Elektronpályák

A szavak, mondatok sárkányhadával küzdök, hogy érthető módon el tudjam mondani, mit gondolok, tapasztalok a zarándoklat valóságáról. Legutóbb Csillával beszélgettünk erről a kifejezhetetlen jelenségről, amit a filmek, regények, úti-beszámolók próbálnak befogni a saját eszköztárukkal. Eddig elég kis eséllyel. Valami megcsillan mindegyik alkotásban. Hol dokumentarista leírás, hol költői képek… máskor a hangok, szagok és ízek kavalkádja elevenedik meg az érzékszerveink előtt. Mégis lemarad valami, valami nem mellékes, nehezen elhanyagolható vagy felejthető. A bakancsoknak nincs rossz szaga, a por és a meleg itt nem fáj olyan hitelesen, az eltévedés sem eléggé kétségbe ejtő. Hogyan is lehetne filmre vinni egy, napok óta nem látott barátunk előkerülése fölött érzett örömet? Egyik reggel az jutott eszembe, hogy olyan ez a kezünkből kicsusszanó csodabogár, mint egy cikázó elektron. Amikor rámutatnánk, már el is illant, továbbállt. Az út maga felfogható egy részecskegyorsítónak, ami „mederben” tartja, kutathatóvá teszi, a műszereink számára feldolgozhatóvá alakítja. Azon is töprengtünk közösen, hogy miből lehet lemérni a zarándokút előtt valakinek a rátermettségét, érettségét. Azt gondolom, hogy két nagy elektromágnes segít minket a pályán maradásban. (1) Az első a szándék, az erős vágyakozás arra, hogy úton legyünk. Több ismerősöm megkeresett már azzal, hogy segítséget kérjen a felkészülésben. Hamar beláttam, hogy nincs szükségünk képes prezentációkra; az legfeljebb annak izgalmas, aki már túl van a hazaérkezésen. Egy közös pont volt azokban, akik később is jó érzéssel néztek vissza a megtett kilométerekre. Bár féltek minden szokásos szörnyetegtől (hol fogok aludni? hogyan fogok kommunikálni? mit fogok enni? mi lesz, ha vízhólyag nő a lábamon?) a szemükben egy erős és elszánt akarás égett, hogy már ma ott szeretnének állni a startnál. (2) A másik jól értelmezhető jelzés a tettekben megnyilvánuló elköteleződés, hogy tud tenni, akár apró lépéseket a siker érdekében. Nyelvet tanul, konditeremben javítja az erőnlétét, praktikus felszereléseket kezd vásárolni… és nem utolsó sorban megveszi a repülőjegyét. Valakinek azzal lép át a valóságba az álmok birodalmából, hogy megosztja a hírt a barátokkal, családtagokkal. Így számon kérhető és ellenőrizhető, ha mégis meggondolná magát, módosítana az eredeti elképzelésén.

A zarándokút és az azon járás nekem most egy fogalomban érhető tetten: ez a meghatottság. Lehántva ennek a szónak a szirupos, érzelgős felszínét egy mély és lélekalakító találkozásban lehet részünk. Találkozás a társunkkal, akivel talán évek óta egymás mellett élünk, komolyabb lelki ráhangolódás és megértés nélkül. Közelebb kerülhetünk a saját középpontunkhoz is, ahhoz a valakihez, akinek tiszta pillanatainkban látni merjük önmagunkat. Valaki a természettel, mások annak teremtőjével éreznek (és élnek meg) elszakíthatatlan közösséget. Meghatottság lesz úrrá rajtunk, ha belegondolunk, hogy a puszta fizikai létezésünk mennyi hihetetlen esemény összejátszásának eredménye. Aki ezt nem hiszi, kezdje el felrajzolni a családfáját! Komoly meglepetések fogják érni. Az még nagyobb csodálkozásra ad okot, hogy ez a törékeny életünk, ami ki van téve – szó szerint – napnak-szélnek, egyben marad és tovább gazdagodik, fejlődik. Hogy semmi sem természetes, vagy magától értetődő. Sem a gravitáció, sem a levegő, vagy a Föld dőlésszöge, a Naptól való távolsága… Ez a meghatottság ad erőt ahhoz, hogy rálépjünk egy kalandhoz vezető ösvényre, viseljük annak minden viszontagságát. Mert feladatunk van: követni a belső óránkat, haladni a saját, megismételhetetlen csillagunk felé.

Megosztás

Praktikus - Jézus lábszaga

Reggelente, a csendes készülődések idején, játszok azzal, hogy megfigyelem a gondolatfűzésemet, reakcióimat. Nagyon izgalmas tevékenység, csak ajánlani tudom. Sok apró részlet kerül ilyenkor felszínre, néha több tíz éves távlatból, amik színezik, finomítják a világomról kialakított képemet. Hétfő hajnalban - amikor ezt írom - Zalába indulok. Mivel nyári meleget jósolnak, egész hétre, kevés ruhát csomagolok, az ernyőmet is kiteszem inkább. Fogkrémből és borotvahabból kis kiszerelésűt vásároltam. Ezek se húzzák a karomat hiába. Már az utcán járok, amikor a buszmegálló felé fordulva eszembe jut, hogy otthon levehettem volna a dezodor műanyag tetejét (amire úgy sincsen szükségem), azt a "fél" grammot is megspórolva magamnak. Fölösleges cipekedés? Kóros vagy praktikus szemlélet? Az evolúció nem ismer tréfát. Egy-egy faj számára életfontosságú (talán nem költői: élet-halál kérdés), hogy mekkora a szárnyak fesztávolsága, milyen a bóbita színárnyalata, vagy a testtömeg hogyan aránylik a méretéhez... Az is visszajött a múltból, hogy egyik átmeneti albérletemben (végül is mind az) nem volt mosógép. Bonyolult volt megoldani a mosás-szárítás - egyébként kispályás - feladatát. Aztán az olaszországi nyelvkurzus, amikor egész nyáron kézzel öblögettem ki a ruháimat. Akkor olyan természetes volt ez, mint a levegővétel. Mind apró szilánk, mozaik részecskék, a kamínóra való felkészüléshez. Attól még, hogy valami nem tudatos szinten zajlik, nagyon is működik. Ez a magyar út sem a semmiből ered és nem is vész bele az ismeretlenségbe. Logikus helye van a személyes történetemben. Megérik, elérkezik a saját naptára alapján. Arról már írtam korábban, hogy a kamínó egy speciális vallás. Nem a babona vagy vakbuzgóság terminológiája szerint, hanem a mentalitás, gondolkodásmód, életforma oldaláról megközelítve. Amikor hátizsákos turistát pillantok meg valahol a belvárosban, önkéntelen támadó ötletem, hogy talán zarándok lehet. Nézem az arcát, a kezét, keresem a kagyló jelet. Pedig nem lenne rá szükség. A maga nyaralásában, vagy albérlet váltásában éppúgy tart a célja felé, mint akik ezt meditáció, kirándulás, országjárás gyanánt űzik. A tudatosság, a figyelem fókusza lehet előny egyik-másik üzenet felfejtésében, de nem kizárólagos helye és kiváltsága az elmélyülésnek, benne a hazatalálásnak. Mindegy ezért, hogy a Népligetnél a belföldi járatok vagy a bécsi repülőtér felé indulok; hogy szigetlakók vagy kolduló vak pár, esetleg a helyét türelmetlenül keresgélő nyugdíjas néni kerül az utamba. Mind összekapcsolódunk, egyek vagyunk; jóval mélyebben és valóságosabban, mint amit a fantáziánk spektruma befog(ad)ni képes. Keresztényiül szólva: Jézus lábszagát érzed, ő horkol a szomszédos matracon, ő ül melletted a buszon, metrón, vonaton. [Isten is praktikus, fölösleges lenne újra megtestesülnie.] Apró gesztusok, jelentős gesztusok: a csomagomhoz sem ragaszkodom, inkább az alsó raktérbe adom. Kis palack vizet kérek, elegendő arra a 4 órára. A csomagom azonosító címkéjének a hátlapját nem dobom el, a pénztárcámba csúsztatom. A víz, a papír nem kifogyhatatlan kincsek. A "szokásos" munkahelyem mellett suhanunk el, páran dohányoznak a tetőteraszon. Az arcuk nem vehető ki jól, mintha idegenek lennének, mégis ismerősök. Nagy valószínűséggel meg tudom állapítani, hogy a 4. emeleti ablaksornál kik ülnek az operátori boxokban. Mégis több 100 kilométerrel odébb kezdek ma délelőtt oktatni, a munkatársaim és a hely is otthonos. Összetartozunk, az 1+1 igazságában. 1+1, az egység. Én+Ő, az nem 2 egyed, hanem Mi. És a sok-sok Mi fogja megteremni, kiváltani azt a minőségi ugrást, amire nincs is szavunk, majd kitaláljuk akkor. Talán az lesz, hogy ubuntu. Addig marad nekünk Jézus (vagy Buddha, vagy ...) lábszaga és a remény, hogy kimondhatatlan illattá nemesedik egykor.

Megosztás

Itthon, úton

A magyar út nagyon fiatal kamínó, egy 800 évesnél idősebb fa csupán 5 éves ágacskája. Ez a kis, jelentéktelennek tűnő hajtás azt bizonyítja, hogy élő valóságról beszélünk, ami idővel fejlődik, alakul. A jelzések és a szakaszok rugalmasan átkerülnek, lassan csiszolódnak és szilárdulnak egy jól kiszámítható ösvénnyé. Rövidesen képes útikönyv készül hozzá, már most egyre többen járják egyénileg. Talán a mi napjainkban állandó szálláshelyek, éttermek települnek hozzá, így összenőve a Santiagóig tartó folyammal.

A test részei egyként viselkednek, nem mondja egyik a másiknak, hogy „nincs rád szükségem…” (1Kor 12,12–27) A jelképeink akkor hitelesek, ha megvalósítják, elősegítik annak a létrejöttét, amit szimbolizálnak. Az egy fókuszban összefutó fonalak a kagyló erezetére utalnak, fentről – elég magasból – nézve. Aki Budapesten rálép az útra, az már Compostelába tart, akkor is, ha soha nem lépi át az országhatárt. Így épülünk napról-napra, lépésről-lépésre egy élő szövetté, akik érzékelik egymás örömét és fájdalmát egyaránt. Együtt gyászoljuk a vonatbalesetben odaveszett társainkat, és örülünk a mögöttünk araszolgató ismeretlen ismerősök beérkezésének.

Megosztás

Eligazodás

Nem kell megértenünk a világot; elég, ha eligazodunk benne. (Albert Einstein)

A világ olyan kusza és sokrétű, hogy senki sem képes igazságot szolgáltatni, a szó teljes értelmében. Talán ezért zajlik annyi bírósági játszma a törvényalkalmazás terepén kívül is. Jaj a prófétáknak, a megmondó embereknek - azoknak, akik fenemód biztosak a dolgukban. Az új (Ferenc) pápa kezd kimozdulni az orákulum szerepéből az emberségesség irányába. Sajnos ő sem tud (vagy merészel) forradalmárrá válni a maga rendszerében. Ehhez t.i. fel kellene borogatni olyan sok asztalt, hogy könnyen a vesztőhelyen végezné, mint a názáreti Jesua rabbi. Mikor lesznek a melegek végre egész emberségükben (a szexualitásukkal természetes egységben) elfogadottak a keresztény berkekben? Mikor lesznek áldottak az elvált személyek az új kapcsolatukban? Soroljam tovább? A német evangélikus egyházban vannak válási istentiszteletek: amikor a házastársak ismét összehívják a rokonokat, barátokat és ismerősöket a templomba. Itt elmondják, hogy mit köszönnek egymásnak a közösen töltött időből; megbocsátják a másiknak az okozott sebeket, majd az egész történetüket Isten végtelen szeretetébe ajánlják. Végül békével távoznak, immár a külön-külön útjaikra. És az egyház közössége ebben a nehéz órában IS fogja a kezüket, bátorítja őket, miként a házasság gondtalan örömében mellettük állt. Nem logikai megértésre, boncolgatásra, példálózásra van szükségük ugyanis, hanem mély egységre, empátiára. Pilinszky írja-mondja, hogy a szeretet a legjobb diagnoszta; igazi, valós diagnózist az tud felállítani, aki legalább olyan szinten kívánja a másik jólétét, mint a sajátját. Ekkor jellemzően már nincs szükség kórképekre, mert bőven eligazodnak a felek a számukra feltáruló ösvényeken. Olyan megismerésre téve szert, ami után csillapul a tudat olthatatlannak vélt szomjúsága. Igazodunk, eligazodunk.

Megosztás

Vendég vagy?

Egy hétig Zalaegerszegen dolgoztam. Ebédszünetben egyik kolléga megszólított a folyosón: "Ugye te itt vendég vagy?" Zsigerből vissza akartam utasítani... 15 éve dolgozom a cégnél, én már mindenhol otthon vagyok, gondoltam. Aztán hagytam magamban dolgozni az ütős mondatot: v e n d é g v a g y o k. Pedig mennyire otthonosnak tűnik a díszlet, a kis környezetem, a körülöttem lévők. Annyiszor fordult már velem a világ, mikor percek alatt tűntek el mindezek. Miért olyan nehéz elfogadni ezt az otthontalanságot? A camino, akarom mondani kamínó tud magyarul is. Balázs döbbentett rá, hogy lehet ragozni magyarul, tehát magyar szó: kamínózunk két nap múlva; a kamínón sokan leszünk; a kamínós képeket majd itt láthatjátok... Azért mert a Lánchídnál kezdődik, még kiszakít a megszokott ritmusunkból, a kényelmes ágyunkból, a bennfentességet nyújtó kapaszkodóinkból. Itthon is vendégek lehetünk. A titok nem attól izgalmas, hogy misztikusan érthetetlen, hanem, hogy természetességével körülölel, átjár minden pillanatban. Nem lehet rámutatni, kiragadni a valóság szövetéből. Viszont amikor bele vetjük magunkat, igazán hordoz és ringat. Vendég vagyok magamnál is. Alázattal elfogadom, hogy idővel tovább állok a beidegződéseimtől, énképeimtől, mások által gyártott elvárásaimtól, és haladok tovább a hajnali hűvösben... új városok, ismeretlen tájak, eddig nem volt emberek felé. Mert a vendégség sem örök. Lesz egy hazatalálás - abban azonban nem érdemes reménykedni, hogy ott véget érnek a meglepetések.

Megosztás

A krumplileves és az éhes kismadár

A magyar zarándokútra való ráhangolódásként olvasom és emésztem a megjelenő gondolatébresztőket. Amelyiket be tudom építeni, arról nem írok külön, itt olvashatók. A legutóbbi feldolgozása járt némi feszültséggel, így idézet következik:

Két barátnő együtt főzőcskézett, s közben az élet dolgairól beszélgettek. Egyikük beszédében egyre több aggódnivaló sorakozott. Aggódott a családjáért, meggyógyul-e az édesanyja, sikerül-e fia felvételije. Aggódott amiatt, hogy megmarad-e a munkahelye és amiatt, mit fognak szólni az ismerősök, ha munkanélküli lesz. És még egy jó pár aggódnivalót felsorolt az életéből. Barátnője egy ideig megértően hallgatta, majd azt kérdezte tőle: - És jó neked, hogy ennyi minden miatt aggódsz? - Persze, hogy nem jó. De hogy szabadulhatnék meg az aggódástól? Erre a barátnő villára szúrt egy frissen megfőtt, gőzölgő krumplit, és azt mondta: - Gondold azt, hogy a gondjaid egyike ez a krumpli! Nézzük, mit teszel vele! Azzal a másik nő tenyerébe tette a krumplit. A nő egyik tenyeréből a másikba dobálgatta a tűzforró krumplit, végül már nem bírta tovább, és egy tányérra ejtette. - Megkönnyebbültél? - Igen, de még mindig nem értem. - Amíg aggodalmaskodsz, az csak fájdalmat okoz és elgyötör téged. Add át a gondjaidat Istennek, szabadulj meg az aggodalmaskodástól, bízz abban, hogy nem vagy egyedül a gondok megoldásában, és másképp fogod látni azokat. Már nem gondoknak, hanem feladatoknak. Tarts aggódásmentes diétát! Az első lépés a forró krumpli. Amint megjelenik tudatod felszínén az aggódás valami miatt, gondold azt, hogy az egy tűzforró krumpli, és add oda gyorsan a Gondviselésnek! Ő majd tudja, mihez kezdjen vele, te pedig megkönnyebbülsz.

Az első gondolatom az volt, olvasva a fenti bejegyzést, hogy minden dolog azonos önmagával, persze... Aztán ugrott be, hogy mi a bajom ezzel az önnyugtató mantrával. Nagy Feró mesteri paródiában zengi el a véleményem.

Gyermekmese Jó estét gyerekek! Remélem, ágyban vagytok már! Ma este az éhes kismadárról mesélek nektek. Történt egyszer, hogy nagyon éhes lett a kismadár. – Éhes vagyok! Éhes vagyok! – rikoltozta. – Te, ne legyél már annyira éhes, kismadár! – mondtam neki. Aztán ennyiben maradtunk. Aludjatok jól, álmodjatok szépeket! Jó éjszakát, gyerekek! (társíró: Németh Alajos; előadó: Bikini)

Azzal a kádári gumicsonttal élve, hogy a „krumplileves legyen krumplileves”, az aggódásnak is megvan a maga léleknevelő feladata. Ha valami szent etikett kedvéért azonnal a szőnyeg alá tuszkoljuk, elmarad az áldása, hogy t.i. belülről tágít, növeli a lelki energiáimat. A szomorúság, félelem, kétségbeesés nem ördögtől való érzések, az egész emberségünk megélésének útjai. Megtapasztalhatjuk, hogy ilyen félkészen vagyunk épek, a (nyolc) boldogság pedig feszültségek között megélt harmónia.

Megosztás

A farkas(od)ról másképpen

A magyar caminora való felkészüléséhez kétnaponta kapok gondolatokat, történeteket. Ezek közül osztom meg egyiket most veletek:

Egy este az öreg cherokee indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, ami minden emberben zajlik. Azt mondta: – Harc dúl bennem. Egy szörnyű háborúskodás két farkas között. Egyikük a rossz. A félelem, a düh, a irigység, a féltékenység, a szánalom, a mohóság és a kapzsiság, az önteltség és az önsajnálat, az erőszak, a gőg, a bűntudat, a neheztelés és a harag, a kisebbrendűségi és felsőbbrendűségi érzés, a hazugság és a hamisság, a hűtlenség, a büszkeség. Másikuk a jó. A szeretet, az öröm, a béke, a remény, a nyugalom, az alázat, a szerénység, a kedvesség, a jóindulat, az empátia, a nagylelkűség, az igazság, az együttérzés és a hit. Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte nagyapját: – És melyik farkas győz? Az öreg indián mosolyogva válaszolt: – Az, amelyiket táplálod!

A levél végén szerepel egy-két gondolkodásra késztető kérdés is:

– Én melyik farkast táplálom magamban? – Mi történne, ha egyáltalán nem adnék enni a rossz farkasnak? – Mennyi plusz energiát igényel, ha tudatosan egyre több táplálékot adok a jó farkasnak magamban? – Mit várok a magamban nevelt farkastól?

Ezzel a történettel részben tudok azonosulni. A búzáról és a konkolyról szóló példabeszédet olvasva (Mt 13,24–30) értettem meg a türelem jelentőségét: „…nehogy a konkolyt kiszedve kitépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok együtt felnőni mindkettőt az aratásig…” A rossz elleni küzdelem öngyűlöletbe fordulhat, amikor elveszítjük a pozitív értékeink észlelését. Értékes energiákat pazarolunk a bennünk feszülő élet-teliségből egy tévesen felfogott aszkézis kedvéért. A mentális működésünk jóval összetettebb valóság, mint ami lefordítható lenne jó-rossz, világos-sötét ellentétpárokra. Az ember sem nem angyal, sem nem állat – írja B. Pascal –, és az a legnagyobb gond, hogy aki minden áron angyallá akar változni, az állattá lesz. Éppen ez az önbecsapás, amely kontroll nélkül tépkedi a konkoly szárait (nem ügyelve a mélyben lapuló összefüggésekre), vezet el oda, hogy tagadja a benne feszülő és harmónia után kiáltó végleteket. Az elfojtás pedig többnyire valamilyen robbanásban szokott kicsúcsosodni, ami olyan elemi erővel tör fel, hogy nemcsak a veteményt, hanem az egész mezőt romba dönti.

Túl a jóról és rosszról alkotott fogalmakon van egy rét, ott várok rád…

Ha már farkas, akkor közelebb áll hozzám Assisi Ferenc találkozása a gubbiói egyeddel (Fioretti 21). Egy hatalmas vadállattól való félelem hatalmába kerítette az itáliai városka lakóit. Ferencnek megesett a szíve rajtuk, ezért felkereste a betolakodót; Farkas testvérnek nevezve elbeszélgetett vele, majd összebékítette a polgárokkal. Utána békésen élt az ordas az emberek között, akik etették őt, és egyetlen kutya sem ugatta meg többé…

Van, hogy az önmegtagadó aszkézis a bátortalan sérülékenyek útja. Akik félnek a valóban összetett dolgoktól. Az ellentmondásos egységben felfedezhető valóságtól. Akik türelmetlenek. Akik fegyelmezetlenek. Akik látványos, de leegyszerűsített „elvek” merev önmagukra erőszakolásával vélik megúszhatónak a tényleges valóság és élet megismerésének, megtapasztalásának sokkal rögösebb, fáradtságosabb és kétségkívül nehezebben kiszámítható kimenetelű kihívását. Ráadásul az aszkézis igen sokszor önnön látszólagos ellentétét, a büszkeséget, a gőgöt, az önérzeteskedést, az alkalmazkodásra való merev képtelenséget kendőzi. Van azonban középút… Az önuralom, önmérséklet és az önkorlátozás. Ami jóval több, mint a gáttalan önérvényesítés, de jóval szerényebb, mint az aszkézis. Főként pedig differenciálható és képlékeny: függővé lehet tenni a helyzettől, a körülményektől, a személyektől, a céloktól, az értékrendtől. Vagyis konkrétumoktól. Bár: jóval munkásabb. Többet kell vele bíbelődni. És igaz: kijátszhatóbb is – miért, az igazi életben mi nem? Ám életszerűbb és valóságszerűbb is… Eredményesebb… Élhetőbb! (Wéber Péter)

Megosztás