Köszönjük szépen!

Ajándékozz pár óra fényességet!

Tegnap az utcai szociális munkás kollégáimmal voltam egy körúton. Többnyire az ellátórendszeren kívül élő hajléktalan embereket kerestünk fel. Vannak, akik sajátkezűleg építenek fahulladékból kis kunyhót maguknak és a kutyájuknak-macskájuknak, van, aki a Duna parton húzza meg magát, néha a szélvédettség sem biztosított. Ami közös volt ezekben a helyzetekben, hogy a ruha és élelmiszer szükségleten kívül van egy hatalmas hiánycikk: a GYERTYA. Tüzet még tudnak gyújtani (a szerencsésebbek kis kályháikban), vagy gázrezsóval főzni, de fényforrás nincs, és az utcai lámpák is messze vannak.

Valószínű, hogy te is álltál már tanácstalanul az utcán (hogy adnál is meg nem is pár forintot), mert bizonytalan voltál az összeg sorsát illetően. Most egy olyan adakozásra hívlak, amit - a munkatársaimmal együtt - garantáltan és személyesen a címzettek kezébe juttatunk el. Ha van rá módod, akár egy szál gyertyával láthatóvá, olvashatóvá varázsolhatod több hajléktalan testvérünk (egyébként számomra meglepő módon rendben tartott) környezetét. A felajánlások összegyűjtését vállalom, Budapest területén bárhol megfelel a találkozás. Hívj (+36 30 343 21 55), vagy írj (sandor.bertalan@maltai.hu) és a kivitelezést megbeszéljük privátban. Köszönöm szépen!

Dino Buzzati: A colombre

Tizenkettedik születésnapjára Stefano Roi azt kérte hajóskapitány atyjától, vigye magával a szép vitorlásán. – Ha nagy leszek – mondta –, én is a tengereket akarom járni, akárcsak te. Még szebb is, nagyobb is lesz a hajón, mint a tiéd. – Adja Isten, hogy úgy legyen, fiacskám – felelte az apja. S mivel épp aznap kellett tengerre szállnia magával vitte a fiát. Gyönyörű, verőfényes nap, tükörsima tenger. Stefano először volt a hajón, boldogan bóklászott hát föl-le a fedélzeten, ámulva nézte a bonyolult vitorlásmanővereket. Hol erre, hol amarra volt kíváncsi, a tengerészek meg mosolyogva válaszolgattak, lassan elmagyaráztak neki mindent töviről-hegyire. Amikor aztán a tathoz ért a sétafikálásban, csodálkozva megállt a kisfiú. A hajó szántotta barázdában, két-háromszáz méternyire, föl-fülbukkant valami a víz felszínén. A bárka immár röpült a nagyszerű hátszélben, az a valami mégis egyre tartotta a távolságot. S noha Stefano nem is sejtette, mi lehet az, olyasféle megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy vonzza őt, igen erősen vonzza. A kapitány, mivel már jó ideje nem látta körbejárni a fiát, előbb fennhangon szólongatta, majd pedig otthagyva a parancsnoki hidat, keresésére indult. – Stefano, mit csinálsz? Úgy állsz ott, mint a cövek! – kiáltott rá, amikor végre megpillantotta a hajó végiben; csak állt a fiú, s nézte merőn a habokat. – Gyere ide, papa, nézd! Odament hát a kapitány, s meregette is a szemét abba az irányba, melyet a fiú mutatott, de hiába, nem látott semmit. – Időnként felbukkan valami sötét tárgy a nyomdokvízben – mondta a gyerek. – Követ bennünket. – Bár negyvenesztendős is elmúltam – mondta az apa –, a szemem még kifogástalan. De nem látok semmit, az égvilágon semmit. Mivel azonban a fiú tovább erősködött, hozta a távcsövét, s most már azzal vizsgálgatta a habokat. Egyszerre csak látja ám Stefano, hogy elsápad az apja. – Mi ez? Miért vágsz ilyen arcot, papa? – Ó, bár ne hallgattam volna meg a kérésedet! – kiáltott föl a kapitány. – Most aztán reszkethetek érted. Nem tárgy az, amit föl-föl bukkanni látsz a víz színén, s ami követ bennünket. Hanem egy colombre. Ettől a haltól fél legjobban minden tengerész, az egész világon. Titokzatos, szörnyű cápa, ravaszabb, agyafúrtabb az embernél. Nem lehessen tudni, milyen meggondolás alapján, tán sose derül rá fény, kiválasztja az áldozatát, s minekutána kiválasztotta, hosszú-hosszú esztendőkön át követi, egy egész életen át, míg csak nem sikerül fölfalnia. És a legfurcsább az egészben: senki sem látja, csak az áldozat, s az, akit vérségi kötelék fûz az áldozathoz. – Nem mese ez? – Nem mese. Sosem láttam, de az annyiszor hallott leírásokból most rögtön felismertem. Ez a bölénypofa, ez a szüntelenül tátogó, nyíló-csukódó száj, ez az irtózatos fogsor! Sajnos, semmi kétség, Stefano, a colombre téged szemelt ki, s míg csak a vízen tartózkodol, nem fog neked békét hagyni. Hallgass rám: most tüstént visszatérünk a partra, te kiszállsz, s többé nem hagyod el a szárazföldet, semmi áron. Ezt meg kell ígérned. Nem való neked a tengerészélet, fiacskám, nyugodj bele szépen. Egyébként derék ember lehetsz te a szárazföldön is, sokra viheted ott is. Így szólt az apa, s azon nyomban partnak irányította hajóját, visszatért a kikötőbe. Itt hirtelen rosszullétre hivatkozva kirakta a fiacskáját. S már fordult is, röpült a nyílt tenger felé, nélküle. A gyerek ugyancsak zaklatott szívvel maradt a parton, s ott állt mindaddig, míg el nem merült a főárboc csúcsa is a látóhatár peremén. Künn, a mólón s a hullámtörő gáton túl, puszta volt a tenger, tökéletesen elhagyatott. Ám ahogy jobban kimeresztette a szemét, Stefano egy időnként felszínre bukkanó fekete pontocskát pillantott meg a távolban: az „õ” colombréját. Ott körözött, ott úszkált föl-alá, lomhán, kitartóan, s várt reá. Ettől fogva minden úton-módon irtották a gyerek tengerre vágyakozását. Apja az ország belsejébe, a parttól több száz kilométernyire küldte tanulni. S az új környezet hatása alatt Stefano nem is gondolt egy ideig a szörnyre. Mindazonáltal a nyári szünidőt otthon töltötte; s alighogy megérkezett a szülői házba, már égett a türelmetlenségtől; az első szabad percében már szaladt is ki a partra, a móló végibe. Mintegy ellenőrzésképpen, bár alapjában véve fölöslegesnek tartotta a szemlét. Ennyi idő után – még ha igaz is, amit apja mesélt róla – a colombre minden bizonnyal felhagyott az ostrommal. De azért csak maradt, kővé dermedve, dobogó szível. Mert, lám, két-háromszáz méterre a mólótól, a nyílt tengeren, ott úszkált a baljós hal, igen, lassan úszkált föl-alá, időnként kiemelve pofáját a vízből, s a part felé kémlelve: mintha csak azt figyelte volna türelmetlenül, vajon Stefano Roi megérkezett-e végre. Így az ellenséges lény, mely éjjel-nappal vár reá, afféle titkos rögeszméjévé vált Stefanónak. S megesett vele a messzi városban is, hogy az éjszaka kellős közepén arra riadt, nyugtalanság szorítja össze a szívét. Biztonságban volt, persze, több száz kilométer választotta el a colombrétól. S mégis, tudta, hogy túl a hegyen, a síkságokon, erdőkön, mezőkön túl, ott vár reá a cápa. S ha a Föld legfélreesőbb zugába költözik is, a colombre lesben fog állni az oda legközelebb eső tenger tükrén, a végzet eszközének kiapadhatatlan türelmével, engesztelhetetlen makacsságával. Komoly fiú volt Stefano, készséges, jóindulatú, eredményesen folytatta tanulmányait, s alighogy felnőtt, megemberesedett, tisztességes, jól díjazott hivatalt kapott ama város egyik kereskedelmi vállalatánál. Közben atyját elvitte valami betegség, az özvegy pedig eladta a remek vitorlás hajót. Csinos kis vagyon várományosa lett Stefano. Munka, szórakozás, barátok, első szerelmek; immáron kialakította az életét. Ám a colombre gondolata csak nem hagyta nyugton; ama balkörmű ábránd, gyászos és megigéző lidérc; s hiába teltek-múltak a napok, nem foszlott szerte, nem tűnt tova, ellenkezőleg, mintha egyre megátalkodottabbá vált volna. Nagy elégtétel a dolgos élet, a jólét, a nyugalom, de a szakadéknak még nagyobb a vonzása. Betöltvén huszonkettedik esztendejét, Stefano – miután felmondta állását, s elbúcsúzott városi barátaitól – visszatért szülővárosába, s közölte édesanyjával ama szilárd elhatározását, hogy folytatja atyja mesterségét. Az asszony boldogan fogadta fia döntését – Stefano sosem tett neki említést a titokzatos cápáról. Hogy a gyerek odahagyta a tengert a város kedvéért, ezt szíve mélyén mindig a családi hagyomány elárulásának tekintette. Így hát Stefano megkezdte a hajóséletet, s tüstént bizonyságát adta jó tengerészképességeinek: hogy remekül bírja a fáradalmakat, s rettenthetetlen lélek. Járta, járta a tengereket, s a hajója szántotta fehér barázdában éjjel-nappal, ha vihar volt, ha szélcsend, ott settenkedett a colombre. Tudta Stefano, jól tudta, hogy átok leselkedik reá, ítélet, de talán épp ezért nem bírt elszakadni tőle. S rajta kívül senki sem látta a vitorlásról a szörnyet. – Nem láttok arra semmit? – kérdezte időnként a társaitól, a hajó mögött fehérlő barázda felé intve. – Semmit, az égvilágon semmit. Miért? – Nem tudom… Úgy rémlett… – Csak nem colombrét láttál? – tréfálkoztak amazok, s babonásan megragadták a kezük ügyébe eső vasdarabot. – Miért nevettek? S miért fogtok vasat? – Mert a colombre nem kegyelmez. S ha, Isten őrizz, a hajónk után vetné magát, ez azt jelentené, hogy valaki közülünk elveszett. De Stefano nem tágított. Sőt. A szakadatlan veszély, mely nyomába szegődött, mintha csak megacélozta volna akaratát, felszította volna tengerszenvedélyét, növelte volna vakmerőségét a küzdelem s fenyegettetés óráiban. Amikor úgy érezte, hogy már teljesen ura a mesterségének, atyjától örökölt vagyonkáján vásárolt felesben egy teherhajót, melynek azután egyedüli tulajdonosa lett, majd pedig, hála néhány szerencsés fuvarnak, sikerült egy komoly kereskedelmi gőzöshöz jutnia; mind merészebb célok felé tört. De a sikerek, a milliók nem bírták elűzni lelkének ama megátalkodott, gyötrő szorongását; másfelől sohasem csábította a kísértés, hogy eladja a hajót, s visszavonuljon a szárazföldre, új életet kezdjen. Hajózni, hajózni – ez volt az egyetlen gondolata. Alighogy partra lépett egy-egy hosszú út után, máris égett a türelmetlenségtől, hogy tengerre szálljon újra. Tudta, hogy odakint, a kikötőn túl, vár reá a colombre; s hogy a colombre a romlással, pusztulással azonos. Oda se neki. Valami lebírhatatlan belső ösztönzés hajszolta egyre tovább, tengerről tengerre, óceánról óceánra, percnyi nyugodalmat sem hagyva. Míg végül egy szép napon Stefano észrevette, hogy megöregedett, igen, vén lett, vénségesen vén; és senki sem értette környezetében, miért nem hagy fel már azzal az átkozott tengerészélettel, hisz gazdag, nagyon gazdag. Öreg volt hát s boldogtalan, megkeseredett, mert csak futott, futott esztelenül a tengereket által, az ellenség elől való menekülésre tékozolva egész életét. Mert a nyugalom s jólét boldogságánál nagyobb erővel hatott reá mindig a szakadék vonzása. Történt pedig egyik este (pompás hajója épp szülővárosának kikötője előtt horgonyzott), hogy úgy érezte, közeledik halála órája. Magához szólította a másodtisztet, akiben nagyon megbízott, s lelkére kötötte: bármit tesz, ne ellenkezzék, hagyjon mindent rá. Amaz becsületszavát adta. Ez ígéret birtokában Stefano a másodtiszt rémüldözése közepette elmondta a colombre történetét, mint üldözte õt hiába majd fél évszázadon át. – Fáradhatatlanul követett a világ egyik sarkától a másikig – mondta –, olyan hűséggel, melyre a legnemesebb barát is képtelen lett volna. Én most halni készülök. Bizonyára õ is rettenetesen öreg, fáradt immár. Nem lehetek hűtlen hozzá. Azzal elbúcsúzott kedves tisztjétől, vízre bocsáttatott egy csónakot, s szigonnyal fölfegyverkezve beszállt. – Most hát elébe megyek – jelentette ki. Így van ez jól, nem szabad csalatkoznia. De küzdeni fogok, utolsó leheletemig. S már távolodott is a hajótól, gyönge evezőcsapásokkal. A tengerészek, a tisztek s a legénység, szemmel kísérték, míg csak el nem tûnt a víztükör peremén, az éjszaka árnyainak ölelő karjaiban. Az égbolton holdsarló fénylett. Nem kellett sokáig fáradnia. A csónak oldalánál hirtelen fölbukkant a colombre rémületes pofája. – Itt vagyok hát végre, nálad – mondta Stefano. – Most rajtunk a sor! – S maradék erejét összeszedve magasba emelte a szigonyt. – Huhh – nyögött egy keserveset a szörny –, ez aztán hosszú út volt! Megfáradtam ám én is, bele is rokkantam. Mennyit kellett úsznom miattad! S te csak futottál, menekültél. Nem értetted soha, miről van szó. – Miért? … – kérdezte Stefano félig holtan, félig elevenen. – Mert én nem azért üldöztelek, hogy fölfaljalak, amint hitted. Csupán azt a megbízatást kaptam a tengerek urától, hogy adjam át ezt neked. Azzal a cápa kiöltötte nyelvét, s egy tompán villódzó golyót nyújtott át rajta az öreg kapitánynak. Stefano két ujja közé fogta az ajándékot, s alaposan szemügyre vette. Óriási gyöngyszem volt. Tüstént fölismerte. A híres-nevezetes Tenger Gyöngyét tartotta kezében, mely szerencsét hoz annak, aki birtokolja, hatalmat ád, szerelmet s lelki békét. De most már késő volt, késő. – Jaj nekem – ingatta fejét szomorúan Stefano Roi. – Mily elhibázott minden! Sikerült elátkoznom az életemet; s a tiédet is tönkretettem. – Isten veled, szegény ember – szólt a colombre, s mindörökre alámerült a tenger éjfekete mélységeibe. Két hónap múlva egy kis bárkát vetett partra a hullámverés. Néhány halász látta, amint nekicsapódik a meredek sziklafalnak; kíváncsian eveztek hozzá közelebb. Csontváz fehérlett a csónak padkáján, még mindig ülő helyzetben. Az ujjcsontok kis gömbölyű kavicsot szorongattak. A colombre óriás testű, igen-igen ritka hal; félelmetes látvány. Aszerint, hogy melyik tengerben fordul elő, s a tengerpartot miféle népek lakják, különböző az elnevezése: kolombernak is hívják, meg kahloubrának, kalongának, kalubalunak, chalung-grának. Furamód a természettudósok nem ismerik. Olyan is akad, aki azt állítja, hogy nem létezik.

A bodzaillatról

Szia Balázs! Szoktatom szívemet a jelen időhöz. Ha tévesztenék, segíts ki, kérlek! Amikor rólad beszélünk, vagy te foglalod keretbe az életed fontos dolgait, három nagy mágnes köré csoportosulnak az események: ezek az író-költő, a meleg-aktivista és a terapeuta. Évekre való olvasmányt publikálsz a neten, mindegyik témakörben. A Google nagyjából száztízezer találatot ad a nevedre. Kedveled ezt a dalszöveget, hogy „még sohasem találkoztam szakáccsal / de olyan emberrel már igen / aki a vacsoránkat a hozzávalókból összeállította…” Tudjuk, látjuk, hogy több vagy a – hűséggel és szorgalommal betöltött – szerepeidnél. 1969. október 12-én az élet veled egy nagy kalandba kezd, amikor elindul birtalanbalázsolni. A te szavaiddal szólva: „…tollal / félig írt füzettel / indulok szerencsét próbálni / Birtalan Balázs lehessek” (B-változat; 1 691012-2415) Az általános iskolai beiratkozásnál a tanító néni gyanútlanul faggat, hogy „aztán tudsz-e már olvasni?” Amikor igennel felelsz, tovább kérdez: „melyik könyvet olvastad?” „Tizenkét hónap a címe – válaszolod, majd hozzáteszed eredeti stílusodban: – Marsak írta, azt hiszem orosz nemzetiségű…” Óvsz attól, hogy a súlyuknál nagyobb jelentőséget tulajdonítsak a szimbólumoknak. Mégsem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy ez az első könyved az utolsó előtti is, amit ebben az életben kézbe veszel. Mivel a heti zsebpénzedből egy egész dinnyére nem futja, lekuporodsz a járdára és számolsz hosszasan, aprólékosan. Majd összeszedve minden bátorságodat odalépsz a zöldségeshez: – Csókolom, kérek szépen 37 dkg görögdinnyét. És a szomorú kisfiú nem érti, miért nincs se dinnye, se empátia számára. (http://birtalan.blogspot.hu/2010/06/erik-gyumolcs.html) Van lelki erőd, hogy a „Miért tartják Shakespeare-t zseninek?” dolgozati kérdést lecsapd elsőre ezzel a tömör válasszal: „Mert az volt.” – később az Ódáról írt verselemzésedben kifejted, hogy az valójában egy maszturbáció jelképes leírása. Amihez nyúlsz, az rövid időn belül balázsos lesz tőled. Ebből a szempontból mindegy, hogy versírás, bűvészkedés, teológia, honlap készítés, keresztény közösség szervezése, közjegyzői okirat, zsiráftánc vagy terápia a feladat, ami éppen eléd kerül. Mikor lelkesen beleállsz a munkába, azt profi szintre viszed. Kivételes módon tudsz lelkesíteni is a felfedezéseiddel. Az elvevők és meghagyók civilizációi, az erőszakmentes kommunikáció, a meleg szubkultúra, a Harry Potter univerzum, a tranzakcióanalízis vagy meseterápia mind-mind felvillanásai annak a mágiának, ahogy a nyers életet belakod, és számunkra is élhetővé formálod. Amennyire alakítasz minket, legalább olyan mértékben igényled a kölcsönhatást tőlünk. Azért lehetsz éppen ilyenné, mert Feri a fociban mindig a vesztésre álló félnek szurkol; Tomi pedig felismeri „…a Balatonba hullt zsiráftollat” és mesél neked „a piros csíkos hintalóról…” (Művirágok a szimbolizmus oltárára; Mert) Az sem akadály, ha – pilinszkysen szólva – néha „úgy közelítünk hozzád, mint a füvet csipegető tyúk Isten égő csipkebokrához”. Szívesen magyarázol, érvelsz és vitázol. Csak a kétszáz százalékos sebességedet győzzük szusszal. Nem a tudatlanság a legnagyobb ellenfeled, hanem a rosszindulat; illetve ha a tisztességedet kérdőjelezik meg, mert az napokra képes megbénítani. Éjszakákba nyúlóan, időt és energiát nem kímélve beszélgetsz telefonon, chaten és e-mailben; válaszolsz a kérdezőknek, hogy eloszlass tévedéseket és kiállj az értékeid mellett. A gondolat is reménytelen, hogy számba vegyük a temérdek cikket, beszédet, petíciót, liturgikus szöveget, blogbejegyzést, kommentet és az azokra adott megfontolt válaszokat, amiket olykor a pihenésed vagy a párkapcsolatod megrövidítésével alkotsz.

Az Aszalt szilva… fülszövege szerint menekülsz a magabiztos válaszok elől, ugyanakkor elszánt makacssággal kérdezel. És mikor válaszolsz, azt mindig átszínezi a kétely, a bizonytalanság... Az általad végiggondolt és megszenvedett igazságok árnyékában viszont nyugodtan pihenhetünk. Akkor is, ha egy következő nagy futam végén kérdőjelekre cseréled a mondat végi pontokat. Becsületes gondolkodó vagy, aki a tenger felé tekintve csak a folyásirányt nézi, nem a tegnapi, vagy a pár perccel ezelőtti medret. Világos számodra, mikor már túl vagy a kereszténységen, és ezt következetesen vállalod minden fórumon. Nem pillanatnyi fellángolás a részedről, évek kemény munkája, szellemi birkózása alapozza meg. A kétbodonyi, közösségi nyaralás egyik estéjén nagy sétát teszünk kettesben, amikor felnézel az égre, egy kisgyermek ártatlan kíváncsiságával fürkészve a temérdek galaxist, és azt mondod: „most ezek után mondd ki a khalkedóni dogmát…” (Jézus Krisztus isteni és emberi természetéről) Nem csupán formaság vagy politikai korrektség a részedről, ahogy a női emancipációt kezeled. Álságosnak tartod és kevesled a márciusi hóvirágot az egész éves házi rabszolgaságért cserébe. Megrendülsz a Vagina monológok őszinte vallomásán, világgá kiáltod, hogy: A Szent Korona megsértése bűncselekmény. A családon belüli erőszak nem. (http://birtalan.blogspot.hu/2012_06_01_archive.html) Úgy írsz, mintha beszélnél, szinte hallani a hangodat – mondja az ajánló –, aki sokhelyütt otthon vagy. És igen: ezért teheted ilyen bensőséges, egyszerű hangon… A képtelen fordulatokból – ha vívódások és bánat árán is – mégis győztesen tudsz tovább lépni. Így találsz vissza az okiratszerkesztéstől „első szerelemedhez”, a pszichológiához. Okénak tekinted a hozzád forduló embereket, partnerként megosztod velük saját élményeidet. Egy terápiás beszélgetés közben az a freudi elszólás szalad ki a szádon, hogy Amikor én meghaltam, sem apám, sem én nem sírtunk... Nem a tökéletes imidzs helyreállítása kötött le ekkor sem, hanem „hogy komoly gyógyító potenciál rejtőzik abban, ha a terapeuta is megmutatja magát, látni engedi élete bizonyos részleteit, nyíltan felvállalja, hogy ő maga is ugyanúgy úton járó, mint a kliens…” Pedig ettől a mondattól, mint írod: „bármelyik pszichoanalitikus instant orgazmust élne át”. (http://sorskonyvnelkul.blog.hu/2015/09/17/amikor_a_terapeuta_lebukik) A Mi minden nem (Szélesre tárt jelen) sorai között szinte megbújik a „nem vagyok zsidó, de nem vagyok goj se” félmondatod. Aztán a Képnézegetős címűben (Szélesre tárt jelen) – bővebben kifejtve – így látod magad: Az Isten-kérdést rég letudta: a földbe készül, nem az égbe. Egy jobb lelet – s szánni valóan gojként, kipában hajlong az Örökkévaló nevére. Tanulod kibogozni az ősi betűket. Vallásosan, sőt a „nyúlon túl” is egy új időszámítás kezdetét jelenti világlátásodban a Soá tragédiája. Nem tudsz kimaradni belőle, fáj neked. És elemi, kibékíthetetlen felháborodással állsz ellen minden fasiszta, kirekesztő gondolatnak. Ezért választod a búcsúzásod egyik zenéjének a Hatikvát, Izrael nemzeti himnuszát. A meghalásod útját sem tartod privát titoknak, engedsz bennünket az ágyad köré ülni. A Szent Imrében mesét mondasz az egyetlen szögről, amibe kapaszkodva az Ördög ki-be jár… és jót nevetünk kisdiákkori húzásodon, mikor cselesen angolul beszélsz a félig részeg önkéntes rendőrhöz, aki végül elkobozza az orosz munkafüzeted… Van erőd Életvégi interjút adni a Hospice-nak. Meglepetésünkre a riport nagy része az egészségügy és a benne élő orvosok, ápolók, betegek és családtagok helyzetének a javítását célozza. Türelemmel és humorral készítgetsz minket a gyászra; köszönő levelet írsz a kórház vezetőségének; versben köszönsz el a Balatontól. (Márciusban a mólón; http://birtalan.blogspot.hu/) A kerek koszorúkhoz szokott, avatatlan szem megáll egy pillanatra egyedi virágaid fölött. A Halál ereklyéit medálként a nyakadban hordod, hogy emlékezz: a halált legyőzni valójában nem azt jelenti, hogy valamilyen varázslattal megragadod a halhatatlanságot, hanem hogy a halált önként elfogadod, mint az élet részét és nem szöksz meg előle. Te is a halál ura vagy, mert saját életedre már nem mint végső, abszolút értékre tekintesz, amelyet mindenáron meg kell őrizned. Belátod, hogy része vagy a nagyobb egésznek.

(https://hu.wikipedia.org/wiki/A_Halál_ereklyéi) Dupla B monogrammal élére állsz az izmaelita törzsnek – ami attól, hogy virtuális, miért ne lenne valóság?! Rutinod van abban, hogy ha eléd tesznek egy megvonalazott lapot, keresztbe írj rá. Ha nem viseljük Quinn szájbarágós stílusát, ízi verziót fabrikálsz a kedvünkért, sőt versbe sűríted a lényeget: Rímekben tán átadható, mit prózában nem lehet: rohadt sokan vannak az emberek. E sárteke sarában mintegy hétmilliárd hempereg – baszki, ez rengeteg! Zabáltatni ennyi szájat, föleszik a biomasszát: a többi fajt levesükbe belebasszák. Nem az a baj, hogy nem lesznek többé színes madarak. Jut is, marad is szín a Nap alatt. Nem is erkölcsi izé, hogy „mit szól majd a természet”. A természetben egy csupasz Föld is elférhet. Az a gond, hogy sokan hiszik: Minden Fajok Királya a törvény hatályát kizárja. Szent iratokba, csillagokba, köldökükbe révednek. S tévednek. Míg úgy teszünk, mintha az istenek nekünk szarták volna a világot – bolygókat, aranyat, no meg a zsiráfot –, és naponta több tucat fajt végérvényesen felfalunk, egy nap asztalunkra kerül enfajunk. Ismétlem: enfajunk. És meghalunk. Nem károgás, nem is vád ez. Jóslat se: nem vagyok vátesz. Nem ősi prófécia, nem titokzatos titok. Biosz és matek. A túléléshez nem kell para, dogma, csak egy új paradigma. Ez is megvolt hát. Itt hagyom e rímhegyet. Én megyek. (Ne, velő; http://birtalan.blogspot.hu/) Bodzaillat van!

korai sirató

anyám fekszik az ágyán, mikor meglát felül és köszönt / kamaszkorom óta nem beszéltünk ilyen hosszasan és tisztán / összetartozunk a sejtjeink mélyén, az emlékek örvényében / tiszta az arca, viccel magával és a dologtalan lábaival / az élete feladta rejtvényen gondolkozik / most lehetne újra kezdeni, behozni ezt az irdatlan kiesett időt / naponta ideülni mellé és meghallgatni, mesélni egymásnak / de nem kaptunk több dobást / csak ezt a kurta, napfényes búcsúzást / virágot, gyertyát viszünk apánk kopjafájához, az övé helyére is kerül / van, akit alig találunk meg a sírok erdejében, valakit már nem is keresünk / porladoznak csendesen egymás mellett / az autóban dübörög gyermekkorunk / megyek a vonathoz, haza… már saját macskánk van / elvisz a munka, a magam választotta kényszer / pedig anyám ágya mellett van egy szék / talán a lelkében is ott van az a hely, amit csak nekem őriz / lehetnék hűségesebb? / viszem a szemét és az arcát, a beszédem is tőle kaptam / első tanító nénink is már rég a föld alatt van / a falu díszlete kicsit pofásabb, a lakói már odébb álltak / egy-két arc visszaköszön / visz a vonat tovább, az örökségem itt van az ujjaimban / a szókincsemben, a gondolataimban / a földszagú egyszerűség bűvöletében / és abban a békében, amit anyám fotója őriz / találkoztunk végül

Éles kövek közt...

Ha magunk mögött hagyjuk a nagyváros lármáját és felületességét, és megérkezünk a völgybe, akkor megcsap bennünket a szabadság szele, és a hegyekben újra felfedezzük az emberi méltóságunkat. Szikla szikla hátán, kopasz, mégis szép táj. E hatalmas hegygerincek többet kínálnak az érintetlen természetnél: Isten előtti mély csendet. Ha órákon át kirándulunk, észrevesszük, hogy olyan parányiak vagyunk, akár egy apró rovar; új nézőpontból látjuk önmagunk és a világ kapcsolatát. Ijesztő és félelmetes élmény. Nem éppen kies, alpesi táj, legelésző tehéncsordákkal. Csak a moha és egy-két ritka virág él meg ebben a magasságban. Nem hallani mást, csak a guruló kövek hangját, ahogy óhatatlan megmozdítjuk őket. Aztán ott kísér az erős, szakadatlan szél. Ha elhaladunk egy csúcs szélárnyékában, döbbenetes csend száll ránk.

Van valami nemes és boldogító abban, amikor megküzdünk a természettel. Minden testi-lelki képességünkre szükségünk van. Nem hagyhatjuk, hogy a félelmünk legyőzze az értelmünket és ügyességünket. A gyaloglás nagyon fontos útravalót ad az életre. Eleinte csak-csak beszélgetünk a társainkkal, aztán ez pár száz méter után abbamard. Másra kell az energia, mindenki átveszi a haladása sajátos ritmusát, a lépéseit figyeli csupán. Amint a szavak véget érnek, megindul a gondolatok lavinája. [Aztán azok is elülnek, és marad a végtelen, mély csend.] A városban biztosan érezzük magunkat. Ott nem is gondolunk arra, hogy veszélyek leselkednek ránk; magabiztosan mozgunk. Eszünkbe sem jut félni, vagy hogy akár meg is halhatunk. Látszólag mindent kézben tartunk. Ám ez illúzió. Egy baleset, hirtelen betegség vagy korai halál bármikor utolérhet bennünket. Tényleg azt gondoljuk, hogy a sorsunkat tökéletesen mi irányítjuk és a legkisebb részletet is mi határozzuk meg. A hegyekben tett kirándulás folyamatosan a sebezhetőségünkre és a saját korlátainkra figyelmeztet minket. Nem közeleg-e vihar? Leszáll-e a köd? Nálunk van minden szükséges felszerelés (térkép, iránytű, esőkabát…)? Megerősödik a szél? Addig tart a felelősségünk és a hatalmunk, hogy felkészülünk és éberek vagyunk. Minden tudásunk és ügyességünk ellenére semmi másra nem lehetünk befolyással. Ahogy folytatom az utam, tisztábban kezdem látni a dolgokat, mint otthon. Olyan csendes a táj, csak a szelet hallani. A kövek halottak és szürkék. Ősidő óta itt vannak, s még sokáig itt maradnak, akkor is, amikor én már nem leszek… A moha lassan nő. Távol a város kényelme. Abból tudok csak gazdálkodni, ami a hátizsákomban van. Idővel kezdem ismét megtalálni a biztonságomat. Miután felvettem a ritmust, könnyebb a gyaloglás. Boldogító csend vesz körül. A szokásos zaj annyira igénybe veszi máskor a figyelmemet, hogy ott a hirtelen támadt szünet idegesít. Ez a csend más, belső békét ad. Madártávlatból látom a várost, mindent ebből a nézőpontból szemlélek. A rutinszerű zajok és a feszültség elvonják a figyelmünket, ezért jobbára állandó tevékenységbe menekülünk. Szorgosan dolgozunk, mégis elenyésző értéket hozunk létre. A csend mély gondolkozásra késztet. Az izmaim dolgoznak, felveszik a vándorlás ütemét. Ezt a nyugalmat senki és semmi nem veheti el, nem teheti viszonylagossá; közelebb visz magamhoz és a mindennapi életem dolgaihoz. A felismerés csak a kezdet; a nagyobb feladat ezt a felfedezett igazságot életben tartani. (Janne Haaland Matláry: Akit az igazság megtalált c. könyve alapján)

Mese az igazság győzelméről

Az Egyfejű Királyfi elment a Hétfejű Sárkányhoz, és így szólt hozzá: – Otthon a gyűlésen arról beszélgettünk, hogy miért van neked hét fejed. Amikor nekünk csak egy van! Nos? – Így születtem – felelte a Sárkány jóindulatúan. Nekünk sárkányoknak hét fejünk van. – Ez nem mentség – replikázott a Királyfi. Sőt annál rosszabb rád nézve. Mert ha szerezted volna valahol azt a rusnya hét fejedet, akkor ezt talán mi is megtehetnénk. De így reménytelenül egyfejűek maradunk mindörökre! – Minek nektek ennyi fej, ha rusnyának látjátok? Miért irigyled? – Irigyli a nyavalya. Boldog vagyok, hogy csak egy fejem van! – Hát akkor? – Hát akkor még jobban idegesít minket, hogy ezzel a hét fejeddel rontod a közízlést, és elszívod elölünk a levegőt. – Levegőből van elég – mondta a Sárkány. Jut belőle nektek is, nekem is. – Csak egy rossz szagú, Hétfejű Sárkány beszélhet ilyen demagóg módón! – mondta a Királyfi. Hát tényleg nem akarsz olyan szép egyfejű lenni, mint mi valamennyien? Elkülöníted magad? Azt hiszed, hogy különb vagy nálunk? – Nem gondolom, hogy különb vagyok nálatok. Csak egyszerűen így nézek ki. – És hét kalapod is van – vádaskodott tovább a Királyfi. Nekünk meg csak egy. – Ti is vásárolhattok hét kalapot. Sőt hetvenhetet is. – De nem hordhatjuk egyszerre mind a hetet. Te pedig igen. – De nektek nincs is szükségetek rá, mert csak egy fejetek van. Hordjatok minden nap más kalapot. – Elég volt pimaszságból – háborodott fel a Királyfi. De adok neked még egy utolsó lehetőséget, hogy kimagyarázkodj. Mire használod a hét fejedet? – Látod, ez az! – könnyebbült meg a Sárkány. Elárulok neked egy titkot: én mind a hét fejemmel másképp látom a világot. – Micsoda? – ámult el a Királyfi. – Bizony. A világ nagyon nagy és bonyolult. Nem fér be egyik fejembe sem egészen. Ezért mindegyik fejemmel másik oldaláról veszem szemügyre, és más érdekeset fedezek fel benne. – Te szélhámos! Hát nem tudod, hogy az igazság egy és oszthatatlan?! – Ha egy fejjel gondolkozunk róla, akkor igen. De látod, én a hét fejemmel rájöttem arra, hogy annyi igazság van, ahány nézőpontból vizsgáljuk a dolgokat. Mindegyik fejem tud egy részigazságot. A hét együtt tudja az egészet. – Én például szép vagyok és okos és jó és erős? – kérdezte a Királyfi. – Ha ezzel a fejemmel nézlek, akkor igen. – És ha azzal a másikkal? – Akkor például már nem vagy annyira erős, mert vannak nálad erősebbek is. Hozzájuk képest kifejezetten gyenge vagy. – De okos? – Ez a harmadik fejem úgy látja, hogy okos vagy ugyan, de mégis nagyon keveset tudsz ahhoz képest, amit tudni lehet. Akár butának is gondolhatlak. – De szép vagyok? – Nézd, ez a negyedik fejem mindent nagyon közelről lát. Így nem vagy olyan szép. Például nagy lyukak vannak a bőrödön, tele faggyúval és szőrtüszőkkel. Ez az ötödik fejem pedig messziről néz. Olyan messziről, hogy csak egy pirinyó pontnak lát a mindenségben. Így sem vagy szép. – Fantasztikus! De remélem, mindegyik fejeddel igencsak jónak látsz. – Ezzel a hatodikkal – felelte a Sárkány feszengve – az a gyanúm támad, hogy nem vagy mindig jó. Néha hiú vagy, önző és erőszakos. – És milyennek lát a hetedik fejed? – A hetedik fejemmel egyáltalán nem látlak – felelte a Sárkány szomorúan. A hetedik fejem máshová figyel. – Nincs több dobásod, te büdös himpellér! – mondta a Királyfi határozottan. De egy kis műtéttel majd segítek rajtad! (Ezzel levágta a Sárkány hat fejét, csak a legelsőt hagyta meg.) – No, most milyennek látsz? – Furcsa – mondta a Sárkány. Most ezzel az egy fejemmel látlak sokféleképpen. Okosnak és butának, szépnek és csúnyának, erősnek és gyengének, jónak és gonosznak egyszerre. Valószínűleg ilyen vagy. (Ekkor a Királyfi levágta a Sárkány hetedik felét is. Rögtön úgy érezte, hogy tisztább lett a levegő a világon.)

Extra ecclesiam nulla negotium

Az „extra ecclesiam nulla salus” kegyelemtani alaptétel, mely szerint az üdvösség csak az egyházban érhető el. A tétel hagyományos gyökere a Péter első levelében (3,20) megrajzolt kép: ahogy Noé bárkája a vízözöntől való szabadulás eszköze volt, úgy a keresztség is az üdvösség útja. Mivel Jézus a keresztséget egyházára bízta, azért csak azon keresztül érhető el a beteljesedés. Ezt az elvet vallotta több ókori tanító (Antiochiai Ignác, Ireneus és Órigenész is.) Egyesek úgy gondolták, hogy még a pap is elveszti az átváltoztató hatalmat, ha hittagadóvá válik. A nézet indokolta, hogy a csecsemőket minél előbb megkereszteljék, szakítva a korábbi hagyománnyal, amikor a felnőtt hittanulók (katekumenek) felelős döntéssel, szó szerint az életüket kockáztatva csatlakoztak a krisztushívő csoporthoz. Ez a túlbuzgóság vezetett később ahhoz a kitekert logikához, hogy az eretnekeket a saját akaratuk ellenére is meg kell menteni, még ha a lelkükért való tüsténkedés közben a testük oda is veszne. A keresztes harcok nem csak az oszmán hadak ellen folytak Jeruzsálem falainál, hanem egyúttal a dél-francia földön bujkáló valdensek és albigensek megsemmisítésére. Olaszországban még a 19. század elején is erőszakkal elvették a protestáns szülők gyermekeit, hogy megbízható katolikus nevelésben részesítsék őket. Csak II. Viktor Emánuel és I. Umbertó királyok alatt nyerték el a teljes vallásszabadságot. Az újkorban Suárez és Bellarmin már úgy értelmezték a tételt, hogy az ún. vágykeresztség mintájára elég az igaz egyházhoz való tartozás vágyának kifejezése. A mai teológusok (főleg a II. vatikáni zsinat) alapján azt tartják, hogy minden kegyelem, amit a jó szándékú emberek kapnak, valamiképpen kapcsolatos az egyházzal. Tehát aki üdvözül, az egyház kegyelmével üdvözül akkor is, ha formálisan nem tartozik a keretébe. Karl Rahner őket nevezi anonim keresztényeknek. Bár a rahner-i jóval humánusabb megoldás, mint a gyógyító céllal alkalmazott máglya, egyszerre el is fedi az erőszakot, szalonképessé teszi azt. Lehet, hogy csak menteni akarja a tévedhetetlenség homlokzatát, mégsem jó üzenet annak, aki partneri kommunikációra törekszik. Jut eszembe még protestáns koromból az a katolikus imafoszlány, hogy „imádkozunk megtévedt testvéreinkért…” Igyekeztek PC megfogalmazásra; az eretnek helyett találni valami kevésbé bántót. Hát nem sikerült, nagyon nem.

Ez az intolerancia tobzódik mindenhol, amikor az okosak és szépek meg akarják mondani minden polgárnak, hogy hogyan kell gondolkodni, érezni, magyarnak lenni, stb. Hogy mikor kell vásárolni és mikor nem. Álságos vagy szimplán ostoba ez a logika, ami nem védi meg a hívő mentőápolókat, rendőröket, buszvezetőket, légi irányítókat… Soroljam még? Utazni sem létszükséglet, halasztható. Izraelben kaftános úriemberek kövekkel dobálják meg szombaton az autóvezetőket. Persze nem tudni (vagy nem is érdemes), hogy a tóra melyik emberies tanításával takaróznak törvényimádatukban. Mert nekik igazuk van. Semmivel nem értelmesebb, mint az iszlám állam, csak még, vagy átmenetileg nem véres a keze. A nagyok tudják ezt: Roma locuta, causa finita. Magyarán szólva: Oszt jó napot!

Maradandó lakásunk

haza haza / ahogy a bütykös ujjú kis botanikus / mutatott egy messzi világra / ahol emlékezi testét az ágy / arcát őrzi a párna / ahol a virágai nyílnak / ahol a kedvese várja / haza bárhol / véd ölel engem / ha földbe mos a zápor / otthon van minden sejtem / ahol értik arcomon a könnyet / mert velük vagyok mind / s ha félek mind velem jönnek (Birtalan Ferenc: E.T) Apai nagymamám arca már csak fotók alapján hívható elő, az emlékeimből teljesen kifakult. A háza régóta üresen áll, várja a következő lakóját. Húsvét után egy kárpátaljai lánynak ez a vályogház a kilépés az életbe. Tervei vannak vele, képzeletben már berendezi: ablakcsere, egy jó kályha télire, a gázt bevezetni az épületbe és az öreg ásott kutat is ideje lenne már felébreszteni. Akinek háza van, valahol otthon van ebben a világban (mintha ez lenne az életünk hitelesítő pecsétje Tamási Áron után). Pedig az apostolfejedelem, Pál nevében valakik már évszázadokkal előttünk vetették papiruszra (vagy állatbőrre), hogy nincs örök hajlékunk a csillagok alatt:

„Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid 13,14) Oda van a házam a hét szilvafával, 15 év alatt – ameddig magaménak mondhattam – talán 3-4-szer láttam. Nem szedtem a hasznát, Karcsi bátyám 1 liter pálinkáját leszámítva, amit menten tovább is ajándékoztam. Ülök a vonaton, az IC-n kijelölt helyemen. 3 órára váltottam meg. Vajon meddig lakhatok egy saját ingatlanban? Fogy az erre fordítható időm. Jön egy másik tanács generációk távolából… „Azt mondom tehát, testvérek: Az idő rövid, azért akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna, aki sír, mintha nem sírna, aki örül, mintha nem örülne, aki vásárol, mintha meg sem tartaná, s aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük, mert ez a világ elmúlik.” (1Kor 7,29–31) Mintha-létünk akkor tud ideig-óráig megkapaszkodni a véletlenek sziklahasadékában, ha végül sík vidékre érkezünk, megszilárdul a talaj mindkét talpunk alatt. Ha lesz egy elveszíthetetlen lakásunk, otthonunk, fészkünk. „Ó, megvan-e még az az otthon?” – sajdul Radnóti szívébe a Hetedik eclogában. Az a biztonság, amit Isten készített, amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott… (1Kor 2,9) Ha mégis igaz a tékozló fiú példabeszéde, ha mégis van terített asztal, atyai ház, mindenkit átölelő elfogadás… A fizikusok éppen azon a véleményen vannak, hogy az információ nem vész el a fekete lyuk belsejében sem. Ha mégis megmaradunk, ha végül megmarad a szeretet, minden, ami ebből az örök „matériából” épült bennünk és körülöttünk... A folyó nem a régi medrét keresi, hanem a tengert. Tudják ezt a Santiago felé hömpölygő zarándokok, amikor az utolsó 100–50 kilométeren belül mágnesként vonzza őket valami a célba. Aki lép még három-négy napot, a saját szemeivel is megpillanthatja a véget Finisterrében vagy Muxíában. Mert ott is haza érkezünk, a meredek sziklák és a beláthatatlan hullámok éppúgy körülvesznek biztonsággal, reménnyel, mintha ott születtünk volna. (Lehet, hogy ténylegesen ott születünk.) Kell ott fenn egy ország? Ne legyen fenn, inkább benn kezdődjön. Legyen emberléptű, felforgató és elviselhető. Legyenek benne titkok, amik nem őrölnek fel kérlelhetetlenségükkel, legyenek benne gyógyuló sebek, helyreállítható viszonyok, megújuló esélyek. Legyünk otthon az otthontalanságban is, ahol valakire rábízhatjuk magunkat, egész valónkat, ünnepi és viseltes arcunkkal.

Visz a vonat, még helyet is cserélek. megyek a ma esti célom felé, ahol szükség van rám, ahol öröm fakad. Régi otthonaim már valaki másnak adnak védelmet, menedéket szorongásai és félelmei elől. Gurulok át falvakon és városokon, egyik sem az enyém. vendég vagyok ebben a forgatagban. Vajon merre repít majd az utolsó utam? Hol lesz a kiszállás? Olyan sokan átlépték már azt a küszöböt. Talán várnak rám, talán óvó gyengédséggel követik a botladozásomat, mint amikor a kiscicót nézem a szemközti romos ház cserepein futkározni. Annyi kérdőjel, annyi talány. Ha nincs Isten, miért hiányzik annyira? Ha mégis létezik, akkor miért ilyen botrányosan kétértelmű a világa? Ha tudhatnám, hogy van maradandó hajlék… hogy mégis szeretve vagyunk, már a születésünk előtt… hogy minden könnycsepp számít… akkor elmennék érte a világ végére. Mondjuk, éppen oda készülök.

Semmi ágán, mint mindig

A keresztény credo „értünk, emberekért…” kitétele az ember istenítésének előszobája, éppen ellenkező irányú mozgása annak, amit ez a vallás az Isten emberiesítéséről (inkarnációjáról) vall. De ez sem véletlen. Tudatos létünk hajnalán őseink nagy valószínűséggel védtelennek és kiszolgáltatottnak érezték magukat egy ismeretlen, veszélyes világban. Évezredek teltek el, amíg meg tudták győzni magukat, hogy nem tehetetlen áldozatai, hanem uralkodói ennek a világnak. Mítoszaik és vallásaik, kultúrájuk és művészetük segítségével elődeink a perifériáról lassan és fokozatosan a világ középpontjába küzdötték be magukat (legalábbis a képzeletükben, hiedelmeikben). Amikorra az egyistenhit megszilárdult, ez a dogma (vagy mém) szintén egyeduralkodóvá lett. Az tudat, hogy mi vagyunk a világ centruma, két évezreden át alapvető alkotóeleme, pillére volt a nyugati civilizációnak, a középkoron át egészen a modern időkig. Bár gondolhatnánk, hogy időközben különféle agnosztikus áramlatok ezt megkérdőjelezték, ez a hit tovább élt az emberek fejében és szívében, túlélte Galilei, Kopernikusz vagy akár Kepler felfedezéseit. Sőt, túlélte még a 18. századi szkepticizmust és a 19. századi materializmust is. Hankiss Elemér Az emberi kaland c. könyvében idézi Ernest Beckert, aki szerint az emberi élet legfőbb hajtóereje a halálfélelem. Minthogy képtelen elfogadni a halál végzetszerűségét, az ember tragikus helyzete és „a halál rettenete” arra kényszeríti, hogy narcisztikus módon különleges és következésképpen halhatatlan értékként mutassa fel önmagát. Hangsúlyozza, hogy a társadalom alapvető funkciója nem más, mint hogy tagjait ellássa értelemmel teli szerepekkel, és ezáltal segítsen nekik megfeledkezni a Lét ürességéről és életük mulandóságáról. Civilizációnk az élet értelmének, a szabadságnak, az emberiség fontosságának és halhatatlanságának káprázatos tűzijátéka. Ámítás és önámítás, de segít nekünk élni egy olyan univerzumban, amelyben lehetséges, hogy nincs értelem, nincs szabadság, és az ember számára nincs halhatatlanság. Az emberi világot a káosz és az értelmetlenség (értelmezhetetlenség) végső formája, a halál fenyegeti. A vallás „bátor kísérlet” arra, hogy megvédjük magunka e már-már legyőzhetetlen szorongással szemben azzal, hogy rendet vetítünk a világba, és „az egész univerzumot emberileg jelentőségteljesnek tételezzük fel”. A szimbolikus védőszférák léte élet és halál kérdése az emberi közösségek számára. Ha ezek megsérülnek, súlyos spirituális és társadalmi válság alakulhat ki. „Elsőként Kopernikusz alázta meg az embert, kiábrándítván narcisztikus illúziójából, hogy az emberiség lakóhelye a világegyetem nyugvó középpontja. A kozmológiai megaláztatást követte a biológiai, amidőn Darwin véget vetett az emberek hitének, hogy áthidalhatatlan szakadék választja el őket a többi élőlénytől. Harmadikként jött a pszichológiai megaláztatás: az ember, aki már tudta, hogy nem ura a világegyetemnek, sem az élőknek, felfedezte, hogy saját pszichéjének sem ura és parancsolója.” (S. Freud) Ma már a kopernikuszi és einsteini, darwini és freudi forradalmak után kevés indokunk van arra, hogy higgyünk központi helyünkben és fontosságunkban, de akarva-akaratlan még ma is küzdünk ezért a hitért vagy illúzióért. Nem túlzás, hogy az emberek és emberi közösségek egyik legfőbb tevékenysége mindenkor az volt és részben még ma is az, hogy fenntartsa magában ezt a látszatot. Egy civilizáció két nagy korszaka közötti átmenet általában a hagyományos nooszféra összeomlásával és egy új nooszféra fokozatos kialakulásával jár együtt. Az átmenet évtizedeiben-évszázadaiban az emberek nehéz helyzetbe kerülnek. Már elvesztették a hagyományos civilizációjuk védelmét, és még nem találtak menedéket egy új civilizáció szimbólumrendszerén belül. Többé-kevésbé védtelenné váltak az őket körülvevő kaotikus világgal szemben. „A hagyományos társadalmak egyik jellegzetessége a számukra magától értetődő ellentét az általuk lakott terület és az azt körülvevő ismeretlen és meghatározatlan tér között. A terület, amelyen élnek: a »világ« (pontosabban: »a mi világunk«), a kozmosz; a többi már nem kozmosz, hanem egyfajta »másik világ«, idegen, kaotikus tér, amelyben kísértetek, démonok és »idegenek« (akiket a démonokkal és a holtak lelkével azonosítanak) lakoznak.” (Mircea Eliade: A szent és a profán) A lakóhely tehát a társadalom szerkezetétől függetlenül szent volt, mert az a világ tükörképe, a világ pedig isteni alkotás. „Az emberi gondolkodás és tevékenység mintegy természetes és magától értetődő horizontja egészen a felvilágosodás koráig a vallásos, istenhívő alapfelfogás vagy szemlélet volt… Az izraeliták és az újszövetség első generációinak a hívője számára a pogányok vallása jelentette a kihívást – a pogány istenek kultusza, és nem az ateizmus. Ez a vallási és művelődéstörténeti szellemi háttér megmaradt ugyan egészen a második ipari forradalomig, tehát csaknem napjainkig, a korunkat jellemző vallástalanság azonban a felvilágosodással indul történelmi útjára.” (Nyíri Tamás: Mélylélektan és ateizmus) Samuel Beckett Godot-ra várva című drámájában a két főhős (Estragon és Vladimir) megtestesítői annak a helyzetnek, amikor az ember már elvesztette érték- és szimbólumvilágának a védelmét: elvesztette az őt körülvevő nooszférát. Már meg van fosztva az emberi élet minden oltalmazó eszközétől és szimbólumától, a biztonság és remény minden illúziójától. A szereplők meg vannak fosztva az eszmék és a logika kognitív szférájától… már képtelenek megérteni és értelmezni a körülöttük lévő világot. … A társadalom eltűnt körülük, egyedül maradtak egy üres világban. … Elvesztették emberi azonosságukat és méltóságukat… Nincs múltjuk és nincs jövőjük… az üres jelenben, az értelmetlen időtlenségben élnek. Elveztették hitüket és mítoszaikat is. Az Édenkert sivár pusztává vált körülöttük… Estragon megpróbálja felakasztani magát, de már nincs lehetőség a méltóságteljes halálra sem: az ág leszakad alatta. Mi történik akkor, ha egy emberi közösség körül leomlanak vagy megrendülnek azok a szimbolikus szférák, amelyek a biztonság, a szabadság és az értelem világát teremtik meg az ember számára ebben az univerzumban? Hogyan hordozható el ép elmével és lelkülettel az a gondolat, hogy „elhanyagolható tényezők” vagyunk egy süket és hideg világban, csak kapaszkodunk a mindenség peremén.

Megosztás

Gyertya

Sokan meg vannak arról győződve, hogy az életük jobb lesz, ha férjhez mennek, ha megszületik az első gyerekük, vagy ha megszületik a második. Aztán meg azért frusztráltak, mert a gyerekek túl kicsik még ehhez vagy ahhoz és azt gondolják, hogy a dolgok jobban mennek majd, ha felnőnek. Folytatásként kamaszkori viselkedésük miatt elkeseredettek; biztosak abban, hogy boldogabbak lesznek, mikor ezen a korszakon túljut. Azt gondolják, az életünk jobb lesz, ha partnerünk megoldja a problémáit, ha végre kocsit cserélnek, ha csodálatos nyaralásaink lesznek, ha nem kell majd dolgozni. De ha most nem kezdünk el boldog és teljes életet élni, akkor mikor? Mindig lesznek különböző nehézségeink. Legjobb ezt elfogadni és elhatározni, hogy boldogok leszünk, akármi történjék. Alfred Souza mondta: „Sokáig abban a hitben éltem, hogy a valódi, igazi életem még csak most fog elkezdődni és az ehhez vezető úton mindig voltak megoldásra váró akadályok: gúnyos meg nem értettség, időigényes tennivalók, még nem törlesztett kölcsönök. Aztán kezdődik a valódi élet! Végül megértettem, hogy ezek az »akadályok« a valódi élet.” Ha ilyen módon elfogadjuk a dolgokat, az segít megérteni, hogy nincs egy olyan módszer, ami a boldogsághoz elvezet, mert a módszer maga a boldogság. Következésképpen élvezzük ki az élet minden pillanatát és élvezzük még annál is jobban, ha megoszthatjuk egy számunkra kedves emberrel a ritka pillanatokat és emlékezzünk rá, hogy az idő nem vár senkire. És akkor biztosan nem fogunk arra várni, hogy majd ha vége lesz az iskolának, majd ha elkezdődik az iskola; majd ha lefogyok öt kilót, majd ha sikerül felszedni öt kilót; majd ha gyerekem lesz, majd ha végre kirepülnek a gyerekek; majd ha dolgozni fogok, majd ha végre nyugdíjba megyek; majd ha férjhez megyek, ha végre elválok... Nem várjuk a péntek estét, a vasárnap reggelt, az autócserét, a házvásárlást. Sem a tavaszt, a nyarat, az őszt, a telet, sem az élet végét és egy újjászületést, hanem eldöntjük magunkban, hogy nincs az életben jobb pillanat a boldogságot „elkezdeni”, mint ez a pillanat. Az életöröm és a boldogság nem úti célok, hanem maga az utazás.

Néhány ötlet mára: – dolgozz úgy, mintha nem lenne szükséged pénzre, – szeress úgy, mintha nem fájna a csalódás, – táncolj úgy, mintha senki se látna. Most próbálj meg válaszolni ezekre a kérdésekre: – Sorold fel a világ öt leggazdagabb emberét! – Sorold fel a világ öt legutóbbi szépségkirálynőjét! – Sorolj fel tíz Nobel-díjast! – Sorolj fel tíz Oscar-díjas színészt! Hogy megy? Rosszul? Ne aggódj! Senki sem emlékszik így a tegnap legjobbjaira. A tapsviharok elmúlnak, a trófeák beporosodnak, a győzteseket elfelejtjük. Most ezekre a kérdésekre próbálj válaszolni: – Sorolj fel három jó tanárt, aki segített neked azzá válni, aki lettél! – Sorolj fel három barátot, aki a nehéz időkben melletted állt! – Mondj olyan embert, aki azt éreztette veled, hogy különleges vagy! – Sorolj fel öt embert, akikkel szívesen töltöd az idődet! Hogy megy? Jobban? Azok az emberek, akik az életünket különlegessé teszik, nem feltétlenül a leggazdagabbak, vagy a legnagyobb díjak nyertesei. Viszont aggódnak értünk, törődnek velünk és mellettünk állnak minden helyzetben. Töprengj el rajta egy pillanatra, milyen rövid az élet! Te mit akarsz tőle? Ki vagy te? Ha megengeded, segítek válaszolni erre a kérdésre. Valószínűleg nem vagy a nagy- és közismert hírességek egyike... Jó néhány évvel ezelőtt a Seattle-i paraolimpiai játékokon kilenc atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében. A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi nyolc versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki megállt és visszafordult... mindegyikük. Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a kilencen összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet. Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem. Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani. Egy gyertya nem veszít semmit, ha meggyújt egy másikat. Ezek az egyszerű mondatok maguktól értetődőek tűnnek a számunkra. Néha-néha úgy elmerülünk a tevékenységünkben, hogy közben szem elől tévesztjük, miért is tesszük mindezt.

Önéletrajz leporolva

Októberben lesz négy éve, hogy leblogoltam Szögjal Rinpocse: Önéletrajz öt fejezetben c. írását (Tibeti könyv életről és halálról). A kamínóra készülve most kevéssé szomorú kontextusban került elő újra. A kamínó alapélménye, hogy elhagyjuk (egy időre) a megszokott útjainkat, szertartásainkat, beidegződéseinket. Búcsút intünk a rutinnak, hogy találkozzunk valami újabb, tágasabb valósággal. A másik utca akkor válik vonzóvá számunkra, amikor az unalomig ismételt kísérleteink sem vezetnek sikerre, valami hiányzik még a teljes öröm és béke megtapasztalásához. Ez a hiány nem valamiféle műhiba! A lelki immunrendszerünk jelzése. Amikor hiányunk van a csendből, elszakadunk éltető mélységeinktől, akkor megszólal bennünk egy vészcsengő: Állj meg! Nézz szembe magaddal és a múltaddal!

Aki az úton van, már a helyén van. Hogy az út elején, közepén vagy a végén, az nem számít.

Ne zavard a zajt!

Egy éjjel Brúnó testvér imádkozni akart, de egy kecskebéka brekegése megzavarta. Sikertelen volt minden kísérlete, hogy a zajt figyelmen kívül hagyja, ezért aztán lekiabált az ablakából: – Csendet! Éppen imádkozom. Tudnunk kell, hogy Brúnó testvér szent volt, ezért aztán a parancsát azonnal teljesítették. Minden élőlény visszatartotta hangját, hogy imádkozásra alkalmas csend legyen. Ekkor azonban egy másik hang zavarta meg Brúnó imáját, egy belső hang, ami így szólt: – Lehetséges ám, hogy Istennek legalább annyira tetszik a béka brekegése, mint a te zsoltáréneklésed. – Ugyan mi örömet lelhet Isten ennek a békának a brekegésében? – vágott vissza megvetően Brúnó. De a hang nem adta fel olyan könnyen: – Ha nem tetszene Istennek, akkor miért teremtette volna meg ezt a hangot? Brúnó elhatározta, hogy a végére jár a dolognak. Kihajolt az ablakán, s kiadta a parancsot: – Énekelj! A kecskebéka ütemes brekegése betöltötte a levegőt, amihez tréfásan csatlakoztak a környékbéli békák is. S hangjuk már nem borzolta Brúnó idegeit, mert ahogy figyelmesen hallgatta őket, felfedezte: ha nem akar ellenállni, ez a zene valójában gazdagabbá teszi az éjszakát. Ezzel a felfedezéssel Brúnó szíve eggyé vált a világmindenséggel, és életében először ráébredt arra, hogyan is kell imádkozni. (Anthony de Mello SJ: Szárnyalás, Imádság)

Amikor kivonulsz a világból, hogy távolságot vegyél a hétköznapi gondoktól, azok nem engednek el egykönnyen. A természet csöndje sem jár automatikus ellazulással. Ott dübörögnek benned a munkahelyeden hagyott feladataid, az el nem varrt beszélgetések, csonkán maradt tervek és művek rémképei. A múlt szomorú árnyai és a várható viharfelhők között próbálsz egyensúlyozni, reménytelenül. Vagy régi dolgokon rágódsz, vagy a kismerhetetlen és talányos jövőben csatangolsz. Mindkettő elszakít a jelentől, amiben tevékeny maradhatsz. A zaj lehetőséget is kínál a számodra. Alkalom, hogy visszatalálj az itt és most világába. Vedd észre, hogy mi történik veled, benned és körülötted. Hagyd, hogy a gondolatok, mint játékos kiskutyák megtelepedjenek a lábadnál, aztán engedd őket útjukra. Ne marasztald egyiket se, ha tovább szeretnének állni. Ez az ütem lassan összeáll, és a zűrzavarból kellemes dallammá érve betölti az éjszakád.

Egy porszemcsén élünk, a napsugárban függve

Újraforgatták minden idők legnépszerűbb ismeretterjesztő sorozatát, a Kozmoszt. Egy ideális világban Carl Sagan – a korabeli műsor vezetője – kézen fogná az egész emberiséget, és körbevezetné az univerzumban, így mindenkiben tudatosodhatna, mennyire szerencsés, hogy ennyi izgalmas felfedezni való veszi körül. Sagan már akkor a globális felmelegedés elleni harc hirdetője volt, amikor az amerikaiak még az olajválság miatt aggódtak, és igazán lélegzetelállító eszközt talált arra, hogy megértesse a világunk törékenységét. Ő volt az, aki rávette a NASA-t, hogy az 1977-ben felbocsátott Voyager-1 kameráját fordítsák a Naprendszer belseje fele, amikor az űrszonda már nagyjából hatmilliárd kilométernyire járt, és így készítsenek képet bolygónkról. A szemcsés fotón egy halványkék pötty látszódik, Sagan szerint azonban ez a tökéletes kép arra, hogy megértsük, mennyire ostoba dolog az emberi beképzeltség.

A Voyager felvételét kísérő szöveggel is olyan meggyőzően jelölte ki a helyünket, ahogy csak ő tudta: „Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden szupersztár, minden legfőbb vezér, fajunk történelmének összes szentje és bűnöse ott élt – azon a porszemcsén, a napsugárban függve.” Carl Sagan már nincs velünk. Sagan egyik legnagyobb rajongója, Neil DeGrasse Tyson kapta meg a feladatot, hogy újraforgassa a Kozmoszt egy olyan generációnak, amelynek a tudományos vizuális kultúrájában már megszokott helye van a Hubble-űrtávcső képeinek. Tyson is osztja Sagan meggyőződését, hogy a kozmikus perspektíva lehet az, amely megmentheti a Földet és az emberiséget is. „Azok az emberek, akik igazán felfogják a kozmikus perspektívát, soha nem fognak háborúba vezetni embereket. Mert ez egyszerűen nem történhet meg. Ha megvan a kozmikus perspektívánk, és itt ez a kis Földnek nevezett porszem, akkor azt kérdezzük, ’Mégis mit akarsz csinálni? Itt vagy, egy képzeletbeli vonal egyik oldalán a homokban, és meg akarod ölni az embereket a túloldalon, miért is?’ A kozmikus perspektívát nem hordozza magában elég ember ebben a világban. Pedig az egész életünket megváltoztatná.” Amikor 2008-ban a Time magazin arról kérdezte, univerzummal kapcsolatban mi a legmeghökkentőbb tény, amelyet megosztana az emberekkel, Tyson készen állt a zsigerekig ható válasszal: „Amikor felnézek az égre, és igen, tudom, hogy részei vagyunk ennek az univerzumnak, hogy benne vagyunk az univerzumban, de talán ennél a két ténynél sokkal fontosabb, hogy az univerzum bennünk van. Amikor ezen gondolkodom, felnézek az égre – sokan kicsinek érzik magukat, mert az univerzum nagy, és ők kicsik, de én nagynak érzem magam, mert az atomjaim azokból a csillagokból jönnek. Tudom, hogy a testemet alkotó molekulák a kozmoszban zajló eseményekben születtek. Ezzel a felismeréssel a legszívesebben megragadnám az embereket az utcán, és megkérdezném: Hallottatok erről?” origo.hu

Megosztás

Az elveszett szentség fosztogatói

A zarándokokat a veszélyes út megtételére a Jézus és tanítványai (Szűz Mária vagy más bibliai személyek) életével, illetve személyével kapcsolatos helyek felkeresésének vágya ösztökélte. Ezeken a helyeken tartózkodni különleges élményt jelentett; a zarándokutat a vezeklés és a bűnöktől való megtisztulás egyik formájának is tartották, és áldást, bocsánatot, gyógyulást reméltek tőle. Már a 2. századtól megtekinthették az Úr születésének barlangját és Jézus életének helyszíneit. Itt részesülhettek a szent helyeket őrző szerzetesek áldásában. Az ereklyetiszteletet szinte egykorú a kereszténységgel: a katakombák síremlékei, a vértanúk holttestei fölött emelt oltárok bizonyítják, hogy már az első századokban vallásos kultusz övezte a szentek ereklyéit. A Szent Polikárp vértanúságáról szóló feljegyzések 165 környékén úgy tudósítanak, hogy „a csontok néha nagyobb értékkel bírnak, mint a drágakövek”. A keresztényüldözéseket megszüntető Constantinus császár anyja, Szent Ilona a zarándokok példaképe lett. 326 és 328 között maga is elzarándokolt a Szentföldre. Jeruzsálemi látogatásának idején a Templom-hegyen még Hadrianus szobra állt. A legendák szerint a császárné fedezte fel a Golgotát (Jézus megfeszítésének a helyét). Origenész (185–253) görög teológus már egy évszázaddal korábban írt a zsidó hagyományról, mely úgy tartotta, hogy a Golgota (latinosan Kálvária) valójában az első ember, Ádám sírjával egyezik meg. [Ettől a kortól nem idegen az allegorikus ábrázolás- és látásmód: mivel Jézus megváltó áldozata időben korlátlan, visszamenőleg az első emberpárig, és jövőbe mutatóan a világ végéig ható erő.] 335-ben itt kezdték el építeni a Szent Sír templomot, mely épületet a történelem viharai többször leromboltak és újjá építettek. Jeruzsálem bevétele után is így történt: 1099-ben, az első keresztes hadjárat végén.

Az ereklye latin eredetű szó (hátrahagyott dolog, maradvány), eredetileg fontos történelmi eseményekkel, szent személyekkel kapcsolatos földi maradványokat, tárgyakat jelentett: testrészeiket, csontjaikat; tágabb értelemben mindazon tárgyakat, melyekkel érintkeztek (a ruhák, kínzó eszközök, stb.). Tiszteletüknek két forrása van. Az egyik általánosan emberi, amely minden népnél megtalálható, hogy az elhunyt szeretteink maradványait és hagyatékát tisztelettel övezzük. A másik az a speciális keresztény hit, hogy a szentek Isten boldog örökkévalóságában élnek, így ők az irántuk tanúsított tiszteletünkről tudomást vesznek, értünk közbenjárók (segítők) lehetnek. A vallásos ereklyetisztelet magánál az ereklyénél nem állhat meg; a hívő mindig magát a szentet tiszteli, akit Isten közelségében hisz, és akivel hite szerint belső lelki összeköttetésben él (a „szentek közössége” által). Ezért mondta ki dogmaként a tridenti zsinat, hogy a szentek ereklyeinek tisztelete helyes és üdvös dolog. A keleti egyházban már a 4. században szokássá vált, hogy az egyes csontokat, levágott tagokat, az edénybe gyűjtött vért külön ereklyetartókba tették és a templomokban helyezték el, sőt adományozták is egyes személyeknek. A nyugati egyházban ez a szokás a 6. század végéig szigorúan tiltva volt, a templomokban az oltárok alatt a szenteknek egész, csonkítatlan holttestei nyugodtak; a szentek sírjáról egy-egy követ vittek magukkal, vagy a koporsójukhoz érintett tárgyakat. Lassanként a nyugati egyházban is szokássá vált a szentek csontjainak szétszedése, hogy így a folyton szaporodó templomok ereklyéket kapjanak. Mert ősrégi szokás szerint oltárt csak vértanúk (az 5. század elejétől kezdve egyéb szentek) maradványai fölött emeltek. Ma is egyházi szabály, hogy minden oltárban legalább 2 szentnek – kik közül az egyik vértanú – ereklyéi legyenek elhelyezve. Amint megkezdődött a szentek csontjainak szétszedése, kezdetét vette azoknak az adományozása is, megnyitva ezzel a visszaélések útját. Ezek megakadályozására az 1215-ben tartott lateráni zsinat határozata szerint a pápa engedélye nélkül új ereklyék nyilvános tisztelet tárgyává nem tehetők. A tridenti zsinat határozata szerint az egyes egyházmegyékben a megyéspüspök engedélye nélkül semmi ereklye nem helyezhető ki nyilvános tiszteletre. Rómában 1689-ben egy külön kongregációt alapítottak (S. Congregatio Indulgentiarum et S. Reliquiarum), melynek egyik főfeladata az ereklyék hitelességét megállapítani s az egész világ templomai számára ereklyéket szétküldeni. Kiközösítés terhe alatt tiltották a római katakombákból engedély nélkül bármilyen kis ereklye elvitelét.

Mivel a szent iratok tanúsága szerint Jézus testben támadt fel és negyven nappal később a mennybe ment, az ő csontjai hiányoznak az ereklyék sorából. Számos olyan ereklye van azonban, amelyet vele kapcsolnak össze. Ezek közül a leghíresebbek talán a torinói lepel, amelyet a testét borító halotti lepelnek tartanak, és a Szent Grálként ismert serleg, amiben keresztre feszítésekor a vérét fogták fel. További ismert ereklyék: • a Szent kereszt darabjai és egy ortodox kolostorban őrzött Vádcímtábla (titulus crucis) az INRI felirattal; • a Keresztre feszítés köve (1804-ben, Konstantinápolyba való szállítása során a tengerbe veszett); • a Lombardiai öntöttvas korona és Constantin zablája, melyeket a keresztre feszítéshez használt szögekből készítettek; • a Szent fityma, Jézus körülmetélésekor levágott előbőr; • a Végzet dárdája, amivel Jézus oldalát átszúrta a római katona (Jn 19,34); • a Töviskorona, melyet a gúnyolódó katonák helyeztek Jézus fejére a keresztre feszítése előtt; • a Szent kehely, melyet Jézus az utolsó vacsorán használt; • Veronika kendője, mellyel Jézus homlokát törölte le, mikor Jézus a keresztet vitte; • Jézus varratmentes palástja, amit a trieri Szent Péter-dómban tartanak; • Jézus levelei, melyekben udvariasan elutasította Edessza királyának, Abgárnak a meghívását; • a Nem kézzel készült ikon, amit Jézus Abgárnak küldött a leprája gyógyítására; • a Szent köldökzsinór, Szent könnyek, Szent tejfog… A keresztények különös érdeklődése a sírok és az eltemetett testek iránt több hasonlóságot mutat az őskori halottkultuszokkal és a kelta szokásokkal, mint a nagy monoteista vallásokkal, a judaizmussal és az iszlámmal. Ennek a fokozott figyelemnek a forrása az a hit lehetett, mely a Biblia utolsó írása, a Jelenések könyve lapjaira támaszkodik. Az utolsó ítélet előtti eseményként várták a halottak feltámadását (20,11–15). Furcsa áthallás a zsidó hithez az a szokás, hogy hívő izraeliták az Olajfák hegyén létesített temetőt választják „örök” lakóhelyül, a templomhegy felé tájolt sírokkal. Abban a reményben teszik ezt, hogy a Messiás eljövetelekor, mikor majd talpra állítja őket, arccal az ő irányába forduljanak mindannyian.

Mindig sokan kételkedtek az ereklyék valódiságában. Erasmus például ironikusan megjegyezte, hogy ha az Igaz kereszt szilánkjait összegyűjtenénk, akkor láthatnánk, hogy Jézus keresztfája tulajdonképpen egy egész erdőség volt. Van ebben valami eredendően emberi vonás; önmagunk és biztonságunk fenntartása érdekében szeretnénk lecsapolni a szentséget. Kapaszkodnánk az aranykor felhőibe, amikor harmóniában éltünk magunkkal és a környezetünkkel. Kifejezőbben – és nem csupán képletesen – szólva: meg akarjuk ragadni az Isten lábát. Ez a törekvés a reformáció korára már olyan túlzó fokra jutott, hogy Luthernek szinte nem adatott más út, mint asztalt dönteni és kategorikusan elzárkózni ettől a célját tévesztett kultusztól.

Álom-zsiráf

Vagy azért, mert pár napja láttuk őket az Állatkertben... vagy azért, mert a tavaszi tánctanfolyam résztvevőivel levelezek... vagy... Szóval azt álmodtam, hogy éppen zsiráftréninget tartok, ahol a megakadt élethelyzetet a gyúrótáblán leragadt tészta jelképezte. Amikor felkeltünk, hogy ezt eljárjuk a szőnyegen, valaki jegyzetelni kezdett. Akkor - álmomban - három érvem volt, hogy arra, hogy inkább figyeljen és fejben rögzítse a történteket. (1) Amikor elkezdünk zsiráfozni, még nincsenek kiérlelt mondataink. A szituációk megjelenítésének és eljátszásának a technikája abban segít minket, hogy meg tudjuk állítani az életünk filmjét, és ha szükséges, akkor kockánként elemezhetjük azt. Ezért a le- vagy feljegyzendő mondataink percről-percre gyúródnak (innen a tészta?) változik a tartalmuk és a formájuk egyaránt. (2) Amennyiben eljutunk a végére (és beáll a megnyugtató csend), akkor sem egy varázsigét kapunk, ami bármilyen szituációban bevethető, tekintet nélkül a szereplők kilétére. Egy modell nem a világ, "csak" segít eligazodni benne. (3) Feltéve, de meg nem engedve, hogy megtaláltuk a bölcsek kövét - az sem lenne életszerű, ha ezt papírról (vagy fejből) idéznénk. A zsiráflét ereje éppen a frissessége. A pillanat sűrűjében felelősen "improvizál" a megismert szabályok figyelembe vételével. Aztán felébredtem... És most indulok a napomra, mert már meg(fel)kelt a saját tésztám. ;)

Templomosok és zarándokok

A templomos lovagrend (latinul milites templi) az egyik leghíresebb keresztény harcos szerzetesrend volt. 1118-ban, keresztes lovagokból szerveződött, akik életüket a Szentföld zarándokai védelmének szentelték. A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom egy szárnyát adományozta nekik. Lakhelyük után nevezték őket a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak: Fratres Militiae Templi. Clairvaux-i Bernát 1132 és 1135 között megalkotta a rend szellemi programját összefoglaló, Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae (A templomos lovagokhoz: az új lovagság dicsérete) című írását. A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi pálosok. Egy pápai bulla a templomosokat a püspökök kegyelmi jogával ruházza fel; birtokaik minden üldözött számára menedéket jelenthettek. Kasztília és León együttesét 24 körzet alkotta – az ide tartozó erődök és keresztes várak a Santiago de Compostelai zarándokút vonalán sorakoztak.

Az utak összekötötték a keresztes várakat, ahol az utazó bármikor megpihenhetett; egyszerre nyújtottak menedékhelyet és vendégfogadót. Ebben a korban a vendégfogadás kötelezettségét szigorú előírások szabályozták. Ha a zarándok elhagyta az északára menedéket nyújtó kolostort, vállalnia kellett az út minden veszélyét. Az egyik legveszélyesebb a törvényen kívüliekből összeverődött rablóbandák támadása volt. A mocsarak, erdők, vadállatok s főleg a paraszti vagy nemesi rablóbandák miatt a középkorban óriási gondot jelentett a közlekedés, a személy és teherszállítás egyaránt. Aki útra kelt az életét vagy legalábbis a magával vitt vagyontárgyakat kockáztatta. Csak az élvezhetett bizonyos fokú védelmet, aki valamiféle hatalomhoz tartozott. A templomosok házai általában elég közel voltak egymáshoz; a keresztes várak többnyire gázlók vagy hidak közelében, illetve az utat megszakító folyó két partján helyezkedtek el. A zarándokmeneteket felfegyverzett lovagok kísérték, e védelmi szolgálatuk még a kereskedők konvojaira is kiterjedt. A nyugati világ embere komoly spirituális jelentőséget tulajdonított a zarándokhelyek védelmének. A Szentföldet, amelyet hite szerint Isten fiának lába érintett és vére öntözött, ahol eltemették, hogy harmadnapra feltámadjon a halálból, mindenáron meg akarta óvni a „hitetlenektől”, akik – így gondolta – megszentségtelenítik azt a jelenlétükkel. Legalább ilyen fontos volt számára az is, hogy a keresztény zarándokok biztonságban jussanak el úti céljukig. A templomos lovagok rendje ideális hely volt a latin egyház tagjai számára, hogy vezekeljenek bűneikért, ezáltal visszakerüljenek Isten szeretetébe, és haláluk után a mennybe jussanak. Szilárdan bíztak abban, hogy az elszenvedett mártírhalál jutalma az azonnali üdvözülés lesz. Az élet abban a korban rövid volt és bizonytalan, a nép széles rétegei számára az örök élet ígérete jelentette az egyetlen támaszt, mely elviselhetővé tette az e világi létezés nyűgeit. Csatában, hősként meghalni és fennmaradni a közösség emlékezetében sokkal vonzóbb volt, mint napestig robotolni, éhezni, majd kimúlni valami ragályos betegségtől.

De nem minden indíték volt ilyen emelkedett. Azokat, akik nem örököltek birtokot és vagyont, az érvényesülés vágya vezette. A rend tagjaként bárki kibontakoztathatta képességeit, és alacsony származása dacára is jelentős hatalomra, befolyásra tehetett szert. A kívülállók szemszögéből a templomosok kényelmes életet éltek: a rend etette és ruházta őket, ami ebben az időben nem volt szokványos a fegyverforgatók körében. Minden bizonnyal akadtak olyanok is, akik csak világot akartak látni, vagy a szent helyekre voltak kíváncsiak. A templomos rend korai szakaszában a testvérek nem fogadtak soraikba olyan személyeket, akiket a keresztény egyház vétkeik miatt kiközösített; a kívülállók azonban úgy ítélték meg, hogy a lovagok képesek „megtéríteni” a bűnöző életmódot folytatókat, és rendre hozzájuk irányították őket. Bernát, a ciszterci rend főapátja, a templomosok egyik legkorábbi patrónusa az 1130-as években feljegyezte, hogy „Hitetlenek, leányrablók, szentségtörők, gyilkosok, esküszegők, házasságtörők és más gonosztevők indultak a szentföldi szaracénok ellen, ami kétszeres áldás: a helybeliek végre megszabadultak tőlük, a Jeruzsálemi Királyság frankjai pedig jó hasznát veszik a segítségüknek.”

Az európai ítélőszékek gyakran küldtek elítélt lovagokat Jeruzsálem védelmének megerősítésére. 1224-ben például maga a pápa (III. Honorius) ajánlott a nagymester figyelmébe egy bizonyos Bertran lovagot, aki egy püspök megöléséért hétéves szolgálattal vezekelt a rendben. A templomosok a pillanatnyi szükségelteknek megfele-lően zsoldosokat is alkalmaztak, és ugyanúgy fizettek nekik, mint bármely munkaadó. Noha a lovagtestvérek vállvetve küzdöttek a keresztesekkel, ők maguk nem voltak azok. A kereszteseket csak ideiglenes eskü kötötte, míg az ájtatos ordók tagjai egész életre elkötelezték magukat. A templomosok az utak kiépítésével s az utak mentén a pihenőhelyek, vendégfogadók, raktárak felállításával a biztonságos árucseréhez szükséges feltételeket akarták megteremteni. Ebben a korban a váltópénz fémből készült, a fém pedig nehéz, nagyobb pénzösszeg szállításához többnyire igavonó állatokra volt szükség. A kockázat csökkentése érdekében birtokaik egész területén bevezették a váltólevél rendszerét; a megbízó a „fémet” letétbe helyezte valamelyik keresztes vár raktárában. A vár könyvelője e letét ellenében kiállított egy váltólevelet, amely egy másik keresztes várban volt érvényesíthető. A bankjuk olyan megbízhatóan működött, hogy egy idő múlva, akinek volt valamilyen megtakarítása az a templomosok felügyeletére bízta azt. Több püspökség is náluk helyezte el a vagyonát. Franciaország királya a rend párizsi szerzetes házában tartotta kincstárát. Mivel a rend könyvelői kiválóan értettek az adók kezeléséhez, a király nemegyszer a rendet bízta meg a királyi adók behajtásával. Pénzbőségük lehetővé tette, hogy kölcsönzéssel is foglalkozzanak. A rendelkezésükre álló összegeket mindig birtokvásárlásra fordították. Ez a területnövekedés rövid időn belül olyan méreteket öltött, hogy Szép Fülöp – alig valamivel a rend letartóztatása előtt – dekrétummal próbálta megakadályozni a további vásárlásokat. 1307. szeptember 14-én IV. Fülöp elrendelte, hogy tartóztassák le a királyság összes templomosát. Egyre növekvő hatalmuk súlyosan fenyegette a fennálló érdekviszonyokat. Végül rágalomhadjáratot indított ellenük és hamis tanúkat keresett eretnekségük és erkölcstelenségük bizonyítására. Ezek a tanúk többnyire a rendből kizárt szerzetesek voltak. A templomosokat kínvallatással akarta rávenni, hogy az ellenük felhozott vádakat beismerjék. 1314. március 18-án Jacques de Molay nagymestert, aki nyilvánosan visszavonta korábbi vallomását, az Ile de la Cité csúcsán, mint eretneket és visszaeső bűnöst, máglyára vetették.

Három lépés karácsonyra

1. Megbékélés az idővel Burgos és León között a zarándokút egy fennsíkon vezet, ami olyan sima, mint az asztal lapja. Órák telnek el vég nélküli gyaloglással, és a cél nem közelít egy jottányit sem. Ez a Meseta. Könnyen elveszítem az időérzékem. Minden határtalan térré tágul, csak megyek előre, mégis minden egyforma marad. Mintha egy irreálisan lassított világba csöppentem volna. Semmi vagyok ebben a végtelen horizontban. Az idő (a dolgok logikus egymásutánisága) tud hiányozni is. Korábban szinte egyedüli ellenfelemként tartottam számon a múló percek özönét. Korlátoz, fogva tart az órák, napok és évek kérlelhetetlen malma. Közben elvesznek barátságok, kedves szórakozások. A képességeim kibontásának lehetőségeit csak morzsolgatom lyukas kezeim között. Szinte keresztül folyik rajtam az élet, anélkül, hogy komolyan megérintene. Gigantikus ellenféllé dagadt számomra az IDŐ. Egy rablóvá, aki elragadja az életemet, a lehetőségeimet és a szeretteimet. A minap találkoztam egy érdekes megfogalmazással Farkas József, néha református lelkész tollából: az idő nem ellenfél, hanem raktáros. az emlékezés teljességében megőrzi a múltat, amíg az örök jelenné nem sűrűsödik.

2. Testi-lelki bemosakodás Santiagóhoz közeledve növekszik a forgalom, vele karöltve a zaj, a füst és a káosz is. Külön erőfeszítést igényel, ha valaki legalább az utolsó magaslaton, Monte do Gozo hegyén szeretné megélni a beérkezettek örömét és háláját. A zsoltárokban is megjelenik ez képszerűen, amikor a zarándokok megpillantják a szent várost, Jeruzsálemet (Zsolt 122,1–4). A nyugat felé tartó zarándokok szintén énekelve, várakozással telve közelítettek a céljukhoz. Egy jó órával a városba való belépés előtt megmosakodtak, az akkor még kristálytiszta vizű Lavacolla folyóban. A folyó neve drasztikusan kifejező, annyit tesz, mint 'farokmosó' (a lavar, megmosni és a cola, farok szavak összetételéből ered). Ez a rituális mosakodás olyan fontos lehetett, hogy a 12. századból származó zarándokkalauz (Codex Calixtinus) részletes leírást szentel neki. Az apostol(ok) iránt érzett szeretetből – apostoli amore – a zarándokok levették ruháikat, és egész testüket megmosták. A tisztálkodási ceremóniát napjainkban egy kiadós zuhanyzás is tudja helyettesíteni, a természet-közelség elvesztése és a mosakodás-beérkezés sorrendjének felcserélődése azonban nehezen áthidalható. Aki izzadtan, porosan veszi át az oklevelét, és utána találja meg a testi felfrissülését, az másként lépi át a templom küszöbét.

3. Áldott álom A kegyhelyen töltött idő a zarándoklat csúcspontja, mely sajátos áhítatformákban ölt testet. Ilyen a templomban alvás (lat. incubatio, a.m. keltetés, kotlás). Az utóbbi esetében vallástörténetileg ősi jelenséggel van dolgunk. Az ókori álomjóslásnak (álomfejtésnek) egyik formája abban állt, hogy a jóslatot keresők a templomban töltötték az éjjelt és eleinte véletlenül megjelent, később akarattal idézett képektől tették függővé a terveiket. Ezeket az álomképeket aztán bizonyos rendszer szerint szakszerűen fejtegettek, egyes magyarázók rendszeres kézikönyvet írtak erről. A szentek csodáiról írt beszámolók túlnyomó részét igen egyszerű, hétköznapi történetek alkották... A segítség elnyerése érdekében fohászkodni kellett a szenthez, elzarándokolni az ereklyéihez, és fizikai közelségében – azokat körbejárva, megérintve, sokszor több napon át mellettük fekve –, fogadalmi felajánlások kíséretében kérlelni őket, hogy eszközöljék ki a szenvedő beteg számára a gyógyulást. Az inkubációs álom átöröklődött a középkori miraculum-gyűjteményekbe… az alvó beteggel bekövetkezett gyógyító álomlátomás jól illeszkedik abba az antikvitásig visszanyúló hagyományba, mely szerint az inkubációs álomhoz az ereklyét őrző templom közelében kell tölteni az éjszakát. (Klaniczay Gábor: Gyógyító álmok a középkori Margitszigeten)

„Régebben, még a XIX. század folyamán is általános volt a templomalvás ősrégi szokása, így Radnán, Szegeden, Csíksomlyón. Ez azt jelentette, hogy a hívek a kegykép közelében kerestek maguknak testi-lelki bajaikra gyógyulást, ami felfogásuk szerint alvás közben lehet a legfoganatosabb. Ezért bent a templom kövén, a kolostor folyosóin és udvarán, kint a templom tövében és kertjében pihentek le. Természetes dolog különben, hogy ilyenkor a paraszti lélek ünneplő elragadtatásában rendes, pihentető alvásról nem lehet szó. Nemcsak a környezet szokatlansága miatt, hanem azért sem, mert a kisebb-nagyobb búcsús csoportok virrasztással töltik el az éjszaka jórészét, sokszor az egészet. Ez is hozzátartozik a penitencia ünnepélyességéhez…” (Bálint Sándor: Adatok a magyar búcsújárás néprajzához) A Jelenések könyve így fejezi ki a földi és az égi világ találkozását: Az Isten sátora az emberekkel van, velük lakozik, azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük (21,3). Milyen lenne Lébénybe úgy megérkezni, hogy a sportcsarnok helyett a templom fogadja be éjszakára a zarándokokat? Csak a nyugat vallásaira jellemző tudathasadás teszi ezt a gondolatot első hallásra képtelenné. A profán és a szent új-pogány megkettőzése, ami szerint törvénytelen, legalábbis illetlen a fizikai szükségletek kielégülését szent helyen keresni. A tisztálkodás, étkezés, alvás, urambocsá’ a szex nem templomba való dolgok. Hiszen ott úgy élünk, mint Isten angyalai: naponta kóruspróbákra járunk és körmenetekre gyakorlatozunk. Jó hatással lehetne a szalon-mennyország elképzelésre a száradó bugyik és sáros bakancsok sokkoló látványa. Megmutatná, hogy az Isten országa valóban köztünk van, és bátran vállalható minden megnyilatkozása.

Történik

Az élet nem az enyém, hanem történik velem – írtam az első santiagoi megérkezésemkor. Ennek a gondolatnak van egy mélyebb következménye is: nem elegendő keresztmetszetben néznem magamat, másokat vagy az engem körülvevő világot, mert ezek csak pillanatfelvételek egy bejósolhatatlan kimenetelű folyamatról. Napról-napra változunk, megújulunk vagy hanyatlunk a testi, a lelki és a szellemi szintünkön egyaránt. Az irány, a tendencia igazán lényeges ebben, nem pedig a jelenkori állapot. Ebben a hallatlan forgatagban el lehet jutni egy nyugalmi pontra, amelyből sarkaiban fordul a nyüzsgő világ. A lét megtapasztalásából biztonság és nyugalom árad. Jelen vagyok, de nem akarom mindenáron manipulálni az eseményeket. Ezáltal múlik fenyegető voltuk is. Élő érdeklődéssel figyelem, hogy mit találok itt, mi jön felém a realitásból. Ez a béke nem egy rosszul értelmezett remete abszurd várakozása Godot-ra. Amikor távolságot veszek a jelen lehatárolt szempontjától, oldódik az elégedetlenség és türelmetlenség szorítása. A jövő távlata nem riaszt és a múlt fájdalma sem tart a markában (sőt egyáltalán nem tekintem magam áldozatnak egy kilátástalan drámában). Nem kérlelhetetlen szélmalom-óriások szeszélyei szerint történik velem az élet. Az evolúció évmilliós biztonságával – és meglepetésekkel teli logikája szerint – haladok előre, amiben jelen van az első egysejtű megjelenésétől a Nap vörös óriásába való olvadásáig minden mozzanat.

Tovább megyek

Milyen futóak csak a kapcsolatok, ha úton vagyunk. Tegnap még Astorgában voltam, ma reggel, amikor a kéklő hajnali párában visszatekintettem, már a hátam mögé került ez a soktornyú város. Életünk múlékonysága útközben a legszembetűnőbb. Megyek, megyek, és elmegyek minden mellett. Csak egy pillanatra súrolnak, érintenek a dolgok, csak egy pillanatra találkozom velük, és haladok is tovább. De azt sem kerüli el a lét múlékonysága, aki mindig ugyanazon a helyen él. A kapcsolatok csak látszólag stabilak és megváltoztathatatlanok. Sokan mégis úgy gondolják, meg tudják tervezni az életüket, el tudnak érni egy célt, és meg tudnak állni egy kedvező ponton. Ezért gyakran elodázzák a meghozandó döntéseket, míg azok egyszer csak lavinaként zúdulnak rájuk, és erőszakosan megváltoztatják az egzisztenciájukat. Úgy gondolom, tévedés tartós biztonságra és védettségre vágyni. Semmi sem tartós, az élet egyszerű, tünékeny pillanatok láncolatából áll. Csak erről legtöbbször nem akarunk tudomást venni. Ha rászánjuk magunkat az elválásra, és elindulunk, útra kelünk, eltűnnek a félelmek, magába fogad minket a változás folyója, az időbeli és térbeli mozgás részei leszünk. (Carmen Rohrbach: Az égi ösvény - a Szent Jakab-út)