Éles kövek közt...

Ha magunk mögött hagyjuk a nagyváros lármáját és felületességét, és megérkezünk a völgybe, akkor megcsap bennünket a szabadság szele, és a hegyekben újra felfedezzük az emberi méltóságunkat. Szikla szikla hátán, kopasz, mégis szép táj. E hatalmas hegygerincek többet kínálnak az érintetlen természetnél: Isten előtti mély csendet. Ha órákon át kirándulunk, észrevesszük, hogy olyan parányiak vagyunk, akár egy apró rovar; új nézőpontból látjuk önmagunk és a világ kapcsolatát. Ijesztő és félelmetes élmény. Nem éppen kies, alpesi táj, legelésző tehéncsordákkal. Csak a moha és egy-két ritka virág él meg ebben a magasságban. Nem hallani mást, csak a guruló kövek hangját, ahogy óhatatlan megmozdítjuk őket. Aztán ott kísér az erős, szakadatlan szél. Ha elhaladunk egy csúcs szélárnyékában, döbbenetes csend száll ránk.

Van valami nemes és boldogító abban, amikor megküzdünk a természettel. Minden testi-lelki képességünkre szükségünk van. Nem hagyhatjuk, hogy a félelmünk legyőzze az értelmünket és ügyességünket. A gyaloglás nagyon fontos útravalót ad az életre. Eleinte csak-csak beszélgetünk a társainkkal, aztán ez pár száz méter után abbamard. Másra kell az energia, mindenki átveszi a haladása sajátos ritmusát, a lépéseit figyeli csupán. Amint a szavak véget érnek, megindul a gondolatok lavinája. [Aztán azok is elülnek, és marad a végtelen, mély csend.] A városban biztosan érezzük magunkat. Ott nem is gondolunk arra, hogy veszélyek leselkednek ránk; magabiztosan mozgunk. Eszünkbe sem jut félni, vagy hogy akár meg is halhatunk. Látszólag mindent kézben tartunk. Ám ez illúzió. Egy baleset, hirtelen betegség vagy korai halál bármikor utolérhet bennünket. Tényleg azt gondoljuk, hogy a sorsunkat tökéletesen mi irányítjuk és a legkisebb részletet is mi határozzuk meg. A hegyekben tett kirándulás folyamatosan a sebezhetőségünkre és a saját korlátainkra figyelmeztet minket. Nem közeleg-e vihar? Leszáll-e a köd? Nálunk van minden szükséges felszerelés (térkép, iránytű, esőkabát…)? Megerősödik a szél? Addig tart a felelősségünk és a hatalmunk, hogy felkészülünk és éberek vagyunk. Minden tudásunk és ügyességünk ellenére semmi másra nem lehetünk befolyással. Ahogy folytatom az utam, tisztábban kezdem látni a dolgokat, mint otthon. Olyan csendes a táj, csak a szelet hallani. A kövek halottak és szürkék. Ősidő óta itt vannak, s még sokáig itt maradnak, akkor is, amikor én már nem leszek… A moha lassan nő. Távol a város kényelme. Abból tudok csak gazdálkodni, ami a hátizsákomban van. Idővel kezdem ismét megtalálni a biztonságomat. Miután felvettem a ritmust, könnyebb a gyaloglás. Boldogító csend vesz körül. A szokásos zaj annyira igénybe veszi máskor a figyelmemet, hogy ott a hirtelen támadt szünet idegesít. Ez a csend más, belső békét ad. Madártávlatból látom a várost, mindent ebből a nézőpontból szemlélek. A rutinszerű zajok és a feszültség elvonják a figyelmünket, ezért jobbára állandó tevékenységbe menekülünk. Szorgosan dolgozunk, mégis elenyésző értéket hozunk létre. A csend mély gondolkozásra késztet. Az izmaim dolgoznak, felveszik a vándorlás ütemét. Ezt a nyugalmat senki és semmi nem veheti el, nem teheti viszonylagossá; közelebb visz magamhoz és a mindennapi életem dolgaihoz. A felismerés csak a kezdet; a nagyobb feladat ezt a felfedezett igazságot életben tartani. (Janne Haaland Matláry: Akit az igazság megtalált c. könyve alapján)

Tovább megyek

Milyen futóak csak a kapcsolatok, ha úton vagyunk. Tegnap még Astorgában voltam, ma reggel, amikor a kéklő hajnali párában visszatekintettem, már a hátam mögé került ez a soktornyú város. Életünk múlékonysága útközben a legszembetűnőbb. Megyek, megyek, és elmegyek minden mellett. Csak egy pillanatra súrolnak, érintenek a dolgok, csak egy pillanatra találkozom velük, és haladok is tovább. De azt sem kerüli el a lét múlékonysága, aki mindig ugyanazon a helyen él. A kapcsolatok csak látszólag stabilak és megváltoztathatatlanok. Sokan mégis úgy gondolják, meg tudják tervezni az életüket, el tudnak érni egy célt, és meg tudnak állni egy kedvező ponton. Ezért gyakran elodázzák a meghozandó döntéseket, míg azok egyszer csak lavinaként zúdulnak rájuk, és erőszakosan megváltoztatják az egzisztenciájukat. Úgy gondolom, tévedés tartós biztonságra és védettségre vágyni. Semmi sem tartós, az élet egyszerű, tünékeny pillanatok láncolatából áll. Csak erről legtöbbször nem akarunk tudomást venni. Ha rászánjuk magunkat az elválásra, és elindulunk, útra kelünk, eltűnnek a félelmek, magába fogad minket a változás folyója, az időbeli és térbeli mozgás részei leszünk. (Carmen Rohrbach: Az égi ösvény - a Szent Jakab-út)

Itthon, úton

A magyar út nagyon fiatal kamínó, egy 800 évesnél idősebb fa csupán 5 éves ágacskája. Ez a kis, jelentéktelennek tűnő hajtás azt bizonyítja, hogy élő valóságról beszélünk, ami idővel fejlődik, alakul. A jelzések és a szakaszok rugalmasan átkerülnek, lassan csiszolódnak és szilárdulnak egy jól kiszámítható ösvénnyé. Rövidesen képes útikönyv készül hozzá, már most egyre többen járják egyénileg. Talán a mi napjainkban állandó szálláshelyek, éttermek települnek hozzá, így összenőve a Santiagóig tartó folyammal.

A test részei egyként viselkednek, nem mondja egyik a másiknak, hogy „nincs rád szükségem…” (1Kor 12,12–27) A jelképeink akkor hitelesek, ha megvalósítják, elősegítik annak a létrejöttét, amit szimbolizálnak. Az egy fókuszban összefutó fonalak a kagyló erezetére utalnak, fentről – elég magasból – nézve. Aki Budapesten rálép az útra, az már Compostelába tart, akkor is, ha soha nem lépi át az országhatárt. Így épülünk napról-napra, lépésről-lépésre egy élő szövetté, akik érzékelik egymás örömét és fájdalmát egyaránt. Együtt gyászoljuk a vonatbalesetben odaveszett társainkat, és örülünk a mögöttünk araszolgató ismeretlen ismerősök beérkezésének.

Megosztás

Üdvözlet északról

Ez a könyv nem a delfinekről szól – és nem az éhező milliók megsegítéséről; pedig egészséges ivóvízhez és hajlékhoz juttatásuk a legnagyobb kihívás, ami a posztmodern emberiség elé tornyosul. A zarándoklatról beszél, arról a folyamatról, hogy eljuthatunk A pontból B pontba, aztán B-ből C-be és így tovább... Hogy ez az utazás lépésről-lépésre megvalósulhasson, az nem kivételes csoda gyümölcse. Naponta csinosított fecskefészekhez hasonló mű. Ami ebben a folyamatban a kezünkre játszik, azt önképzésnek, szembesülésnek és belátásnak hívják. Mindannyian ugyanabból a biomasszából jövünk, és hasonló sanszunk van meghaladni azt. Mert kihűlő félben lévő mosogatóvízben, maszatos szivaccsal is van esélyünk a használt tányérokat tisztábbá varázsolni, a szó prózai értelmében.

Megosztás

Cuki Zsiri és társai

-- Meddig tartott nyitva az üzlet? -- mire a Recepciós válasza:
-- Már bezárt!
Továbbra is udvariasan folytatom:
-- Nem azt kérdeztem, hogy bezárt-e, hanem, hogy meddig volt nyitva.
-- A bejáratnál van kiírva a pontos nyitvatartásuk -- zárja le mosolyogva a beszélgetést.

1. A héten voltam okmányirodában is. Az egyik, éppen munkába tartó dolgozótól kértem útbaigazítást, hogy merre van az épület. Reggel fél kilenckor alig jöttek ügyet intézni. Emberléptékű a távolság, emberléptékű a kávé előtti mosoly, emberi az itt töltött idő. Sok kivágott fenyő hever a buszmegálló közelében. Olyan vagyok a társaságukban, mint vegetáriánus a vadászat után kiterített fácánok és nyulak teteme közelében. Nem borzaszt, csak hiábavalónak tűnik a mészárlás. Holott tudok a húsevő barátaimról.

2. Cubában az olajhiány miatt a lakosok a munkahelyüket és a lakásukat közel választották egymáshoz. Ezáltal időt nyertek, erősödött az összetartozás érzése közöttük, mélyültek a kapcsolataik. A szavaink visszanyerhetnék az értéküket.

3. Piotr Klodkowski A kelet csodálatos zamatában ír egy pesavari afgán férfiról, aki 45 percen keresztül hallgatott egy teázó közönsége. Teljesen "hétköznapi" volt, amit elmesélt. Az élő szó ereje olyan hitelesen nyilvánult meg ott, hogy magával ragadta az alkalmi hallgatóságát. A történetmesélésben a szó nem csak eszköz csupán (valamilyen tartalom közvetítésére), hanem önmagában is ajándék.

4. Egy olyan színművet kellene írni, ami végig egy liftben játszódik. A két szereplő az elején belép és az utolsó mondat után együtt lépnek ki belőle. Az első pillanatban kialszik a villany és beszélgetéssel töltik az idejüket. A közönség is teljes sötétségben hallgatja végig őket. Ha egyszer találkoztunk, akkor már nem lesz minden ugyanolyan a szakítás után, mint előtte. Ha felkapcsolunk és eloltunk egy lámpát, akkor a sötét sűrűbb lesz egy fokkal.

Megosztás

Örömöm sokszorozódjon - a maszturbációtól a szeretkezésig

Azon felül, hogy valaki "okénak" vagy "nem okénak" érzi-e magát mint hímnemű vagy nőnemű lényt, mindenkinek a Gyermek énjében léteznek archaikus érzések a test nemi aspektusainak "oké" vagy "nem oké" voltáról is - ezzel a mondattal kezdődik a Nyerni születtünk gyermeki szexualitással foglalkozó fejezete. Lássunk néhány kulcsgondolatot a témához:

A gyerekek szexuális lények. Aktívan keresik az érzékiséget testük minden pontjának feltérképezésével. Felfedezhetik azt is, hogy nemi szerveik jó érzés, gyönyör forrásai lehetnek. Általában fürdés, vagy a délutáni alvás során... Ez a fajta kíváncsiság természetes dolog, de a gyereknek meg kell tanulnia a nemiséghez kapcsolódó társas normákat... A szexuális problémákkal küzdő emberekre jellemző, hogy gyermekkorukban szégyenérzetet keltettek bennük a testük miatt, illetve tartaniuk kellett a szülői megtorlástól, ha testük felfedezésével foglalatoskodtak. Erikson szerint "a szégyen éppúgy magában hordozza a teljes védtelenséget, amikor mások kíváncsi tekintetének ki vagyunk téve..."

A szobatisztaságra szoktatás során is érzékelik a gyerekek a szüleik nemi szerveikkel kapcsolatos attitűdjét. Ha a szülőkben félelem vagy tudatlanság van a gyermekeik szexuális önismereti igényével kapcsolatban, nem tudnak megfelelő szavakat tanítani nekik, amelyeket a szexualitásról való beszédben vagy gondolkodásban használhatnának... a Kis Professzor sokszor túljár a felnőttek eszén: kitalálja, mi van a szülői üzenetek mögött, és rájön, hogy a szülők milyen szexuális viselkedést tartanak jónak vagy rossznak. A gyerek kulcslyukakon át kukucskálva, újságokból és tévéműsorokból szerzi információit, és igyekszik értelmet vinni a szexuális utalások rengetegébe. A gyerek megpróbál másokat szexuális játszmákba belevinni, és amikor csak lehet, azt szeretné tenni, amit akar. Erre gyakran akkor kerül sor, amikor senki nem figyel.

Ahogy egyre nőnek a gyerekek, a szexualitás iránti kíváncsiságukat olyan játékokkal leplezik, mint az orvososdi, a papás-mamás, a kukucskálás, amelyek során valamilyen fokú feltárulkozásra van szükség. A Kis Professzor a szexualitással kapcsolatban felnőtt korunkban is aktív: a szexuális játszmákban résztvevő partnerek üzeneteit megfejti, tudja, hogyan tűnjön csábítónak vagy ellenállhatatlannak a másik szemében, mikor kell kezdeményezni, hogyan kell valakit felizgatni vagy lelombozni, és hogyan kell tettetni a szexuális jellegű választ... Minden kultúrának megvannak az elvárt szexuális választ megadó sorskönyvei. A legtöbb tabu és szabály azért alakul ki, mert a csoport túléléséhez szükség van valamilyen társadalmi rendre... Nem megfelelő alkalmazkodás esetén az illetőnek enyhébb vagy súlyosabb szexuális problémái lesznek, melyek úgy telepednek az Alkalmazkodó Gyermekire, mint egy boszorkány vagy démon átka.

A Természetes Gyermek szexuális önkielégülés iránti vágyát konstruktív és destruktív módon is fel lehet használni:
-- aki még nem alkalmazkodott a normákhoz, önző módon élheti meg szadista érzéseit, szexuális tárgyként tekinthet másokra ahelyett, hogy figyelembe venné őket; nem gondol arra, hogy a másiknak is vannak igényei, melyeket tiszteletben kell tartani
-- a túlzott alkalmazkodás hatása lehet hogy teljesen vak a saját vágyaira, azok kielégítését háttérbe helyezi; áldozatnak érzi magát, amiért neheztel másokra és az elnyomott pozíciójából befolyásol másokat.

A Természetes Gyermek és a Felnőtt együttműködése következtében a személy képes elengedni, ami fogva tartotta, és örömöt talál azokban a meleg, szeretetteljes, kíváncsi és spontán képességekben, amelyekkel született. A testi élvezetek megtapasztalása és az, ha valaki másoknak is ilyen gyönyört tud adni, évekkel meghosszabbíthatja az életét.

El tudunk tehát jutni Sartre cölöpétől (hogy a másik korlátozó tényező: "maga a pokol") Buber kikötőjébe (ahol az önmagunkra ébredés segítőjévé válik: "a TE által tudom kimondani az ÉN-t"). Eljuthatunk, de nem szükségszerűen tesszük ezt. Kritikusan nézve egy önkielégítő kultúra, maszturbáló vallások és politika részesei vagyunk. A párkapcsolatokban végbevitt szexuális tevékenység sem nő fel automatikusan a szeretkezés szintjére.

Amikor nem a dialógus, a másik befogadásának öröme és a kölcsönös gazdagítás vezeti a feleket, akkor megrekedtek ezen a gyermeki, önmagába zárt világban. Ha a fiatal háziasszony a férje helyett Nagyfarkú Joe-t képzeli maga mellé (menekülve a realitástól), akkor egy biorobottal önkielégít, rosszabb esetben a párja is ezt műveli vele. Maszturbáló az a társadalmi-politikai-vallási elképzelés is, ami azt igényli, hogy mindenki legyen hasonló, de inkább egyforma ővele. Ott bujkál ezek alján kart karba öltve az önzés és a félelem. Hogy legyen meg, amit én szeretnék, most. Hiányzik a képletből a másik oldal, ami csak együtt érhető el és élhető meg.

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned. Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben. Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában. (Weöres Sándor: A teljesség felé)

Megosztás

Néha veszélyes trapitizni

Trapitizni sokféleképpen lehet. Ha lehunyod a szemed, és azt mondod, Afrika szavannái fölött szállsz egy óriási léggömbön, s alattad zsiráfok, elefántok és csavaros szarvú antilopok legelésznek, az is trapitizés.
Vagy az is trapitizés, hogy lehajolsz, s azt figyeled, hogy a picike hangyapajtás hogyan cipeli a nálánál jóval nagyobb morzsát, ami a te vajaskenyeredről hullott alá.
Trapitizés az is, ha azt mondod a szomszédnak reggel, hogy trapiti. Mire ő elmosolyodik és visszabiccent magának, azt is trapiti.

Vagy trapitizés, ha látsz az utcán egy kislányt, aki keservesen sír, záporoznak a könnyei, mire te odalépsz hozzá, és megkérdezed:
- Trapiti?
- Trapiti, trapiti! - bömböli a kislány, mire te megsimogatod a haját, és bátorítóan rámosolyogsz:
- Ugyan már, trapiti!
- De biztos, hogy trapiti? - hüppög a kislány.
- Persze, hogy trapiti - bizonygatod, mire a kislány elmosolyodik, sőt már nevet is, csak úgy repkednek a copfjai.

És trapitizés az is, ha fölmászol egy fára, és nem tudsz lejönni onnan. Vagy beleesel egy elfelejtett kútba, és nem tudsz kimászni onnan.
- Trapiti, trapiti - kiáltozol keservesen.
- Trapiti, trapiti - dünnyög a tűzoltóparancsnok, amikor lemászik érted, a hóna alá csap, és kimászik veled a kútból.

(Darvasi László)

Megosztás

Láthatatlan előadás

Pavel Alekszejevics rendelkezett a tudós legfontosabb tulajdonságával - tudott helyes kérdéseket feltenni... Figyelmesen követte a fiziológia és az embriológia területén folyó modern kutatásokat, és mindig lenyűgözte az a fáradhatatlan, sőt bizonyos mértékig jelentéktelen törvényszerűség, amely az eljövendő ember életét már az anyaméhben meghatározza, és amelynek megfelelően minden egyes esemény nagy pontossággal - nem hétre vagy napra, hanem órára, percre - megy végbe. És ez az óramű olyan pontossággal működött, hogy éppen a hetedik napra minden egyes megtermékenyített petesejt, amely gömb formára összetorlódott egyforma sejtekből áll, két lapocskára hasadt, egy belsőre és egy külsőre, majd csodálatos dolgok kezdtek történni velük - meghajlottak, összefűződtek, kifordultak, csomókba és hurkokba rendeződtek, a felszín egy része belülre fordult, és mindez elképzelhetetlen pontossággal milliószor és milliószor megismétlődött... Ki és hogyan adja ki azokat a parancsokat, amelyek alapján ez a láthatatlan előadás lejátszódik?

A legmagasabb rendű, megnevezhetetlen bölcsesség abban fejeződött ki, hogy egyetlenegy sejtből, amely egy alig-alig mozgó és kissé szétáradó őssejtből, amit tüszős sejtek sugaras koszorúja övez, valamint egy hosszú orrú, orsófejű és spirál alakú, izgő-mozgó farkincájú spermiumból keletkezik, elkerülhetetlenül félméteres, ordítozó, háromkilós, teljesen öntudatlan emberi lény alakul ki, belőle pedig, ugyanannak a törvénynek engedve, zseni, gazember, szépség, bűnöző vagy éppen szent fejlődik ki...

(Ljudmila Ulickaja: Kukockij esetei)

De miért lenne az ember születése csodálatosabb bármelyik más lény világra jöttétől? Hacsak el nem fogadjuk azt az előfeltételt, hogy minden értünk, a mi üdvösségünkért történik az ősrobbanás óta.

Lehetséges, hogy a mi fajunk is egy láthatatlan előadás részese, aminek vannak keretei és kérlelhetetlen törvényei. Az egyik például úgy szól, hogy aki azt gondolja: rá és tetteire ezek nem érvényesek, az maga válik láthatatlanná. KIHA..LNI .ES.ÉLYES!

Megosztás

Odébb lépni a piramistól?

Daniel Quinn: A civilizáción túl c. könyvében kibontja egy új forradalom lehetőségét. Az alulról jövő támadások ellen a hierarchia félelmetes védelmi rendszereket tart fenn - írja -, de az elhagyás ellen nem. A lázadást bekalkulálja, de azt képtelen számításba venni, hogy egyszerűen faképnél hagyják.


Képtelenség megakadályozni, hogy az ember ne tegyen valamit: az elhagyás nem támadás, csupán a támogatás megvonása. Hacsak nem az a mániánk, hogy Bill Gates és társai piramisának felépítésén szorgoskodjunk.

Mivel nem számíthatunk a kormányok megdöntésére, a kapitalizmus eltörlésére, a civilizáció eltűnésére, vagy minden ember földön járó Buddhává változtatására... vagy, hogy gyógyírt találjunk az összes társadalmi és gazdasági betegségünkre, nincs mire várnunk. Nincs szükségünk egyik szervezet támogatására sem. Nem kell egyik párthoz vagy mozgalomhoz sem csatlakoznunk. Nincs szükségünk egyetlen új törvényre sem. Nincs szükségünk engedélyre. Nincs szükségünk alkotmányra! :) Nincs szükségünk adómentességre. (Bár valószínűleg fel kell készülnünk szomszédaink felháborodására.)

Nincs semmi velünk született emberi abban, hogy "vinni akarjuk valamire", "előrébb jutni" vagy karriert építeni, szakmát és hivatást szerezni. A legtöbb őslakos nép számára idegenek az effajta elképzelések. Bár híresek vendégszeretetükről, ezek a zárt törzsek nem engedhetik meg maguknak, hogy befogadjanak minden - a törzs túléléséhez szükséges képességet egyébként nélkülöző -, vágyakozó embert, aki megjelenik az ajtajukban.

Az etnikai törzsiség egyáltalán nem szent és sérthetetlen. Ma már senkit sem lep meg, hogy az emberek gyakran közelebb állnak a barátaikhoz és a kollégáikhoz, mint a családjukhoz. A modern világ vállalkozásai azonban nem nehezítik életüket törzsi kötelezettségekkel. Nyilvánvalóan nem "gondoskodnak" dolgozóikról, hiszen ezzel egy rakás olyan új problémát vennének a nyakukba, ami nem hoz semmiféle profitot. Inkább kifizetik a bérüket, és elvárják a munkásaiktól, hogy gondoskodjanak önmagukról. Hiába vándorolnának cégről cégre, mert a börtönök mindig a börtönőröknek kedveznek. A belépés a törzsbe a börtönből való kilépést jelenti.

A civilizáció nem egy földrajzi terület. Ahol a fáraók uralkodnak és a tömegek piramisokat építenek az egy társadalmi és gazdasági terület. Nem kell "elmennünk valahová", hogy meghaladjuk a civilizációt. A megélhetésünket kell máshogy megoldanunk. A törzs nem más, mint emberek szövetsége, akik egyenrangú félként dolgoznak a közös megélhetésükért. A megvalósításnak nincs egyetlen helyes útja.

A Föld minden élőlényének energiát kell fordítania arra, hogy megszerezze azokat a dolgokat, amik az életben maradásához szükséges. A törzs valójában csak egy csodálatosan hatékony társadalmi szerveződés, ami a megélhetést mindenki számára egyszerűvé teszi - szemben a civilizációval, ami ezt csak a kiváltságosai szűk csoportjának biztosítja. (A kommunák az együttélésről szólnak és nem feltétlen járnak azzal, hogy együtt is dolgoznak, a törzs esetében ez éppen fordítva igaz.)

Ha a törzsi foglalkozásunkból akarunk megélni, akkor ki kell terjesztenünk a csoport keresőképességét addig a pontig, amikor már minket is elbír. A teljes mértékben önzetlenek törzse ugyan úgy kudarcot fog vallani, mint a teljesen önző emberek törzse.

Imprimatur

A cím alapján talán többen is a Rita Monaldi - Francesco Sorti szerzőpáros trilógiájának egyik könyvére gondolhatnak. Most csupán a latin szó egyházi használatára utalok vele: ami annyit tesz, hogy "nyomassék ki". Elkészültem az idei napló begépelésével és szerkesztésével. Olvassátok!

Camino Budapest 2 - a flow

A szerelemnek ugyanazok a tünetei, mint a kolerának. (Gabriel García Márquez)

Mérő László: Az érzelmek logikája c. könyvében idézi az erdélyi származású chicagói pszichológusprofesszor, Csíkszentmihályi Mihály kutatás-módszertani újítását: a vizsgált személyeket felszerelték egy kis csipogóval, amely egy héten át rendszertelen időközökben, naponta átlagosan nyolcszor megszólalt. Amikor a csipogó jelzett, az alany kitöltött egy rövid kérdőívet arról, hogy mit csinál épp, mire gondol, mennyire érzi boldognak magát egy hétfokú skálán kifejezve. Bő két évtized alatt több százezer ilyen kérdőív gyűlt össze...

Ezeket az adatokat elemezve fedezte fel Csíkszentmihályi a flow* fogalmát.

A tökéletes élmény alapja a flow, vagyis az a jelenség, amikor annyira feloldódunk egy tevékenységben, hogy minden más eltörpül mellette, az élmény maga lesz olyan élvezetes, hogy a tevékenységet bármi áron folytatni akarjuk, pusztán magáért.

A flow-t sokan szó szerinti fordításban áramlatnak nevezik, de ez magyarul nem igazán fejezi ki a jelenség lényegét... A kutatók a kapott válaszok alapján megpróbálták meghatározni, hogy a vizsgált kérdések alapján miként írhatók le a lehető legpontosabban azok a pillanatok, amikor az emberek maximális biztonságérzetről számoltak be. Kiderült, hogy ezeket nyolc jellemzővel lehet azonosítani. Akár több, akár kevesebb jellemzőt vettek bele az elemzésbe, az pontatlanabbá tette a maximális boldogságpontszámú pillanatok azonosítását. A flow állapotát ez a nyolc dolog jellemzi akkor is, ha némelyik közülük időnként eléggé rejtetten jelenik meg.

(1) Azonosulás a cselekvéssel. A flow állapotában nem érezzük, hogy erőfeszítést fejtünk ki célunk érdekében, akkor sem, ha közben kimerítő fizikai vagy szellemi munkát végzünk. Ilyenkor annyira elmerülünk abban, amit csinálunk, hogy cselekedeteink spontánná, szinte automatikussá válnak.

(2) Olyan feladat, amelyet még éppen meg tudunk oldani képességeink és felkészültségünk maximális mozgósításával. Sem túl könnyű, sem túl nehéz feladat nem vezet flow-hoz.

(3) Világos célok. A flow kialakulásának feltétele, hogy a cselekvésnek jól kitűzött, egyértelmű célja legyen...

(4) Azonnali és egyértelmű visszajelzés az eredményről. Ez például a sportban nyilvánvalóan jelen van, más tevékenységekben a visszajelzés megértéséhez, dekódolásához komoly felkészültség szükséges.

(5) Tökéletes koncentráció a tevékenységre. A flow-élmény egyik leggyakrabban említett jellemzője, hogy közben el tudjuk felejteni az élet minden egyéb aspektusát. Megszűnik létezni minden kellemetlenség, elménkből ideiglenesen kiszorul minden olyan információ, amely nem az adott tevékenységgel kapcsolatos.

(6) A kontroll feladása. A flow állapotában nem félünk attól, hogy elveszítjük a kontrollt a dolgok menete fölött. Csakis a jelenre koncentrálunk, az adott pillanat tökéletességére. A flow feltétele, hogy feladjuk a helyzet fölötti kontroll akarását.

(7) Az Én-tudat elvesztése. Egy hegymászó így írta le az élményét: "Olyan zen-érzés, mint a meditáció vagy a koncentráció. Fontos, hogy gondolataid végig egyfelé irányuljanak, mert nem jó, ha az ego túlságosan összefonódik a hegymászással."

(8) Az időérzék ideiglenes elvesztése. Az idő rabságából való szabadulás önmagában is fokozza, sőt akár elő is idézheti a teljes elmélyülés élményét. (Egyelőre nem tudjuk, hogy ez csak az intenzív összpontosítás akaratlan kísérő jelensége, vagy valami olyasmi, ami a saját jogán járul hozzá a flow kialakulásához.)

*Csíkszentmihályi eredetileg arra volt kíváncsi, mi jellemezheti azokat a tevékenységeket, amelyek kielégítik a Maslow piramisának csúcsát jelentő motivációkat. Kifejezetten a csúcsélményékre koncentrált, így korát messze megelőzve valójában a boldogság pszichológiájának kutatásába kezdett. A flow-val a boldogság egyik fontos alappillérét fedezte fel, azonban kutatásai nem érintették például egy hosszú, boldog házasság vagy egy mélyen elkötelezett, karitatív élet nyújtotta boldogság mibenlétét.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Amikor először olvastam végig ezt a nyolcas listát, azonnal bevillant a Camino tapasztalata. Az időn kívüliség, amikor egy célra élesedik minden figyelem és erőkifejtés. A napi szakaszok (vagy minden lépés, végül pedig a teljes út) megtételének visszacsatolása, az azonnali és egyértelmű eredmények. A teljesíthető és világos cél: eljutni Santiagóba, még ha kimerítő fizikai-lelki áron is. A jelenben levés erejébe kapaszkodás, ami kizárja az otthon hagyott dolgok miatti aggódást (legalább pár hét erejéig). És ráhagyatkozás az Útra, ahol nem én irányítom az életet, hanem a lét hordoz engem.

Ezek valós tapasztalatok és hitelesen éljük meg őket akkor is, ha tudományos eszközökkel próbáljuk megvilágítani a hátterüket. Ahogy Mérő idézi egyik hallgatója kamaszkori felismerését: "az okok prózaisága nem akadályozza meg a következmények költőiségét".

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Csúcs, reggel

Tegnap és ma később ébredtem a szokásosnál. Lassú készülődés közben a gondolataim megtalálják a saját medrüket; többnyire ugyanazokat a vájatokat mélyítik rendre, amíg rálelnek a maguk nyugvópontjára.

A végállomáson már sűrűn állnak, többen inkább kivárják a következő metrót. Így teszek magam is, ha nem marad ülőhely számomra a tömött szerelvényen. Ha nincs helyem, várok... - ismételgetem csak úgy, mintegy nyugtató mantrát. Ha nincs helyem... Néhány napja jutott eszembe, hogy a szeretet azt jelenti: helyet készíteni magamban valaki számára. Konkrét, teremtő aktus. A semmiből hozza létre azt a kivételes, sohanemvolt szépséget, ami egyvalakinek a tágasságára van szabva. Másnak talán szűkös lehet, vagy elvész benne tanácstalanul. De aki ihlette ezt az alkotást, annak ideális fészek. (Tartja, nem esik ki belőle. Úgy védi, hogy közben az ég nyitva marad...)

Ha nincs helyem, nem szállok fel. Amíg nincs helyem, nem bölcs kopogtatni sem az ajtókon. Állok a végállomáson, pedig úgy szeretnék végre utazni. Csak nézni ki az ablakon, bámulni az elsuhanó tájat; haladni valaki mellett. A metró hálás jószág, pár perc múlva hellyel bőven rakottan kínálja magát újra. Képes vagyok ajtót nyitni ma reggel? És ez a hely vajon kinek vonzó? Fülöp atya híres mondata, hogy "a nyitott ajtó rabul ejti az embert" jó pár éve itt pislákol, zakatol, duruzsol bennem.

Lennék hely és lennék vendég is ebben a reggeli, álmos forgatagban...

[Most Médea és gyermekei érkeztek hozzám vendégségbe. Kicsit foglalkozom velük útközben. Veszélyes népség: már kétszer majdnem odaragadtam az üléshez!]

Kilenc - tíz - reszket a lelkem...

A Jálics könyv végéhez közeledve fogynak a megfontolásra érdemes gondolatok. Ezért, és nem csak az idő hiányában, összevonom az utolsó két hetet. Több ízben ismétlődik majd az előző hetek tanulsága, mintegy összegzéseként az eddigieknek.

Nagy különbség van a magad körül keringés és a jelenlét között. Ha a gondolatainknál vagyunk:

"Elég jól vagyok?", "Nem csináltam valamit rosszul?", "Hogyan tudnék továbblépni?", "Nem kellene már sokkal előrébb tartanom?", "Vajon képes vagyok-e erre vagy arra?", "Nem vagyok-e hibás abban, amit csináltam?"

Ha ezekkel a kérdésekkel foglalkozol, akkor magad körül forogsz. A jelenlétbe jutás mindig az észleléssel kapcsolatos. A létünk magvánál való időzés még inkább megszabadít bennünket a szükségtelen dolgokkal való azonosítástól; lehetővé teszi, hogy azok legyünk, akik vagyunk. Hogy szabadnak és felelősnek érezzük magunkat a világgal szemben.

Ha még félelmet érzel, tudatosítsd azt: "Most megint félek!" Nézd meg ezt a félelmet, míg csak azt nem tudod mondani: "Nos hát, itt van ez a félelem. De én is itt vagyok. Én nem vagyok a félelmem, ő csak velem van. Szabad itt lennie..."

Nem az a probléma, ha sokat kell szenvedned, hanem ha magadat sajnálod. Amikor átadod magad a saját sebeidnek, bajaiddal együtt önmagadat is odakötöd a boldogtalanságodhoz. Aki nem tudja a fájdalmát közel engedni a lelkéhez, úgy is gondolhatja, hogy uralkodnia kell rajta. Az elnyomott sérülésekkel megkeményíti magát, és a fájdalma feldolgozatlan marad, nyomasztja őt. A sírás ilyenkor segíthet magukat elengedni és az érzéseiket kifejezni. A siránkozás ezzel szemben nem enged elszakadni önmagunktól. A fájdalom és önsajnálat odáig nőhet, hogy elveszíted minden tiszteletedet és önbecsülésedet magaddal szemben.

Ha megéled az "Itt vagyok" örömét, már megtaláltad az alapot magadban, amely nem függ a többiektől. Ez a nyugvópont nem szorul rá, hogy kívülről igazolják vagy támogassák. Önmagában megáll. Akkor minden összehasonlítás eltűnik, súlyát veszti. Már nem szükséges, nem érdekes játék. Úgy tudod hagyni a többieket, ahogy vannak. Nincs szükséged rá, hogy megítéld, osztályozd vagy megváltoztasd őket.

A pusztába vezető út kemény és szép is egyben. Lebilincsel mindenkit, aki egyszer megérzi, hogy ezáltal megnyílik előtte a jelenlét megtapasztalása. De az idő nem áll meg, az utunk majd vissza fog vezetni a hétköznapokba. Ha ez a hely igazi megtapasztalás volt, nem fogjuk többé elfelejteni. Olyan lesz számunkra, mint egy titokzatos zene, amely nem ereszt, újra és újra magával ragad.

Feszültség keletkezik a magány és a nyüzsgő élet között, ami gyógyító hatású. Az élet két fontos pólusát köti össze. Ezek úgy összetartoznak, akár a be- és a kilégzés. Az egészséges élet a nekifeszülés és a lenyugvás között váltakozik.

Mindenki olyan mélyen tud csak találkozni másokkal, amilyen mértékben a saját mélységébe le tud ereszkedni. Csak egy olyan ember szavai tudják embertársának a lelkét megérinteni, aki kapcsolatban van saját lényének középpontjával és ezt a kapcsolatot ápolja is.

A kontempláció egyben életállapot, ami lassan kiterjed, áthatja és megváltoztatja egész életünket. Olyan, mint a felnőtté válás: ha valaki elérte az érett kort, akkor is felnőtt ha dolgozik, akkor is, ha pihen.

Megtanulni a jelenben élni: nem azt jelenti, hogy csak a figyelmünk töredékével vagyunk jelen a pillanatnyi tevékenységünknél, mert ezzel párhuzamosan számos más gondolat van a fejünkben. Nem egyenlő azzal sem, hogy elidőzünk a múltunknál, amelyt nem tudunk lezárni, vagy már a jövőben élünk, amely még nem köszöntött ránk. Nem arra gondolunk ilyenkor, hogy kit kellene még felhívnunk, mit felejtettünk el, és a különféle gondolatok forgatagában nem hagyjuk eltéríteni magunkat az aktuális pillanattól.

A jelenlétben élni annyit tesz, hogy száz százalékosan ott vagyunk, közel engedjük magunkhoz mindazt, amit az élet szenvedésre számunkra felad. Higgadtan hagyunk mindent úgy, ahogy éppen van. Kibírjuk a társaságát, akár tetszik, akár nem, sőt ha zavar is bennünket. Megtanuljuk önmagunkat is szemlélni és olyannak meghagyni, mint amilyenek vagyunk. Az odaadás annyit jelent az emberekkel kapcsolatban, hogy azt a rövid időt, amit velünk tölthetünk, valóban teljes mértékben nekik adjuk. Teljesen nála vagyunk, egészen befogadjuk a szívünkbe és a teljes figyelmünkkel ajándékozzuk meg őt. Nem tárgyként, eszközként kezeljük, hanem személyének méltóságát becsülve, alázattal közeledünk.

"A legfontosabb óra mindig a jelen, a legfontosabb ember mindig az, aki éppen előtted áll; a legfontosabb tett a szeretet..." (Eckhart mester)

Függetlenedni tudunk az eredményeinktől. Nem azért szeretünk, hogy a társainktól biztonságot vagy ragaszkodást kapjunk cserébe. Minden ellenszolgáltatás és elvárás fölé emelkedünk, olyan ingyenessé, mint a nap sugarai. A sugárzás a természetükből fakad, nem attól függ, hogy viszonozzák-e vagy sem őket.

Végül a jelenléthez való kitartó visszatéréssel megtanulunk a realitás talaján maradni; hogy ne elképzeléseinkből és ötleteinkből induljunk ki, hanem a valóságot hagyjuk hatni magunkra, ami tőlünk függetlenül ott van és éppen úgy van.

Árnyékok párbaja - nyolcadik hét

A legnagyobb akadály, ha nem tudsz megbocsátani. Csak az gyógyul meg, amit szeretettel és megbocsátással szenvedünk el. A kiengesztelődésre való képtelenség olyan, mint egy duzzasztógát, amely több millió tonna vasbetonnal áll a szeretet természetes folyásával szemben. Ha a kiengeszteletlen érzéseinket már képesek vagyunk megszemlélni és megengedni, forduljunk a jelenlét felé. Az érzés még ott maradhat, de én már nem foglalkozom vele. A sértettség fokától függően lépésről-lépésre, rétegenként lesz elhordva a harag...

Legmélyebb sebeinket gyerekkorunkban szerezzük és ezek szüleinkkel függenek össze. Csecsemőkorban hiányzó meleg szeretet, tekintéllyel kapcsolatos problémák, a szülők hiánya, munka, válás vagy haláleset miatt mély sebeket hagyhatnak maguk után, amelyeket nem egykönnyen tudunk megemészteni, feldolgozni, vagy netán teljesen megbocsátani. A kiengesztelődés azonban lehetséges, sőt elengedhetetlen az élethez.

A legnagyobb fájdalom nem maga a belénk maródott sérülés. A legkeserűbb fájdalom az, hogy nem tudjuk szeretni azokat, akik szenvedést okoztak nekünk.

Minden megbocsátás - egyben a magunknak való megbocsátás is -; minden, ami az életünkben történik, és ahogyan történik: ajándék.

Erőtlenségem oka abból az akarati erőlködésből származik, amellyel kedvetlenségemet és magányosságomat el akarom nyomni. "Most kedvetlen vagyok. Nem jó érzés, de ez most így van. Magányosnak érzem magam - és szabad magam magányosnak érezni." Különös élmény elidőznünk a kedvetlenség észlelésében. Jelen vagyok, de nem veszek részt a szomorúságomban, ezáltal elmúlik fenyegető volta. A lét megtapasztalásából biztonság és nyugalom árad.

A kontemplatív magatartás élénk figyelem, eleven érdeklődéssel: "Mit találok itt? Mi történik itt? Mi jön felém a realitásból?" Ez nem elérni akarás, nem valamit megtudni akarás, hanem élő érdeklődés az igazi, a lényeges, maga a Lét iránt.

Mi is az ember élete? Egy árnyék. De miféle árnyék? Megingathatatlan, mint egy épületé? Vagy olyan, mint egy örökzöld fáé? Nem, az ember élete egy szárnyaló madáréhoz hasonlatos; még észre sem vesszük, s már tovatűnt. (Talmud)

Hetedik hét - valahol az úton

Gyakran úgy tűnik, mintha szenvedélyes probléma menedzserek lennénk. Hiányosságainkkal, hibáinkkal, bűntudatunkkal sokszor úgy bánunk, mintha sötét szobában állnánk és bottal csapkodnánk magunk körül, hogy eloszlassuk a sötétséget. Peidg csak lámpát kell gyújtanunk és az ártatlanság örömében fürdeni, aranylóan, mint porszem a napsugárban.

Ahhoz vagyunk szokva, hogy a haladást mint tárgyi előrehaladást fogjuk fel és ítéljük meg. Semmi újnak nem kell megjelennie a kontemplációban. Az új, az izgalmas, a meglepő már eredendően itt van, csupán sok fölösleges dolog elfedi. Azt érdemes tudatosítanod, hogy mindig is itt volt, akármelyik pillanatban rendelkezésedre áll.

Ha kirándulsz és útelágazáshoz érkezel, ahonnan három út vezet tovább, és te az általad választott ösvényen haladsz tovább, senki sem vetheti a szemedre, hogy elnyomtad a másik kettőt. Egyszerűen ott hagytad őket, mert nem a te utaid. Úgy ahogy a szemlélődés gyümölcse a pihenés, úgy vezet el minden igazi kikapcsolódás is a szemlélődésre. Próbáld meg felfedezni ezt a feszültségektől mentes figyelést, akkor nem fog kifárasztani a meditáció.

Aki az úton van, már a helyén van. Hogy az út elején, közepén vagy a végén, az már nem számít. Maradj a lét észlelésében és ez elvezet téged a lényegeshez. Éberen virrasztunk a jelenlétben és mindkét lábunkkal megmaradunk a realitás talaján.

Amikor az önzés gyökerét tapasztalod, nem kezdj vele semmit, ne is akard legyőzni. Minden maradjon a régiben. Próbáld meg ezt a meglátást elviselni és így hagyni. Ha valóban rátaláltál tetteid gyökerére, akkor alapvetően nem tudod megváltoztatni. Esetleg kiradírozhatsz néhány magatartásformát, de ezzel nem mégy sokra. A gyökerek megmaradnak; sokkal mélyebbre nyúlnak. De még ezeknél is mélyebben ott van benned egy önzetlen szeretet, mérhetetlen erő. Engedd, hogy ez a még ősibb réteg kifejtse hatását. Úgy oszlatja szét aggodalmaidat, mint a felkelő nap a reggeli párát. Közben ne a változtatással foglalatoskodj, csak szenvedd el az állapotodat, és eközben figyelmed a jelenlétre, mélyebb lényedre irányítsd. Minden más magától fog történni. Ha a jelenlétben maradsz, még közelebb kerülsz önmagadhoz, odáig, ahol nincs már többé önzés.

Nem tökéletes, csak működik

...ha megemlítjük, hogy a rajban való élet működőképes a méhek számára, a csapatban való élet a páviánok számára, a falkában való élet a farkasok számára, senkinek nem lesz semmi ellenvetése, ha azonban megemlítjük, hogy a törzsben való élet működőképes az emberek számára, ne lepődjünk meg, ha csaknem hisztérikus vadsággal támadnak nekünk. Támadóinktól persze nem azért kapjuk meg a beosztásunkat, amit mondtunk, hanem azért, amit ők hozzáképzelnek ahhoz, amit mondtunk, például hogy a törzsi élet "tökéletes" vagy "idilli" vagy "nemes" vagy egyszerűen "csodálatos". Lényegtelen, hogy egy szóval sem mondtunk semmi ilyet: ugyanúgy fognak méltatlankodni, mintha mondtuk volna.

A törzsi élet valójában nem tökéletes, nem is idilli, nemes vagy csodálatos, de akárhol is bukkanunk rá érintetlen mivoltában, azt találjuk, hogy jól működik - ugyanolyan jól, mint a gyíkok, a mosómedvék, a libák vagy a bogarak élete -, azzal az eredménnyel, hogy a törzs tagjai jellemzően nem dühöngők, lázadozók vagy kétségbeesettek, nem küzdenek borderline személyiségzavarral, nem szaggatja őket szét a bűnözés, a gyűlölködés és az erőszak. Az antropológusok megfigyelése szerint a törzsi emberek, akik korántsem nemesebbek, kedvesebbek vagy bölcsebbek nálunk, hozzánk hasonló mértékben hajlamosak a hitványságra, rosszindulatra, fafejűségre, önzésre, érzéketlenségre, konokságra és türelmetlenségre. A törzsi élettől az emberek nem válnak szentté; a törzsi élet azt teszi lehetővé, hogy közönséges emberek minimális stresszel biztosítsák együttesen a megélhetésüket, évről évre, nemzedékről nemzedékre.

Az emberi evolúció három vagy négymillió éve után mi egyébre számítanánk, mint egy működőképes társadalmi szerveződésre? Hogyan másképp maradhatott volna meg a Homo habilis, ha nem egy működőképes társadalmi szerveződésben? Hogyan másképp maradhatott volna meg a Homo erectus, ha nem egy működőképes társadalmi szerveződésben? És ha a természetes szelekció a Homo habilis-t és a Homo erectus-t ellátta működőképes társadalmi szerveződésekkel, miért ne sikerülne neki ugyanez a Homo sapiens esetében is? Az emberek talán számos egyéb társadalmi szerveződési formát kipróbáltak e három vagy négymillió év alatt, de ha így történt, ezek közül egy sem maradt fenn...

A törzsi élet nem dárdákat és barlangokat vagy vadászást-gyűjtögetést jelent. A vadászás-gyűjtögetés egy életmód, egy foglalkozás, egy megélhetési forma. A törzs nem egy bizonyos foglalkozás, hanem egy társadalmi szerveződés, amely megkönnyíti a megélhetést.
A cigányok mind a mai napig törzsekben élnek - már ahol hagyják őket -, noha nyilvánvalóan nem vadászó-gyűjtögetők.
Hasonlóképpen, a cirkuszi emberek törzsekben élnek, noha - ugyancsak nyilvánvalóan - nem vadászó-gyűjtögetők. A legutóbbi évtizedekig nagyon sokféle vándorló mutatványos társulat működött törzsi keretek között: vándorszínészek, búcsúsok stb.

Mit szeretnek az emberek a törzsi társadalomban?
A törzs a tagjaiért létezik - minden egyes tagjáért, mert kivétel nélkül mindannyian érdekeltek a törzs sikerében.

(Daniel Quinn: A civilizáción túl; Birtalan Balázs fordítása)

Az élet törzse - a törzs élete

Az emberek lenyűgözve hallgatják az okfejtést arról, hogy mitől működőképes a falka az oroszlánok számára, a csapat a páviánok számára vagy a raj a libák számára, de többnyire befogják a fülüket, ha arra terelődik a szó, hogy mitől működőképes a törzs az ember számára. A törzsben élő emberek hárommillió évig működtek sikeresen e bolygón a mi mezőgazdasági forradalmunkat megelőzően, és ugyanilyen sikeresek mind a mai napig bárhol, ahol sikerült érintetlenül fennmaradniuk – csakhogy a kultúránk embereinek többsége erről a tényről hallani sem akar. Mi több, minden erejüket latba vetve tagadják. Ha elmagyarázzuk nekik, mitől működőképes a csorda az elefántok számára vagy a raj a méhek számára, azzal semmi bajuk. Ha azonban azt próbáljuk elmagyarázni, hogy mitől működőképes a törzs az ember számára, megvádolnak azzal, hogy "idealizáljuk" a törzsben élő embereket. Pedig az etológia és az evolúciós biológia szempontjából nézve egy embertörzs sikere semmivel sem nagyobb idealizálás, mint egy bölénycsapat vagy egy bálnaraj sikere.

A bukásainkra az a kulturális mentségünk, hogy az emberek valamiképpen "természetüknél fogva" gyarlók – kapzsik, önzőek, szűklátókörűek, erőszakosak stb., következésképpen bármihez is próbálunk kezdeni velük, nem fog sikerülni. Ez okból mindazok, akik fenn akarják tartani a kulturális mitológiánkat, annak puszta felvetését, hogy a törzsi élet sikeres az ember számára, fenyegető veszedelemnek fogják érezni.

(Daniel Quinn: A civilizáción túl; Birtalan Balázs fordítása)

Már kezdetben is feltűnt - írja MM -, hogy a bennszülöttek milyen bensőségesen kötődnek a természethez. Mielőtt útnak indultunk, félkört alkotva felsorakoztunk, arccal kelet felé. A törzsfőnök középre állt és kántálni kezdett. A többiek tapsolva, dobogva vagy combjukat csapkodva verték a ritmust hozzá. Körülbelül negyedóráig tartott a minden reggeli szertartás... Ezek az emberek hisznek abban, hogy minden létezőnek értelme van. Semmi sincs hiába. Nincsenek szeszélyes véletlenek, balszerencsés események, balesetek...

A növényvilág értelme és feladata az, hogy táplálja az állatokat és az embereket, megkösse a talajt, gyönyörködtesse a szemet és tisztítsa a levegőt. Elmesélték, hogy a virágok és a fák alig hallhatóan énekelnek az embereknek, s cserébe csupán annyit kérnek tőlünk, hogy mi is énekeljünk nekik. Természettudományos gondolkodásom ezt azonnal lefordította az oxigén-széndioxid cseréjének folyamatára. Felvilágosítottak, hogy az állatok elsődleges rendeltetése nem az emberiség táplálása - arra csak akkor szabad sort keríteni, ha éppen úgy hozza a szükség. Az állat vigyáz a természet egyensúlyára, társa és példaadója az embernek. A törzs ezért gyűlik össze reggelenként, és küld üzenetet a növényeknek és állatoknak. - Felétek közeledünk - kiáltják. - Tisztelet nektek, amiért léteztek, s tápláltok bennünket. A növényeken és állatokon múlik, hogy eldöntsék, melyikre essen a választás.

Az Igazak törzse sosem marad élelem nélkül. A világmindenség mindig érti a gondolataikat. Hitük szerint a világ a bőség földje. Ahogy én és minden zenerajongó a zongorista játékát hallgatva tisztelem és csodálom a tehetséget, a teljesítményt, ők ugyanolyan önfeledten istenítenek mindent a természetben. Ha utunkban felbukkant egy kígyó, nyilvánvalóan azért került oda, hogy étekül szolgáljon számunkra. At étkezés fontos része volt esti ünnepségeinknek. Megtanultam, hogy a táplálék nem magától értetődő dolog. Először is akarni kell, aztán várni rá, és ha teljesül a kérés, minden esetben hálával, tisztelettel fogadni... Néha különleges kívánságaik is voltak, s ezt mindig a következőképpen fejezték ki: "Amennyiben a javamat és minden létező javát szolgálja".

A csapat nem vitt magával élelmiszert. Nem vetettek, nem termeltek, nem arattak. Csak rótták Ausztrália legeldugottabb zugait a perzselő nap alatt, minden egyes eltelt napot a mindenség bőkezű áldásának tartva. Sohasem csalatkoztak a természetben.

Fülöncsípett sakál és a Nagy Koszorúigazító

A depresszió villámai csapkodnak a környezetemben. Depi-öngyi-uncsi hangulatban leledzenek az ismerőseim. Pedig nyár van, nyár - röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár. ;) Engem is el-el kap valami nosztalgikus búskomorság és nagyon nehéz kinézni belőle. Ezért találták fel a biciklit. Napi két óra kerekezés kifújja belőlelm az önsajnálat és lehangoltság minden füstjét. Olyan jókat kacarászok, dalszövegeket írok (persze fonák stílusban) és elő is adom magamnak. Abban csak reménykedni tudok, hogy a buszmegállóban nem hallják az egész sort...

Az Olof Palme sétány közepén villant be egy gondolat: az a megfogalmazásom, hogy "rossz érzés", a sakálszótáramból jön. Annyi értelme van a zsiráfvilágban, mint annak, hogy oktalan láz, csúnya lakmuszpapír. Az érzéseink vannak, nem szorulnak indoklásra és értelmezésre, minősítésre végképp nem. Lehetek az aki, átélhetem a valóságot olyan irreális nagyításban vagy kicsinyítésben, ahogy tetszik. Ezek nem versenyezhetnek az igazságtartalmukkal. A mindenkinek igaza van rabbis viccek hallatlan élettapasztalattól terhesek. A sakálfül két irányban is elhelyezkedhet: (1) kifelé fordítva a másik felelősségét hallja, aki bánt, nem vesz figyelembe, gonosz velem; (2) befelé hallgatózva viszont hülye-hisztis-picsának, reménytelen, magányos, elvesztett szerencsétlennek titulálja magát. A Stadionokhoz érve már kezemben volt a kis sakál. Hagytam kapálózni kicsit, aztán letettem.

A másik reggeli élményem az Ismeretlen katona sírjánál várt rám. Három koszorú díszeleg rajta, más-más nemzetek zászlóival a hasukon. A lengyel tegnap reggelre leesett, talán lefújta a szél. Még délután is ott feküdt az emlékmű mellett. Ma reggelre visszakerült a becses helyére. De ki rakta vissza? Trapitis stílusban generáltam egy új foglalkozást, a Nagy Koszorúigazító-t. Valakit, akinek az van a munkaköri leírásában, hogy ha a városban valmi rendetlenség adódik, például egy szalag rosszul áll, egy kicslány cipőfűzője kibomlik, vagy a galambok nem találják a kiflicsücsköt, akkor ott terem és helyrehozza a csorbákat. Megpályáznám ezt a melót, az tutti.

Protección de mochila - esőborítás

Hazafelé kerekezve, az utolsó kilométereken elcsípett az eső. Szép, nyári, langyos víz. Kicsit meg is lepődtem, még nem áztam el biciklin. Ösztönösen behúzódtam egy kis fa alá, amíg elcsitult az áldás. Hamar folytatni tudtam az utat, a zöldségesnél már a megmosott szamarat kötöttem ki az ajtóhoz. Norbi, egyik Izmael klubos fiú mesélte, hogy rendeznek olyan túlélő túrákat, amikor egy késsel és valami vízzel kell eltölteni kb. 24 órát a "vadonban". Földön aludni, fázni még csak-csak. De esőben összegubózni, az már nem olyan kóser. Erős a gyanúm, hogy a portugál Caminón sok csapadék lesz, ezen felbuzdulva elhatároztam, hogy az esőkabáton túl - ami egyébként a hátizsákot is védi rendesen - veszek egy külön borítást, kisebb zárporok idejére.

A fa alatt várakozva elnéztem a bugyborékoló, sűrű függönyt. És ott eszembe jutott Marlo Morgan egyik sztorija:

Egyszer csak leszakadt az ég, a ferdén bevágó esővíz patakokban folyt a földön. A felhőszakadás hangja messziről olyan volt, mintha dübörgő vonat közeledne. Éreztem, hogy remeg alattam a föld. Óriási esőcseppek hullottak az égből. Villámcsapkodás és irtózatos égzengés tette próbára az idegeimet... A szakadó esőben és a mennydörgésben is meghallottam az újabb zajt. Olyan erősnek és félelmesnek tűnt, amilyet még nem hallottam életemben. Ooota rám kiáltott: - Kapaszkodj meg egy fában! Simulj hozzá szorosan! - Csakhogy nem volt fa a közelemben. Ahogy körülnéztem; valami furcsát láttam végigsöpörni a sivatagon. Hatalmas volt, fekete, legalább tíz méter szélesés nagyon gyorsan gurult. Felém tartott, és mielőtt észbe kaphattam volna, elért.

Rengeteg víz, örvénylő, tajtékzó, sáros áradat zúdult rám. Elkapott a zuhatag, maga alá temetett.Levegő után kapkodtam. Kinyújtott karral próbáltam megkapaszkodni valamiben, akármiben... Aztán amilyen gyorsan jött, ugyanolyan hirtelen elmúlt az ítéletidő. Az utolsó nagy hullám után a víz apadni kezdett. Kövér esőcseppeket éreztem a bőrömön. Fölfelé fordítottam az arcomat és hagytam, hogy az eső kimossa szememből a sarat... Feltünedeztek a többiek, nemsokára újra együtt voltunk. Szerencsére senkinek sem esett komoly bántódása. Éjszakai takaróink azonban elúsztak. Társaim egymás után tekerték le magukról a ruhát, és amúgy csupaszon igyekeztek kimosni az anyag ráncaiban, hajtásaiban lerakódott iszapot, hordalékot.

Miután elállt az eső, felöltöztünk. Megvártuk, amíg megszárad a ruhánk, azután kiráztuk belőle a maradék homokot. A meleg levegő gyorsan elpárologtatta a nedvességet, és a bőröm olyan lett, akár a festőállványon kifeszített vászon. Ekkor értettem meg, hogy a bennszülöttek miért nem szeretnek ruhában járni...

Azon lepődtem meg igazán, hogy az egész kaland szinte csak egy pillanatnyi ijedelmet okozott. A viharnak köszönhetően eszembe jutott az élet nagyszerűsége, a hozzá való ragaszkodásom. A halál közelsége rádöbbentett, hogy öröm és kétségbeesés forrása kizárólag önmagunkban keresendő. A szó szoros értelmében mindenünk eltűnt, nem maradt másunk, csak a rajtunk lévő gönc. Elvesztek az apró ajándékok, emlékek... Választhattunk: elfogadjuk-e, ami történt, vagy siránkozunk felette. Tárgyaim elvesztéséért leckét kaptam a függetlenségből: a tapasztalatot kell inkább becsülnöm.

Vége az ötödik hétnek

Összecsúsztak a hetek, így a következő egy hónapra elosztva hozom a maradék anyagot. A Camino úgyis arról híres, hogy az idő összezuttyan, kisimul és tágul egyszerre.

A kontemplációban az a meggyőződés vezet minket, hogy a lélek mélyén ott pislákol az igazi élet. Ott jelen van és csak meg kell nyilatkoznia. Erre alapozva a mi feladatunk egyedül megengedni hogy megtörténjen, és arra fülelni, ami igazi természetünkből fakad. Onnan tisztánlátás, egység, erő és szeretet jön. Átadjuk magunkat annak, amit kapunk, ami történik, megmutatkozik számunkra. (A szenvedésre való készség és a jelenléttel való kapcsolat elég.)

Abban a pillanatban, mikor valami újat tapasztalunk meg, sokszor önkéntelen felötlik bennünk a vágy, hogy ezt megtartsuk. Mintha azt mondanánk magunknak: "Most végre megvan!"
A lelki dolgokat nem tudjuk birtokolni. Az igazi gazdagságot ajándékba kapjuk. Ha meg akarjuk őrizni magunknak, kicsúszik a kezünk közül. Ha viszont megmaradsz a puszta csodálkozásban és odaadod magad ennek, ez egyre mélyebbre vezet. Még intenzívebben fogod érezni: tanácsos magadat alapvetően függetleníteni a pillanatnyi tapasztalattól. A meditáció olyan amilyen, úgy sikerül, ahogy sikerül és úgy jó, ahogy alakul. (Nem lehet elrontani...)

Nem kell tudnod, hogy jól meditálsz-e. Igényed az ellenőrzésre már nem a jelenlétre irányul, hanem a cselekedetekre. A létből magából jön a biztonság. Ehhez bármikor visszatérhetsz. Ez kiszorít minden más bizonytalanságot. Mindig kéznél van, amikor magadba szállsz. Ezt kívülről senki sem veheti el tőled.