Ajándékozz pár óra fényességet!

Tegnap az utcai szociális munkás kollégáimmal voltam egy körúton. Többnyire az ellátórendszeren kívül élő hajléktalan embereket kerestünk fel. Vannak, akik sajátkezűleg építenek fahulladékból kis kunyhót maguknak és a kutyájuknak-macskájuknak, van, aki a Duna parton húzza meg magát, néha a szélvédettség sem biztosított. Ami közös volt ezekben a helyzetekben, hogy a ruha és élelmiszer szükségleten kívül van egy hatalmas hiánycikk: a GYERTYA. Tüzet még tudnak gyújtani (a szerencsésebbek kis kályháikban), vagy gázrezsóval főzni, de fényforrás nincs, és az utcai lámpák is messze vannak.

Valószínű, hogy te is álltál már tanácstalanul az utcán (hogy adnál is meg nem is pár forintot), mert bizonytalan voltál az összeg sorsát illetően. Most egy olyan adakozásra hívlak, amit - a munkatársaimmal együtt - garantáltan és személyesen a címzettek kezébe juttatunk el. Ha van rá módod, akár egy szál gyertyával láthatóvá, olvashatóvá varázsolhatod több hajléktalan testvérünk (egyébként számomra meglepő módon rendben tartott) környezetét. A felajánlások összegyűjtését vállalom, Budapest területén bárhol megfelel a találkozás. Hívj (+36 30 343 21 55), vagy írj (sandor.bertalan@maltai.hu) és a kivitelezést megbeszéljük privátban. Köszönöm szépen!

korai sirató

anyám fekszik az ágyán, mikor meglát felül és köszönt / kamaszkorom óta nem beszéltünk ilyen hosszasan és tisztán / összetartozunk a sejtjeink mélyén, az emlékek örvényében / tiszta az arca, viccel magával és a dologtalan lábaival / az élete feladta rejtvényen gondolkozik / most lehetne újra kezdeni, behozni ezt az irdatlan kiesett időt / naponta ideülni mellé és meghallgatni, mesélni egymásnak / de nem kaptunk több dobást / csak ezt a kurta, napfényes búcsúzást / virágot, gyertyát viszünk apánk kopjafájához, az övé helyére is kerül / van, akit alig találunk meg a sírok erdejében, valakit már nem is keresünk / porladoznak csendesen egymás mellett / az autóban dübörög gyermekkorunk / megyek a vonathoz, haza… már saját macskánk van / elvisz a munka, a magam választotta kényszer / pedig anyám ágya mellett van egy szék / talán a lelkében is ott van az a hely, amit csak nekem őriz / lehetnék hűségesebb? / viszem a szemét és az arcát, a beszédem is tőle kaptam / első tanító nénink is már rég a föld alatt van / a falu díszlete kicsit pofásabb, a lakói már odébb álltak / egy-két arc visszaköszön / visz a vonat tovább, az örökségem itt van az ujjaimban / a szókincsemben, a gondolataimban / a földszagú egyszerűség bűvöletében / és abban a békében, amit anyám fotója őriz / találkoztunk végül

Cuki Zsiri és társai

-- Meddig tartott nyitva az üzlet? -- mire a Recepciós válasza:
-- Már bezárt!
Továbbra is udvariasan folytatom:
-- Nem azt kérdeztem, hogy bezárt-e, hanem, hogy meddig volt nyitva.
-- A bejáratnál van kiírva a pontos nyitvatartásuk -- zárja le mosolyogva a beszélgetést.

1. A héten voltam okmányirodában is. Az egyik, éppen munkába tartó dolgozótól kértem útbaigazítást, hogy merre van az épület. Reggel fél kilenckor alig jöttek ügyet intézni. Emberléptékű a távolság, emberléptékű a kávé előtti mosoly, emberi az itt töltött idő. Sok kivágott fenyő hever a buszmegálló közelében. Olyan vagyok a társaságukban, mint vegetáriánus a vadászat után kiterített fácánok és nyulak teteme közelében. Nem borzaszt, csak hiábavalónak tűnik a mészárlás. Holott tudok a húsevő barátaimról.

2. Cubában az olajhiány miatt a lakosok a munkahelyüket és a lakásukat közel választották egymáshoz. Ezáltal időt nyertek, erősödött az összetartozás érzése közöttük, mélyültek a kapcsolataik. A szavaink visszanyerhetnék az értéküket.

3. Piotr Klodkowski A kelet csodálatos zamatában ír egy pesavari afgán férfiról, aki 45 percen keresztül hallgatott egy teázó közönsége. Teljesen "hétköznapi" volt, amit elmesélt. Az élő szó ereje olyan hitelesen nyilvánult meg ott, hogy magával ragadta az alkalmi hallgatóságát. A történetmesélésben a szó nem csak eszköz csupán (valamilyen tartalom közvetítésére), hanem önmagában is ajándék.

4. Egy olyan színművet kellene írni, ami végig egy liftben játszódik. A két szereplő az elején belép és az utolsó mondat után együtt lépnek ki belőle. Az első pillanatban kialszik a villany és beszélgetéssel töltik az idejüket. A közönség is teljes sötétségben hallgatja végig őket. Ha egyszer találkoztunk, akkor már nem lesz minden ugyanolyan a szakítás után, mint előtte. Ha felkapcsolunk és eloltunk egy lámpát, akkor a sötét sűrűbb lesz egy fokkal.

Megosztás

Papipar

A mai poszthoz nincs köze az ipafai fapipának. Szombat-vasárnap az Élő Könyvtár keretében ronggyá olvastak a látogatók. Ahogy visszaérkeztem az előző kölcsönzővel, már ott várt a következő. Az utolsó este, zárás után is jött egy magyar-kínai fiú, így már a fejünk fölött bontották a sátrat, mikor elköszöntünk egymástól. Igyekeztem mindenkinek mást mondani, hogy a szótárak (tolmácsok) se unatkozzanak. :)

Ami furán hatott, hogy milyen igényük van a beszélgetésre, a megértésre. Ha kicsit fiatalabb lennék, még alapíthatnék egyházat is. :) Úgy tűnik, táltosnak születtem. Jövőre folytatjuk.

Megosztás

Mizujs?

Néha villanásnyi időre találkozunk egymással. Rövid mosoly, kézfogás, egy-egy ölelés erejéig. Talán még arra is futja a lélekjelenlétünkből, hogy néhány személyes információt megosszunk, valós kérdéseket feltegyünk. Ma egy zebrán jött velem szembe egyik régi ismerősöm. A köszönésre is úgy maradt lehetőség, hogy mindketten visszafordultunk. Aztán megkérdezte: "Mizujs?"

A válasz meghallására semmi lehetősége nem maradt. Nem állt meg, nem fordult vissza. Csak úgy megkérdezte. Sajnos nincsenek "csakúgy" válaszaim, ezért egy reménytelen arckifejezéssel próbáltam kódolni a szomorúságom és tehetetlenségem. Ciklon szerint nem kell erre válaszolni. Valahogy mégsem tudok nyugodt lenni az instant közösségtől, a megválaszolatlan kérdéstől, az egymás felszínén elsuhanástól.

Legközelebb majd azt mondom: "Hagyjuk a nyüzsgést! Üljünk le most!"

Megosztás

Salam laki ya Maryam

Egészen megszoktam belülről, hogy dalban mondom el a hangulatomat - aztán visszafejtem játékból, hogy miért éppen ez a hangsor tartja magánál a figyelmem (napokig is akár). Ülök a metrón és ez duruzsol a fülemben vég nélkül.

Még a '90-es évek elején olaszt tanultam Frascatiban, ahol libanoni kapucínus testvérem (név szerint: André) arabul megtanította nekünk a fátimai himnuszt. Portugáliában naponta többször hallottam, akármilyen kis falusi templom mellett vitt az út. Ricsivel beszélgetve, tegnap délután frissültek ezek a memóriaszeletek is a fejemben.

Olyan valóságos az, hogy a Róma fölötti teraszon napozva ellátunk a tengerig, mint ahogy egy évvel ezelőtt (és azóta) nézem az esti szürkületbe vesző zarándokcsoportokat Fátima főterén, vagy tegnap este óta ott kevergetem a kávémat a Toldi Mozi belső terében. Egy énekfoszlány üzemelteti mindezt: előhívja az emlékek raktárából, és összeszerkeszti a maga kedve szerint. A múlt nem zárult le, velünk él és alakul folyton. Nincsen lepecsételt, időbélyegzővel konzervált verziója. A szépség kaphat új árnyalatot, a meghittség a világ látványosságává válhat.

Szabadok vagyunk az egyszer átélt újraélésére. Mindig érettebben, mind nagyobb koordinátarendszerben szemlélve. Teremtő folyamat ez, nem pusztán a jelen törékeny ajándéka. A már "lezárult" szakaszaink olyan engedelmesen hajolnak meg értő kezünk alatt, mint tűz köztelében a viasz. Annyi benne a spontán elem és a kiszámíthatóság, mint jövőt kutató álom-indáink óvatos tapogatózásában. A történetünk nem csak velünk, hanem bennünk, pontosabban általunk él. Mi töltjük meg tartalommal és értelmezéssel, reggelente mi adjuk meg hozzá a kulcsot.

Ettől függetlenül jogunkban áll nem szeretni, tekinthetjük kialudt vulkánnak is ezt a fortyogó lávatengert. A döntésünktől függetlenül élni fog, időnként eltakarva véglegesnek remélt rétjeinket, és szembesít a bebetonozottnak hitt múltunkkal. A tűzhányók vidéke termékeny föld, alakulni, alkalmazkodni képes a gyors változásokhoz.

A halálnak egyetlen mentsége maradt, hogy a létező legnagyobb keretet kínálja egész lényünk újragondolására. Benne frissen ott lesz (badarság: itt van) minden tervünk és álmunk, már a múlt lencséjén keresztüldolgozva. És látni fogunk... Talán azt a temérdek, utolsó órámra irányított üdvözlégyet is megértem végül.

Megosztás

Csak időm van

A szomorúság és az öröm nem oltják ki egymást. Intenzív érzések jól megférnek egymás mellett, akár ellenkező töltéssel. Az előző pápával kapcsolatban volt egy folyamatos háttér-gyanakvásom. Nem értettem, miért jár akkora világfájdalommal az arcán (mikor a kamerák kereszttüzében szerepel). Ez a fajta világ-atyaság nekem modoros viselkedés. Képtelennek tűnik, hogy valaki szünet nélkül az éhezőkre vagy az elvetélt magzatokra koncentráljon.

A héten volt egy érdekes tapasztalatom. A sírás szorongatta a torkomat, mikor telefonon hívott egyik kedves barátom. Hirtelen öröm suhant át rajtam, annak a gondolatától, hogy hallhatom őt. És valóban vidám, kedves volt a beszélgetésünk. Amint elköszöntünk, a gyász újra szót kért magának. A szabadságomat ünnepeltem ebben, hogy nem rángatnak zsinóron az érzéseim, hanem én "gazdálkodhatok" velük. Rabság helyett, amikor beleragadok egy érzelmi állapotba, engedem, hogy szabadon jöjjenek-menjenek a maguk törvényei szerint. Néha a lábamhoz lapulnak, mint egy kiskutya, máskor váratlanul felpattanva továbbrohannak. Nem haragszom rájuk, nem is akarom erővel marasztalni őket. Ebben a mentális evolúcióban tudok bánni velük, anélkül, hogy birtokolni szeretném bármelyiküket.

A veszélyes lények gondozása sem igényel extra figyelmet tőlem, rajtuk tartom a szemem, miközben híreket olvasok, vagy kortyolgatom a reggeli kávémat. Itt vannak velem, részét képzik a környezetemnek, amitől otthonos, kiszámítható ez a világ.

Olyan jól működnek az időzítések, egy halálhír mellé órákon belül jön egy születendő gyerekről is információ. Közben pedig találkozások, érintkezések, nevetés és sírás tarka térképe tölti ki az időt. Sétálok ezen a terepen, van időm bőven. Valójában csak időm van, a többi látszat. Ezért is esik nehezemre, ha lopni póbálják azt, amit csak ajándékozni lehet.

Megosztás

Lánc, lánc, Eszter lánc... - réteg(es) mese

Feladat: Mi lenne a címe a magadról írt könyvnek? Magas labda, mondom. Természetesen az, hogy UTAK. Mert mindannyian tartunk valamerre, attól fogva, hogy elhagytuk az egysejtű létünket - folyamatosan osztódunk, osztogatjuk magunkat, vagy mások osztanak minket (remélhetőleg nem nullával).

Család; tanulás; barátság; párkapcsolat; munka; vallás; politika; üzlet elképzelhetetlenek anélkül, hogy egy-két személy útja keresztezi a többiekét. A létezésünk olyan, mint hosszabb-rövidebb közös útszakaszok tarka futószőnyege. Hol intenzív-virágos, hol unalmas-közönyös színekkel, olykor vékonyabb-hitványabb fonalból, más időkben pedig gazdag aranycérnával szőve.

Ettől még nem forrnak össze örökre az ösvények (vagy szálak) - a maguk költői logikája szerint elengedik egymás ölelését. Hirtelen nekiiramodnak egy hegyoldalnak, vagy találnak egy rövidítési lehetőséget, és hipp-hopp elpárolognak mellőlünk. Csak nézzünk értetlenül a nyomunkban ingadozó páfrányokat, amik instant jelenlétük sovány bizonyítékai. Mérföldekre járunk egymástól, ugyanúgy, mint mielőtt közünk lett volna a másikhoz, mielőtt megszerettük volna, bepillantást nyertünk volna a mindennapjaiba.

A hétköznapiság fátyla alatt pedig vannak csúnya dolgok: anyagiasság, bosszú, kicsinyes számítások, hiúság... "Pénz volna karika, karika / Forduljon ki P...ka" - az emberek kihasználása, aztán a szükségtelen, vagy bosszantó "eszközök" selejtezése. Majd sorra kerül Sünike is.

Az utazás sok lépcsőből épül, építi magát egy ívvé, ami girbegurba kivitelezésében is eléri mind a két partot. A gondolat megfoganásából elhatározás születik. Aztán bukdácsolva felfedezzük a szállítóeszközt: saját valónkat (testi, lelki, szellemi régióival). Apró kirándulások teszt üzemmódban: játsszuk a közelséget, néha az eszünket is. Végül, egy észrevétlen pillanatban, elindulunk, olyan lezser könnyedséggel, mintha mindig is ezt tettük volna. Rendre akkor tudatosodik számunkra, hogy haladunk, mikor valaki felbukkan mellettünk az úton, hacsak pár pillanatra is von be a maga kalandjába.

Rátalálni, megérkezni, lubickolni a napfényes társaságban jól eső ünnep; elengedni, szabadon hagyni inkább feladatszámba megy. A továbblépés kötelező gyakorlata a gyász. A búcsúzásban tudatosul számunkra, hogy mi is történt velünk a találkozás során.

[Itt mindent duplán blogolnak. Itt mindent duplán blogolnak.] Bocs, Frici!

Az elválás, a szakítás gesztusa ettől a kincstől terhes: kaptam, növekedtem, vagy éppen megtisztultam, könnyebb lettem az együtt töltött szakasz idején. Nehéz ezt a leltárt elkészíteni, mikor megrendülök, nyakamba szakad a magány. A közösség helyett elszigetelődöm újra. Évekbe kerülhet, hogy ismét egy személyre vásárolok, főzök, szeretek.

A hála kényes műfaj. Követelni oktalanság, elsikkasztani becstelen lépés. Ha egyszer helyére kerül, talán megszűnik ez a fura émelygés is.

Gyomra volna, arany volna, mégis kifordulna...

Megosztás

Meghatároztuk: José Saramago

Olyan furcsa és megborzongató, hogy valakivel lehet találkozni a halála után. Röviden elmesélem. Andrástól kölcsönkaptam egy interjúkötetet, amely Lévai Balázs Bestseller c. tévéműsorának tárgyiasult emléke. Elsősorban az Ulickajával folytatott beszélgetést nézte ki nekem. Belelapozva a tartalomjegyzékbe feltűnt még két ismerős: Paulo Coelho és Alessandro Baricco. Az elsőtől a Veronika meg akar halni, utóbbitól pedig a Selyem kedves olvasmányélmények. A többi hírességgel nem ápoltam ismeretséget eddig.

Aztán átjutva az előszón és a bevezetőn ez következett:

José Saramago
portugál író, 1922-ben Azinhaga faluban Lisszabon környékén látta meg a napvilágot...

Azta! Elő a képeket! Igen, ott volt a főtéren egy modern szobor, ami mellé teregettem az izzadt ruháimat, miközben a park hűvösében ebédeltem. Hogy néz ki?



Hatvan évesen tört be a világirodalomba Baltazár és Blimunda című regényével. 1992-ben a Kanári-szigetekre költözött (húsz évvel fiatalabb, harmadik feleségével). 1998-ban Nobel-díjat kapott a munkásságáért. Szembesülni Saramagóval annyit tesz, mint megtapasztalni, hogy az élet hosszú, izgalmas és bármikor újrakezdhető - mondja Lévai.

Interneten kutatok a fotói között, valóban ő az:



Wikipédia: meghalt. Két hónappal azelőtt, amikor a szülőfalujában ebédeltem. Most egy könyv segített beszélgetnünk; olyan volt, mintha élne. Mert él.

játék piramis játék piramis játék

Olyan diákkoromba merengő "nagyárpi"-s, vagy "jenőhű"-s hangulatom van. Mikor a társainkat ugratva, gyors egymásutánban kellett mondani sokszor a nebuló-mantrákat. Igazán szomorú vagyok, és ez nem egy gyorsan múló hangulat csupán. Két történet is megdolgoztatott az elmúlt héten - mindkettő a pénzzel kapcsolatos. Közös jellemzőjük továbbá, hogy máig nem hagynak nyugton, ezért terápiás céllal azt választottam, hogy beleírom őket az éterbe. Hátha segít helyükre kerülni nekik. Lássuk, hogy volt!

Régebben barátnak mondtam volna, az események fényében inkább félreismerős, aki mobilon felhív. Már lassan években mérhető a találkozásaink gyakorisága, az intenzív és érdekes beszélgetések sűrűsége. Távol estünk, vagy hagytuk, hogy távolság épüljön közénk - egyre megy. Mondja, hogy saját vállalkozásba kezdett és ismerve a képességeimet, arra gondolt: dolgozhatnánk együtt. A tréneri tapasztalataimat, kommunikációs képességeimet jól hasznosíthatnám és másodállásként is működhetne, nem feladva a biztonságomat. Találkozzunk személyesen, és elmondja a részleteket. Megemlített még egy személyt, aki az üzlettársa; szeretne bemutatni neki.

Ennek érdekében szinte az egész hetemet átszerveztem. Előre hoztam az edzés napját, korábbi órákra más barátaimat, a masszőr halasztva, stb. Bár azon a napon délelőtt lesz egy komoly vizsgám is, csütörtök lesz a találkozásunk napja. Délutánra azt is megtudom, hogy nem egyedül vagyok hivatalos és egy előadásra szólt a szíves meghívás. Kisebb csalódás: szóval mégsem annyira az egyéni tehetségemről beszélünk. Ami az autóból kiszállva fogadott, azt nevezném inkább pofonnak. Egy termékbemutatóra jöttünk valójában, ahol fél-lelkes, és nagyon lelkesnek látszani akaró személyek hadarták az élet tuti tippjeit.

-- Akarsz 7 számjegyű fizetést, könnyen?
-- Szeretnél inkább a parkban napozni, a jelenlegi hajtás helyett? (Tízszer ennyi pénzért!)
-- TÖRŐDSZ TE EGYÉBKÉNT ELEGET ÖNMAGADDAL?

Az élet minősége természetesen csak és kizárólag a megkeresett pénzösszeg mennyiségével volt mérhető. Akinek nincsenek befolyásos és gazdag barátai, az megérdemli a sorsát. Ha nagyra akarsz törni, tanulj a gazdagoktól és utánozd őket. Annyira nyers és durván primitív volt ez a nyomulás, hogy a végén a technikák megfigyelésével szórakoztattam magam, a tartalom alulmúlta az igényeimet. A prezentáció harsány volt és alacsony színvonalú. Ami leginkább zavart, az a tény, hogy az ismerősömnek egyáltalán eszébe jutott elhívni erre a piacra! Ha így ismer, akkor nincs miről beszélgetnünk... Vajon volt-e értelme a korábbiaknak?

Szegény vagy középosztálybeli az összes barátom. Akikkel tudok feszengés nélkül együtt lenni, azok hozzám hasonló módon a két fizetés között húzzák ki több-kevesebb sikerrel. Nincsenek nagyobb tartalékaik, inkább hitelből rendelkeznek ingatlannal és kicsi az esélyük az elnöki tanácsadói, de még az igazgatói székekhez is. A cég sikere érdekében egyébként ezeket az "élhetetlen" barátaimat kellene felhívnom, beszerveznem, de legalább a szekta munkafüzetébe beírni a címüket, telefonszámukat. Mert ágyútölteléknek, fogyasztónak még jól jönnek. Egyszerű ajánlat: áldozzam fel a kapcsolataimat egy halvány reménnyel kecsegtető üzleti vállalkozás sikeréért, ahol majd kedvezményesen vásárolhatok fogkrémet, testápoló, és mindent gyógyító, kurva hasznos cuccokat. Egyenesen dobozszámra, mert így jobban megéri.

[Hányingerem van ettől, forog velem a világ.]

Aztán abban a hálóban ahol mozgok, újabb hajléktalan ember mutatja meg magát: a gondjait, az álmait, a félelmeit és vágyait. Hogy a következő bevételéig megmaradt 100 forintot okosan kell elköltenie; már tudja is a város melyik pontján kap érte TÖBB KENYERET. A szívem szakad meg ettől a mondattól. És helyrekerül az arányérzékem. A harácsolási vágy iszonyatától eljutok az éppen elég békéjéhez. Ami nem a maga hasznára akar beszervezni és felfalni fizikai és szociális valómmal együtt, hanem tud megnyílni, ajándékozóvá válni a maga szűkös keretei között.

Nem az a gazdag, aki sok kinccsel rendelkezik, hanem az, aki sokat tud adni. Ez a sok nem mérhető szokásos műszerparkunk egyik darabjával sem. Keresztények a szegény asszony két fillérjével szokták szemléltetni az arányait.

Most először azért nem törlök egy névjegyet a telefonomból, hogy biztosan ne vegyem fel a hívását. Új tapasztalat, nagyon furcsa. Valóban meg kell válogatnom a barátaimat, mert a názáreti rabbi szavaival élve, aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. A disznóhús pedig egészségtelen, kedves barátaim.

Süni az úton

[Balázsnak: ez az a poszt, amiről azt beszéltük, hogy ne olvasd el!]

Tegnap este éreztem meg idén először a tavasz "ízét". Hatalmas, rózsaszirmos illatfelhőben tudatta velem, hogy nem kell már a kiskabát sem. Csak szépen rakjam el a téli holmikat, sapkát-sálat-kesztyűket jobb időkre... A pót-masszőrömtől későn érkeztem haza; a bejárati kapunál éppen a kulcsaimmal bíbelődtem, mikor megláttam egy futó tűpárnát. Fiatal sün követte az útpadkát, ráesett az utcai világítás fénye. Beszéltem hozzá, hívogattam a veszélyből a kert irányába. Másként gondolta. Sarkon fordult, és átfutott az úttestem, amikor egy hirtelen beforduló autó takarta el. Reméltem, hogy átért, vagy éppen a kerekek közé sikerült kerülnie. Sajnos nem így történt. Egy másodperc múlva már az oldalára fordulva feküdt, a lábai élettelenül meredtek ki szúrós kabátjából.

Őt is én láttam utoljára élni. Tamás írta, hogy mostanában gyakrabban foglalkozom a halállal. Igen, mostanra lett szemem hozzá. Egyébként is folyton arról fecsegünk, pletykálgatunk, küzdünk vele, vagy beleringatózunk a gondolatába...

Nagy tisztesség valakinek megmutatni a halálunk pillanatát. Megengedni, hogy ebben a végső eszköztelenségben ránk pillantson, láthassa a meztelenségből is kivetkőzött valónkat. Mert akkor minden elhagy, minden kötél szakad, senki nem jöhet tovább mellettünk, még féltve óvott testünk sem. Akkor, mikor helyére kerül minden, és megkapja a maga szorzószámát sok öröm és bánat, mikor kiélesednek a színek, a hangok, a mondatok és hallgatások, árulások és kitartó hűségek... Akkor, a kocka legalján kit is viselhetnék el?

Süninek én voltam az utolsó teremtmény, aki szembenézett vele, aki szólt hozzá mielőtt apró testét elhagyta a létezés szikrája. Reggel is ellenőriztem, nincs változás. Ha vasárnapig nem teszi meg senki, ő lesz a következő temetésem. Hálás vagyok neki - a kis tüskés hátának, ami késő este is odavonzotta a tekintetem -, hogy láthattam: egy pillanat az egész, és minden megy tovább, mintha itt se lettünk (itt se lettem) volna. Nem fáj ez, dehogy. A sünök nem halnak meg. Már ő is itt marad velem, abban a csomagban, amit átengednek a szigorúan őrzött határ vámosai.

Üvegmögötti csöndben

Vagyunk, az időn túl. Pedig hajnalodik, aztán itt is már a busz, az 1-es villamoson zötykölődök, és a temető főkapuja... Kicsit hűvös még a reggel, a ravatalozó lassan telik meg élettel. Még 45 perc, félrehúzódok egy családi kripta kispadjára, nézelődni csöndben.

Találkozunk, akár az őseink; mondjuk, ők csatákra is el-eljártak. Minket inkább a gyász ránt össze, mint egy kozmikus anyaméh pulzálása. [Szentlecke: az asszony is vajúdik, de aztán örül, hogy új ember született a világra... - továbbszületünk vagy újra?] Mi a folytatás?

Kicsi az urna, rövid a liturgia. Tavalyi bűnök, tavalyi penitencia. A virágokat és szalagokat már csöndben igazgatják az egyenruhás munkások a helyére billentett betonfedélen. Amikor még ott ült az ágya szélén, amikor még kévéra hívott meg a büfében, akkor bizonyosan itt volt. Emlékek után matatok csüggedten. Két betegtárs is itt van a kórházból - lehetséges barátokat szerezni az utolsó két hónapban is. Az autóban csönd, még a kijárat előtt kell valami zene. A rádióban Ruzsa Magdi: Most élsz! ... Meleg van, a szélvédőn át tűz a Nap, zakóban szinte izzadok. Nyissunk ablakot!

Csepel, lakótelep. Az emeletre gyalog - a nappaliban körben ülnek a törzstagok. Az ebéd és a beszélgetés nyugodt mederben csorog. A mise már beúszik a délutánba; egymásnak prédikálunk, mint apostolok. Mindenkinek van egy-egy emléke Erika gyerekkorától a haldoklása pillanatáig. Képeket adogatunk körbe, többségük fekete-fehér. Mindegyik lejárt szavatosságú, üres kövületek. Sok szereplőt azonosítani sem tudunk. Elmentek. Ezt a pár foltot hagyták ránk. Végül kincsre bukkanok a hatalmas kupac alján. Apai nagymamám (a hétből az egyik tényleges) unokáival az udvaron. Nem reméltem, hogy egyszer megláthatom közeli képen is az arcát. Pedig ő is formált, tőle is jövök...


Őáltala, ővele és őbenne... ketten-hárman ha tudják a választ - rövidítünk. A Miatyánk már olajozottabban megy - a hálaadás megtörtént, a mise is véget érhet. Rokonokat fedezek fel magamnak, nem a vér szava; valami nagy megnyugvás abban, ami eleve VAN. Egymásba kapaszkodó zárókör az áldás, mint egy kirándulócsoport. Csak más időben indultunk, de ugyanoda futunk be, kisebb-nagyobb csúszással.

...most azért, aki elsőként fogja követni az elhunytat... Volt már, hogy a pap következett; ott térdeltem két nap múlva a holtteste fölött. Történhetne velem valami ma is. Vagy odaérek Rolandhoz délután, vagy nem. Ettől lesz öröm, megismételhetetlen ajándék mindkettőnknek, ha mégis látjuk egymást, és átadhatom a könyvét. Pillanatról-pillanatra haladok, lassított felvétel...

Furcsa ez a lakás. Mit is keresek benne? Évek óta ezzel a mozdulattal zárom a bejárati ajtót, pedig elköltözöm innen. Volt, sok évvel ezelőtt, mikor más kulccsal, más zárakat nyitottam. Más falak között ébredtem. Mitől és meddig az a munkám, amiből megélni remélek? Mitől és meddig azok a barátaim, akiktől túlélést remélek? Mert bennük halok meg, és csak bennük van az örökkévalóságom.

Csak a vágóhíd melege,
muskátliszaga, puha máza,
csak a nap van. Üvegmögötti csöndben
lemosdanak a mészároslegények,
de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.
(Passió)

Szemed sarkából

Szemed sarkából látod:
egy közeli asztalnál írok -
fél szemem én is rajtad tartom.

Begyakorlott mozdulatok
kalitkájában szorongsz.
Látod-e rajtad csüngő ábrázatom?

Fények, kínai lampion,
semmiresejó zene pörög, elrobog;
a pillantás kiváltsága fölött
hálálkodom.

Ha senki sem szövi találkozásunk fonalát,
akkor nincs jövő, nincs túlpart odaát,
csak ez a szűkkeblű jelen, aki
most is kacéran mosolyog.

Lehetnénk együtt ott, ahol
most egymagam vagyok.
Ha nem légből kapott,
elképzelt kifestőkönyvet lapozgatok...
hol biccent a fejed, int a karod,
ahol lehetünk még közösen boldogok...

Itt a tavasz, munkára fel skacok!!!

Caminante no hay camino

Akivel van remény találkozni, az elindult felém. Még ha szándékában csak mozdulatlanul tervezgeti az első lépését, akkor is arccal már rám néz, idefordult.
Más a rátalálás (elcsodálkozás), mikor odaérkezünk valakinek az útkereszteződéséhez. Ilyenkor rendre háttal áll nekünk, csak a hangját és az érvelését halljunk, nem az érverését... (Én kérek elnézést!)

Keresem a mindennapos beszélgetőtársaimat. Közben öt-hat, tizenhárom, huszoniksz vagy harmincöt év távolságból toppannak elő személyek a Facebook, egy időben átadott névjegykártya révén. Révén = ami összeköt bennünket térben-időben.

Nincs vigasztalóbb egy régi-új barátnál. Hogy még beszéljük egymás nyelvét, vannak közös pontjaink, tudunk hasonló irányba fordulni, lelkesedni. A találkozás mindig ünnep; nem is értem, miért kreáltam külön cimkéket nekik. Annyira egybefonódnak, mint a halál+élet.

Plusz élet? Igen, ettől több. Ez a minőségi ugrás, ami a vegetáció, a szintentartás fölé röpít, vagy a felszín alá - kinek melyik képi világ fekszik jobban. Rövidebben is tudom: vannak utak a tengeren át!

Ők hárman

Kiscserkész koromban három emberrel szerettem volna személyesen találkozni. Sajnos mindhárman meghaltak már. Nagy öröm, hogy sikerült mindhármukkal kezet fogni egyszer az életükben. Úgy látom egymást is megtalálták, még időben. :)

Elmélkedés a posztról

Ebben a gondolatsorban nem a naplóbejegyzésre utalok, hanem a betölthető posztra, arra a helyre, ami valakinek készült.

Tegnap este egy kb. 10 éve látott ismerősömmel azon töprengtünk, mi lehet a párkapcsolat nyitja, hol csúszhatunk félre. Azon túl, hogy gyakorlatilag bárhol, valami összeállt számomra a társalgás végén. Ilyen estetekben hajlottam arra, hogy valami nem tökéletes bennem (nem vagyok elég neki), vagy a másik nem tökéletes (ő nem rendelkezik elengedhetetlen tulajdonságokkal). Összefoglalva kívül néztem az okok után, a felszínen kapirgáltam. Ebben a kontextusban vagy képletben szerepel egy hiány, amit valamelyik félnek kell betöltenie, ő erre a kérdésre a megoldás, a válasz.

Van egy másik modell: hogy magamban rendben vagyok, és egész az életem. Nem eszközként keresek megoldást a társam személyében valamilyen életproblémára, hanem ebben az elért harmóniában osztozok vele örömmel. Mert jó megosztani. Amennyiben a szeretet azt jelenti, hogy helyet készíteni valakinek önmagamban, akkor ez a teremtés a kérdés. Van-e szándékom erre a munkára, elég tágas és vonzó-e ez a poszt a másiknak. Ha arra gondol, hogy velem, mellettem van, öröm tölti el a gondolatától? Egyáltalán eszébe jut, mikor engem lát? Vajon mit üzenek kifelé?

Tamási Áron után, szabadon: "Azért vagyunk a világban, hogy valakinek az otthonává váljunk, és valakinél mi is otthon érezzük magunkat..."

Zárókör

A 150 órás drámacsoportunk tegnap ért véget. Az egész alkalom az elengedésről, a búcsúról szólt: ki, milyen játékban szerepelt, mit köszönünk egymásnak és mit nem szerettünk másokban...

Utoljára szorosan egymás mellé állva kört alkottunk, és egy közös ölelésben még egyszer átéreztük az együtt töltött időt. Aztán szép lassan távolodva végül elengedtük egymás kezét. Békével, megelégedetten kifordultam a körből, mindegyikünk elindult a maga céljai irányába.

Valami lezárult és nem jön vissza. A vég ebben a lekerekedett valóságában ünnepelhető és elhordozható. A francia úton idéztem, hogy az elköszönésben válik nyilvánvalóvá számunkra, mi is történt velünk a találkozás során. Amit átéltünk, az itt van velünk, bennünk kiszabadult az idő szorításából. Mert szabadon felidézhetem, tovább szőhetem, finomíthatom magamban.

Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. (József Attila: A Dunánál)

Hálás vagyok a vezetőkért és a csoporttársaimért. A módszerért, azokért akik ezt tovább adták, míg eljutott hozzám is. Akik a fizikai létemet adták át emberöltőkön keresztül. Azokért a fajokért, amik elvezettek a homo sapiensig. Azokért a molekulákért, amikből összeállt a bolygónk... Minden rezdülésért, ami elősegítette vagy lehetővé tette, hogy itt legyek én is ebben a talányos álomban.

Un - dos - ?

(Mo)chilával pillanatokra találkozunk, többnyire életre szóló pillanatokra. Úgy várom már a következőt...



Ezt írta még:

Akik már voltak az Úton, utána ha nincsenek épp az Úton, de valami, vagy valaki eszükbe juttatja a Caminon átélteket, akkor rájuk ül ez a kis szomorúság...

Hegy a heggyel

Tegnap reggel, buszra várva ismerősnek tűnt egy idős hölgy arca. Elegáns kalap, kissé görnyedt hát, határozott szemek. Közelebb lépek hozzá. Szinte kétségen felül a gyerekkorom egyik szereplője, a szembe szomszéd Ilonka néni. Sok időt ücsörögtem náluk, beszélgetve-tanulva a valóságot. Nem ismer meg elsőre, téli csomagolásban. A nevem és a hangom alapján kiül arcára az ismerős mosoly. Egy kis falat abból a szigetből, amit mos, naponta apránként visszafogalal a tenger.

Pár percünk van a csontig nyújtózkodó hidegben. Ki él, ki halt meg... (Például A.B., két évvel volt idősebb nálam.) Szokásos körök. A lányával és a felnőtt unokájával együtt a közelben laknak. Rendszeresen jár haza a falunkba, bár még a halottai se kötik oda. Csak 30 évvel idősebb nálam: az utóbbi 10 év háromszor egymás mellé téve; pár camino, elsuhanó karácsonyok. Tényleg túl lennék a felén?

Úgy idéz egy mondatot, mintha úton-útfélen koptatott közmondás lenne. Eddig még nem jött velem szembe: hegy a heggyel nem ütközik, de ember az emberrel találkozik. Vajon emberek vagyunk-e; vajon tudjuk-e, mitől válunk emberré? Könnyebb elképzelnem a Gellért és a János hegy találkozását, mint valós párbeszédet A-val, vagy B-vel.

A vallások jól bánnak a hegyekkel, Mohamedhez is odaviszik. Az adventi ének szerint leomlanak, hogy utat készítsenek. Nincs várakozás, hideg van.

Ülünk a romokon

A villanyt már kikapcsolták. Távfűtés még van. A gyertyaláng fotokban világítja meg a félig üres lakótelepi szobát, ami alig több ennél (erkély-konyha-fürdő jelképesen miniatűr). A belépőből eltűnt a hűtő, a konyhának nevezett lyuk is üresen tátong - rég főhetett itt ebéd. A letörtött, itt-ott még lógó szekrényajtók valaha fontos és filléres emlékeket rejtenek, majd potyogtatnak a koszos padlóra. Romok, amerre csak nézek.

Tárgyi és emberi romok. Megtört tekintet, meggyötört test. Az alkohol és gyógyszer jótékony mámorában pislákoló értelem. Koravén asszony ül az élete romhalmazán, a családja egyenként zuhant a mélybe, és ő nem érti, mit tett rosszul... Valahogy más hibás, más teszi ezt, nem magunk.

Szögjal Rinpocse: Önéletrajz öt fejezetben

1.) Sétálok végig az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Beleesek.
Elveszett vagyok... remény nélküli
Nem az én hibám.
Egy örökkévalóság lesz, mire kijutok.

2.) Sétálok ugyanazon az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Úgy teszek, mintha nem látnám.
Megint beleesek.
Nem tudom elhinni, hogy megint ugyanott vagyok.
De nem az én hibám.
Ismét hosszú időbe telik, mire kijutok.

3.) Sétálok ugyanazon az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Látom, hogy ott van.
Mégis beleesek... ez már szokás.
Nyitva a szemem,
Tudom, hol vagyok.
Az én hibám.
Azonnal kikerülök onnan.

4.) Sétálok ugyanazon az utcán.
Van egy mély lyuk a járdán.
Kikerülöm.

5.) Egy másik utcán sétálok.

Mi marad, ha hiányzik az életünk közepe? Ha egy helyrehozhatatlan szemétdomb kellős közepén találjuk magunkat? Mi van, ha nincs holnap? Ha a felhők fölött is beborult az ég?