A farkas(od)ról másképpen

A magyar caminora való felkészüléséhez kétnaponta kapok gondolatokat, történeteket. Ezek közül osztom meg egyiket most veletek:

Egy este az öreg cherokee indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, ami minden emberben zajlik. Azt mondta: – Harc dúl bennem. Egy szörnyű háborúskodás két farkas között. Egyikük a rossz. A félelem, a düh, a irigység, a féltékenység, a szánalom, a mohóság és a kapzsiság, az önteltség és az önsajnálat, az erőszak, a gőg, a bűntudat, a neheztelés és a harag, a kisebbrendűségi és felsőbbrendűségi érzés, a hazugság és a hamisság, a hűtlenség, a büszkeség. Másikuk a jó. A szeretet, az öröm, a béke, a remény, a nyugalom, az alázat, a szerénység, a kedvesség, a jóindulat, az empátia, a nagylelkűség, az igazság, az együttérzés és a hit. Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte nagyapját: – És melyik farkas győz? Az öreg indián mosolyogva válaszolt: – Az, amelyiket táplálod!

A levél végén szerepel egy-két gondolkodásra késztető kérdés is:

– Én melyik farkast táplálom magamban? – Mi történne, ha egyáltalán nem adnék enni a rossz farkasnak? – Mennyi plusz energiát igényel, ha tudatosan egyre több táplálékot adok a jó farkasnak magamban? – Mit várok a magamban nevelt farkastól?

Ezzel a történettel részben tudok azonosulni. A búzáról és a konkolyról szóló példabeszédet olvasva (Mt 13,24–30) értettem meg a türelem jelentőségét: „…nehogy a konkolyt kiszedve kitépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok együtt felnőni mindkettőt az aratásig…” A rossz elleni küzdelem öngyűlöletbe fordulhat, amikor elveszítjük a pozitív értékeink észlelését. Értékes energiákat pazarolunk a bennünk feszülő élet-teliségből egy tévesen felfogott aszkézis kedvéért. A mentális működésünk jóval összetettebb valóság, mint ami lefordítható lenne jó-rossz, világos-sötét ellentétpárokra. Az ember sem nem angyal, sem nem állat – írja B. Pascal –, és az a legnagyobb gond, hogy aki minden áron angyallá akar változni, az állattá lesz. Éppen ez az önbecsapás, amely kontroll nélkül tépkedi a konkoly szárait (nem ügyelve a mélyben lapuló összefüggésekre), vezet el oda, hogy tagadja a benne feszülő és harmónia után kiáltó végleteket. Az elfojtás pedig többnyire valamilyen robbanásban szokott kicsúcsosodni, ami olyan elemi erővel tör fel, hogy nemcsak a veteményt, hanem az egész mezőt romba dönti.

Túl a jóról és rosszról alkotott fogalmakon van egy rét, ott várok rád…

Ha már farkas, akkor közelebb áll hozzám Assisi Ferenc találkozása a gubbiói egyeddel (Fioretti 21). Egy hatalmas vadállattól való félelem hatalmába kerítette az itáliai városka lakóit. Ferencnek megesett a szíve rajtuk, ezért felkereste a betolakodót; Farkas testvérnek nevezve elbeszélgetett vele, majd összebékítette a polgárokkal. Utána békésen élt az ordas az emberek között, akik etették őt, és egyetlen kutya sem ugatta meg többé…

Van, hogy az önmegtagadó aszkézis a bátortalan sérülékenyek útja. Akik félnek a valóban összetett dolgoktól. Az ellentmondásos egységben felfedezhető valóságtól. Akik türelmetlenek. Akik fegyelmezetlenek. Akik látványos, de leegyszerűsített „elvek” merev önmagukra erőszakolásával vélik megúszhatónak a tényleges valóság és élet megismerésének, megtapasztalásának sokkal rögösebb, fáradtságosabb és kétségkívül nehezebben kiszámítható kimenetelű kihívását. Ráadásul az aszkézis igen sokszor önnön látszólagos ellentétét, a büszkeséget, a gőgöt, az önérzeteskedést, az alkalmazkodásra való merev képtelenséget kendőzi. Van azonban középút… Az önuralom, önmérséklet és az önkorlátozás. Ami jóval több, mint a gáttalan önérvényesítés, de jóval szerényebb, mint az aszkézis. Főként pedig differenciálható és képlékeny: függővé lehet tenni a helyzettől, a körülményektől, a személyektől, a céloktól, az értékrendtől. Vagyis konkrétumoktól. Bár: jóval munkásabb. Többet kell vele bíbelődni. És igaz: kijátszhatóbb is – miért, az igazi életben mi nem? Ám életszerűbb és valóságszerűbb is… Eredményesebb… Élhetőbb! (Wéber Péter)

Megosztás

A hang születéséről

Ha igazán tudnánk imádni Istent, a nagy folyók szelíd nyugalmával haladnánk át a világon… (Assisi szent Ferenc)

Valaki, az örök élet reménytelen titkát feladva, a hosszú élet lehetőségén rágódott, amikor hallott Ikaria szigetéről. Nincs benne semmi különös, mégis maga a csoda. Nagyon sok, száz évnél idősebb ember él ott. Ennek a rendszeres rendszertelenség lehet az oka, az Ikarián élőknek ugyanis nincs órájuk, akkor kelnek és fekszenek, amikor akarnak. Az ott lakók rendesen dolgoznak, koránt sem lusták, de ezt akkor teszik, amikor nekik tetszik. Ahogy ma fogalmazunk: stressz nélkül élnek. Nem nézik ötpercenként az órájukat, mint mi, hogy éppen hol kellene lenniük. A csendről beszélni éppúgy perverz vállalkozásnak tűnik, mint az ürességtől kongó templom kis közösségét azzal traktálni, hogy milyen sokan kerülik az Isten-házát. Csak a megközelítés módjáról szólhatunk, arról a személyes rétegről, hogy nekünk mit adott vagy tőlünk milyen gubancokat vett el a hallgatással töltött idő. „A szeretet csodáját – mondja Pilinszky –, ha bekövetkezik, némaság kell, hogy óvja-takarja. Azzal birtokoljuk, hogy nem érünk hozzá egy újjal sem.” Ahhoz, hogy ezt az óceánt megtapasztaljuk, át kell törnünk az álmosság és unalom falait, amik elválasztanak a valódi élet frissességétől. A világ zaja eltompul, mint amikor valaki a víz színe alá bukik. A felfedezésre váró, nyüzsgő univerzum azonban feledteti a korábbi színfalak emlékét. Minden lelassul, könnyűvé válik és nyugalmi helyzetében szemlélhető. A külső események nem sürgetnek a továbblépésre, jó csak úgy itt maradni és megélni a létezés örömét, ingyenességét. Aki a kisujjával érinti a felszínt, annak is van egy egyéni élménye erről az irdatlan víztömegről. És számára ez lesz a teljesség is. A környező világ túlontúl zajos és bonyolult marad a számára, és ez fogva tartja a tekintetét, a hallását, egész lényét. Ebből a szempontból mindegy, hogy egy kismadár lába apró zsineggel vagy súlyos láncokkal van megkötözve; a végeredmény azonos: nem tud elrugaszkodni, szabadon szárnyalni. A tengerben az is jó még, hogy ki-be járható. A mi döntésünk, hogy meddig ereszkedünk bele, és mikor szállunk ki a partra pihenni. A meditáció – ha komolyan vesszük a belső szabályait – az egyik legfárasztóbb szellemi tevékenység, amivel eddigi életem során dolgom volt. Visszatalálni a saját fókuszomba (és hűségesen ott maradni) szinte a lehetetlenséggel határos vállalkozás. A várakozás során nyugtalan, sőt menekülésre késztető gondolatok jöhetnek: tehetetlenséget, bizonytalanságot élhetünk meg önmagunkkal kapcsolatban. Máskor az unalom, az üresség érzése gyötör. A jövőtől való félelem, a múlt fárasztó emlékei és árnyai mind-mind megviselik a kitartó figyelmünket. Van-e értelme, eredménye ennek az egésznek? Mások mit szólnak hozzá? Mi lesz, ha elveszítem magam, az életem irányításának képességét? A találkozás ebből a szemlélésből kilépve lesz igazán örömszerző számunkra – ekkor meglátjuk a másikat, halljuk és értjük az ő csendjét. A maguk mélységében észlelem a saját vágyaimat és ár(ék)aminat, le tudom fordítani a saját magam és a társam hangzavarát valódi igényeinkre. Érzékennyé válunk egymás gazdagságának a megtapasztalásához. A csend a mindenség szívdobbanásait összekötő szál, egy pillanatnyi kiváltságos hely a teremtésre.

A hallgatás egészen más, mint az elfeledkezés és hidegség; a hallgatásban szeretünk a legizzóbban. A lárma és a szavak gyakran kioltják a belső tüzet. (Charles de Foucauld)

Mint ahogyan szünet nélkül nincs zene, ezek az apró megállások is szükségesek a haladásunkhoz. Engedem történni a világot, hagyom, hogy hasson rám. Mint Illés próféta, aki az enyhe szellő susogásában hallotta meg Isten hangját.

S lám, az Úr elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a szélviharban. A szélvésznek földrengés lépett a nyomába, de az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte... [Amikor Illés már remélni sem merte – az enyhe szellő susogásában megszólalt az Isten.] (1Kir 19,11b–13)

Isten az ellentétek egybeesése (N. Cusanus) – ami állandó benne, éppen az változik és fordítva. Ami kiszámítható, az talányos; és van, ami titokszerűségében mégis közel jön hozzánk. Ugyanez eljátszható az egyszerű és összetett, a barátságos és idegen, a fennkölt és prózai párosokkal egyaránt. A hallgatás beszédesebb lehet minden szónál. Popper Péter mondta egy alkalommal, hogy ha ő lenne a Sátán, semmi mást nem tenne, mint napról-napra egy kicsit gyorsítana a világon. Ezt hallva többen felkiáltanak, hogy hiszen éppen ez történik… Az árral szemben kell úsznia annak, aki abban keresi a megoldást, hogy lelassítja az életét. Mert a kultúránk egyre jövedelmezőbb, takarékosabb, gyorsabb és sokoldalúbb akar lenni, minél előbb. Aki csak úgy van, nem termel, nem hoz létre kimutatható értéket – gondolják. A csend ezzel szemben visszavisz önmagadhoz, arra a belső szilárd pontra, ahonnan szemlélheted és újraszőheted az életed „elvarratlan” szálait. Egyszerűen, mint az országút, ami mindenkihez elvezet. Ingyen, mint a válogatás nélkül, bárkit átölelő levegő, tápláló kenyér és megnevettető bor.

Megosztás

Top 1 (in 4)

Ma azt kérdezte tőlem András, hogy milyen olvasmányélmények voltak meghatározóak eddigi életemben. Eloi Leclerc: Egy szegény ember bölcsessége c. könyvecskéjét már a hódmezővásárhelyi őrtornyok aljában barátommá fogadtam. Gyakran nyitogattam későbbi szerzetesi éveimben is.

Íme néhány gondolat, amik azóta is hatnak:

(1) ...ha birtokolnánk javakat, fegyverhez is kellene nyúlnunk, hogy megvédjük... a birtoklás miatt minden emberi kapcsolat hazuggá válik, megromlik, a rabszolgatartó és a rabszolga viszonyára degradálódik.

(2) Ha mi valóban tudnánk imádni Istent, igazából semmi sem nyugtalanítana minket. A nagy folyók nyugalmával haladnánk át a világon.

(3) ...a szentség nem önmagunk kiteljesítése, még csak nem is valamiféle teljesség, melyet az ember megszerez önmagának. A szentség elsősorban üresség, amit fölfedezünk magunkban, és elfogadunk; és Isten maga jön, hogy betöltse azt abban a mértékben, ahogy megnyílunk az ő teljességére.

(4) Az ember legmagasabb rendű cselekedete és érettsége nem abban áll, hogy egy eszményt hajszol, legyen az mégoly nemes és szent is, hanem hogy alázatosan és örömmel elfogadja azt, ami van, mindent, ami létezik. Az ember, aki saját ideálját követi, bezárva marad önmagába. Nem alkot igazi közösséget más létezőkkel, és soha nem ismeri meg a mindenséget. Hiányzik neki a csend, a mélység és a béke. Az ember nagysága abban áll, hogy mennyire képes befogadni... ahol mi elítélésre és büntetésre méltó hibát találunk, ott Isten először is ínséget lát, melyen segíteni kell... úgy tekintem az előttem álló embert, hogy van benne valami sokkalta nagyobb és nemesebb, mint gondolná. És ez új öntudatra ébreszti.

Az emberekhez kell mennünk. Feladatunk igen kényes, mert az emberek világa egy óriás csatamező, ahol a gazdagságért és a hatalomért törik magukat. És a túl sok szenvedés és durvaság elfedi előlük Isten arcát. És főleg nem úgy kell mennünk közéjük, mint egy újfajta vetélytárs. A Magasságbeli békés tanúinak kell lennünk. Irigység és megvetés nélküli embereknek. Képeseknek arra, hogy valóban barátaik legyünk.

Kincsek a füvön

Amikor a következő sorokat olvastam, elhatároztam, hogy kiírom őket, mert olyan szép a gondolat:

...Toma felment a buckára, és szemügyre vette a kincseket. Java részüket halomba hordta: csak úgy csillogtak és szikráztak a füvön. Toma rájuk parancsolt, hogy maradjanak ott, "hadd szedjen belőlük bárki, madár, állat, tünde vagy ember, minden jó szándékú teremtmény", mert akkor törik meg a bucka varázsa, és a manók soha többé nem mernek visszatérni...

Most begépelve két gondolattal is megajándékozott. Az első, hogy a kincsekhez mindenkinek hozzáférése van, legalábbis Toma áldásának szellemében. Mondhatnánk úgy: nincs elzárva az élelmiszer. A madarak, állatok és emberek egyforma eséllyel pályázhatnak rá. (Maga a fű nagyobb kincs, mint az arany. Mert, bár pénzen lehet venni bekerített területet, a termés nem a banktól jön.)

És hogyan törik meg a bucka átka? Hogyan lehet megszabadulni a harácsolás szellemétől? Ha kitesszük a Napra. Ha Szent Ferencnek sikerült kivetkőznie előjogaiból, miért ne működhetne ez bárhol, bárki számára... Van mégis emberarcú kommunizmus!

Miseria - misericordia

Avilai Teréz, egyik kedvenc szentem, azt tanítja a Római levél alapján (5,20), hogy "Minél nagyobb a miseria (a nyomorúság), annál nagyobb a misericordia (az irgalom)." Pár napja arról beszélgettünk Csabival hazafelé metrózva, hogy a TA életpozíciói hogyan lehetnek összefüggésben az ember kegyelmi állapotaival.

A bűnös állapotnak az OK vagyok, nem vagy OK-t feleltettük meg. Ezt nagyon biblikusnak találom, annak folytán is, hogy az első bűn történetében (Ter 3,4-5) a Teremtő iránti bizalmatlanság, Isten ártatlanságának az elvitatása a döntő mozzanat számomra.

Amikor valaki meghaladja saját univerzumát, és mer szembesülni félkész voltával, átbillenhet a bűnbánat világába, a megtérés előszobájába: a nem vagyok OK, OK vagy helyzetbe. Sajnos sok közösség és egy-egy hívő is megrekedhet ebben a köztes létben. Az összkereszténység évszázadokig, sőt Luther megújító mozgalma ellenére (vagy éppen okán) máig hatóan nyögi ezt az igát.

A teljes megoldás, a valódi felszabadulás azonban akkor következik be, amikor meglátjuk az Atya alázatát, elfogadását és jóságát, azaz megtérünk az irgalmas Istenhez. Ki tudjuk mondani felé és minden alkotása irányába (beleértve magunkat is), hogy OK vagyok, OK vagy!

Engem kifejezetten foglalkoztatni kezdett az a gondolat, hogy vannak-e közös elemek az egyéni történetekben, amikor valaki egyik helyzetből a másikba "megy át". Mi segít letenni egónk bűvöletét, és elismerni szegénységünket? Mi visz tovább a megbetegítő önvád, a mentális rokkantság zsákutcájából a tényleges feloldozottság ingyen öröméhez? Hogyan tudjuk egymást és magunkat kondicionálni ezekre a lépésekre?

Most hajlok arra, hogy mindez inkább a kegyelem játéka (ami vagy aki szeret meglepetéseket okozni), mint az ügyes kommunikációnk, nagyszerű életpéldánk eredménye. Vagy a kettő együtt. Talán ez a három... :)

Velencei hajós a Tiberis partján

Juvenalis már száz évvel Krisztus után azt írta: "Az Orontész a Tiberisbe ömlik", és a Rómában jól megfigyelhető szír kulturális hatásról beszélt. A 20. század derekán a velencei patriarcha székéből egy olyan halász-utód került Péter püspöki katedrájára, akit ugyan átmeneti pápának kívántak a bíborosok, alig öt éves pontifikátusa alatt mégis az új évezred tavaszát robbantotta ki a katolikus egyház történetében. Együttműködést keres más keresztény egyházakkal és a zsidósággal. (A világháború alatt törökországi nunciusként romániai és bulgáriai zsidók ezreit mentette meg kitöltetlen keresztlevelekkel.)

Angelo Giuseppe Roncalli érsek (a későbbi XXIII. János pápa) 1935 és 1945 között Isztambulban volt pápai nuncius. Az egyházi vezető baráti kapcsolatban volt Haim Barlas-szal, a helyi zsidó vezetővel - derül ki egy izraeli magángyűjteményből nemrég előkerült, francia nyelvű levelezésükből. A levelek szerint Roncallit nagyon zavarta, hogy a Vatikán sokáig annak ellenére is hallgatott, hogy tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy mi történik Európában. Kiderült az is, hogy az érsek egy ponton feljebbvalói tájékoztatása nélkül cselekedett: 1943-ban személyesen írt Tisónak, a fasiszta Szlovákia vezetőjének, és a zsidók deportálásának leállítását kérte. 1944. június 23-án aztán Barlas átadta Roncallinak azt a 30 oldalas jelentést, amelyet ma Auschwitzi Jegyzőkönyv néven ismerünk, és amit a táborból áprilisban megszökött két fogoly állított össze. A későbbi pápa megdöbbenésében azonnal összeállított egy rövid kivonatot, amit táviratban továbbított az egyházi államba. Távirata világossá tette: a tábor célja a zsidók tömeges megsemmisítése. A telegram dátuma azonban ellentmond annak a hivatalos vatikáni állításnak, amely szerint ők csak 1944. októberében értesültek a borzalmakról.

Fő műve azonban nem ez volt. 1962. október 11-én, egy egész éjjel tartó eső utáni reggeli napsütésben, a püspökök hosszú, fehéren hullámzó sora vonult a II. Vatikáni Zsinat megnyitására. A körmenet végén feltűnt János pápa. A Szent Péter-bazilika főbejáratánál kiszállt a sedia gestatoriából és gyalog ment végig a középfolyosón, a 190 méter hosszú aulában. A zsinati atyák tapsolva, éljenezve fogadták. Nyitóbeszédében derűs optimizmusa nyilvánult meg. Szilárdan hiszi - mondta a pápa -, hogy az ember "egyre mélyebben meg van győződve az emberi személyiség különleges méltóságáról", arról, hogy célja a tökéletesség és ezzel kötelezettségeket is kapott. "De még ennél is fontosabb: a tapasztalat megtanította az embereket, hogy az erőszak, a fegyverek hatalma és a politikai elnyomás semmiféle segítséget nem nyújt a nyomasztó problémák megnyugtató megoldásához."

Az általa összehívott zsinat (1962-65) korszakos jelentőségű volt. Mind a reformátori, mind a felvilágosult-modern paradigmát alapjaiban integrálta. Elismeri, hogy a katolikusok is vétkesek az egyházszakadásban, valamint az egyház életét és tanítását állandóan meg kell újítani (semper reformanda). Visszatérnek a holt latin helyett a nép nyelvén tartott szertartások. Pozitív odafordulás következik a zsidósághoz és új, konstruktív beállítottság az iszlám és más világvallások irányába. A lelkiismereti szabadság elismerése, elfogadó attitűd a hosszú időn át kárhoztatott haladáshoz, a szekularizált világhoz, a tudományhoz és a demokráciához - ez a zsinat rövid mérlege.

Pápaságának utolsó évében (1963. április 9-én) írta alá Pacem in terris (Béke a földön) kezdetű, nyolcadik enciklikáját, melynek alcíme: az igazságon, igazságosságon, szereteten és szabadságon felépítendő békéről a nemzetek között. Ez volt az első olyan körlevél, mely nemcsak az egyház tagjaihoz, hanem minden jóakaratú emberhez szól. A pápai körlevél az ember alapvető jogaira hivatkozott, amelyet minden ember elfogad, és amelyet az ENSZ 1948-ban deklarált. A kor legégetőbb kérdésével, a békével foglalkozott, melyet csak az alapvető emberi jogok tiszteletben tartásával lehet biztosítani. XXIII. János nem csak írásával, hanem egyéniségével és barátságos megnyilvánulásaival is a béke közvetítője volt azokban az években, amikor a világot az atomháború réme járta át.

Halála előtt három nappal azt mondta orvosának: "Daganatom van, de ez mit sem jelent… Remélem, hogy végig tudom vinni a zsinatot és megélhetem, hogy béke lesz a Földön." Sajnos egyiket sem érhette meg: pünkösdhétfőn este János pápa szíve megszűnt dobogni.

Poverello - Isten szegénykéje

Az előző bejegyzés azzal zárult, hogy lehetne másként élnünk. Következzen mostantól néhány példa, akik különösen lelkesítenek ebben a törekvésemben.

Assisi Ferenc 1182-ben született, amikor a béke beköszöntével, az utak kiépítése, a földművelés és kézipar fejlődése előmozdította a kereskedelem újjászületését. Az itáliai városok, mint Genova és Velence, melyek megőrizték összeköttetésüket a bizánci császársággal, a Földközi-tengeren át fontos árucikkeket szállítottak. Az ismert világ már négy évszázada élt a feudalizmus uralma alatt, jól meghatározott hűbéri láncban. Forgalomba került az arany, a gazdagság szimbóluma pedig ettől kezdve többé nem a föld, hanem a pénz lett.

Francesco mindössze öt éves, mikor a keresztény világot nagy vallási láz keríti hatalmába. Jeruzsálemet elfoglalja Szaladin, egyiptomi szultán. Amíg kortársai közül többen keresztes hadakat szerveznek és vezetnek, ő később mezítláb, gyalogosan megy el Krisztus örömhírével a szultánhoz. Az újonnan feltörő városi polgárság az ő korában kezd saját törvényeket és bíróságot, vagyis politikai autonómiát követelni. Szülővárosának lakói egy interregnumot kihasználva szakítanak a hűbéresi rendszerrel, és a földdel egyenlővé teszik a város fölé tornyosuló erődöt. A köveket az új városfal építésére használják fel, amely ezentúl a város függetlenségét hivatott oltalmazni. Csupán tizenhét éves (1199-et írnak), amikor a köznép elűzi Assisiből a nemeseket, és házaikat felgyújtja. Ferenc a kereskedők osztályához tartozott, akik a kommunális forradalmat kirobbantották, de csakhamar felfedezte ennek az új társadalomnak a fonákját: a pénz uralmát, az általa okozott konfliktusokkal és nyomorral együtt. Ezért a szegények és kirekesztettek világa felé indul.

"Az általa megvalósított evangéliumi megújulás túlnőtt bármely egyszerű szekta vagy kápolna ügyén… Nagyobb emberi távlatra mutatott, mint maga a kereszténység: egy univerzális s egyszersmind emberi léptékű testvériség horizontjára. Ferenc azon kevesek közé tartozott, akik révén az Evangélium újra Jó Hír lett mindenki számára… a legegyszerűbbek oldalán maga is felfedezte Istennek azt az arcát, amely nagyon különbözött az egyház hatalmasainak és a szent háborúknak az Istenétől: megszűnt számára külső és uralkodó úr lenni. Úgy jelent meg neki, mint aki történelmünkben titokzatosan jelen van, a hatalom minden jelétől mentesen, azzal összeforrva, ami az ember világában a leggyöngébb és a legkisebb. Megtalálta Isten alázatosságát és humanitását… megértette, hogy az Evangélium Istenének felismerése szükségképpen átalakítja az emberi kapcsolatokat: Ő ott jelenik meg az emberek között, ahol nincs többé uralkodó és elnyomott, ahol nincsenek többé kizártak…" (Eloi Leclerc: Assisi szent Ferenc. Visszatérés az Evangéliumhoz, Szeged 1991)

Isten Szegénykéjének a halála sem mindennapi. Utolsó órájához közeledve arra kérte a testvéreket, hogy vigyék ki az Angyalos Boldogasszony kápolnájából, és a város alatt elterülő lapályon ruhátlanul fektessék a földre. Sem "szamár-testvérhez" (tulajdon testéhez), sem a halotti öltözékéhez nem ragaszkodik. Ő az első nagy rendalapító, akit küldetése éppen a helyben maradásra késztet: szülőföldjén, rokonai és barátai között tesz tanúságot Meghívójáról, aki nincs alárendelve a nehézkedés erőinek, közöttünk mégis az utolsó helyet foglalta el.

Lelkisége roppant egyszerű: szegényen állni az egyedül gazdag Isten előtt, aki értünk (ingyen szeretetből) mindenkinél kisebbé lett.

Halálravalók vagy életreítéltek?

A harmadik Harry Potter könyv végére alaposan összeértek az események. Érdekes volt Herry és Hermione időutazása, illetve a nagy kísértés, hogy módjukban állna megváltoztatni a múltat. A "ki a jó és ki a rossz?" dilemma is rendesen ki van pörgetve. Most mégis egy mellékesnek tűnő szempontot gondoltam tovább.

Csikócsőrt és Herry keresztapját is halálra ítélik, mindkét esetben gigászi küzdelem kezdődik az ártatlanok védelmében, az erőfölénnyel kicsikart és etikátlan eljárások visszafordítására. Harry már majdnem megérte, hogy egy szerető családot kap ajándéka, csak ne lettek volna jogkövető felnőttek, akik törvényen kívülre szorítják a Sirius Black féléket.

A Ments meg uram! c. film emléke kelt életre bennem. Susan Sarandon zseniálisan megformált Helen nővére, aki többet lát a siralomházban ülő Matthew Poncelet személyében, mint a paragrafusok és indulatok erdejében bukdácsoló környezete.

Két éve, a Sziget Fesztiválon élő könyvként kikölcsönzött egy jogász-hallgató csoport, akik éppen a halálbüntetésről szerveztek beszélgetést. Elhangzott sok-sok okos gondolat, például, hogy mennyire nem működik elrettentő eszközként, milyen lehetőségei vannak a helyreállító igazságszolgáltatásnak, stb.

Visszatérve a filmre: azok a kockák peregnek le képzeletben, amikor kivégzése előtt a főhős találkozik a családjával. Hatalmas „MIÉRT?” kérdés tornyosult fölém, feldolgozhatatlan. A halálbüntetés ugyanis nemcsak a tettes elleni kényszerintézkedés, nem is csupán az áldozatok hozzátartozóinak nyújt elégtételt, hanem sokkal inkább az „élők” szövetében okoz helyrehozhatatlan károkat. A későbbi rehabilitáció lehetetlensége sem elhanyagolható szempont. Ettől azonban sokkal súlyosabb gond, hogy gyógyíthatatlan sebként tátong a hátramaradottak életében valakinek az elvesztése.

Goretti Mária 1890-ben született. A szomszéd fiúnak, Alessandronak nagyon tetszett, azonban a közeledése eredménytelen volt. Amikor csak ketten maradtak otthon fiúval, ő a szobájába akarta csalogatni Máriát. Mivel újra sikertelen maradt a csábítása, a felbőszült Alessandro 18 késszúrással megsebesítette. Az elősiető szomszédok segítségével Mária kórházba került, kétórás műtéttel próbálták megmenteni, hasztalan. Másnapra meghalt. Halála előtt megbocsátott a gyilkosának. A fiút 30 évi kényszermunkára ítélték. Pár év után azt állította, hogy Goretti Mária megjelent neki, ettől kezdve megváltozott. Szabadulása után a meggyilkolt lány anyjától bocsánatot kért, később az asszony volt az egyetlen anyagi támagatója. Goretti Máriát 1947-ben boldoggá, majd 1950-ben szentté avatták. A hatalmas tömeg miatt először történt, hogy a Szent Péter téren kellett az ünnepséget megtartani. Az eseményeken XII. Piusz pápa egyik oldalán a lány anyja, másikon a gyilkosa állt, ami szintén egyedülálló az egyháztörténelemben.

Van valami fontosabb az én igazamnál és a nagybetűs igazságnál. Lesz időnk megérteni?