Ez a bejegyzés egy, "a sebezhetőségről" szóló előadás összefoglalása.
A kapcsolat miatt vagyunk itt. A kapcsolat ad értelmet és jelentést az életünknek. Az ember így van kitalálva biológiailag.
Ha a szeretetről kérdezem az embereket, az összetört szívekről beszélnek. Ha a valahová tartozásról érdeklődöm, legfájdalmasabb tapasztalatukról, a kiközösítésről beszélnek. És ha a kapcsolatról kérdeztem az embereket, a történetek annak hiányáról szóltak. Így hát elég gyorsan beleütköztem valamibe, ami megoldotta a kapcsolat rejtélyét. Kiderült, hogy nem más, mint a szégyen.
A szégyen nem más, mint félelem, hogy a kapcsolat megszűnik. Van bennem valami, ami, ha mások tudják vagy látják, érdemtelenné tesz a kapcsolatra? Ami elmondható róla még, hogy univerzális, mindannyiunkban megvan. Csak azok nem tapasztalják meg a szégyent, akik nem képesek empátiára vagy emberi kapcsolatra. A szégyen mögött pedig nem más van, mint a "nem vagyok elég jó, nem vagyok megfelelő, nem vagyok elég vékony, nem vagyok elég gazdag, elég szép, elég okos, elég jó pozícióban". Emögött pedig nem más van, mint a sebezhetőség kínzó érzése, hogy ahhoz, hogy létrejöjjön kapcsolat, engednünk kell, hogy lássanak minket igazán.
Nagyon nem szeretem, hogy sebezhető vagyok.
Vettem az embereket, akiket megkérdeztem, és beosztottam őket két csoportba. Az egyikbe azokat, akik értékesnek gondolják magukat, akiknek az az érzése, hogy szeretik őket és tartoznak valahová; a másik csoportba meg azokat, akik mindezért csak küzdenek, akiknek sokszor kérdéses, hogy egyáltalán elegek-e.
Egyetlen változó választja el azokat, akik egyértelműen úgy vélik, hogy szeretik őket, és tartoznak valahová, azoktól, akik csak küzdöttek ugyanezért. Ez pedig az, hogy azok, akik szeretettel és valakihez tartozással telinek élik meg a világot, hiszik, hogy érdemesek a szeretetre és a valakihez tartozásra. Ennyi. Hiszik, hogy érdemesek rá. Számomra azt volt a legnehezebb megérteni, hogy az nem enged minket kapcsolatot teremteni, hogy félünk attól, hogy nem érdemeljük meg a kapcsolatot.
A teljes szívvel élő emberek abban a meggyőződésben vannak, hogy érdemesek.
(1) Az volt a közös bennük, hogy volt bennük bátorság. Ezeknek az embereknek tehát volt bátorságuk, vagy másképp fogalmazva, volt merszük tökéletlennek lenni. (2) Együtt mertek érezni előbb magukkal, és aztán másokkal is. (3) Volt kapcsolatuk, és - ami a legnehezebb - hitelességük eredményeképpen képesek voltak lemondani arról, hogy milyennek kellene lenniük, azért, hogy önmaguk lehessenek. Mert a kapcsolatokhoz ez elengedhetetlen.
Volt még egy közös tulajdonságuk: teljes mértékben elfogadták, hogy sérülhetnek is. Mert hitük szerint éppen ami sebezhetővé tette őket, az tette őket széppé. Nem állították, hogy a sebezhetőség kényelmes dolog, de azt sem, hogy kínzó tapasztalat. Csak azt mondták, hogy szükséges. Arról beszéltek, hogy késznek kell lennünk arra, hogy először mondjuk ki, hogy "szeretlek". Késznek arra, hogy megtegyünk valamit, noha nincs garancia. Késznek arra, hogy nyugodtak maradjunk, amíg várjuk, hogy az orvos visszahívjon minket a szűrővizsgálat után. Ezek az emberek hajlandóak energiát fektetni egy-egy kapcsolatba, ami lehet, hogy sikerül, de az is lehet, hogy nem. És úgy vélték, hogy ez nagyon fontos.
Küszködöm. Tudom, hogy a sebezhetőség van valójában a szégyen és a félelem mélyén, és az érdemességért folytatott harc mélyén is, de ugyanakkor úgy tűnik, a sebezhetőség a gyökere az örömnek, a kreativitásnak, a valahová tartozásnak és a szeretetnek is. Vannak olyan emberek, akik ha felismerik, hogy a sebezhetőség és a gyengédség fontos dolgok, feladják a játszmájukat, és átadják magukat ennek a felismerésnek.
Eltompítjuk a sebezhetőségünket amikor pl. visszahívásra várunk. (Vicces volt: egyszer kiírtam a Twitterre és a Facebookra, hogy "Hogyan határoznák meg a sebezhetőséget mint olyat? Mikor érzik magukat sebezhetőnek?" Másfél óra alatt érkezett kb. 150 válasz.)
- Amikor meg kellene kérnem a férjemet, hogy segítsen, mert beteg vagyok, és friss házasok vagyunk.
- Amikor szerelmeskedni szeretnék a férjemmel; amikor szerelmeskedni szeretnék a feleségemmel.
- Amikor elutasítanak. Amikor el szeretnék hívni valakit valahová.
- Amikor várom, hogy az orvos visszahívjon.
- Amikor kirúgnak, vagy éppen amikor ki kell rúgni valakit...
Sebezhető világban élünk. Az egyik módja annak, hogy kezelni tudjuk a dolgokat, hogy eltompítjuk a sebezhetőséget.
Nem lehet megválogatni, mely érzelmeinket tompítjuk el. Nem lehet azt mondani, ez itt a rossz része. Itt van a sebezhetőség, a gyász, a szégyen, a félelem és a csalódás: na ezeket nem szeretném érezni. Akkor kérnék szépen egy pár sört és egy diós-banános muffint...
Nem lehet a kemény érzéseket eltompítani, csak ha az érzelmi életünket, az érzelmeinket is eltompítjuk. Nem lehet szelektíve tompítani. Úgyhogy ha eltompítjuk a rosszakat, eltompul az öröm érzése is, a hálateltség érzése is és a boldogságérzetünk is. És akkor persze rosszul érezzük majd magunkat, és keresünk majd valami célt, értelmet, és majd megint sebezhetőnek érezzük magunkat, és akkor majd megiszunk pár sört, és megeszünk egy diós-banános muffint...
Az egyik dolog, amin szerintem megéri elgondolkoznunk, hogy miért és hogyan tompítunk. Nem is kell, hogy szenvedélybetegséggé fajuljon; másképp is lehet: például azzal, hogy a bizonytalan dolgokat biztosnak látjuk. A vallásból, ami régen a misztériumba és hitbe vetett nagy bizalom volt, már bizonyosságok állítása lett. "Nekem van igazam, neked meg nincs. Pofa be!" Erről van szó: csak bizonyosságok. Minél jobban félünk, annál sebezhetőbbek vagyunk, és minél sebezhetőbbek vagyunk, annál jobban félünk. De így néz ki ma a politika is. Nincsenek már valódi viták. Nincs párbeszéd. Már csak vád van.
Hogyan határozzák meg a szégyent a kutatók? A szégyen... "a fájdalom és a kényelmetlenség levezetésének egy módja." A tökéletesre törekszünk, de a dolgok nem így működnek. És - ami a legveszélyesebb - tökéletest akarunk fabrikálni a gyerekeinkből is! Hadd mondjam el, mi a véleményem a gyerekekről. Bennük van a küszködés, már amikor megérkeznek. És amikor a kezünkben tartjuk ezeket a tökéletes kis gyermekeket, nem az a feladatunk, hogy azt mondjuk: "Nézzétek csak meg, hát nem tökéletes? Az a feladatom, hogy ilyen tökéletes maradjon - hogy ötödikesen bekerüljön a teniszcsapatba, és hetedikesen meg egyből az egyetemre." Nem ez a feladatunk. Hanem az, hogy rájuk nézzünk, és azt mondjuk: "Figyelj csak... Tökéletlen vagy, és küszködnöd kell majd - de érdemes vagy a szeretetre és a valakihez tartozásra." Ez a feladatunk. Mutassatok nekem egy így felnevelt generációt, és egyből vége lesz a ma ismert gondoknak.
Úgy teszünk, mintha az, amit teszünk, nem lenne hatással az emberekre. Ezt tesszük a személyes életünkben. Ezt tesszük a céges életben - legyen az leépítés, olajválság, termékvisszahívás - úgy teszünk, mintha az, amit teszünk, nem lenne óriási hatással más emberekre. Én azt üzenem a cégeknek: nem most jöttünk le a falvédőről! Legyetek autentikusak, mondjátok meg a valós okot, és tegyétek hozzá, hogy "Bocsánat. Rendbe hozzuk."
Ahhoz, hogy látszódjunk, hogy mélyen, igazán lássanak minket, hogy sebezhetőnek lássanak; ahhoz, hogy teljes szívünkkel szeretni tudjunk, noha nincs semmi garancia, hogy a hála és az öröm érzéseit megélhessük, a félelem közepette, amikor elcsodálkozunk: "Szerethetlek-e ennyire egyáltalán? Hihetek-e mindebben ennyire szenvedélyesen? Lehetek-e ennyire határozott mindezzel kapcsolatban?" Ahhoz, hogy meg tudjunk állni, és ahelyett, hogy túldramatizálnánk, hogy mi minden rossz történhet, inkább azt mondjuk, hogy "Annyira hálás vagyok: mert
sebezhetőnek érezni magam annyi, mint élni."
És az utolsó dolog, ami talán a legfontosabb: hogy el tudjuk hinni, hogy elegendőek vagyunk. Mert ha abból indulunk ki, hogy "Elegendő vagyok", akkor már nem kiabálunk, hanem elkezdünk figyelni, kedvesebbek és gyöngédebbek leszünk a körülöttünk lévőkhöz, és egyben kedvesebbek és gyöngédebbek leszünk önmagunkhoz is.
Megosztás
