Részekben lobban

Minden egész eltörött, minden egész darabokban, minden láng csak részekben lobban... (Ady)

Mozaikdarabos bejegyzés, néhány szösszenet az előző napokról.

Az edzőteremben hallottam Vér Tomitól: egyik tanítványa annyira tiszteli az ütemet, hogy sohasem lép rá.

Szaunázás közben arra gondoltam, hogy spanyolul még nem tanultunk énekeket. Az eddigi nyelvórákon ez rendre előkerült. Kati néni megtanította az osztálynak oroszul a Várj reámot és a Moszkvaparti estéket is. Klárika, a Tábita Diakónusképző óraadója az első német órán azzal indított, hogy Ich geh mit mainer Laterne... Besnyőn, Fidél atyával a Santa Lucia-t kántáltuk fél olasz órán. Sőt Grosszer Tomi is hozott az ivritre egy-két héber nyelvű éneket. Tőle tudom Sir l'salom, vagy a Jerusalaim sel zahav, de még a hanukai gyertyagyújtás dallamát is.

Több, mint vicces, hogy a Loretoi litánia dallama szintén a szaunában kúszott elő az emlékeim közül. Még szerencse, hogy egyedül ücsörögtem ott, bár az öltözőben így is hallhatták.

A Mozaik Közösség vezetője azt kérdezte a minap tőlem telefonon, hogy "ha majd túl leszek ezen a válságon", akkor elképzelhető-e, hogy rendszeresen járok. Nehéz értelmeznem ezt a kérdést. Annyit tudtam válaszolni, hogy olyan szorongatott helyzetben találom most magam, mint amikor egy új világról szeretnék mesélni, csak a régi fogalomkészletének a segítségével. Ez tűnhet a túloldalon akár gyötrő kiúttalanságnak is, csak objektíve mégsem az.

Kedden volt egy zárt csoportos megbeszélésünk, ahol egyik társunk nagyon mély és nehéz emlékeket osztott meg a múltjából. A teher mellett jó volt megtapasztalni a bizalmat és a többiek iránti figyelem csöndjét is.

Hétvégén Nagyalföldön jártam, pipacsmezőt láttam. Többet is. Meg fácánt, meg vadnyulat. Igazán vadak voltak, és jó nagyok.

Túl...

Kincsek a füvön

Amikor a következő sorokat olvastam, elhatároztam, hogy kiírom őket, mert olyan szép a gondolat:

...Toma felment a buckára, és szemügyre vette a kincseket. Java részüket halomba hordta: csak úgy csillogtak és szikráztak a füvön. Toma rájuk parancsolt, hogy maradjanak ott, "hadd szedjen belőlük bárki, madár, állat, tünde vagy ember, minden jó szándékú teremtmény", mert akkor törik meg a bucka varázsa, és a manók soha többé nem mernek visszatérni...

Most begépelve két gondolattal is megajándékozott. Az első, hogy a kincsekhez mindenkinek hozzáférése van, legalábbis Toma áldásának szellemében. Mondhatnánk úgy: nincs elzárva az élelmiszer. A madarak, állatok és emberek egyforma eséllyel pályázhatnak rá. (Maga a fű nagyobb kincs, mint az arany. Mert, bár pénzen lehet venni bekerített területet, a termés nem a banktól jön.)

És hogyan törik meg a bucka átka? Hogyan lehet megszabadulni a harácsolás szellemétől? Ha kitesszük a Napra. Ha Szent Ferencnek sikerült kivetkőznie előjogaiból, miért ne működhetne ez bárhol, bárki számára... Van mégis emberarcú kommunizmus!

Király

Van, mi arany, bár nem fénylik,
van, ki vándor, s hazaér;
régi erő nem enyészik,
fagyot kibír mély gyökér.

Todos somos solos

Gabriel García Márquez, a Száz év magány írója egy interjúban az újságíró azon kérdésre, hogy "Most is magányos?" - így válaszolt: "Mindannyian magányosak vagyunk."

A spanyol nyelvben a létigének két formája van:
1. A SER használatával valamilyen "állandó" tulajdonságot (nemet, nemzetiséget, foglalkozást, stb.) fejeznek ki. A ragozása: soy, eres, es, somos, sois, son.

2. Az ESTAR pedig egy átmeneti állapotot, helyzetet ír le. Most éppen jól vagyok, vagy magányos, de ez elmúlik, elmúlhat. Ennek az igének a jelen idejű ragozása: estoy, estás, está, estamos, estáis, están.

Amikor a tanaramnak idéztem a márquez-i mondatot, azonnal javította a somos-t estamos-ra, azt gondolva, hogy pontatlanul emlékszem.

Pilinszky így ír A magányról:

Az ember magányos: bűnében éppúgy, mint erényében, érettségében. Hiába van ezer szállal beágyazva az univerzumba, hiába van otthona, gyereke és felesége.

De ez a magány nem valamiféle "műhiba". Az ember magánya fönntartott hely, amit egyedül Isten kegyelme tölthet be. Könnyű vigasz nem segít rajta.

Épp ezért magányunk lényünk legértékesebb része és már puszta tudomásulvétele is meghaladása önmagunknak. Beckett drámái ilyen értelemben éppúgy szakrális drámák, mint a nagy görögök „kiúttalan” tragédiái voltak. Megannyi Veronika-kendő, negatív lenyomata annak a kifejezhetetlen magánynak, aminek először magány, aztán várakozás és végül beteljesedés a neve.

Gyötrelmes folyamat ez. Annyi azonban biztos, hogy minden előlegezett teljességnél értékesebb elhagyatottságunk, emberi nyomorunk hiteles számbavétele. Csak azok, akik fölismerték magányuk gyógyíthatatlan mélységét, realitását, kezdhetnek egyáltalán reménykedni, várakozni a szó természetfeletti értelmében.

Nincs erősebb, valódibb szavunk a bennünk várakozó magány, elhagyatottság kiáltásánál, ennél a beszédes, könyörgő csöndnél, mely egyedül azzal mutat magára, hogy van.

Pascal gondolata, hogy az élet halálig tartó agónia, nem pesszimista gondolat. Ellenkezőleg. Ez az a csend, mely egyedül képes ajkára venni az áhított és már-már kimondhatatlan szót: alleluja! Persze, boldogok, akik már életükben rátalálnak erre a szóra. De már nem boldogtalanok azok se, akik minden hazugság és kendőzés nélkül még a beteljesülést és alleluját megelőző szavaknál tartanak. Mivel az, akinek volt ereje kimondani, hogy "Uram, Uram, miért hagytál el engem?" – tévedhetetlenül és visszavonhatatlanul nincs többé egyedül.

(Új Ember, 1977. január 30.)

Beszéljünk a gyónásról!

Az egyszeri plébános szívesen prédikált a gyónásról. Szent József ünnepéhez közeledve napról-napra feszültebb lett, mert nem volt ötlete arra nézve, hogyan kapcsolhatná a nap szentjét a kedvenc témájához. Végül a következő, rövid megoldáshoz folyamodott:

Kedves Testvéreim!
Szent József ünnepét üljük, akiről köztudott, hogy ács volt. Bizonyára készített gyóntatószékeket is, úgy hogy beszéljünk a gyónásról...

Ha egy előre megvonalazott lapot adnak eléd, írj rá keresztbe!

Rongyaidban és ...

Bombadil Toma kezdi belopni magát a szívembe. A sírbuckákban tett kirándulás után a hobbitocskák nem találják köpenyüket, zekéjüket és térdnadrágjukat. Toma megnyugtatja őket, hogy már nem is tálálják meg soha többé. "Önmagatokat megtaláltátok, kiúsztatok a mély vízből. A ruháért nem nagy kár, ha az ember nem fullad bele az örvénybe. Örüljetek, jó barátaim, s hadd járjon át a napsugár..."

Erről meg az jut eszembe, hogy A napfény íze egyik jelenetében Iván elmondja a nagymamájának, hogy elvesztette az aranyórát. Az idős asszony valami ilyenfélét mond neki: "Sose búsulj az óra miatt Ivánka! Nagyobb dolgok is vesztek oda: nagy emberek, nagy szerelmek..."

Megboldogult ferences koromban volt három vezérmondatom:
- Az a szegény, aki nem tud adni.
- Az a gazdag, aki sokat tud adni.
- Szegényen állni az egyedül gazdag Isten előtt, aki értünk mindenkinél kisebbé lett.

Tegnap három vevőm is volt a Vateráról. Amiket odaadtam, csupa fölösleges dolog. Kacatok, rongyok, amiknek persze mások örülnek. Ma találkoztam Barnával, és elmondta, hogy keres egy régi, gyerekkori könyvet. Beírtam a keresőbe; fél perc alatt megvettem neki, potom ötszáz forintért. Az öröme többet ért, amikor most ezért visszahívtam. Adjuk-vesszük a semmire-se-jó cuccainkat. Semmire-se-jó felnőttek lettünk egy gyerekeknek épült gigászi játszótéren. Néha mégis felvidulunk ezen, ha rongyainkat meglebbenti a szél.

Akár egy gyönyörű egészet,
mint egy siralmas töredéket,
nézlek, elnézlek,
oldalvást, föntről-lefele,
rongyaidban és kitakarva.

(Pilinszky János: Rongyaidban és kitakarva)