"Ki mivel bánik, azzal kenődik." (magyar közmondás)
"A kéz, amely rózsát ad, mindig illatos." (kínai közmondás)
2008. szeptember 6., szombat
2008. szeptember 3., szerda
Miért éppen Lenin elvtárs?
Egyszer valaki azt kérdezte tőlem, hogy miből nem tudok viccet csinálni. Azt válaszoltam, hogy mások szenvedése olyan, amivel nem tudok tréfálkozni. Magammal viszont annál könnyebben. A levelező rendszerek csodája, hogy ez a pár hónapja írt ön-paródia nem veszett el a bitek erdejében.
Hol volt, hol nem volt, még a szocializmuson is túl, a szabadság határán éldegélt egy munkanélküli párttitkár. Így gondolkodott magában:
"Az már mégsem járja, hogy ilyen hálátlanok a proletárok. De még ettől is nagyobb baj, hogy nincs fantáziájuk. Amikor mi, az FKM - a Forradalmi Kommunista Mozgalom - eredeti ötlettel álltunk elő, megszerveztük nekik az új társadalmi rendet, akkor örültek és tapsoltak. Senkinek nem volt egy rossz szava sem. Persze az örök elégedetlenek, akik a kákán is csomót keresnek, sunyi módon nyugatra szöktek, néha még csoportosan is, csak hogy bosszantsanak minket. Mikor végre megszabadultunk ezektől az idegen, bomlasztó elemektől (minden egészséges rendszer kiveti magából az oda nem illőket), újra békében építhettük a munkások államát. Mindenki tudta a dolgát, nem akart örökkön változtatni a jól bevált módszereken.
Nem fér a fejembe, hogyan fajulhattak a dolgok idáig… Újabban követelőznek, szabadságot meg nagykorúságot emlegetnek, amikor mi lelkiismeretesen kiszolgáljuk őket, az életünket is feláldozzuk a mozgalomért. Még hogy aktív módon beleszóljanak a közéletbe? … - ez aztán mindennek a teteje. Előképzettség és tapasztalatok nélkül, kényük-kedvük szerint rángassák a kormánykereket? Kinek használna egy ilyen anarchikus irányítás? Ott van a Központi Bizottság, meg a népképviseleti szervek. A proletárdiktatúra demokrácia a rendszer barátainak, de könyörtelen diktatúra az osztályidegen, reakciós elemek számára. Nem fogunk fölösleges demokráciásdit játszanak, látszat-választásokra költeni a dolgozó nép véren-verítéken megszerzett pénzét…
Mégis földalatti mozgalmakat szerveznek, magánlakásokon találkoznak, susmorognak, titkolóznak. Elismerem, hogy mi is ezt tettük az illegalitás éveiben, de annak a világnak már egyszer s mindenkorra vége! Nagyon félek attól, hogy a hőbörgésükkel és bizalmatlanságukkal szétrombolják azt a fényes jövőt, amit sok fáradtság árán felépítettük az utánunk jövő nemzedékek számára. Éjt nappallá téve dolgoztuk, nem kímélve magunkat azért, hogy csavargók és naplopók arassák le a gyümölcseinket?
Azt hiszem, bele kell nyugodnunk, legalább is látszatra, hogy mégis övék lesz a hatalom. Készen kell állnunk, amikor majd visszasírnak minket, hogy alkalmas időben helyre tegyük a dolgokat. Az elvtársak megnyugtatására, hogy a bajtársiasság a mi fegyverünk is, írok egy kérdőívet, most ennek van divatja. Élnünk kell a fejlődés adta lehetőségekkel. Hadd lássák: egyáltalán nem vagyunk korlátoltak, bízunk a mieink szabadságában."
Sok-sok töprengés, megfontolás után úgy határozott, hogy rövid és áttekinthető lesz a teszt, csupán két kérdéssel:
1. Ki a példaképed?
2. Miért éppen Lenin elvtárs?
Hol volt, hol nem volt, még a szocializmuson is túl, a szabadság határán éldegélt egy munkanélküli párttitkár. Így gondolkodott magában:
"Az már mégsem járja, hogy ilyen hálátlanok a proletárok. De még ettől is nagyobb baj, hogy nincs fantáziájuk. Amikor mi, az FKM - a Forradalmi Kommunista Mozgalom - eredeti ötlettel álltunk elő, megszerveztük nekik az új társadalmi rendet, akkor örültek és tapsoltak. Senkinek nem volt egy rossz szava sem. Persze az örök elégedetlenek, akik a kákán is csomót keresnek, sunyi módon nyugatra szöktek, néha még csoportosan is, csak hogy bosszantsanak minket. Mikor végre megszabadultunk ezektől az idegen, bomlasztó elemektől (minden egészséges rendszer kiveti magából az oda nem illőket), újra békében építhettük a munkások államát. Mindenki tudta a dolgát, nem akart örökkön változtatni a jól bevált módszereken.
Nem fér a fejembe, hogyan fajulhattak a dolgok idáig… Újabban követelőznek, szabadságot meg nagykorúságot emlegetnek, amikor mi lelkiismeretesen kiszolgáljuk őket, az életünket is feláldozzuk a mozgalomért. Még hogy aktív módon beleszóljanak a közéletbe? … - ez aztán mindennek a teteje. Előképzettség és tapasztalatok nélkül, kényük-kedvük szerint rángassák a kormánykereket? Kinek használna egy ilyen anarchikus irányítás? Ott van a Központi Bizottság, meg a népképviseleti szervek. A proletárdiktatúra demokrácia a rendszer barátainak, de könyörtelen diktatúra az osztályidegen, reakciós elemek számára. Nem fogunk fölösleges demokráciásdit játszanak, látszat-választásokra költeni a dolgozó nép véren-verítéken megszerzett pénzét…
Mégis földalatti mozgalmakat szerveznek, magánlakásokon találkoznak, susmorognak, titkolóznak. Elismerem, hogy mi is ezt tettük az illegalitás éveiben, de annak a világnak már egyszer s mindenkorra vége! Nagyon félek attól, hogy a hőbörgésükkel és bizalmatlanságukkal szétrombolják azt a fényes jövőt, amit sok fáradtság árán felépítettük az utánunk jövő nemzedékek számára. Éjt nappallá téve dolgoztuk, nem kímélve magunkat azért, hogy csavargók és naplopók arassák le a gyümölcseinket?
Azt hiszem, bele kell nyugodnunk, legalább is látszatra, hogy mégis övék lesz a hatalom. Készen kell állnunk, amikor majd visszasírnak minket, hogy alkalmas időben helyre tegyük a dolgokat. Az elvtársak megnyugtatására, hogy a bajtársiasság a mi fegyverünk is, írok egy kérdőívet, most ennek van divatja. Élnünk kell a fejlődés adta lehetőségekkel. Hadd lássák: egyáltalán nem vagyunk korlátoltak, bízunk a mieink szabadságában."
Sok-sok töprengés, megfontolás után úgy határozott, hogy rövid és áttekinthető lesz a teszt, csupán két kérdéssel:
1. Ki a példaképed?
2. Miért éppen Lenin elvtárs?
2008. szeptember 1., hétfő
2008. augusztus 19., kedd
A zsidó Jézus
"A keresztény Jézus harmadnapra támadt fel. Kétezer esztendőre volt szükség ahhoz, hogy a zsidó Jézus feltámadjon…" - ilyen bevezetővel indul Heller Ágnes: A zsidó Jézus feltámadása c. könyve, majd éleslátóan rámutat a zsidó-keresztény együttélés történelmi gyökereire. Bár a régi Júdea vallása zsidó volt, a zsidóságnak igen sok árnyalatát és változatát képviselte, melyek a jeruzsálemi Templom pusztulása során és annak nyomában eltűntek. Nincsenek többé esszénusok, szadduceusok, de farizeusok sem. Eltűntek mindazok a szekták, melyek tagjai barlangokba rejtették a holt-tengeri tekercseket, hogy visszatérve megtalálják őket. Egy világ süllyedt itt el, de nem egészen. Noé bárkájának története megismétlődött. Az új bárka kettőt vett fel Izrael népének vallásai közül: a normatív judaizmust és a kereszténységet. Minden valószínűség szerint mindkét vallás a farizeus irányzatból nőtt ki. De talán nem pusztán szimbolikus jelentőségű, hogy időszámításunk után 70-ben, miután a római seregek ostrom alá vették Jeruzsálemet, két vallási csoport hagyta el az ostromlott várost, méghozzá mindkettő császári engedéllyel. Az egyik a zsidó Jézus-hívők csoportja volt, melyből hamarosan - a Jézus-hívő pogányokkal, és nem júdeai zsidókkal együtt - a kereszténység fog kialakulni; a másik Johanan ben Zakkai és tanítványai, azzal a céllal, hogy Javnéban rabbinikus iskolát alapítsanak.
Egyik csoport sem védte Jeruzsálemet, egyik sem áldozta fel magát a Masszada hősies védelmében. Csak a túlélők lehetnek tanúk.
Ez a két - a régi zsidóságból fakadó - vallás majdnem kétezer évvel élte túl Jeruzsálem pusztulását. Mégpedig egymással ellenséges viszonyban. Kezdetben, egy rövid ideig, a túlsúlyban levő judaizmus zárta ki magából a keresztény kisebbséget, hamarosan azonban a Római Birodalomban uralkodó vallássá vált kereszténység kezdte üldözni a zsidóságot. A kereszténység saját identitását a zsidósággal szemben határozza meg, míg a zsidóság úgy tesz, mintha tudomásul sem venné a kereszténység, mint vallás létezését. Ezért kellett a Názáreti Jézust, a Zsidó Jézust, közel kétezer évig elfelejteni.
A Názáreti Jézus az, akire a zsidóknak nem szabad emlékezniük, aki úgy jelenik meg előttük, mint gyűlölt ellenségeik istene, mint az, akinek a nevében gyilkolják őket. A Názáreti Jézus az, akire a keresztényeknek is csak azzal a feltétellel szabad emlékezniük, hogy lefordítják élettörténetét, tanítását és szenvedéstörténetét a krisztológia nyelvére. A zsidók királyára csak mint Istenre szabad emlékezniük, akit a zsidók megöltek…
A zsidó Jézus feltámadása kulcs, amely a felejtés zárát nyitja. A zár pedig nem egyéb, mint a kétezer éves testvérharc zsidóság és kereszténység és a különböző keresztény felekezetek között. Jézus karizmatikus próféta volt, az utolsó próféta Izraelben, akinek jövetelére nem számítottak. A zsidó szimbolikát használta, zsidó Ígéretek teljesüléséről beszélt, és a zsidó érzésekre és várakozásokra adott választ testesítette meg. A tömeg, mely Dávid utódának, királynak szólította szintén zsidó tömeg volt. Ha nem lett volna karizmatikus egyéniség, és tanítása nem lett volna egyedülálló, akkor Ígérete halála után hitelét vesztette volna. Jézus nem bírálta felül, hanem megtartotta a zsidó törvényt. Túlteljesítette, radikalizálta azt, és követőinek is ezt hagyta például. Azzal, hogy a kiválasztottak radikális módon töltik be a törvényt, annak jogi státusza megszűnik: morális előírássá változik. (A "szeresd ellenségedet!" univerzális parancsa a Tóra radikalizálásának egyik formája.)
A zsidó Jézus felfedezése tehát nem merül ki abban, hogy a keresztények felfedezik: Jézus tanításai nem hágták át a zsidó törvényt, és Jézus nem volt egy új vallás, a kereszténység megalapítója. Hozzátartozik az is, hogy a zsidók észrevegyék: Jézus alakjában egy olyan próféta támadt Izraelben, akinek üzenete - melyet őseik nem hallgattak meg - valamilyen módon eljutott az egész világba. Félreértették, ahogy a prófétákat sorra félreértették, majdnem a felismerhetetlenségig eltorzították, de csak majdnem. Mert ma is mód van az ősi üzenet megértésére. Vermes a zsidó Jézus tanításáról szóló könyvét (A zsidó Jézus vallása) így fejezi be: halvány jelei mutatkoznak keresztény Újszövetség kutatók között annak, hogy tudatában vannak a rájuk váró feladatnak; sőt zsidó tudósok is megtették az első, bizonytalan lépteket abba az irányba, hogy Jézust visszahelyezzék a régi haszidok társaságába, beteljesítve ezzel Martin Buber jövendölését: "kiemelkedő helye van Izrael hittörténetében."
Ezeket a hívő keresztényeket Auschwitz ébresztette rá, hogy ebben a történetben Káin szerepét játszották. Hogy nem szabad Isten kérdésére, hogy hol van testvérük, Ábel, úgy válaszolniuk, hogy "őrzője vagyok én testvéremnek?" A vallásos ember fejében az is felötlik, hogy az ártatlan Isten kedveltje. S a keresztény egyházak legjobbjai lelkiismereti kutatásba kezdenek, s keresik a kétezer esztendős antijudaizmus felelősségét abban, hogy Auschwitz megtörténhetett. A hívő Krisztus-követők közül egyesek azt kezdték érezni, hogy a náci haláltáborokban szimbolikusan megint Jézust feszítették keresztre, őt ölték meg újra. Ezért lelkiismeret-vizsgálatot kell tartaniuk, és nyilvánosan meg kell vallaniuk, világba kell kiáltaniuk bűnösségüket. Bocsánatot kell kérniük az áldozatoktól, akik ma már nem élnek, s azoktól, akik életben maradtak, utódaikkal együtt. Hogy nem az az érdekes, ők voltak-e személyesen a tettesek, s azok, akiktől bocsánatot kérnek, személyesen az áldozatok. Hiszen nem az egyéni, hanem a kollektív emlékezetről és a kollektív felejtésről van szó. Nincs más választásunk, mint feltámasztani a zsidó Jézust.
A zsidóság számára nem Auschwitz játssza a főszerepet, hanem Jeruzsálem (mind a név szimbolikus értelmében, mind pedig úgy is, mint Izrael állam fővárosa). Heine találóan mondja, hogy a zsidók a hátukon hordozzák hazájukat (t.i. a Tórát). Jan Assmann kiemeli annak fontosságát, hogy Izrael szövetsége Istennel a Kánaánba való belépés előtt, idegen földön köttetett meg, majd a zsidóság szelleme Babilonban, megint csak idegenben újult meg, mégis folyamatosan ott él a zsidóságban a Szentföld, az Ígéret Földjének képe, amely a száműzetésben Jeruzsálem nevével fonódott össze.
Martin Buber elsőként vetett fel egy olyan - első látszatra ironikus - gondolatot, amely a kinyilatkoztatott igazságnak a zsidóságot a kereszténységtől elválasztó alapdogmájára vonatkozik. Azt mondta, hogy amikor majd eljön a Messiás, meg fogjuk kérdezni tőle, először jött-e el vagy másodszor, s akkor fog kiderülni a keresztény vagy a zsidó vallás igazsága. Tehát az, hogy Krisztus-e a Messiás, vagy nem, csak az üdvtörténet vége felől dönthető el, nem ma. A kereszténységnek a zsidósággal szembeni önazonosítása, tehát antijudaista identitásának kialakítása és átörökítése körülbelül egyidejű volt a jeruzsálemi Templom pusztulásával. Miután "Noé bárkája" kitette a zsidóság egy részét a földi Jeruzsálemben, szinte elengedhetetlennek tűnik, hogy ez a zsidóság valamilyen módon és formában vissza ne térjen oda, ahonnan kétezer éve elindult. A szöveginterpretációk, az életformák és maguk a hitek is heterogénná válnak, és ezt a sokszínűséget nem tekintik idegennek a zsidó vallás szellemétől. Mert nem idegen, csak elfeledkeztek róla. A modern ember számára nincs ciklikus történelem, s mint tudjuk, a zsidók voltak azok, akik a lineáris történelmet (üdvtörténetbe ágyazva) felfedezték. Miért ne lehetne a kétezer évvel ezelőtti zsidóság számos vallási árnyalata, s ezek között a zsidó Jézus tanítása, visszaidézhető és megőrizhető a mai kollektív zsidó emlékezetben? Ha ezentúl így emlékezünk, vagy így is emlékezünk, akkor a múltunkkal együtt a jövőnk is megváltozik. Más a jövője annak a zsidóságnak és annak a kereszténységnek, amely vissza tud emlékezni a zsidó Jézusra, mint annak, amelyik elfelejtette őt.
A kegyetlen római elnyomás ellen Kr.u. 66-ban kitört szabadságharcot "zsidó háború" néven ismeri a történetírás. A római vezért, Vespasianust közben seregei császárrá emelték, a hosszú véres harcokat fia, Titus folytatta. Végül 70-ben Jeruzsálem elesett, a Szentélyt felgyújtották, és a győztesek hatalmas rabszolgasereget és zsákmányt hurcoltak magukkal Rómába. Masszada vára, a Holt-tenger közelében, még három évig tartotta magát, védői ezután sem adták meg magukat, inkább öngyilkosok lettek. Jeruzsálem ostromát csak súlyosbította, hogy a városon belül is polgárháborús helyzet alakult ki. A békepárt vezére, az öreg Johanan ben Zakkai rabbi, szeretett volna megegyezni az ostromlókkal, a szélsőségesek (a zelóták) azonban utolsó szál emberig kívántak harcolni, mint azt később Masszadában tették. Végül (Kr.u. 69-ben) már halálra keresték az idős mestert, akinek azonban elterjesztették a halálhírét, hogy tanítványai koporsóba rejtve kicsempésszék a városból. A rabbi Vespasianus elé vitette magát, akit jövendő császárként üdvözölt. A hadvezér jutalmat ígért neki. Ő viszont azt kérte, adja neki Javne városát, hogy ott tanulhasson és taníthasson. Így történt, hogy Jeruzsálem ostroma még tartott, ő pedig azon dolgozott, miként maradhatna fenn a zsidóság a Szentély és a jeruzsálemi központ nélkül.
Egyik csoport sem védte Jeruzsálemet, egyik sem áldozta fel magát a Masszada hősies védelmében. Csak a túlélők lehetnek tanúk.
Ez a két - a régi zsidóságból fakadó - vallás majdnem kétezer évvel élte túl Jeruzsálem pusztulását. Mégpedig egymással ellenséges viszonyban. Kezdetben, egy rövid ideig, a túlsúlyban levő judaizmus zárta ki magából a keresztény kisebbséget, hamarosan azonban a Római Birodalomban uralkodó vallássá vált kereszténység kezdte üldözni a zsidóságot. A kereszténység saját identitását a zsidósággal szemben határozza meg, míg a zsidóság úgy tesz, mintha tudomásul sem venné a kereszténység, mint vallás létezését. Ezért kellett a Názáreti Jézust, a Zsidó Jézust, közel kétezer évig elfelejteni.
A Názáreti Jézus az, akire a zsidóknak nem szabad emlékezniük, aki úgy jelenik meg előttük, mint gyűlölt ellenségeik istene, mint az, akinek a nevében gyilkolják őket. A Názáreti Jézus az, akire a keresztényeknek is csak azzal a feltétellel szabad emlékezniük, hogy lefordítják élettörténetét, tanítását és szenvedéstörténetét a krisztológia nyelvére. A zsidók királyára csak mint Istenre szabad emlékezniük, akit a zsidók megöltek…
A zsidó Jézus feltámadása kulcs, amely a felejtés zárát nyitja. A zár pedig nem egyéb, mint a kétezer éves testvérharc zsidóság és kereszténység és a különböző keresztény felekezetek között. Jézus karizmatikus próféta volt, az utolsó próféta Izraelben, akinek jövetelére nem számítottak. A zsidó szimbolikát használta, zsidó Ígéretek teljesüléséről beszélt, és a zsidó érzésekre és várakozásokra adott választ testesítette meg. A tömeg, mely Dávid utódának, királynak szólította szintén zsidó tömeg volt. Ha nem lett volna karizmatikus egyéniség, és tanítása nem lett volna egyedülálló, akkor Ígérete halála után hitelét vesztette volna. Jézus nem bírálta felül, hanem megtartotta a zsidó törvényt. Túlteljesítette, radikalizálta azt, és követőinek is ezt hagyta például. Azzal, hogy a kiválasztottak radikális módon töltik be a törvényt, annak jogi státusza megszűnik: morális előírássá változik. (A "szeresd ellenségedet!" univerzális parancsa a Tóra radikalizálásának egyik formája.)
A zsidó Jézus felfedezése tehát nem merül ki abban, hogy a keresztények felfedezik: Jézus tanításai nem hágták át a zsidó törvényt, és Jézus nem volt egy új vallás, a kereszténység megalapítója. Hozzátartozik az is, hogy a zsidók észrevegyék: Jézus alakjában egy olyan próféta támadt Izraelben, akinek üzenete - melyet őseik nem hallgattak meg - valamilyen módon eljutott az egész világba. Félreértették, ahogy a prófétákat sorra félreértették, majdnem a felismerhetetlenségig eltorzították, de csak majdnem. Mert ma is mód van az ősi üzenet megértésére. Vermes a zsidó Jézus tanításáról szóló könyvét (A zsidó Jézus vallása) így fejezi be: halvány jelei mutatkoznak keresztény Újszövetség kutatók között annak, hogy tudatában vannak a rájuk váró feladatnak; sőt zsidó tudósok is megtették az első, bizonytalan lépteket abba az irányba, hogy Jézust visszahelyezzék a régi haszidok társaságába, beteljesítve ezzel Martin Buber jövendölését: "kiemelkedő helye van Izrael hittörténetében."
Ezeket a hívő keresztényeket Auschwitz ébresztette rá, hogy ebben a történetben Káin szerepét játszották. Hogy nem szabad Isten kérdésére, hogy hol van testvérük, Ábel, úgy válaszolniuk, hogy "őrzője vagyok én testvéremnek?" A vallásos ember fejében az is felötlik, hogy az ártatlan Isten kedveltje. S a keresztény egyházak legjobbjai lelkiismereti kutatásba kezdenek, s keresik a kétezer esztendős antijudaizmus felelősségét abban, hogy Auschwitz megtörténhetett. A hívő Krisztus-követők közül egyesek azt kezdték érezni, hogy a náci haláltáborokban szimbolikusan megint Jézust feszítették keresztre, őt ölték meg újra. Ezért lelkiismeret-vizsgálatot kell tartaniuk, és nyilvánosan meg kell vallaniuk, világba kell kiáltaniuk bűnösségüket. Bocsánatot kell kérniük az áldozatoktól, akik ma már nem élnek, s azoktól, akik életben maradtak, utódaikkal együtt. Hogy nem az az érdekes, ők voltak-e személyesen a tettesek, s azok, akiktől bocsánatot kérnek, személyesen az áldozatok. Hiszen nem az egyéni, hanem a kollektív emlékezetről és a kollektív felejtésről van szó. Nincs más választásunk, mint feltámasztani a zsidó Jézust.
A zsidóság számára nem Auschwitz játssza a főszerepet, hanem Jeruzsálem (mind a név szimbolikus értelmében, mind pedig úgy is, mint Izrael állam fővárosa). Heine találóan mondja, hogy a zsidók a hátukon hordozzák hazájukat (t.i. a Tórát). Jan Assmann kiemeli annak fontosságát, hogy Izrael szövetsége Istennel a Kánaánba való belépés előtt, idegen földön köttetett meg, majd a zsidóság szelleme Babilonban, megint csak idegenben újult meg, mégis folyamatosan ott él a zsidóságban a Szentföld, az Ígéret Földjének képe, amely a száműzetésben Jeruzsálem nevével fonódott össze.
Martin Buber elsőként vetett fel egy olyan - első látszatra ironikus - gondolatot, amely a kinyilatkoztatott igazságnak a zsidóságot a kereszténységtől elválasztó alapdogmájára vonatkozik. Azt mondta, hogy amikor majd eljön a Messiás, meg fogjuk kérdezni tőle, először jött-e el vagy másodszor, s akkor fog kiderülni a keresztény vagy a zsidó vallás igazsága. Tehát az, hogy Krisztus-e a Messiás, vagy nem, csak az üdvtörténet vége felől dönthető el, nem ma. A kereszténységnek a zsidósággal szembeni önazonosítása, tehát antijudaista identitásának kialakítása és átörökítése körülbelül egyidejű volt a jeruzsálemi Templom pusztulásával. Miután "Noé bárkája" kitette a zsidóság egy részét a földi Jeruzsálemben, szinte elengedhetetlennek tűnik, hogy ez a zsidóság valamilyen módon és formában vissza ne térjen oda, ahonnan kétezer éve elindult. A szöveginterpretációk, az életformák és maguk a hitek is heterogénná válnak, és ezt a sokszínűséget nem tekintik idegennek a zsidó vallás szellemétől. Mert nem idegen, csak elfeledkeztek róla. A modern ember számára nincs ciklikus történelem, s mint tudjuk, a zsidók voltak azok, akik a lineáris történelmet (üdvtörténetbe ágyazva) felfedezték. Miért ne lehetne a kétezer évvel ezelőtti zsidóság számos vallási árnyalata, s ezek között a zsidó Jézus tanítása, visszaidézhető és megőrizhető a mai kollektív zsidó emlékezetben? Ha ezentúl így emlékezünk, vagy így is emlékezünk, akkor a múltunkkal együtt a jövőnk is megváltozik. Más a jövője annak a zsidóságnak és annak a kereszténységnek, amely vissza tud emlékezni a zsidó Jézusra, mint annak, amelyik elfelejtette őt.
2008. augusztus 18., hétfő
Tövis és olaj
Teológiailag tekintve még ma is a zsidóság a legerősebb kihívás a kereszténység abszolút igényével szemben. A zsidóság léte alapjában rendíti meg az "Isten országa" mindennemű imperiális-értelmezését. Ahelyett azonban, hogy a keresztények üdvös figyelmeztetésnek tekintették volna ezt az ellentmondást, ahelyett hogy saját hitük megtisztítására ösztökélő tövist láttak volna benne, újból és újból megkísérelték azt eltávolítani a "testükből". Ahelyett, hogy a kereszténység legfőbb vezetői a pápával és a császárral az élükön tudomásul vették volna a "hit és a világ" ellentmondásosságát (amit egyébként magától értetődőnek tekintenek az újszövetségi írások), azon voltak, hogy intézményes módon küszöböljék ki azt.
Pedig nagyon tanácsos volna, ha a keresztény teológusok megszívlelnék a zsidó kritikát, ami egyre kevésbé irányul a názáreti Jézusra, hanem jóval inkább a keresztény-platonizáló spiritualizmusra, és annak végzetes következményeire. Vajon nem volna-e okos dolog visszatérni a testvéri közösségek egyházához, amelyben tapinthatóan van jelen mindenki számára - akár zsidó, akár nem zsidó -, a prófétai salom előlegeként a keresztényeknek Jézustól remélt és nyert üdvössége, és ahol a pantokrátor Krisztusnak, a világ uralkodójának a jelvényei nem borítják homályba a názáreti Jézus alakját. Vö.: 1Kor 14,24-25 "Ha azonban valamennyien prófétálnak, és belép egy hitetlen vagy avatatlan, annak mindenki a lelkére beszél, azt mindenki megítéli, szívének titkai nyilvánvalóvá lesznek, úgyhogy arcra borulva imádja Istent, és megvallja: »Valóban közöttetek van Isten!«".
A kereszténység és a zsidóság egymásra van utalva. Lehet, hogy a zsidók közül sokan azon a véleményen vannak, hogy a Krisztus-hívők nélkül is megtalálják önnön azonosságukat, a kereszténység viszont semmiképpen sem mondhatja ezt el magáról, illetve idősebb testvéréről. A mai keresztények szemében gyakran jelentéktelennek tűnik a mai zsidóság, mert sokan úgy gondolják, hogy a Jézus-követés már rég felváltotta, úgyszólván "leváltotta" a zsidó vallást. Ám ha egyszer kortársak vagyunk, ha a kereszténység a zsidóság nemes olajfájának törzsébe van oltva és belőle meríti életnedvét, akkor a közös gyökér és az időbeli együttélés kapcsolata megkívánja, hogy figyeljünk a másikra, hallgassuk meg hittapasztalatát, kiváltképpen akkor, amikor Istenéhez, az Úrhoz való viszonyáról beszél.
Az eredeti zsidó-keresztény Jézus-mozgalom számára magától értetődő történelmi szükségszerűség volt a szellemi összekülönbözés az akkori zsidósággal. Minden új csoportnak a régebbitől való elkülönüléssel és elhatárolódással kell fejlődnie és meghatároznia önmagát, miközben az "anyacsoporttól" való leválás általában éles vitákkal és heves küzdelmekkel jár együtt (omnis determinatio est negatio). Akkor válik veszedelmessé az ügy, ha szabványosítják, általánosítják, dogmatizálják, korlátlanul átszármaztatják az összekülönbözéseket és tagadásokat, amelyek az adott történelmi helyzetben némiképpen megérthetők, bár sohasem helyeselhetők. Ilyenformán a keresztényeknek meg kell kérdezniük, hogy kellenek-e keresztény azonosságunkhoz ezek az antijudaista klisék? Bár a millenniumi ünnepségek kapcsán elhangzott több bocsánatkérés, E. Schillebeeckx (Gott ist jeden Tag neu. Ein Gespräch, Mainz 1984) és más neves teológusok véleménye nem vált teljesen időszerűtlenné, miszerint még mindig nem vallotta be hivatalosan az egyház saját történelmi bűnét a zsidósággal szemben, mert még mindig jó adag antiszemitizmus járja át az egyház tagjait.
Még a II. vatikáni zsinat Nostra aetate című, alig három oldalas rendelkezésében is éppen elég csűrés-csavarás található, bár óriási lépés a korábbiakhoz viszonyítva. A muszlimoknak fél, a zsidóságnak egy oldalt szentel, de nem említi sem a Koránt, sem Mohamed vagy Auschwitz nevét. Elítéli "az antiszemitizmusnak sokféle megnyilatkozását, amely bármikor és bárki részéről a zsidók ellen irányult."
Jézus követőinek nincs szükségük arra, hogy történelmileg kétes evangéliumi helyekre (Mk 15,14; Jn 19,15) hivatkozva rágalmazzák a "zsidókat". Az evangéliumok Jézusa nem táplált gyűlöletet senki iránt, nem dédelgetett szívében semmiféle "ellenségképet", hogy azon vezesse le agresszióját. Voltak ellenségei, de nem maga választotta őket, hogy kivetítse rájuk lelki megoldatlanságait és feszültségeit; még csak nem is a farizeusok voltak azok, s végképp nem "a zsidók", sem "a hitetlen zsidók" - ez a kijelentés történeti képtelenség -, hanem főként a zsidó hierarchia, leginkább a szadduceusok, akikkel szemben állt jóformán az egész nép.
Isten utolsó szava a történelemről nem az ítéleté, nem a haragé, hanem az irgalomé. Ez alapozza meg azt a szilárd reményt, amelynek az erejéből már most közösen dolgozhatunk: zsidók és keresztények közös történelmünk, s az egész világ sorsának jobbátételén. Az igazságosság valamennyi vértanújának tanúbizonysága, az auschwitzi vértanúk tanúságtétele is a legerősebb történelmi indíték erre a közös cselekvésre.
Pedig nagyon tanácsos volna, ha a keresztény teológusok megszívlelnék a zsidó kritikát, ami egyre kevésbé irányul a názáreti Jézusra, hanem jóval inkább a keresztény-platonizáló spiritualizmusra, és annak végzetes következményeire. Vajon nem volna-e okos dolog visszatérni a testvéri közösségek egyházához, amelyben tapinthatóan van jelen mindenki számára - akár zsidó, akár nem zsidó -, a prófétai salom előlegeként a keresztényeknek Jézustól remélt és nyert üdvössége, és ahol a pantokrátor Krisztusnak, a világ uralkodójának a jelvényei nem borítják homályba a názáreti Jézus alakját. Vö.: 1Kor 14,24-25 "Ha azonban valamennyien prófétálnak, és belép egy hitetlen vagy avatatlan, annak mindenki a lelkére beszél, azt mindenki megítéli, szívének titkai nyilvánvalóvá lesznek, úgyhogy arcra borulva imádja Istent, és megvallja: »Valóban közöttetek van Isten!«".
A kereszténység és a zsidóság egymásra van utalva. Lehet, hogy a zsidók közül sokan azon a véleményen vannak, hogy a Krisztus-hívők nélkül is megtalálják önnön azonosságukat, a kereszténység viszont semmiképpen sem mondhatja ezt el magáról, illetve idősebb testvéréről. A mai keresztények szemében gyakran jelentéktelennek tűnik a mai zsidóság, mert sokan úgy gondolják, hogy a Jézus-követés már rég felváltotta, úgyszólván "leváltotta" a zsidó vallást. Ám ha egyszer kortársak vagyunk, ha a kereszténység a zsidóság nemes olajfájának törzsébe van oltva és belőle meríti életnedvét, akkor a közös gyökér és az időbeli együttélés kapcsolata megkívánja, hogy figyeljünk a másikra, hallgassuk meg hittapasztalatát, kiváltképpen akkor, amikor Istenéhez, az Úrhoz való viszonyáról beszél.
Az eredeti zsidó-keresztény Jézus-mozgalom számára magától értetődő történelmi szükségszerűség volt a szellemi összekülönbözés az akkori zsidósággal. Minden új csoportnak a régebbitől való elkülönüléssel és elhatárolódással kell fejlődnie és meghatároznia önmagát, miközben az "anyacsoporttól" való leválás általában éles vitákkal és heves küzdelmekkel jár együtt (omnis determinatio est negatio). Akkor válik veszedelmessé az ügy, ha szabványosítják, általánosítják, dogmatizálják, korlátlanul átszármaztatják az összekülönbözéseket és tagadásokat, amelyek az adott történelmi helyzetben némiképpen megérthetők, bár sohasem helyeselhetők. Ilyenformán a keresztényeknek meg kell kérdezniük, hogy kellenek-e keresztény azonosságunkhoz ezek az antijudaista klisék? Bár a millenniumi ünnepségek kapcsán elhangzott több bocsánatkérés, E. Schillebeeckx (Gott ist jeden Tag neu. Ein Gespräch, Mainz 1984) és más neves teológusok véleménye nem vált teljesen időszerűtlenné, miszerint még mindig nem vallotta be hivatalosan az egyház saját történelmi bűnét a zsidósággal szemben, mert még mindig jó adag antiszemitizmus járja át az egyház tagjait.
Még a II. vatikáni zsinat Nostra aetate című, alig három oldalas rendelkezésében is éppen elég csűrés-csavarás található, bár óriási lépés a korábbiakhoz viszonyítva. A muszlimoknak fél, a zsidóságnak egy oldalt szentel, de nem említi sem a Koránt, sem Mohamed vagy Auschwitz nevét. Elítéli "az antiszemitizmusnak sokféle megnyilatkozását, amely bármikor és bárki részéről a zsidók ellen irányult."
Jézus követőinek nincs szükségük arra, hogy történelmileg kétes evangéliumi helyekre (Mk 15,14; Jn 19,15) hivatkozva rágalmazzák a "zsidókat". Az evangéliumok Jézusa nem táplált gyűlöletet senki iránt, nem dédelgetett szívében semmiféle "ellenségképet", hogy azon vezesse le agresszióját. Voltak ellenségei, de nem maga választotta őket, hogy kivetítse rájuk lelki megoldatlanságait és feszültségeit; még csak nem is a farizeusok voltak azok, s végképp nem "a zsidók", sem "a hitetlen zsidók" - ez a kijelentés történeti képtelenség -, hanem főként a zsidó hierarchia, leginkább a szadduceusok, akikkel szemben állt jóformán az egész nép.
Isten utolsó szava a történelemről nem az ítéleté, nem a haragé, hanem az irgalomé. Ez alapozza meg azt a szilárd reményt, amelynek az erejéből már most közösen dolgozhatunk: zsidók és keresztények közös történelmünk, s az egész világ sorsának jobbátételén. Az igazságosság valamennyi vértanújának tanúbizonysága, az auschwitzi vértanúk tanúságtétele is a legerősebb történelmi indíték erre a közös cselekvésre.
A holocaust nem teológiai véletlen
Nem a reformáció, hanem a humanizmus (Reuchlin, Scaliger), majd a pietizmus (Zinzendorf), kiváltképpen azonban a felvilágosodás toleranciája, az emberi jogok nyilatkozata az Egyesült Államokban és a francia forradalom készített elő fordulatot a zsidóság sorsában.
1806-ban Franciaország és Észak-Itália területéről a zsidó emancipációs törekvés részeként Napóleon összehívta a Zsidó Előkelők Gyűlését (Assemblèe de notables des juifs), mely 111 résztvevőből állt, akiknek tizenkét kérdésre kellett válaszolniuk. Ezek egyebek mellett a következők voltak: létezhet-e vegyes házasság, a zsidók testvérként tekintenek-e a franciákra, Franciaországot tartják-e az otthonuknak, és miként viszonyulnak az uzsorához. A tanács, mely egyaránt állt ortodox és "neológ" tagokból, olyan kiegyező válaszokat keresett, melyek nem gerjesztik haragra Napóleont. Egy évvel később a modern Szanhedrin (hetvenegy tagból álló legfőbb vallási tanács; kétharmad részben rabbik, egyharmadban laikusok alkották) szentesítette a gyűlés válaszait. A két eseményre emlékeztető érme császári díszben ábrázolja Napóleont, aki kőtáblákon új Tízparancsolatot ad át a hódoló zsidóságnak.
Egészében véve azonban mégis azt kell mondanunk, hogy a zsidóság számára a modern, rasszista alapokon nyugvó antiszemitizmus megjelenéséig tartott a középkor. A középkori antijudaizmus fölöttébb kellemetlenül közel esik a hitleri fajelmélethez. Egy alig megszűnt szemléletet, éppen hogy csak abbamaradt gyakorlatot élesztettek újjá a nácik, egy olyan ideológiát, amelynek parazsa mindvégig izzott a hamu alatt mind Nyugaton, mind Keleten, és a legenyhébb fuvallatra nyomban fellángolt.
Az emancipáció "ára" a "keresztény" társadalomhoz való alkalmazkodás és a zsidó identitás válsága volt. ("Kereszténnyé válni - mondta Heine -, annyi, mint belépti díjat fizetni a jó társaságba.") Feltehetően abból hajtott ki az újabbkori antiszemitizmusok gyökere, hogy a modern nemzeti államok képtelenek voltak elviselni a zsidóságot mint népet, jóval kevésbé mint a többi etnikai csoportot. Mindenképpen azzal kellett fizetniük "beilleszkedésükért", hogy megszűntek kollektív értelemben zsidónak lenni. Ez az antiszemitizmus hivatottnak érezte magát, hogy ő végezze el a végső megoldást (német: Endlösung), amit még a legélesebb antijudaista teológia is Istenre bízott.
A kereszténység egyik legsúlyosabb történelmi mulasztása, hogy az előzőekben nem kísérelte meg a valódi dialógust a zsidósággal, azaz nem iparkodott megismerni a zsidó gondolkodást, szemléletet és lelkiséget - a zsidóság igazi vallási értékeit. Csak kontrasztnak tekintette a választott népet, arra hivatottnak, hogy élesebben kiemelje a keresztények vélt előnyeit és felsőbbrendűségét. Ilyen előzmények után aligha vitatható el, sőt kellőképpen megalapozottnak látszik R. Ruether tétele, hogy a holocaust a legszörnyűbb embertelenség ugyan, ám teológiailag mégsem véletlen. A keresztény antijudaizmus kétségbevonhatatlan realitása is hozzátartozik a holocaust történelmi előzményeihez, mindenekelőtt abban az értelemben, hogy egyik előidézője volt a zsidósággal szembeni elutasító, negatív érzelmeknek, vagy legalábbis közömbösségnek a keresztények sorában.
1806-ban Franciaország és Észak-Itália területéről a zsidó emancipációs törekvés részeként Napóleon összehívta a Zsidó Előkelők Gyűlését (Assemblèe de notables des juifs), mely 111 résztvevőből állt, akiknek tizenkét kérdésre kellett válaszolniuk. Ezek egyebek mellett a következők voltak: létezhet-e vegyes házasság, a zsidók testvérként tekintenek-e a franciákra, Franciaországot tartják-e az otthonuknak, és miként viszonyulnak az uzsorához. A tanács, mely egyaránt állt ortodox és "neológ" tagokból, olyan kiegyező válaszokat keresett, melyek nem gerjesztik haragra Napóleont. Egy évvel később a modern Szanhedrin (hetvenegy tagból álló legfőbb vallási tanács; kétharmad részben rabbik, egyharmadban laikusok alkották) szentesítette a gyűlés válaszait. A két eseményre emlékeztető érme császári díszben ábrázolja Napóleont, aki kőtáblákon új Tízparancsolatot ad át a hódoló zsidóságnak.
Egészében véve azonban mégis azt kell mondanunk, hogy a zsidóság számára a modern, rasszista alapokon nyugvó antiszemitizmus megjelenéséig tartott a középkor. A középkori antijudaizmus fölöttébb kellemetlenül közel esik a hitleri fajelmélethez. Egy alig megszűnt szemléletet, éppen hogy csak abbamaradt gyakorlatot élesztettek újjá a nácik, egy olyan ideológiát, amelynek parazsa mindvégig izzott a hamu alatt mind Nyugaton, mind Keleten, és a legenyhébb fuvallatra nyomban fellángolt.
Az emancipáció "ára" a "keresztény" társadalomhoz való alkalmazkodás és a zsidó identitás válsága volt. ("Kereszténnyé válni - mondta Heine -, annyi, mint belépti díjat fizetni a jó társaságba.") Feltehetően abból hajtott ki az újabbkori antiszemitizmusok gyökere, hogy a modern nemzeti államok képtelenek voltak elviselni a zsidóságot mint népet, jóval kevésbé mint a többi etnikai csoportot. Mindenképpen azzal kellett fizetniük "beilleszkedésükért", hogy megszűntek kollektív értelemben zsidónak lenni. Ez az antiszemitizmus hivatottnak érezte magát, hogy ő végezze el a végső megoldást (német: Endlösung), amit még a legélesebb antijudaista teológia is Istenre bízott.
A kereszténység egyik legsúlyosabb történelmi mulasztása, hogy az előzőekben nem kísérelte meg a valódi dialógust a zsidósággal, azaz nem iparkodott megismerni a zsidó gondolkodást, szemléletet és lelkiséget - a zsidóság igazi vallási értékeit. Csak kontrasztnak tekintette a választott népet, arra hivatottnak, hogy élesebben kiemelje a keresztények vélt előnyeit és felsőbbrendűségét. Ilyen előzmények után aligha vitatható el, sőt kellőképpen megalapozottnak látszik R. Ruether tétele, hogy a holocaust a legszörnyűbb embertelenség ugyan, ám teológiailag mégsem véletlen. A keresztény antijudaizmus kétségbevonhatatlan realitása is hozzátartozik a holocaust történelmi előzményeihez, mindenekelőtt abban az értelemben, hogy egyik előidézője volt a zsidósággal szembeni elutasító, negatív érzelmeknek, vagy legalábbis közömbösségnek a keresztények sorában.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)