A keresztény credo „értünk, emberekért…” kitétele az ember istenítésének előszobája, éppen ellenkező irányú mozgása annak, amit ez a vallás az Isten emberiesítéséről (inkarnációjáról) vall. De ez sem véletlen. Tudatos létünk hajnalán őseink nagy valószínűséggel védtelennek és kiszolgáltatottnak érezték magukat egy ismeretlen, veszélyes világban. Évezredek teltek el, amíg meg tudták győzni magukat, hogy nem tehetetlen áldozatai, hanem uralkodói ennek a világnak. Mítoszaik és vallásaik, kultúrájuk és művészetük segítségével elődeink a perifériáról lassan és fokozatosan a világ középpontjába küzdötték be magukat (legalábbis a képzeletükben, hiedelmeikben). Amikorra az egyistenhit megszilárdult, ez a dogma (vagy mém) szintén egyeduralkodóvá lett. Az tudat, hogy mi vagyunk a világ centruma, két évezreden át alapvető alkotóeleme, pillére volt a nyugati civilizációnak, a középkoron át egészen a modern időkig. Bár gondolhatnánk, hogy időközben különféle agnosztikus áramlatok ezt megkérdőjelezték, ez a hit tovább élt az emberek fejében és szívében, túlélte Galilei, Kopernikusz vagy akár Kepler felfedezéseit. Sőt, túlélte még a 18. századi szkepticizmust és a 19. századi materializmust is.
Hankiss Elemér Az emberi kaland c. könyvében idézi Ernest Beckert, aki szerint az emberi élet legfőbb hajtóereje a halálfélelem. Minthogy képtelen elfogadni a halál végzetszerűségét, az ember tragikus helyzete és „a halál rettenete” arra kényszeríti, hogy narcisztikus módon különleges és következésképpen halhatatlan értékként mutassa fel önmagát. Hangsúlyozza, hogy a társadalom alapvető funkciója nem más, mint hogy tagjait ellássa értelemmel teli szerepekkel, és ezáltal segítsen nekik megfeledkezni a Lét ürességéről és életük mulandóságáról.
Civilizációnk az élet értelmének, a szabadságnak, az emberiség fontosságának és halhatatlanságának káprázatos tűzijátéka. Ámítás és önámítás, de segít nekünk élni egy olyan univerzumban, amelyben lehetséges, hogy nincs értelem, nincs szabadság, és az ember számára nincs halhatatlanság.
Az emberi világot a káosz és az értelmetlenség (értelmezhetetlenség) végső formája, a halál fenyegeti. A vallás „bátor kísérlet” arra, hogy megvédjük magunka e már-már legyőzhetetlen szorongással szemben azzal, hogy rendet vetítünk a világba, és „az egész univerzumot emberileg jelentőségteljesnek tételezzük fel”.
A szimbolikus védőszférák léte élet és halál kérdése az emberi közösségek számára. Ha ezek megsérülnek, súlyos spirituális és társadalmi válság alakulhat ki.
„Elsőként Kopernikusz alázta meg az embert, kiábrándítván narcisztikus illúziójából, hogy az emberiség lakóhelye a világegyetem nyugvó középpontja. A kozmológiai megaláztatást követte a biológiai, amidőn Darwin véget vetett az emberek hitének, hogy áthidalhatatlan szakadék választja el őket a többi élőlénytől. Harmadikként jött a pszichológiai megaláztatás: az ember, aki már tudta, hogy nem ura a világegyetemnek, sem az élőknek, felfedezte, hogy saját pszichéjének sem ura és parancsolója.” (S. Freud)
Ma már a kopernikuszi és einsteini, darwini és freudi forradalmak után kevés indokunk van arra, hogy higgyünk központi helyünkben és fontosságunkban, de akarva-akaratlan még ma is küzdünk ezért a hitért vagy illúzióért. Nem túlzás, hogy az emberek és emberi közösségek egyik legfőbb tevékenysége mindenkor az volt és részben még ma is az, hogy fenntartsa magában ezt a látszatot.
Egy civilizáció két nagy korszaka közötti átmenet általában a hagyományos nooszféra összeomlásával és egy új nooszféra fokozatos kialakulásával jár együtt. Az átmenet évtizedeiben-évszázadaiban az emberek nehéz helyzetbe kerülnek. Már elvesztették a hagyományos civilizációjuk védelmét, és még nem találtak menedéket egy új civilizáció szimbólumrendszerén belül. Többé-kevésbé védtelenné váltak az őket körülvevő kaotikus világgal szemben.
„A hagyományos társadalmak egyik jellegzetessége a számukra magától értetődő ellentét az általuk lakott terület és az azt körülvevő ismeretlen és meghatározatlan tér között. A terület, amelyen élnek: a »világ« (pontosabban: »a mi világunk«), a kozmosz; a többi már nem kozmosz, hanem egyfajta »másik világ«, idegen, kaotikus tér, amelyben kísértetek, démonok és »idegenek« (akiket a démonokkal és a holtak lelkével azonosítanak) lakoznak.” (Mircea Eliade: A szent és a profán)
A lakóhely tehát a társadalom szerkezetétől függetlenül szent volt, mert az a világ tükörképe, a világ pedig isteni alkotás.
„Az emberi gondolkodás és tevékenység mintegy természetes és magától értetődő horizontja egészen a felvilágosodás koráig a vallásos, istenhívő alapfelfogás vagy szemlélet volt… Az izraeliták és az újszövetség első generációinak a hívője számára a pogányok vallása jelentette a kihívást – a pogány istenek kultusza, és nem az ateizmus. Ez a vallási és művelődéstörténeti szellemi háttér megmaradt ugyan egészen a második ipari forradalomig, tehát csaknem napjainkig, a korunkat jellemző vallástalanság azonban a felvilágosodással indul történelmi útjára.” (Nyíri Tamás: Mélylélektan és ateizmus)
Samuel Beckett Godot-ra várva című drámájában a két főhős (Estragon és Vladimir) megtestesítői annak a helyzetnek, amikor az ember már elvesztette érték- és szimbólumvilágának a védelmét: elvesztette az őt körülvevő nooszférát. Már meg van fosztva az emberi élet minden oltalmazó eszközétől és szimbólumától, a biztonság és remény minden illúziójától. A szereplők meg vannak fosztva az eszmék és a logika kognitív szférájától… már képtelenek megérteni és értelmezni a körülöttük lévő világot. … A társadalom eltűnt körülük, egyedül maradtak egy üres világban. … Elvesztették emberi azonosságukat és méltóságukat… Nincs múltjuk és nincs jövőjük… az üres jelenben, az értelmetlen időtlenségben élnek. Elveztették hitüket és mítoszaikat is. Az Édenkert sivár pusztává vált körülöttük… Estragon megpróbálja felakasztani magát, de már nincs lehetőség a méltóságteljes halálra sem: az ág leszakad alatta.
Mi történik akkor, ha egy emberi közösség körül leomlanak vagy megrendülnek azok a szimbolikus szférák, amelyek a biztonság, a szabadság és az értelem világát teremtik meg az ember számára ebben az univerzumban? Hogyan hordozható el ép elmével és lelkülettel az a gondolat, hogy „elhanyagolható tényezők” vagyunk egy süket és hideg világban, csak kapaszkodunk a mindenség peremén.
Megosztás
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Filozófia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Filozófia. Összes bejegyzés megjelenítése
2014. december 23., kedd
2011. november 6., vasárnap
Örömöm sokszorozódjon - a maszturbációtól a szeretkezésig
Azon felül, hogy valaki "okénak" vagy "nem okénak" érzi-e magát mint hímnemű vagy nőnemű lényt, mindenkinek a Gyermek énjében léteznek archaikus érzések a test nemi aspektusainak "oké" vagy "nem oké" voltáról is - ezzel a mondattal kezdődik a Nyerni születtünk gyermeki szexualitással foglalkozó fejezete. Lássunk néhány kulcsgondolatot a témához:
A gyerekek szexuális lények. Aktívan keresik az érzékiséget testük minden pontjának feltérképezésével. Felfedezhetik azt is, hogy nemi szerveik jó érzés, gyönyör forrásai lehetnek. Általában fürdés, vagy a délutáni alvás során... Ez a fajta kíváncsiság természetes dolog, de a gyereknek meg kell tanulnia a nemiséghez kapcsolódó társas normákat... A szexuális problémákkal küzdő emberekre jellemző, hogy gyermekkorukban szégyenérzetet keltettek bennük a testük miatt, illetve tartaniuk kellett a szülői megtorlástól, ha testük felfedezésével foglalatoskodtak. Erikson szerint "a szégyen éppúgy magában hordozza a teljes védtelenséget, amikor mások kíváncsi tekintetének ki vagyunk téve..."
A szobatisztaságra szoktatás során is érzékelik a gyerekek a szüleik nemi szerveikkel kapcsolatos attitűdjét. Ha a szülőkben félelem vagy tudatlanság van a gyermekeik szexuális önismereti igényével kapcsolatban, nem tudnak megfelelő szavakat tanítani nekik, amelyeket a szexualitásról való beszédben vagy gondolkodásban használhatnának... a Kis Professzor sokszor túljár a felnőttek eszén: kitalálja, mi van a szülői üzenetek mögött, és rájön, hogy a szülők milyen szexuális viselkedést tartanak jónak vagy rossznak. A gyerek kulcslyukakon át kukucskálva, újságokból és tévéműsorokból szerzi információit, és igyekszik értelmet vinni a szexuális utalások rengetegébe. A gyerek megpróbál másokat szexuális játszmákba belevinni, és amikor csak lehet, azt szeretné tenni, amit akar. Erre gyakran akkor kerül sor, amikor senki nem figyel.
Ahogy egyre nőnek a gyerekek, a szexualitás iránti kíváncsiságukat olyan játékokkal leplezik, mint az orvososdi, a papás-mamás, a kukucskálás, amelyek során valamilyen fokú feltárulkozásra van szükség. A Kis Professzor a szexualitással kapcsolatban felnőtt korunkban is aktív: a szexuális játszmákban résztvevő partnerek üzeneteit megfejti, tudja, hogyan tűnjön csábítónak vagy ellenállhatatlannak a másik szemében, mikor kell kezdeményezni, hogyan kell valakit felizgatni vagy lelombozni, és hogyan kell tettetni a szexuális jellegű választ... Minden kultúrának megvannak az elvárt szexuális választ megadó sorskönyvei. A legtöbb tabu és szabály azért alakul ki, mert a csoport túléléséhez szükség van valamilyen társadalmi rendre... Nem megfelelő alkalmazkodás esetén az illetőnek enyhébb vagy súlyosabb szexuális problémái lesznek, melyek úgy telepednek az Alkalmazkodó Gyermekire, mint egy boszorkány vagy démon átka.
A Természetes Gyermek szexuális önkielégülés iránti vágyát konstruktív és destruktív módon is fel lehet használni:
-- aki még nem alkalmazkodott a normákhoz, önző módon élheti meg szadista érzéseit, szexuális tárgyként tekinthet másokra ahelyett, hogy figyelembe venné őket; nem gondol arra, hogy a másiknak is vannak igényei, melyeket tiszteletben kell tartani
-- a túlzott alkalmazkodás hatása lehet hogy teljesen vak a saját vágyaira, azok kielégítését háttérbe helyezi; áldozatnak érzi magát, amiért neheztel másokra és az elnyomott pozíciójából befolyásol másokat.
A Természetes Gyermek és a Felnőtt együttműködése következtében a személy képes elengedni, ami fogva tartotta, és örömöt talál azokban a meleg, szeretetteljes, kíváncsi és spontán képességekben, amelyekkel született. A testi élvezetek megtapasztalása és az, ha valaki másoknak is ilyen gyönyört tud adni, évekkel meghosszabbíthatja az életét.
El tudunk tehát jutni Sartre cölöpétől (hogy a másik korlátozó tényező: "maga a pokol") Buber kikötőjébe (ahol az önmagunkra ébredés segítőjévé válik: "a TE által tudom kimondani az ÉN-t"). Eljuthatunk, de nem szükségszerűen tesszük ezt. Kritikusan nézve egy önkielégítő kultúra, maszturbáló vallások és politika részesei vagyunk. A párkapcsolatokban végbevitt szexuális tevékenység sem nő fel automatikusan a szeretkezés szintjére.
Amikor nem a dialógus, a másik befogadásának öröme és a kölcsönös gazdagítás vezeti a feleket, akkor megrekedtek ezen a gyermeki, önmagába zárt világban. Ha a fiatal háziasszony a férje helyett Nagyfarkú Joe-t képzeli maga mellé (menekülve a realitástól), akkor egy biorobottal önkielégít, rosszabb esetben a párja is ezt műveli vele. Maszturbáló az a társadalmi-politikai-vallási elképzelés is, ami azt igényli, hogy mindenki legyen hasonló, de inkább egyforma ővele. Ott bujkál ezek alján kart karba öltve az önzés és a félelem. Hogy legyen meg, amit én szeretnék, most. Hiányzik a képletből a másik oldal, ami csak együtt érhető el és élhető meg.
Megosztás
A gyerekek szexuális lények. Aktívan keresik az érzékiséget testük minden pontjának feltérképezésével. Felfedezhetik azt is, hogy nemi szerveik jó érzés, gyönyör forrásai lehetnek. Általában fürdés, vagy a délutáni alvás során... Ez a fajta kíváncsiság természetes dolog, de a gyereknek meg kell tanulnia a nemiséghez kapcsolódó társas normákat... A szexuális problémákkal küzdő emberekre jellemző, hogy gyermekkorukban szégyenérzetet keltettek bennük a testük miatt, illetve tartaniuk kellett a szülői megtorlástól, ha testük felfedezésével foglalatoskodtak. Erikson szerint "a szégyen éppúgy magában hordozza a teljes védtelenséget, amikor mások kíváncsi tekintetének ki vagyunk téve..."
A szobatisztaságra szoktatás során is érzékelik a gyerekek a szüleik nemi szerveikkel kapcsolatos attitűdjét. Ha a szülőkben félelem vagy tudatlanság van a gyermekeik szexuális önismereti igényével kapcsolatban, nem tudnak megfelelő szavakat tanítani nekik, amelyeket a szexualitásról való beszédben vagy gondolkodásban használhatnának... a Kis Professzor sokszor túljár a felnőttek eszén: kitalálja, mi van a szülői üzenetek mögött, és rájön, hogy a szülők milyen szexuális viselkedést tartanak jónak vagy rossznak. A gyerek kulcslyukakon át kukucskálva, újságokból és tévéműsorokból szerzi információit, és igyekszik értelmet vinni a szexuális utalások rengetegébe. A gyerek megpróbál másokat szexuális játszmákba belevinni, és amikor csak lehet, azt szeretné tenni, amit akar. Erre gyakran akkor kerül sor, amikor senki nem figyel.
Ahogy egyre nőnek a gyerekek, a szexualitás iránti kíváncsiságukat olyan játékokkal leplezik, mint az orvososdi, a papás-mamás, a kukucskálás, amelyek során valamilyen fokú feltárulkozásra van szükség. A Kis Professzor a szexualitással kapcsolatban felnőtt korunkban is aktív: a szexuális játszmákban résztvevő partnerek üzeneteit megfejti, tudja, hogyan tűnjön csábítónak vagy ellenállhatatlannak a másik szemében, mikor kell kezdeményezni, hogyan kell valakit felizgatni vagy lelombozni, és hogyan kell tettetni a szexuális jellegű választ... Minden kultúrának megvannak az elvárt szexuális választ megadó sorskönyvei. A legtöbb tabu és szabály azért alakul ki, mert a csoport túléléséhez szükség van valamilyen társadalmi rendre... Nem megfelelő alkalmazkodás esetén az illetőnek enyhébb vagy súlyosabb szexuális problémái lesznek, melyek úgy telepednek az Alkalmazkodó Gyermekire, mint egy boszorkány vagy démon átka.
A Természetes Gyermek szexuális önkielégülés iránti vágyát konstruktív és destruktív módon is fel lehet használni:
-- aki még nem alkalmazkodott a normákhoz, önző módon élheti meg szadista érzéseit, szexuális tárgyként tekinthet másokra ahelyett, hogy figyelembe venné őket; nem gondol arra, hogy a másiknak is vannak igényei, melyeket tiszteletben kell tartani
-- a túlzott alkalmazkodás hatása lehet hogy teljesen vak a saját vágyaira, azok kielégítését háttérbe helyezi; áldozatnak érzi magát, amiért neheztel másokra és az elnyomott pozíciójából befolyásol másokat.
A Természetes Gyermek és a Felnőtt együttműködése következtében a személy képes elengedni, ami fogva tartotta, és örömöt talál azokban a meleg, szeretetteljes, kíváncsi és spontán képességekben, amelyekkel született. A testi élvezetek megtapasztalása és az, ha valaki másoknak is ilyen gyönyört tud adni, évekkel meghosszabbíthatja az életét.
El tudunk tehát jutni Sartre cölöpétől (hogy a másik korlátozó tényező: "maga a pokol") Buber kikötőjébe (ahol az önmagunkra ébredés segítőjévé válik: "a TE által tudom kimondani az ÉN-t"). Eljuthatunk, de nem szükségszerűen tesszük ezt. Kritikusan nézve egy önkielégítő kultúra, maszturbáló vallások és politika részesei vagyunk. A párkapcsolatokban végbevitt szexuális tevékenység sem nő fel automatikusan a szeretkezés szintjére.
Amikor nem a dialógus, a másik befogadásának öröme és a kölcsönös gazdagítás vezeti a feleket, akkor megrekedtek ezen a gyermeki, önmagába zárt világban. Ha a fiatal háziasszony a férje helyett Nagyfarkú Joe-t képzeli maga mellé (menekülve a realitástól), akkor egy biorobottal önkielégít, rosszabb esetben a párja is ezt műveli vele. Maszturbáló az a társadalmi-politikai-vallási elképzelés is, ami azt igényli, hogy mindenki legyen hasonló, de inkább egyforma ővele. Ott bujkál ezek alján kart karba öltve az önzés és a félelem. Hogy legyen meg, amit én szeretnék, most. Hiányzik a képletből a másik oldal, ami csak együtt érhető el és élhető meg.
Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned. Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben. Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában. (Weöres Sándor: A teljesség felé)
Megosztás
2010. február 3., szerda
A múlt elmúlt... ne fűrészelj fűrészport!
Hamvas írja a Bor filozófiájában:
Talán a sors fintora, hogy 15 év elteltével most olvastam újra Viktor E. Frankl: Mégis mondj igent az életre! c. könyvét. Egy hosszabb idézet ebben a blogban már olvasható volt tőle. Most jöjjön egy prózaibb szakasz:
Miféle szörnylény hát az ember? - kérdezi Pascal (Gondolatok, 358.), és nem várat meg a válasszal:
Az ivásnak ugyanaz a törvénye, ami a szerelemnek: bármikor, bárhol, bárhogyan. De itt is, ott is minden körülmény fontos. A bor természetéhez meg kell választani az évszakot és a napszakot... ha szobában vagy, előbb mindig teríts asztalodra kendőt. A barbár viaszosvászonról iszik... Minden esetben előbb egyél, legalább néhány szem diót, mogyorót, vagy mandulát. Erre az olajos magra a bor íze kibontakozik. Késő ősszel asztalodon legyen mindig gesztenye, akár főve, akár sülve, akár valamilyen süteményben, és a még csípős újbort erre igyad. A krizantémról meg ne feledkezz! ...helyesen jó bort csak az tud inni, aki... állandóan költőket olvas, muzsikát legalább hallgat, ha maga nem is csinál, és képekben gyönyörködik.
Talán a sors fintora, hogy 15 év elteltével most olvastam újra Viktor E. Frankl: Mégis mondj igent az életre! c. könyvét. Egy hosszabb idézet ebben a blogban már olvasható volt tőle. Most jöjjön egy prózaibb szakasz:
...kibírtuk, hogy a táborban eltöltött idő alatt egyáltalán nem moshattunk fogat, s a minden bizonnyal tetemesen vitaminhiányos táplálkozás ellenére jobb állapotban volt az ínyünk, mint azelőtt bármikor... Kibírtuk azt is, hogy egy féléven át ugyanazt az inget kellett viselnünk, pedig a legjobb jóakarattal sem ismerhető föl többé, hogy az valamikor ing volt; kibírtuk, hogy napokon át nem mosakodhattunk, még elnagyoltan sem, mert a fürdő vízvezetéke befagyott... a földmunkától egyébként is piszkos kezeink tele voltak sérülésekkel... az az ember, akit korábban a szomszédos szobából hallható legkisebb zaj is felébresztett... most a mellette fekvő bajtársához préselődve annak horkolását a saját fülétől néhány centiméterre kénytelen elviselni, s ennek ellenére, alig hogy letette a fejét, mély álomba zuhan... az ember állítólag mindent meg tud szokni - de ne kérdezzék meg, milyen áron...
Miféle szörnylény hát az ember? - kérdezi Pascal (Gondolatok, 358.), és nem várat meg a válasszal:
Az ember sem nem angyal, sem nem állat, s a legnagyobb baj az, hogy aki angyal akar lenni, állattá lesz.
2010. február 1., hétfő
Időjárás (húsztízre)
Soha senki nem vállalt még vértanúságot olyan csodákért, amelyekről hazudta, hogy a saját szemével látta őket. Mert az olyan csodákért, amilyenekben például a törökök hisznek a hagyomány hatása alatt, esetleg valóban vértanúságot is vállal az emberi esztelenség, olyanokért azonban sohasem, amelyeket állítólag maguk láttak.
(B. Pascal: Gondolatok, 844.)
Milyen lesz 2010 időjárása? Dávid Mihály nyíregyházi mérnök 1972 óta osztja meg előrejelzéseit. Erre az évre is közkinccsé tette prognózisát. Így már most megtervezhető a nyári szabadság és mindenféle szabadtéri elfoglaltság az idei esztendőben. Egy hónap bónusszal indul a jóslat! :)
Január rendkívül változékonyságát, a hőmérséklet-ingadozásokat már megtapasztaltuk és jelenleg is nyögjük. Különféle halmazállapotú csapadék bőségesen várható a továbbiakban is.
Február a mostani hónapéhoz hasonlóan alakul: 10-15-e között erősebb lehűlésre kell számítani, de a hónap végén már kis időre megmutatja magát a tavasz: a felmelegedés nappal elérheti a 12-13 fokot, ám az éjszakák továbbra is fagypont körüliek lesznek.
Márciusban a tavasz lendülete 20-án megtörik, akkor három-négy napra erősebb lehűlés jöhet.
Április ezúttal is szeszélyesnek ígérkezik: 10-én visszatér a tél, éjszakánként mínusz 5 fokra számíthatunk. Aztán végre kilábalunk ebből és 25-e körül már 22 C-fokot mutat a hőmérő. Csapadék ebben az időben nem várható.
Májusban is folytatódik a szeszélyes időjárás, a hőmérséklet nem lesz sokkal melegebb, mint április végén volt. Éjszaka 5, nappal 25 fok várható.
Június második fele nyárias jelleget ölt, a hőmérséklet folyamatosan emelkedik. A csúcs 28 fok körül várható.
Júliusban 10-e táján viszonylag hűvös, húsz fokos nappali hőmérséklet várható, majd a hónap második fele melegebbnek ígérkezik, huszadikától 30 fokos napok köszöntenek be.
Augusztus 25-ig tart a kánikula Közben ötödike táján hidegfront érkezik, s két napra húsz fokig esik vissza a hőmérséklet. A hónap végén szintén hűvösebb idő lesz.
Szeptember elején a kellemes napokat követően 10-e táján megint leesik a hőmérséklet, de ez csak átmeneti. A hónap második felében kellemes idő várható, beköszönt az igazi vénasszonyok nyara.
Októberben végérvényesen megjön az ősz, folyamatosan csökkenő hőmérséklettel. Az első talaj menti fagy 25-e körül várható. Ez a hónap is csapadékhiányosnak ígérkezik.
Novemberben beköszönt a tél, végig öt fokkal hidegebb lesz az ilyenkor szokásosnál, a hónap végén már mínusz tíz fok várható.
Decemberben kemény és tartós hidegre számíthatunk. A fehér karácsony szinte biztos, lesz hó bőségesen, ami 2011. januárjára sem olvad el.
2010. január 20., szerda
Deus ex főtt sonka
Egy ideje gyanúsak a megváltástant hirdető igék, az isteni beavatkozást igénylő képletek. Hamvasnál olvastam, hogy Isten a főtt sonkában is jelen van.
A bajnai búbos mellett, húsvét éjszakáján-hajnalán, egy teli cserépedény csülkös bab is felér a fény-szertartással. A közös gyomor, a közös mirigyek, a közös atomok és "protonnál is potomabb pontok" miriádjai kötnek össze minket egymással és a világgal. A főtt sonka maga a kitágított tabernákulum, a földre szált Isten, akiben kibékülünk, egymásra találunk, akit magunkhoz véve elsimulnak a ráncaink.
Ma délután az Írók Boltjában Balázs az apukájával közös könyvbemutatót tartott. Kedves volt a barátomat zavarban lévő nagyfiúként látni a közönség előtt, szemérmesen szavalni a maga sorait. Ferit már idéztem egyszer a blogom jobb hasábján:
A theosis (átistenülés) nem a konszekrált ostyák varázsa, mégcsak nem is a keresztények végidős exkluzív bulija. Vagy minden Isten (aki az álarcának az atomjait is át- meg átjárja), vagy ateisták vagyunk. Ez nem a transzcendencia cáfolata, csak az Immanens létének komolyan vétele. Újra Hamvas:
Talán nem beképzeltség ebben a koordinátarendszerben kijelenteni, hogy a világ ateista értelmezése minden díszétől megfosztja a világot. Nem csak a saját testem van velem kapcsolatban. Ma többször gondoltam valakire az edzőteremből. Spanyol után, hazafelé menet benéztem a Duna Plazába kínait enni és vásárolni. Az illető akkor lépett be a forgóajtón, amikor a pénztártól abba az irányba fordultam. A valóság arra válaszol, amit kérdezünk tőle. Végezetül a fiútól:
Végül is ketten maradnak, Isten és a bor... Tudom, hogy ezt a szót, Isten, ki se szabad ejtenem. Mindenféle más neveken kell róla beszélni, mint amilyen például csók, vagy mámor, vagy főtt sonka. A legfőbb nevének a bort választottam.
A bajnai búbos mellett, húsvét éjszakáján-hajnalán, egy teli cserépedény csülkös bab is felér a fény-szertartással. A közös gyomor, a közös mirigyek, a közös atomok és "protonnál is potomabb pontok" miriádjai kötnek össze minket egymással és a világgal. A főtt sonka maga a kitágított tabernákulum, a földre szált Isten, akiben kibékülünk, egymásra találunk, akit magunkhoz véve elsimulnak a ráncaink.
Ma délután az Írók Boltjában Balázs az apukájával közös könyvbemutatót tartott. Kedves volt a barátomat zavarban lévő nagyfiúként látni a közönség előtt, szemérmesen szavalni a maga sorait. Ferit már idéztem egyszer a blogom jobb hasábján:
...hisz olyan irgalmatlanul nagy ez az ég itt
megleli minden a maga törmelékit
megtalálja minden a maga illeszkedési pontját
ahová szavatossággal atomjaiként visszavonják...
(Birtalan Ferenc: Bálint bácsi, az üvegvisszaváltó; In: Hetvenkét lépcső)
A theosis (átistenülés) nem a konszekrált ostyák varázsa, mégcsak nem is a keresztények végidős exkluzív bulija. Vagy minden Isten (aki az álarcának az atomjait is át- meg átjárja), vagy ateisták vagyunk. Ez nem a transzcendencia cáfolata, csak az Immanens létének komolyan vétele. Újra Hamvas:
Felteszem ugyanis a kérdést: mi az a betegséghez igen hasonló nyugtalanság, az az irritált korlátoltság, az a zaklatott sietség - ma idegességnek mondják -, ami az ateistákra annyira jellemző? Vallás nélkül élni nem lehet... Vagy Istenben hisz az ember, vagy szurrogátumokban. E szurrogátum igen sokféle lehet: nevezhetik elvnek, világnézetnek... haladásnak, humanizmusnak... A mai vallásszurrogátum neve: materializmus. Hogy miért nevezi magát így, rejtély. Én vagyok a materialista, kedvesem, én, aki a töltött paprikához és a szilvás gombóchoz imádkozom... aki poligámiában élek az összes csillagokkal és virágokkal, és aki bort iszom... A rossz materialisták anyagáról az az önkéntelen érzésem van, hogy az tulajdonképpen nem is anyag, hanem cement. Sem megenni nem lehet, sem meginni, sem megnyalni, sem vele aludni. Ez az anyag hullája, ez a ronda, nehéz por, ez a hülyén szürke és köznapi ész jelképe, ez a mámortalan massza, ez a komisz rideg számítás (amely sohasem válik be), maga az absztrakció, ez az ateista anyag.
Talán nem beképzeltség ebben a koordinátarendszerben kijelenteni, hogy a világ ateista értelmezése minden díszétől megfosztja a világot. Nem csak a saját testem van velem kapcsolatban. Ma többször gondoltam valakire az edzőteremből. Spanyol után, hazafelé menet benéztem a Duna Plazába kínait enni és vásárolni. Az illető akkor lépett be a forgóajtón, amikor a pénztártól abba az irányba fordultam. A valóság arra válaszol, amit kérdezünk tőle. Végezetül a fiútól:
Nincsen zárókő.
Nincs boltív, sem oszlopok.
Bodzaillat van.
(Birtalan Balázs: Szezonvégi leltár; In: Művirágok a szimbolizmus oltárára)
2010. január 17., vasárnap
Hen panta einai
Minden egy. Hen panta einai, mondja Hérakleitosz. A dolgok csak így szétdobálva látszanak különbözni. Tulajdonképpen minden dolog ugyanannak az Egynek más és más megjelenése. Maszkja. Mindaz, amit láthatok és hallhatok, megehetek és megihatok, elgondolhatok és megfoghatok, az mind-mind hieratikus maszkja ugyanannak az egyetlen Egynek. A c-hang éppen olyan maszk, mint a dohányfüst, az ének éppen olyan maszk, mint az ólom, a vér, a csütörtök, vagy a sárga. Kinek a maszkja? Ki ez az Egy? ...
Mi a bor? Hieratikus maszk. Valaki van mögötte. Valaki, akinek határtalan számú maszkja van, s aki ugyanabban a pillanatban él a Merkúr, az arany, az f-hang, a vörös szín maszkja mögött, aki egyugyanazon percben könyv, beszéd, női nevetés, pápaszem és sült kacsa.
≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈
Az absztrakt élet elméletileg megszerkesztett élet, amelyet nem közvetlen érzéki tapasztalatokra, hanem úgynevezett elvekre építenek. A modern korban két ilyen absztrakt embert ismerünk: az egyik a szcientifista, a másik a puritán. Mondani sem kell, hogy mind a kettő az ateizmus válfaja.
A szcientifizmusra jellemző, hogy nem ismeri a szerelmet, hanem a szexuális ösztönt; nem dolgozik, hanem termel; nem táplálkozik, hanem fogyaszt; nem alszik, hanem biológiai energiáit restaurálja; nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét; nem bort iszik, hanem alkoholt. Hetenként méri testsúlyát, ha feje fáj, nyolcféle port vesz be, amikor a musttól hasmenése van, orvoshoz rohan, az ember életkorának növekedéséről vitatkozik, a higiéné kérdéseit megoldhatatlannak tartja, mert a körömkefét meg tudja mosni szappannal, a szappant meg tudja mosni vízzel, de a vizet nem tudja megmosni semmivel.
A szcientifista az ateizmusnak veszélytelen, ügyefogyott és komikus alakja. A puritán agresszív ember. Támadásához nem kis részben az ad neki erőt, hogy azt hiszi, az élet egyetlen helyes módját [kiemelés tőlem] megtalálta. Puritán lehet valaki akkor is, ha materialista, akkor is, ha idealista, akkor is, ha buddhista, vagy talmudista, mert a puritánság nem világszemlélet, hanem temperamentum. Két dolog kell hozzá: bizonyos meghatározott elvek vak hitében való sötét korlátoltság és ugyanezekért az elvekért való eszelős és alattomos harci készség.
A puritánsághoz igazi erőt az ad, hogy ő a desperát ateista. Minden nőt, aki az átlagon túl csinos, máglyára küldene; minden zsíros, vagy cukros falatot a disznóknak szórna; a nevetőt életfogytiglani fegyházra ítélné; a bornál jobban semmit sem gyűlöl, illetve és valójában a bornál jobban semmitől sem fél. A puritán maga az absztrakt ember. A szívtelen. Az ateistáknál mindig inkább a szívvel van baj, mint az ésszel. A puritán a tömény szívidióta. A világtörténet legvéresebb csatáit és legirtózatosabb forradalmait a puritánoknak köszönheti. Mindezt azért, mert, szegény, Isten helyett elvet talált, és ő ezt tudja. Tudja, hogy desperát. Látja, hogy nem megy, mégis tovább csinálja. Ha egyetlenegyszer disznótoron venne részt, alaposan jóllakna szűzpecsenyével, hurkával, friss kolbásszal, enne hozzá ecetben savanyított paprikát, hagymát,baracklekváros fánkot, és meginna két üveg szekszárdit, meg lehetne menteni. De nincs az a hatalom, amely erre rá tudná venni.
(Hamvas Béla: A bor filozófiája)
Mi a bor? Hieratikus maszk. Valaki van mögötte. Valaki, akinek határtalan számú maszkja van, s aki ugyanabban a pillanatban él a Merkúr, az arany, az f-hang, a vörös szín maszkja mögött, aki egyugyanazon percben könyv, beszéd, női nevetés, pápaszem és sült kacsa.
≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈
Az absztrakt élet elméletileg megszerkesztett élet, amelyet nem közvetlen érzéki tapasztalatokra, hanem úgynevezett elvekre építenek. A modern korban két ilyen absztrakt embert ismerünk: az egyik a szcientifista, a másik a puritán. Mondani sem kell, hogy mind a kettő az ateizmus válfaja.
A szcientifizmusra jellemző, hogy nem ismeri a szerelmet, hanem a szexuális ösztönt; nem dolgozik, hanem termel; nem táplálkozik, hanem fogyaszt; nem alszik, hanem biológiai energiáit restaurálja; nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét; nem bort iszik, hanem alkoholt. Hetenként méri testsúlyát, ha feje fáj, nyolcféle port vesz be, amikor a musttól hasmenése van, orvoshoz rohan, az ember életkorának növekedéséről vitatkozik, a higiéné kérdéseit megoldhatatlannak tartja, mert a körömkefét meg tudja mosni szappannal, a szappant meg tudja mosni vízzel, de a vizet nem tudja megmosni semmivel.
A szcientifista az ateizmusnak veszélytelen, ügyefogyott és komikus alakja. A puritán agresszív ember. Támadásához nem kis részben az ad neki erőt, hogy azt hiszi, az élet egyetlen helyes módját [kiemelés tőlem] megtalálta. Puritán lehet valaki akkor is, ha materialista, akkor is, ha idealista, akkor is, ha buddhista, vagy talmudista, mert a puritánság nem világszemlélet, hanem temperamentum. Két dolog kell hozzá: bizonyos meghatározott elvek vak hitében való sötét korlátoltság és ugyanezekért az elvekért való eszelős és alattomos harci készség.
A puritánsághoz igazi erőt az ad, hogy ő a desperát ateista. Minden nőt, aki az átlagon túl csinos, máglyára küldene; minden zsíros, vagy cukros falatot a disznóknak szórna; a nevetőt életfogytiglani fegyházra ítélné; a bornál jobban semmit sem gyűlöl, illetve és valójában a bornál jobban semmitől sem fél. A puritán maga az absztrakt ember. A szívtelen. Az ateistáknál mindig inkább a szívvel van baj, mint az ésszel. A puritán a tömény szívidióta. A világtörténet legvéresebb csatáit és legirtózatosabb forradalmait a puritánoknak köszönheti. Mindezt azért, mert, szegény, Isten helyett elvet talált, és ő ezt tudja. Tudja, hogy desperát. Látja, hogy nem megy, mégis tovább csinálja. Ha egyetlenegyszer disznótoron venne részt, alaposan jóllakna szűzpecsenyével, hurkával, friss kolbásszal, enne hozzá ecetben savanyított paprikát, hagymát,baracklekváros fánkot, és meginna két üveg szekszárdit, meg lehetne menteni. De nincs az a hatalom, amely erre rá tudná venni.
(Hamvas Béla: A bor filozófiája)
2010. január 8., péntek
Agymenés és Ezmegaz
Ma is későn érkeztem haza az alberguémbe. Edzés után egy izmi boy mentával készített szaunafelöntést, ami jót tett a reggel óta környékező influenzámnak, egészen kitisztult a testem. Izzadás után hűsölve vettem észre, hogy fejben a Balázsnál használt agymenés címkével kacérkodom. Mivel mindannyian egyéniségek vagyunk, abszurd lesz a neve. Íme:
Három ajándékot kértem a Kisjézustól: (1) lézeres szőrtelenítést, (2) zsírleszívást és (3) egy új fakalodát. De kettőt baszott megadni.
Mottó: Egy átlagos ateistának fogalma sincs arról, hogy mit jelent Isten halála. (Nietzsche)
Feloldás: Bocsásd meg nekik, hogy nem tudják, mit cselekszem!
≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈
Délután ikreim születtek. Végre sikerült beszélgetnem Sándor Pistivel és a barátnőjével, akik január végén indulnak Pamplonától. Átnéztük a térképek használatát, a fontosabb tudnivalókat. Magam is Camino-szülővé váltam. Igen Eszter, ez azt jelenti, hogy nagymama lettél. :)
Úgy izgulok, hogy minden rendben legyen az indulás körül és útközben is. Este mentek hátizsákot vásárolni. Hátha küldenek egy-két SMS-t és nyomon követhetem messziről az eseményeket. Mennyi aggódással is jár egy gyerek... hét még kettő egyszerre.
≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈
Holnap zsiráf-tréning a telefonosokkal. Úgy izgulok, mint szűzlány a vibrátor előtt. Vajon milyenek lesznek nekem? Vajon milyen leszek nekik? Vajon milyenek leszünk együtt? Balázzsal kedden újra átbeszéltük az EMK 1.0 verzióját. Ízlelgetem a megközelítés újszerűségét, talán éppen ezért lesz életteli és izgalmas, nem rutinból lenyomott program.
Három ajándékot kértem a Kisjézustól: (1) lézeres szőrtelenítést, (2) zsírleszívást és (3) egy új fakalodát. De kettőt baszott megadni.
Mottó: Egy átlagos ateistának fogalma sincs arról, hogy mit jelent Isten halála. (Nietzsche)
Feloldás: Bocsásd meg nekik, hogy nem tudják, mit cselekszem!
≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈
Délután ikreim születtek. Végre sikerült beszélgetnem Sándor Pistivel és a barátnőjével, akik január végén indulnak Pamplonától. Átnéztük a térképek használatát, a fontosabb tudnivalókat. Magam is Camino-szülővé váltam. Igen Eszter, ez azt jelenti, hogy nagymama lettél. :)
Úgy izgulok, hogy minden rendben legyen az indulás körül és útközben is. Este mentek hátizsákot vásárolni. Hátha küldenek egy-két SMS-t és nyomon követhetem messziről az eseményeket. Mennyi aggódással is jár egy gyerek... hét még kettő egyszerre.
≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈
Holnap zsiráf-tréning a telefonosokkal. Úgy izgulok, mint szűzlány a vibrátor előtt. Vajon milyenek lesznek nekem? Vajon milyen leszek nekik? Vajon milyenek leszünk együtt? Balázzsal kedden újra átbeszéltük az EMK 1.0 verzióját. Ízlelgetem a megközelítés újszerűségét, talán éppen ezért lesz életteli és izgalmas, nem rutinból lenyomott program.
2009. április 28., kedd
Mehr Licht!
A szeretet nem vigasz - a szeretet fény. (Simone Weil)
Mehr Licht! - Több fényt! (Goethe)
Hosszabban: Tárjátok ki az ablaktáblákat, hadd jöjjön be több világosság!
Valójában Friedrich nevű szolgájának szólt: Mach doch den zweiten Fensterladen auf, damit mehr Licht hereinkomme - Ugyan, nyisd már ki a másik ablaktáblát, hogy több világosság jöjjön be.
Mehr Licht! - Több fényt! (Goethe)
Hosszabban: Tárjátok ki az ablaktáblákat, hadd jöjjön be több világosság!
Valójában Friedrich nevű szolgájának szólt: Mach doch den zweiten Fensterladen auf, damit mehr Licht hereinkomme - Ugyan, nyisd már ki a másik ablaktáblát, hogy több világosság jöjjön be.
2009. február 7., szombat
Szörnylény
"Miféle szörnylény hát az ember? Micsoda eddig nem volt teremtmény, szörnyeteg, zűrzavar, micsoda ellentmondás, a természet milyen csodája? ... Ismerd hát meg, kevély ember, milyen paradoxon vagy önmagad szemében... tanuld meg, hogy az ember végtelenül több, mint ember..." (B. Pascal: Gondolatok, 434.)
Popper Péter úgy töpreng a Nők lapja évszakok 2008. téli számában, hogy biztonságot akarunk, de kalandokat is. Hűségesek akarunk lenni, de csábulékonyak is vagyunk. Szellemi és kulturális értékeket tisztelünk, de a pénz után rohanunk. Nagyvonalúak akarunk lenni, és megbocsátó keresztények, de bosszúra vágyunk. Mikor igazságügyi pszichológusként a bíróság elnöke azt vetette a szemére, hogy: "Szakértő úr, a maga véleménye tele van ellentmondásokkal!" - így válaszolt: "Elnök úr! Az ember lelke van tele ellentmondásokkal. Ezt tükrözi a véleményem."
Csakhogy a mi kultúránk nem tűri az ellentmondásokat. Azt követeli, hogy legyünk egyértelműek. Jobboldaliak vagy baloldaliak, szeressünk vagy gyűlöljünk, esetleg lehetünk még közömbösek, legyünk keresztények, zsidók vagy buddhisták, hívők vagy istentagadók. De egyszerre nem lehet ennyiféle bennünk. S ha mégis ilyen sokféleséget hordozunk? Akkor egyet élhetünk át, a többit el kell fojtanunk... Jézus először kinőtte a családját, aztán Galileát, majd a népét és a Római Birodalmat is. Ezért tartották Barabásnál is borzasztóbbnak.
Ezeket a belső ellentmondásokat már sokan vizsgálták, különböző eredményekkel. József Attila az Ódában azt írja, hogy a test nyugalomra vágyik, a lélek pedig lángoló szenvedélyekre. Ám számolnunk kell egyéb hatásokkal is. Például azzal, hogy környezetünk elvárja, hogy holnap is ugyanolyanok legyünk, mint ma. Füst Milán példája: "Ez a fecsegő ember hallgatag lett. Talán megbolondult?" Holott esetleg csak megvilágosodott.
A változásoktól való megriadás legfőbb oka a félelem az ismeretlentől. Mert az emberi létezés legnagyobb terhe az élet bizonytalansága. Egyrészt a sorsunkat meghatározó tényezők annyira bonyolultak, hogy lehetetlen számba venni őket. Másrészt az érzelmeink, amelyek döntően befolyásolják viselkedésünket, nem állnak akaratlagos szabályozásunk alatt. Döntünk, választunk, vagy csak sodródunk - ebből a szempontból mindegy. Végső soron kiengedjük kezünkből a sorsunk irányítását, mert nem tudjuk kiszámítani döntéseink következményeit. Seneca mondta: "Vezetik a végzetek azt, aki hagyja magát vezetni, aki nem, azt vonszolják." Halálos szerelemben házasodunk, és három év múlva már rá sem bírunk nézni egymásra a válóper idején. Ennyi telik tőlünk a jövő megformálása terén.
A legtöbbünk ezért biztonságot keres, eszmékben, ősi keleti és megreformált, nyugaton elterjedt vallásokban, szektákban, tradíciókban, félreértett erkölcsi normákban, vagy legalább a jelenlegi emberi viszonyok megőrzésében. Még akkor is, ha egy kapcsolat már meghalt. Meddig él egy viszony? Ameddig úton vannak, valahonnan valahová (egy irányba fordulva) tartanak. Őrzik az egy közös álmot. Amikor már nincs közös ösvényük, vagy csak ismétlik megszokott önmagukat, csak végszavaik, monológjaik vannak, vagyis megszűnt közöttük a valódi kommunikáció - akkor a kapcsolat már nem él. De a többség megborzong az ismeretlen jövőtől, akárcsak a haláltól. Hiszen minden lemondás, elhagyás egy kis halál.
S együtt élnek tovább egy már funkcióit vesztett fészekben. Két motivációt is felfedezhetünk ebben. A fő kérdés ugyanis ez: Ki vagy mi a fontos? A helyzet vagy az ember? Ha a helyzetet akarom megőrizni, a lakást, a telket, a jövedelmet, a pozíciót - ez a romlásba vezető reménytelen út. De ha a társ, a partner az első, az ő öröme, lelki egyensúlya, akkor még újraépülhet a kapcsolat, megmenthető az enyészet torkából is. Ennek a puszta belátása is igen nagy fokú, sokszor fájdalmas őszinteséget igényel magunkkal szemben.
Popper Péter úgy töpreng a Nők lapja évszakok 2008. téli számában, hogy biztonságot akarunk, de kalandokat is. Hűségesek akarunk lenni, de csábulékonyak is vagyunk. Szellemi és kulturális értékeket tisztelünk, de a pénz után rohanunk. Nagyvonalúak akarunk lenni, és megbocsátó keresztények, de bosszúra vágyunk. Mikor igazságügyi pszichológusként a bíróság elnöke azt vetette a szemére, hogy: "Szakértő úr, a maga véleménye tele van ellentmondásokkal!" - így válaszolt: "Elnök úr! Az ember lelke van tele ellentmondásokkal. Ezt tükrözi a véleményem."
Csakhogy a mi kultúránk nem tűri az ellentmondásokat. Azt követeli, hogy legyünk egyértelműek. Jobboldaliak vagy baloldaliak, szeressünk vagy gyűlöljünk, esetleg lehetünk még közömbösek, legyünk keresztények, zsidók vagy buddhisták, hívők vagy istentagadók. De egyszerre nem lehet ennyiféle bennünk. S ha mégis ilyen sokféleséget hordozunk? Akkor egyet élhetünk át, a többit el kell fojtanunk... Jézus először kinőtte a családját, aztán Galileát, majd a népét és a Római Birodalmat is. Ezért tartották Barabásnál is borzasztóbbnak.
Ezeket a belső ellentmondásokat már sokan vizsgálták, különböző eredményekkel. József Attila az Ódában azt írja, hogy a test nyugalomra vágyik, a lélek pedig lángoló szenvedélyekre. Ám számolnunk kell egyéb hatásokkal is. Például azzal, hogy környezetünk elvárja, hogy holnap is ugyanolyanok legyünk, mint ma. Füst Milán példája: "Ez a fecsegő ember hallgatag lett. Talán megbolondult?" Holott esetleg csak megvilágosodott.
A változásoktól való megriadás legfőbb oka a félelem az ismeretlentől. Mert az emberi létezés legnagyobb terhe az élet bizonytalansága. Egyrészt a sorsunkat meghatározó tényezők annyira bonyolultak, hogy lehetetlen számba venni őket. Másrészt az érzelmeink, amelyek döntően befolyásolják viselkedésünket, nem állnak akaratlagos szabályozásunk alatt. Döntünk, választunk, vagy csak sodródunk - ebből a szempontból mindegy. Végső soron kiengedjük kezünkből a sorsunk irányítását, mert nem tudjuk kiszámítani döntéseink következményeit. Seneca mondta: "Vezetik a végzetek azt, aki hagyja magát vezetni, aki nem, azt vonszolják." Halálos szerelemben házasodunk, és három év múlva már rá sem bírunk nézni egymásra a válóper idején. Ennyi telik tőlünk a jövő megformálása terén.
A legtöbbünk ezért biztonságot keres, eszmékben, ősi keleti és megreformált, nyugaton elterjedt vallásokban, szektákban, tradíciókban, félreértett erkölcsi normákban, vagy legalább a jelenlegi emberi viszonyok megőrzésében. Még akkor is, ha egy kapcsolat már meghalt. Meddig él egy viszony? Ameddig úton vannak, valahonnan valahová (egy irányba fordulva) tartanak. Őrzik az egy közös álmot. Amikor már nincs közös ösvényük, vagy csak ismétlik megszokott önmagukat, csak végszavaik, monológjaik vannak, vagyis megszűnt közöttük a valódi kommunikáció - akkor a kapcsolat már nem él. De a többség megborzong az ismeretlen jövőtől, akárcsak a haláltól. Hiszen minden lemondás, elhagyás egy kis halál.
S együtt élnek tovább egy már funkcióit vesztett fészekben. Két motivációt is felfedezhetünk ebben. A fő kérdés ugyanis ez: Ki vagy mi a fontos? A helyzet vagy az ember? Ha a helyzetet akarom megőrizni, a lakást, a telket, a jövedelmet, a pozíciót - ez a romlásba vezető reménytelen út. De ha a társ, a partner az első, az ő öröme, lelki egyensúlya, akkor még újraépülhet a kapcsolat, megmenthető az enyészet torkából is. Ennek a puszta belátása is igen nagy fokú, sokszor fájdalmas őszinteséget igényel magunkkal szemben.
2008. augusztus 11., hétfő
Tégy jót, és tűnj el!
Botul könyvének végén olvasható Gyenge Zoltán rövid írása: Érosz és filozófia címmel. Leírja, hogy Kant élete szinte folytonos küzdelem volt ellenfeleivel, mert a rosszindulat és a teljes értetlenség falába ütközött. Ismertségével együtt a félreértés is egyre nő, természetesen halála után folytatódik. Maga Kant nem adja fel. Szenvedélyes cikkekben vitatkozik, magyaráz, értelmez. Pedig nyugodtan megtehetné, hogy kényelmesen hátradől, és szellemi magasságból némi iróniával figyeli az alant zajló zsivajt.
Azonban ezt nem teheti, mert Poroszországban megjelenik a vallási hipokraták által létrehozott cenzúra. Az állam felveszi a harcot mindazon tanok ellen, amelyek a szabad gondolkodásból fakadnak, azaz nem is túl áttételesen, az emberi szabadsággal szemben. Kibocsátanak egy vallási, majd egy cenzúra ediktumot, ami megteremti a lehetőséget mindazok számára, akik tehetségükből nem, de alkalmazkodó képességükből innentől kezdve meg tudnak élni. Minden olyan korban, amikor a vallási teokrácia hatalmi igényként megjelenik, megjelenik egy csürhe is, amely ehhez alkalmazkodva akar helyzetbe kerülni. Egy így volt a történelem során, ma sincs másként.
Az okát viszont nem a csürhe pszichéjében kell keresnünk, hanem abban az egyházban, amely a hitélet helyett a világi hatalmi (politikai, gazdasági stb.) térnyerésre törekszik, s az már csak akcidencia, hogy ezzel magát a vallást is diszkreditálja. Ez fáj annyira Kantnak, vagy később a mélyen hívő Kierkegaard-nak, de ezt kifogásolja az Isten-kereső Nietzsche is. Kierkegaard gondolata, hogy "az állam közvetlenül, míg a kereszténység fordítottan aránylik a számokhoz... míg egyetlen ember nem alkothat államot, addig az igaz kereszténységhez egy ember is elég. Ezért - mondja ki talán a legfontosabb gondolatot - ha már mindenki kereszténnyé lett, a keresztény szó értelmét veszti". Az egyház így - bár talán észre sem veszi - a kereszténység megszüntetésén fáradozik, a kereszténység elleni harc legfontosabb katonái a papok.
Egy ideje foglalkoztat az a kérdés, hogy kinőhető-e végképp az egyház, mint közösség, mint liturgikus-jogi-szociológiai képződmény. Mankóról van-e szó, ami akkor teljesíti a feladatát, ha szükségtelenné válik, vagy egy életen át rászorulunk a bátorításra, vezetésre. Aki bensőleg megértette Krisztus üzenetét, meditatív (szemlélődő) életet él és törekszik békében élni az emberi kapcsolatait, annak mit adhat egy rendszeres (inkább külsőségekre építő) találkozássorozat. Az egyházi életünk szegényes, vagy ennyit tudunk csupán? Eljuthatunk egy olyan erős identitás kialakulásához, amikor már ezek a korábbi gubók csak útját állják a szárnyalásunknak?
Az egyház közössége felnőtt, autonóm személyek szabad szövetsége. Valóban így állunk? Manipulációtól, számítástól, hatalmi gőgtől tiszta, a szolgálat szellemében működő bázisok az egyházközségek, ahová felszabadulás belépni és együttműködni? Ha ennyi idő nem volt elég a kifejlődésükhöz, akkor van még értelme tovább ebben reménykedni? Nem kellene inkább egyszerűen felébrednünk az andalító meséből a küzdés és a belenyugvás valóságába? Hogy nem vagyunk közösségesdire ítélve, részben szavakba nem önthető kinyilatkoztatásunk van, melyet magunkban hordozunk (abban a bizonyos cserépedényben). A mennyei Jeruzsálem prófétai kép, ami felé haladunk, jobb esetben megközelítve, de el nem érve azt.
"Tégy jót, és tűnj el!" - így szólt egyik apácarend jelszava. Aki a tavalyi maskarába kapaszkodik, elvesztette a kapcsolatát az élettel. A kereszténység csodája, hogy megszűnik, ha megértette a dolgát.
Azonban ezt nem teheti, mert Poroszországban megjelenik a vallási hipokraták által létrehozott cenzúra. Az állam felveszi a harcot mindazon tanok ellen, amelyek a szabad gondolkodásból fakadnak, azaz nem is túl áttételesen, az emberi szabadsággal szemben. Kibocsátanak egy vallási, majd egy cenzúra ediktumot, ami megteremti a lehetőséget mindazok számára, akik tehetségükből nem, de alkalmazkodó képességükből innentől kezdve meg tudnak élni. Minden olyan korban, amikor a vallási teokrácia hatalmi igényként megjelenik, megjelenik egy csürhe is, amely ehhez alkalmazkodva akar helyzetbe kerülni. Egy így volt a történelem során, ma sincs másként.
Az okát viszont nem a csürhe pszichéjében kell keresnünk, hanem abban az egyházban, amely a hitélet helyett a világi hatalmi (politikai, gazdasági stb.) térnyerésre törekszik, s az már csak akcidencia, hogy ezzel magát a vallást is diszkreditálja. Ez fáj annyira Kantnak, vagy később a mélyen hívő Kierkegaard-nak, de ezt kifogásolja az Isten-kereső Nietzsche is. Kierkegaard gondolata, hogy "az állam közvetlenül, míg a kereszténység fordítottan aránylik a számokhoz... míg egyetlen ember nem alkothat államot, addig az igaz kereszténységhez egy ember is elég. Ezért - mondja ki talán a legfontosabb gondolatot - ha már mindenki kereszténnyé lett, a keresztény szó értelmét veszti". Az egyház így - bár talán észre sem veszi - a kereszténység megszüntetésén fáradozik, a kereszténység elleni harc legfontosabb katonái a papok.
Egy ideje foglalkoztat az a kérdés, hogy kinőhető-e végképp az egyház, mint közösség, mint liturgikus-jogi-szociológiai képződmény. Mankóról van-e szó, ami akkor teljesíti a feladatát, ha szükségtelenné válik, vagy egy életen át rászorulunk a bátorításra, vezetésre. Aki bensőleg megértette Krisztus üzenetét, meditatív (szemlélődő) életet él és törekszik békében élni az emberi kapcsolatait, annak mit adhat egy rendszeres (inkább külsőségekre építő) találkozássorozat. Az egyházi életünk szegényes, vagy ennyit tudunk csupán? Eljuthatunk egy olyan erős identitás kialakulásához, amikor már ezek a korábbi gubók csak útját állják a szárnyalásunknak?
Az egyház közössége felnőtt, autonóm személyek szabad szövetsége. Valóban így állunk? Manipulációtól, számítástól, hatalmi gőgtől tiszta, a szolgálat szellemében működő bázisok az egyházközségek, ahová felszabadulás belépni és együttműködni? Ha ennyi idő nem volt elég a kifejlődésükhöz, akkor van még értelme tovább ebben reménykedni? Nem kellene inkább egyszerűen felébrednünk az andalító meséből a küzdés és a belenyugvás valóságába? Hogy nem vagyunk közösségesdire ítélve, részben szavakba nem önthető kinyilatkoztatásunk van, melyet magunkban hordozunk (abban a bizonyos cserépedényben). A mennyei Jeruzsálem prófétai kép, ami felé haladunk, jobb esetben megközelítve, de el nem érve azt.
"Tégy jót, és tűnj el!" - így szólt egyik apácarend jelszava. Aki a tavalyi maskarába kapaszkodik, elvesztette a kapcsolatát az élettel. A kereszténység csodája, hogy megszűnik, ha megértette a dolgát.
2008. július 29., kedd
Kant szexuális élete
Mielőtt valaki is kegyeletsértéssel vádolna meg, Jean-Baptiste Botul könyvének címéről van szó, mely 2004-ben jelent meg az Új Palatinus-nál.
Előljáróban egy anekdota: az alföldi plébános gyakran hivatkozott a königsbergi filozófusra. A harmadik "Kant azt mondta..." kezdetű idézet után az egyik gazda türelmetlenül közbeszólt: "Tisztelendő Úr, maga csak beszéljen a Jóistenről, a kant pedig bízza ránk!"
Visszatérve a könyvhöz, van egy számomra termékeny gondolatsora:
Kant forradalmasította a morált. Előtte az alapvető etikai kérdés a jó meghatározása volt. Ez az, amit az összes ókori filozófus megkísérelt: felállítani egy hierarchiát a jó dolgok között, felfedezni a Legfőbb Jót (lat. summum bonum), a Tökéletes Jót, melyet egyes szerzők Örömnek, Igazságnak vagy Erénynek neveztek. Az ember külső értékeiből még nem találtak ki olyat, amely felülmúlná ezt.
Ez az, amit Kant meghökkentő módon kitalált. Számára a moralitás kritériuma nem abban jelenik meg, hogy mit cselekszünk, hanem ahogyan cselekszünk. Nem a cselekmény következménye számít, mert a legmegátalkodottabb bűnöző is biztos lehet abban, hogy a közösség jámbor intézményeit a rablott pénzzel támogatva, egyenes utat talál a paradicsomba. Nem, ami számít, az a cselekedet moralitása, az elhatározás tisztasága és az akarat őszintesége. Elismerten itt olyan beállítottságról van szó, amelyeket kívülről nehéz megítélni. Mégis ez az egyedüli szempont, amely lehetővé teszi, hogy megmeneküljünk a magazin-erkölcstől, vagyis a hetilapok tanácsainak dömpingjétől és a boldogság receptjeitől. Mivel Kant szerint nem az a kérdés: "Hogyan lehetek boldog?" hanem "Hogyan lehetünk méltóak a boldogságra?"
Az első kérdésnél arról van szó, hogy mi a különbség a mi állapotunk és a legfőbb boldogság között. A bölcsesség abban áll, hogy csökkentjük ezt a különbséget, mint ahogy megmászunk egy hegyet, hogy közelebb jussunk a célhoz. A második kanti megfogalmazásban az a kérdés, hogy ez a különbség a Személyes Én-re vagy arra a képzetre vonatkozik, amelyet az Én-ről alkotunk. Ez a méltóság kérdése. Vállalja önmaga törvényét, ami nem hull az égből. A kanti ember saját maga irányítja a lelkiismeretét, nincs szüksége gyóntató papra, sem gurura... Kant csodálta Rousseau-t, aki szerint a morál forrása a lelkiismeret, az "isteni sugallat, hallhatatlan és égi hang".
A lelki mesterek egybehangzó tanítása, hogy az életünk minden egyes pillanatában az összes eszköz a rendelkezésünkre áll ahoz, hogy boldogok legyünk. Mert nem a külső körülmények függvénye a valódi öröm és megelégedettség, hanem a létre való nyitottság titka. Ki lehet méltó a boldogságra? Aki képes felfogni és elviselni azt. Érettséget, autonómiát igénylő munkáról van szó, nem adják kilóra és árengedménnyel sem.
A szeretetet sem lehet átélni, csak megélni. A szentséggel nem kompatibilis a tükör (a nárcisztikus tetszelgés), belevész a köznapok zagyvaságába, lemond a befektetései mennyei tőzsdeindexének elemezgetéséről is. Nem akarja Istent sem örökre, hanem (Barsi B. szavaival) Istené akar lenni csupán, vele maradni. És ha ő örökkévaló, akkor örökké vele maradni.
Isten a kapcsolat, aki kapcsolatban van, benne él. Lehet nagyobb boldogság ennél?
Előljáróban egy anekdota: az alföldi plébános gyakran hivatkozott a königsbergi filozófusra. A harmadik "Kant azt mondta..." kezdetű idézet után az egyik gazda türelmetlenül közbeszólt: "Tisztelendő Úr, maga csak beszéljen a Jóistenről, a kant pedig bízza ránk!"
Visszatérve a könyvhöz, van egy számomra termékeny gondolatsora:
Kant forradalmasította a morált. Előtte az alapvető etikai kérdés a jó meghatározása volt. Ez az, amit az összes ókori filozófus megkísérelt: felállítani egy hierarchiát a jó dolgok között, felfedezni a Legfőbb Jót (lat. summum bonum), a Tökéletes Jót, melyet egyes szerzők Örömnek, Igazságnak vagy Erénynek neveztek. Az ember külső értékeiből még nem találtak ki olyat, amely felülmúlná ezt.
Ez az, amit Kant meghökkentő módon kitalált. Számára a moralitás kritériuma nem abban jelenik meg, hogy mit cselekszünk, hanem ahogyan cselekszünk. Nem a cselekmény következménye számít, mert a legmegátalkodottabb bűnöző is biztos lehet abban, hogy a közösség jámbor intézményeit a rablott pénzzel támogatva, egyenes utat talál a paradicsomba. Nem, ami számít, az a cselekedet moralitása, az elhatározás tisztasága és az akarat őszintesége. Elismerten itt olyan beállítottságról van szó, amelyeket kívülről nehéz megítélni. Mégis ez az egyedüli szempont, amely lehetővé teszi, hogy megmeneküljünk a magazin-erkölcstől, vagyis a hetilapok tanácsainak dömpingjétől és a boldogság receptjeitől. Mivel Kant szerint nem az a kérdés: "Hogyan lehetek boldog?" hanem "Hogyan lehetünk méltóak a boldogságra?"
Az első kérdésnél arról van szó, hogy mi a különbség a mi állapotunk és a legfőbb boldogság között. A bölcsesség abban áll, hogy csökkentjük ezt a különbséget, mint ahogy megmászunk egy hegyet, hogy közelebb jussunk a célhoz. A második kanti megfogalmazásban az a kérdés, hogy ez a különbség a Személyes Én-re vagy arra a képzetre vonatkozik, amelyet az Én-ről alkotunk. Ez a méltóság kérdése. Vállalja önmaga törvényét, ami nem hull az égből. A kanti ember saját maga irányítja a lelkiismeretét, nincs szüksége gyóntató papra, sem gurura... Kant csodálta Rousseau-t, aki szerint a morál forrása a lelkiismeret, az "isteni sugallat, hallhatatlan és égi hang".
A lelki mesterek egybehangzó tanítása, hogy az életünk minden egyes pillanatában az összes eszköz a rendelkezésünkre áll ahoz, hogy boldogok legyünk. Mert nem a külső körülmények függvénye a valódi öröm és megelégedettség, hanem a létre való nyitottság titka. Ki lehet méltó a boldogságra? Aki képes felfogni és elviselni azt. Érettséget, autonómiát igénylő munkáról van szó, nem adják kilóra és árengedménnyel sem.
A szeretetet sem lehet átélni, csak megélni. A szentséggel nem kompatibilis a tükör (a nárcisztikus tetszelgés), belevész a köznapok zagyvaságába, lemond a befektetései mennyei tőzsdeindexének elemezgetéséről is. Nem akarja Istent sem örökre, hanem (Barsi B. szavaival) Istené akar lenni csupán, vele maradni. És ha ő örökkévaló, akkor örökké vele maradni.
Isten a kapcsolat, aki kapcsolatban van, benne él. Lehet nagyobb boldogság ennél?
2008. június 7., szombat
Horcrux pókusz
A hókusz-pókusz szójáték a latin mise szövegét figurázza ki. Az utolsó vacsora elbeszélésében Jézus a megtört kenyeret ezekkel a szavakkal osztja szét tanítványainak: Hoc est enim corpus meum, quod pro vobis tradetur. (Ez az én testem, mely értetek adatik.)
A Halál ereklyéi könyv végén világosodik meg Harry számára, hogy ő az utolsó horcrux, akinek az a dolga, hogy nyugodt lélekkel a halál kitárt karjaiba sétáljon. A bibliai beszámoló szerint Jézus tudatosan vállalja a kikerülhetetlenül közeledő végzetét. Szeretetének utolsó jeleként adja övéinek teste és vére emlékét. Az is közös a kis túlélővel, hogy mindketten vágytak ebben a nehéz órában barátaik támogatására, végül Harry is arra a megállapításra jut, hogy ez egyszemélyes utazás. Amikor már nem maradt ereje patrónusa megidézésére sem (mert erőt vett rajta a dementorok keltette depresszió), belátta, hogy nem könnyű a halálba menni. Drága kincsnek érzett minden másodpercet... csodának a fű illatát, az arcát simogató hűs fuvallatot. Hiszen alig élt még. Miután kimondta, hogy "most megyek meghalni", végre kinyilt a cikesz, és megmutatta makacsul őrzött titkát: a Feltámadás Kövét, hogy rövid szívmelengető használat után zsibbadt ujjai a fűbe ejtsék...
Annak, hogy hagyta magát megölni, hogy nem védekezett, annak köszönhetünk mindent! A túloldali Dumbledore-nak ebben a tömör mondatában összegezhető az egész keresztény tanítás a megváltásról, a helyettesítő szenvedés értelméről. Mintha húsvéti öröm és fényár járná át a King's Cross pályaudvar minden szegletét. A halálnak már nincs hatalma többé. "Csak az uralkodik a Halál fölött, aki nem akar megszökni előle. Elfogadja, hogy meg kell halnia, és tudja, hogy a halál fenyegetése messze nem a legszörnyűbb dolog itt, az élők világában."
Nem pusztán a halál gondolata okoz rettenetet bennünk, inkább a hozzá vezető úttól félünk. Olyan társadalomban nőtünk fel, amely nem tanított meg a halál elfogadására, nem éltünk meg vele kapcsolatban természetes élményeket. (Azon kevesek közé tartozok, aki még gyerekfejjel láthatta, hogy az otthon meghalt nagymamámat síró lányai öltöztetik át fekete, temetési ruhába, és a fiai teszik a koporsójába.) Kórházi zárt osztályok fehér paravánjai mögé száműzve azonban fenyegető ismeretlenné vált számunkra az elmúlás. Ezért saját halálunkat is nehezebben dolgozzuk fel, ha nem segít ebben gyermekkortól a minket körülvevő közösség.
A hit meggyöngülése is rontja az esélyeinket, mert vele együtt előtérbe kerül az a gondolkodásmód, amely az élet teljességét a pillanatnyi örömökben látja. Ránkszűkül az élet, s ha kizárólag ebből a beszorítottságból tekintünk a világra, a szűk kereteket szűk tartalommal töltjük ki. Kultúrkörünket jellemzi egy pánikhangulat. Ez a beszűkülés valakire sorsszerűen is rászakadhat, hirtelen és tragikus életkörülményei folytán. Úgy találjuk magunkat, mint Rilke párduca, amelyet egy éjszaka ketrecbe zárnak, és "úgy érzi, mintha ezer rúd lenne, s az ezer rúd mögött nincsen világ." Ha valaki az élet teljességét a szűk ketreccel azonosítja, akkor beszorítottságában tombolni kezd. Azt mondja Jung: "ha az ember valamennyi reményét visszavonja a kozmoszból, olyan magányossá válik, hogy képtelen önmagát elviselni..."
Ha nincs a biológiai megsemmisülésen túlmutató reményem, ha nem épülök bele a mindenségbe, és a mindenséget nem építem önmagamba, akkor a személyiségem az elviselhetetlenségig beszűkül. A félelemből kilépve, egészséges haláltudattal élve van esélyünk arra is, hogy függetlenedjünk az értelmetlen anyagi hajszától. Létünk részévé válik az Abszolút, ami felé egy kisfiú az Abszol útra lépve indult el.
Hasonló kérdéseket feszeget Viktor E. Frankl, a Mégis mondj igent az életre! c. írásában. A következőkben tőle idézek:
Ne feledjük Dumbledore utolsó szavait: "attól, hogy mindez a fejedben történik, miért ne volna valóságos?"
A Halál ereklyéi könyv végén világosodik meg Harry számára, hogy ő az utolsó horcrux, akinek az a dolga, hogy nyugodt lélekkel a halál kitárt karjaiba sétáljon. A bibliai beszámoló szerint Jézus tudatosan vállalja a kikerülhetetlenül közeledő végzetét. Szeretetének utolsó jeleként adja övéinek teste és vére emlékét. Az is közös a kis túlélővel, hogy mindketten vágytak ebben a nehéz órában barátaik támogatására, végül Harry is arra a megállapításra jut, hogy ez egyszemélyes utazás. Amikor már nem maradt ereje patrónusa megidézésére sem (mert erőt vett rajta a dementorok keltette depresszió), belátta, hogy nem könnyű a halálba menni. Drága kincsnek érzett minden másodpercet... csodának a fű illatát, az arcát simogató hűs fuvallatot. Hiszen alig élt még. Miután kimondta, hogy "most megyek meghalni", végre kinyilt a cikesz, és megmutatta makacsul őrzött titkát: a Feltámadás Kövét, hogy rövid szívmelengető használat után zsibbadt ujjai a fűbe ejtsék...
Annak, hogy hagyta magát megölni, hogy nem védekezett, annak köszönhetünk mindent! A túloldali Dumbledore-nak ebben a tömör mondatában összegezhető az egész keresztény tanítás a megváltásról, a helyettesítő szenvedés értelméről. Mintha húsvéti öröm és fényár járná át a King's Cross pályaudvar minden szegletét. A halálnak már nincs hatalma többé. "Csak az uralkodik a Halál fölött, aki nem akar megszökni előle. Elfogadja, hogy meg kell halnia, és tudja, hogy a halál fenyegetése messze nem a legszörnyűbb dolog itt, az élők világában."
Nem pusztán a halál gondolata okoz rettenetet bennünk, inkább a hozzá vezető úttól félünk. Olyan társadalomban nőtünk fel, amely nem tanított meg a halál elfogadására, nem éltünk meg vele kapcsolatban természetes élményeket. (Azon kevesek közé tartozok, aki még gyerekfejjel láthatta, hogy az otthon meghalt nagymamámat síró lányai öltöztetik át fekete, temetési ruhába, és a fiai teszik a koporsójába.) Kórházi zárt osztályok fehér paravánjai mögé száműzve azonban fenyegető ismeretlenné vált számunkra az elmúlás. Ezért saját halálunkat is nehezebben dolgozzuk fel, ha nem segít ebben gyermekkortól a minket körülvevő közösség.
A hit meggyöngülése is rontja az esélyeinket, mert vele együtt előtérbe kerül az a gondolkodásmód, amely az élet teljességét a pillanatnyi örömökben látja. Ránkszűkül az élet, s ha kizárólag ebből a beszorítottságból tekintünk a világra, a szűk kereteket szűk tartalommal töltjük ki. Kultúrkörünket jellemzi egy pánikhangulat. Ez a beszűkülés valakire sorsszerűen is rászakadhat, hirtelen és tragikus életkörülményei folytán. Úgy találjuk magunkat, mint Rilke párduca, amelyet egy éjszaka ketrecbe zárnak, és "úgy érzi, mintha ezer rúd lenne, s az ezer rúd mögött nincsen világ." Ha valaki az élet teljességét a szűk ketreccel azonosítja, akkor beszorítottságában tombolni kezd. Azt mondja Jung: "ha az ember valamennyi reményét visszavonja a kozmoszból, olyan magányossá válik, hogy képtelen önmagát elviselni..."
Ha nincs a biológiai megsemmisülésen túlmutató reményem, ha nem épülök bele a mindenségbe, és a mindenséget nem építem önmagamba, akkor a személyiségem az elviselhetetlenségig beszűkül. A félelemből kilépve, egészséges haláltudattal élve van esélyünk arra is, hogy függetlenedjünk az értelmetlen anyagi hajszától. Létünk részévé válik az Abszolút, ami felé egy kisfiú az Abszol útra lépve indult el.
Hasonló kérdéseket feszeget Viktor E. Frankl, a Mégis mondj igent az életre! c. írásában. A következőkben tőle idézek:
Azt hihetnők, hogy az emberi lelket kényszerűségből és egyértelműen végső fokon a környezet határozza meg, hiszen éppen a lágerélet az, amely az ember magatartását látszólag törvényszerűen alakítja. Joggal lehet tehát ellenérveket felhozni és feltenni a kérdést: hol marad akkor az emberi szabadság? Az ember valóban nem egyéb, mint többszörös, akár biológiai, akár pszichológiai, akár szociológiai értelemben vett meghatározottság puszta terméke? ...
Maga a lágerélet bizonyította, hogy az ember mást is tehet... hogy változatlanul fennáll a szellemi szabadság, az Én szabad magatartása a környezettel szemben, még ebben a belsőleg és külsőleg egyaránt abszolútnak látszó kényszerhelyzetben is. A tábor mindent elvehet az embertől, csak egyet nem: azt a végső emberi szabadságjogot, mely szerint eldöntheti, hogyan álljon hozzá az adott körülményekhez.
Dosztojevszkij egyszer azt mondta: "Csak egytől félek, hogy kínomra méltatlan vagyok." Ezek a szavak elég gyakran jártak a fejemben, amikor megismertem azokat a mártír-embereket, akiknek a magatartása, szenvedése és halála bizonyságul szolgált arra, hogy létezik az ember elveszíthetetlen belső szabadsága. Ők bebizonyították, hogy a valódi szenvedésben teljesítmény rejlik. Az ember szellemi szabadsága lehetővé teszi, hogy még utolsó leheletéig is alkalmat találjon arra, hogy az életét értelmessé tegye. Úgy a teremtő, mint az élvező élet régen bezárult előtte. De nemcsak a teremtő és az élvező életnek van érteme, hanem: ha egyáltalán van értelme az életnek, a szenvedésnek is kell, hogy értelme legyen. Hiszen a szenvedés valahogyan ugyanúgy hozzátartozik az élethez, mint a halál. Bajtól és haláltól válik az emberi lét teljes egésszé.
Míg a legtöbb foglyot az a kérdés gyötörte, hogy túl fogjuk-e élni a lágert? - mert ha nem, akkor ennek az egész szenvedésnek semmi értelme - addig az engem nyomasztó kérdés másként hangzott: van-e ennek az egész szenvedésnek, a bennünket körülvevő halálnak értelme? Mert ha nincs, akkor végső soron a láger túlélésének sem lenne értelme. Mert az olyan élet, melynek egyetlen értelme azon áll vagy bukik, sikerül-e megúszni vagy sem... olyan élet tehát, melynek értelme egy ilyen véltlen kegyelmétől függ, az olyan életet tulajdonképpen élni sem lenne érdemes.
Csak azt ne gondolja senki, hogy az ilyesféle megfontolások az élettől távolállóak, vagy világidegenek lennének. Bizonyos azonban, hogy ilyen magasságok elérésére csak kevés és kivételes ember képes és érett, és csak kevesen voltak, akik a lágerben is hitet tettek belső szabadságuk mellett... De ha csak egyetlenegy lett volna, egymagában elegendőnek bizonyult volna tanúként arra, hogy az ember bensőleg erősebb lehet, mint külső sorsa. Eszébe juthat az embernek ennek vagy annak a történetnek egyik-másik részlete a belső nagyságról - mint például annak a fiatal asszonynak a haláláról, melynek tanúja voltam. A történet egyszerű, nincs is róla sok mondanivaló, mégis oly költői, hogy szinte kitaláltnak tűnik. Ez a fiatal asszony tudta, hogy néhány napon belül meg kell halnia. Ennek ellenére vidáman beszélgetett velem. "Hálás vagyok a sorsomnak, hogy ilyen keményen bánt velem - mondta nekem szó szerint - mert korábbi, polgári életemben túlságosan el voltam kényeztetve, és szellemi törekvéseimet sem vettem igazán komolyan." Utolsó napjaiban teljesen befelé fordult. "Ez a fa az egyetlen barátom magányomban", vélekedett és kimutatott a barakk ablakán. Kint éppen virágban állt egy gesztenyefa és - lehajolva a beteg fekhelyéhez - a piciny ablakon keresztül még éppen látni lehetett egy zöldellő ágatkét virággyertyával. " Ezzel a fával szoktam beszélgetni", mondja. Meghökkenek és nem tudom szavait mire vélni. Delíriumban lenne és időnként hallicunálna? Kíváncsian megkérdeztem tehát, hogy vajon felel-e neki a fa, igent mond e vagy mi mást? Erre azt válaszolja: "Azt mondja nekem, hogy itt vagyok... én... itt... vagyok... én vagyok az élet, az örök élet..."
Ne feledjük Dumbledore utolsó szavait: "attól, hogy mindez a fejedben történik, miért ne volna valóságos?"
2008. április 27., vasárnap
Freud valláskritikája II.
A felebaráti szeretet azonban korántsem érdemli meg azt a gúnyt, amellyel Freud illeti. Ha valóban azt követelné ez a parancs, hogy ugyanúgy érezzünk teljesen idegenek iránt, s ugyanúgy viselkedjünk velük, mint közeli hozzátartozóinkkal, akkor nyilvánvalóan értelmetlen parancs volna. De sem Jézus, sem Szent Pál nem gondolt ilyesmire. A családtagok iránti szeretet, a hitvesi szeretet - amiről Freud beszél -, s az evangéliumi általános szeretet két különböző dolog. A családtagjaink iránti szeretet természetesen meg kell, hogy feleljen az általános etikai követelményeknek, amelyeket elfogadunk, de ez a viszony alapjában véve nem erkölcsi, hanem biológiai vagy érzelmi. Egy férfi vagy nő nem azért "szereti" a párját, mert az erkölcsi parancs, hanem mert erre ösztönzi az erósz. S a gyermekei iránti szeretet sem erkölcsi indíttatású, hanem nárcisztikus eredetű.
A keresztény emberszeretet azonban teljességgel erkölcsi természetű. Nem azt kívánja, hogy egy szintre helyezzük a csavargókat vagy kéjgyilkosokat az élettársunkkal vagy gyermekeinkkel, hogy ugyanolyan gyöngédek legyünk velük, mint a mieinkkel, hanem azt, hogy bennük is lássuk meg az embert, aki szintén szeretne élni és boldog lenni, amint mi, s akiknek ugyanannyi joguk van erre, mint nekünk. S ennek nem mond ellent, hogy a közösség érdekében esetleg bizonyos intézkedésekre szorulhatunk velük szemben. Csak az a fontos, hogy pártatlanul viselkedjünk, vagyis ugyanolyan mértéket alkalmazzunk velük szemben, mint amilyeneket joggal megkövetelnénk magunk számára, ha mi volnánk az ő helyükben. Abban téved Freud, hogy ugyanolyan szintre helyezi az általános felebaráti szeretetet, mint a rovarok, giliszták vagy viperák iránti érzéseinket, amelyek szintén Isten teremtményei.
A mélylélektannal folytatott párbeszéd egyik legnagyobb nehézsége, hogy nyomban a projekció gyanújába keveredik minden esetleges ellenvetés: nem más, mint a kiábrándító és kényelmetlen felvilágosítással szemben egyébként is várható ellenállás. Könnyen visszautasíthatók az ellenérvek azzal, hogy csupán az elhárítási stratégia részei.
A szokásos pszichoanalitikus szituációval ellentétben, amelyben maga a beteg is részt vesz saját lelkiállapotának az értelmezésében, ezzel segítve az analitikus munkáját, Freud kritikájában a vallás, a filozófia és az erkölcs merőben csak a vizsgálat tárgya. Az analitikus beszélgetést felváltja a távolságtartó rekonstrukció. Már kész az ítélet, mielőtt még szóhoz juthatna a hívő vagy a filozófus. Igaz ugyan, hogy vallási (mindenekelőtt zsidó-keresztény) tanúságokra hivatkozik Freud, ám ezeket csakis az analitikus szempontjai szerint elemzi, anélkül, hogy nyilatkozhatnék a hívő, hogy az ő véleménye szerint helyesen értelmezték-e. Ha elsietett elhárítással válaszolnak a vallás képviselői - mint például korábban, de itt-ott még napjainkban is a pánszexualizmus vádjával - csak alátámasztják a gyanút, hogy merő félelmi reakció ez, attól tartva, hogy a vallás legbenső valóságáról rántja le a leplet a freudi kritika.
Amikor Freud meg akarja érteni az ember reményeit és kötelességeit, akkor mindenekelőtt visszatekint, azzal a szándékkal, hogy a lelki energiák múltbeli konstellációjából vezesse le azokat. Így a lelkiismeret követelményei merőben a külső parancsok és tilalmak belsővé válásának bizonyulnak. Természetesen elegendő bizonyítékunk van arra nézve, hogy ezek is, s hogy a vallási nevelés gyakran félelemkeltő eszköz.
Másrészt jogosan tehető fel a kérdés, hogy jól értelmezzük-e az erkölcsi kultúrát, ha csak kényszeredett óvintézkedésnek tartjuk, az eredeti ösztönszükségletek és a kultúra által ránk rótt lemondások közötti kompromisszumnak. Nem szól-e nagyon sok érv amellett, hogy éppen az ragadja meg az ember lelkiismeretét, ami elengedhetetlen érték számára? Ami végső értelmességgel ajándékozza meg életét? Nem megy-e veszendőbe az emberi tapasztalatok rangsora, ha a boldogságvágy sokszínűségét és gazdagságát az élvezet és a kínkerülés egységes kategóriáira vezetjük vissza? Valóban csupán primitív projekcióként fogható-e fel az erkölcsi meggyőződés ráirányultsága Istenre, vagy inkább annak a kifejezéseként, hogy úgy élik át az emberek létüket, mint akik közösségre és abszolút jövőre vannak utalva, amellyel azonban már maguk nem rendelkeznek? Nem különbözteti-e meg nap mint nap az emberi tapasztalás azokat az értékeket, amelyek azért szépek, mert elmúlnak, azoktól az értékektől, amelyek olyan szépek, hogy nem múlhatnak el soha, s nem is kívánhatjuk, hogy elmúljanak, mert nem terhelik meg lelkünket?
Ha Freud vigasztalásként értelmezi a vallást, csak infantilis és illuzórikus vigasztalást ért rajta. A valóságelv és a kívánsággondolkodás föloldhatatlan összeütközésbe kerül egymással, amikor a világ átfogó értelmezéséről van szó. "Abban a pillanatban, amikor az élet értelmét és értékét kutatja valaki, beteg…" - írja Marie Bonaparte hercegnőnek 1937. augusztus 13-án. Helyesen értékeli-e azonban a vallást egy ilyen kváziorvosi diagnózis? Nem tartozik-e az emberi kultúra lényegéhez, hogy az emberiség nem hajlandó beletörődni abba, hogy a világ értelmetlen? Nem ez a vonakodás-e a kultúra mozgatóereje? Ha viszont valaki Freud módjára éppen ebből következtet arra, hogy maga a kultúra is illúzió, akkor jogosan kérdezhető tőle, vajon milyen tevékenységet fejt ki, amikor bírája a kultúrát? Nem kellene-e legalábbis abból a szempontból legitimálnia a vallásokat, hogy ébren tartják a vágyat az abszolút jövő iránt, amelyben egybeesik a kívánság és a realitás? Csak infantilis dacolás volna-e, hogy újból és újból az élet ígéretére hivatkoznak az emberek, s nem engedik át magukat a teljes kiábrándulásnak? A hívő embernek is meg kell tanulnia együtt élnie a gyanúval - éppen akkor, ha felelősséggel vállalja hitét, s nem menekül konok bizonygatásokba.
A freudi kritika a "realitáson" és a "tapasztaláson" áll vagy bukik. Gyakran úgy tűnik, mintha Freud számára teljesen egyértelmű fogalmak lennének, mintha csupán hivatkoznunk kellene az objektív "valóságra", hogy tudjuk miben különbözik tőle a képzelőerő puszta "elképzelése". Abban, amit „tapasztalásnak mondunk, benne rejlik mindig az a mód is, ahogyan értelmezzük a valóságot: kivétel nélkül mindig előzetes valóságfelfogásunk irányítja észlelésünket és tapasztalásunkat. A legnagyobb naivitásra vall, puszta tényekről (bruta facta) beszélni: mindig saját előfeltevéseink alkotják a hátteret, amely lehetővé teszi tények és összefüggések megragadását. A tárgyi-érzéki észlelésen, az empirikus tapasztaláson kívül létezik a "transzcendentális tapasztalás" is, amelyben nem a valóság egyik vagy másik részéről szerzünk tudomást, hanem a valóságról mint valóságról. Nem másról van itt szó, mint a minden tudatos aktust kísérő öntudatról, amely által utólagos megfigyelés vagy befelé fordulás nélkül tudunk önmagunkról, az egzisztencia jelentéséről, a létről mint létről. A valóság és a látszat megkülönböztetésének, az illúzióról való beszédnek lehetőségi feltétele, hogy minden megkülönböztetést és beszédet megelőzően eleve tudomást szereztünk a valóságról a transzcendentális tapasztalatokban.
Vitathatatlan, hogy a vallásos tudat is elfojthat tapasztalatokat, hogy szemet hunyhat a valóság - főként a rossz, a gonosz, a szenvedés realitása - fölött, hogy nem hajlandó tudomásul venni a hit megértetésének a nehézségeit, a vallások történelmi mulasztásait és felelősségét. A hit elsőrendű teljesítménye mégiscsak az, hogy olyan valóságfelfogást hoz létre, amelyben lehetségessé válik a valóság teljesebb tapasztalása. Korunkban kiváltképpen azért problematikus ez, mert megszűnt az a homogén kulturális közeg, amelyben mindenki ugyanannak az értelmezési tradíciónak volt a részese. Világunknak különféle olvasatai vannak, s Freud szándéka ellenére exkluzív világnézetté válnék a pszichoanalízis, ha tagadná a különféle olvasatok jogosultságát.
Nem von le semmit a vallás értékéből, hogy köze van a fantáziához: fantázia nélkül nincs kreativitás, enélkül pedig tudományos előrehaladás, de még egyszerű tudományos kutatás sem. Az igazán döntő sokkal inkább az, hogy milyen komoly élethelyzetekben nyúl a vallás elképzeléseihez. Fikciók is beigazolódhatnak, kiváltképpen akkor, ha bizonyos egyéni és közösségi élethelyzetekben mellőzhetetlen és semmivel sem pótolható szimbolikus értelmezésnek bizonyulnak.
A keresztény emberszeretet azonban teljességgel erkölcsi természetű. Nem azt kívánja, hogy egy szintre helyezzük a csavargókat vagy kéjgyilkosokat az élettársunkkal vagy gyermekeinkkel, hogy ugyanolyan gyöngédek legyünk velük, mint a mieinkkel, hanem azt, hogy bennük is lássuk meg az embert, aki szintén szeretne élni és boldog lenni, amint mi, s akiknek ugyanannyi joguk van erre, mint nekünk. S ennek nem mond ellent, hogy a közösség érdekében esetleg bizonyos intézkedésekre szorulhatunk velük szemben. Csak az a fontos, hogy pártatlanul viselkedjünk, vagyis ugyanolyan mértéket alkalmazzunk velük szemben, mint amilyeneket joggal megkövetelnénk magunk számára, ha mi volnánk az ő helyükben. Abban téved Freud, hogy ugyanolyan szintre helyezi az általános felebaráti szeretetet, mint a rovarok, giliszták vagy viperák iránti érzéseinket, amelyek szintén Isten teremtményei.
A mélylélektannal folytatott párbeszéd egyik legnagyobb nehézsége, hogy nyomban a projekció gyanújába keveredik minden esetleges ellenvetés: nem más, mint a kiábrándító és kényelmetlen felvilágosítással szemben egyébként is várható ellenállás. Könnyen visszautasíthatók az ellenérvek azzal, hogy csupán az elhárítási stratégia részei.
A szokásos pszichoanalitikus szituációval ellentétben, amelyben maga a beteg is részt vesz saját lelkiállapotának az értelmezésében, ezzel segítve az analitikus munkáját, Freud kritikájában a vallás, a filozófia és az erkölcs merőben csak a vizsgálat tárgya. Az analitikus beszélgetést felváltja a távolságtartó rekonstrukció. Már kész az ítélet, mielőtt még szóhoz juthatna a hívő vagy a filozófus. Igaz ugyan, hogy vallási (mindenekelőtt zsidó-keresztény) tanúságokra hivatkozik Freud, ám ezeket csakis az analitikus szempontjai szerint elemzi, anélkül, hogy nyilatkozhatnék a hívő, hogy az ő véleménye szerint helyesen értelmezték-e. Ha elsietett elhárítással válaszolnak a vallás képviselői - mint például korábban, de itt-ott még napjainkban is a pánszexualizmus vádjával - csak alátámasztják a gyanút, hogy merő félelmi reakció ez, attól tartva, hogy a vallás legbenső valóságáról rántja le a leplet a freudi kritika.
Amikor Freud meg akarja érteni az ember reményeit és kötelességeit, akkor mindenekelőtt visszatekint, azzal a szándékkal, hogy a lelki energiák múltbeli konstellációjából vezesse le azokat. Így a lelkiismeret követelményei merőben a külső parancsok és tilalmak belsővé válásának bizonyulnak. Természetesen elegendő bizonyítékunk van arra nézve, hogy ezek is, s hogy a vallási nevelés gyakran félelemkeltő eszköz.
Másrészt jogosan tehető fel a kérdés, hogy jól értelmezzük-e az erkölcsi kultúrát, ha csak kényszeredett óvintézkedésnek tartjuk, az eredeti ösztönszükségletek és a kultúra által ránk rótt lemondások közötti kompromisszumnak. Nem szól-e nagyon sok érv amellett, hogy éppen az ragadja meg az ember lelkiismeretét, ami elengedhetetlen érték számára? Ami végső értelmességgel ajándékozza meg életét? Nem megy-e veszendőbe az emberi tapasztalatok rangsora, ha a boldogságvágy sokszínűségét és gazdagságát az élvezet és a kínkerülés egységes kategóriáira vezetjük vissza? Valóban csupán primitív projekcióként fogható-e fel az erkölcsi meggyőződés ráirányultsága Istenre, vagy inkább annak a kifejezéseként, hogy úgy élik át az emberek létüket, mint akik közösségre és abszolút jövőre vannak utalva, amellyel azonban már maguk nem rendelkeznek? Nem különbözteti-e meg nap mint nap az emberi tapasztalás azokat az értékeket, amelyek azért szépek, mert elmúlnak, azoktól az értékektől, amelyek olyan szépek, hogy nem múlhatnak el soha, s nem is kívánhatjuk, hogy elmúljanak, mert nem terhelik meg lelkünket?
Ha Freud vigasztalásként értelmezi a vallást, csak infantilis és illuzórikus vigasztalást ért rajta. A valóságelv és a kívánsággondolkodás föloldhatatlan összeütközésbe kerül egymással, amikor a világ átfogó értelmezéséről van szó. "Abban a pillanatban, amikor az élet értelmét és értékét kutatja valaki, beteg…" - írja Marie Bonaparte hercegnőnek 1937. augusztus 13-án. Helyesen értékeli-e azonban a vallást egy ilyen kváziorvosi diagnózis? Nem tartozik-e az emberi kultúra lényegéhez, hogy az emberiség nem hajlandó beletörődni abba, hogy a világ értelmetlen? Nem ez a vonakodás-e a kultúra mozgatóereje? Ha viszont valaki Freud módjára éppen ebből következtet arra, hogy maga a kultúra is illúzió, akkor jogosan kérdezhető tőle, vajon milyen tevékenységet fejt ki, amikor bírája a kultúrát? Nem kellene-e legalábbis abból a szempontból legitimálnia a vallásokat, hogy ébren tartják a vágyat az abszolút jövő iránt, amelyben egybeesik a kívánság és a realitás? Csak infantilis dacolás volna-e, hogy újból és újból az élet ígéretére hivatkoznak az emberek, s nem engedik át magukat a teljes kiábrándulásnak? A hívő embernek is meg kell tanulnia együtt élnie a gyanúval - éppen akkor, ha felelősséggel vállalja hitét, s nem menekül konok bizonygatásokba.
A freudi kritika a "realitáson" és a "tapasztaláson" áll vagy bukik. Gyakran úgy tűnik, mintha Freud számára teljesen egyértelmű fogalmak lennének, mintha csupán hivatkoznunk kellene az objektív "valóságra", hogy tudjuk miben különbözik tőle a képzelőerő puszta "elképzelése". Abban, amit „tapasztalásnak mondunk, benne rejlik mindig az a mód is, ahogyan értelmezzük a valóságot: kivétel nélkül mindig előzetes valóságfelfogásunk irányítja észlelésünket és tapasztalásunkat. A legnagyobb naivitásra vall, puszta tényekről (bruta facta) beszélni: mindig saját előfeltevéseink alkotják a hátteret, amely lehetővé teszi tények és összefüggések megragadását. A tárgyi-érzéki észlelésen, az empirikus tapasztaláson kívül létezik a "transzcendentális tapasztalás" is, amelyben nem a valóság egyik vagy másik részéről szerzünk tudomást, hanem a valóságról mint valóságról. Nem másról van itt szó, mint a minden tudatos aktust kísérő öntudatról, amely által utólagos megfigyelés vagy befelé fordulás nélkül tudunk önmagunkról, az egzisztencia jelentéséről, a létről mint létről. A valóság és a látszat megkülönböztetésének, az illúzióról való beszédnek lehetőségi feltétele, hogy minden megkülönböztetést és beszédet megelőzően eleve tudomást szereztünk a valóságról a transzcendentális tapasztalatokban.
Vitathatatlan, hogy a vallásos tudat is elfojthat tapasztalatokat, hogy szemet hunyhat a valóság - főként a rossz, a gonosz, a szenvedés realitása - fölött, hogy nem hajlandó tudomásul venni a hit megértetésének a nehézségeit, a vallások történelmi mulasztásait és felelősségét. A hit elsőrendű teljesítménye mégiscsak az, hogy olyan valóságfelfogást hoz létre, amelyben lehetségessé válik a valóság teljesebb tapasztalása. Korunkban kiváltképpen azért problematikus ez, mert megszűnt az a homogén kulturális közeg, amelyben mindenki ugyanannak az értelmezési tradíciónak volt a részese. Világunknak különféle olvasatai vannak, s Freud szándéka ellenére exkluzív világnézetté válnék a pszichoanalízis, ha tagadná a különféle olvasatok jogosultságát.
Nem von le semmit a vallás értékéből, hogy köze van a fantáziához: fantázia nélkül nincs kreativitás, enélkül pedig tudományos előrehaladás, de még egyszerű tudományos kutatás sem. Az igazán döntő sokkal inkább az, hogy milyen komoly élethelyzetekben nyúl a vallás elképzeléseihez. Fikciók is beigazolódhatnak, kiváltképpen akkor, ha bizonyos egyéni és közösségi élethelyzetekben mellőzhetetlen és semmivel sem pótolható szimbolikus értelmezésnek bizonyulnak.
2008. április 26., szombat
Freud valláskritikája I.
Sigmund Freud orvos volt, s a mélylélektan megalapítójaként ismert. Műveinek egyhatodát a vallási és kulturális jelenségek elemzésének szentelte. Az argumentatív ateizmus eddig legutolsó nagy változatát dolgozta ki.
Freud újból felhívja figyelmünket a páli tanokra. Csakugyan Abbának tekintjük Istent, és a legfőbb erkölcsi törvénynek a szeretetet, vagy lelkünk mélyén továbbra is a büntető és megtorló Atya képe él, akinek tilalmát - vagy vélt tilalmát - nem szeretetből, hanem félelemből tartjuk meg? A vallás nem arra való, hogy elmeneküljünk benne a valóság elől. Mindennemű harmonizáló kísérlettel szemben emlékeznünk kell arra, hogy nem lehet olcsón békét teremteni. A mindenható és végtelenül jó Isten által semlegesíteni az élet hiábavalóságait és ürességét, a szenvedést, a gyötrelmeket és a halált. Aki Jézus Krisztus Atyjában hisz, nem gondolhatja, hogy teljesen "átlátja" életének az értelmét, mert az ilyen "belátó" értelem már nem volna az élő Isten - akit imádni lehet, és akihez imádkozni lehet. Aki Ágoston örökérvényű szavaival: "jelen van bennem, és én jelen vagyok Őbenne, mint akik megismerték és megszerették egymást." A hívő ember csak bízva merészkedhet bele az élet zavarosságába, abban a reményben, hogy ez az átláthatatlan szakadék a szeretet szakadékának bizonyul majd egyszer. A freudizmus már elérte, hogy megerősítse a hitetlenek hitét, most az a feladata, hogy megtisztítsa a hívőkét - állapítja meg P. Ricoeur. Vallás nélkül nincs jövője az emberi kultúrának. De akkor sincs jövője, ha a vallások úgy maradnak, mint amilyenek.
"Ha kételkedem az emberiség rendeltetésében, hogy a kultúra útját járva magasabb tökéletességre emelkedhet, ha életét az erósz és a halálösztön szakadatlan harcának tekintem is, amelynek kimenetele meghatározhatatlannak tűnik nekem, akkor azt hiszem, hogy ezzel nem alkati tulajdonságaimnak vagy szerzett diszpozícióimnak adtam kifejezést. Nem vagyok önkínzó, sem rosszakaratú, szívesen kívánnék valami jót magamnak és másoknak is, s sokkal szebbnek és vigasztalóbbnak találnám, ha ilyen ragyogó jövőre számíthatnánk. De ez is csak az illúzió (vágyteljesülés) és a megismerés közti összeütközés újabb esetének tűnik. Semmiképpen sem arról van szó, amit örvendetesebb vagy az élet számára kényelmesebb és előnyösebb elfogadnunk, hanem arról, ami jobban megközelíti azt a rejtélyes valóságot, ami mégiscsak van rajtunk kívül." (S. Freud: Briefe, 144. o. 1930. február 7.)
Nem feledkezhetünk meg arról, hogy az emberi tudás területének a növekedésével együtt növekszik a tudatlanságunk területe is, méghozzá alighanem exponenciálisan. A megismerés fényt derít ugyan a minket körülvevő homályra, de azzal, hogy messzebb látunk, az eddigieknél is nagyobb homályt tapasztalunk. Minden egyes megoldott kérdés tíz újabbat vet föl: minél inkább megközelíti gondolkodásunk a létet, annál inkább visszahúzódik az előlünk, annál gazdagabb, felfoghatatlanabb, ismeretlenebb lesz számunkra aszerint, hogy milyen ígéretet tartogat nekünk, vagy von meg tőlünk. Egyre hangosabb az ellentmondás: "a valóság nem ismerhető meg, a valóság teljesen más (totaliter aliter) … Mélyebb annál, ahogyan elgondoljuk, titok, ami előtt el kell némulnunk." - az ilyen magatartást agnoszticizmusnak nevezzük.
Az Ödipusz-komplexus, ez az általános jelentőségű gyermekpszichológiai tény bizonyul az erkölcs keresett forrásának, amire visszavezethető a neurózis, sőt az egész kultúra. A gyermek apja halálát kívánja, mert egyedül akarja birtokolni az anyját. Az erre a kívánságra adott válasz, nevezetesen a lemondás a megálmodott incesztusról, hordozza a kultúra egész intézményét s felszabadítja az erószt, hogy összetartsa a társadalmat. Freud az Ödipusz-komplexust tekinti a bűntudat és a rossz lelkiismeret egyik legfontosabb forrásának. Sőt, egy meglehetősen fantasztikus, másoktól kölcsönzött etnológia nyomán azt gondolja, "hogy az Ödipusz-komplexusban találkozik össze a vallás, az erkölcsiség, a társadalom és a művészet kezdete." Talán az egész emberiség a történelme kezdetén levő Ödipusz-komplexusnak köszönheti bűntudatát, a vallás és az erkölcs legmélyebb gyökerét. Az anya birtoklásához harcba kell bonyolódnia a külső tekintéllyel, amelyben szükségképpen alulmarad. Vannak olyan empirikus eredmények, amelyek megkövetelik a lelkiismeret teológiai elméleteinek a revízióját. Mindenütt megtalálhatók ezek, ahol a teológia illetéktelenül átlépi saját határait, s teológiai köntösben kíván empirikus magyarázatot adni.
Az ember történetiségéhez tartozik, hogy Isten akaratát a szociális közvetítések és saját eszének a használata által ismerje fel: a kinyilatkoztatásban, mint történelmi kategóriában Isten nem tárja fel magát közvetlenül. Ha viszont őszintén kutatja valaki emberi egzisztenciájának a lehetőségeit, ha becsületes reflexióval értelmezi a világról és önmagáról szerzett tapasztalatait, akkor - feltéve, hogy a valóság megközelítésének és az értelmességnek tiszta vágya vezérli - mindebben Isten akaratával találkozhat. Rátalálhat életének arra a kötelező struktúrájára, amelynek vonalait aztán már neki magának kell kihúznia, s személyes egzisztenciájának eleven összképévé kifestenie. Ebben az óvatos értelemben mondja Newman bíboros vallásfilozófiai főművében (Grammar of Assent), hogy a lelkiismeret Isten hangja, de nem közvetlen hang, hanem "egy hang visszhangja". Olyan hatalmas és szuverén, hogy őt kell "Krisztus eredeti helytartójának" tekintenünk. Ezért mondhatja: "Ha arra kényszerülnék, hogy […] poharamat emeljem a vallásra, akkor megtenném - természetesen emelném poharamat a pápára, előbb azonban a lelkiismeretemre, s csak azután a pápára."
A 20. század zsidó filozófusai - Herman Cohen, Franz Rosenzweig, Emmanuel Lévinas és mások - bírálják a görög és az újkori gondolkodás megkurtított emberképét. Ebben a felfogásban nem felem és társam a másik, jobb esetben csak mellőzhető más, rosszabb esetben idegen, ellenség, vetélytárs, az emberi nem kicserélhető példánya vagy szabadságomat veszélyeztető másik (J.-P. Sartre). Csak a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás veti fel a radikális kérdést, "hogy egyáltalán létezem-e én magam, mielőtt felfedezném embertársamat." Ezt a hagyományt folytatva mondja E. Lévinas, hogy én csak akkor vagyok én, ha a másik által az embertársammal való közellét és távollét által jutok el a jelenlevő és távollevő […] Másik nyomára. A babilóniai talmudot idézi: "Ha nem felelek magamért, akkor ki fog felelni énérettem? De ha csak magamért felelek - akkor én vagyok-e még én?"
Csak a lelkiismeret lehet a plurális társadalom etikai eszmecseréi során a végső norma. A lelkiismeret azonban nem valamiféle privatizáló, egyéni "belső hang", sem a szellemi lélek metafizikai, "Isten szavaként" feltüntetett abszolút útmutatása. A lelkiismeret ítélete kivétel nélkül minden esetben a másikra utalt belső fórum. "Ha nem vagyunk hajlandók arra, hogy legyen lelkiismeretünk, akkor akadnak mások -politikai, vallási, állami vagy egyéb, önmaguk kinevezte tekintélyek -, akik készségesen vállalják, hogy ők legyenek a mi lelkiismeretünk." (Nyíri Tamás: Mélylélektan és ateizmus)
Az én önfenntartása a freudi mélylélektan szerint csakis az individuális libidóháztartás keretében történhet. "Észrevehető, hogy egyszerűen az örömelv programja az, mely az életcélt kiszabja. Ez az elv a lelki szerkezet teljesítményét kezdettől fogva uralja; célirányosságában nem lehet kétség, és mégis, programja viszályban áll az egész világgal, […]. Semmiképpen sem keresztülvihető, […] azt mondhatnók, hogy azt a szándékot, hogy az ember »boldog« legyen, a »teremtés« terve nem foglalja magában. Amit az ember legszűkebb értelemben boldogságnak nevez, inkább nagyon felduzzasztott szükségletek hirtelen kielégítéséből ered és természete szerint csak epizodikus jelenségként lehetséges. Az örömelvtől hőn óhajtott helyzet minden tartós fennmaradása csupán langyos megelégedés érzését kelti, úgy vagyunk berendezve, hogy intenzíven csak a kontrasztot tudjuk élvezni, a tartós állapotot csak nagyon kevéssé…"
Freud azonos szintre hozza az erkölcsi jelenséget a biológiaival. Nietzschére emlékeztető kritikával illeti a vallás szerepét. "A vallás csökkenti a választásnak és alkalmazkodásnak ezt a játékát, miközben a boldogság elnyerését és a szenvedéstől való védelmet mindenkire azonos módon erőszakolja rá. Technikája abban áll, hogy lekicsinyli az élet értékét és a való világ képét téveszmeszerűen eltorzítja, aminek az intelligencia megfélemlítése a feltétele. Ezen az áron a lelki infantilizmus erőszakos rögzítésével és egy tömegőrületbe való bevonásával sikerül a vallásnak sok ember egyéni neurózisát megtakarítani. Ennél többet is várhatunk azonban; ahogy mondottuk sok út vezethet a boldogsághoz, amit az ember könnyen elérhet; egy sem, ami biztosan vezet hozzá. A vallás sem képes tartani ígéreteit. Ha a hívő végül arra kényszerül, hogy Isten kikutathatatlan elhatározásáról beszéljen, akkor ezzel elismeri, hogy csak a feltétel nélküli behódolás maradhat neki, fájdalmaiban utolsó vigaszlehetőségként és örömforrásként. És ha erre kész, valószínűleg megtakaríthatta volna a kerülő utat."
Freud újból felhívja figyelmünket a páli tanokra. Csakugyan Abbának tekintjük Istent, és a legfőbb erkölcsi törvénynek a szeretetet, vagy lelkünk mélyén továbbra is a büntető és megtorló Atya képe él, akinek tilalmát - vagy vélt tilalmát - nem szeretetből, hanem félelemből tartjuk meg? A vallás nem arra való, hogy elmeneküljünk benne a valóság elől. Mindennemű harmonizáló kísérlettel szemben emlékeznünk kell arra, hogy nem lehet olcsón békét teremteni. A mindenható és végtelenül jó Isten által semlegesíteni az élet hiábavalóságait és ürességét, a szenvedést, a gyötrelmeket és a halált. Aki Jézus Krisztus Atyjában hisz, nem gondolhatja, hogy teljesen "átlátja" életének az értelmét, mert az ilyen "belátó" értelem már nem volna az élő Isten - akit imádni lehet, és akihez imádkozni lehet. Aki Ágoston örökérvényű szavaival: "jelen van bennem, és én jelen vagyok Őbenne, mint akik megismerték és megszerették egymást." A hívő ember csak bízva merészkedhet bele az élet zavarosságába, abban a reményben, hogy ez az átláthatatlan szakadék a szeretet szakadékának bizonyul majd egyszer. A freudizmus már elérte, hogy megerősítse a hitetlenek hitét, most az a feladata, hogy megtisztítsa a hívőkét - állapítja meg P. Ricoeur. Vallás nélkül nincs jövője az emberi kultúrának. De akkor sincs jövője, ha a vallások úgy maradnak, mint amilyenek.
"Ha kételkedem az emberiség rendeltetésében, hogy a kultúra útját járva magasabb tökéletességre emelkedhet, ha életét az erósz és a halálösztön szakadatlan harcának tekintem is, amelynek kimenetele meghatározhatatlannak tűnik nekem, akkor azt hiszem, hogy ezzel nem alkati tulajdonságaimnak vagy szerzett diszpozícióimnak adtam kifejezést. Nem vagyok önkínzó, sem rosszakaratú, szívesen kívánnék valami jót magamnak és másoknak is, s sokkal szebbnek és vigasztalóbbnak találnám, ha ilyen ragyogó jövőre számíthatnánk. De ez is csak az illúzió (vágyteljesülés) és a megismerés közti összeütközés újabb esetének tűnik. Semmiképpen sem arról van szó, amit örvendetesebb vagy az élet számára kényelmesebb és előnyösebb elfogadnunk, hanem arról, ami jobban megközelíti azt a rejtélyes valóságot, ami mégiscsak van rajtunk kívül." (S. Freud: Briefe, 144. o. 1930. február 7.)
Nem feledkezhetünk meg arról, hogy az emberi tudás területének a növekedésével együtt növekszik a tudatlanságunk területe is, méghozzá alighanem exponenciálisan. A megismerés fényt derít ugyan a minket körülvevő homályra, de azzal, hogy messzebb látunk, az eddigieknél is nagyobb homályt tapasztalunk. Minden egyes megoldott kérdés tíz újabbat vet föl: minél inkább megközelíti gondolkodásunk a létet, annál inkább visszahúzódik az előlünk, annál gazdagabb, felfoghatatlanabb, ismeretlenebb lesz számunkra aszerint, hogy milyen ígéretet tartogat nekünk, vagy von meg tőlünk. Egyre hangosabb az ellentmondás: "a valóság nem ismerhető meg, a valóság teljesen más (totaliter aliter) … Mélyebb annál, ahogyan elgondoljuk, titok, ami előtt el kell némulnunk." - az ilyen magatartást agnoszticizmusnak nevezzük.
Az Ödipusz-komplexus, ez az általános jelentőségű gyermekpszichológiai tény bizonyul az erkölcs keresett forrásának, amire visszavezethető a neurózis, sőt az egész kultúra. A gyermek apja halálát kívánja, mert egyedül akarja birtokolni az anyját. Az erre a kívánságra adott válasz, nevezetesen a lemondás a megálmodott incesztusról, hordozza a kultúra egész intézményét s felszabadítja az erószt, hogy összetartsa a társadalmat. Freud az Ödipusz-komplexust tekinti a bűntudat és a rossz lelkiismeret egyik legfontosabb forrásának. Sőt, egy meglehetősen fantasztikus, másoktól kölcsönzött etnológia nyomán azt gondolja, "hogy az Ödipusz-komplexusban találkozik össze a vallás, az erkölcsiség, a társadalom és a művészet kezdete." Talán az egész emberiség a történelme kezdetén levő Ödipusz-komplexusnak köszönheti bűntudatát, a vallás és az erkölcs legmélyebb gyökerét. Az anya birtoklásához harcba kell bonyolódnia a külső tekintéllyel, amelyben szükségképpen alulmarad. Vannak olyan empirikus eredmények, amelyek megkövetelik a lelkiismeret teológiai elméleteinek a revízióját. Mindenütt megtalálhatók ezek, ahol a teológia illetéktelenül átlépi saját határait, s teológiai köntösben kíván empirikus magyarázatot adni.
Az ember történetiségéhez tartozik, hogy Isten akaratát a szociális közvetítések és saját eszének a használata által ismerje fel: a kinyilatkoztatásban, mint történelmi kategóriában Isten nem tárja fel magát közvetlenül. Ha viszont őszintén kutatja valaki emberi egzisztenciájának a lehetőségeit, ha becsületes reflexióval értelmezi a világról és önmagáról szerzett tapasztalatait, akkor - feltéve, hogy a valóság megközelítésének és az értelmességnek tiszta vágya vezérli - mindebben Isten akaratával találkozhat. Rátalálhat életének arra a kötelező struktúrájára, amelynek vonalait aztán már neki magának kell kihúznia, s személyes egzisztenciájának eleven összképévé kifestenie. Ebben az óvatos értelemben mondja Newman bíboros vallásfilozófiai főművében (Grammar of Assent), hogy a lelkiismeret Isten hangja, de nem közvetlen hang, hanem "egy hang visszhangja". Olyan hatalmas és szuverén, hogy őt kell "Krisztus eredeti helytartójának" tekintenünk. Ezért mondhatja: "Ha arra kényszerülnék, hogy […] poharamat emeljem a vallásra, akkor megtenném - természetesen emelném poharamat a pápára, előbb azonban a lelkiismeretemre, s csak azután a pápára."
A 20. század zsidó filozófusai - Herman Cohen, Franz Rosenzweig, Emmanuel Lévinas és mások - bírálják a görög és az újkori gondolkodás megkurtított emberképét. Ebben a felfogásban nem felem és társam a másik, jobb esetben csak mellőzhető más, rosszabb esetben idegen, ellenség, vetélytárs, az emberi nem kicserélhető példánya vagy szabadságomat veszélyeztető másik (J.-P. Sartre). Csak a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás veti fel a radikális kérdést, "hogy egyáltalán létezem-e én magam, mielőtt felfedezném embertársamat." Ezt a hagyományt folytatva mondja E. Lévinas, hogy én csak akkor vagyok én, ha a másik által az embertársammal való közellét és távollét által jutok el a jelenlevő és távollevő […] Másik nyomára. A babilóniai talmudot idézi: "Ha nem felelek magamért, akkor ki fog felelni énérettem? De ha csak magamért felelek - akkor én vagyok-e még én?"
Csak a lelkiismeret lehet a plurális társadalom etikai eszmecseréi során a végső norma. A lelkiismeret azonban nem valamiféle privatizáló, egyéni "belső hang", sem a szellemi lélek metafizikai, "Isten szavaként" feltüntetett abszolút útmutatása. A lelkiismeret ítélete kivétel nélkül minden esetben a másikra utalt belső fórum. "Ha nem vagyunk hajlandók arra, hogy legyen lelkiismeretünk, akkor akadnak mások -politikai, vallási, állami vagy egyéb, önmaguk kinevezte tekintélyek -, akik készségesen vállalják, hogy ők legyenek a mi lelkiismeretünk." (Nyíri Tamás: Mélylélektan és ateizmus)
Az én önfenntartása a freudi mélylélektan szerint csakis az individuális libidóháztartás keretében történhet. "Észrevehető, hogy egyszerűen az örömelv programja az, mely az életcélt kiszabja. Ez az elv a lelki szerkezet teljesítményét kezdettől fogva uralja; célirányosságában nem lehet kétség, és mégis, programja viszályban áll az egész világgal, […]. Semmiképpen sem keresztülvihető, […] azt mondhatnók, hogy azt a szándékot, hogy az ember »boldog« legyen, a »teremtés« terve nem foglalja magában. Amit az ember legszűkebb értelemben boldogságnak nevez, inkább nagyon felduzzasztott szükségletek hirtelen kielégítéséből ered és természete szerint csak epizodikus jelenségként lehetséges. Az örömelvtől hőn óhajtott helyzet minden tartós fennmaradása csupán langyos megelégedés érzését kelti, úgy vagyunk berendezve, hogy intenzíven csak a kontrasztot tudjuk élvezni, a tartós állapotot csak nagyon kevéssé…"
Freud azonos szintre hozza az erkölcsi jelenséget a biológiaival. Nietzschére emlékeztető kritikával illeti a vallás szerepét. "A vallás csökkenti a választásnak és alkalmazkodásnak ezt a játékát, miközben a boldogság elnyerését és a szenvedéstől való védelmet mindenkire azonos módon erőszakolja rá. Technikája abban áll, hogy lekicsinyli az élet értékét és a való világ képét téveszmeszerűen eltorzítja, aminek az intelligencia megfélemlítése a feltétele. Ezen az áron a lelki infantilizmus erőszakos rögzítésével és egy tömegőrületbe való bevonásával sikerül a vallásnak sok ember egyéni neurózisát megtakarítani. Ennél többet is várhatunk azonban; ahogy mondottuk sok út vezethet a boldogsághoz, amit az ember könnyen elérhet; egy sem, ami biztosan vezet hozzá. A vallás sem képes tartani ígéreteit. Ha a hívő végül arra kényszerül, hogy Isten kikutathatatlan elhatározásáról beszéljen, akkor ezzel elismeri, hogy csak a feltétel nélküli behódolás maradhat neki, fájdalmaiban utolsó vigaszlehetőségként és örömforrásként. És ha erre kész, valószínűleg megtakaríthatta volna a kerülő utat."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)