Kinek a dolga?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bizonyos város, ahol egy idő után a kiskamaszok ijesztő gyakorisággal vetették le magukat a magas épületekről. Senki egy pillanatig nem tűnődött azon, hogy kinek kell foglalkoznia ezzel az aggasztó fejleménnyel. A városi tanács összeült, és gyorsan megfogalmazott egy rendeletet, amely kötelezővé tette a védőkorlátok állítását a magas épületék tetején. Ekkor azonban az öngyilkosságnak ettől a módjától megfosztott gyerekek a jóval alacsonyabb épületekről vetették le magukat, és hamarosan minden három emeletnél magasabb épületre védőkorlátot kellett állítani, vagy pedig meg kellett akadályozni a tetőre jutást. A költségek hatalmasak voltak, ám természetesen ami az egyik embernek kiadás, az egy másiknak bevétel, így hát a gazdaság továbbra is virágzott.

Sajnos azonban a kiskamaszok öngyilkossági rátája nem csökkent. Most már nem épületekről ugrottak le, hanem a várost átszelő folyóba ölték magukat. Ez annál is zavarba ejtőbb volt, mert senki sem tudta, hogy gyakorlatilag miként lehetne távol tartani az öngyilkosjelölteket a folyótól. Ugyanakkor senki sem tűnődött azon, hogy kinek a dolga megakadályozni a fulladásokat. A városi tanács összeült, és végül úgy döntött, hogy a folyóparton ötszáz méterenként őrtornyokat kell állítani. Sajnos ezzel csak azt érték el, hogy ezután az öngyilkosságokat nem nappal, hanem éjjel követték el, amikor az őrtornyok vaksötétben álltak. Természetesen szóba sem jöhetett, hogy fényszórókat állítsanak fel egy ekkora területen. Ésszerűbbnek látszott, ha a tizenöt év alattiaknak megtiltják a kijárást.

Így hát a nappali őrséggel megerősített őrtornyok és az éjszakai kijárási tilalom hatására elmaradtak a folyóba fulladások – azonban az öngyilkosságok sajnos nem. A gyerekek akasztáshoz folyamodtak. A város vezetői azonnal látták, hogy ennek az új fejleménynek a kordában tartásához szükség lesz a szülők együttműködésére, így aztán komoly oktatási program keretében mutatták meg nekik, hogy miként korlátozhatják az otthoni és a környékbeli akasztásokat. Hét lakat alá zárták a köteleket. Eltüntették a derékszíjakat, a nyakkendőket és a harisnyatartókat. A hálószobákban rutinszerűen kutatták a kötélfonás nyomait.

Ahogyan azonban kevesebb lehetőség nyílt az akasztásra, a gyerekek más alkalmas eszközöket találtak: palackokat, befőttesüvegeket, és a gyógyszerszekrényekben, melegházakban és garázsokban található dobozokat. Ezekkel aztán sikerült magukat beteggé, vakká, eszméletlenné, agysérültté tenniük, és bizony nagyon gyakran egészen halottá is. Új oktatási programokat indítottak, és a város kiterjesztette a toxikológiai központ tevékenységi körét a családlátogatásokra és az ellenőrzésekre is. A kórházakban hamarosan kevesebb lett a pusztán beteg, vak, eszméletlen vagy agysérült kiskamasz – viszont drámaian megnőtt a mérgezésben meghaltak száma.

A helyi újság egyik riportere hamarosan megtalálta az okot is. Mivel otthon már nem jutottak mérgekhez, a gyerekek az iskolában kezdték el pótolni a hiányt. Ott a mérgek nemcsak könnyen hozzáférhetők voltak, hanem a piaci verseny hatására kiváló minőségűek is, vagyis az otthon találomra fellelhető mérgekkel ellentétben garantáltan halálosak.
Természetesen a rendőrségnél azonnal elrendelték a játszótéri méregkereskedelem elleni fellépést. És természetesen ez nem vetett véget a kereskedelemnek, csak felvitte az árakat. A feledést vásárló pénzekért küzdő kiskamaszok körében elharapóztak a bűncselekmények.

Egy nap aztán a rendőrök lelőttek egy tizenegy éves fegyverest egy rablás helyszínén. Az öngyilkosjelölteknek ez kinyilatkoztatással ért fel, hiszen hirtelen rájöttek, hogy most már könnyebb lelövetni magukat egy rendőrrel, mint meghalni a szokványos, a város által oly sok fáradság árán elérhetetlenné tett módokon. A város kiskamaszainak egyötöde egyik napról a másikra ámokfutásba kezdett, hogy vonzó célpontot biztosítson a halálos erőnek.

A városi tanács sietve összeült a válság kezelésére. Ott volt a rendőrkapitány, hogy a polgárok biztonságát követelje. Ott volt a rendőrszakszervezet vezetője, hogy a rendőrök biztonságát követelje. Ott volt a számvevőhivatal vezetője, hogy elmagyarázza: egyáltalán nem maradt elég pénz a költségvetésben a probléma kezelésére. Az iskolafelügyelő rendkívüli őrjáratokat szeretett volna az osztálytermekben és a folyosókon. A tanárszakszervezet vezetője ezzel szemben azért érvelt, hogy korábban zárjon be az iskola. A városi ügyész egy előrejelző rendszer kifejlesztését indítványozta, hogy az öngyilkosságra készülő kamaszokat a saját érdekükben le lehessen csukni. A fogház vezetője tudatta vele, hogy a fogdák már így is dugig vannak öngyilkosjelöltekkel, s döbbenetesen sokan kénytelenek a padlón aludni.

Végre valahára sikerült szót kapnia a nagyközönség soraiból egy asszonynak – egy hétköznapi polgárnak.

– Ahelyett, hogy ennyi időt, energiát és pénzt költenénk arra, hogy megakadályozzuk a gyerekeket az akaratuk végrehajtásában, miért nem költjük a pénz egy részét inkább arra, hogy kitaláljuk, hogy egyáltalán miért akarnak meghalni? Mi ösztönzi őket öngyilkosságra? Választ kell találnunk erre a kérdésre, és ha megvan, akkor tennünk kell valamit. Akkor aztán nem kell majd járőröznünk a folyó mentén, nem kell védenünk a tetőket, nem kell elzárnunk a nyakkendőinket, és így tovább.

A gyülekezet egy pillanatra döbbent csönddel fogadta az elhangzottakat. Azután zavart pillantások és vállrándítások járták körbe a termet, majd a városi tanács tagjai pontosan onnan folytatták tovább a beszélgetésüket, ahol félbeszakították őket.

(Részlet Daniel Quinn, Környezetvédelem: Kinek a dolga? c. előadásából)

Esti fotók

Tegnap délután az István Kórház előtt láttam ezt a reklámot:

Az Izmael klubon arról is beszéltünk, hogy milyen módszerek léteznek a figyelem felkeltésére. Például egy ilyen szlogen: "Szólj rá apádra, ha nem vigyáz a világra!"






Aztán egy olyan kép jött, mintha mázsás lenne a lábam:

Gonçalo Salgueiro

Tűzpatak

Átölelhető fény.
A simogatás csobog
szavaid, tested hajlataiban.
Tűz, ami nem éget.
Rezgés, ami befogad
és csak az örökben ér véget.

Engeded, hogy megmerítkezzen
benned a vándor-lélek;
mint amikor két tenyér összeér
egy feloldhatatlan csókban.

A létezés víztükrébe fehér kavics csobban,
és forog-csillog a hűs víz árján;
míg szemed prizmáján felizzik
az ismerős szivárvány,
elnyugszik minden a mélyben.

Gazdag vagyok koldus-szegényen,
ha napkeltére megtöltöd adomány-edényem.
Jelek az úton, a kézen, a fákon.
Utak benned, bennem és egy közös álom:

hogy az értelem lassan elringatózik,
s rugalmas testünk mozgatórugóit
befogadja a csend óceánja...
Mi is egy csepp leszünk valahára.

Gyűlölet - szeretet

GYŰL + ÖL(ET)
SZER + ETET

Magamon átszűrt fények - tények

Ha azonos vagyok a gondolataimmal...

aki vitatkozik velem, engem bánt;
aki cáfol, engem semmisít meg.

PS: És nem vagyok azonos a testemmel sem... ;)

Hol a határ?

F. Várkonyi Zsuzsa kedvenc szerzőm, számomra világos és pontos a fogalmazásmódja. A Már százszor megmondtam... sorai között találtam egy érdekességet a rossz és bűn témájában.

Két gyerekjátszmának az a közös vonása, hogy a megengedhető viselkedés határait próbálja kitapogatni. Az "ÚGYSEM MERSZ MEGÜTNI!" szülője abból indul ki, hogy sosem árt korlátozni a gyereket, úgyis valami rosszaságot forgat a fejében. A "BÜNTESS MEG!" szülője viszont mindenáron hinni akar gyereke jó szándékában. A megbotránkoztató viselkedés mögött is az okot és az orvoslás módját kutatja. Szomorúságának és tehetetlenségének megoldását a gyerektől várja... reakciójából végül nemcsak a durvaság hiányzik, hanem a biztonságot adó erő is. Mindenáron igyekszik a gyerek belátására és önfegyelmére építeni. A háttérben leggyakrabban az a vágya bujkál, hogy gyerekéből konfliktus nélkül nevelhessen alkalmazkodó embert...

Ennek az elvárásnak kétszeresen nehéz eleget tenni. Egyrészt az önfegyelem, az önkorlátozás olyan nagy feladat, amelyre a gyerekek csak fokozatosan válnak képessé. Mindig könnyebb külső, mint belső parancsra lemondani valamiről. Egyedül, saját erőből ellenállni minden kísértésnek: gyerekkorban nagy lelkiismereti teher.
Másrészt a szülő feltétel nélküli hite a gyerekben azt a hamis látszatot kelti, mintha a felnőtt valóban nem tudna rosszaságot vagy rossz szándékot feltételezni gyerekéről... Ha a szülő ezt nem hajlandó észrevenni - pontosabban: jelezni, hogy észrevette -, akkor a gyerekben egyre nő a bűntudat, [hogy "Becsapom aput, anyut...!"].

A lelepleződés és büntetés vágya egyre nő. (Erre a pszichés igényre épül a gyónás évezredes kultusza, mely nem véletlenül érinti a gondolatban elkövetett bűnöket is: ezek okozzák a legnagyobb bűntudatot és hajlamosítanak leginkább a tudattalan önbüntetésre. Ez alól mentesít a gyónás.) ... A gyerek egyre szélsőségesebb viselkedéssel igyekszik elérni célját: vegyétek már észre, hogy én rossz vagyok, nagyon rossz! Már nem megértésre, hanem megtisztulásra vágyik. El akarja mondani vétkeit, anélkül, hogy azokat kicsinyítenék. Látni és tapintani akarja a kívülről megszabott határokat. Enélkül nem tud tájékozódni. Segítség, amit kér.

Ha az "ÚGYSEM MERSZ MEGÜTNI!"-t játszó gyerek kérdése azt fürkészi, hogy hol van most éppen a határ, akkor a "BÜNTESS MEG!"-gyerek kérdése így fogalmazható meg: "Hát hol van már végre a határ?!"

A mai Izmael klub előtt különös aktualitása van ezeknek a soroknak. Miért tartjuk fenn a büntető-szabályozó Isten archetípusát? Az autonómia elől bujkálunk, amikor nem vállaljuk be a döntés szabadságával járó kételyt? ("Valaki mondja már meg végre, mi a jó és mi a rossz!")

Izmaelita alaptétel, hogy a bukásunk egyik oka (egyben kitapintható bizonyítéka is) az a téveszménk, miszerint elvehetjük - és el is vettük - az istenek kezéből a jó és rossz tudásának képességét. Hogy a világ leírható két színnel (fekete-fehér). Hogy van univerzális és nem mellesleg totális igazság (az élet egyetlen helyes útja), ami természetesen kötelez. Ennek megállapítása és betartatása viszont gyanús körülmények között rendre azonos személyek hatáskörébe kerül. A hatalom, a kormányzat, a vallási potentátok, az önként választott guruk kezébe. Sok-sok óriás apu-anyu dönthet helyettünk és értünk. Csak hátra kell dőlni a fotelben!

Alternatíva: keresd meg a határt, a te határodat, mielőtt valaki kijelölné azt számodra. Mert akkortól már nem lesz módod tovább keresni (kizárólag az ő akaratát KELL majd követned).