Egy porszemcsén élünk, a napsugárban függve

Újraforgatták minden idők legnépszerűbb ismeretterjesztő sorozatát, a Kozmoszt. Egy ideális világban Carl Sagan – a korabeli műsor vezetője – kézen fogná az egész emberiséget, és körbevezetné az univerzumban, így mindenkiben tudatosodhatna, mennyire szerencsés, hogy ennyi izgalmas felfedezni való veszi körül. Sagan már akkor a globális felmelegedés elleni harc hirdetője volt, amikor az amerikaiak még az olajválság miatt aggódtak, és igazán lélegzetelállító eszközt talált arra, hogy megértesse a világunk törékenységét. Ő volt az, aki rávette a NASA-t, hogy az 1977-ben felbocsátott Voyager-1 kameráját fordítsák a Naprendszer belseje fele, amikor az űrszonda már nagyjából hatmilliárd kilométernyire járt, és így készítsenek képet bolygónkról. A szemcsés fotón egy halványkék pötty látszódik, Sagan szerint azonban ez a tökéletes kép arra, hogy megértsük, mennyire ostoba dolog az emberi beképzeltség.

A Voyager felvételét kísérő szöveggel is olyan meggyőzően jelölte ki a helyünket, ahogy csak ő tudta: „Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden szupersztár, minden legfőbb vezér, fajunk történelmének összes szentje és bűnöse ott élt – azon a porszemcsén, a napsugárban függve.” Carl Sagan már nincs velünk. Sagan egyik legnagyobb rajongója, Neil DeGrasse Tyson kapta meg a feladatot, hogy újraforgassa a Kozmoszt egy olyan generációnak, amelynek a tudományos vizuális kultúrájában már megszokott helye van a Hubble-űrtávcső képeinek. Tyson is osztja Sagan meggyőződését, hogy a kozmikus perspektíva lehet az, amely megmentheti a Földet és az emberiséget is. „Azok az emberek, akik igazán felfogják a kozmikus perspektívát, soha nem fognak háborúba vezetni embereket. Mert ez egyszerűen nem történhet meg. Ha megvan a kozmikus perspektívánk, és itt ez a kis Földnek nevezett porszem, akkor azt kérdezzük, ’Mégis mit akarsz csinálni? Itt vagy, egy képzeletbeli vonal egyik oldalán a homokban, és meg akarod ölni az embereket a túloldalon, miért is?’ A kozmikus perspektívát nem hordozza magában elég ember ebben a világban. Pedig az egész életünket megváltoztatná.” Amikor 2008-ban a Time magazin arról kérdezte, univerzummal kapcsolatban mi a legmeghökkentőbb tény, amelyet megosztana az emberekkel, Tyson készen állt a zsigerekig ható válasszal: „Amikor felnézek az égre, és igen, tudom, hogy részei vagyunk ennek az univerzumnak, hogy benne vagyunk az univerzumban, de talán ennél a két ténynél sokkal fontosabb, hogy az univerzum bennünk van. Amikor ezen gondolkodom, felnézek az égre – sokan kicsinek érzik magukat, mert az univerzum nagy, és ők kicsik, de én nagynak érzem magam, mert az atomjaim azokból a csillagokból jönnek. Tudom, hogy a testemet alkotó molekulák a kozmoszban zajló eseményekben születtek. Ezzel a felismeréssel a legszívesebben megragadnám az embereket az utcán, és megkérdezném: Hallottatok erről?” origo.hu

Megosztás

Az elveszett szentség fosztogatói

A zarándokokat a veszélyes út megtételére a Jézus és tanítványai (Szűz Mária vagy más bibliai személyek) életével, illetve személyével kapcsolatos helyek felkeresésének vágya ösztökélte. Ezeken a helyeken tartózkodni különleges élményt jelentett; a zarándokutat a vezeklés és a bűnöktől való megtisztulás egyik formájának is tartották, és áldást, bocsánatot, gyógyulást reméltek tőle. Már a 2. századtól megtekinthették az Úr születésének barlangját és Jézus életének helyszíneit. Itt részesülhettek a szent helyeket őrző szerzetesek áldásában. Az ereklyetiszteletet szinte egykorú a kereszténységgel: a katakombák síremlékei, a vértanúk holttestei fölött emelt oltárok bizonyítják, hogy már az első századokban vallásos kultusz övezte a szentek ereklyéit. A Szent Polikárp vértanúságáról szóló feljegyzések 165 környékén úgy tudósítanak, hogy „a csontok néha nagyobb értékkel bírnak, mint a drágakövek”. A keresztényüldözéseket megszüntető Constantinus császár anyja, Szent Ilona a zarándokok példaképe lett. 326 és 328 között maga is elzarándokolt a Szentföldre. Jeruzsálemi látogatásának idején a Templom-hegyen még Hadrianus szobra állt. A legendák szerint a császárné fedezte fel a Golgotát (Jézus megfeszítésének a helyét). Origenész (185–253) görög teológus már egy évszázaddal korábban írt a zsidó hagyományról, mely úgy tartotta, hogy a Golgota (latinosan Kálvária) valójában az első ember, Ádám sírjával egyezik meg. [Ettől a kortól nem idegen az allegorikus ábrázolás- és látásmód: mivel Jézus megváltó áldozata időben korlátlan, visszamenőleg az első emberpárig, és jövőbe mutatóan a világ végéig ható erő.] 335-ben itt kezdték el építeni a Szent Sír templomot, mely épületet a történelem viharai többször leromboltak és újjá építettek. Jeruzsálem bevétele után is így történt: 1099-ben, az első keresztes hadjárat végén.

Az ereklye latin eredetű szó (hátrahagyott dolog, maradvány), eredetileg fontos történelmi eseményekkel, szent személyekkel kapcsolatos földi maradványokat, tárgyakat jelentett: testrészeiket, csontjaikat; tágabb értelemben mindazon tárgyakat, melyekkel érintkeztek (a ruhák, kínzó eszközök, stb.). Tiszteletüknek két forrása van. Az egyik általánosan emberi, amely minden népnél megtalálható, hogy az elhunyt szeretteink maradványait és hagyatékát tisztelettel övezzük. A másik az a speciális keresztény hit, hogy a szentek Isten boldog örökkévalóságában élnek, így ők az irántuk tanúsított tiszteletünkről tudomást vesznek, értünk közbenjárók (segítők) lehetnek. A vallásos ereklyetisztelet magánál az ereklyénél nem állhat meg; a hívő mindig magát a szentet tiszteli, akit Isten közelségében hisz, és akivel hite szerint belső lelki összeköttetésben él (a „szentek közössége” által). Ezért mondta ki dogmaként a tridenti zsinat, hogy a szentek ereklyeinek tisztelete helyes és üdvös dolog. A keleti egyházban már a 4. században szokássá vált, hogy az egyes csontokat, levágott tagokat, az edénybe gyűjtött vért külön ereklyetartókba tették és a templomokban helyezték el, sőt adományozták is egyes személyeknek. A nyugati egyházban ez a szokás a 6. század végéig szigorúan tiltva volt, a templomokban az oltárok alatt a szenteknek egész, csonkítatlan holttestei nyugodtak; a szentek sírjáról egy-egy követ vittek magukkal, vagy a koporsójukhoz érintett tárgyakat. Lassanként a nyugati egyházban is szokássá vált a szentek csontjainak szétszedése, hogy így a folyton szaporodó templomok ereklyéket kapjanak. Mert ősrégi szokás szerint oltárt csak vértanúk (az 5. század elejétől kezdve egyéb szentek) maradványai fölött emeltek. Ma is egyházi szabály, hogy minden oltárban legalább 2 szentnek – kik közül az egyik vértanú – ereklyéi legyenek elhelyezve. Amint megkezdődött a szentek csontjainak szétszedése, kezdetét vette azoknak az adományozása is, megnyitva ezzel a visszaélések útját. Ezek megakadályozására az 1215-ben tartott lateráni zsinat határozata szerint a pápa engedélye nélkül új ereklyék nyilvános tisztelet tárgyává nem tehetők. A tridenti zsinat határozata szerint az egyes egyházmegyékben a megyéspüspök engedélye nélkül semmi ereklye nem helyezhető ki nyilvános tiszteletre. Rómában 1689-ben egy külön kongregációt alapítottak (S. Congregatio Indulgentiarum et S. Reliquiarum), melynek egyik főfeladata az ereklyék hitelességét megállapítani s az egész világ templomai számára ereklyéket szétküldeni. Kiközösítés terhe alatt tiltották a római katakombákból engedély nélkül bármilyen kis ereklye elvitelét.

Mivel a szent iratok tanúsága szerint Jézus testben támadt fel és negyven nappal később a mennybe ment, az ő csontjai hiányoznak az ereklyék sorából. Számos olyan ereklye van azonban, amelyet vele kapcsolnak össze. Ezek közül a leghíresebbek talán a torinói lepel, amelyet a testét borító halotti lepelnek tartanak, és a Szent Grálként ismert serleg, amiben keresztre feszítésekor a vérét fogták fel. További ismert ereklyék: • a Szent kereszt darabjai és egy ortodox kolostorban őrzött Vádcímtábla (titulus crucis) az INRI felirattal; • a Keresztre feszítés köve (1804-ben, Konstantinápolyba való szállítása során a tengerbe veszett); • a Lombardiai öntöttvas korona és Constantin zablája, melyeket a keresztre feszítéshez használt szögekből készítettek; • a Szent fityma, Jézus körülmetélésekor levágott előbőr; • a Végzet dárdája, amivel Jézus oldalát átszúrta a római katona (Jn 19,34); • a Töviskorona, melyet a gúnyolódó katonák helyeztek Jézus fejére a keresztre feszítése előtt; • a Szent kehely, melyet Jézus az utolsó vacsorán használt; • Veronika kendője, mellyel Jézus homlokát törölte le, mikor Jézus a keresztet vitte; • Jézus varratmentes palástja, amit a trieri Szent Péter-dómban tartanak; • Jézus levelei, melyekben udvariasan elutasította Edessza királyának, Abgárnak a meghívását; • a Nem kézzel készült ikon, amit Jézus Abgárnak küldött a leprája gyógyítására; • a Szent köldökzsinór, Szent könnyek, Szent tejfog… A keresztények különös érdeklődése a sírok és az eltemetett testek iránt több hasonlóságot mutat az őskori halottkultuszokkal és a kelta szokásokkal, mint a nagy monoteista vallásokkal, a judaizmussal és az iszlámmal. Ennek a fokozott figyelemnek a forrása az a hit lehetett, mely a Biblia utolsó írása, a Jelenések könyve lapjaira támaszkodik. Az utolsó ítélet előtti eseményként várták a halottak feltámadását (20,11–15). Furcsa áthallás a zsidó hithez az a szokás, hogy hívő izraeliták az Olajfák hegyén létesített temetőt választják „örök” lakóhelyül, a templomhegy felé tájolt sírokkal. Abban a reményben teszik ezt, hogy a Messiás eljövetelekor, mikor majd talpra állítja őket, arccal az ő irányába forduljanak mindannyian.

Mindig sokan kételkedtek az ereklyék valódiságában. Erasmus például ironikusan megjegyezte, hogy ha az Igaz kereszt szilánkjait összegyűjtenénk, akkor láthatnánk, hogy Jézus keresztfája tulajdonképpen egy egész erdőség volt. Van ebben valami eredendően emberi vonás; önmagunk és biztonságunk fenntartása érdekében szeretnénk lecsapolni a szentséget. Kapaszkodnánk az aranykor felhőibe, amikor harmóniában éltünk magunkkal és a környezetünkkel. Kifejezőbben – és nem csupán képletesen – szólva: meg akarjuk ragadni az Isten lábát. Ez a törekvés a reformáció korára már olyan túlzó fokra jutott, hogy Luthernek szinte nem adatott más út, mint asztalt dönteni és kategorikusan elzárkózni ettől a célját tévesztett kultusztól.

Álom-zsiráf

Vagy azért, mert pár napja láttuk őket az Állatkertben... vagy azért, mert a tavaszi tánctanfolyam résztvevőivel levelezek... vagy... Szóval azt álmodtam, hogy éppen zsiráftréninget tartok, ahol a megakadt élethelyzetet a gyúrótáblán leragadt tészta jelképezte. Amikor felkeltünk, hogy ezt eljárjuk a szőnyegen, valaki jegyzetelni kezdett. Akkor - álmomban - három érvem volt, hogy arra, hogy inkább figyeljen és fejben rögzítse a történteket. (1) Amikor elkezdünk zsiráfozni, még nincsenek kiérlelt mondataink. A szituációk megjelenítésének és eljátszásának a technikája abban segít minket, hogy meg tudjuk állítani az életünk filmjét, és ha szükséges, akkor kockánként elemezhetjük azt. Ezért a le- vagy feljegyzendő mondataink percről-percre gyúródnak (innen a tészta?) változik a tartalmuk és a formájuk egyaránt. (2) Amennyiben eljutunk a végére (és beáll a megnyugtató csend), akkor sem egy varázsigét kapunk, ami bármilyen szituációban bevethető, tekintet nélkül a szereplők kilétére. Egy modell nem a világ, "csak" segít eligazodni benne. (3) Feltéve, de meg nem engedve, hogy megtaláltuk a bölcsek kövét - az sem lenne életszerű, ha ezt papírról (vagy fejből) idéznénk. A zsiráflét ereje éppen a frissessége. A pillanat sűrűjében felelősen "improvizál" a megismert szabályok figyelembe vételével. Aztán felébredtem... És most indulok a napomra, mert már meg(fel)kelt a saját tésztám. ;)

Templomosok és zarándokok

A templomos lovagrend (latinul milites templi) az egyik leghíresebb keresztény harcos szerzetesrend volt. 1118-ban, keresztes lovagokból szerveződött, akik életüket a Szentföld zarándokai védelmének szentelték. A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom egy szárnyát adományozta nekik. Lakhelyük után nevezték őket a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak: Fratres Militiae Templi. Clairvaux-i Bernát 1132 és 1135 között megalkotta a rend szellemi programját összefoglaló, Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae (A templomos lovagokhoz: az új lovagság dicsérete) című írását. A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi pálosok. Egy pápai bulla a templomosokat a püspökök kegyelmi jogával ruházza fel; birtokaik minden üldözött számára menedéket jelenthettek. Kasztília és León együttesét 24 körzet alkotta – az ide tartozó erődök és keresztes várak a Santiago de Compostelai zarándokút vonalán sorakoztak.

Az utak összekötötték a keresztes várakat, ahol az utazó bármikor megpihenhetett; egyszerre nyújtottak menedékhelyet és vendégfogadót. Ebben a korban a vendégfogadás kötelezettségét szigorú előírások szabályozták. Ha a zarándok elhagyta az északára menedéket nyújtó kolostort, vállalnia kellett az út minden veszélyét. Az egyik legveszélyesebb a törvényen kívüliekből összeverődött rablóbandák támadása volt. A mocsarak, erdők, vadállatok s főleg a paraszti vagy nemesi rablóbandák miatt a középkorban óriási gondot jelentett a közlekedés, a személy és teherszállítás egyaránt. Aki útra kelt az életét vagy legalábbis a magával vitt vagyontárgyakat kockáztatta. Csak az élvezhetett bizonyos fokú védelmet, aki valamiféle hatalomhoz tartozott. A templomosok házai általában elég közel voltak egymáshoz; a keresztes várak többnyire gázlók vagy hidak közelében, illetve az utat megszakító folyó két partján helyezkedtek el. A zarándokmeneteket felfegyverzett lovagok kísérték, e védelmi szolgálatuk még a kereskedők konvojaira is kiterjedt. A nyugati világ embere komoly spirituális jelentőséget tulajdonított a zarándokhelyek védelmének. A Szentföldet, amelyet hite szerint Isten fiának lába érintett és vére öntözött, ahol eltemették, hogy harmadnapra feltámadjon a halálból, mindenáron meg akarta óvni a „hitetlenektől”, akik – így gondolta – megszentségtelenítik azt a jelenlétükkel. Legalább ilyen fontos volt számára az is, hogy a keresztény zarándokok biztonságban jussanak el úti céljukig. A templomos lovagok rendje ideális hely volt a latin egyház tagjai számára, hogy vezekeljenek bűneikért, ezáltal visszakerüljenek Isten szeretetébe, és haláluk után a mennybe jussanak. Szilárdan bíztak abban, hogy az elszenvedett mártírhalál jutalma az azonnali üdvözülés lesz. Az élet abban a korban rövid volt és bizonytalan, a nép széles rétegei számára az örök élet ígérete jelentette az egyetlen támaszt, mely elviselhetővé tette az e világi létezés nyűgeit. Csatában, hősként meghalni és fennmaradni a közösség emlékezetében sokkal vonzóbb volt, mint napestig robotolni, éhezni, majd kimúlni valami ragályos betegségtől.

De nem minden indíték volt ilyen emelkedett. Azokat, akik nem örököltek birtokot és vagyont, az érvényesülés vágya vezette. A rend tagjaként bárki kibontakoztathatta képességeit, és alacsony származása dacára is jelentős hatalomra, befolyásra tehetett szert. A kívülállók szemszögéből a templomosok kényelmes életet éltek: a rend etette és ruházta őket, ami ebben az időben nem volt szokványos a fegyverforgatók körében. Minden bizonnyal akadtak olyanok is, akik csak világot akartak látni, vagy a szent helyekre voltak kíváncsiak. A templomos rend korai szakaszában a testvérek nem fogadtak soraikba olyan személyeket, akiket a keresztény egyház vétkeik miatt kiközösített; a kívülállók azonban úgy ítélték meg, hogy a lovagok képesek „megtéríteni” a bűnöző életmódot folytatókat, és rendre hozzájuk irányították őket. Bernát, a ciszterci rend főapátja, a templomosok egyik legkorábbi patrónusa az 1130-as években feljegyezte, hogy „Hitetlenek, leányrablók, szentségtörők, gyilkosok, esküszegők, házasságtörők és más gonosztevők indultak a szentföldi szaracénok ellen, ami kétszeres áldás: a helybeliek végre megszabadultak tőlük, a Jeruzsálemi Királyság frankjai pedig jó hasznát veszik a segítségüknek.”

Az európai ítélőszékek gyakran küldtek elítélt lovagokat Jeruzsálem védelmének megerősítésére. 1224-ben például maga a pápa (III. Honorius) ajánlott a nagymester figyelmébe egy bizonyos Bertran lovagot, aki egy püspök megöléséért hétéves szolgálattal vezekelt a rendben. A templomosok a pillanatnyi szükségelteknek megfele-lően zsoldosokat is alkalmaztak, és ugyanúgy fizettek nekik, mint bármely munkaadó. Noha a lovagtestvérek vállvetve küzdöttek a keresztesekkel, ők maguk nem voltak azok. A kereszteseket csak ideiglenes eskü kötötte, míg az ájtatos ordók tagjai egész életre elkötelezték magukat. A templomosok az utak kiépítésével s az utak mentén a pihenőhelyek, vendégfogadók, raktárak felállításával a biztonságos árucseréhez szükséges feltételeket akarták megteremteni. Ebben a korban a váltópénz fémből készült, a fém pedig nehéz, nagyobb pénzösszeg szállításához többnyire igavonó állatokra volt szükség. A kockázat csökkentése érdekében birtokaik egész területén bevezették a váltólevél rendszerét; a megbízó a „fémet” letétbe helyezte valamelyik keresztes vár raktárában. A vár könyvelője e letét ellenében kiállított egy váltólevelet, amely egy másik keresztes várban volt érvényesíthető. A bankjuk olyan megbízhatóan működött, hogy egy idő múlva, akinek volt valamilyen megtakarítása az a templomosok felügyeletére bízta azt. Több püspökség is náluk helyezte el a vagyonát. Franciaország királya a rend párizsi szerzetes házában tartotta kincstárát. Mivel a rend könyvelői kiválóan értettek az adók kezeléséhez, a király nemegyszer a rendet bízta meg a királyi adók behajtásával. Pénzbőségük lehetővé tette, hogy kölcsönzéssel is foglalkozzanak. A rendelkezésükre álló összegeket mindig birtokvásárlásra fordították. Ez a területnövekedés rövid időn belül olyan méreteket öltött, hogy Szép Fülöp – alig valamivel a rend letartóztatása előtt – dekrétummal próbálta megakadályozni a további vásárlásokat. 1307. szeptember 14-én IV. Fülöp elrendelte, hogy tartóztassák le a királyság összes templomosát. Egyre növekvő hatalmuk súlyosan fenyegette a fennálló érdekviszonyokat. Végül rágalomhadjáratot indított ellenük és hamis tanúkat keresett eretnekségük és erkölcstelenségük bizonyítására. Ezek a tanúk többnyire a rendből kizárt szerzetesek voltak. A templomosokat kínvallatással akarta rávenni, hogy az ellenük felhozott vádakat beismerjék. 1314. március 18-án Jacques de Molay nagymestert, aki nyilvánosan visszavonta korábbi vallomását, az Ile de la Cité csúcsán, mint eretneket és visszaeső bűnöst, máglyára vetették.

Három lépés karácsonyra

1. Megbékélés az idővel Burgos és León között a zarándokút egy fennsíkon vezet, ami olyan sima, mint az asztal lapja. Órák telnek el vég nélküli gyaloglással, és a cél nem közelít egy jottányit sem. Ez a Meseta. Könnyen elveszítem az időérzékem. Minden határtalan térré tágul, csak megyek előre, mégis minden egyforma marad. Mintha egy irreálisan lassított világba csöppentem volna. Semmi vagyok ebben a végtelen horizontban. Az idő (a dolgok logikus egymásutánisága) tud hiányozni is. Korábban szinte egyedüli ellenfelemként tartottam számon a múló percek özönét. Korlátoz, fogva tart az órák, napok és évek kérlelhetetlen malma. Közben elvesznek barátságok, kedves szórakozások. A képességeim kibontásának lehetőségeit csak morzsolgatom lyukas kezeim között. Szinte keresztül folyik rajtam az élet, anélkül, hogy komolyan megérintene. Gigantikus ellenféllé dagadt számomra az IDŐ. Egy rablóvá, aki elragadja az életemet, a lehetőségeimet és a szeretteimet. A minap találkoztam egy érdekes megfogalmazással Farkas József, néha református lelkész tollából: az idő nem ellenfél, hanem raktáros. az emlékezés teljességében megőrzi a múltat, amíg az örök jelenné nem sűrűsödik.

2. Testi-lelki bemosakodás Santiagóhoz közeledve növekszik a forgalom, vele karöltve a zaj, a füst és a káosz is. Külön erőfeszítést igényel, ha valaki legalább az utolsó magaslaton, Monte do Gozo hegyén szeretné megélni a beérkezettek örömét és háláját. A zsoltárokban is megjelenik ez képszerűen, amikor a zarándokok megpillantják a szent várost, Jeruzsálemet (Zsolt 122,1–4). A nyugat felé tartó zarándokok szintén énekelve, várakozással telve közelítettek a céljukhoz. Egy jó órával a városba való belépés előtt megmosakodtak, az akkor még kristálytiszta vizű Lavacolla folyóban. A folyó neve drasztikusan kifejező, annyit tesz, mint 'farokmosó' (a lavar, megmosni és a cola, farok szavak összetételéből ered). Ez a rituális mosakodás olyan fontos lehetett, hogy a 12. századból származó zarándokkalauz (Codex Calixtinus) részletes leírást szentel neki. Az apostol(ok) iránt érzett szeretetből – apostoli amore – a zarándokok levették ruháikat, és egész testüket megmosták. A tisztálkodási ceremóniát napjainkban egy kiadós zuhanyzás is tudja helyettesíteni, a természet-közelség elvesztése és a mosakodás-beérkezés sorrendjének felcserélődése azonban nehezen áthidalható. Aki izzadtan, porosan veszi át az oklevelét, és utána találja meg a testi felfrissülését, az másként lépi át a templom küszöbét.

3. Áldott álom A kegyhelyen töltött idő a zarándoklat csúcspontja, mely sajátos áhítatformákban ölt testet. Ilyen a templomban alvás (lat. incubatio, a.m. keltetés, kotlás). Az utóbbi esetében vallástörténetileg ősi jelenséggel van dolgunk. Az ókori álomjóslásnak (álomfejtésnek) egyik formája abban állt, hogy a jóslatot keresők a templomban töltötték az éjjelt és eleinte véletlenül megjelent, később akarattal idézett képektől tették függővé a terveiket. Ezeket az álomképeket aztán bizonyos rendszer szerint szakszerűen fejtegettek, egyes magyarázók rendszeres kézikönyvet írtak erről. A szentek csodáiról írt beszámolók túlnyomó részét igen egyszerű, hétköznapi történetek alkották... A segítség elnyerése érdekében fohászkodni kellett a szenthez, elzarándokolni az ereklyéihez, és fizikai közelségében – azokat körbejárva, megérintve, sokszor több napon át mellettük fekve –, fogadalmi felajánlások kíséretében kérlelni őket, hogy eszközöljék ki a szenvedő beteg számára a gyógyulást. Az inkubációs álom átöröklődött a középkori miraculum-gyűjteményekbe… az alvó beteggel bekövetkezett gyógyító álomlátomás jól illeszkedik abba az antikvitásig visszanyúló hagyományba, mely szerint az inkubációs álomhoz az ereklyét őrző templom közelében kell tölteni az éjszakát. (Klaniczay Gábor: Gyógyító álmok a középkori Margitszigeten)

„Régebben, még a XIX. század folyamán is általános volt a templomalvás ősrégi szokása, így Radnán, Szegeden, Csíksomlyón. Ez azt jelentette, hogy a hívek a kegykép közelében kerestek maguknak testi-lelki bajaikra gyógyulást, ami felfogásuk szerint alvás közben lehet a legfoganatosabb. Ezért bent a templom kövén, a kolostor folyosóin és udvarán, kint a templom tövében és kertjében pihentek le. Természetes dolog különben, hogy ilyenkor a paraszti lélek ünneplő elragadtatásában rendes, pihentető alvásról nem lehet szó. Nemcsak a környezet szokatlansága miatt, hanem azért sem, mert a kisebb-nagyobb búcsús csoportok virrasztással töltik el az éjszaka jórészét, sokszor az egészet. Ez is hozzátartozik a penitencia ünnepélyességéhez…” (Bálint Sándor: Adatok a magyar búcsújárás néprajzához) A Jelenések könyve így fejezi ki a földi és az égi világ találkozását: Az Isten sátora az emberekkel van, velük lakozik, azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük (21,3). Milyen lenne Lébénybe úgy megérkezni, hogy a sportcsarnok helyett a templom fogadja be éjszakára a zarándokokat? Csak a nyugat vallásaira jellemző tudathasadás teszi ezt a gondolatot első hallásra képtelenné. A profán és a szent új-pogány megkettőzése, ami szerint törvénytelen, legalábbis illetlen a fizikai szükségletek kielégülését szent helyen keresni. A tisztálkodás, étkezés, alvás, urambocsá’ a szex nem templomba való dolgok. Hiszen ott úgy élünk, mint Isten angyalai: naponta kóruspróbákra járunk és körmenetekre gyakorlatozunk. Jó hatással lehetne a szalon-mennyország elképzelésre a száradó bugyik és sáros bakancsok sokkoló látványa. Megmutatná, hogy az Isten országa valóban köztünk van, és bátran vállalható minden megnyilatkozása.

Történik

Az élet nem az enyém, hanem történik velem – írtam az első santiagoi megérkezésemkor. Ennek a gondolatnak van egy mélyebb következménye is: nem elegendő keresztmetszetben néznem magamat, másokat vagy az engem körülvevő világot, mert ezek csak pillanatfelvételek egy bejósolhatatlan kimenetelű folyamatról. Napról-napra változunk, megújulunk vagy hanyatlunk a testi, a lelki és a szellemi szintünkön egyaránt. Az irány, a tendencia igazán lényeges ebben, nem pedig a jelenkori állapot. Ebben a hallatlan forgatagban el lehet jutni egy nyugalmi pontra, amelyből sarkaiban fordul a nyüzsgő világ. A lét megtapasztalásából biztonság és nyugalom árad. Jelen vagyok, de nem akarom mindenáron manipulálni az eseményeket. Ezáltal múlik fenyegető voltuk is. Élő érdeklődéssel figyelem, hogy mit találok itt, mi jön felém a realitásból. Ez a béke nem egy rosszul értelmezett remete abszurd várakozása Godot-ra. Amikor távolságot veszek a jelen lehatárolt szempontjától, oldódik az elégedetlenség és türelmetlenség szorítása. A jövő távlata nem riaszt és a múlt fájdalma sem tart a markában (sőt egyáltalán nem tekintem magam áldozatnak egy kilátástalan drámában). Nem kérlelhetetlen szélmalom-óriások szeszélyei szerint történik velem az élet. Az evolúció évmilliós biztonságával – és meglepetésekkel teli logikája szerint – haladok előre, amiben jelen van az első egysejtű megjelenésétől a Nap vörös óriásába való olvadásáig minden mozzanat.

Tovább megyek

Milyen futóak csak a kapcsolatok, ha úton vagyunk. Tegnap még Astorgában voltam, ma reggel, amikor a kéklő hajnali párában visszatekintettem, már a hátam mögé került ez a soktornyú város. Életünk múlékonysága útközben a legszembetűnőbb. Megyek, megyek, és elmegyek minden mellett. Csak egy pillanatra súrolnak, érintenek a dolgok, csak egy pillanatra találkozom velük, és haladok is tovább. De azt sem kerüli el a lét múlékonysága, aki mindig ugyanazon a helyen él. A kapcsolatok csak látszólag stabilak és megváltoztathatatlanok. Sokan mégis úgy gondolják, meg tudják tervezni az életüket, el tudnak érni egy célt, és meg tudnak állni egy kedvező ponton. Ezért gyakran elodázzák a meghozandó döntéseket, míg azok egyszer csak lavinaként zúdulnak rájuk, és erőszakosan megváltoztatják az egzisztenciájukat. Úgy gondolom, tévedés tartós biztonságra és védettségre vágyni. Semmi sem tartós, az élet egyszerű, tünékeny pillanatok láncolatából áll. Csak erről legtöbbször nem akarunk tudomást venni. Ha rászánjuk magunkat az elválásra, és elindulunk, útra kelünk, eltűnnek a félelmek, magába fogad minket a változás folyója, az időbeli és térbeli mozgás részei leszünk. (Carmen Rohrbach: Az égi ösvény - a Szent Jakab-út)