Egyik teológiai tanár a Pázmányon elég rossz véleménnyel volt a szerzetesekről. Tanítványai szerint kizárólag egy rendet ismert el, azt ő maga alapította, egyetlen tagja volt és nem vett fel senkit sem... Ő jutott most eszembe, mert 2012. január elsejétől saját respublikát alapítok.
Preambulum: nincs
1. cikk: Az alaptörvényünk szerint a "szent" korona egy múzeumi tárgy, ami bukott, elnyomó és hierarchikus társadalmak szimbóluma - nálunk ez már nem divat.
2. cikk: A nyelvünket szeretjük és ápoljuk, például igyekszünk helyesen írni és fogalmazni, de nem találjuk semmiben sem egyedülállóbbnak, mint a spanyolt vagy a kínait.
3. cikk: Mivel igen kis ország vagyunk, pótcselekvésnek tartjuk a közigazgatási egységekkel való bűvészkedést.
4. cikk: Családnak azt az életformát tekintjük, ahol intimitás és egymás elfogadása van jelen, nem csupán a szaporodás és fogyasztás. A felelősségvállalás a szeretet szabad tette, ami külső eszközökkel nem kényszeríthető ki.
5. cikk: Egyszemélyes köztársaságunkban nem engedhető meg semmilyen többség arroganciája a másik részek fölött. A döntések konszenzussal születnek, mérlegelést követően és a jelen pillanat frissességében.
6. cikk: Törekszünk jószomszédi politikát folytatni a környező államokkal, és amennyiben a barátságunk működőképes, közös céljaink érdekében együtt is dolgozunk mindnyájukkal.
7. cikk: A kielégítő mértékű megértésre építkező perszonálunió alkotmányos lehetőségünk. Ebben az esetben a közös bel- és külpolitika, valamint a közös fizetőeszköz bevezetése időszerű.
Záradék: A jövő évtől semmisnek tekintünk és hatályon kívül helyezünk minden határt, diplomáciai kapcsolatot és előírást, melyek a múltban kötöttek bennünket. Csak azok jogait keltjük ismét életre, amelyek megfelelnek az országunk sérthetetlenségének. Ezek főszabály szerint ott érnek véget, ahol mások szabadsága kezdődik.
Kelt ma, köztársaságunk első gondolatával, én felségem teljes megelégedésére.
2011. április 26., kedd
Harmadszor
Ha egy ló nyer a versenyen, az szerencse;
ha másodszor is nyer, az véletlen;
de ha harmadszor is, akkor fogadj rá!
(kínai mondás)
Ha volt valamiféle fordulópont az életemben, az minden bizonnyal a zarándokút volt Santiago de Compostelába - mondja Paulo Coelho. Valahogy nem voltam elég bátor, hogy szembenézzek az álmaimmal. Nem volt bennem elég bátorság ahhoz, hogy felismerjem, az élet sokkal egyszerűbb, mint ahogy addig gondoltam. Addig azt hittem: ó, ha van is az életnek jelentése, az biztosan valami nagyon bonyolult dolog, olyan kincs, amit egész életemen keresztül keresnem kell. Ami nagy ostobaság, hiszen aki így gondolja és élete végén visszatekint, csak azt mondhatja, az egész életemet úgy töltöttem, hogy kerestem az élet jelentését, de nem találtam semmit. Szóval, miután megtettem ezt a zarándokutat, megértettem, hogy ha van is ilyen jelentés, az mindenképpen titok, misztérium. Ezért elég alázatosnak kell lennem, hogy elfogadjam ezt a misztériumot, és olyan értékek szerint kell élnem, amelyek valóban fontosak számomra. [...]
Nem, ez nem a bátorság, hanem a fegyelem próbája volt. Ezen bárki keresztülmehet... mindennap gyalogolunk. Ez az út is csak egy harminc napig tartó gyaloglás volt, semmi több. Alig húsz-huszonöt kilométer naponta... A zarándoklat egyfelől a fegyelem próbája, másfelől pedig kiváló gyakorlat volt ahhoz, hogy lemérhessem, milyen erős vagyok döntéseket hozni... A bátorság az egyetlen erény, amivel rendelkezem. [...]
Ahhoz, hogy bejárjuk ezt az utat, nem kell feltétlenül vallásosnak lennünk, tehetjük akár testedzés végett, vagy turistaként is, esetleg valami jelentést keresve, akárhogyan. A lényeg az, hogy maga az út végül majd sokkal messzebbre vezet bennünket azoktól az okoktól, amelyek ide vezettek, ezért, mire elérsz a végére, az út is fog alakítani rajtad, meg fogja tenni a hatását. [...]
A lényeg az, hogy egyszerűvé kell tenned az életed... anélkül, hogy a magány az ellenségeddé válna; hiszen függőségbe kerülhetsz a magánytól. Öreg embereket gyakran látni így, nem szeretik a gyerekzsivajt, nem szeretnek senkit és semmit, és a végén szép lassan teljesen egyedül maradnak... Elégedett vagy egyedül, és nincs szükséged emberi kapcsolatokra. Ami hosszú távon nagyon káros dolog.
2011. április 25., hétfő
A jogászt nem ütik agyon
A héten Zalában oktattam. Volt egy jogi blokk is a programban. Mikor a közokiratokról beszélgettünk, akkor osztotta meg a kolléganőm a saját kölcsönszerződésének egyik humoros pillanatát. A közjegyző a haszonélvező kifejezésből elhagyta a Z-t, és így is olvasta fel, ünnepélyesen, ahogy illik... ;)
A hegedű miatt, különösen...
Most múlik pontosan,
Engedem had menjen
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen
nem vagy itt jó helyen
nem vagy való nekem
Villámlik mennydörög
ez tényleg szerelem.
Látom, hogy elsuhan
felettem egy madár
tátongó szívében szögesdrót
csőrében szalmaszál
Magamat ringatom,
még ő landol egy almafán
az Isten kertjében
almabort inhalál
Vágtatnék tovább veled az éjben
Az álmok foltos indián lován
Egy táltos szív remeg a konyhakésben
Talpam alatt sár és ingovány
Azóta szüntelen
őt látom mindenhol
Meredten nézek a távolba
otthonom kőpokol
szilánkos mennyország
folyékony torztükör
szentjánosbogarak fényében tündököl
Egy indián lidérc kísért itt bennem
Szemhéjain rozsdás szemfedő
A tükrökön túl fenn a fellegekben
Furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő
2011. április 23., szombat
Azok nevében...
Kockázatos foglalatosság szószólónak lenni. Folyton legitimációs vákuumban élni, hiszen bárki vétó joggal élhet: "köszönöm, de ne az én nevemben...!" Írhatunk alkotmányt, evangéliumot, egyre megy. A dilemma örök. Már napok óta nem írtam, és ami papíron van, szinte devalválódott az elmúlt idő alatt. A telefonok, beszélgetések viszont nem álltak meg, egyre több történet van közel hozzám, dolgozik bennem, néha váratlanul felbukkanva az emlékek pincéjéből.
Nem titok, hogy nincsenek már keresztény ünnepeim, és nincsenek még sajátjaim sem. E két part között figyelem a zajló életet. Szeretnék szólni mégis, mert olyan a prófétaság, mint a csontjaimba rekesztett tűz; belülről fal fel, ha nem adok utat, teret neki.
Azok nevében szólok, akiknek rendszerint nem jut hús az ünnepi asztalukra sem; akik ingyenkonyhákon sorban állva látnak egyedül gőzölgő ételt - és minden vágyuk egy önálló munka, biztonságot és intimitást nyújtó környezet.
Azok nevében, akiknek értelmi-, vagy testi sérüléssel született gyerekük van; akik rettegnek attól, hogy mi lesz, ha megöregszenek és meghalnak - mert biztonságban szeretnék tudni a fiukat, lányukat.
Akik az alkohol, a drogok vagy a pornográfia függőségében vergődnek, és nem látják a szabadulás útját.
Azok nevében, akik gyógyíthatatlan betegségekkel küzdenek, és még a környezetük elől is titkolják, szégyenlik az állapotukat - megértésre, közösségre, az élet teljességére van szükségük.
Akiket prostitúcióra kényszerítenek, vagy ők maguk lépnek erre az útra, egy jobb élet reményében, ami nem jön el számukra.
Akiket megfertőzött a HIV vírus, és a társadalom skarlát betűs söpredékének könyvelik el magukat, olyannyira, ha már el is hiszik; rettegnek attól, hogy kitudódik a titkuk és elvesztenek mindent, ami számukra a kapaszkodót jelenti még az életben: kapcsolatot, barátságot, munkát, szerelmet...
Akik belülről sírnak meddőségük fölött, és magukat értéktelennek, hiábavalónak vélik, mert lelkük legmélyén óhajtják tovább adni a fizikai és szellemi kincseiket.
Akiknek nem jut elegendő tiszta ivóvíz.
Akik nem élhetnek nyugalomban szülőföldjükön, mert őrült politikai rendszerek és azok fanatikus követői felforgatják a nyugalmukat - csak méltányos békét szeretnének a környezetükben.
Akiknek meglopták a bizalmát, aki gyógyíthatatlan sebet kaptak a szerelmükben és elveszették a reményüket abban, hogy lehet újat kezdeni.
Azok nevében, kik első gyereküket halva hozzák a világra, és szinte eszüket vesztik a fájdalomtól, hogy annyi várakozásuk és álmuk dőlt halomra - tehetetlenek és dühösek, mintha a lét maga hullt volna a semmibe pár óra leforgása alatt.
Ha őket nézem, akkor egy szenvedő tömeg lebeg előttem, akik megváltásra várnak. Nem tudom felróni senkinek, ha örömmel veszi azt az üzenetet, hogy valaki elvégezte helyette ezt a munkát.
Az én jó hírem annyi, hogy van tovább - és én is vagyok tovább. A biológia, a kozmosz van tovább. A mese velünk vagy nélkülünk folytatódik, de az már nem lehet ugyanaz, mint ami előttünk volt...
Nem titok, hogy nincsenek már keresztény ünnepeim, és nincsenek még sajátjaim sem. E két part között figyelem a zajló életet. Szeretnék szólni mégis, mert olyan a prófétaság, mint a csontjaimba rekesztett tűz; belülről fal fel, ha nem adok utat, teret neki.
Azok nevében szólok, akiknek rendszerint nem jut hús az ünnepi asztalukra sem; akik ingyenkonyhákon sorban állva látnak egyedül gőzölgő ételt - és minden vágyuk egy önálló munka, biztonságot és intimitást nyújtó környezet.
Azok nevében, akiknek értelmi-, vagy testi sérüléssel született gyerekük van; akik rettegnek attól, hogy mi lesz, ha megöregszenek és meghalnak - mert biztonságban szeretnék tudni a fiukat, lányukat.
Akik az alkohol, a drogok vagy a pornográfia függőségében vergődnek, és nem látják a szabadulás útját.
Azok nevében, akik gyógyíthatatlan betegségekkel küzdenek, és még a környezetük elől is titkolják, szégyenlik az állapotukat - megértésre, közösségre, az élet teljességére van szükségük.
Akiket prostitúcióra kényszerítenek, vagy ők maguk lépnek erre az útra, egy jobb élet reményében, ami nem jön el számukra.
Akiket megfertőzött a HIV vírus, és a társadalom skarlát betűs söpredékének könyvelik el magukat, olyannyira, ha már el is hiszik; rettegnek attól, hogy kitudódik a titkuk és elvesztenek mindent, ami számukra a kapaszkodót jelenti még az életben: kapcsolatot, barátságot, munkát, szerelmet...
Akik belülről sírnak meddőségük fölött, és magukat értéktelennek, hiábavalónak vélik, mert lelkük legmélyén óhajtják tovább adni a fizikai és szellemi kincseiket.
Akiknek nem jut elegendő tiszta ivóvíz.
Akik nem élhetnek nyugalomban szülőföldjükön, mert őrült politikai rendszerek és azok fanatikus követői felforgatják a nyugalmukat - csak méltányos békét szeretnének a környezetükben.
Akiknek meglopták a bizalmát, aki gyógyíthatatlan sebet kaptak a szerelmükben és elveszették a reményüket abban, hogy lehet újat kezdeni.
Azok nevében, kik első gyereküket halva hozzák a világra, és szinte eszüket vesztik a fájdalomtól, hogy annyi várakozásuk és álmuk dőlt halomra - tehetetlenek és dühösek, mintha a lét maga hullt volna a semmibe pár óra leforgása alatt.
Ha őket nézem, akkor egy szenvedő tömeg lebeg előttem, akik megváltásra várnak. Nem tudom felróni senkinek, ha örömmel veszi azt az üzenetet, hogy valaki elvégezte helyette ezt a munkát.
Az én jó hírem annyi, hogy van tovább - és én is vagyok tovább. A biológia, a kozmosz van tovább. A mese velünk vagy nélkülünk folytatódik, de az már nem lehet ugyanaz, mint ami előttünk volt...
2011. április 15., péntek
51.
A kinyilatkoztatott vallások Istene alapvetően beszédképtelen Isten. Akárhányszor próbálkozik, nem tudja világosan vagy teljesen kifejezni magát.
- Évszázadokig beszél a zsidókhoz, de nem sikerül megértetnie magát.
- Végül elküldi egyszülött fiát, és a fia semmivel sem tűnik jobbnak. Jézus összeülhetett volna egy írnokkal, és teljesen egyértelmű kifejezésekkel lediktálhatta volna a választ minden elképzelhető hittudományi kérdésre, ő azonban nem ezt választotta. Így a következő nemzedékre maradt, hogy kiderítsék [mire gondolt Jézus...] pogromokkal, tisztogatásokkal, üldözésekkel, háborúkkal, a máglyával és a kínpaddal.
- Miután Jézuson keresztül kudarcot vallott, Isten ezután megpróbálta megértetni magát Mohameden keresztül, korlátozott sikerrel, mint mindig.
- Ezer évnyi hallgatás után ismét próbálkozott Joseph Smith-szel, de ezúttal sem ért el jobb eredményeket.
Átlagolva mindezt, Isten mindössze annyit volt képes biztosra mondani nekünk, hogy úgy kellene bánnunk másokkal, ahogy mi szeretnénk, hogy ők bánjanak velünk. Mi ez - egy tucat szó? Nem sok mutogatni való ötezer éves munkához képest, és ennyit valószínűleg magunktól is kitalálhattunk volna egyébként. Őszintén szólva zavarban volnék, ha egy ennyire alkalmatlan istennel állnék kapcsolatban.
(B története)
- Évszázadokig beszél a zsidókhoz, de nem sikerül megértetnie magát.
- Végül elküldi egyszülött fiát, és a fia semmivel sem tűnik jobbnak. Jézus összeülhetett volna egy írnokkal, és teljesen egyértelmű kifejezésekkel lediktálhatta volna a választ minden elképzelhető hittudományi kérdésre, ő azonban nem ezt választotta. Így a következő nemzedékre maradt, hogy kiderítsék [mire gondolt Jézus...] pogromokkal, tisztogatásokkal, üldözésekkel, háborúkkal, a máglyával és a kínpaddal.
- Miután Jézuson keresztül kudarcot vallott, Isten ezután megpróbálta megértetni magát Mohameden keresztül, korlátozott sikerrel, mint mindig.
- Ezer évnyi hallgatás után ismét próbálkozott Joseph Smith-szel, de ezúttal sem ért el jobb eredményeket.
Átlagolva mindezt, Isten mindössze annyit volt képes biztosra mondani nekünk, hogy úgy kellene bánnunk másokkal, ahogy mi szeretnénk, hogy ők bánjanak velünk. Mi ez - egy tucat szó? Nem sok mutogatni való ötezer éves munkához képest, és ennyit valószínűleg magunktól is kitalálhattunk volna egyébként. Őszintén szólva zavarban volnék, ha egy ennyire alkalmatlan istennel állnék kapcsolatban.
(B története)
2011. április 14., csütörtök
Nem középiskolás fokon
Mindössze egyetlen foka van a hit birtoklásának, de ötven foka az elvesztésének...
Azt hiszem, ismerek egy papot, aki birtokolja a hitet azon az egy fokon, mely rászolgál a hit nevére. Mindenki más, engem is beleértve, a hit elvesztése ötven fokának egyikénél tart. A legtöbb hívő az egyházközségemben valószínűleg megrázó beismerésnek tartaná ezt, én viszont nem hiszem, hogy az lenne. Persze vannak papok, akik túlmentek az ötven fokon, és otthagyták a lelkészi szolgálatot. Mindenki tudja ezt, és én magam ismertem vagy fél tucat ilyet. De mi, többiek még kapaszkodunk térddel, könyökkel, ujjheggyel, szempillával, foggal és körömmel. Ez tulajdonképpen biztató szerintem, mert mutatja, hogy közülünk senki nem akarja elveszíteni a hitét, vagy nem akar úgy gondolni önmagára, mint aki már elvesztette azt.
Ez bevallottan részben csak gyávaság; tudjuk, hogy amint a hitünk eltűnik, a vallásos élet kimondottan elviselhetetlenné fog válni, és tovább kell állnunk, ki kell lépnünk egy ismeretlen világba. De részben azért is van ez, mert elég hitet birtoklunk ahhoz, hogy továbbra is hitet akarjunk birtokolni. Amikor azonban ez a hitmennyiség elfogy, akkor teljesen elfogy, és eljutunk az ötvenegyedik fokra...
[Jared Osborne naplója - Daniel Quinn: B története]
Azt hiszem, ismerek egy papot, aki birtokolja a hitet azon az egy fokon, mely rászolgál a hit nevére. Mindenki más, engem is beleértve, a hit elvesztése ötven fokának egyikénél tart. A legtöbb hívő az egyházközségemben valószínűleg megrázó beismerésnek tartaná ezt, én viszont nem hiszem, hogy az lenne. Persze vannak papok, akik túlmentek az ötven fokon, és otthagyták a lelkészi szolgálatot. Mindenki tudja ezt, és én magam ismertem vagy fél tucat ilyet. De mi, többiek még kapaszkodunk térddel, könyökkel, ujjheggyel, szempillával, foggal és körömmel. Ez tulajdonképpen biztató szerintem, mert mutatja, hogy közülünk senki nem akarja elveszíteni a hitét, vagy nem akar úgy gondolni önmagára, mint aki már elvesztette azt.
Ez bevallottan részben csak gyávaság; tudjuk, hogy amint a hitünk eltűnik, a vallásos élet kimondottan elviselhetetlenné fog válni, és tovább kell állnunk, ki kell lépnünk egy ismeretlen világba. De részben azért is van ez, mert elég hitet birtoklunk ahhoz, hogy továbbra is hitet akarjunk birtokolni. Amikor azonban ez a hitmennyiség elfogy, akkor teljesen elfogy, és eljutunk az ötvenegyedik fokra...
[Jared Osborne naplója - Daniel Quinn: B története]
2011. április 13., szerda
B*szok veszek?
Kovács a feleségével ül az étteremben, mikor egy csinos nő átinteget az asztalukhoz. Kovácsné megkérdezi:
- Hát ez ki?
- Ki lenne, hát a szeretőm... - válaszolja nyugodtan a férj.
Az asszony felháborodik, dúl-fúl, de nem akar jelenetet rendezni... Egyszer csak belép egy pár az étterembe. Mire kovácsné:
- Te Géza, az ott nem a főnököd, Szabó? De ki az a nő vele?
- Ki lenne, hát a szeretője.
- Hát, a mi szeretőnk azért csinosabb...
Van olyan verziója is, hogy a férj elmondja, mi mindent veszíthet a neje egy válóper esetén. De mit veszített már eddig? És mennyi mindent elveszteget, ha továbbra is ebben a viszonyban marad...
2011. április 11., hétfő
A költészetnek, szeretettel...
József Attila: Eszmélet
1
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.
4
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.
8
Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.
9
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!
10
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.
12
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.
1933-1934 tele
2011. április 10., vasárnap
Idő-scanner
"Amikor azt mondjuk: "jelen", miről is beszélünk voltaképpen? Mondhatjuk, hogy erről itt: a mostról. Csakhogy a "most" abban a pillanatban "múlttá" válik. Ha belegondolunk, mindaz, ami van, éppen azért válik többé vagy kevésbé megismerhetővé, mert elmúlik. A jelent nem lehet kimerevíteni, nincs semmi, ami megmaradna mozdulatlanul, amiről elmondhatnánk: ez a jelen. Egyetlen pillanat sem állíthatja önmagáról, hogy én vagyok a jelen, hiszen mire kimondaná, már múlttá is vált. Ezért én azt mondanám, hogy a jelen nem létezik, a jövő sem létezik, hiszen még nem jött el, és az is a nemlét egy formája, tehát csak a múlt létezik, nincs semmi egyéb.
Múltból vagyunk, a jelen pedig egy pillanat, ami születésével a múlt részévé válik."
(José Saramago)
Az órák-napok-hetek-hónapok rutinszerűen folynak, szilveszterkor sóhajtunk egyet, hogy megint eltelt egy újabb. A sóhajtással pedig már január első pillanatai peregnek tovább. Mintha egy óriási szkenner húzna el fölöttünk, aminek a hatósugara rémületes gyorsasággal teszi határozott múlttá az addig elképzelhetetlen jövőnket.
Eddig sokat érveltem a jelenben élés mellett. Hogyan fér ez össze a fenti sorokkal? A mostban tartózkodni annyit tesz, mint érzékenyen figyelni ezt az elsuhanó leolvasót, ami csak akkor nem lassít, ha kívülről nézzük. Amikor elengedjük az aggodalmainkat és kívül kerülünk az időn, akkor együtt mozgunk a szkennerünkkel, magunkon szűrjük át a születő múltat. A jelenben élés a tanú pozíciója, aki csak szemlél és nem ítélkezik. Mert egyszerűen nem marad arra ideje, hogy közben minősítse a folyamatokat.
Múltból vagyunk, a jelen pedig egy pillanat, ami születésével a múlt részévé válik."
(José Saramago)
Az órák-napok-hetek-hónapok rutinszerűen folynak, szilveszterkor sóhajtunk egyet, hogy megint eltelt egy újabb. A sóhajtással pedig már január első pillanatai peregnek tovább. Mintha egy óriási szkenner húzna el fölöttünk, aminek a hatósugara rémületes gyorsasággal teszi határozott múlttá az addig elképzelhetetlen jövőnket.
Eddig sokat érveltem a jelenben élés mellett. Hogyan fér ez össze a fenti sorokkal? A mostban tartózkodni annyit tesz, mint érzékenyen figyelni ezt az elsuhanó leolvasót, ami csak akkor nem lassít, ha kívülről nézzük. Amikor elengedjük az aggodalmainkat és kívül kerülünk az időn, akkor együtt mozgunk a szkennerünkkel, magunkon szűrjük át a születő múltat. A jelenben élés a tanú pozíciója, aki csak szemlél és nem ítélkezik. Mert egyszerűen nem marad arra ideje, hogy közben minősítse a folyamatokat.
2011. április 6., szerda
Meghatároztuk: José Saramago
Olyan furcsa és megborzongató, hogy valakivel lehet találkozni a halála után. Röviden elmesélem. Andrástól kölcsönkaptam egy interjúkötetet, amely Lévai Balázs Bestseller c. tévéműsorának tárgyiasult emléke. Elsősorban az Ulickajával folytatott beszélgetést nézte ki nekem. Belelapozva a tartalomjegyzékbe feltűnt még két ismerős: Paulo Coelho és Alessandro Baricco. Az elsőtől a Veronika meg akar halni, utóbbitól pedig a Selyem kedves olvasmányélmények. A többi hírességgel nem ápoltam ismeretséget eddig.
Aztán átjutva az előszón és a bevezetőn ez következett:
Azta! Elő a képeket! Igen, ott volt a főtéren egy modern szobor, ami mellé teregettem az izzadt ruháimat, miközben a park hűvösében ebédeltem. Hogy néz ki?
Hatvan évesen tört be a világirodalomba Baltazár és Blimunda című regényével. 1992-ben a Kanári-szigetekre költözött (húsz évvel fiatalabb, harmadik feleségével). 1998-ban Nobel-díjat kapott a munkásságáért. Szembesülni Saramagóval annyit tesz, mint megtapasztalni, hogy az élet hosszú, izgalmas és bármikor újrakezdhető - mondja Lévai.
Interneten kutatok a fotói között, valóban ő az:
Wikipédia: meghalt. Két hónappal azelőtt, amikor a szülőfalujában ebédeltem. Most egy könyv segített beszélgetnünk; olyan volt, mintha élne. Mert él.
Aztán átjutva az előszón és a bevezetőn ez következett:
José Saramago
portugál író, 1922-ben Azinhaga faluban Lisszabon környékén látta meg a napvilágot...
Azta! Elő a képeket! Igen, ott volt a főtéren egy modern szobor, ami mellé teregettem az izzadt ruháimat, miközben a park hűvösében ebédeltem. Hogy néz ki?
Hatvan évesen tört be a világirodalomba Baltazár és Blimunda című regényével. 1992-ben a Kanári-szigetekre költözött (húsz évvel fiatalabb, harmadik feleségével). 1998-ban Nobel-díjat kapott a munkásságáért. Szembesülni Saramagóval annyit tesz, mint megtapasztalni, hogy az élet hosszú, izgalmas és bármikor újrakezdhető - mondja Lévai.
Interneten kutatok a fotói között, valóban ő az:
Wikipédia: meghalt. Két hónappal azelőtt, amikor a szülőfalujában ebédeltem. Most egy könyv segített beszélgetnünk; olyan volt, mintha élne. Mert él.
2011. április 4., hétfő
játék piramis játék piramis játék
Olyan diákkoromba merengő "nagyárpi"-s, vagy "jenőhű"-s hangulatom van. Mikor a társainkat ugratva, gyors egymásutánban kellett mondani sokszor a nebuló-mantrákat. Igazán szomorú vagyok, és ez nem egy gyorsan múló hangulat csupán. Két történet is megdolgoztatott az elmúlt héten - mindkettő a pénzzel kapcsolatos. Közös jellemzőjük továbbá, hogy máig nem hagynak nyugton, ezért terápiás céllal azt választottam, hogy beleírom őket az éterbe. Hátha segít helyükre kerülni nekik. Lássuk, hogy volt!
Régebben barátnak mondtam volna, az események fényében inkább félreismerős, aki mobilon felhív. Már lassan években mérhető a találkozásaink gyakorisága, az intenzív és érdekes beszélgetések sűrűsége. Távol estünk, vagy hagytuk, hogy távolság épüljön közénk - egyre megy. Mondja, hogy saját vállalkozásba kezdett és ismerve a képességeimet, arra gondolt: dolgozhatnánk együtt. A tréneri tapasztalataimat, kommunikációs képességeimet jól hasznosíthatnám és másodállásként is működhetne, nem feladva a biztonságomat. Találkozzunk személyesen, és elmondja a részleteket. Megemlített még egy személyt, aki az üzlettársa; szeretne bemutatni neki.
Ennek érdekében szinte az egész hetemet átszerveztem. Előre hoztam az edzés napját, korábbi órákra más barátaimat, a masszőr halasztva, stb. Bár azon a napon délelőtt lesz egy komoly vizsgám is, csütörtök lesz a találkozásunk napja. Délutánra azt is megtudom, hogy nem egyedül vagyok hivatalos és egy előadásra szólt a szíves meghívás. Kisebb csalódás: szóval mégsem annyira az egyéni tehetségemről beszélünk. Ami az autóból kiszállva fogadott, azt nevezném inkább pofonnak. Egy termékbemutatóra jöttünk valójában, ahol fél-lelkes, és nagyon lelkesnek látszani akaró személyek hadarták az élet tuti tippjeit.
-- Akarsz 7 számjegyű fizetést, könnyen?
-- Szeretnél inkább a parkban napozni, a jelenlegi hajtás helyett? (Tízszer ennyi pénzért!)
-- TÖRŐDSZ TE EGYÉBKÉNT ELEGET ÖNMAGADDAL?
Az élet minősége természetesen csak és kizárólag a megkeresett pénzösszeg mennyiségével volt mérhető. Akinek nincsenek befolyásos és gazdag barátai, az megérdemli a sorsát. Ha nagyra akarsz törni, tanulj a gazdagoktól és utánozd őket. Annyira nyers és durván primitív volt ez a nyomulás, hogy a végén a technikák megfigyelésével szórakoztattam magam, a tartalom alulmúlta az igényeimet. A prezentáció harsány volt és alacsony színvonalú. Ami leginkább zavart, az a tény, hogy az ismerősömnek egyáltalán eszébe jutott elhívni erre a piacra! Ha így ismer, akkor nincs miről beszélgetnünk... Vajon volt-e értelme a korábbiaknak?
Szegény vagy középosztálybeli az összes barátom. Akikkel tudok feszengés nélkül együtt lenni, azok hozzám hasonló módon a két fizetés között húzzák ki több-kevesebb sikerrel. Nincsenek nagyobb tartalékaik, inkább hitelből rendelkeznek ingatlannal és kicsi az esélyük az elnöki tanácsadói, de még az igazgatói székekhez is. A cég sikere érdekében egyébként ezeket az "élhetetlen" barátaimat kellene felhívnom, beszerveznem, de legalább a szekta munkafüzetébe beírni a címüket, telefonszámukat. Mert ágyútölteléknek, fogyasztónak még jól jönnek. Egyszerű ajánlat: áldozzam fel a kapcsolataimat egy halvány reménnyel kecsegtető üzleti vállalkozás sikeréért, ahol majd kedvezményesen vásárolhatok fogkrémet, testápoló, és mindent gyógyító, kurva hasznos cuccokat. Egyenesen dobozszámra, mert így jobban megéri.
[Hányingerem van ettől, forog velem a világ.]
Aztán abban a hálóban ahol mozgok, újabb hajléktalan ember mutatja meg magát: a gondjait, az álmait, a félelmeit és vágyait. Hogy a következő bevételéig megmaradt 100 forintot okosan kell elköltenie; már tudja is a város melyik pontján kap érte TÖBB KENYERET. A szívem szakad meg ettől a mondattól. És helyrekerül az arányérzékem. A harácsolási vágy iszonyatától eljutok az éppen elég békéjéhez. Ami nem a maga hasznára akar beszervezni és felfalni fizikai és szociális valómmal együtt, hanem tud megnyílni, ajándékozóvá válni a maga szűkös keretei között.
Nem az a gazdag, aki sok kinccsel rendelkezik, hanem az, aki sokat tud adni. Ez a sok nem mérhető szokásos műszerparkunk egyik darabjával sem. Keresztények a szegény asszony két fillérjével szokták szemléltetni az arányait.
Most először azért nem törlök egy névjegyet a telefonomból, hogy biztosan ne vegyem fel a hívását. Új tapasztalat, nagyon furcsa. Valóban meg kell válogatnom a barátaimat, mert a názáreti rabbi szavaival élve, aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. A disznóhús pedig egészségtelen, kedves barátaim.
Régebben barátnak mondtam volna, az események fényében inkább félreismerős, aki mobilon felhív. Már lassan években mérhető a találkozásaink gyakorisága, az intenzív és érdekes beszélgetések sűrűsége. Távol estünk, vagy hagytuk, hogy távolság épüljön közénk - egyre megy. Mondja, hogy saját vállalkozásba kezdett és ismerve a képességeimet, arra gondolt: dolgozhatnánk együtt. A tréneri tapasztalataimat, kommunikációs képességeimet jól hasznosíthatnám és másodállásként is működhetne, nem feladva a biztonságomat. Találkozzunk személyesen, és elmondja a részleteket. Megemlített még egy személyt, aki az üzlettársa; szeretne bemutatni neki.
Ennek érdekében szinte az egész hetemet átszerveztem. Előre hoztam az edzés napját, korábbi órákra más barátaimat, a masszőr halasztva, stb. Bár azon a napon délelőtt lesz egy komoly vizsgám is, csütörtök lesz a találkozásunk napja. Délutánra azt is megtudom, hogy nem egyedül vagyok hivatalos és egy előadásra szólt a szíves meghívás. Kisebb csalódás: szóval mégsem annyira az egyéni tehetségemről beszélünk. Ami az autóból kiszállva fogadott, azt nevezném inkább pofonnak. Egy termékbemutatóra jöttünk valójában, ahol fél-lelkes, és nagyon lelkesnek látszani akaró személyek hadarták az élet tuti tippjeit.
-- Akarsz 7 számjegyű fizetést, könnyen?
-- Szeretnél inkább a parkban napozni, a jelenlegi hajtás helyett? (Tízszer ennyi pénzért!)
-- TÖRŐDSZ TE EGYÉBKÉNT ELEGET ÖNMAGADDAL?
Az élet minősége természetesen csak és kizárólag a megkeresett pénzösszeg mennyiségével volt mérhető. Akinek nincsenek befolyásos és gazdag barátai, az megérdemli a sorsát. Ha nagyra akarsz törni, tanulj a gazdagoktól és utánozd őket. Annyira nyers és durván primitív volt ez a nyomulás, hogy a végén a technikák megfigyelésével szórakoztattam magam, a tartalom alulmúlta az igényeimet. A prezentáció harsány volt és alacsony színvonalú. Ami leginkább zavart, az a tény, hogy az ismerősömnek egyáltalán eszébe jutott elhívni erre a piacra! Ha így ismer, akkor nincs miről beszélgetnünk... Vajon volt-e értelme a korábbiaknak?
Szegény vagy középosztálybeli az összes barátom. Akikkel tudok feszengés nélkül együtt lenni, azok hozzám hasonló módon a két fizetés között húzzák ki több-kevesebb sikerrel. Nincsenek nagyobb tartalékaik, inkább hitelből rendelkeznek ingatlannal és kicsi az esélyük az elnöki tanácsadói, de még az igazgatói székekhez is. A cég sikere érdekében egyébként ezeket az "élhetetlen" barátaimat kellene felhívnom, beszerveznem, de legalább a szekta munkafüzetébe beírni a címüket, telefonszámukat. Mert ágyútölteléknek, fogyasztónak még jól jönnek. Egyszerű ajánlat: áldozzam fel a kapcsolataimat egy halvány reménnyel kecsegtető üzleti vállalkozás sikeréért, ahol majd kedvezményesen vásárolhatok fogkrémet, testápoló, és mindent gyógyító, kurva hasznos cuccokat. Egyenesen dobozszámra, mert így jobban megéri.
[Hányingerem van ettől, forog velem a világ.]
Aztán abban a hálóban ahol mozgok, újabb hajléktalan ember mutatja meg magát: a gondjait, az álmait, a félelmeit és vágyait. Hogy a következő bevételéig megmaradt 100 forintot okosan kell elköltenie; már tudja is a város melyik pontján kap érte TÖBB KENYERET. A szívem szakad meg ettől a mondattól. És helyrekerül az arányérzékem. A harácsolási vágy iszonyatától eljutok az éppen elég békéjéhez. Ami nem a maga hasznára akar beszervezni és felfalni fizikai és szociális valómmal együtt, hanem tud megnyílni, ajándékozóvá válni a maga szűkös keretei között.
Nem az a gazdag, aki sok kinccsel rendelkezik, hanem az, aki sokat tud adni. Ez a sok nem mérhető szokásos műszerparkunk egyik darabjával sem. Keresztények a szegény asszony két fillérjével szokták szemléltetni az arányait.
Most először azért nem törlök egy névjegyet a telefonomból, hogy biztosan ne vegyem fel a hívását. Új tapasztalat, nagyon furcsa. Valóban meg kell válogatnom a barátaimat, mert a názáreti rabbi szavaival élve, aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. A disznóhús pedig egészségtelen, kedves barátaim.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)