Önéletrajz leporolva

Októberben lesz négy éve, hogy leblogoltam Szögjal Rinpocse: Önéletrajz öt fejezetben c. írását (Tibeti könyv életről és halálról). A kamínóra készülve most kevéssé szomorú kontextusban került elő újra. A kamínó alapélménye, hogy elhagyjuk (egy időre) a megszokott útjainkat, szertartásainkat, beidegződéseinket. Búcsút intünk a rutinnak, hogy találkozzunk valami újabb, tágasabb valósággal. A másik utca akkor válik vonzóvá számunkra, amikor az unalomig ismételt kísérleteink sem vezetnek sikerre, valami hiányzik még a teljes öröm és béke megtapasztalásához. Ez a hiány nem valamiféle műhiba! A lelki immunrendszerünk jelzése. Amikor hiányunk van a csendből, elszakadunk éltető mélységeinktől, akkor megszólal bennünk egy vészcsengő: Állj meg! Nézz szembe magaddal és a múltaddal!

Aki az úton van, már a helyén van. Hogy az út elején, közepén vagy a végén, az nem számít.

Áprily Lajos: A csavargó a halálra gondol

Uram, a tél bevert a templomodba. Álltam vaspántos portádon belül s ámulva néztem botra-font kezemre sugárban omló fényességedet. Térdelt a nép, én álltam egyedül, úgy hallgattam, amit beszélt papod: „Ez világot szívedben megutáljad és úgy menj ki belőle meztelen –” Uram, te ezt így nem akarhatod. Tudom, hogy földed nagy területéből egyetlen barlangod jutott nekem, s megreng az is, ha viharod zenéje végigrobajlik fenn a tölgyeken. De ha tavaszod jő, enyém az erdő, és jó hozzám az erdő: ennem ad, rigószavaddal kelt a kora-reggel s odvamba surran este sűnfiad. Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel új őszig minden gondot eltemet: mezítláb járom harmatos meződet s verőfényed füröszti mellemet. S ha kóborolni küld a nyugtalanság s nótázva fut mellettem patakod, kurjantással köszöntöm kék lakásod, s fütyörészem s Uram, te hallgatod. Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel, otthon-kínáló tűz nem int felém, de mondd, volt-e valaha szép világod valakié úgy, ahogy az enyém? Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat egy rándítással elhullathatom, saruim szíja sem marad velem. Uram, utálni nem tudom világod, de indulhatok, amikor kivánod, igéd szerint: egészen meztelen.

Odébb lépni? A piramistól?

Megosztás

Ezdekedves

Telepszegleten szeszelde
csermely mellett elhelyezve,
benne kedve tetszelegne,
teszem fel, nem esteledne.

Egek rendre estelednek,
erek, berkek csendesednek.
Dereglye sem megy keresztbe,
hever e fekete csendbe.

Szeszelde bezzeg nem csendes,
zeng-peng benne zene rendes.
Szesz ereje szerteterjed,
embereknek kedve gerjed.

Hej, menyecske, kedves lelkem,
erjedt hegylevet kell nyelnem!
Legyen hetven esztendeje,
de meg heves szesz ereje!

Zenemester, sebesebben!
Kerekedett fene kedvem.
Keresetem szerteverem,
lelkemet meg eltemetem.

Megjelennek rendelettel:
csendesebben kedvetekkel!
Telep feje heveredne,
esetleg elszenderedne!

Legyen vele beste lelke,
te meg eredj fene helyre!
Zene zengjen, szedte-vedte,
pendelyemnek lehet veszte!

Esmeg mennek, reteszt vernek:
Legyenek csendesek kendtek!
Szentek lelke legyen velek,
kedves egyetlenem beteg.

Feleletet egy meg nem tett,
berekesztnek szesznyeletet.
Zene menten befejezve,
s szertemennek csendesedve.

Megosztás

Glázser Bozsó reggelije

Nekiütődöm, húzódik, sajog
A testemen kívül is egyedül vagyok
Lyukas zászló, halottak, Mind'szent
Lepergett az órámon még egy...

És újabb majd, és még újabb: tovább!
Hol vannak az arany harsonák?
Hol a mennyei béke, boldogság, öröm?
Vagy csak a vasárnap délutáni söröm -
hogy itt vagyok, jól vagyok a planétán

Nem csak bóbiskolok a metrón némán,
várva arra a tündéri percre
mikor kiszabadul bábjából a lepke,
mikor értelmet nyer végre a talányom,
hogy mit kerestem én ezen a világon...

Megosztás

Nagyanyám

Apukám anyukája nagyon jól tudott úszni,
mert a Maros mellett született,
és ott szinte kötelező.
Bajnok is lehetett volna,
de egyszer
majdnem belefulladt a folyóba.
Így aztán nem lett.

Én sajnos
ne tudok úgy úszni, mint ő,
pedig én egy szigeten születtem.
A házunktól majdnem odaláttunk a Dunára,
de apáék mindig a hidakat választották.

(Birtalan Ferenc: ...aztán lett az úttest)

Megosztás

Dos dibujos japónicos

1˚ Abrazamiento

en la ruta
están dos sombras
después sola una

en el agua
están dos remolinos
después solo uno

en la cama
están dos almohadas
después sola una

2˚ Separación

en la ruta
están dos sombras
después sola una

en el agua
están dos remolinos
después solo uno

en la cama
están dos almohadas
después sola una

después sola una

(Judit Ágnes, Kiss: Dos dibujos japónicos)

1. Ölelés

az úton
két árnyék
aztán csak egy

a vízen
két örvény
aztán csak egy

az ágyon
két párna
aztán csak egy

2. Szakítás

az úton
két árnyék
aztán csak egy

a vízen
két örvény
aztán csak egy

az ágyon
két párna
aztán csak egy

aztán csak egy

(Kiss Judit Ágnes: Két japán rajz)

Megosztás

A költészetnek, szeretettel...

József Attila: Eszmélet

1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

1933-1934 tele

Ágyam mellett

Vajon ki áll majd az ágyam mellett, akire rábízhatom magam?
Hogyan is lenne bárki ott, ha most is társtalan ...
keressük mohón másik felünk, hátha még feltűnik.

De int az idő vasszigorral: "Nincsen seki itt,
aki mindörökké élne!" És olyan se, akit
mennyei szózat, aranylemez vagy kőtábla biztosít.

Ki néz majd velem szembe, mikor gyertyaláng is vakít?
Lesz-e türelme, életkedve kísérni a kapuig?

Megosztható-e az az intim csöndesség, mi bent feszül?
A magányban az a fájó, hogy ezt sem lehet egyedül...

Szemed sarkából

Szemed sarkából látod:
egy közeli asztalnál írok -
fél szemem én is rajtad tartom.

Begyakorlott mozdulatok
kalitkájában szorongsz.
Látod-e rajtad csüngő ábrázatom?

Fények, kínai lampion,
semmiresejó zene pörög, elrobog;
a pillantás kiváltsága fölött
hálálkodom.

Ha senki sem szövi találkozásunk fonalát,
akkor nincs jövő, nincs túlpart odaát,
csak ez a szűkkeblű jelen, aki
most is kacéran mosolyog.

Lehetnénk együtt ott, ahol
most egymagam vagyok.
Ha nem légből kapott,
elképzelt kifestőkönyvet lapozgatok...
hol biccent a fejed, int a karod,
ahol lehetünk még közösen boldogok...

Itt a tavasz, munkára fel skacok!!!

Fiók alja

Karácsony óta átforgattam minden zugot és minden fiókot. Hetente egy zsáknyi szemetet, vagy valamiremégjólesz apróságot viszek ki a kukákhoz. A hajléktalanoknak szánt, használható cuccokat tiszta zacskókban a szemetes tetejére teszem. Egyre vidámabban nézek körül a lakásban. Van hely, sok tiszta hely körülöttem. Ha szabad akarsz lenni, dobj ki valamit naponta!

Elkezdtem szelektálni több kilónyi kéziratot: régi vázlatokat, előadásokat. Így került elő ez a vers:

Akartalak mielőtt megszerettelek.
Megszerettelek mielőtt akartam volna.
Éltem mielőtt meghaltam.
Meghaltam mielőtt élni tudtam volna.

(Baranyi Tamás)

Ne a mozdulatot

Pilinszky János: Intelem

Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.

Arra figyelj, amire városod,
az örök város máig is figyel:
tornyaival, tetőivel,
élő és halott polgáraival.

Akkor talán még napjaidban
hírül adhatod azt, miről
hírt adnod itt egyedűl érdemes.

Írnok,
akkor talán nem jártál itt hiába.

Zárókör

A 150 órás drámacsoportunk tegnap ért véget. Az egész alkalom az elengedésről, a búcsúról szólt: ki, milyen játékban szerepelt, mit köszönünk egymásnak és mit nem szerettünk másokban...

Utoljára szorosan egymás mellé állva kört alkottunk, és egy közös ölelésben még egyszer átéreztük az együtt töltött időt. Aztán szép lassan távolodva végül elengedtük egymás kezét. Békével, megelégedetten kifordultam a körből, mindegyikünk elindult a maga céljai irányába.

Valami lezárult és nem jön vissza. A vég ebben a lekerekedett valóságában ünnepelhető és elhordozható. A francia úton idéztem, hogy az elköszönésben válik nyilvánvalóvá számunkra, mi is történt velünk a találkozás során. Amit átéltünk, az itt van velünk, bennünk kiszabadult az idő szorításából. Mert szabadon felidézhetem, tovább szőhetem, finomíthatom magamban.

Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. (József Attila: A Dunánál)

Hálás vagyok a vezetőkért és a csoporttársaimért. A módszerért, azokért akik ezt tovább adták, míg eljutott hozzám is. Akik a fizikai létemet adták át emberöltőkön keresztül. Azokért a fajokért, amik elvezettek a homo sapiensig. Azokért a molekulákért, amikből összeállt a bolygónk... Minden rezdülésért, ami elősegítette vagy lehetővé tette, hogy itt legyek én is ebben a talányos álomban.

...nekünk vigasz...

"Hangzavart"? – Azt! Ha nekik az,
ami nekünk vigasz!
Azt! Földre hullt
pohár fölcsattanó
szitok-szavát, fűrész foga közé szorult
reszelő sikongató
jaját tanulja hegedű
s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű
a bearanyozott, a fennen
finom, elzárt zeneteremben,
míg nincs a jaj-sötét szívekben!
"Hangzavart"! Azt! Ha nekik az,
ami nekünk vigasz,
hogy van, van lelke még
a "nép"-nek, él a "nép"
s hangot ad! Egymásra csikorított
vasnak s kőnek szitok-
változatait bár a zongora
s a torok fölhangolt húrjaira,
ha így adatik csak vallania
a létnek a maga zord igazát,
mert épp e "hangzavar",
e pokolzajt zavaró harci jaj
kiált
harmóniát!
Mert éppen ez a jaj kiált
mennyi hazugul szép éneken át –
a sorshoz, hogy harmóniát,
rendet, igazit vagy belevész a világ;
belevész a világ, ha nem
a nép szólal újra – fölségesen!
Szikár, szigorú zenész, hű magyar
(mint annyi társaid közt – "hírhedett")
volt törvény abban, hogy éppen e nép
lelke mélyéből, ahová leszálltál,
hogy épp e mélység még szűk bányatorka
hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl
a hideg-rideg óriás terembe,
melynek csillárjai a csillagok?
Bánatomat sérti, ki léha vigaszt
húz a fülembe;
anyánk a halott – a búcsúzót ne
kuplé-dal zengje;
hazák vesztek el – ki meri siratni
verkli futamokkal?
Van-e remény még emberi fajunkban? –
ha ez a gond s némán küzd már az ész,
te szólalj,
szigorú, szilaj, "agresszív" nagy zenész,
hogy – mégis! – okunk van
remélni s élni!
S jogunk van
– hisz halandók s életadók vagyunk –
mindazzal szembenézni,
mit elkerülni úgysem tudhatunk.
Mert növeli, ki elfödi a bajt.
Lehetett, de már nem lehet,
hogy befogott füllel és eltakart
szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg
s majd szidjanak: nem segítettetek!
Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,
mi neked fölfedetett,
a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –
te bennünket növesztel, azzal,
hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.
Ez – ez vigasztal!
Beh más beszéd ez!
Emberi, nem hamis!
A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:
a kétségbeeséshez.
Köszönet érte,
az erőért a győzelem-vevéshez
a poklon is.
Ím, a vég, mely előre visz.
Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja
a rettenetet, azzal föl is oldja.
Ím, a nagy lélek válasza a létre
s a művészé, hogy megérte
poklot szenvednie.
Mert olyanokat éltünk meg, amire
ma sincs ige.
Picasso kétorrú hajadonai,
hatlábú ménjei
tudták volna csak eljajongani,
vágtatva kinyeríteni,
amit mi elviseltünk, emberek,
amit nem érthet, aki nem érte meg,
amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,
csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,
példamutató nagy ikerpár,
zene csak, zene csak, zene,
a bányamély ős hevével tele,
a "nép jövő dalával" álmodó
s diadalára ápoló,
úgy szabadító, hogy a börtön
falát is földig romboló,
az ígért üdvért, itt e földön,
káromlással imádkozó,
oltárdöntéssel áldozó,
sebezve gyógyulást hozó,
jó meghallóit eleve
egy jobb világba emelő zene –
Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;
ki muzsikád ujjaival
tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,
ahol a baj
s beh különös, beh üdvös írt adsz
azzal, hogy a jaj
siralmát, ami fakadna belőlünk,
de nem fakadhat, mi helyettünk
– kik szív-némaságra születtünk –
kizenged ideged húrjaival!

Illyés Gyula: Bartók, 1955.

Shakespeare

LXXV. Szonett

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

(Fordította: Szabó Lőrinc)

Soneto 75

Sois a mi pensamiento, cual pan para vivir,
o como el dulce tiempo de lluvias a la tierra,
y yo por vuestra paz, sostengo tal batalla,
como la que se entabla entre avaro y tesoro.

Ora altivo cual dueño y ora súbitamente,
temeroso que el tiempo le robe su riqueza.
O estimo que no hay nada, mejor, que estar con vos,
y prefiero que el mundo contemple mi placer.

A veces jubiloso, ante vuestra presencia,
y más tarde famélico de una mirada tuya,
no queriendo tener, ni buscar más placer,
que el que de ti no venga o el que de ti no tome.

Así, día tras día, me sacio y languidezco,
devorándolo todo o de todo privado.

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Szabó Lőrinc (1900-1957)

Ha... - két tolmácsolásban

Rudyard Kipling: Ha...

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,

ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol - s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol - s becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,

ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok,

ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,

ha paskolod izmod, inad a célhoz,
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: "Kitartani",

ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,

ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és - ami több - ember leszel, fiam.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Ha józanul tudod megóvni fődet,
midőn a részegültek vádja mar,
ha tudsz magadban bízni, s mégis: őket
hogy kételkednek, megérted hamar;

ha várni tudsz, türelmed nem veszett el,
s csalárdok közt sem léssz hazug magad
s nem csapsz a gyűlöletre gyűlölettel,
de túl szelíd s túl bölcsszavú se vagy;

ha álmodol - s nem léssz az álmok rabja,
gondolkodol - s ezt célul nem veszed,
ha nyugton pillantsz Győzelemre, Bajra,
s e két garázdát egyként megveted;

ha elbírod, hogy igaz szódat álnok
torz csapdává csavarja a hamis,
s miért küzdöttél, mind ledőlve látod,
de fölépíted nyűtt tagokkal is;

ha tudod mindazt, amit megszereztél,
kockára tenni egyetlen napon,
s veszítve új kezdetbe fogni, egy fél
sóhajtás nélkül némán és vakon;

ha tudsz a szívnek, ínnak és idegnek
parancsot adni, bár a kéz, a láb
kidőlt, de te kitartasz, mert tebenned
csak elszánás van, ám az szól: "Tovább!";

ha tudsz tömeggel szólni, s él erényed
királlyal is - és nem fog el zavar,
ha ellenség se, hű barát se sérthet,
ha szíved mástól sokat nem akar;

ha bánni tudsz a könyörtelen perccel:
megtöltöd s mindig méltó sodra van,
tiéd a föld, a száraz és a tenger,
és - ami még több - ember léssz, fiam!

(Devecseri Gábor fordítása)

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

És eredetiben...

If...

If you can keep your head when all about you
Are losing theirs and blaming it on you,
If you can trust yourself when all men doubt you,
But make allowance for their doubting too;
If you can wait and not be tired by waiting,
Or being lied about, don't deal in lies,
Or being hated, don't give way to hating,
And yet don't look too good, nor talk too wise:

If you can dream - and not make dreams your master;
If you can think - and not make thoughts your aim;
If you can meet with Triumph and Disaster
And treat those two impostors just the same;
If you can bear to hear the truth you've spoken
Twisted by knaves to make a trap for fools,
Or watch the things you gave your life to, broken,
And stoop and build 'em up with worn-out tools:

If you can make one heap of all your winnings
And risk it on one turn of pitch-and-toss,
And lose, and start again at your beginnings
And never breathe a word about your loss;
If you can force your heart and nerve and sinew
To serve your turn long after they are gone,
And so hold on when there is nothing in you
Except the Will which says to them: 'Hold on!'

If you can talk with crowds and keep your virtue,
' Or walk with Kings - nor lose the common touch,
if neither foes nor loving friends can hurt you,
If all men count with you, but none too much;
If you can fill the unforgiving minute
With sixty seconds' worth of distance run,
Yours is the Earth and everything that's in it,
And - which is more - you'll be a Man, my son!

C.

Otthonos, mint egy fél hónapos ölelés,
aminek kezét, fejét alig találod.
A lüktetés,
a bőrünk ütemére járt lassú tánc...

Szavak, amik hasonló titkokat rejtenek,
évek, gesztusok, fények,
és az a sejtekig ható közösség,
hogy ember vagyok,
és lélegzem a mellkasodon.

Te szülj nekem rendet!

Coro del Nabucco

Va', pensiero, sull'ali dorate.
Va', ti posa sui clivi, sui coll,
ove olezzano tepide e molli
l'aure dolci del suolo natal!

Del Giordano le rive saluta,
di Sionne le torri atterrate.
O mia Patria, si bella e perduta!
O membranza si cara e fatal!

Arpa d'or dei fatidici vati,
perché muta dal salice pendi?
Le memorie del petto riaccendi,
ci favella del tempo che fu!

O simile di Solima ai fati,
traggi un suono di crudo lamento;
o t'ispiri il Signore un concento
che ne infonda al patire virtú
che ne infonda al patire virtú
al patire virtú!



A Szabadság-kórus

Messze szállj el - arany szárnyra kelve,
Messzi tájakra - gondolat - repülj el;
Régen látott hazámba kerülj el,
Híven vár rád az otthoni táj!

Üdvözöld várunk száz ősi tornyát,
Nézz le vágyón az egykor virágzó völgybe
Szép hazámba repítsen a honvágy,
Ó, az emlék - hogy kínoz, hogy fáj!

Bölcsek lantja a fűzfának ágán,
Ó, miért lett oly néma a húrja?
Égi hangja ma áradjon újra,
Mondja el, hogy milyen szép volt a múlt!

Keljen életre mindenki száján,
Szörnyű gyászunkat sírja az ég;
Zengje-zúgja a sorsát a népnek,
Tán a szívünkbe új lángot gyújt!
Fényes, új lángot gyújt!

Gergő

A rácson át
egy izzó szempár.