Az ismeretlen Szentről

A következő három történetben van egy közös szál: ahhoz, hogy a valóságos Szenttel találkozzanak, szakítani szükséges a látszólagos (és gyakran intézményesített) szenttel. 1. Ábrahám kivonulása a biztonságból A zsidó-keresztény hagyomány minden zarándok ősének tekinti Ábrahámot, aki Jahve parancsára útnak indult a mezopotámiai Úr városából. Ez a hang szolgáinak és nyájainak biztonságos köréből szóltja ki az ősatyát az ismeretlenbe. Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak: „Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! […] Elindult tehát Ábrám, ahogy az Úr megparancsolta neki…” (Ter 12,1-4) „A hagyományos társadalmak egyik jellegzetessége a számukra magától értetődő ellentét az általuk lakott terület és az azt körülvevő ismeretlen és meghatározatlan tér között. A terület, amelyen élnek […] a kozmosz; a többi már nem kozmosz, hanem egyfajta »másik világ«, idegen, kaotikus tér, amelyben kísértetek, démonok és »idegenek« […] lakoznak.” (Mircea Eliade: A szent és a profán) Ábrahám korában a közel-keleti városállamok úgy épültek, hogy a középpontjukban helyezték el a kultikus funkciót betöltő szentélyt. Úr városa különösen jól szervezett volt, városfallal védve. Ábrahám gazdag, berendezett életének ez a templom volt a lelki centruma, mint egy mitikus köldökzsinór kötötte össze őt és az életét az égi világgal. Amikor egy hang kiszólítja innen (házából és rokonsága közelségéből), akkor szakítania kellett az addig gyakorolt vallási tradícióval is. Az áldozatbemutatással, ami eddig a szent megtapasztalásának bevett ösvénye volt a számára. Ábrahám kilépett ebből a szentnek tartott közegből az ismeretlenbe, ahol (reménye szerint) valami nagyobb valósággal volt dolga. 2. Isten Fia a városkapukon kívül Jézus a jeruzsálemi szentélyen (a városfalakon) kívül szenvedett vértanúhalált. A zsidó származású keresztényeknek (kb. Kr.u. 85-95-ben) írt teológiai értekezés ilyen formán magyarázza e tényt: Van oltárunk, amelyről nem ehetnek azok, akik a sátornak szolgálnak. Mert amelyik állat vérét a főpap a bűnért a szentélybe viszi, annak testét a táboron kívül égetik el [Lev 16,27]. Ezért Jézus is, hogy a saját vére által megszentelje a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívülre, s hordozzuk az ő gyalázatát. Hiszen nincs itt maradandó városunk: az eljövendőt keressük. (Zsid 13,10-14) A prózai valóság az, hogy a korbeli (hivatalos) judaizmus – igaz, hogy részben politikai számításból – ne tudott mit kezdeni a reform-prófétával. A megvetettek között, profán helyen ontotta vérét. Mint visszautasított, meg nem értett tanító szentelte meg a világot. Jézusnak hátat kellett fordítania az eredeti vallási közösségének – pontosabban: a zsidóság korabeli vallási grémiumának – ahhoz, hogy az élő Isten tanúja legyen itt a földön. Mikor közeledett és meglátta a várost [Jeruzsálemet], megsiratta, s így szólt: „Bárcsak te is felismernéd, legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál! Most azonban el van rejtve a szemed elől. (Lk 19,42) Jeruzsálem, Jeruzsálem! Te megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, de te nem akartad. (Lk 13,34) A keresztény interpretáció szerint Jézus Krisztus kereszthalála megszűntette a szent és profán vallási kettősségét. Az Istenember világba való testesülésével és megváltói művével a Szentháromság valóságába vezette el a teremtést. Ennek az aktusnak jelképe az, hogy a jeruzsálemi szentély kárpitja, mely a frigyládán trónoló Jahve és a világot megjelenítő liturgikus rész között függött, a tetejétől az aljáig kettéhasadt (Mt 27,51). A szenttel együtt (aki ’kadós’, azaz egészen más) a végidő is berobbant az emberiség történelmébe, ami megszűnt profán kronológia lenni: üdvtörténetté módosult. 3. Megküzdve Krisztus egyházával, Krisztus testéért – a jezsuita álom A Jezsuita állam 1609-től 1768-ig főként a mai Paraguay területén álló rendi birtok volt. Az első jezsuiták Dél-Amerikába való érkezésük után rövidesen megkezdték hittérítő munkájukat: letelepítették az addig nomád életmódot folytató guaraníkat, hogy megakadályozzák rabszolgasorba vetésüket. A spanyol királytól teljes felhatalmazást kaptak a térítésre és kolóniák alapítására. A szerzetesek nemcsak megkeresztelték az indiánokat, hanem egy teljesen új életformára tanították őket. Az általuk kialakított termelői közösségeket nevezték redukciónak. A missziókban az indiánok szigorú fegyelemben éltek, naponta nyolc órát dolgoztak. Minden a közösség tulajdonában volt, a házak és a földek, s a javakat a végzett munka arányában osztották el. Vezetőiket maguk választották, jogaikat és kötelességeiket törvénykönyv szabályozta. Az éppen csak megalakult redukciókat súlyos veszély fenyegette: a portugál rabszolga-kereskedők rendszeres támadása. A védtelen indiánokat elhajtották, ellenállás esetén a misszionáriusokat megölték. A missziók helyzete már tarthatatlan volt, százezer indiánból mindössze 12 ezer maradt a redukciókban. Így a belsőbb területekre települtek. Amikor IV. Fülöp spanyol király fegyvervásárlási engedélyt adott a jezsuitáknak, véget ért a missziók zaklatott időszaka, gyors fejlődésnek indultak. Már nem csak önellátásra termeltek, hanem a piacra is. Volt pénzük templomok építésére, kórházak, iskolák fenntartására. A földesurak féltékenysége, amellyel a redukciók működését figyelték, végül zendüléshez vezetett. Az európai jezsuitaellenes hangulat nyomán III. Károly kitiltotta a jezsuitákat az összes spanyol fennhatóság alatt álló területről. A telepek a ferencesek vezetése alá kerültek, akikből hiányzott a megfelelő tapasztalat és szervezőkészség, így lassan elnéptelenedtek, az indiánok nagy részét rabszolgavadászok fogták el. Az épületeket lerombolták, köveiket elhordták, a helyüket pedig visszafoglalta az őserdő. Következtetések Dosztojevszkij szerint „soha, sehol nem volt semmi elviselhetetlenebb az emberi közösség számára, mint a szabadság.” Hans Küng gondolatkísérlete, hogy vajon nem kapná-e Jézus valóban ugyanazt a választ – amennyiben megjelenne a Szent Péter bazilikában a pápa által pontifikált misén –, mint amit az őt letartóztató főinkvizítor szájába adott az orosz író: „Miért jöttél hát, hogy zavarj bennünket? Kijavítottuk, amit okoztál, s a csodára, a titokra és a tekintélyre építettük. Az emberek pedig örültek, hogy ismét nyájként vezetjük őket, s végre megszabadítjuk szívüket ettől a rettenetes ajándéktól, amely oly sok kínlódást okozott nekik.” Minden ember „jövevény és zarándok” (vö. 1Pét 2,11) e világban. Ábrahám, a Názáreti Jézus, a paraguayi jezsuiták és számtalan követőjük közös jellemzője az (a vitathatatlan specialitásaik fenntartásával), hogy a maguk történelmi adottságai és vérmérsékletük szerint szemben úsztak az árral. Szemben a többségi véleménnyel; szemben a hivatalos (és a csalatkozhatatlanság bűvkörében tetszelgő) útmutatással. Vállalták az üldöztetéseket is, hogy találkozhassanak azzal, aki egészen MÁS, aki hétköznapi fogalmainkkal és tapasztalatainkkal nem fogható be. Mert a hivatalosan szentté nyilvánított, vagy a tömegek által szentként tisztelt nem fedi egyértelműen és igazolható módon a hiteles Szentség valóságát.

Fogoly – szólt a Fő Inkvizítor –, azzal vádolják, hogy arra bátorítja a népet, szegjék meg a törvényeket, tradíciókat, és szakítsanak szent vallásunk szokásaival. Beismeri bűnösségét? – Be, uram. – Továbbá, hogy keresi az eretnekek, prostituáltak, nyilvános bűnösök, a zsaroló vámosok, a nemzetünk gyarmatosítóinak, egyszóval a kiközösítetteknek a társaságát. Beismeri? – Be, uram. – És azzal, hogy nyilvánosan kritizálja és elítéli azokat, akiket Isten templomában tekintéllyel ruháztak fel. Beismeri? – Be, uram. – Végül pedig azzal, hogy átdolgozza, kijavítja és megkérdőjelezi hitünk szent tanait. Beismeri? – Be, uram. – Fogoly, mi a neve? – Jézus Krisztus, uram. (Anthony de Mello: Szárnyalás)

Megosztás

A krumplileves és az éhes kismadár

A magyar zarándokútra való ráhangolódásként olvasom és emésztem a megjelenő gondolatébresztőket. Amelyiket be tudom építeni, arról nem írok külön, itt olvashatók. A legutóbbi feldolgozása járt némi feszültséggel, így idézet következik:

Két barátnő együtt főzőcskézett, s közben az élet dolgairól beszélgettek. Egyikük beszédében egyre több aggódnivaló sorakozott. Aggódott a családjáért, meggyógyul-e az édesanyja, sikerül-e fia felvételije. Aggódott amiatt, hogy megmarad-e a munkahelye és amiatt, mit fognak szólni az ismerősök, ha munkanélküli lesz. És még egy jó pár aggódnivalót felsorolt az életéből. Barátnője egy ideig megértően hallgatta, majd azt kérdezte tőle: - És jó neked, hogy ennyi minden miatt aggódsz? - Persze, hogy nem jó. De hogy szabadulhatnék meg az aggódástól? Erre a barátnő villára szúrt egy frissen megfőtt, gőzölgő krumplit, és azt mondta: - Gondold azt, hogy a gondjaid egyike ez a krumpli! Nézzük, mit teszel vele! Azzal a másik nő tenyerébe tette a krumplit. A nő egyik tenyeréből a másikba dobálgatta a tűzforró krumplit, végül már nem bírta tovább, és egy tányérra ejtette. - Megkönnyebbültél? - Igen, de még mindig nem értem. - Amíg aggodalmaskodsz, az csak fájdalmat okoz és elgyötör téged. Add át a gondjaidat Istennek, szabadulj meg az aggodalmaskodástól, bízz abban, hogy nem vagy egyedül a gondok megoldásában, és másképp fogod látni azokat. Már nem gondoknak, hanem feladatoknak. Tarts aggódásmentes diétát! Az első lépés a forró krumpli. Amint megjelenik tudatod felszínén az aggódás valami miatt, gondold azt, hogy az egy tűzforró krumpli, és add oda gyorsan a Gondviselésnek! Ő majd tudja, mihez kezdjen vele, te pedig megkönnyebbülsz.

Az első gondolatom az volt, olvasva a fenti bejegyzést, hogy minden dolog azonos önmagával, persze... Aztán ugrott be, hogy mi a bajom ezzel az önnyugtató mantrával. Nagy Feró mesteri paródiában zengi el a véleményem.

Gyermekmese Jó estét gyerekek! Remélem, ágyban vagytok már! Ma este az éhes kismadárról mesélek nektek. Történt egyszer, hogy nagyon éhes lett a kismadár. – Éhes vagyok! Éhes vagyok! – rikoltozta. – Te, ne legyél már annyira éhes, kismadár! – mondtam neki. Aztán ennyiben maradtunk. Aludjatok jól, álmodjatok szépeket! Jó éjszakát, gyerekek! (társíró: Németh Alajos; előadó: Bikini)

Azzal a kádári gumicsonttal élve, hogy a „krumplileves legyen krumplileves”, az aggódásnak is megvan a maga léleknevelő feladata. Ha valami szent etikett kedvéért azonnal a szőnyeg alá tuszkoljuk, elmarad az áldása, hogy t.i. belülről tágít, növeli a lelki energiáimat. A szomorúság, félelem, kétségbeesés nem ördögtől való érzések, az egész emberségünk megélésének útjai. Megtapasztalhatjuk, hogy ilyen félkészen vagyunk épek, a (nyolc) boldogság pedig feszültségek között megélt harmónia.

Megosztás

A farkas(od)ról másképpen

A magyar caminora való felkészüléséhez kétnaponta kapok gondolatokat, történeteket. Ezek közül osztom meg egyiket most veletek:

Egy este az öreg cherokee indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, ami minden emberben zajlik. Azt mondta: – Harc dúl bennem. Egy szörnyű háborúskodás két farkas között. Egyikük a rossz. A félelem, a düh, a irigység, a féltékenység, a szánalom, a mohóság és a kapzsiság, az önteltség és az önsajnálat, az erőszak, a gőg, a bűntudat, a neheztelés és a harag, a kisebbrendűségi és felsőbbrendűségi érzés, a hazugság és a hamisság, a hűtlenség, a büszkeség. Másikuk a jó. A szeretet, az öröm, a béke, a remény, a nyugalom, az alázat, a szerénység, a kedvesség, a jóindulat, az empátia, a nagylelkűség, az igazság, az együttérzés és a hit. Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte nagyapját: – És melyik farkas győz? Az öreg indián mosolyogva válaszolt: – Az, amelyiket táplálod!

A levél végén szerepel egy-két gondolkodásra késztető kérdés is:

– Én melyik farkast táplálom magamban? – Mi történne, ha egyáltalán nem adnék enni a rossz farkasnak? – Mennyi plusz energiát igényel, ha tudatosan egyre több táplálékot adok a jó farkasnak magamban? – Mit várok a magamban nevelt farkastól?

Ezzel a történettel részben tudok azonosulni. A búzáról és a konkolyról szóló példabeszédet olvasva (Mt 13,24–30) értettem meg a türelem jelentőségét: „…nehogy a konkolyt kiszedve kitépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok együtt felnőni mindkettőt az aratásig…” A rossz elleni küzdelem öngyűlöletbe fordulhat, amikor elveszítjük a pozitív értékeink észlelését. Értékes energiákat pazarolunk a bennünk feszülő élet-teliségből egy tévesen felfogott aszkézis kedvéért. A mentális működésünk jóval összetettebb valóság, mint ami lefordítható lenne jó-rossz, világos-sötét ellentétpárokra. Az ember sem nem angyal, sem nem állat – írja B. Pascal –, és az a legnagyobb gond, hogy aki minden áron angyallá akar változni, az állattá lesz. Éppen ez az önbecsapás, amely kontroll nélkül tépkedi a konkoly szárait (nem ügyelve a mélyben lapuló összefüggésekre), vezet el oda, hogy tagadja a benne feszülő és harmónia után kiáltó végleteket. Az elfojtás pedig többnyire valamilyen robbanásban szokott kicsúcsosodni, ami olyan elemi erővel tör fel, hogy nemcsak a veteményt, hanem az egész mezőt romba dönti.

Túl a jóról és rosszról alkotott fogalmakon van egy rét, ott várok rád…

Ha már farkas, akkor közelebb áll hozzám Assisi Ferenc találkozása a gubbiói egyeddel (Fioretti 21). Egy hatalmas vadállattól való félelem hatalmába kerítette az itáliai városka lakóit. Ferencnek megesett a szíve rajtuk, ezért felkereste a betolakodót; Farkas testvérnek nevezve elbeszélgetett vele, majd összebékítette a polgárokkal. Utána békésen élt az ordas az emberek között, akik etették őt, és egyetlen kutya sem ugatta meg többé…

Van, hogy az önmegtagadó aszkézis a bátortalan sérülékenyek útja. Akik félnek a valóban összetett dolgoktól. Az ellentmondásos egységben felfedezhető valóságtól. Akik türelmetlenek. Akik fegyelmezetlenek. Akik látványos, de leegyszerűsített „elvek” merev önmagukra erőszakolásával vélik megúszhatónak a tényleges valóság és élet megismerésének, megtapasztalásának sokkal rögösebb, fáradtságosabb és kétségkívül nehezebben kiszámítható kimenetelű kihívását. Ráadásul az aszkézis igen sokszor önnön látszólagos ellentétét, a büszkeséget, a gőgöt, az önérzeteskedést, az alkalmazkodásra való merev képtelenséget kendőzi. Van azonban középút… Az önuralom, önmérséklet és az önkorlátozás. Ami jóval több, mint a gáttalan önérvényesítés, de jóval szerényebb, mint az aszkézis. Főként pedig differenciálható és képlékeny: függővé lehet tenni a helyzettől, a körülményektől, a személyektől, a céloktól, az értékrendtől. Vagyis konkrétumoktól. Bár: jóval munkásabb. Többet kell vele bíbelődni. És igaz: kijátszhatóbb is – miért, az igazi életben mi nem? Ám életszerűbb és valóságszerűbb is… Eredményesebb… Élhetőbb! (Wéber Péter)

Megosztás

Bálványdöntögetők

Aki rohan, azt az idő szorítja, aki zarándokol, azt az idő tágítja. Aki menekül, önmaga elől fut, aki zarándokol, önmaga felé tart. Aki menetel, másokhoz igazodik, aki zarándokol, saját ritmusára jár. Aki túrázik, teljesít, aki zarándokol, teljessé lesz. Aki kirándul, kikapcsolódik, aki zarándokol, bekapcsolódik. Aki sétál, nézelődik, aki zarándokol, befelé figyel…

Az elmúlt hétvége sűrű volt programokban. Péntek délután belesett a rózsafüzér az aludt tejbe (író-olvasó találkozó). John Brierley – akinek az útikönyvét követtem a francia és a portugál Camino szakaszok alkalmával – beszélgetett (volna) az alkalmi hallgatóságával és dedikálta a magyarul megjelent írásait. Már az előadás elején megadta a szót a közönségnek, ami nem jött be, mert felszínre bukott a közönségesség is. Egy, szóhasználatában neoprotestáns, úr azt a választ próbálta minimum kétszer a szájába adni, hogy ez a zarándokút egyenesen bálványimádás: és nincs rá példa a Bibliában, valamint Jézus praxisából hiányzott. Ha volt is valami korábban, az rég elpusztult a történelem évszázadai alatt… (Gondolom itt a Jeruzsálemi zsidó Szentélyre utalhatott.) Két megjegyzés az előttem szólóhoz: (1) A zsidó tradíció három zarándokünnepet (salos regalim) tart számon, amikor a bibliai felszólításnak eleget téve (MTörv 16,16) tömegesen elgyalogoltak Jeruzsálembe. Útközben zsoltárokat énekeltek a Szent Város felé. Ezek régi földműves, aratási ünnepek voltak; a különféle gabonák első termését felajánlották a templomnak. Peszah (húsvét), savuot (pünkösd) és szukkot (a sátoros ünnep) alkalmával a főváros tele volt az egész Izrael területéről, sőt a diaszpórából (a szétszóratásban élő zsidók közül) érkező zarándokokkal. Peszah a „kovásztalan kenyerek ünnepe” is, amely arra emlékeztet, hogy az ősök száraz lábbal keltek át a Vörös tengeren, mikor kivonultak Egyiptom földjéről, a rabszolgaságból. Szukkot hét napján sátrakban laktak és étkeztek, ami a pusztai vándorlás idejét hozta vissza a jelenbe. Ezeket a zarándokutakat maga Jézus is járta, már a gyermekkorától fogva. Tudjuk, mert az Újszövetség éppen arról tudósít, hogy a hazafelé tartó úton elveszett:

Szülei minden évben fölmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Amikor tizenkét éves lett, szintén fölmentek, az ünnepi szokás szerint. Az ünnepnapok elteltével hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt anélkül, hogy szülei tudták volna. Abban a hitben, hogy az úti társaságban van, mentek egy napig, és keresték a rokonok és ismerősök között. Amikor nem találták, visszafordultak Jeruzsálembe, hogy keressék. Három nap múlva akadtak rá a templomban, ott ült a tanítók közt, hallgatta és kérdezgette őket. (Lk 2,41–46).

(2) Bálvány lehet bármi (anyagi és szellemi valóság egyaránt) a keresztény lelkiség szerint, ami eltakarja az élő Isten arcát, a helyébe kíván lépni. Ami nem az örökké fiatal, mindig eleven és új formákat találó, személyes kapcsolatról szól, az minimum gyanús. Nagyon fogós (és születésük révén a legrejtettebb) bálványok a vallási fanatizmus fabrikálta istenképek, melyek betűrágó szektás ketrecbe kívánják szorítani (hogy jól megfogható, körülírható legyen) a mindig titok, mindig nagyobb, minket meghaladó valóságot. A Camino éppen ilyen tabudöntögető, a komfortzónánkból kiszólító eszköz, ami szembe megy a fogyasztói társadalom dogmáival. A használati tárgyait megjavítja, ha módjában áll, és nem cseréli le gondolkodás nélkül. Szakít az individualizmus túlzó és közösségromboló mentalitásával. Odafordul a szegény, gyenge, magányos társak felé. Maga mögött hagyja a versengés önmagáért való mókuskerekeit, hogy az együtt megélt ünnepnek terítsen asztalt, vessen ágyat. Magyarországon alig találni nyitott templomot. Ez csak részben kriminológiai kérdés. Vajon vannak-e a rácsok mögött nyitott közösségek és barátságos, befogadó személyek? Minden cseppben a tenger köszön ránk. Nem vagyunk azonosak egyik megnyilvánulásunkkal sem egészen, mégis elárulnak ránk jellemző vonásokat a tetteink és szavaink. Volt egy beavató túránk, mikor cirka 10 km-es kóstolót kaptunk a Normafától induló magyar útszakaszból. Nem Spanyolországban, nem messze a lakásunktól, munkánktól. Ezen a rövid távon belül voltak profi módon kitáblázott vagy festett helyek, megrongált jelzések egyaránt, mintha 30–40 éve üzemelne már a hazai Camino. Őrzi a lelkes önkéntesek és a baltás „gyilkosok” kézjegyét. A spiritualitását a lábukkal teremtik azok, akik nap mint nap készek találkozni az újjal, a mással és az Egészen Mással (a kados, a héber szent szó ezt kódolja). A magyar út felszentelése sok apró lábnyom egy folyammá összeérése, sok kis emberi figyelem és mosoly országnyi terítővé szövődése útján történik meg. A vízzel való meghintés (áldó szavak és gesztusok kíséretében) ennek a valós szimbóluma lehet, nem pedig a helyettesítője. Ehhez a felavatási szertartáshoz a bakancsok talpa alatt zörgő kövek szolgáltatják a zenét; tücskök és gépkocsik társulnak a kórushoz, a harangzúgás is egy a sok szólam között. Ez a nyüzsgő valóság nem szorul rá semmilyen intézmény legalizálására, szilárdan áll a maga lábán. A bálványok ledőlnek, előbb-utóbb mind a porban végzi… egymás mellett hevernek a történelem árokpartján. Aki nem a megoldás része, az a probléma oldalát erősíti. Bálványt lehet építeni és bontani is, ugyanazzal a vakolókanállal, fűrésszel, csákánnyal, ami éppen a kezünk ügyébe esik. A gyümölcséről ismerszik meg a fa. Amikor a munkánk eredménye bedeszkázza az eget, amikor elválaszt és érzéketlenné tesz mások örömei-fájdalmai iránt, akkor nagyon festi magát, azaz hazudik nekünk az életünket illetően. Veszélyes társaság és bálvánnyá fejlődhet, bármilyen elit öltözetben és külsővel mutatkozik be számunkra. Ha a töprengésünk, álmatlan éjszakánk és alkotásunk tágasságot teremt, kitolja a horizontunkat, elfogadással és türelemmel ajándékoz meg a hétköznapjainkban, akkor a takarítás lendületében vagyunk, a szabadság levegője harsog körülöttünk… Erről mesél a következő, zseniális történet.

„A pap bejelentette, hogy a következő vasárnap maga Jézus Krisztus jön a templomba. Az emberek nagy számban jöttek, hogy lássák őt. Mindenki arra számított, hogy majd prédikálni fog, de ő, amikor bemutatták, csak annyit mondott, hogy »hello«. Mindenki vendégül akarta látni éjszakára, főleg a pap, de ő kedvesen visszautasította. Azt mondta, hogy a templomban szeretné tölteni az éjszakát. Mennyire jellemző, gondolták az emberek. Következő reggel azonban már korán eltűnt, még mielőtt a templomajtókat kinyitották. Rémületükre a pap és az emberek a templomukat vandál módra megcsúfítva találták. A falakra mindenütt az a szó volt felírva, hogy »óvakodjatok«. A templom egyetlen része sem menekült: az ajtók, az ablakok, az oszlopok és a pulpitus, az oltár, még a Biblia is, ami az olvasóállványon nyugodott. Nagy betűkkel és kicsikkel, tintával, ceruzával és minden elképzelhető festékkel. Ahová a szem csak pillantott, ott találta a szavakat: »Óvakodjatok, óvakodjatok, Óvakodjatok, óvakodjatok, Óvakodjatok, óvakodjatok, óvakodjatok…« Sokkoló. Irritáló. Zavaró. Lenyűgöző. Rémítő. Mitől kellene óvakodniuk? Nem mondta. Csak annyit: óvakodjatok. Az emberek első gondolata az volt, hogy ennek a mocsoknak, megszentségtelenítésnek minden nyomát letisztítsák. Csak az tartotta vissza ettől őket, hogy maga Jézus cselekedte ezt. Aztán, minden egyes alkalommal, amikor az emberek a templomba jöttek, a misztikus szó, »óvakodjatok«, kezdett beleágyazódni az emberek agyába… kezdtek óvakodni a Szentírástól, így aztán képesek voltak hasznot húzni belőle anélkül, hogy vakbuzgók lettek volna. Kezdtek óvakodni a szentségektől, így aztán megszentelődtek anélkül, hogy babonásakká váltak volna. A pap kezdett óvakodni az emberek feletti hatalmától, így aztán segíteni tudott anélkül, hogy felügyelt volna. És mindenki kezdett óvakodni attól a vallásosságtól, mely szüntelen önelégültséghez vezet. Törvénytisztelők lettek, de a gyengékkel együtt érzők. Kezdtek óvakodni az imától, ezért aztán az nem gátolta meg őket abban, hogy önállóak legyenek. Még az Istenről alkotott fogalmaiktól is kezdtek óvakodni, így aztán képesek lettek felismerni őt a templom szűk falain kívül is…” (Anthony de Mello SJ: Szárnyalás)

Megosztás

A hang születéséről

Ha igazán tudnánk imádni Istent, a nagy folyók szelíd nyugalmával haladnánk át a világon… (Assisi szent Ferenc)

Valaki, az örök élet reménytelen titkát feladva, a hosszú élet lehetőségén rágódott, amikor hallott Ikaria szigetéről. Nincs benne semmi különös, mégis maga a csoda. Nagyon sok, száz évnél idősebb ember él ott. Ennek a rendszeres rendszertelenség lehet az oka, az Ikarián élőknek ugyanis nincs órájuk, akkor kelnek és fekszenek, amikor akarnak. Az ott lakók rendesen dolgoznak, koránt sem lusták, de ezt akkor teszik, amikor nekik tetszik. Ahogy ma fogalmazunk: stressz nélkül élnek. Nem nézik ötpercenként az órájukat, mint mi, hogy éppen hol kellene lenniük. A csendről beszélni éppúgy perverz vállalkozásnak tűnik, mint az ürességtől kongó templom kis közösségét azzal traktálni, hogy milyen sokan kerülik az Isten-házát. Csak a megközelítés módjáról szólhatunk, arról a személyes rétegről, hogy nekünk mit adott vagy tőlünk milyen gubancokat vett el a hallgatással töltött idő. „A szeretet csodáját – mondja Pilinszky –, ha bekövetkezik, némaság kell, hogy óvja-takarja. Azzal birtokoljuk, hogy nem érünk hozzá egy újjal sem.” Ahhoz, hogy ezt az óceánt megtapasztaljuk, át kell törnünk az álmosság és unalom falait, amik elválasztanak a valódi élet frissességétől. A világ zaja eltompul, mint amikor valaki a víz színe alá bukik. A felfedezésre váró, nyüzsgő univerzum azonban feledteti a korábbi színfalak emlékét. Minden lelassul, könnyűvé válik és nyugalmi helyzetében szemlélhető. A külső események nem sürgetnek a továbblépésre, jó csak úgy itt maradni és megélni a létezés örömét, ingyenességét. Aki a kisujjával érinti a felszínt, annak is van egy egyéni élménye erről az irdatlan víztömegről. És számára ez lesz a teljesség is. A környező világ túlontúl zajos és bonyolult marad a számára, és ez fogva tartja a tekintetét, a hallását, egész lényét. Ebből a szempontból mindegy, hogy egy kismadár lába apró zsineggel vagy súlyos láncokkal van megkötözve; a végeredmény azonos: nem tud elrugaszkodni, szabadon szárnyalni. A tengerben az is jó még, hogy ki-be járható. A mi döntésünk, hogy meddig ereszkedünk bele, és mikor szállunk ki a partra pihenni. A meditáció – ha komolyan vesszük a belső szabályait – az egyik legfárasztóbb szellemi tevékenység, amivel eddigi életem során dolgom volt. Visszatalálni a saját fókuszomba (és hűségesen ott maradni) szinte a lehetetlenséggel határos vállalkozás. A várakozás során nyugtalan, sőt menekülésre késztető gondolatok jöhetnek: tehetetlenséget, bizonytalanságot élhetünk meg önmagunkkal kapcsolatban. Máskor az unalom, az üresség érzése gyötör. A jövőtől való félelem, a múlt fárasztó emlékei és árnyai mind-mind megviselik a kitartó figyelmünket. Van-e értelme, eredménye ennek az egésznek? Mások mit szólnak hozzá? Mi lesz, ha elveszítem magam, az életem irányításának képességét? A találkozás ebből a szemlélésből kilépve lesz igazán örömszerző számunkra – ekkor meglátjuk a másikat, halljuk és értjük az ő csendjét. A maguk mélységében észlelem a saját vágyaimat és ár(ék)aminat, le tudom fordítani a saját magam és a társam hangzavarát valódi igényeinkre. Érzékennyé válunk egymás gazdagságának a megtapasztalásához. A csend a mindenség szívdobbanásait összekötő szál, egy pillanatnyi kiváltságos hely a teremtésre.

A hallgatás egészen más, mint az elfeledkezés és hidegség; a hallgatásban szeretünk a legizzóbban. A lárma és a szavak gyakran kioltják a belső tüzet. (Charles de Foucauld)

Mint ahogyan szünet nélkül nincs zene, ezek az apró megállások is szükségesek a haladásunkhoz. Engedem történni a világot, hagyom, hogy hasson rám. Mint Illés próféta, aki az enyhe szellő susogásában hallotta meg Isten hangját.

S lám, az Úr elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a szélviharban. A szélvésznek földrengés lépett a nyomába, de az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte... [Amikor Illés már remélni sem merte – az enyhe szellő susogásában megszólalt az Isten.] (1Kir 19,11b–13)

Isten az ellentétek egybeesése (N. Cusanus) – ami állandó benne, éppen az változik és fordítva. Ami kiszámítható, az talányos; és van, ami titokszerűségében mégis közel jön hozzánk. Ugyanez eljátszható az egyszerű és összetett, a barátságos és idegen, a fennkölt és prózai párosokkal egyaránt. A hallgatás beszédesebb lehet minden szónál. Popper Péter mondta egy alkalommal, hogy ha ő lenne a Sátán, semmi mást nem tenne, mint napról-napra egy kicsit gyorsítana a világon. Ezt hallva többen felkiáltanak, hogy hiszen éppen ez történik… Az árral szemben kell úsznia annak, aki abban keresi a megoldást, hogy lelassítja az életét. Mert a kultúránk egyre jövedelmezőbb, takarékosabb, gyorsabb és sokoldalúbb akar lenni, minél előbb. Aki csak úgy van, nem termel, nem hoz létre kimutatható értéket – gondolják. A csend ezzel szemben visszavisz önmagadhoz, arra a belső szilárd pontra, ahonnan szemlélheted és újraszőheted az életed „elvarratlan” szálait. Egyszerűen, mint az országút, ami mindenkihez elvezet. Ingyen, mint a válogatás nélkül, bárkit átölelő levegő, tápláló kenyér és megnevettető bor.

Megosztás

Mindenkinek a magáét - a szüzesség elvesztése

Bandi bácsi tanította a Galata levél alapján, hogy kétféle teherviselés létezik: hordozzátok egymás terhét... (6,2); és mindenki a maga terhét hordozza (6,5). Látszólag tökéletes ellentmondás (ami a Biblia világában azért nem egyedülálló jelenség), csupán három versnyi távolságra egymástól. Most jelentéssel telik meg számomra ismét. Vannak átvállalható feladatok, amikor egy-két dolog megszerzésében, egy-két pillanat elviselésében kisegítjük egymást. És léteznek olyan régiói az életünknek, ahol nem foghatjuk egymás kezét, véget ér a hatósugarunk. A halál (vagy meghalás) például ilyen pillanat, és sok 'kishalál' elfér még előtte az idővonalunkon. A legtöbb, amit ilyenkor tehetünk, hogy megengedjük a másiknak, hogy magában járja végig ezt az utat, és még távolról sem próbálunk meg asszisztálni hozzá (a kerítésen át sem kukucskálva utána). Az északi úton végre együtt mentünk, a magunk csendjében. Egymásra figyelve, a magunk zsákjával megküzdve. Ami megosztható, az elfér néhány mosolyban, pár korty vízben is. A szeretet akciója, hogy helyet teremtünk magunkban valaki számára. Egy soha nem volt valóság létbe hívása. Ez mindenkinek a maga része, porciója. Ha létre jött, akkor ki-ki berendezheti odafigyeléssel, gondoskodással. A folytatás már közös ügy, támogatás, hordozás (nem csak tenyéren)... J. barátom azt kérdezi, melyik Camino volt az igazi. Lehet-e többször ugyanúgy beleereszkedni ebbe a kalandba? Látványosan előtolakszik a viszont kérdés: lehet-e újra megszeretni őt, aki adott, aki eleve a miénk? Lehet-e olyan őszintén és nyitottan átlépni Santiago határát, mint korábban már háromszor? Vannak megunhatatlan kenyerek, amikre reggelente frissen rácsodálkozunk. Megteremthetjük, hatalmunkban áll megteremni a kapcsolatnak azt az elevenségét, amiben új kapuk, új felismerések nyílnak - aminek a terében friss tüzek, szerelmek kapnak lángra. Egyházállatorvosi ló, hogy egy prostituált is tehet szüzességi fogadalmat, mert nem azon áll vagy bukik a dilemmára adott válasz, hogy a fizikai-biológiai szinten mi látszik. Az ártatlanság nap mint nap felkínálja magát, hogy ráismerjünk, hogy magunkhoz öleljük. Melyik az igazi? Minden pillanat, amit a csodálkozás kivételes állapotában töltünk el.

Megosztás

Az egy tál lencse íze

Az újszülött egyházi törvényen még meg sem száradt a tinta, máris sokaknál kiverte a biztosítékot. Jobbára politikai szempontok hangoznak el a vitákban, hiszen: "Lélek, lélek, de miből élek?" Az én lelkem maradék keresztény része is tiltakozik, legalább annyira, amennyire hallgatnak az ország főpapjai.

Pedig nagy baj van. Ugyanis Jézus Krisztus egyházfogalmába (miszerint: ahol ketten vagy hárman együtt vannak a nevemben...) becsúszott egy csúnya perjel. Ez a karakter esetünkben nem egyházi méltóságot, csupán írásjelet takar. Mert ha parlamenti 2/3-dal lehet egy közösség egyház, az egészen más tészta, andere operett. Hogy a mohó hatalom igyekszik rávetni magát Isten népére, nem új keletű dolog. Így volt ez az ókori társadalmakban és Konstantin óta nem ismeretlen az újszövetség népe számára sem.

Belülről nem tudom, milyen lehet hivatalos (és hivatásos vagy hitvalló)keresztényként egyházat üldözni. Ha olykor kritikát írok, azt a barát szempontjából teszem, mert Nietzsche örökérvényű megfogalmazásával vallom: az a baj velük, hogy nem eléggé megváltottak. Az atyai örökség elherdálása csúnya dolog. A testvér elől csellel ellopni szintén etikai problémákat vet fel. Ezért a tál lencse (legyünk korszerűek: harminc ezüstpénz) áron aluli ajánlat. Kár, hogy a történelmi egyházak ilyen olcsón vesztegetik el a becsületüket.

Ha a munkahelyem bejárata fölött az állna, hogy "Magyarország összes templomának feje, anyja és tanítója" akkor egyrészt mérhetetlenül szomorú lennék, hogy a világ (és fejedelmei) ismét bele akarnak tenyerelni a szentek örökségébe, másrészt minden társadalmi tekintélyemet és ismertségemet latba vetve prófétai tiltakozásomnak adnék hangot. Valahogy így:

Mint a magyar katolikusok pásztora [a református, zsidó, stb. testvérekkel egyetértésben] elfogadhatatlannak tartom, hogy állami intézkedéssel, politikai döntés alapján történjen hazánkban az egyházak elismerése. Nagyon közeli és rossz emlékeim vannak, püspöktársaimmal együtt, arról az - előző rezsim adminisztratív hivatala (ÁEH) által végzett - alattomos munkáról, mikor a vallásszabadság leple alatt a diktatúra döntéseinek kierőszakolása folyt egyházi asszisztenciával.

Ezért a leghatározottabban visszautasítjuk, hogy önmagunk definiálásának Istentől adott jogát (egyéni és közösségi szinten) bármely politikai irányzat, vagy választott többség saját territóriumának tekintse, és az istenhívők kisebb-nagyobb csoportjait abból kizárja.

Ez az igényünk nem mond ellent a méltányosság azon követelményének, hogy anyagi támogatás a társadalmi szerepvállalásunk függvényében és mértékében illessen meg bennünket. A finanszírozás igazságos rendszerének kialakítása és működtetése nem biztosít elégséges alapot a világi törvényhozásnak arra, hogy beavatkozzon a vallási kérdésekbe. Lelkiismereti ügyekben kizárólag a teremtő Isten hatásköre mérlegelni és ítéletet alkotni.

Ezért azt a felelősségteljes döntést hoztuk, hogy visszautasítjuk a tálcán kínált jogi státuszt mindaddig, ameddig a hazánk területén élő minden állampolgár méltóságát és szabadságát egyaránt tisztelő törvény kerül bevezetésre. Ez a kincsünk nem bocsátható áruba, és semmiféle alku tárgyát nem képezheti.

Tájékoztatásul közöljük a széles nyilvánossággal, hogy saját szabályozásunk és belső viszonyaink között továbbra is egyházként fogunk élni és megnyilvánulni - csakúgy, mint a jelenlegi döntéshozók által ebből a kategóriából kiszavazott testvéreink. Velük, tanácstalanságukat és félelmeiket mélyen megértve, a végsőkig szolidaritást vállalunk.

+ Péter
a magyar katolikus egyesület elnök-püspöke

Kedves Péter!

Tévedni emberi dolog, beismerni isteni gondolat. Hittársainkat azért diszkriminálják, mert kisded nyájnak látszanak felülről. Voltunk ezzel így magunk is. Az emlékezés erejében bízva talán nem leszünk Krisztus testének árulói. Jákob csalással szerezte testvére jussát, mégis ősatyává válhatott. De egy szélesebb perspektívában nem feltétlenül tűnik szilárd modellnek a döntése. Hamvas szerint csak százezer évre érdemes berendezkedni. Csak ebben a távlatban is kétséges, hol lesz akkorra a te széked és palotád. Az örökkévalóság dimenzióiba bele sem gondolva, tisztelettel köszöntelek!

Megosztás

Pedig halott vagy

A szárdeszi egyház angyalának írd meg: Így szól, akié az Isten hét lelke és a hét csillag. Ismerem cselekedeteidet; az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy... (Jelenések könyve 3,1)

Amióta hazajöttem, temetek. Hol halottat, hol élőt. Lehámlik az udvariasság színe-máza, és megmutatja magát a valóság. Ettől még lehetne ünnep, egymásra találás, az intimitás magasabb foka. Ha szinkronban lennénk, ha közösen látnánk, legalább egy irányba néznénk. Ha kölcsönös belátás és kiengesztelődés olajozná a lépteinket.

Fáj, amikor valaki lemarad. A csalódás a saját emberismeretemnek szól. A naivitásomból veszítek ilyenkor. Mindenki olyan, amilyen. Joga van hozzá, hogy csúnya legyen, vagy felületes, vagy kicsinyes, bosszúálló. Ha követelőzik, ha vagdalkozik, azt sem kérhetem számon. Csak szomorú látni, hogy nincs tovább. Él, pedig meghalt számomra. Szerencsére más világokban folytatja, másokkal.

Jó, hogy lehet temetni élőket is. Nem ülik meg az örömünket a se kint se bent helyzetek. Sokan vannak, akik képernyőjéről én tűntem el végleg. Halott vagyok, boldog halott, hogy ezt megláthatom. Az élőimnek így leszek valóságosabb.

Megosztás

játék piramis játék piramis játék

Olyan diákkoromba merengő "nagyárpi"-s, vagy "jenőhű"-s hangulatom van. Mikor a társainkat ugratva, gyors egymásutánban kellett mondani sokszor a nebuló-mantrákat. Igazán szomorú vagyok, és ez nem egy gyorsan múló hangulat csupán. Két történet is megdolgoztatott az elmúlt héten - mindkettő a pénzzel kapcsolatos. Közös jellemzőjük továbbá, hogy máig nem hagynak nyugton, ezért terápiás céllal azt választottam, hogy beleírom őket az éterbe. Hátha segít helyükre kerülni nekik. Lássuk, hogy volt!

Régebben barátnak mondtam volna, az események fényében inkább félreismerős, aki mobilon felhív. Már lassan években mérhető a találkozásaink gyakorisága, az intenzív és érdekes beszélgetések sűrűsége. Távol estünk, vagy hagytuk, hogy távolság épüljön közénk - egyre megy. Mondja, hogy saját vállalkozásba kezdett és ismerve a képességeimet, arra gondolt: dolgozhatnánk együtt. A tréneri tapasztalataimat, kommunikációs képességeimet jól hasznosíthatnám és másodállásként is működhetne, nem feladva a biztonságomat. Találkozzunk személyesen, és elmondja a részleteket. Megemlített még egy személyt, aki az üzlettársa; szeretne bemutatni neki.

Ennek érdekében szinte az egész hetemet átszerveztem. Előre hoztam az edzés napját, korábbi órákra más barátaimat, a masszőr halasztva, stb. Bár azon a napon délelőtt lesz egy komoly vizsgám is, csütörtök lesz a találkozásunk napja. Délutánra azt is megtudom, hogy nem egyedül vagyok hivatalos és egy előadásra szólt a szíves meghívás. Kisebb csalódás: szóval mégsem annyira az egyéni tehetségemről beszélünk. Ami az autóból kiszállva fogadott, azt nevezném inkább pofonnak. Egy termékbemutatóra jöttünk valójában, ahol fél-lelkes, és nagyon lelkesnek látszani akaró személyek hadarták az élet tuti tippjeit.

-- Akarsz 7 számjegyű fizetést, könnyen?
-- Szeretnél inkább a parkban napozni, a jelenlegi hajtás helyett? (Tízszer ennyi pénzért!)
-- TÖRŐDSZ TE EGYÉBKÉNT ELEGET ÖNMAGADDAL?

Az élet minősége természetesen csak és kizárólag a megkeresett pénzösszeg mennyiségével volt mérhető. Akinek nincsenek befolyásos és gazdag barátai, az megérdemli a sorsát. Ha nagyra akarsz törni, tanulj a gazdagoktól és utánozd őket. Annyira nyers és durván primitív volt ez a nyomulás, hogy a végén a technikák megfigyelésével szórakoztattam magam, a tartalom alulmúlta az igényeimet. A prezentáció harsány volt és alacsony színvonalú. Ami leginkább zavart, az a tény, hogy az ismerősömnek egyáltalán eszébe jutott elhívni erre a piacra! Ha így ismer, akkor nincs miről beszélgetnünk... Vajon volt-e értelme a korábbiaknak?

Szegény vagy középosztálybeli az összes barátom. Akikkel tudok feszengés nélkül együtt lenni, azok hozzám hasonló módon a két fizetés között húzzák ki több-kevesebb sikerrel. Nincsenek nagyobb tartalékaik, inkább hitelből rendelkeznek ingatlannal és kicsi az esélyük az elnöki tanácsadói, de még az igazgatói székekhez is. A cég sikere érdekében egyébként ezeket az "élhetetlen" barátaimat kellene felhívnom, beszerveznem, de legalább a szekta munkafüzetébe beírni a címüket, telefonszámukat. Mert ágyútölteléknek, fogyasztónak még jól jönnek. Egyszerű ajánlat: áldozzam fel a kapcsolataimat egy halvány reménnyel kecsegtető üzleti vállalkozás sikeréért, ahol majd kedvezményesen vásárolhatok fogkrémet, testápoló, és mindent gyógyító, kurva hasznos cuccokat. Egyenesen dobozszámra, mert így jobban megéri.

[Hányingerem van ettől, forog velem a világ.]

Aztán abban a hálóban ahol mozgok, újabb hajléktalan ember mutatja meg magát: a gondjait, az álmait, a félelmeit és vágyait. Hogy a következő bevételéig megmaradt 100 forintot okosan kell elköltenie; már tudja is a város melyik pontján kap érte TÖBB KENYERET. A szívem szakad meg ettől a mondattól. És helyrekerül az arányérzékem. A harácsolási vágy iszonyatától eljutok az éppen elég békéjéhez. Ami nem a maga hasznára akar beszervezni és felfalni fizikai és szociális valómmal együtt, hanem tud megnyílni, ajándékozóvá válni a maga szűkös keretei között.

Nem az a gazdag, aki sok kinccsel rendelkezik, hanem az, aki sokat tud adni. Ez a sok nem mérhető szokásos műszerparkunk egyik darabjával sem. Keresztények a szegény asszony két fillérjével szokták szemléltetni az arányait.

Most először azért nem törlök egy névjegyet a telefonomból, hogy biztosan ne vegyem fel a hívását. Új tapasztalat, nagyon furcsa. Valóban meg kell válogatnom a barátaimat, mert a názáreti rabbi szavaival élve, aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. A disznóhús pedig egészségtelen, kedves barátaim.

Apró javítás

Selejtezek. Huszonéves kéziratok, jegyzetek mennek a darálóba. Megőriztem két dolgozatot, amelyeket még teológus hallgatóként készítettem. Egyik az öngyilkosság és az eutanázia témáját járja körbe. A belső borítóján idézetek (ószövetségi, újszövetségi és a katekizmus vonatkozó passzusai).

Ne ölj! (Kiv 20,13)

Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj. Aki öl, állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. (Mt 5,21-22)

Az emberi élet szent, mert kezdettől fogva Isten teremtő cselekedetét hordozza és örökre különleges kapcsolatban marad Teremtőjével, mint egyetlen céljával. Egyedül Isten az élet ura annak kezdetétől egészen a végéig: senki és semmilyen körülmények között nem tulajdoníthatja magának a jogot, hogy közvetlenül ártatlan életet pusztítson el. (KEK 2258)

Az utolsó részben egyetlen fölösleges szó szerepel: az "emberi". Olvassuk el még egyszer, nélküle!

Az élet szent, mert kezdettől fogva Isten teremtő cselekedetét hordozza és örökre különleges kapcsolatban marad Teremtőjével, mint egyetlen céljával. Egyedül Isten az élet ura annak kezdetétől egészen a végéig: senki és semmilyen körülmények között nem tulajdoníthatja magának a jogot, hogy közvetlenül ártatlan életet pusztítson el.

Ha nem szűkítjük le az életet az emberi életre (sőt leginkább a saját kultúránk kereteire), akkor meggondolandó egy bogár eltaposása, vagy egy ág letörése is. Mert az élet önmagáért szerethető és becses ajándék. Egyetlen parancs van, hogy ÉLJ! Ha elég igényes vagy, akkor jól fogod tenni - ezért fölösleges minden egyéb tanács.

Akkor ki hazudik?

Én soha nem szégyelltem, hogy mim van, dolgozom keményen, abban a miliőben nőttem fel, hogy a munka nem szégyen, a munka eredményét se kell szégyellni, az ember kaparjon, gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára. Aki erre nem képes, akinek nincs semmije, az annyit is ér. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete. Ez az én véleményem. (Lázár János, polgármester és frakcióvezető - FIDESZ)

Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is. (Jézus Krisztus - Mt 6,19-21)

...kapzsiság, mértéktelenség húzódik meg a mostani világválság legmélyebb dimenzióiban ... "mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magukat által szegezték sok fájdalommal" (Orbán Viktor, elnök - FIDESZ)

Jó lenne már eldönteni, hogy az egy tábor egy szájából milyen szél fúj, mert ez így kurvára ciki, fiúk!

Boldog az az ember...

Kedves Barátaink!

Szeretettel meghívjuk Önöket a Zarándokolni jó című konferenciára, melyet a Párbeszéd Háza és a Pesti Jézus Szíve jezsuita templom közösen szervez. A program megnyitójaként László Dániel Mária út című kiállítását tekinthetik meg, február 17-én, 19 órakor a Párbeszéd Házában.

A tárlatot Székely Miklós művészettörténész fogja megnyitni. Az azt követő két napban, február 18 és 19 között kerül megrendezésre a konferencia, melynek mottójaként a 84. zsoltár következő sorai szolgának:

Boldog az az ember, akit te segítesz,
Akinek a szíve zarándokútra készül.
Átkelnek a kiaszott völgyön és forrássá teszik azt,
És a korai eső is áldásodba öltözteti.
Erősségről erősségre mennek, mígnem meglátják az istenek Istenét a Sionon.

Helyszín és időpont:
Párbeszéd Háza (1085 Bp., Horánszky utca 20.)
Február 18-19 (péntek 16:30 - szombat 18:00)

A konferencia idején teát, kávét kínáló zarándokfogadó működik, valamint interaktív zarándoklaton való részvételi lehetőség lesz mindkét napon.

A belépés díjtalan.

Minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk!

Üdvözlettel:
a Szervezők

Február 18., péntek:
16:30 Köszöntő ─ Kocsis Fülöp püspök
16:45 A zarándoklás biblikus gyökerei ─ Nemeshegyi Péter SJ
17:15 A zarándoklás története és néprajza ─ Csukovits Enikő történész, Barna Gábor néprajzkutató
18:15 Kávészünet
18:30 Jelek az úton ─ Vértesaljai László SJ
18:45 Szent Ignác, lovag, zarándok és rendalapító ─ Lukács János SJ
19:00 Kerekasztal az előadókkal

Február 19., szombat:
9:30 A keleti zarándok ─ Orosz Atanáz gk. szerzetes
10:00 A zarándoklás lélektana ─ Rozsnyai Margit pszichológus
10:30 Ágoston zarándokpasztoráció ­─ Mezősi Erika OSA
11:00 Kávészünet
11:30 Kerekasztal (az előadókkal)

12:30 Ebédszünet (szendvics, kávé)

13:30 Kerekasztal öt zarándokhely képviselőjével: Máriazell, Máriapócs, Mátraverebély-Szentkút, Csíksomlyó
14:30 Előadó az El Caminóról ─ Papp János színművész
15:30 Kávészünet
15:45 Zarándokok (4-5 tanúságtevő) és Papp János beszélgetése
16:45 Zárszó

Ötödik hét

Jézus pusztai tartózkodásának leírásában (Lukács 4,1-13), amit nevezhetünk lelkigyakorlatos naplónak is, nem esik szó magasztos lelki élményekről, pusztán három krízisről. Mivel találkozunk a pusztában? A meditáció szükségszerűen válságokon keresztül vezet, melyeknek ott és akkor nem látjuk értelmét, ezért főként a bizalomra épül.

Lassan meggyőzzük magunkat arról, hogy olyanok vagyunk, mint amilyenek lenni szeretnénk. Az elnyomott erők azonban hozzánk tartoznak, és újra vissza akarnak térni. Ezért lekötjük magunkat, hogy ne zavarjanak. Ha elég sok megoldatlanságot sikerül összehalmoznunk, napi három-négy óra tévézés is szükséges lehet, hogy magányunkat és szorongásunkat ne érezzük. A sötétséget általában visszatérő negatív érzelmek formájában éljük meg: elégedetlenség, bizonytalanság, félelem, kilátástalanság, harag, düh, elhagyatottság, depresszió, szomorúság, csalódottság, stressz, kisebbségi érzések, bűntudat, közömbösség, féltékenység, önsajnálat, stb. Ha nem sikerül eltávolítanunk ezt a kérget, amely betontömbként nehezedik ránk, akkor létünk felületén maradunk csupán. Anélkül, hogy átélnénk: a szeretet hordoz bennünket.

A SZEMLÉLÉS MINDIG MAGÁBAN FOGLALJA AZ ELENGEDÉST. A valamihez való odafordulást. Nem pazaroljuk az energiáinkat többé a dolgok alakítására. Ez nem jelent tétlenséget, hanem csak annyit, hogy tevékenységünk gondtalanabb lesz. Lassan-lassan függetlenek leszünk az eredményeinktől. Mindenki azt sugározza, amije van: a szeretet nem vár el semmit a másiktól, mint a nap, amely szüntelenül szórja a sugarait. (Bonum est diffusivum sui - 'a jó ki akar áradni'.)

A szemlélődésben lehet szenvedni is. Gyakran feltör egy-egy erősebb érzés, például haragot érezhetünk valaki ellen, akivel amúgy is feszült a viszonyunk. Esetleg mély szomorúság vehet erőt rajtunk; jelentkezhet türelmetlenség, értetlenség, magány, vagy hasonló érzések. Ha egy zsúfolt villamos áll meg előtted, előbb udvariasan leengeded az utasokat, csak utána tudsz te is beszállni. Légy udvarias a benned lévő "nem"-el szemben. Engedd, hogy kijöjjön! Ki akar szállni... A félelem állapotából gyere vissza a félelem érzéséhez. Mondd magadnak: "Igen, most félek." A félelem még ott maradhat veled, de te már nem vagy a félelemben.

Néha megriadunk a jelen realitásától (legalább is attól, ahogyan bennünk leképződik.) Ez a félelem a jövőbe menekülésünket táplálja. Nem elég azonban szorgalmasan visszatérni a jelenbe. Egész szíveddel éld át azt a pillanatot, amely most itt van. Próbálj meg érdeklődve arra figyelni, mi megy végbe benned, még ha mindig ugyanazt is észleled. Nyílj meg, mintha valami egészen bensőséges dolgot élnél meg - mintha lélegzet visszatartva meg akarnád figyelni, hogyan mozdul el az óra mutatója, vagy szemlélni, ahogyan egy virág a reggeli harmat után kinyílik.

Folyt. köv.

Negyedik hét

Szembenéztem a halállal és ezzel megéltem a világ relativitását. Megtanultam, hogy a veszteség és a tehetetlenség nem a legrosszabbak a földön.

Amíg valaki nem élt igazán, könnyen lemond az életről. Minden választásnál megtanulunk egy kicsit kiüresedni. A halállal való szembesülés nem választható önként; ezt az élet adja fel nekünk, a megfelelő szakaszában. A mi szabadságunk abban áll, hogy elfogadjuk, vagy elutasítjuk azt.

A Nyolc Boldogság (Lk 6,20-23) minden sora valamilyen módon a kiüresedést hirdeti. Aki egy másik embert igazán meghallgat, kiüresíti magát a beszélgetés idejére. Függetleníti magát a saját ideológiájától, érdeklődéseitől, sürgős elintéznivalóitól (empátiaval jelen van); segíteni akarásától, legfőképpen gondolataitól és érzéseitől (lemond a szerelésmániájáról). Amennyiben a saját érzései fogva tartják, a találkozás lehetősége semmisül meg.

Ha igaz, hogy az univerzum nem támogatja a vákumot, hogy minden ürességet valami betölt végül, akkor logikus az is, hogy a valóság leegyszerűsödik egy szeretetteljes kitartó szemléléssé.

A gazdag ifjú (Lk 18,18-30) története másként:

Képzeljük el, hogy nem azt kérdezi, hogyan nyerheti el az örök életet, hanem azt, hogyan meditáljon...

Akkor Jézus azt mondta neki: tarts elmélkedést az életed értelméről, vess számot a múltaddal és térj a parancsok útjára. Aztán vedd az Evangéliumot [sic!], elmélkedj róla és vegyél sorra minden benne lévő értéket. Foglalkozz a személyiséged alakításával, merülj el a pszichédben, hogy feldolgozd tudatalatti konfliktusaidat. Ha szükséges, hozzál valamilyen döntést, mérlegelve belső folyamataidról szerzett megfigyeléseidet és érveidet.

Az ijfú azt válaszolta erre: Uram, hiszen minden évben végzek ilyen lelkigyakorlatot. Ennél többet nem tudsz mutatni nekem?

Ezt válaszolta neki: akkor egy meredekebb ösvényt mutatok neked. Add el a gondolataidat, hagyd el a választások miatti gondjaidat, pszichikai egyensúlyod érdekében kifejtett erőfeszítéseidet. Add el a terveid, döntéseid és aktivitásod miatti fejfájásodat. Ajándékozd el vágyaidat, elképzeléseidet és emlékképeidet. Csak ha már nem jelentenek támaszt eddigi eszközeid és teljesen tehetetlennek érzed magad, akkor gyere és maradj meg szegényen és kifosztottan a jelenlétemben...

A meditáció ennek az elengedésnek a függvénye. Teljesen mindegy, hogy egy madár lábát lánccal vagy csak vékony zsineggel kötözzük meg. Nem tud elrepülni.

A komtemplatív élet gyengédséget feltételez. Olyan, mint egy törékeny virág, amely attól növekszik, hogy szeretettel vesszük körül és szemléljük, ahogyan kibontja leveleit. Öntözhetjük és kitehetjük a napra, de közvetlenül nem ösztönözhetjük növekedésre. Így bontakozik ki bennük és előttünk a létezés is. Nem újabb rádióadóra van szükségünk, hanem érzékenyebb antennára.

Te vagy-e az eljövendő?

Pedagógia órán a tizenévesek lelki világával foglalkoztunk, amikor elhangzott egy summás mondat. Ebben a korban szinte egyetlen bibliai kérdésre szűkül le a fiatalok érdeklődése, melyet Keresztelő János intézett a Názáreti Jézushoz: "Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?"

Sokan itt maradunk akár a halálunkig. Azt is várjuk, mint a Messiást, megoldást, nagy rendezőt... Pedig az élet bennünk van. Ha nem tévednek azok a mesterek, akik azt állítják, hogy létünk minden pillanatában teljes eszköztárunk vann ahhoz, hogy boldogok legyünk - akkor a kapcsolatot sem tanácsos csak kívül keresnünk. Nem függhetnek emberi viszonyaink az aktuális partnereinktől, még ha ötven-hatvan éve is osztjuk meg a napjainkat, ágyunkat és asztalunkat egymással.

Benned a létra (a kulcs, a fény), tehát te jössz!

Macskamedve bibliája

A Vizsolyi bibliából másoltam ezt a mondatot (2Sám 1,26):

Nagy keserűségben vagyok te érötted édes atyámfia Ionathas, felötte igen kedves vóltál én nálam, nagyobb vólt hozzád való szerelmem, az asszoni állathoz való szerelemnél.

6 kg élet

Ma délután korán hazaérkeztem az értékpapír oktatásról. Takarítani kezdtem, halogattam már egy jó ideje. A könyvespolc nem egyszerű műfaj, egy-egy darab a kezedben marad, aztán a másik-harmadik sorban. Újabb 6 kiló nyomtatott papírt sikerül kiszűrni. Vagy nem lesz már időm rá, vagy nem is szeretnék ezekre fordítani semmit a hátra lévőből. Vajon mennyit érnének egy antikvárium polcán, vagy ajánljam fel egy plébániai könyvtárnak őket?

Ébredés után előbb jut a kezembe könyv, mint a reggeli, vagy kávé. Előbb csókolnám meg a leesett kötetet, mint egy szelet kenyeret. Tényleg az élet dobog, lüktet bennünk számomra. Mi lesz, ha a könyv megízetlenül? (Mt 5,13)

Régi szokásom, hogy könyvjelzőként megőrzőm az ajándékképek, igés kártyák tömkelegét. A kiszuperált lapok közül drága kézírások kukucskálnak ki. Fortunáta nővér betegen írt sorai a szentelésre, Édától egy Jean Vanier idézet:

Aki gyökeret ereszt egy földben, az minden más földet visszautasít. Ez a fájdalom, a szabadságnak ez az elveszítése szükséges ahhoz, hogy befogadhassuk az új szabadságot, amelyet a teljességében élt szövetségben fedezünk fel...
Mikor az ember felfedezi, hogy Isten igazán szereti, közösségbe kerülhet vele, valami megváltozik benne. Többé nem bátortalanodik el korlátai és fogyatékosságai miatt.

A szél ott fúj...
A szél kihívásaira a fa a gyökereivel válaszol.

Agymenés és Ezmegaz

Ma is későn érkeztem haza az alberguémbe. Edzés után egy izmi boy mentával készített szaunafelöntést, ami jót tett a reggel óta környékező influenzámnak, egészen kitisztult a testem. Izzadás után hűsölve vettem észre, hogy fejben a Balázsnál használt agymenés címkével kacérkodom. Mivel mindannyian egyéniségek vagyunk, abszurd lesz a neve. Íme:

Három ajándékot kértem a Kisjézustól: (1) lézeres szőrtelenítést, (2) zsírleszívást és (3) egy új fakalodát. De kettőt baszott megadni.

Mottó: Egy átlagos ateistának fogalma sincs arról, hogy mit jelent Isten halála. (Nietzsche)

Feloldás: Bocsásd meg nekik, hogy nem tudják, mit cselekszem!

≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈

Délután ikreim születtek. Végre sikerült beszélgetnem Sándor Pistivel és a barátnőjével, akik január végén indulnak Pamplonától. Átnéztük a térképek használatát, a fontosabb tudnivalókat. Magam is Camino-szülővé váltam. Igen Eszter, ez azt jelenti, hogy nagymama lettél. :)

Úgy izgulok, hogy minden rendben legyen az indulás körül és útközben is. Este mentek hátizsákot vásárolni. Hátha küldenek egy-két SMS-t és nyomon követhetem messziről az eseményeket. Mennyi aggódással is jár egy gyerek... hét még kettő egyszerre.

≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈

Holnap zsiráf-tréning a telefonosokkal. Úgy izgulok, mint szűzlány a vibrátor előtt. Vajon milyenek lesznek nekem? Vajon milyen leszek nekik? Vajon milyenek leszünk együtt? Balázzsal kedden újra átbeszéltük az EMK 1.0 verzióját. Ízlelgetem a megközelítés újszerűségét, talán éppen ezért lesz életteli és izgalmas, nem rutinból lenyomott program.

Consolamini

Consolamini, consolamini populus meus.
Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! (Jesaja próféta 40,1)

Hétfő vagy kedd? – súlya vesztett kérdés.
A Nap kel s lemegy, ez az óránk és
a lerótt kilométerek.
Ahányan járják, annyiféle út
kanyarog, összeér és szertefut,
mint egy huncut gyereksereg.

Egész idő itt lüktet a mában.
Csendesül a régi, és nem fáraszt
a "szép jövő" ígérete.
Jönnek-mennek társak, mégis a csönd
barátod. Harangszó, béka köszönt –
gond és bánat elszáll vele.

Óváros, falusi trágyadomb már
mögötted. A sziklatömb az oltár,
rajta szegények kenyere.
És ha elvéted a jelzést, hárman
teremnek elő a sötétből vagy
egy kövekből épült mese.

Szőlőt, körtét, gyümölcsöt ha lopnál –
megelőz a gazda: csak úgy ott vár
mosolygó kosárral tele.
Figyelmét, szívét is odaadja.
Kagylód, botod és zsákod mutatja
neki, hogy már egy vagy vele.

Nincs verseny. A célod még akkor is
beéred, ha az ösvény visszavisz;
akkor ott lesz Jakab tere.
Csak virrassz a mozdulatlanságban!
Tisztul a kép, nyílnak kapuszárnyak,
a porban virágok neked.

Nem érthet meg az, aki már kész van.
Dadogó beszéd, hogy még holtunkban
is tanuljuk az életet.
Te csak mondd magadnak halkan, bátran:
"Jártam bent, és kinn a nagyvilágban." –
s idd magadba a képeket!

Az egyik

Ha akkor ketten a szántóföldön lesznek, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják.
S ha két asszony őröl malommal, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják.
(Mt 24,40-41)

Ezen a héten hívtam Lacit, aki azt tervezte, hogy közösen járjuk végig az utat. Azt mondta, hogy a családi nyaralás közben rosszul lett a Balatonban, majd agydaganatot állapítottak meg nála, és már túl van a műtéten: meglékelt koponyával kórházban fekszik... De miért?