A Halál ereklyéi könyv végén világosodik meg Harry számára, hogy ő az utolsó horcrux, akinek az a dolga, hogy nyugodt lélekkel a halál kitárt karjaiba sétáljon. A bibliai beszámoló szerint Jézus tudatosan vállalja a kikerülhetetlenül közeledő végzetét. Szeretetének utolsó jeleként adja övéinek teste és vére emlékét. Az is közös a kis túlélővel, hogy mindketten vágytak ebben a nehéz órában barátaik támogatására, végül Harry is arra a megállapításra jut, hogy ez egyszemélyes utazás. Amikor már nem maradt ereje patrónusa megidézésére sem (mert erőt vett rajta a dementorok keltette depresszió), belátta, hogy nem könnyű a halálba menni. Drága kincsnek érzett minden másodpercet... csodának a fű illatát, az arcát simogató hűs fuvallatot. Hiszen alig élt még. Miután kimondta, hogy "most megyek meghalni", végre kinyilt a cikesz, és megmutatta makacsul őrzött titkát: a Feltámadás Kövét, hogy rövid szívmelengető használat után zsibbadt ujjai a fűbe ejtsék...
Annak, hogy hagyta magát megölni, hogy nem védekezett, annak köszönhetünk mindent! A túloldali Dumbledore-nak ebben a tömör mondatában összegezhető az egész keresztény tanítás a megváltásról, a helyettesítő szenvedés értelméről. Mintha húsvéti öröm és fényár járná át a King's Cross pályaudvar minden szegletét. A halálnak már nincs hatalma többé. "Csak az uralkodik a Halál fölött, aki nem akar megszökni előle. Elfogadja, hogy meg kell halnia, és tudja, hogy a halál fenyegetése messze nem a legszörnyűbb dolog itt, az élők világában."
Nem pusztán a halál gondolata okoz rettenetet bennünk, inkább a hozzá vezető úttól félünk. Olyan társadalomban nőtünk fel, amely nem tanított meg a halál elfogadására, nem éltünk meg vele kapcsolatban természetes élményeket. (Azon kevesek közé tartozok, aki még gyerekfejjel láthatta, hogy az otthon meghalt nagymamámat síró lányai öltöztetik át fekete, temetési ruhába, és a fiai teszik a koporsójába.) Kórházi zárt osztályok fehér paravánjai mögé száműzve azonban fenyegető ismeretlenné vált számunkra az elmúlás. Ezért saját halálunkat is nehezebben dolgozzuk fel, ha nem segít ebben gyermekkortól a minket körülvevő közösség.
A hit meggyöngülése is rontja az esélyeinket, mert vele együtt előtérbe kerül az a gondolkodásmód, amely az élet teljességét a pillanatnyi örömökben látja. Ránkszűkül az élet, s ha kizárólag ebből a beszorítottságból tekintünk a világra, a szűk kereteket szűk tartalommal töltjük ki. Kultúrkörünket jellemzi egy pánikhangulat. Ez a beszűkülés valakire sorsszerűen is rászakadhat, hirtelen és tragikus életkörülményei folytán. Úgy találjuk magunkat, mint Rilke párduca, amelyet egy éjszaka ketrecbe zárnak, és "úgy érzi, mintha ezer rúd lenne, s az ezer rúd mögött nincsen világ." Ha valaki az élet teljességét a szűk ketreccel azonosítja, akkor beszorítottságában tombolni kezd. Azt mondja Jung: "ha az ember valamennyi reményét visszavonja a kozmoszból, olyan magányossá válik, hogy képtelen önmagát elviselni..."
Ha nincs a biológiai megsemmisülésen túlmutató reményem, ha nem épülök bele a mindenségbe, és a mindenséget nem építem önmagamba, akkor a személyiségem az elviselhetetlenségig beszűkül. A félelemből kilépve, egészséges haláltudattal élve van esélyünk arra is, hogy függetlenedjünk az értelmetlen anyagi hajszától. Létünk részévé válik az Abszolút, ami felé egy kisfiú az Abszol útra lépve indult el.
Hasonló kérdéseket feszeget Viktor E. Frankl, a Mégis mondj igent az életre! c. írásában. A következőkben tőle idézek:
Azt hihetnők, hogy az emberi lelket kényszerűségből és egyértelműen végső fokon a környezet határozza meg, hiszen éppen a lágerélet az, amely az ember magatartását látszólag törvényszerűen alakítja. Joggal lehet tehát ellenérveket felhozni és feltenni a kérdést: hol marad akkor az emberi szabadság? Az ember valóban nem egyéb, mint többszörös, akár biológiai, akár pszichológiai, akár szociológiai értelemben vett meghatározottság puszta terméke? ...
Maga a lágerélet bizonyította, hogy az ember mást is tehet... hogy változatlanul fennáll a szellemi szabadság, az Én szabad magatartása a környezettel szemben, még ebben a belsőleg és külsőleg egyaránt abszolútnak látszó kényszerhelyzetben is. A tábor mindent elvehet az embertől, csak egyet nem: azt a végső emberi szabadságjogot, mely szerint eldöntheti, hogyan álljon hozzá az adott körülményekhez.
Dosztojevszkij egyszer azt mondta: "Csak egytől félek, hogy kínomra méltatlan vagyok." Ezek a szavak elég gyakran jártak a fejemben, amikor megismertem azokat a mártír-embereket, akiknek a magatartása, szenvedése és halála bizonyságul szolgált arra, hogy létezik az ember elveszíthetetlen belső szabadsága. Ők bebizonyították, hogy a valódi szenvedésben teljesítmény rejlik. Az ember szellemi szabadsága lehetővé teszi, hogy még utolsó leheletéig is alkalmat találjon arra, hogy az életét értelmessé tegye. Úgy a teremtő, mint az élvező élet régen bezárult előtte. De nemcsak a teremtő és az élvező életnek van érteme, hanem: ha egyáltalán van értelme az életnek, a szenvedésnek is kell, hogy értelme legyen. Hiszen a szenvedés valahogyan ugyanúgy hozzátartozik az élethez, mint a halál. Bajtól és haláltól válik az emberi lét teljes egésszé.
Míg a legtöbb foglyot az a kérdés gyötörte, hogy túl fogjuk-e élni a lágert? - mert ha nem, akkor ennek az egész szenvedésnek semmi értelme - addig az engem nyomasztó kérdés másként hangzott: van-e ennek az egész szenvedésnek, a bennünket körülvevő halálnak értelme? Mert ha nincs, akkor végső soron a láger túlélésének sem lenne értelme. Mert az olyan élet, melynek egyetlen értelme azon áll vagy bukik, sikerül-e megúszni vagy sem... olyan élet tehát, melynek értelme egy ilyen véltlen kegyelmétől függ, az olyan életet tulajdonképpen élni sem lenne érdemes.
Csak azt ne gondolja senki, hogy az ilyesféle megfontolások az élettől távolállóak, vagy világidegenek lennének. Bizonyos azonban, hogy ilyen magasságok elérésére csak kevés és kivételes ember képes és érett, és csak kevesen voltak, akik a lágerben is hitet tettek belső szabadságuk mellett... De ha csak egyetlenegy lett volna, egymagában elegendőnek bizonyult volna tanúként arra, hogy az ember bensőleg erősebb lehet, mint külső sorsa. Eszébe juthat az embernek ennek vagy annak a történetnek egyik-másik részlete a belső nagyságról - mint például annak a fiatal asszonynak a haláláról, melynek tanúja voltam. A történet egyszerű, nincs is róla sok mondanivaló, mégis oly költői, hogy szinte kitaláltnak tűnik. Ez a fiatal asszony tudta, hogy néhány napon belül meg kell halnia. Ennek ellenére vidáman beszélgetett velem. "Hálás vagyok a sorsomnak, hogy ilyen keményen bánt velem - mondta nekem szó szerint - mert korábbi, polgári életemben túlságosan el voltam kényeztetve, és szellemi törekvéseimet sem vettem igazán komolyan." Utolsó napjaiban teljesen befelé fordult. "Ez a fa az egyetlen barátom magányomban", vélekedett és kimutatott a barakk ablakán. Kint éppen virágban állt egy gesztenyefa és - lehajolva a beteg fekhelyéhez - a piciny ablakon keresztül még éppen látni lehetett egy zöldellő ágatkét virággyertyával. " Ezzel a fával szoktam beszélgetni", mondja. Meghökkenek és nem tudom szavait mire vélni. Delíriumban lenne és időnként hallicunálna? Kíváncsian megkérdeztem tehát, hogy vajon felel-e neki a fa, igent mond e vagy mi mást? Erre azt válaszolja: "Azt mondja nekem, hogy itt vagyok... én... itt... vagyok... én vagyok az élet, az örök élet..."
Ne feledjük Dumbledore utolsó szavait: "attól, hogy mindez a fejedben történik, miért ne volna valóságos?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése