Pár hete kaptam egy levelt, amit most nyitottam meg. Ami benne várt: igazi meglepetés. Idézetek következnek ebből a
blogból.
Mondom G.I. Joe-nak, minden rendben velem, szépen berendezkedem a társtalanságra, dolgozom, elvagyok. Azt nem merném állítani, hogy élek, de létezem, ez fix. Azt mondja, az élet azért nem csak ennyi. Ó, dehogynem! Az élet pontosan annyi, amennyit belerakunk.
Megdolgozunk a társtalanságért. Döntések sorát hozzuk, néha éveken át hazudunk magunknak és másoknak. Aztán jön egy varázslatos pillanat, amikor már nem lehet, vagy nem érdemes ugyanúgy folytatni. Eljön a pillanat, ez biztos.
Akkor az addig őrzött és fontosnak vélt sms-eket, neveket töröljük a telefonból, mintha minden rossz döntésünket ezzel meg nem történtté tehetnénk. Azt hisszük, az élet megy tovább, de ez csak részben igaz, mert az élet néhány pillanatra, hétre megállt. És bár folytatódik ugyan, ám mégsem ugyanúgy. Elmegyünk fodrászhoz, levágatjuk, begöndörítjük a hajunkat, új ruhát veszünk, végre lelkiismeret-furdalás nélkül szabadon rágyújtunk egy cigire, mélyre slukkoljuk, le a tüdőcsúcsokig. Azt hisszük ennyi elég, új emberek lettünk.
Hazudunk? Nem, mi magunk vagyunk a hazugság.
Ez éppúgy illúzió, mint az a buborék, amit hazugságokból, elhallgatásokból éveken keresztül fújtunk magunk köré.
Egyszeri kávézós ismerős azt mondja, jön majd a harmadik világháború, jönnie kell, túl sokan vagyunk, nem mehet ez tovább, minden gazdasági válság megoldása egy nagy háború volt.
Csakhogy ez a háború nem lesz, már van, az agytekervényeinkben, számítógépek áramköreiben, pendrive-okon tárolt titkosított fájlokban, kémcsövekben őrzött vérmintákban. A háború része mindennapjainknak a boltok polcainál. A háromszor hosszabb szempillákkal lövöldözünk, az egyre nagyobb és laposabb tévékkel bombázunk. Ezekkel öljük meg magunkat minden nap.
Este tarkólövés, reggel feltámadás. A kettő között a halott remény.
Egyszeri kávézós ismerős gyereket akar. Nem szeretne, akar. Ő így harcol, neki a gyerek a fegyver a múltja és jelene ellen. Ő már tudja, az igazi, a valóságos háború a fejünkben zajlik, ott csatázik az igazi és a valóság.
Valóság a kórházi ágy, a rivotril és az összetört cukortartó, a speed a vénában. Igazi az alkohol, az üres poharak, üvegek, amikről azt gondoltuk megfelelő és praktikus eszközök a túlélésre. Mert ezt, ami van, ezt a világot csak túlélni lehet, csakis így lehet életben maradni mindaddig, amíg változás lesz.
Tagadunk? Nem, mi magunk vagyunk a tagadás. A tegnap és a holnap nem létezik, csak a mindent betöltő egyszeri, egyszerű és megismételhetetlen most. A Szent Most, az életben tartó, túlélést ígérő napi emberáldozatokkal.
Mert túlélni akarunk, ahelyett, hogy megélnénk.
Ahogy rutinná válik a reggeli fogmosás, a borotválkozás, úgy válik rutinná önmagunk átverése. Nem látunk minden fogat, minden apró fehéredő szőrszálat az állunkon. Vakon siklik a fogkefe, a borotva, múltunk minden begyakorlott mozdulatai tisztítanak, nyírnak. Eszközök, amik a külsőt élhetővé teszik.
De mi a célszerszám a belső nyírásra? Nincs még 4 életünk, nem dobhatunk hatost, hogy újra kezdjük az egészet. A kihullott fog nem nő újra, és a szakáll sem lesz sötétebb.
Ki alkotta a teremtőt? Ha a saját képmására teremtett, akkor olyanok vagyunk, mint ő.
A lelki konzervnyitó szériafelszerelés?
Hol van elrejtve bennünk az a 21 grammnyi valami?
Miért halunk meg, ha olyanok vagyunk, mint ő? Akkor ő is meghalt? A teremtés egyetlen logikus magyarázata csak ez lehet. Az örökélet nem követel utódot.
Az lennék, aki sosem akartam lenni: az instant nemzedékből (IN) egy?
&
Nagyjából egyformák voltak a hajnalok a Gergely utcában. Korán ébredtem, nem ment az alvás. Néhány óra öntudatlan regenerálódás után a szétzilált, kemikáliákkal kent agy újra dolgozott, az elektromosságtól világos lett odabent... és már az íróasztalon ültem, bögrében kávé, az ablakpárkányon hamutartó, láb a fűtőtesten.
A harmadik emelet biztonságából néztem a még sötétben futókat, kutyát sétáltatókat, a szemközti idősek otthona fénytelen ablakait.
Egy idegvégződés pillanatnyi disszonanciája volt a gondolat – az éjjel meghalt-e valaki? – és máris vissza az élőkhöz. Sötétben egyformák az arctalanok.
Magasan voltam, az ajtó zárva.
Jó volt, a falak közt kétdimenzióssá szűkült a tér és a lét.
A harmadik kávé és a sokadik cigaretta után gondolkodás nélkül nyitottam a könyvet. Nem értettem a szavakat, minden mondatot felejtettem, a fejezetnek úgy lett vége, hogy a belső mozim el sem kezdődött. Ha volt is lenyomat, az láthatatlan. Éreztem az ürességet, hallottam az utcát. Néztem, és nem láttam.
Ezt a kegyelmi állapotot rúgta fel Molly. (Anne Wilson Schaef:
Menekülés a meghittség elől). Olvastam a családanya önvallomását, és éreztem, sőt, tudtam, ez az én történetem, az én mozdulataim, az én gondolataim, az én életem.
Hogyan kerültem illusztrációnak ebbe a könyvbe?
Betűről betűre, sorról sorra erősebb lett az érzés, kataklizma-közeli állapotba került az agyam. Valami történt, valami, ami még soha.
Most, most kellene meghalni, most fogok belehalni. Istenek ott fent, mi van velem?
Ott volt, eljött, rámtörte az ajtót az a varázslatos pillanat. Nem volt visszaút, már nem lehetett ugyanúgy folytatni. Ültem tükörrel a kezemben, és az összes elhagyott év, kimondott szavak, minden kapcsolat és viszony egyetlen kérdőjel lett az "ez vagyok én" után.
Rohanni akartam, elfutni, hirtelen szűk lett a Gergely utca, fojtogatott a 29 négyzetméter. Elfogyott a levegő, csak a vákuum volt kint és egy robbanás bent, mert a lelki konzervnyitóm működni kezdett.
Azon az április végi reggelen megváltozott a múlt, megszűnt a jövő, és lett felkiáltójel az "ez vagyok én" után.
&
Ülünk egymás mellett a metrón, mondja régi ismerős, öröm van, férjhez megy, lesz esküvő, dínom és dánom.
- Gyerek, vagy bankkölcsön?
Néz, mosolyog.
- Gyerek.
Barát is megnősül, mert elege van a hideg vacsorákból, a koszos gatyákból.
Hatmilliárd sziget, akik számítógéppel születtek, az internetet anyatejjel szívták magukba.
Huszonéves "genetikai hulladékok" koldulnak tartós kapcsolatot éretlen testtel, éretlen szívvel. Milliónyi monitoron fejetlenek keresnek barátot, szerelmet. Az első találkozás egy kattintás, szavak sem kellenek – "leave a footprint". A "no thanks" és a "wanna have sex" kód lett a DNS-ünkben, retinánkra hatvan MHz-en kék fénnyel sugárzik a szegénység, a leértékelt önérzet.
Lehet totálban fényképezett seggel barátot, szerelmet keresni. Hová lettek a szemek?
Vakon üldözzük az ideált, a magas, széles vállút, kockahasút, fekete fürtöst. Lehet a szerelem fél fejjel alacsonyabb, pocakos, kopasz?
Írjuk, a "külső ami megfog, a belső ami megtart". A forma mindenek előtt. Lapos a has, lapos a tévé, lapos az életünk. Nejlonszatyorban álmokat cipelünk, keresve a boldogságot, a mámort, a soha nem múlót. A gondolatok, érzések csak akkor fontosak, ha nem esztétikai környezetszennyezés a csomagolásuk.
"Mert megérdemlem!" "Te is más vagy, te sem vagy más!"
És lettek saját szavak helyett idézetek, megapixeleken hirdetve a magányt.
A belső ami megtart? Mi van belül? A zsíroskenyér újságpapírban és díszdobozban is zsíroskenyér.
Két ember között a legrövidebb út a mosoly, de a mosoly ma már csak maximum 3 karakter abból a százhatvanból, amibe minden belefér: havonta egyszer új szerelemnek vallunk, szakítunk, vágyakozunk és terrorizálunk, benne van Isten, a kamatláb, a bevásárló lista; rövidítünk, már nem központozunk, ügyesek vagyunk, spórolunk, benne van az egész életünk. A százhatvan karakterben elférők az IN feltörhetetlen alapjai.
Ami kívül van gombnyomásra működik, ami belül, azt tabletták irányítják.
Önnek egy új üzenete érkezett
&
- "AIDS-es vagy?
- Igen.
- Bocs a kérdésért. Ez nem fáj?"
Nem. Ez nem. Fáj minden beírt és kitörölt nick, telefonszám, elküldött és fogadott üzenet, minden kapcsolatnak nevezett viszony. Fájnak a szembe és tarkóba lőtt hazugságaim. A névtelen, arctalan szeretetigazolások, az egyszeri "szükségvanrád"-szexek.
Mint részecskegyorsítóban az atomok, fejemben a gondolatok pörögtek, ütköztek, darabjaira hullott minden mondat, mozdulat.
Mi van a semmi után?
Lett oszlop a tisztaságnak, lett a függőségnek, és gyűltek az utóbbiba a nevek, arcok, arctalan testrészek, egyszeri szobák, ágyak, hömpölygött a szilikonos síkosító parttalan, és nem volt sziget, mentőöv.
Ki van a senki után?
Fel-le. Bejárattól-ablakig.
Hang nélkül üvöltöztem, míg lett egy, kettő, három, négy név a tisztaságnál. Reméltem, vártam, nagyon akartam többet, de nem lett.
Leltárt, őszintét, mélyrehatót? Lehetetlen!
De igen! És jóvátételt, megbocsátást, mert most system error és moral insenity!
És mégsem lehet. A belső, az eddig jónak, biztosnak, bölcsnek hitt belső már nem tartott meg tovább.
Hazudtam?
Nem, én magam voltam a hazugság.
A tehetetlenség az egyik legerősebb fájdalom.
Ültem az íróasztalon, bögrében kávé, lábaim a fűtőtesten, az ablakpárkányon a hamutartó észrevétlen lett tele csikkekkel. Eltűnt a bezárt ajtó, a 29 négyzetméter, a négy életem, nem volt már az az egy sem, egydimenziós lett az élet és a lét. Történelmem legtökéletesebb háborúját vívtam, percek alatt pusztult el minden, amire büszke voltam.
"Mert megérdemlem!" Én is más vagyok, Te sem vagy más!
És hajnalból reggel lett, rutinosan mozdult a kéz, kattant a villanykapcsoló.
Minden idegvégződés üzente, ma meghalt valaki.
Kataklizma, Isten left a footprint.
Wanna have life?
No, thanks.
&
Rendíthetetlenül keresünk.
Távcsövek nézik a láthatatlant, a fényt, a felfoghatatlan messzeséget. Spektrumokra bontunk, szenet, vizet remélünk, gyártunk új műszereket, amikkel még messzebb nézünk, oda, ahová a gondolat sem ér el két emberöltő alatt.
És már nem elég a föld, orbitális pályán keringő műszemünk van, űrhajóban, aranylemezen üzenünk.
Tudósok elemeznek, kiértékelnek, lett új lépték a csillagrendszer, galaxis, univerzum, világegyetem, már tudjuk, nagyon messze van feketelyuk, és szól a verdikt: nincs ott senki.
A tudomány a magányt szolgálja.
Földalatti csőrendszerekben bontjuk mind kisebb darabokra a már így is láthatatlant. Gépeket gyártunk, amikkel újabb gépeket készítünk. Nincs empíria, nincs tapasztalat, marad az elmélet, a spekuláció.
Tudósok elemeznek, kiértékelnek, műszerekkel vizsgálnak, lett új lépték a mikro-, nano-, és a mégkisebb. Ott vagyunk, ahol nincs már anyag, csak a rezgés, és szól a verdikt: nincs ott semmi.
A tudomány igazolja a semmit.
Rendíthetetlenül reménykedünk.
Mi az a kérdés, amire nincs válasz?
Nekünk bizonyíték kell. Nézzük az eget, várjuk az azonosítatlan repülőt, becsukott szemmel – hisszük –, érezni véljük a teremtőt. Tizenkétmilliárd szem a távoli múltban, a sosemlesz jövőben.
Így vagyunk láthatatlanok, megyünk el egymás mellett folyton, keresve a bizonyosságot: nem vagyunk egyedül.
Tudjuk a lakatlan bolygókat, a tizenhárom holdat sorban.
És nem ismerjük a szomszédot.
