Mikor már?

Norbi a szekrényben pihen, ki sem dugja az orrát ilyen télben. Én meg járok edzeni, spanyolozni, meg-megsimogatni Farkas oldalát... csak úgy, barátságból. Jó lehet szekrényben élni, nem törődni a bolond időzítésekkel, a folyton késésben levéssel, a minden kevéssel. Csak várni a jelet, amikor az lehet majd, amiért született - vándor az úton.

Caminante no hay camino

Akivel van remény találkozni, az elindult felém. Még ha szándékában csak mozdulatlanul tervezgeti az első lépését, akkor is arccal már rám néz, idefordult.
Más a rátalálás (elcsodálkozás), mikor odaérkezünk valakinek az útkereszteződéséhez. Ilyenkor rendre háttal áll nekünk, csak a hangját és az érvelését halljunk, nem az érverését... (Én kérek elnézést!)

Keresem a mindennapos beszélgetőtársaimat. Közben öt-hat, tizenhárom, huszoniksz vagy harmincöt év távolságból toppannak elő személyek a Facebook, egy időben átadott névjegykártya révén. Révén = ami összeköt bennünket térben-időben.

Nincs vigasztalóbb egy régi-új barátnál. Hogy még beszéljük egymás nyelvét, vannak közös pontjaink, tudunk hasonló irányba fordulni, lelkesedni. A találkozás mindig ünnep; nem is értem, miért kreáltam külön cimkéket nekik. Annyira egybefonódnak, mint a halál+élet.

Plusz élet? Igen, ettől több. Ez a minőségi ugrás, ami a vegetáció, a szintentartás fölé röpít, vagy a felszín alá - kinek melyik képi világ fekszik jobban. Rövidebben is tudom: vannak utak a tengeren át!

Baj van a Caps Lock-al

túélésre játszó jogtudósok jól fizetett tanácsAdó kluBja

Hazudj még nekem!

Cipő olyan fülbemászóan énekli, az Engedj közelebb-ben, hogy már-már elhittem. Furcsa viszonyom van a mellé beszédhez. Egy alkoholista család tele van titkolózással, az iszákos szülők fedezésével. A saját melegségem is hosszú ideig véka alatt pihent. Aztán (talán túl korán) jött mások titka. Szabadulni ebből olyan, mintha az idő rám kövült hagymaleveleit törném fel napról-napra.

Nincs sok épp eszű alternatíva számomra. A közel s távolban ezen a zátonyon zúzzák szét magukat személyek, szerelmek, barátságok. Attól tartózkodom, hogy a történeteket szép és csúnya jelzőkkel cicomázzam fel. Ha van, akkor okkal van és okkal szűnik majd meg a hazugság. Most kicsit mélyebbre szeretnék tekinteni. A folyamatra magára, amit élethazugságnak is nevezhetünk.

Tegnap hallottam valakit a halál torkában tipródni. Mindenki hibás volt, aki nem segít neki; természetesen olyan módon, ahogy ő majd megmondja. Annak az esélye, hogy legalább egy kivezető mondat eljusson a hallójáratáig - konkrétan: a jelenlegi helyzete az előző döntéseinek a logikus következménye -, a nullához közelített. Mivel nem kapott visszaigazolást a maga csődtömegének a dédelgetéséhez, tovább robogott vele. És most is viszi tovább, mint Örkény mentőse a mérgezett pogácsát. Hazudjak még neki? Jobb, ha sosem ébred fel a valóságra?

A hazugság szorosan fogja egyik rokonának (a birtoklásnak) a kezét. Abból az egészen megfontolt pozícióból építi fel magát, hogy "nekem ez IS!" jár. Nekem az egész élet jár, és aki ezt korlátozni, visszafogni, csökkenteni szeretné, az agresszor. A kiiktatása pedig csak ízlés, jólneveltség, taktika kérdése. Lehet altatni a figyelmét: hihetőbbnél-hihetőbb vásznakat szőve a szeme elé. Vagy cinkossá tenni egy "tudom-hogy-tudod-hogy-tudom"-ban. Az nagy titok számomra, hogy miért van ez a tévesztés a habzsolás és a telítettség, a markolászás és a biztos fogás között. Hogy miért hiszi el valaki, hogy a világ görcsös önmaga alá gyűrése szilárd szigetté fog tömörödni. Ez a bolygó nem az "egy, aki mindent visz" törvényére állt be, hanem az éppen elégséges működteti, ameddig hagyjuk. Kérlelhetetlenebb ez, mint a gravitáció, amit csak átmeneti hazugságokkal vonhatunk kétségbe. Szegény Voldemort!

Fenntartom az empátiámat mindazok számára, akiknek az előzőek nem sokat segítenek a jelen helyzetük elviselésében, mert számukra minden egész darabokban hever szanaszét. A halál előszobája ez, éppen tőle menekülve szerezzük kék-zöld foltjainkat. Mert ha két lábban akarok állni az életben, akkor biztonságot kell teremtenem. A biztonság legjobb tőkéje (a rövidebb emberemlékezetünk óta) a kecskék, tevék és egyéb négylábúak száma. Volt idő, amikor a törzsi közösség bizalmi-szövedéke nyújtotta mindezt, jóval kiszámíthatóbban, hogy ne mondjam: fenntarthatóan. Nem lebecsülve a materializmus nyújtotta szusszanásnyi pihenőt, többen fogékonyak vagyunk az élménytőke kovácsolására is. Minél több érzelmi felizzás, minél színesebb és izgalmasabb életrajzi film fogatása, sok-sok statisztával. Mert az élmény én vagyok, általa növök, teljesedek.

A találkozásban nincs birtoklás, csak haszon. Nincsenek mellékszereplők, és nem létezik én és te. Magamat becsapni pedig a bölcs magatartás ellen volna. Amikor az őszinteséget zálogba adjuk (egy remélt ínyencség kedvéért), akkor a találkozás lehetőségeit sikkasztjuk el. Azt, ami nekem egyetlen örömem és jutalmam; halálon innen és túl.

Irány Irán?

Hogy a meleg büszkeség körül lesznek konfliktusok, az előre látható volt. A Gay Pride a magyar jobboldalisággal nem kvadrál. Ha a filozófiai forrásvidék a KDNP, akkor bizony lárvás vizet iszik a kormányzó erő, és kellemetlen helyzetbe kerül, amikor ehhez kellene hozzászólnia. A legkényelmesebb az volna, ha Ahmadinezsádhoz hasonlóan kijelenthetnénk, Magyarországon nincsenek is homoszexuálisok; de ez sajnos egy ilyen kiszolgáltatott, kényelmetlenül nyitott országban nem fog menni. A melegek menetelni akarnak, sőt elvárják, hogy az esetleges náci csőcseléktől védje meg őket a rendőrség.

Ráadásul most egyenesen a Kossuth térig masíroznának, mivel nagyon úgy néz ki, hogy a Fidesz – a fertőzött forrás hatása alatt – a saját zsebalkotmányában szeretné kizárni az egyneműek házasságát, amiben az egyneműek érthetően ellenérdekeltek. Erre mondta most a rendőrség, hogy menjenek már anyjukba, aránytalanul akadályozzák a forgalmat, mégse lehet összevissza vonulgatni.

2006 november 4-én a Fidesz az Andrássy út 60-tól az Astoriáig szervezett vonulást, a rendőri brutalitás elleni tiltakozásul, a brutális rendőrség azonban ezt tudomásul vette, bár a forgalmat kétségtelenül akadályozták. (Mint ahogy akadályozták október 23-án az Astoria kellős közepén is.) A brutális rendőrség ezt nyilván azért engedélyezte, mert értesültek róla, hogy demokráciákban időnként vannak ilyen menetek, amelyeknek tulajdonképp az az egyik céljuk, hogy akadályozzák a forgalmat, és ezzel is feltűnést keltsenek.

Nehéz ezt kezelni a magyar jobboldalnak. A magyar jobboldal ugyanis talajtalan, szervetlen, konfúz szerveződés, amely stresszhelyzetben reflexszerűen imádkozni kezd, mert más biztos pontot nem ismer. Semjén Zsoltnak igaza van: a KDNP a forrásvidék. Márpedig a bibliában benne van, hogy a buzulás bűn, és a bűn zsoldja a halál. Ebből az következik, hogy itt melegfelvonulás ne legyen. Vagy ne nagyon.

A szívem szakad meg szegény, korlátolt hülyékért. Rettenetes lehet ebből a térképből tájékozódni.

És remélem, hogy most az egyszer, legalább a saját kárukon képesek tanulni, és belátni, hogy ha folyton a forrásvidéken totyorognak, akkor elnyeli őket a mocsár. Azok az országok, ahol a melegfelvonulást betiltják vagy szétverik, nem tagjai az Európai Uniónak. Mi annak nemcsak tagja vagyunk, de momentán a soros elnöke. Ezt a manővert nem engedhetjük meg magunknak. Igen, a szélsőjobb ugatni fog, és magához rántja azt a pár szerencsétlent, akinek tényleg nincs más öröme az életben, mint hogy utálhatja a buzikat. Hadd menjenek. Rosszul mutattak az ilyen sötét bunkók a Fideszben mindig is. Igen, döccen a keresztény alapvetés, de az abortuszvitából már úgyis kiderült, hogy a hitbuzgalomra nem érdemes, nem is lehet politikát alapozni. Ott, az abortuszról szóló csatában a KDNP szépen visszagyűrte a segge alá a bibliát, és sűrű bólogatással elismerte, hogy abból főzni baromság volna.

Óriási botrány lesz, ha Magyarországon nem lehet megrendezni a melegfelvonulást, vagy ha a melegek nem tüntethetnek a Parlament előtt az őket kirekesztő alkotmánytervezet ellen. Ez a botrány nemcsak hozzáadódik, hanem szorozza a médiatörvénnyel már kivívott rossz hírünket. Nem éri meg. Aki államférfinek készül, annak ezt kiszámolni a beugró feladat.

Tóta W. Árpád

Mi corazón

Spanyol szöveggel:

Az inuitok dilemmája

Az inuit az eszkimó nyelvek egyik ága. Most azt a funkciót tölti be, mint Daniel Quinn Izmael nevű gorillája. A képzeletbeli beszélgetés egy kanadai misszionárius és egy inuit vadász között zajlik.


Vadász: Elmagyaráztad nekünk a valódi helyzetünket, hogy Isten színe előtt reménytelen adósok vagyunk; kegyelme nélkül semmit sem tehetünk.
Misszionárius: Így van!

Vadász: Megmutattad azt is, hogy Jézus Krisztus keresztáldozata az egyetlen menekülés számunkra.
Misszionárius: Valóban.

Vadász: Végül megtanítottál minket a Lélek világosságában élni.
Misszionárius: Igen, nagyon örülök, hogy hitre jutott a törzsetek.

Vadász: Mint felnőtt keresztények, most már azt is tudjuk a Bibliából, hogy a Mennyei Atya irgalmas, és elnézi a tudatlanság korszakát. Nem rója fel nekünk bűnül, amit sötétségben járva követtünk el...
Misszionárius: Ő méltányos és emberszerető!!!

Vadász: Akkor csak egy kérdésem maradt hátra. Mi a f*szért jöttél ide, hogy felvilágosíts minket a helyzetünkről?
Misszionárius: ???