2013. február 21., csütörtök

Találkozások öt lépésben

(1) Kopogtatnak az ajtómon. Első lépésként leteszem a kezemből, amivel éppen foglalkoztam, hogy szabaddá váljak észlelni azt az újat, ami közelít hozzám. Lehet úgy is élni, hogy nem találkozok magammal és idegenekkel sem: párhuzamos monológokkal ütjük agyon az időt, látszólagos kapcsolatokba ringatózva. Tudatosítom a testem, hogy itt vagyok, éppen azon a helyén az univerzumnak, ahol valaki más velem egy időben áthalad. Van egy közös történetünk, ami most veszi kezdetét. Ezt az intenzív jelenlétet úgy tudom megőrizni, hogy figyelek a másik csendjére, amiből kilép elém. Én is az vagyok igazán, aminek a hallgatás idején mutatkozom. A beszéd lehet menekülés a magammal való szembesülés elől. Engedem, hogy úgy lássam az engem körülvevő világot, amint van: nem akarok hasznot húzni belőle. (2) Belép hozzám valaki. Elvárásokkal vagy előítélettel közeledem-e hozzá? Be akarom sorolni őt is az eddigi tapasztalataim közé… be akarom fogni a saját céljaim szolgálatába… Látni és nem ítélkezni szeretnék. Vajon mi ragad el ettől a tiszta észleléstől? Bármi is történjen, nem háborodok fel azon, hogy felháborodtam, nem félek attól, hogy félek… A társam más, nem az én tükörképem; ezt a különbözőséget elfogadva és érzelmileg is átölelve találkozhatunk egyMÁSsal. Nem fenyeget az a tény, hogy ő eltérően él, gondolkozik, érez, mert én is más vagyok, mint ami lenni szeretnék (mint amivé válhatok a jövőben). A TE által tudom csak kimondani, hogy ÉN vagyok (Martin Buber). (3) Felelősséget vállalok (elköteleződöm). A kapcsolat (a beszélgetés is) játék: könnyed komolysággal végzett művészet. Görcsös kötelességteljesítés helyett játékos belefeledkezés; mint papírcsónak tánca a patak vizén. Adunk egymásnak időt, ingyenesen. Az apró „nem”-ek kimondása egy érett igen előtt készíti az utat. Nem a tagadás, hanem a felelős tervezés és az erőim beosztása jellemez. Úgy tudok valamit nem vállalni, hogy a találkozásban megélt közösség élő maradjon. Két vészkijárat: az önsajnálat és az érzéketlenség páncélja. Ezek hatására vagy kimenekülök az intimitásból vagy lehúznak az érzelmeim, mert a kapcsolat okozta sebekkel vagyok elfoglalva. Kész vagyok akár kínos érzelmeket is közel engedni magamhoz és együtt lenni velük. Nem akarok belegabalyodni, csak annyiban megyek a mélyére, hogy tisztábban lássak. Minden háború a másik el nem fogadásával indul, a fegyverek „csak” szimbolizálják ezt a búvópatakként a mélyben rejtőző igazságot. (4) A megbocsátás folyamatában élek. Valamit elszenvedni, nem jelent szükségszerűen szőnyeg alá söprést, áldozati pozíciót, veszteséget. Az elfogadás és a megbékélés előszobája, ha beépítem a napi gyakorlatomba azt a felfedezést, hogy a másik is megbocsát nekem, fel tudja dolgozni az általam okozott sebeket. Így az egymás mellett élésből el tudunk jutni az egyMÁSért, egyMÁSban létezés szintjére. Mindannyian végtelen gazdagságot hordozunk, ennek megnyitása a többiek felé valóságos csoda. A feltétel nélküli kapcsolat kiengesztelődött viszonyokat feltételez mind a két oldalon. Túl minden csalódáson és kezdeti elképzeléseink gyászán, egy érett életszövetség épül velünk, a barátság maradandó alapjára. A hűség magát indokolja, nem szorul külső igazolásra. Ez a kapcsolat sem felhőtlen, de már nincs kiszolgáltatva a nehéz időkben. (5) A búcsúzásban a teremtés lehetőségét látom. Sokan azért nem mernek találkozni, hogy egyszer nehogy vége legyen ennek a felemelő szépségnek. Tömören szólva: nem mernek élni, hogy nehogy meg kelljen halniuk. A búcsú minden esetben felkínálja a számvetés lehetőségét; rádöbbenhetünk, hogy mi minden történt velünk az együtt töltött idő alatt. Ráébredhetek, hogy az élete bennem is folytatódik, mint ahogy ő is magával visz engem örökre. Így sokszorozzuk magunkat, más szinten élünk tovább. Az elválás az újabb találkozások feltétele, a teremtésünk folyamatosan zajlik, amiben aktív szereplők vagyunk, nem működik a bevonásunk nélkül. Egy feltétel és elvárások nélküli szeretet akar kimunkálódni bennünk, ami túl van az érzéki jón és rosszon.

Megosztás

2013. február 3., vasárnap

A hang születéséről

Ha igazán tudnánk imádni Istent, a nagy folyók szelíd nyugalmával haladnánk át a világon… (Assisi szent Ferenc)
Valaki, az örök élet reménytelen titkát feladva, a hosszú élet lehetőségén rágódott, amikor hallott Ikaria szigetéről. Nincs benne semmi különös, mégis maga a csoda. Nagyon sok, száz évnél idősebb ember él ott. Ennek a rendszeres rendszertelenség lehet az oka, az Ikarián élőknek ugyanis nincs órájuk, akkor kelnek és fekszenek, amikor akarnak. Az ott lakók rendesen dolgoznak, koránt sem lusták, de ezt akkor teszik, amikor nekik tetszik. Ahogy ma fogalmazunk: stressz nélkül élnek. Nem nézik ötpercenként az órájukat, mint mi, hogy éppen hol kellene lenniük. A csendről beszélni éppúgy perverz vállalkozásnak tűnik, mint az ürességtől kongó templom kis közösségét azzal traktálni, hogy milyen sokan kerülik az Isten-házát. Csak a megközelítés módjáról szólhatunk, arról a személyes rétegről, hogy nekünk mit adott vagy tőlünk milyen gubancokat vett el a hallgatással töltött idő. „A szeretet csodáját – mondja Pilinszky –, ha bekövetkezik, némaság kell, hogy óvja-takarja. Azzal birtokoljuk, hogy nem érünk hozzá egy újjal sem.” Ahhoz, hogy ezt az óceánt megtapasztaljuk, át kell törnünk az álmosság és unalom falait, amik elválasztanak a valódi élet frissességétől. A világ zaja eltompul, mint amikor valaki a víz színe alá bukik. A felfedezésre váró, nyüzsgő univerzum azonban feledteti a korábbi színfalak emlékét. Minden lelassul, könnyűvé válik és nyugalmi helyzetében szemlélhető. A külső események nem sürgetnek a továbblépésre, jó csak úgy itt maradni és megélni a létezés örömét, ingyenességét. Aki a kisujjával érinti a felszínt, annak is van egy egyéni élménye erről az irdatlan víztömegről. És számára ez lesz a teljesség is. A környező világ túlontúl zajos és bonyolult marad a számára, és ez fogva tartja a tekintetét, a hallását, egész lényét. Ebből a szempontból mindegy, hogy egy kismadár lába apró zsineggel vagy súlyos láncokkal van megkötözve; a végeredmény azonos: nem tud elrugaszkodni, szabadon szárnyalni. A tengerben az is jó még, hogy ki-be járható. A mi döntésünk, hogy meddig ereszkedünk bele, és mikor szállunk ki a partra pihenni. A meditáció – ha komolyan vesszük a belső szabályait – az egyik legfárasztóbb szellemi tevékenység, amivel eddigi életem során dolgom volt. Visszatalálni a saját fókuszomba (és hűségesen ott maradni) szinte a lehetetlenséggel határos vállalkozás. A várakozás során nyugtalan, sőt menekülésre késztető gondolatok jöhetnek: tehetetlenséget, bizonytalanságot élhetünk meg önmagunkkal kapcsolatban. Máskor az unalom, az üresség érzése gyötör. A jövőtől való félelem, a múlt fárasztó emlékei és árnyai mind-mind megviselik a kitartó figyelmünket. Van-e értelme, eredménye ennek az egésznek? Mások mit szólnak hozzá? Mi lesz, ha elveszítem magam, az életem irányításának képességét? A találkozás ebből a szemlélésből kilépve lesz igazán örömszerző számunkra – ekkor meglátjuk a másikat, halljuk és értjük az ő csendjét. A maguk mélységében észlelem a saját vágyaimat és ár(ék)aminat, le tudom fordítani a saját magam és a társam hangzavarát valódi igényeinkre. Érzékennyé válunk egymás gazdagságának a megtapasztalásához. A csend a mindenség szívdobbanásait összekötő szál, egy pillanatnyi kiváltságos hely a teremtésre.
A hallgatás egészen más, mint az elfeledkezés és hidegség; a hallgatásban szeretünk a legizzóbban. A lárma és a szavak gyakran kioltják a belső tüzet. (Charles de Foucauld)
Mint ahogyan szünet nélkül nincs zene, ezek az apró megállások is szükségesek a haladásunkhoz. Engedem történni a világot, hagyom, hogy hasson rám. Mint Illés próféta, aki az enyhe szellő susogásában hallotta meg Isten hangját.
S lám, az Úr elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a szélviharban. A szélvésznek földrengés lépett a nyomába, de az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte... [Amikor Illés már remélni sem merte – az enyhe szellő susogásában megszólalt az Isten.] (1Kir 19,11b–13)
Isten az ellentétek egybeesése (N. Cusanus) – ami állandó benne, éppen az változik és fordítva. Ami kiszámítható, az talányos; és van, ami titokszerűségében mégis közel jön hozzánk. Ugyanez eljátszható az egyszerű és összetett, a barátságos és idegen, a fennkölt és prózai párosokkal egyaránt. A hallgatás beszédesebb lehet minden szónál. Popper Péter mondta egy alkalommal, hogy ha ő lenne a Sátán, semmi mást nem tenne, mint napról-napra egy kicsit gyorsítana a világon. Ezt hallva többen felkiáltanak, hogy hiszen éppen ez történik… Az árral szemben kell úsznia annak, aki abban keresi a megoldást, hogy lelassítja az életét. Mert a kultúránk egyre jövedelmezőbb, takarékosabb, gyorsabb és sokoldalúbb akar lenni, minél előbb. Aki csak úgy van, nem termel, nem hoz létre kimutatható értéket – gondolják. A csend ezzel szemben visszavisz önmagadhoz, arra a belső szilárd pontra, ahonnan szemlélheted és újraszőheted az életed „elvarratlan” szálait. Egyszerűen, mint az országút, ami mindenkihez elvezet. Ingyen, mint a válogatás nélkül, bárkit átölelő levegő, tápláló kenyér és megnevettető bor.

Megosztás

Hello D.!

Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra. (Charles Darwin)

Megosztás