2013. október 27., vasárnap

Áprily Lajos: A csavargó a halálra gondol

Uram, a tél bevert a templomodba. Álltam vaspántos portádon belül s ámulva néztem botra-font kezemre sugárban omló fényességedet. Térdelt a nép, én álltam egyedül, úgy hallgattam, amit beszélt papod: „Ez világot szívedben megutáljad és úgy menj ki belőle meztelen –” Uram, te ezt így nem akarhatod. Tudom, hogy földed nagy területéből egyetlen barlangod jutott nekem, s megreng az is, ha viharod zenéje végigrobajlik fenn a tölgyeken. De ha tavaszod jő, enyém az erdő, és jó hozzám az erdő: ennem ad, rigószavaddal kelt a kora-reggel s odvamba surran este sűnfiad. Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel új őszig minden gondot eltemet: mezítláb járom harmatos meződet s verőfényed füröszti mellemet. S ha kóborolni küld a nyugtalanság s nótázva fut mellettem patakod, kurjantással köszöntöm kék lakásod, s fütyörészem s Uram, te hallgatod. Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel, otthon-kínáló tűz nem int felém, de mondd, volt-e valaha szép világod valakié úgy, ahogy az enyém? Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat egy rándítással elhullathatom, saruim szíja sem marad velem. Uram, utálni nem tudom világod, de indulhatok, amikor kivánod, igéd szerint: egészen meztelen.

2013. október 15., kedd

Az ismeretlen Szentről

A következő három történetben van egy közös szál: ahhoz, hogy a valóságos Szenttel találkozzanak, szakítani szükséges a látszólagos (és gyakran intézményesített) szenttel. 1. Ábrahám kivonulása a biztonságból A zsidó-keresztény hagyomány minden zarándok ősének tekinti Ábrahámot, aki Jahve parancsára útnak indult a mezopotámiai Úr városából. Ez a hang szolgáinak és nyájainak biztonságos köréből szóltja ki az ősatyát az ismeretlenbe. Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak: „Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! […] Elindult tehát Ábrám, ahogy az Úr megparancsolta neki…” (Ter 12,1-4) „A hagyományos társadalmak egyik jellegzetessége a számukra magától értetődő ellentét az általuk lakott terület és az azt körülvevő ismeretlen és meghatározatlan tér között. A terület, amelyen élnek […] a kozmosz; a többi már nem kozmosz, hanem egyfajta »másik világ«, idegen, kaotikus tér, amelyben kísértetek, démonok és »idegenek« […] lakoznak.” (Mircea Eliade: A szent és a profán) Ábrahám korában a közel-keleti városállamok úgy épültek, hogy a középpontjukban helyezték el a kultikus funkciót betöltő szentélyt. Úr városa különösen jól szervezett volt, városfallal védve. Ábrahám gazdag, berendezett életének ez a templom volt a lelki centruma, mint egy mitikus köldökzsinór kötötte össze őt és az életét az égi világgal. Amikor egy hang kiszólítja innen (házából és rokonsága közelségéből), akkor szakítania kellett az addig gyakorolt vallási tradícióval is. Az áldozatbemutatással, ami eddig a szent megtapasztalásának bevett ösvénye volt a számára. Ábrahám kilépett ebből a szentnek tartott közegből az ismeretlenbe, ahol (reménye szerint) valami nagyobb valósággal volt dolga. 2. Isten Fia a városkapukon kívül Jézus a jeruzsálemi szentélyen (a városfalakon) kívül szenvedett vértanúhalált. A zsidó származású keresztényeknek (kb. Kr.u. 85-95-ben) írt teológiai értekezés ilyen formán magyarázza e tényt: Van oltárunk, amelyről nem ehetnek azok, akik a sátornak szolgálnak. Mert amelyik állat vérét a főpap a bűnért a szentélybe viszi, annak testét a táboron kívül égetik el [Lev 16,27]. Ezért Jézus is, hogy a saját vére által megszentelje a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívülre, s hordozzuk az ő gyalázatát. Hiszen nincs itt maradandó városunk: az eljövendőt keressük. (Zsid 13,10-14) A prózai valóság az, hogy a korbeli (hivatalos) judaizmus – igaz, hogy részben politikai számításból – ne tudott mit kezdeni a reform-prófétával. A megvetettek között, profán helyen ontotta vérét. Mint visszautasított, meg nem értett tanító szentelte meg a világot. Jézusnak hátat kellett fordítania az eredeti vallási közösségének – pontosabban: a zsidóság korabeli vallási grémiumának – ahhoz, hogy az élő Isten tanúja legyen itt a földön. Mikor közeledett és meglátta a várost [Jeruzsálemet], megsiratta, s így szólt: „Bárcsak te is felismernéd, legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál! Most azonban el van rejtve a szemed elől. (Lk 19,42) Jeruzsálem, Jeruzsálem! Te megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, de te nem akartad. (Lk 13,34) A keresztény interpretáció szerint Jézus Krisztus kereszthalála megszűntette a szent és profán vallási kettősségét. Az Istenember világba való testesülésével és megváltói művével a Szentháromság valóságába vezette el a teremtést. Ennek az aktusnak jelképe az, hogy a jeruzsálemi szentély kárpitja, mely a frigyládán trónoló Jahve és a világot megjelenítő liturgikus rész között függött, a tetejétől az aljáig kettéhasadt (Mt 27,51). A szenttel együtt (aki ’kadós’, azaz egészen más) a végidő is berobbant az emberiség történelmébe, ami megszűnt profán kronológia lenni: üdvtörténetté módosult. 3. Megküzdve Krisztus egyházával, Krisztus testéért – a jezsuita álom A Jezsuita állam 1609-től 1768-ig főként a mai Paraguay területén álló rendi birtok volt. Az első jezsuiták Dél-Amerikába való érkezésük után rövidesen megkezdték hittérítő munkájukat: letelepítették az addig nomád életmódot folytató guaraníkat, hogy megakadályozzák rabszolgasorba vetésüket. A spanyol királytól teljes felhatalmazást kaptak a térítésre és kolóniák alapítására. A szerzetesek nemcsak megkeresztelték az indiánokat, hanem egy teljesen új életformára tanították őket. Az általuk kialakított termelői közösségeket nevezték redukciónak. A missziókban az indiánok szigorú fegyelemben éltek, naponta nyolc órát dolgoztak. Minden a közösség tulajdonában volt, a házak és a földek, s a javakat a végzett munka arányában osztották el. Vezetőiket maguk választották, jogaikat és kötelességeiket törvénykönyv szabályozta. Az éppen csak megalakult redukciókat súlyos veszély fenyegette: a portugál rabszolga-kereskedők rendszeres támadása. A védtelen indiánokat elhajtották, ellenállás esetén a misszionáriusokat megölték. A missziók helyzete már tarthatatlan volt, százezer indiánból mindössze 12 ezer maradt a redukciókban. Így a belsőbb területekre települtek. Amikor IV. Fülöp spanyol király fegyvervásárlási engedélyt adott a jezsuitáknak, véget ért a missziók zaklatott időszaka, gyors fejlődésnek indultak. Már nem csak önellátásra termeltek, hanem a piacra is. Volt pénzük templomok építésére, kórházak, iskolák fenntartására. A földesurak féltékenysége, amellyel a redukciók működését figyelték, végül zendüléshez vezetett. Az európai jezsuitaellenes hangulat nyomán III. Károly kitiltotta a jezsuitákat az összes spanyol fennhatóság alatt álló területről. A telepek a ferencesek vezetése alá kerültek, akikből hiányzott a megfelelő tapasztalat és szervezőkészség, így lassan elnéptelenedtek, az indiánok nagy részét rabszolgavadászok fogták el. Az épületeket lerombolták, köveiket elhordták, a helyüket pedig visszafoglalta az őserdő. Következtetések Dosztojevszkij szerint „soha, sehol nem volt semmi elviselhetetlenebb az emberi közösség számára, mint a szabadság.” Hans Küng gondolatkísérlete, hogy vajon nem kapná-e Jézus valóban ugyanazt a választ – amennyiben megjelenne a Szent Péter bazilikában a pápa által pontifikált misén –, mint amit az őt letartóztató főinkvizítor szájába adott az orosz író: „Miért jöttél hát, hogy zavarj bennünket? Kijavítottuk, amit okoztál, s a csodára, a titokra és a tekintélyre építettük. Az emberek pedig örültek, hogy ismét nyájként vezetjük őket, s végre megszabadítjuk szívüket ettől a rettenetes ajándéktól, amely oly sok kínlódást okozott nekik.” Minden ember „jövevény és zarándok” (vö. 1Pét 2,11) e világban. Ábrahám, a Názáreti Jézus, a paraguayi jezsuiták és számtalan követőjük közös jellemzője az (a vitathatatlan specialitásaik fenntartásával), hogy a maguk történelmi adottságai és vérmérsékletük szerint szemben úsztak az árral. Szemben a többségi véleménnyel; szemben a hivatalos (és a csalatkozhatatlanság bűvkörében tetszelgő) útmutatással. Vállalták az üldöztetéseket is, hogy találkozhassanak azzal, aki egészen MÁS, aki hétköznapi fogalmainkkal és tapasztalatainkkal nem fogható be. Mert a hivatalosan szentté nyilvánított, vagy a tömegek által szentként tisztelt nem fedi egyértelműen és igazolható módon a hiteles Szentség valóságát.
Fogoly – szólt a Fő Inkvizítor –, azzal vádolják, hogy arra bátorítja a népet, szegjék meg a törvényeket, tradíciókat, és szakítsanak szent vallásunk szokásaival. Beismeri bűnösségét? – Be, uram. – Továbbá, hogy keresi az eretnekek, prostituáltak, nyilvános bűnösök, a zsaroló vámosok, a nemzetünk gyarmatosítóinak, egyszóval a kiközösítetteknek a társaságát. Beismeri? – Be, uram. – És azzal, hogy nyilvánosan kritizálja és elítéli azokat, akiket Isten templomában tekintéllyel ruháztak fel. Beismeri? – Be, uram. – Végül pedig azzal, hogy átdolgozza, kijavítja és megkérdőjelezi hitünk szent tanait. Beismeri? – Be, uram. – Fogoly, mi a neve? – Jézus Krisztus, uram. (Anthony de Mello: Szárnyalás)


Megosztás