölheti). Szintén megtörténhet, hogy önvédelemből öli meg az erőszakkal közeledőt, netán az állandó félelem vagy reménytelenség miatt a saját életének vet véget.

A legtöbb eset szerencsére nem jut el erőszakos halálig, de az erőszakos légkör nagy árat követelhet mindkét résztvevőtől. Az áldozat depresszióval, pánik- vagy kényszerbetegséggel, netán skizofréniával kapcsolatos tünetekkel küzdhet. Szintén gyakori, hogy alkohol-, drog- vagy gyógyszerfüggőséggel próbálja enyhíteni állandó testi-lelki fájdalmát. Jelentkezhetnek különféle testi (pszicho-szomatikus) betegségek is: daganatok, emésztési zavarok, fej- vagy hátfájás, erős fogyás.

Az évek során ugyanakkor a bántalmazó állapota sem javul: sokan erősen leépülnek, alkoholfüggőség vagy egyéb mentális zavar hatalmasodik el rajtuk. Az erőszak az elkövető személyiségét is súlyosan rombolja, ezért neki is támogatásra van szüksége a kialakult mintázat megtöréséhez. Az öregedés beköszöntével a párkapcsolat jellege bizonyos változáson mehet át: sok esetben testi ereje csökkenésével a bántalmazó arra kényszerül, hogy felhagyjon a veréssel. Ilyenkor sem szűnik meg azonban a szóbeli, lelki terror, ami továbbra is pokollá teszi környezete életét. Olykor éppen ellenkező folyamatot tapasztalhatunk. Természetesen arra is van példa, hogy a pár öregedésével az erőszak spontán módon megszűnik, mintegy "kikopik" a kapcsolatból, azonban ezt nem érdemes szabályként kezelnünk. Valószínűtlen ugyanakkor, hogy az ilyen módon "erőszakmentessé" vált kapcsolat megfelelő életteret nyújtana bármelyik félnek, hiszen a sokéves sérelmek és harag továbbra is jelen van a partnerek között.