A rácson át
egy izzó szempár.
2010. július 31., szombat
2010. július 29., csütörtök
Optika
Wikipédia:
Az optika, vagy magyarosan fénytan, a fizikának a fény és általában az elektromágneses hullámok terjedésével foglalkozó tudományága. A fénytan (optika) a fény tulajdonságait, a fényjelenségeket (fénytörés, fényvisszaverődés stb.) vizsgálja.
Főbb megközelítési módjai:
-- a geometriai optika, amely a fényt mint egy sugarat tekinti, mely egyenes vonalban halad az egyes közegekben, közeghatárokon pedig visszaverődik vagy megtörik;
-- a hullámoptika, amely a fényt hullámként modellezi. Így magyarázható a fényelhajlás, az interferencia és a polarizáció jelensége;
-- a kvantumoptika, amely vékony rétegek és határjelenségek magyarázatára szolgál.
Mindegyik magában foglalja az előző lépcsőfokot.
A kis hableány:
A hínár mindig zöldebb, ha más vizében ring ...
Az optika, vagy magyarosan fénytan, a fizikának a fény és általában az elektromágneses hullámok terjedésével foglalkozó tudományága. A fénytan (optika) a fény tulajdonságait, a fényjelenségeket (fénytörés, fényvisszaverődés stb.) vizsgálja.
Főbb megközelítési módjai:
-- a geometriai optika, amely a fényt mint egy sugarat tekinti, mely egyenes vonalban halad az egyes közegekben, közeghatárokon pedig visszaverődik vagy megtörik;
-- a hullámoptika, amely a fényt hullámként modellezi. Így magyarázható a fényelhajlás, az interferencia és a polarizáció jelensége;
-- a kvantumoptika, amely vékony rétegek és határjelenségek magyarázatára szolgál.
Mindegyik magában foglalja az előző lépcsőfokot.
A kis hableány:
A hínár mindig zöldebb, ha más vizében ring ...
2010. július 28., szerda
A Hétvezér meg a mókusozás
Reggel csöpögő esőben értem a Dózsa György úthoz. Nyolcan voltunk a téren, a galambrajokat nem számítva. Alig gurultam túl a díszburkolaton, Anyada (azaz Eszter) már ott várt a fák alatt. Vili (a vadászeb) kicsit körbeugrándozott, aztán elindultunk mókusozni. A mókusozás kutya dolog, meg kell keresni, sőt abszolút csöndben be kell cserkészi a mogyoróbokrok, fenyőligetek alját; hátha lepottyan egy loboncos vörös bunda. Ma nem volt szerencsénk - de holnap reggel 6:30-kor újra jövünk!
PS: Egyik emlősállat sincs veszélyben! Vili nem tud fára mászni...
PS: Egyik emlősállat sincs veszélyben! Vili nem tud fára mászni...
Az a bizonyos levél
Szia Apu!
Idén leszek 43 éves. Nem tudom már felidézni, mikor is beszélgettünk mi utoljára. Abban sem vagyok biztos, hogy tudtunk-e valaha komolyan találkozni egymással. Csak emlékkockáim maradtak rólad. Még elevenen él bennem az a pillanat, amikor szomorúnak láttalak, mert gyerekként tettem egy olyan kiszólást, hogy nem emlékszem már Sándor mamám arcára. Talán benne volt ebben az a tény is, hogy a te anyádról volt szó, de az még inkább – és ennek hangot is adtál akkor -, hogy elfelejtjük azokat, akik szerettek bennünket.
Ezeket a sorokat most magyarul írom neked, azon a nyelven, amit tőled is kaptam – ugyanúgy, mint testi kromoszómáim felét. Sokáig nem szerettem a nevedet viselni, mert a gyerekkorom zaklatott periódusaira emlékeztetett. Arra, hogy zűrös volt a családi életünk, feszültségekkel és bizonytalansággal teli. Én pedig békére, nyugalomra, egyensúlyra vágytam. Ma is.
Örömmel tölt el az a gondolat, hogy az életem ünnepi eseményeinél (konfirmáció, katonai eskü, papszentelés) jelen voltál. Valószínű, hogy büszke is voltál rám végig. Sajnálom, hogy ezt mind a ketten szemérmes hallgatással lepleztük egymás előtt. Visszagondolok azokra a vasárnap délutánokra, amikor kikísértél a buszmegállóhoz, ahogy a kollégiumba visszautaztam. Néha félórákat is ott ültünk egymás mellett csöndben. Kínos, szűnni nem akaró csöndben. Tehetetlen voltam akkor. Ha visszahozhatnám ezeket a helyzeteket, ma megkérdeznélek: Miben láttad az életed céljait, sikereit? Mire jöttél rá, mi aggasztott téged a világgal kapcsolatban? Szeretném tudni azt is, hogy: Milyen volt ’56-os kiskatonának lenned? Hányszor voltál szerelmes? Milyen volt számodra, amikor megszülettem, járni, majd beszélni kezdtem... ? Hogyan élted meg annak a tényét, hogy nem leszek gazdálkodó, de még rendőrnyomozó sem (ami nagy álmod volt velem kapcsolatban)? Szégyenkeztél-e azon, hogy meleg vagyok? Bántottak-e mások, amikor felvállaltam magam a nyilvánosság előtt? Csupa kérdés.
Szeretném, ha tudnád, hogy sok kedves emlékem is van a gyerekéveimből, és minden borzalom mellett sokat jelentenek ezek is. Köszönöm, hogy vállaltál és dolgoztál azért, hogy elindulhassak az életben. A szénakaszálás izzadtsága árán volt minden nap friss tejünk; a reggeli állatgondozás és földművelés teremtette elő a megélhetésünket. Én azt akkor nagyon természetesnek vettem, pedig ott állt mögötte a te hűséged és naponta vállalt áldozatod.
Szeretném, ha részese lennél az életemnek, a sikereimnek és a melléfogásaimnak is. Elmesélném neked, hogyan látom én a helyemet ebben a valóságban, mi örvendeztet meg és mi tart lázban engem. Jó lenne átvenni sok tapasztalatot és technikai tudást tőled, hogy folytatója lehessek az örökségednek. Szeretném, ha elégedett lennél a mostani állapotommal. Ha azt látnád, hogy jó mederben folyik és boldog az életem. Sajnálom, hogy nem lehettünk "mintacsalád". Sajnálom, hogy nem volt módom az alkoholizmusod útjába állni, legalább elgondolkoztatni téged...
Képzeld, még mindig tanulok! Pár éve kezdtem görkorcsolyázni; most spanyolra, pszichodrámára járok; megismertem olyan furcsaságokat, mint EMK, TA. Az edzőterem is új felfedezés, biciklivel járok munkába Budapesten keresztül, és készülök a második Caminóra. Vannak barátaim – nagyon fontos nekem, hogy ragaszkodjanak hozzám, elismerést, biztatást kapjak tőlük. Kicsit elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy ezek egy részét megtapasztalhattam volna otthon is. Néha úgy látlak a magam filmjében, mint egy hiányzó kockát; átlátszó és súlytalan vagy, ha az apa-fiú kapcsolat után kutatok. Pár kisgyerekkori kellemes hangulaton kívül nem talállak. Eltűntél, mint ahogy én is idejekorán kiszálltam a te életedből. Milyen lenne vajon, ha idős bácsiként mellettem élnél? Naponta látnálak, mesélhetnél végre nekem, és ... rendesen elköszönhetnék tőled a halálod előtt.
Tudod mit?! Változtassunk ezen a befejezetlen történeten! Szeretnék a fiad lenni, aki őszintén felnéz rád, büszke arra, aki vagy, akivé lettél. Szeretném megélni, hogy fontos vagy nekem, gondoskodhatok rólad és szép öregkorod van. Ha jóvátehetjük azt, ami már megtörtént, és személy szerint veled is, akkor most a fantáziám segítségével, virtuálisan begyógyítom a sebeinket. Magamhoz ölellek úgy, mint még eddig soha. Ez az új találkozásunk szülte közösség lesz a jövőben az ÉN családom, az ÉN kedves múltam, az ÉN támaszom és egyben dicsekvésem.
Erről még nem beszéltünk: voltak már kapcsolataim. Most éppen egyedül élek. Hiányzik nagyon, hogy valaki szeressen és elfogadjon, egyetlen legyek számára, fel nem cserélhető gazdagsága a napjainak. Szinte alig merem elhinni, hogy ez még lehetséges, megtörténhet a csillagok alatt. Azok az ölelések, azok a simogatások hiányoznak, amiket tőled is kérek most. A francia Caminón sokat töprengtem arról, hogy van-e iránya a létezésnek és benne nekem. Jó volt úton lenni, látni azt az egyszerű és magyarázatra nem szoruló életet, amit veled közösen is jártunk, két lábbal a földön. Szeretnék egy házat, kutyát (pontosabban: magyar vizslát) és vidéki nyugalmat.
Szeretném, nagyon akarom továbbadni valakinek azt, amit tőled kaptam: elindítani az önállóság felé. Öröm lenne számomra, ha az utódom olyan szeretettel nézhetne majd a síromra, ami engem eltölt, ha csak a kopjafádra gondolok. Hűséges vagyok ahhoz a küzdeni tudáshoz, tisztességhez és kiszámíthatósághoz, ami ott volt benned is, a hétköznapok porával-kormával keveredve. Nem hiszek már a kifestőkönyv-mennyországokban. Lehet, hogy elmúlunk mi is, mint az árnyék, és egyedül az emlékezés őrzi meg a tekintetünk, a mosolyunk vibrálását. Ebben az esetben a halálom napjáig még életben tartalak, mint sírkő a rávésett jeleket. Hogy akkor majd találkozunk-e ismét, nem tudom megválaszolni. Amennyiben mégis, ezt szeretném neked elmondani újra. Lehet, hogy ott nem is kell már felolvasni semmit, csak engedjük, hogy "sírásunk felszabadítsa a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk"...
Idén leszek 43 éves. Nem tudom már felidézni, mikor is beszélgettünk mi utoljára. Abban sem vagyok biztos, hogy tudtunk-e valaha komolyan találkozni egymással. Csak emlékkockáim maradtak rólad. Még elevenen él bennem az a pillanat, amikor szomorúnak láttalak, mert gyerekként tettem egy olyan kiszólást, hogy nem emlékszem már Sándor mamám arcára. Talán benne volt ebben az a tény is, hogy a te anyádról volt szó, de az még inkább – és ennek hangot is adtál akkor -, hogy elfelejtjük azokat, akik szerettek bennünket.
Ezeket a sorokat most magyarul írom neked, azon a nyelven, amit tőled is kaptam – ugyanúgy, mint testi kromoszómáim felét. Sokáig nem szerettem a nevedet viselni, mert a gyerekkorom zaklatott periódusaira emlékeztetett. Arra, hogy zűrös volt a családi életünk, feszültségekkel és bizonytalansággal teli. Én pedig békére, nyugalomra, egyensúlyra vágytam. Ma is.
Örömmel tölt el az a gondolat, hogy az életem ünnepi eseményeinél (konfirmáció, katonai eskü, papszentelés) jelen voltál. Valószínű, hogy büszke is voltál rám végig. Sajnálom, hogy ezt mind a ketten szemérmes hallgatással lepleztük egymás előtt. Visszagondolok azokra a vasárnap délutánokra, amikor kikísértél a buszmegállóhoz, ahogy a kollégiumba visszautaztam. Néha félórákat is ott ültünk egymás mellett csöndben. Kínos, szűnni nem akaró csöndben. Tehetetlen voltam akkor. Ha visszahozhatnám ezeket a helyzeteket, ma megkérdeznélek: Miben láttad az életed céljait, sikereit? Mire jöttél rá, mi aggasztott téged a világgal kapcsolatban? Szeretném tudni azt is, hogy: Milyen volt ’56-os kiskatonának lenned? Hányszor voltál szerelmes? Milyen volt számodra, amikor megszülettem, járni, majd beszélni kezdtem... ? Hogyan élted meg annak a tényét, hogy nem leszek gazdálkodó, de még rendőrnyomozó sem (ami nagy álmod volt velem kapcsolatban)? Szégyenkeztél-e azon, hogy meleg vagyok? Bántottak-e mások, amikor felvállaltam magam a nyilvánosság előtt? Csupa kérdés.
Szeretném, ha tudnád, hogy sok kedves emlékem is van a gyerekéveimből, és minden borzalom mellett sokat jelentenek ezek is. Köszönöm, hogy vállaltál és dolgoztál azért, hogy elindulhassak az életben. A szénakaszálás izzadtsága árán volt minden nap friss tejünk; a reggeli állatgondozás és földművelés teremtette elő a megélhetésünket. Én azt akkor nagyon természetesnek vettem, pedig ott állt mögötte a te hűséged és naponta vállalt áldozatod.
Szeretném, ha részese lennél az életemnek, a sikereimnek és a melléfogásaimnak is. Elmesélném neked, hogyan látom én a helyemet ebben a valóságban, mi örvendeztet meg és mi tart lázban engem. Jó lenne átvenni sok tapasztalatot és technikai tudást tőled, hogy folytatója lehessek az örökségednek. Szeretném, ha elégedett lennél a mostani állapotommal. Ha azt látnád, hogy jó mederben folyik és boldog az életem. Sajnálom, hogy nem lehettünk "mintacsalád". Sajnálom, hogy nem volt módom az alkoholizmusod útjába állni, legalább elgondolkoztatni téged...
Képzeld, még mindig tanulok! Pár éve kezdtem görkorcsolyázni; most spanyolra, pszichodrámára járok; megismertem olyan furcsaságokat, mint EMK, TA. Az edzőterem is új felfedezés, biciklivel járok munkába Budapesten keresztül, és készülök a második Caminóra. Vannak barátaim – nagyon fontos nekem, hogy ragaszkodjanak hozzám, elismerést, biztatást kapjak tőlük. Kicsit elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy ezek egy részét megtapasztalhattam volna otthon is. Néha úgy látlak a magam filmjében, mint egy hiányzó kockát; átlátszó és súlytalan vagy, ha az apa-fiú kapcsolat után kutatok. Pár kisgyerekkori kellemes hangulaton kívül nem talállak. Eltűntél, mint ahogy én is idejekorán kiszálltam a te életedből. Milyen lenne vajon, ha idős bácsiként mellettem élnél? Naponta látnálak, mesélhetnél végre nekem, és ... rendesen elköszönhetnék tőled a halálod előtt.
Tudod mit?! Változtassunk ezen a befejezetlen történeten! Szeretnék a fiad lenni, aki őszintén felnéz rád, büszke arra, aki vagy, akivé lettél. Szeretném megélni, hogy fontos vagy nekem, gondoskodhatok rólad és szép öregkorod van. Ha jóvátehetjük azt, ami már megtörtént, és személy szerint veled is, akkor most a fantáziám segítségével, virtuálisan begyógyítom a sebeinket. Magamhoz ölellek úgy, mint még eddig soha. Ez az új találkozásunk szülte közösség lesz a jövőben az ÉN családom, az ÉN kedves múltam, az ÉN támaszom és egyben dicsekvésem.
Erről még nem beszéltünk: voltak már kapcsolataim. Most éppen egyedül élek. Hiányzik nagyon, hogy valaki szeressen és elfogadjon, egyetlen legyek számára, fel nem cserélhető gazdagsága a napjainak. Szinte alig merem elhinni, hogy ez még lehetséges, megtörténhet a csillagok alatt. Azok az ölelések, azok a simogatások hiányoznak, amiket tőled is kérek most. A francia Caminón sokat töprengtem arról, hogy van-e iránya a létezésnek és benne nekem. Jó volt úton lenni, látni azt az egyszerű és magyarázatra nem szoruló életet, amit veled közösen is jártunk, két lábbal a földön. Szeretnék egy házat, kutyát (pontosabban: magyar vizslát) és vidéki nyugalmat.
Szeretném, nagyon akarom továbbadni valakinek azt, amit tőled kaptam: elindítani az önállóság felé. Öröm lenne számomra, ha az utódom olyan szeretettel nézhetne majd a síromra, ami engem eltölt, ha csak a kopjafádra gondolok. Hűséges vagyok ahhoz a küzdeni tudáshoz, tisztességhez és kiszámíthatósághoz, ami ott volt benned is, a hétköznapok porával-kormával keveredve. Nem hiszek már a kifestőkönyv-mennyországokban. Lehet, hogy elmúlunk mi is, mint az árnyék, és egyedül az emlékezés őrzi meg a tekintetünk, a mosolyunk vibrálását. Ebben az esetben a halálom napjáig még életben tartalak, mint sírkő a rávésett jeleket. Hogy akkor majd találkozunk-e ismét, nem tudom megválaszolni. Amennyiben mégis, ezt szeretném neked elmondani újra. Lehet, hogy ott nem is kell már felolvasni semmit, csak engedjük, hogy "sírásunk felszabadítsa a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk"...
2010. július 27., kedd
Nem tökéletes, csak működik
...ha megemlítjük, hogy a rajban való élet működőképes a méhek számára, a csapatban való élet a páviánok számára, a falkában való élet a farkasok számára, senkinek nem lesz semmi ellenvetése, ha azonban megemlítjük, hogy a törzsben való élet működőképes az emberek számára, ne lepődjünk meg, ha csaknem hisztérikus vadsággal támadnak nekünk. Támadóinktól persze nem azért kapjuk meg a beosztásunkat, amit mondtunk, hanem azért, amit ők hozzáképzelnek ahhoz, amit mondtunk, például hogy a törzsi élet "tökéletes" vagy "idilli" vagy "nemes" vagy egyszerűen "csodálatos". Lényegtelen, hogy egy szóval sem mondtunk semmi ilyet: ugyanúgy fognak méltatlankodni, mintha mondtuk volna.
A törzsi élet valójában nem tökéletes, nem is idilli, nemes vagy csodálatos, de akárhol is bukkanunk rá érintetlen mivoltában, azt találjuk, hogy jól működik - ugyanolyan jól, mint a gyíkok, a mosómedvék, a libák vagy a bogarak élete -, azzal az eredménnyel, hogy a törzs tagjai jellemzően nem dühöngők, lázadozók vagy kétségbeesettek, nem küzdenek borderline személyiségzavarral, nem szaggatja őket szét a bűnözés, a gyűlölködés és az erőszak. Az antropológusok megfigyelése szerint a törzsi emberek, akik korántsem nemesebbek, kedvesebbek vagy bölcsebbek nálunk, hozzánk hasonló mértékben hajlamosak a hitványságra, rosszindulatra, fafejűségre, önzésre, érzéketlenségre, konokságra és türelmetlenségre. A törzsi élettől az emberek nem válnak szentté; a törzsi élet azt teszi lehetővé, hogy közönséges emberek minimális stresszel biztosítsák együttesen a megélhetésüket, évről évre, nemzedékről nemzedékre.
Az emberi evolúció három vagy négymillió éve után mi egyébre számítanánk, mint egy működőképes társadalmi szerveződésre? Hogyan másképp maradhatott volna meg a Homo habilis, ha nem egy működőképes társadalmi szerveződésben? Hogyan másképp maradhatott volna meg a Homo erectus, ha nem egy működőképes társadalmi szerveződésben? És ha a természetes szelekció a Homo habilis-t és a Homo erectus-t ellátta működőképes társadalmi szerveződésekkel, miért ne sikerülne neki ugyanez a Homo sapiens esetében is? Az emberek talán számos egyéb társadalmi szerveződési formát kipróbáltak e három vagy négymillió év alatt, de ha így történt, ezek közül egy sem maradt fenn...
A törzsi élet nem dárdákat és barlangokat vagy vadászást-gyűjtögetést jelent. A vadászás-gyűjtögetés egy életmód, egy foglalkozás, egy megélhetési forma. A törzs nem egy bizonyos foglalkozás, hanem egy társadalmi szerveződés, amely megkönnyíti a megélhetést.
A cigányok mind a mai napig törzsekben élnek - már ahol hagyják őket -, noha nyilvánvalóan nem vadászó-gyűjtögetők.
Hasonlóképpen, a cirkuszi emberek törzsekben élnek, noha - ugyancsak nyilvánvalóan - nem vadászó-gyűjtögetők. A legutóbbi évtizedekig nagyon sokféle vándorló mutatványos társulat működött törzsi keretek között: vándorszínészek, búcsúsok stb.
Mit szeretnek az emberek a törzsi társadalomban?
A törzs a tagjaiért létezik - minden egyes tagjáért, mert kivétel nélkül mindannyian érdekeltek a törzs sikerében.
(Daniel Quinn: A civilizáción túl; Birtalan Balázs fordítása)
A törzsi élet valójában nem tökéletes, nem is idilli, nemes vagy csodálatos, de akárhol is bukkanunk rá érintetlen mivoltában, azt találjuk, hogy jól működik - ugyanolyan jól, mint a gyíkok, a mosómedvék, a libák vagy a bogarak élete -, azzal az eredménnyel, hogy a törzs tagjai jellemzően nem dühöngők, lázadozók vagy kétségbeesettek, nem küzdenek borderline személyiségzavarral, nem szaggatja őket szét a bűnözés, a gyűlölködés és az erőszak. Az antropológusok megfigyelése szerint a törzsi emberek, akik korántsem nemesebbek, kedvesebbek vagy bölcsebbek nálunk, hozzánk hasonló mértékben hajlamosak a hitványságra, rosszindulatra, fafejűségre, önzésre, érzéketlenségre, konokságra és türelmetlenségre. A törzsi élettől az emberek nem válnak szentté; a törzsi élet azt teszi lehetővé, hogy közönséges emberek minimális stresszel biztosítsák együttesen a megélhetésüket, évről évre, nemzedékről nemzedékre.
Az emberi evolúció három vagy négymillió éve után mi egyébre számítanánk, mint egy működőképes társadalmi szerveződésre? Hogyan másképp maradhatott volna meg a Homo habilis, ha nem egy működőképes társadalmi szerveződésben? Hogyan másképp maradhatott volna meg a Homo erectus, ha nem egy működőképes társadalmi szerveződésben? És ha a természetes szelekció a Homo habilis-t és a Homo erectus-t ellátta működőképes társadalmi szerveződésekkel, miért ne sikerülne neki ugyanez a Homo sapiens esetében is? Az emberek talán számos egyéb társadalmi szerveződési formát kipróbáltak e három vagy négymillió év alatt, de ha így történt, ezek közül egy sem maradt fenn...
A törzsi élet nem dárdákat és barlangokat vagy vadászást-gyűjtögetést jelent. A vadászás-gyűjtögetés egy életmód, egy foglalkozás, egy megélhetési forma. A törzs nem egy bizonyos foglalkozás, hanem egy társadalmi szerveződés, amely megkönnyíti a megélhetést.
A cigányok mind a mai napig törzsekben élnek - már ahol hagyják őket -, noha nyilvánvalóan nem vadászó-gyűjtögetők.
Hasonlóképpen, a cirkuszi emberek törzsekben élnek, noha - ugyancsak nyilvánvalóan - nem vadászó-gyűjtögetők. A legutóbbi évtizedekig nagyon sokféle vándorló mutatványos társulat működött törzsi keretek között: vándorszínészek, búcsúsok stb.
Mit szeretnek az emberek a törzsi társadalomban?
A törzs a tagjaiért létezik - minden egyes tagjáért, mert kivétel nélkül mindannyian érdekeltek a törzs sikerében.
(Daniel Quinn: A civilizáción túl; Birtalan Balázs fordítása)
Ma reggeli
Az univerzum legcsodálatosabb törvénye, hogy nem lehet kicsit szeretni. Ha döntöttél, hogy odaadod magad, akkor az csakis totális lehet. Ez a szabad ajándékozás teljesen kifoszt és átbillent azon a kritikus ponton, amitől kezdve már minden a tiéd, válogatás és ellenállás nélkül. És te is mindené és mindenkié leszel, megtalálva a magad hangját, arcát, szívét és alakját.
Lehet, hogy az élet a halállal kezdődik...
ITT és MOST!
Lehet, hogy az élet a halállal kezdődik...
ITT és MOST!
2010. július 26., hétfő
Vigyázó szemetek Moszkvára...
Medvegyev elnök aláírta azt a törvényt, amely július 28-át, Oroszország megkeresztelkedésének napját, hivatalos állami ünneppé nyilvánítja. Előzőleg, a törvényjavaslat parlamenti tárgyalása során elhangzott olyan halvány ellenvetés, hogy az állam és az egyház el van egymástól választva.
1917 előtt az ortodox (pravoszláv) egyház hosszú évszázadokon át hivatalosan is államegyház volt. A csinovnyikoknak rendszeresen igazolást kellett hozniuk egyházközségüktől arról, hogy gyóntak és áldoztak. Az egyház - bár időnként akadtak konfliktusai az államhatalommal - alapvetően annak hű kiszolgálója volt attól kezdve, hogy 988-ban Vlagyimir fejedelem keresztény hitre térítette Oroszhont. Az októberi bolsevik forradalom után a szovjet hatóságok durva és kegyetlen vallás- és egyházüldözésbe fogtak, ám a mélységesen meggyöngített, besúgók által keresztül-kasul átszőtt egyház kisvártatva megint az állam támogatója lett. A Szovjetunió széthullása után az ortodox egyház gyorsan talpra állt, és a putyini-medvegyevi kormányzat erőteljes támogatásával igyekszik visszanyerni egykori befolyását.
1988-hoz képest négy és félszeresére nőtt az egyházközségek, több mint kétszeresére az egyházmegyék, csaknem háromszorosára a főpapok és több mint négyszeresére a lelkészek száma. Szabadelvű politikusok, szociológusok, a nem ortodox hívők aggodalommal figyelik, hogy az egyház igyekszik visszamanőverezni magát a hajdani államegyházi szerepbe. A hatalom pedig demonstratívan segédkezet nyújt ehhez. Jellemző, hogy a nagy egyházi ünnepeken az államfő és a kormányfő mindig ott imádkozik az egyházfő által celebrált szertartásokon, és ezt a televíziók kötelezően mutatják. Legutóbb pedig már ugyanígy, hangsúlyosan, a kamerák előtt köszöntötte Dmitrij Medvegyev, majd Vlagyimir Putyin Kirillt, Moszkva és egész Oroszország pátriárkáját névnapja alkalmából. A hadseregben visszaállították a tábori lelkészek intézményét, míg egy helyi megállapodás értelmében Tomszk megyében immár a helyi rendőrségeknek is van saját "bátyuskájuk". Az állami iskolákban kötelező tantárgyként akarják bevezetni az ortodox kultúra alapjai elnevezésű tantárgyat.
Az egyház nem titkoltan igyekszik az államhatalom mintegy ideológiai szárnyaként fellépni. "Az ortodoxia komolyan törekszik erre a szerepre, a pátriárka pedig az ideológiai vezető szerepére" - nyilatkozta nemrégiben a Novije Jizvesztyija című újságban a szovjet időkben harcos másként gondolkodóként elhíresült Gleb Jakunyin atya, akit független nézeteiért kiközösítettek az egyházból.
1917 előtt az ortodox (pravoszláv) egyház hosszú évszázadokon át hivatalosan is államegyház volt. A csinovnyikoknak rendszeresen igazolást kellett hozniuk egyházközségüktől arról, hogy gyóntak és áldoztak. Az egyház - bár időnként akadtak konfliktusai az államhatalommal - alapvetően annak hű kiszolgálója volt attól kezdve, hogy 988-ban Vlagyimir fejedelem keresztény hitre térítette Oroszhont. Az októberi bolsevik forradalom után a szovjet hatóságok durva és kegyetlen vallás- és egyházüldözésbe fogtak, ám a mélységesen meggyöngített, besúgók által keresztül-kasul átszőtt egyház kisvártatva megint az állam támogatója lett. A Szovjetunió széthullása után az ortodox egyház gyorsan talpra állt, és a putyini-medvegyevi kormányzat erőteljes támogatásával igyekszik visszanyerni egykori befolyását.
1988-hoz képest négy és félszeresére nőtt az egyházközségek, több mint kétszeresére az egyházmegyék, csaknem háromszorosára a főpapok és több mint négyszeresére a lelkészek száma. Szabadelvű politikusok, szociológusok, a nem ortodox hívők aggodalommal figyelik, hogy az egyház igyekszik visszamanőverezni magát a hajdani államegyházi szerepbe. A hatalom pedig demonstratívan segédkezet nyújt ehhez. Jellemző, hogy a nagy egyházi ünnepeken az államfő és a kormányfő mindig ott imádkozik az egyházfő által celebrált szertartásokon, és ezt a televíziók kötelezően mutatják. Legutóbb pedig már ugyanígy, hangsúlyosan, a kamerák előtt köszöntötte Dmitrij Medvegyev, majd Vlagyimir Putyin Kirillt, Moszkva és egész Oroszország pátriárkáját névnapja alkalmából. A hadseregben visszaállították a tábori lelkészek intézményét, míg egy helyi megállapodás értelmében Tomszk megyében immár a helyi rendőrségeknek is van saját "bátyuskájuk". Az állami iskolákban kötelező tantárgyként akarják bevezetni az ortodox kultúra alapjai elnevezésű tantárgyat.
Az egyház nem titkoltan igyekszik az államhatalom mintegy ideológiai szárnyaként fellépni. "Az ortodoxia komolyan törekszik erre a szerepre, a pátriárka pedig az ideológiai vezető szerepére" - nyilatkozta nemrégiben a Novije Jizvesztyija című újságban a szovjet időkben harcos másként gondolkodóként elhíresült Gleb Jakunyin atya, akit független nézeteiért kiközösítettek az egyházból.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)