2013. december 28., szombat

Templomosok és zarándokok

A templomos lovagrend (latinul milites templi) az egyik leghíresebb keresztény harcos szerzetesrend volt. 1118-ban, keresztes lovagokból szerveződött, akik életüket a Szentföld zarándokai védelmének szentelték. A lovagokat II. Balduin jeruzsálemi király vette pártfogásába, aki Jeruzsálemben, az egykori Salamon-templom egy szárnyát adományozta nekik. Lakhelyük után nevezték őket a Templom lovagjainak, vagy egyszerűbben templomos lovagoknak: Fratres Militiae Templi. Clairvaux-i Bernát 1132 és 1135 között megalkotta a rend szellemi programját összefoglaló, Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae (A templomos lovagokhoz: az új lovagság dicsérete) című írását. A pápa kivette a rendet a püspökök joghatósága alól, felmentette őket a birtokaik után járó egyházi tized fizetése alól, és engedélyezte számukra templomok építését, káplánok választását. Ehhez hasonló kiváltságokat ekkoriban csak a ciszterci rend élvezett, illetve később a magyarországi pálosok. Egy pápai bulla a templomosokat a püspökök kegyelmi jogával ruházza fel; birtokaik minden üldözött számára menedéket jelenthettek. Kasztília és León együttesét 24 körzet alkotta – az ide tartozó erődök és keresztes várak a Santiago de Compostelai zarándokút vonalán sorakoztak.
Az utak összekötötték a keresztes várakat, ahol az utazó bármikor megpihenhetett; egyszerre nyújtottak menedékhelyet és vendégfogadót. Ebben a korban a vendégfogadás kötelezettségét szigorú előírások szabályozták. Ha a zarándok elhagyta az északára menedéket nyújtó kolostort, vállalnia kellett az út minden veszélyét. Az egyik legveszélyesebb a törvényen kívüliekből összeverődött rablóbandák támadása volt. A mocsarak, erdők, vadállatok s főleg a paraszti vagy nemesi rablóbandák miatt a középkorban óriási gondot jelentett a közlekedés, a személy és teherszállítás egyaránt. Aki útra kelt az életét vagy legalábbis a magával vitt vagyontárgyakat kockáztatta. Csak az élvezhetett bizonyos fokú védelmet, aki valamiféle hatalomhoz tartozott. A templomosok házai általában elég közel voltak egymáshoz; a keresztes várak többnyire gázlók vagy hidak közelében, illetve az utat megszakító folyó két partján helyezkedtek el. A zarándokmeneteket felfegyverzett lovagok kísérték, e védelmi szolgálatuk még a kereskedők konvojaira is kiterjedt. A nyugati világ embere komoly spirituális jelentőséget tulajdonított a zarándokhelyek védelmének. A Szentföldet, amelyet hite szerint Isten fiának lába érintett és vére öntözött, ahol eltemették, hogy harmadnapra feltámadjon a halálból, mindenáron meg akarta óvni a „hitetlenektől”, akik – így gondolta – megszentségtelenítik azt a jelenlétükkel. Legalább ilyen fontos volt számára az is, hogy a keresztény zarándokok biztonságban jussanak el úti céljukig. A templomos lovagok rendje ideális hely volt a latin egyház tagjai számára, hogy vezekeljenek bűneikért, ezáltal visszakerüljenek Isten szeretetébe, és haláluk után a mennybe jussanak. Szilárdan bíztak abban, hogy az elszenvedett mártírhalál jutalma az azonnali üdvözülés lesz. Az élet abban a korban rövid volt és bizonytalan, a nép széles rétegei számára az örök élet ígérete jelentette az egyetlen támaszt, mely elviselhetővé tette az e világi létezés nyűgeit. Csatában, hősként meghalni és fennmaradni a közösség emlékezetében sokkal vonzóbb volt, mint napestig robotolni, éhezni, majd kimúlni valami ragályos betegségtől.
De nem minden indíték volt ilyen emelkedett. Azokat, akik nem örököltek birtokot és vagyont, az érvényesülés vágya vezette. A rend tagjaként bárki kibontakoztathatta képességeit, és alacsony származása dacára is jelentős hatalomra, befolyásra tehetett szert. A kívülállók szemszögéből a templomosok kényelmes életet éltek: a rend etette és ruházta őket, ami ebben az időben nem volt szokványos a fegyverforgatók körében. Minden bizonnyal akadtak olyanok is, akik csak világot akartak látni, vagy a szent helyekre voltak kíváncsiak. A templomos rend korai szakaszában a testvérek nem fogadtak soraikba olyan személyeket, akiket a keresztény egyház vétkeik miatt kiközösített; a kívülállók azonban úgy ítélték meg, hogy a lovagok képesek „megtéríteni” a bűnöző életmódot folytatókat, és rendre hozzájuk irányították őket. Bernát, a ciszterci rend főapátja, a templomosok egyik legkorábbi patrónusa az 1130-as években feljegyezte, hogy „Hitetlenek, leányrablók, szentségtörők, gyilkosok, esküszegők, házasságtörők és más gonosztevők indultak a szentföldi szaracénok ellen, ami kétszeres áldás: a helybeliek végre megszabadultak tőlük, a Jeruzsálemi Királyság frankjai pedig jó hasznát veszik a segítségüknek.”
Az európai ítélőszékek gyakran küldtek elítélt lovagokat Jeruzsálem védelmének megerősítésére. 1224-ben például maga a pápa (III. Honorius) ajánlott a nagymester figyelmébe egy bizonyos Bertran lovagot, aki egy püspök megöléséért hétéves szolgálattal vezekelt a rendben. A templomosok a pillanatnyi szükségelteknek megfele-lően zsoldosokat is alkalmaztak, és ugyanúgy fizettek nekik, mint bármely munkaadó. Noha a lovagtestvérek vállvetve küzdöttek a keresztesekkel, ők maguk nem voltak azok. A kereszteseket csak ideiglenes eskü kötötte, míg az ájtatos ordók tagjai egész életre elkötelezték magukat. A templomosok az utak kiépítésével s az utak mentén a pihenőhelyek, vendégfogadók, raktárak felállításával a biztonságos árucseréhez szükséges feltételeket akarták megteremteni. Ebben a korban a váltópénz fémből készült, a fém pedig nehéz, nagyobb pénzösszeg szállításához többnyire igavonó állatokra volt szükség. A kockázat csökkentése érdekében birtokaik egész területén bevezették a váltólevél rendszerét; a megbízó a „fémet” letétbe helyezte valamelyik keresztes vár raktárában. A vár könyvelője e letét ellenében kiállított egy váltólevelet, amely egy másik keresztes várban volt érvényesíthető. A bankjuk olyan megbízhatóan működött, hogy egy idő múlva, akinek volt valamilyen megtakarítása az a templomosok felügyeletére bízta azt. Több püspökség is náluk helyezte el a vagyonát. Franciaország királya a rend párizsi szerzetes házában tartotta kincstárát. Mivel a rend könyvelői kiválóan értettek az adók kezeléséhez, a király nemegyszer a rendet bízta meg a királyi adók behajtásával. Pénzbőségük lehetővé tette, hogy kölcsönzéssel is foglalkozzanak. A rendelkezésükre álló összegeket mindig birtokvásárlásra fordították. Ez a területnövekedés rövid időn belül olyan méreteket öltött, hogy Szép Fülöp – alig valamivel a rend letartóztatása előtt – dekrétummal próbálta megakadályozni a további vásárlásokat. 1307. szeptember 14-én IV. Fülöp elrendelte, hogy tartóztassák le a királyság összes templomosát. Egyre növekvő hatalmuk súlyosan fenyegette a fennálló érdekviszonyokat. Végül rágalomhadjáratot indított ellenük és hamis tanúkat keresett eretnekségük és erkölcstelenségük bizonyítására. Ezek a tanúk többnyire a rendből kizárt szerzetesek voltak. A templomosokat kínvallatással akarta rávenni, hogy az ellenük felhozott vádakat beismerjék. 1314. március 18-án Jacques de Molay nagymestert, aki nyilvánosan visszavonta korábbi vallomását, az Ile de la Cité csúcsán, mint eretneket és visszaeső bűnöst, máglyára vetették.

2013. december 22., vasárnap

Három lépés karácsonyra

1. Megbékélés az idővel Burgos és León között a zarándokút egy fennsíkon vezet, ami olyan sima, mint az asztal lapja. Órák telnek el vég nélküli gyaloglással, és a cél nem közelít egy jottányit sem. Ez a Meseta. Könnyen elveszítem az időérzékem. Minden határtalan térré tágul, csak megyek előre, mégis minden egyforma marad. Mintha egy irreálisan lassított világba csöppentem volna. Semmi vagyok ebben a végtelen horizontban. Az idő (a dolgok logikus egymásutánisága) tud hiányozni is. Korábban szinte egyedüli ellenfelemként tartottam számon a múló percek özönét. Korlátoz, fogva tart az órák, napok és évek kérlelhetetlen malma. Közben elvesznek barátságok, kedves szórakozások. A képességeim kibontásának lehetőségeit csak morzsolgatom lyukas kezeim között. Szinte keresztül folyik rajtam az élet, anélkül, hogy komolyan megérintene. Gigantikus ellenféllé dagadt számomra az IDŐ. Egy rablóvá, aki elragadja az életemet, a lehetőségeimet és a szeretteimet. A minap találkoztam egy érdekes megfogalmazással Farkas József, néha református lelkész tollából: az idő nem ellenfél, hanem raktáros. az emlékezés teljességében megőrzi a múltat, amíg az örök jelenné nem sűrűsödik.
2. Testi-lelki bemosakodás Santiagóhoz közeledve növekszik a forgalom, vele karöltve a zaj, a füst és a káosz is. Külön erőfeszítést igényel, ha valaki legalább az utolsó magaslaton, Monte do Gozo hegyén szeretné megélni a beérkezettek örömét és háláját. A zsoltárokban is megjelenik ez képszerűen, amikor a zarándokok megpillantják a szent várost, Jeruzsálemet (Zsolt 122,1–4). A nyugat felé tartó zarándokok szintén énekelve, várakozással telve közelítettek a céljukhoz. Egy jó órával a városba való belépés előtt megmosakodtak, az akkor még kristálytiszta vizű Lavacolla folyóban. A folyó neve drasztikusan kifejező, annyit tesz, mint 'farokmosó' (a lavar, megmosni és a cola, farok szavak összetételéből ered). Ez a rituális mosakodás olyan fontos lehetett, hogy a 12. századból származó zarándokkalauz (Codex Calixtinus) részletes leírást szentel neki. Az apostol(ok) iránt érzett szeretetből – apostoli amore – a zarándokok levették ruháikat, és egész testüket megmosták. A tisztálkodási ceremóniát napjainkban egy kiadós zuhanyzás is tudja helyettesíteni, a természet-közelség elvesztése és a mosakodás-beérkezés sorrendjének felcserélődése azonban nehezen áthidalható. Aki izzadtan, porosan veszi át az oklevelét, és utána találja meg a testi felfrissülését, az másként lépi át a templom küszöbét.
3. Áldott álom A kegyhelyen töltött idő a zarándoklat csúcspontja, mely sajátos áhítatformákban ölt testet. Ilyen a templomban alvás (lat. incubatio, a.m. keltetés, kotlás). Az utóbbi esetében vallástörténetileg ősi jelenséggel van dolgunk. Az ókori álomjóslásnak (álomfejtésnek) egyik formája abban állt, hogy a jóslatot keresők a templomban töltötték az éjjelt és eleinte véletlenül megjelent, később akarattal idézett képektől tették függővé a terveiket. Ezeket az álomképeket aztán bizonyos rendszer szerint szakszerűen fejtegettek, egyes magyarázók rendszeres kézikönyvet írtak erről. A szentek csodáiról írt beszámolók túlnyomó részét igen egyszerű, hétköznapi történetek alkották... A segítség elnyerése érdekében fohászkodni kellett a szenthez, elzarándokolni az ereklyéihez, és fizikai közelségében – azokat körbejárva, megérintve, sokszor több napon át mellettük fekve –, fogadalmi felajánlások kíséretében kérlelni őket, hogy eszközöljék ki a szenvedő beteg számára a gyógyulást. Az inkubációs álom átöröklődött a középkori miraculum-gyűjteményekbe… az alvó beteggel bekövetkezett gyógyító álomlátomás jól illeszkedik abba az antikvitásig visszanyúló hagyományba, mely szerint az inkubációs álomhoz az ereklyét őrző templom közelében kell tölteni az éjszakát. (Klaniczay Gábor: Gyógyító álmok a középkori Margitszigeten)
„Régebben, még a XIX. század folyamán is általános volt a templomalvás ősrégi szokása, így Radnán, Szegeden, Csíksomlyón. Ez azt jelentette, hogy a hívek a kegykép közelében kerestek maguknak testi-lelki bajaikra gyógyulást, ami felfogásuk szerint alvás közben lehet a legfoganatosabb. Ezért bent a templom kövén, a kolostor folyosóin és udvarán, kint a templom tövében és kertjében pihentek le. Természetes dolog különben, hogy ilyenkor a paraszti lélek ünneplő elragadtatásában rendes, pihentető alvásról nem lehet szó. Nemcsak a környezet szokatlansága miatt, hanem azért sem, mert a kisebb-nagyobb búcsús csoportok virrasztással töltik el az éjszaka jórészét, sokszor az egészet. Ez is hozzátartozik a penitencia ünnepélyességéhez…” (Bálint Sándor: Adatok a magyar búcsújárás néprajzához) A Jelenések könyve így fejezi ki a földi és az égi világ találkozását: Az Isten sátora az emberekkel van, velük lakozik, azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük (21,3). Milyen lenne Lébénybe úgy megérkezni, hogy a sportcsarnok helyett a templom fogadja be éjszakára a zarándokokat? Csak a nyugat vallásaira jellemző tudathasadás teszi ezt a gondolatot első hallásra képtelenné. A profán és a szent új-pogány megkettőzése, ami szerint törvénytelen, legalábbis illetlen a fizikai szükségletek kielégülését szent helyen keresni. A tisztálkodás, étkezés, alvás, urambocsá’ a szex nem templomba való dolgok. Hiszen ott úgy élünk, mint Isten angyalai: naponta kóruspróbákra járunk és körmenetekre gyakorlatozunk. Jó hatással lehetne a szalon-mennyország elképzelésre a száradó bugyik és sáros bakancsok sokkoló látványa. Megmutatná, hogy az Isten országa valóban köztünk van, és bátran vállalható minden megnyilatkozása.

2013. december 12., csütörtök

Történik

Az élet nem az enyém, hanem történik velem – írtam az első santiagoi megérkezésemkor. Ennek a gondolatnak van egy mélyebb következménye is: nem elegendő keresztmetszetben néznem magamat, másokat vagy az engem körülvevő világot, mert ezek csak pillanatfelvételek egy bejósolhatatlan kimenetelű folyamatról. Napról-napra változunk, megújulunk vagy hanyatlunk a testi, a lelki és a szellemi szintünkön egyaránt. Az irány, a tendencia igazán lényeges ebben, nem pedig a jelenkori állapot. Ebben a hallatlan forgatagban el lehet jutni egy nyugalmi pontra, amelyből sarkaiban fordul a nyüzsgő világ. A lét megtapasztalásából biztonság és nyugalom árad. Jelen vagyok, de nem akarom mindenáron manipulálni az eseményeket. Ezáltal múlik fenyegető voltuk is. Élő érdeklődéssel figyelem, hogy mit találok itt, mi jön felém a realitásból. Ez a béke nem egy rosszul értelmezett remete abszurd várakozása Godot-ra. Amikor távolságot veszek a jelen lehatárolt szempontjától, oldódik az elégedetlenség és türelmetlenség szorítása. A jövő távlata nem riaszt és a múlt fájdalma sem tart a markában (sőt egyáltalán nem tekintem magam áldozatnak egy kilátástalan drámában). Nem kérlelhetetlen szélmalom-óriások szeszélyei szerint történik velem az élet. Az evolúció évmilliós biztonságával – és meglepetésekkel teli logikája szerint – haladok előre, amiben jelen van az első egysejtű megjelenésétől a Nap vörös óriásába való olvadásáig minden mozzanat.

2013. december 9., hétfő

Tovább megyek

Milyen futóak csak a kapcsolatok, ha úton vagyunk. Tegnap még Astorgában voltam, ma reggel, amikor a kéklő hajnali párában visszatekintettem, már a hátam mögé került ez a soktornyú város. Életünk múlékonysága útközben a legszembetűnőbb. Megyek, megyek, és elmegyek minden mellett. Csak egy pillanatra súrolnak, érintenek a dolgok, csak egy pillanatra találkozom velük, és haladok is tovább. De azt sem kerüli el a lét múlékonysága, aki mindig ugyanazon a helyen él. A kapcsolatok csak látszólag stabilak és megváltoztathatatlanok. Sokan mégis úgy gondolják, meg tudják tervezni az életüket, el tudnak érni egy célt, és meg tudnak állni egy kedvező ponton. Ezért gyakran elodázzák a meghozandó döntéseket, míg azok egyszer csak lavinaként zúdulnak rájuk, és erőszakosan megváltoztatják az egzisztenciájukat. Úgy gondolom, tévedés tartós biztonságra és védettségre vágyni. Semmi sem tartós, az élet egyszerű, tünékeny pillanatok láncolatából áll. Csak erről legtöbbször nem akarunk tudomást venni. Ha rászánjuk magunkat az elválásra, és elindulunk, útra kelünk, eltűnnek a félelmek, magába fogad minket a változás folyója, az időbeli és térbeli mozgás részei leszünk. (Carmen Rohrbach: Az égi ösvény - a Szent Jakab-út)

2013. december 1., vasárnap

Kik és miért? – a zarándoklatok mozgatórugói

Csukovits Enikő: Középkori magyar zarándokok c. könyvében részletes példákkal illusztrálja az útra kelők lehetséges és okiratokkal dokumentált motivációit. A zarándokok indítéka alapján a nemzetközi szakirodalom is kategorizálta a zarándoklatok leggyakrabban előforduló típusait. A klasszikus, tiszta alaptípusnak a kegyes zarándoklat tekinthető, ilyen indítékból kelt útra a zarándokok többsége: ők az oklevelek tanúsága szerint „causa peregrinationis”, „causa devotionis” zarándokoltak, esetleg Isten vagy valamelyik szent iránti tiszteletből vagy ösztönzésére, lelkük megváltásáért. Külön csoportot alkottak a vezeklő zarándokok, akik nem saját elhatározásból, hanem bírói döntés alapján indultak útjukra. A középkorban Európa-szerte elterjedt szokásnak számított, hogy a különböző bűnök elkövetőit tettük súlyának megfelelően hosszabb-rövidebb zarándokútra kötelezték. A németalföldi városokban a vezeklő zarándoklatoknak kialakult a bűnök teljes körére kiterjedő rendszere. Kiemelkedő eseménynek számított, ha egy uralkodó rangjának megfelelő kísérettel nagyobb zarándokútra indult. A politikai indítékból vállalt zarándoklatokat joggal tekinthetjük a mélyen átélt kegyesség és a kiválóan alkalmazott politikai propaganda ötvözetének. Az úgynevezett lovagi zarándoklat kategóriája jól elkülöníthetően a 14–15. század fordulóján tűnik fel. Habár korábban is előfordult, hogy valakit elsősorban a kíváncsiság ösztönzött távoli tájak felkeresésére, ekkor jelentek meg a forrásokban azok a zarándokok, akik nyíltan vállalták: utazásuk célja, hogy a világ különböző részeit bejárva, közben lovagi cselekedeteket végrehajtva, nagy megbecsülésre, hírnévre tegyenek szert. Nem saját elhatározásból indultak hosszú és fáradságos külországbeli utazásra azok, akik mások helyett zarándokoltak. A megbízást teljesítő zarándokok egyrészt helyettesítették vagy útitársként kísérték a zarándoklatra ítélt bűnösöket, másrészt végrendelettel jelölték ki őket zarándokút elvégzésére. A késő középkori kánonjogászok a kegyhelyek alapján két csoportra osztották a zarándoklatokat: a peregrinationes maiores, a nagyobb zarándoklatok a legjelentősebb kegyhelyekre, Jeruzsálembe, Rómába és Santiago de Compostelába irányultak. Jeruzsálembe szinte közvetlenül Krisztus eltemetése után megindultak az első zarándokok, Róma jóval később, a 6–7. századra vált a Nyugat szakrális központjává. Jakab apostol földi maradványait a 8–9. század fordulója táján fedezték fel, a sírjának helyet adó Santiago de Compostela nemzetközi kegyhellyé a 11. századtól vált. Minden egyéb zarándoklat az ún. peregrinationes minores, a kisebb zarándoklatok kategóriájába tartozott. A „kisebb” célállomások között számos európai hírű kegyhely szerepelt, mint például Aachen, Bari vagy a két nevezetes Szent Mihály kultuszhely, a francia Mont-Saint-Michel és az itáliai Monte Gargano. Ha feltesszük a kérdést, hogy a középkorban ki számított zarándoknak, látszólag egyszerű a válasz: a zarándok olyan személy, aki elhagyja otthonát, megszokott környezetét, hogy bejárva azokat a helyeket, ahol Krisztus, illetve a szentek éltek (ahol a földi maradványaikat sírba helyezték, vagy egyéb ereklyéiket őrzik), hogy utazásával kegyes cselekedetet végrehajtva, bűnei bocsánatában részesüljön. Megkülönböztette őket sajátos viseletük is. A forrásokban zarándokként említett személyek azonban nem mindig hagyományos bűnbánóként indultak útnak: ezzel a névvel illették a keresztes hadjáratok résztvevőit, a római zarándokok pedig sokszor ügyeik intézésére mentek az örök városba, ahol a kérvényeik beadása után a legfontosabb templomokat is felkeresték. A középkor nehézkes, sokszor veszélyes utazási viszonyai között biztonságosabb és anyagilag is kedvezőbb volt zarándokként utazni, mint követként vagy kereskedőként. Egyes kegyhelyek felbukkanása és virágzása követi a vallásos szokások változásait. A középkori Európában a kereszténység eszméje volt egyeduralkodó, ezen belül az évszázadok alatt belső mozgások történtek, leginkább a misztika hatására. Amíg az ókorban Krisztus – a kereszten is! – királyi köntösben „trónoló” uralkodóként jelent meg, drágakövekkel díszített koronával a fején; a 12. század új felfogásában a bűnösökért kínhalált vállaló Megváltó képe került a középpontba, aki a világ üdvösségéért töviskoronát és ágyékkötőt viselt kivérzett testén. A passió ereklyéinek és az oltáriszentségnek a hódító kultusza új ünnepeket és zarándokhelyeket teremtett. Úrnapját (azaz Krisztus testének és vérének ünnepét) 1264-ben IV. Orbán pápa tette általános ünneppé, ugyanekkor jelentek meg az első eucharisztikus csodák – legismertebb az 1263-as bolsenai misén vérré változott bor. Az új Mária kultusz az anyaszerepet állította előtérbe. Népszerűvé vált az angyali üdvözlet ábrázolása, melynek egyházi ünnepnapja 1389-től lett egyetemes. Mivel Mária mennybevételének a dogmája a 4. századtól elfogadott, ereklyék hiányában új típusú kegyhelyek váltak bevetté: csodatevő szobrok és képek, melyek időnként könnyeket ontottak. A vallásos szokások módosulása logikusan magával hozta a zarándoklatok átalakulását. Gyökeresen megváltozott az emberek zarándoklathoz való hozzáállása. Három (részben egymással is kapcsolódó) gondolat különösen kiemelkedő hatást gyakorolt: a keresztes eszme, a szentév és a búcsú intézménye. A 11. században a Közel-Kelet a szeldzsuk-törökök kezére került, így a Jeruzsálembe irányuló zarándokok zaklatása mindennapossá vált. II. Orbán pápa a clermonti zsinaton kihirdette, hogy a szentföld felszabadítását célzó hadjárat minden egyéb penitenciát pótol, azaz teljes búcsúval jár. Ezt a kiváltságot a 12. század végén azok is elnyerhették, akik pénzzel vagy tanáccsal segítették a harcolókat. A búcsú gondolata egyre nagyobb szerepet kapott a zarándokok körében is: a jeruzsálemi mellett a római és a compostelai peregrinusok is teljes bűnbocsánatra számítottak, a 14–15. századra a búcsú elengedhetetlen kellékévé vált valamennyi kegyhelynek. A zarándok-kalauzok pontosan feltüntették az egyes kegyhelyeken elérhető búcsúk mértékét, hogy az utazó ennek ismeretében tervezhessen. A szentföld teljes és végleges elvesztése után a búcsú és a jubileum gondolata is összekapcsolódott. VIII. Bonifác pápa 1300. február 22-én kibocsátott bullája teljes bűnbocsánatot hirdetett azoknak, akik az előírt feltételek mellett felkeresték Szent Péter és Szent Pál sírját. Ennek a első római szentévnek a sikere minden várakozást felülmúlt: az eredetileg százévente tervezett jubileumok jóval sűrűbben követték egymást. Compostelában egy III. Sándor pápa nevében kelt, 1179-re datált hamis oklevél alapján, de vélhetőleg csak a 14. századtól kialakuló gyakorlat szerint, szentév volt minden olyan esztendő, amikor Jakab apostol ünnepe vasárnapra esett. Aachenben bizonyíthatóan IV. Károly császár 1349-es koronázása óta alakult ki a hétévenkénti nagy zarándoklat szokása. A zarándoklatok csökkenését a reformáció megjelenésével szokták magyarázni, amely mind a zarándoklatokat, mind a pénz befizetésével elnyerhető búcsút elítélte. Azok, akik korábban zarándoklással, ereklyék vagy búcsúlevelek vásárlásával igyekeztek gondoskodni lelkük üdvéről, ezután új utat választva, az egyház megreformálásának híveként remélték elérni ugyanezt.

2013. október 27., vasárnap

Áprily Lajos: A csavargó a halálra gondol

Uram, a tél bevert a templomodba. Álltam vaspántos portádon belül s ámulva néztem botra-font kezemre sugárban omló fényességedet. Térdelt a nép, én álltam egyedül, úgy hallgattam, amit beszélt papod: „Ez világot szívedben megutáljad és úgy menj ki belőle meztelen –” Uram, te ezt így nem akarhatod. Tudom, hogy földed nagy területéből egyetlen barlangod jutott nekem, s megreng az is, ha viharod zenéje végigrobajlik fenn a tölgyeken. De ha tavaszod jő, enyém az erdő, és jó hozzám az erdő: ennem ad, rigószavaddal kelt a kora-reggel s odvamba surran este sűnfiad. Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel új őszig minden gondot eltemet: mezítláb járom harmatos meződet s verőfényed füröszti mellemet. S ha kóborolni küld a nyugtalanság s nótázva fut mellettem patakod, kurjantással köszöntöm kék lakásod, s fütyörészem s Uram, te hallgatod. Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel, otthon-kínáló tűz nem int felém, de mondd, volt-e valaha szép világod valakié úgy, ahogy az enyém? Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat egy rándítással elhullathatom, saruim szíja sem marad velem. Uram, utálni nem tudom világod, de indulhatok, amikor kivánod, igéd szerint: egészen meztelen.

2013. október 15., kedd

Az ismeretlen Szentről

A következő három történetben van egy közös szál: ahhoz, hogy a valóságos Szenttel találkozzanak, szakítani szükséges a látszólagos (és gyakran intézményesített) szenttel. 1. Ábrahám kivonulása a biztonságból A zsidó-keresztény hagyomány minden zarándok ősének tekinti Ábrahámot, aki Jahve parancsára útnak indult a mezopotámiai Úr városából. Ez a hang szolgáinak és nyájainak biztonságos köréből szóltja ki az ősatyát az ismeretlenbe. Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak: „Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! […] Elindult tehát Ábrám, ahogy az Úr megparancsolta neki…” (Ter 12,1-4) „A hagyományos társadalmak egyik jellegzetessége a számukra magától értetődő ellentét az általuk lakott terület és az azt körülvevő ismeretlen és meghatározatlan tér között. A terület, amelyen élnek […] a kozmosz; a többi már nem kozmosz, hanem egyfajta »másik világ«, idegen, kaotikus tér, amelyben kísértetek, démonok és »idegenek« […] lakoznak.” (Mircea Eliade: A szent és a profán) Ábrahám korában a közel-keleti városállamok úgy épültek, hogy a középpontjukban helyezték el a kultikus funkciót betöltő szentélyt. Úr városa különösen jól szervezett volt, városfallal védve. Ábrahám gazdag, berendezett életének ez a templom volt a lelki centruma, mint egy mitikus köldökzsinór kötötte össze őt és az életét az égi világgal. Amikor egy hang kiszólítja innen (házából és rokonsága közelségéből), akkor szakítania kellett az addig gyakorolt vallási tradícióval is. Az áldozatbemutatással, ami eddig a szent megtapasztalásának bevett ösvénye volt a számára. Ábrahám kilépett ebből a szentnek tartott közegből az ismeretlenbe, ahol (reménye szerint) valami nagyobb valósággal volt dolga. 2. Isten Fia a városkapukon kívül Jézus a jeruzsálemi szentélyen (a városfalakon) kívül szenvedett vértanúhalált. A zsidó származású keresztényeknek (kb. Kr.u. 85-95-ben) írt teológiai értekezés ilyen formán magyarázza e tényt: Van oltárunk, amelyről nem ehetnek azok, akik a sátornak szolgálnak. Mert amelyik állat vérét a főpap a bűnért a szentélybe viszi, annak testét a táboron kívül égetik el [Lev 16,27]. Ezért Jézus is, hogy a saját vére által megszentelje a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívülre, s hordozzuk az ő gyalázatát. Hiszen nincs itt maradandó városunk: az eljövendőt keressük. (Zsid 13,10-14) A prózai valóság az, hogy a korbeli (hivatalos) judaizmus – igaz, hogy részben politikai számításból – ne tudott mit kezdeni a reform-prófétával. A megvetettek között, profán helyen ontotta vérét. Mint visszautasított, meg nem értett tanító szentelte meg a világot. Jézusnak hátat kellett fordítania az eredeti vallási közösségének – pontosabban: a zsidóság korabeli vallási grémiumának – ahhoz, hogy az élő Isten tanúja legyen itt a földön. Mikor közeledett és meglátta a várost [Jeruzsálemet], megsiratta, s így szólt: „Bárcsak te is felismernéd, legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál! Most azonban el van rejtve a szemed elől. (Lk 19,42) Jeruzsálem, Jeruzsálem! Te megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, de te nem akartad. (Lk 13,34) A keresztény interpretáció szerint Jézus Krisztus kereszthalála megszűntette a szent és profán vallási kettősségét. Az Istenember világba való testesülésével és megváltói művével a Szentháromság valóságába vezette el a teremtést. Ennek az aktusnak jelképe az, hogy a jeruzsálemi szentély kárpitja, mely a frigyládán trónoló Jahve és a világot megjelenítő liturgikus rész között függött, a tetejétől az aljáig kettéhasadt (Mt 27,51). A szenttel együtt (aki ’kadós’, azaz egészen más) a végidő is berobbant az emberiség történelmébe, ami megszűnt profán kronológia lenni: üdvtörténetté módosult. 3. Megküzdve Krisztus egyházával, Krisztus testéért – a jezsuita álom A Jezsuita állam 1609-től 1768-ig főként a mai Paraguay területén álló rendi birtok volt. Az első jezsuiták Dél-Amerikába való érkezésük után rövidesen megkezdték hittérítő munkájukat: letelepítették az addig nomád életmódot folytató guaraníkat, hogy megakadályozzák rabszolgasorba vetésüket. A spanyol királytól teljes felhatalmazást kaptak a térítésre és kolóniák alapítására. A szerzetesek nemcsak megkeresztelték az indiánokat, hanem egy teljesen új életformára tanították őket. Az általuk kialakított termelői közösségeket nevezték redukciónak. A missziókban az indiánok szigorú fegyelemben éltek, naponta nyolc órát dolgoztak. Minden a közösség tulajdonában volt, a házak és a földek, s a javakat a végzett munka arányában osztották el. Vezetőiket maguk választották, jogaikat és kötelességeiket törvénykönyv szabályozta. Az éppen csak megalakult redukciókat súlyos veszély fenyegette: a portugál rabszolga-kereskedők rendszeres támadása. A védtelen indiánokat elhajtották, ellenállás esetén a misszionáriusokat megölték. A missziók helyzete már tarthatatlan volt, százezer indiánból mindössze 12 ezer maradt a redukciókban. Így a belsőbb területekre települtek. Amikor IV. Fülöp spanyol király fegyvervásárlási engedélyt adott a jezsuitáknak, véget ért a missziók zaklatott időszaka, gyors fejlődésnek indultak. Már nem csak önellátásra termeltek, hanem a piacra is. Volt pénzük templomok építésére, kórházak, iskolák fenntartására. A földesurak féltékenysége, amellyel a redukciók működését figyelték, végül zendüléshez vezetett. Az európai jezsuitaellenes hangulat nyomán III. Károly kitiltotta a jezsuitákat az összes spanyol fennhatóság alatt álló területről. A telepek a ferencesek vezetése alá kerültek, akikből hiányzott a megfelelő tapasztalat és szervezőkészség, így lassan elnéptelenedtek, az indiánok nagy részét rabszolgavadászok fogták el. Az épületeket lerombolták, köveiket elhordták, a helyüket pedig visszafoglalta az őserdő. Következtetések Dosztojevszkij szerint „soha, sehol nem volt semmi elviselhetetlenebb az emberi közösség számára, mint a szabadság.” Hans Küng gondolatkísérlete, hogy vajon nem kapná-e Jézus valóban ugyanazt a választ – amennyiben megjelenne a Szent Péter bazilikában a pápa által pontifikált misén –, mint amit az őt letartóztató főinkvizítor szájába adott az orosz író: „Miért jöttél hát, hogy zavarj bennünket? Kijavítottuk, amit okoztál, s a csodára, a titokra és a tekintélyre építettük. Az emberek pedig örültek, hogy ismét nyájként vezetjük őket, s végre megszabadítjuk szívüket ettől a rettenetes ajándéktól, amely oly sok kínlódást okozott nekik.” Minden ember „jövevény és zarándok” (vö. 1Pét 2,11) e világban. Ábrahám, a Názáreti Jézus, a paraguayi jezsuiták és számtalan követőjük közös jellemzője az (a vitathatatlan specialitásaik fenntartásával), hogy a maguk történelmi adottságai és vérmérsékletük szerint szemben úsztak az árral. Szemben a többségi véleménnyel; szemben a hivatalos (és a csalatkozhatatlanság bűvkörében tetszelgő) útmutatással. Vállalták az üldöztetéseket is, hogy találkozhassanak azzal, aki egészen MÁS, aki hétköznapi fogalmainkkal és tapasztalatainkkal nem fogható be. Mert a hivatalosan szentté nyilvánított, vagy a tömegek által szentként tisztelt nem fedi egyértelműen és igazolható módon a hiteles Szentség valóságát.
Fogoly – szólt a Fő Inkvizítor –, azzal vádolják, hogy arra bátorítja a népet, szegjék meg a törvényeket, tradíciókat, és szakítsanak szent vallásunk szokásaival. Beismeri bűnösségét? – Be, uram. – Továbbá, hogy keresi az eretnekek, prostituáltak, nyilvános bűnösök, a zsaroló vámosok, a nemzetünk gyarmatosítóinak, egyszóval a kiközösítetteknek a társaságát. Beismeri? – Be, uram. – És azzal, hogy nyilvánosan kritizálja és elítéli azokat, akiket Isten templomában tekintéllyel ruháztak fel. Beismeri? – Be, uram. – Végül pedig azzal, hogy átdolgozza, kijavítja és megkérdőjelezi hitünk szent tanait. Beismeri? – Be, uram. – Fogoly, mi a neve? – Jézus Krisztus, uram. (Anthony de Mello: Szárnyalás)


Megosztás

2013. szeptember 8., vasárnap

Elektronpályák

A szavak, mondatok sárkányhadával küzdök, hogy érthető módon el tudjam mondani, mit gondolok, tapasztalok a zarándoklat valóságáról. Legutóbb Csillával beszélgettünk erről a kifejezhetetlen jelenségről, amit a filmek, regények, úti-beszámolók próbálnak befogni a saját eszköztárukkal. Eddig elég kis eséllyel. Valami megcsillan mindegyik alkotásban. Hol dokumentarista leírás, hol költői képek… máskor a hangok, szagok és ízek kavalkádja elevenedik meg az érzékszerveink előtt. Mégis lemarad valami, valami nem mellékes, nehezen elhanyagolható vagy felejthető. A bakancsoknak nincs rossz szaga, a por és a meleg itt nem fáj olyan hitelesen, az eltévedés sem eléggé kétségbe ejtő. Hogyan is lehetne filmre vinni egy, napok óta nem látott barátunk előkerülése fölött érzett örömet? Egyik reggel az jutott eszembe, hogy olyan ez a kezünkből kicsusszanó csodabogár, mint egy cikázó elektron. Amikor rámutatnánk, már el is illant, továbbállt. Az út maga felfogható egy részecskegyorsítónak, ami „mederben” tartja, kutathatóvá teszi, a műszereink számára feldolgozhatóvá alakítja. Azon is töprengtünk közösen, hogy miből lehet lemérni a zarándokút előtt valakinek a rátermettségét, érettségét. Azt gondolom, hogy két nagy elektromágnes segít minket a pályán maradásban. (1) Az első a szándék, az erős vágyakozás arra, hogy úton legyünk. Több ismerősöm megkeresett már azzal, hogy segítséget kérjen a felkészülésben. Hamar beláttam, hogy nincs szükségünk képes prezentációkra; az legfeljebb annak izgalmas, aki már túl van a hazaérkezésen. Egy közös pont volt azokban, akik később is jó érzéssel néztek vissza a megtett kilométerekre. Bár féltek minden szokásos szörnyetegtől (hol fogok aludni? hogyan fogok kommunikálni? mit fogok enni? mi lesz, ha vízhólyag nő a lábamon?) a szemükben egy erős és elszánt akarás égett, hogy már ma ott szeretnének állni a startnál. (2) A másik jól értelmezhető jelzés a tettekben megnyilvánuló elköteleződés, hogy tud tenni, akár apró lépéseket a siker érdekében. Nyelvet tanul, konditeremben javítja az erőnlétét, praktikus felszereléseket kezd vásárolni… és nem utolsó sorban megveszi a repülőjegyét. Valakinek azzal lép át a valóságba az álmok birodalmából, hogy megosztja a hírt a barátokkal, családtagokkal. Így számon kérhető és ellenőrizhető, ha mégis meggondolná magát, módosítana az eredeti elképzelésén.
A zarándokút és az azon járás nekem most egy fogalomban érhető tetten: ez a meghatottság. Lehántva ennek a szónak a szirupos, érzelgős felszínét egy mély és lélekalakító találkozásban lehet részünk. Találkozás a társunkkal, akivel talán évek óta egymás mellett élünk, komolyabb lelki ráhangolódás és megértés nélkül. Közelebb kerülhetünk a saját középpontunkhoz is, ahhoz a valakihez, akinek tiszta pillanatainkban látni merjük önmagunkat. Valaki a természettel, mások annak teremtőjével éreznek (és élnek meg) elszakíthatatlan közösséget. Meghatottság lesz úrrá rajtunk, ha belegondolunk, hogy a puszta fizikai létezésünk mennyi hihetetlen esemény összejátszásának eredménye. Aki ezt nem hiszi, kezdje el felrajzolni a családfáját! Komoly meglepetések fogják érni. Az még nagyobb csodálkozásra ad okot, hogy ez a törékeny életünk, ami ki van téve – szó szerint – napnak-szélnek, egyben marad és tovább gazdagodik, fejlődik. Hogy semmi sem természetes, vagy magától értetődő. Sem a gravitáció, sem a levegő, vagy a Föld dőlésszöge, a Naptól való távolsága… Ez a meghatottság ad erőt ahhoz, hogy rálépjünk egy kalandhoz vezető ösvényre, viseljük annak minden viszontagságát. Mert feladatunk van: követni a belső óránkat, haladni a saját, megismételhetetlen csillagunk felé.

Megosztás

2013. augusztus 15., csütörtök

Praktikus - Jézus lábszaga

Reggelente, a csendes készülődések idején, játszok azzal, hogy megfigyelem a gondolatfűzésemet, reakcióimat. Nagyon izgalmas tevékenység, csak ajánlani tudom. Sok apró részlet kerül ilyenkor felszínre, néha több tíz éves távlatból, amik színezik, finomítják a világomról kialakított képemet. Hétfő hajnalban - amikor ezt írom - Zalába indulok. Mivel nyári meleget jósolnak, egész hétre, kevés ruhát csomagolok, az ernyőmet is kiteszem inkább. Fogkrémből és borotvahabból kis kiszerelésűt vásároltam. Ezek se húzzák a karomat hiába. Már az utcán járok, amikor a buszmegálló felé fordulva eszembe jut, hogy otthon levehettem volna a dezodor műanyag tetejét (amire úgy sincsen szükségem), azt a "fél" grammot is megspórolva magamnak. Fölösleges cipekedés? Kóros vagy praktikus szemlélet? Az evolúció nem ismer tréfát. Egy-egy faj számára életfontosságú (talán nem költői: élet-halál kérdés), hogy mekkora a szárnyak fesztávolsága, milyen a bóbita színárnyalata, vagy a testtömeg hogyan aránylik a méretéhez... Az is visszajött a múltból, hogy egyik átmeneti albérletemben (végül is mind az) nem volt mosógép. Bonyolult volt megoldani a mosás-szárítás - egyébként kispályás - feladatát. Aztán az olaszországi nyelvkurzus, amikor egész nyáron kézzel öblögettem ki a ruháimat. Akkor olyan természetes volt ez, mint a levegővétel. Mind apró szilánk, mozaik részecskék, a kamínóra való felkészüléshez. Attól még, hogy valami nem tudatos szinten zajlik, nagyon is működik. Ez a magyar út sem a semmiből ered és nem is vész bele az ismeretlenségbe. Logikus helye van a személyes történetemben. Megérik, elérkezik a saját naptára alapján. Arról már írtam korábban, hogy a kamínó egy speciális vallás. Nem a babona vagy vakbuzgóság terminológiája szerint, hanem a mentalitás, gondolkodásmód, életforma oldaláról megközelítve. Amikor hátizsákos turistát pillantok meg valahol a belvárosban, önkéntelen támadó ötletem, hogy talán zarándok lehet. Nézem az arcát, a kezét, keresem a kagyló jelet. Pedig nem lenne rá szükség. A maga nyaralásában, vagy albérlet váltásában éppúgy tart a célja felé, mint akik ezt meditáció, kirándulás, országjárás gyanánt űzik. A tudatosság, a figyelem fókusza lehet előny egyik-másik üzenet felfejtésében, de nem kizárólagos helye és kiváltsága az elmélyülésnek, benne a hazatalálásnak. Mindegy ezért, hogy a Népligetnél a belföldi járatok vagy a bécsi repülőtér felé indulok; hogy szigetlakók vagy kolduló vak pár, esetleg a helyét türelmetlenül keresgélő nyugdíjas néni kerül az utamba. Mind összekapcsolódunk, egyek vagyunk; jóval mélyebben és valóságosabban, mint amit a fantáziánk spektruma befog(ad)ni képes. Keresztényiül szólva: Jézus lábszagát érzed, ő horkol a szomszédos matracon, ő ül melletted a buszon, metrón, vonaton. [Isten is praktikus, fölösleges lenne újra megtestesülnie.] Apró gesztusok, jelentős gesztusok: a csomagomhoz sem ragaszkodom, inkább az alsó raktérbe adom. Kis palack vizet kérek, elegendő arra a 4 órára. A csomagom azonosító címkéjének a hátlapját nem dobom el, a pénztárcámba csúsztatom. A víz, a papír nem kifogyhatatlan kincsek. A "szokásos" munkahelyem mellett suhanunk el, páran dohányoznak a tetőteraszon. Az arcuk nem vehető ki jól, mintha idegenek lennének, mégis ismerősök. Nagy valószínűséggel meg tudom állapítani, hogy a 4. emeleti ablaksornál kik ülnek az operátori boxokban. Mégis több 100 kilométerrel odébb kezdek ma délelőtt oktatni, a munkatársaim és a hely is otthonos. Összetartozunk, az 1+1 igazságában. 1+1, az egység. Én+Ő, az nem 2 egyed, hanem Mi. És a sok-sok Mi fogja megteremni, kiváltani azt a minőségi ugrást, amire nincs is szavunk, majd kitaláljuk akkor. Talán az lesz, hogy ubuntu. Addig marad nekünk Jézus (vagy Buddha, vagy ...) lábszaga és a remény, hogy kimondhatatlan illattá nemesedik egykor.

Megosztás

2013. augusztus 10., szombat

Itthon, úton

A magyar út nagyon fiatal kamínó, egy 800 évesnél idősebb fa csupán 5 éves ágacskája. Ez a kis, jelentéktelennek tűnő hajtás azt bizonyítja, hogy élő valóságról beszélünk, ami idővel fejlődik, alakul. A jelzések és a szakaszok rugalmasan átkerülnek, lassan csiszolódnak és szilárdulnak egy jól kiszámítható ösvénnyé. Rövidesen képes útikönyv készül hozzá, már most egyre többen járják egyénileg. Talán a mi napjainkban állandó szálláshelyek, éttermek települnek hozzá, így összenőve a Santiagóig tartó folyammal.
A test részei egyként viselkednek, nem mondja egyik a másiknak, hogy „nincs rád szükségem…” (1Kor 12,12–27) A jelképeink akkor hitelesek, ha megvalósítják, elősegítik annak a létrejöttét, amit szimbolizálnak. Az egy fókuszban összefutó fonalak a kagyló erezetére utalnak, fentről – elég magasból – nézve. Aki Budapesten rálép az útra, az már Compostelába tart, akkor is, ha soha nem lépi át az országhatárt. Így épülünk napról-napra, lépésről-lépésre egy élő szövetté, akik érzékelik egymás örömét és fájdalmát egyaránt. Együtt gyászoljuk a vonatbalesetben odaveszett társainkat, és örülünk a mögöttünk araszolgató ismeretlen ismerősök beérkezésének.

Megosztás

2013. augusztus 2., péntek

Eligazodás

Nem kell megértenünk a világot; elég, ha eligazodunk benne. (Albert Einstein)
A világ olyan kusza és sokrétű, hogy senki sem képes igazságot szolgáltatni, a szó teljes értelmében. Talán ezért zajlik annyi bírósági játszma a törvényalkalmazás terepén kívül is. Jaj a prófétáknak, a megmondó embereknek - azoknak, akik fenemód biztosak a dolgukban. Az új (Ferenc) pápa kezd kimozdulni az orákulum szerepéből az emberségesség irányába. Sajnos ő sem tud (vagy merészel) forradalmárrá válni a maga rendszerében. Ehhez t.i. fel kellene borogatni olyan sok asztalt, hogy könnyen a vesztőhelyen végezné, mint a názáreti Jesua rabbi. Mikor lesznek a melegek végre egész emberségükben (a szexualitásukkal természetes egységben) elfogadottak a keresztény berkekben? Mikor lesznek áldottak az elvált személyek az új kapcsolatukban? Soroljam tovább? A német evangélikus egyházban vannak válási istentiszteletek: amikor a házastársak ismét összehívják a rokonokat, barátokat és ismerősöket a templomba. Itt elmondják, hogy mit köszönnek egymásnak a közösen töltött időből; megbocsátják a másiknak az okozott sebeket, majd az egész történetüket Isten végtelen szeretetébe ajánlják. Végül békével távoznak, immár a külön-külön útjaikra. És az egyház közössége ebben a nehéz órában IS fogja a kezüket, bátorítja őket, miként a házasság gondtalan örömében mellettük állt. Nem logikai megértésre, boncolgatásra, példálózásra van szükségük ugyanis, hanem mély egységre, empátiára. Pilinszky írja-mondja, hogy a szeretet a legjobb diagnoszta; igazi, valós diagnózist az tud felállítani, aki legalább olyan szinten kívánja a másik jólétét, mint a sajátját. Ekkor jellemzően már nincs szükség kórképekre, mert bőven eligazodnak a felek a számukra feltáruló ösvényeken. Olyan megismerésre téve szert, ami után csillapul a tudat olthatatlannak vélt szomjúsága. Igazodunk, eligazodunk.

Megosztás

2013. július 15., hétfő

Vendég vagy?

Egy hétig Zalaegerszegen dolgoztam. Ebédszünetben egyik kolléga megszólított a folyosón: "Ugye te itt vendég vagy?" Zsigerből vissza akartam utasítani... 15 éve dolgozom a cégnél, én már mindenhol otthon vagyok, gondoltam. Aztán hagytam magamban dolgozni az ütős mondatot: v e n d é g v a g y o k. Pedig mennyire otthonosnak tűnik a díszlet, a kis környezetem, a körülöttem lévők. Annyiszor fordult már velem a világ, mikor percek alatt tűntek el mindezek. Miért olyan nehéz elfogadni ezt az otthontalanságot? A camino, akarom mondani kamínó tud magyarul is. Balázs döbbentett rá, hogy lehet ragozni magyarul, tehát magyar szó: kamínózunk két nap múlva; a kamínón sokan leszünk; a kamínós képeket majd itt láthatjátok... Azért mert a Lánchídnál kezdődik, még kiszakít a megszokott ritmusunkból, a kényelmes ágyunkból, a bennfentességet nyújtó kapaszkodóinkból. Itthon is vendégek lehetünk. A titok nem attól izgalmas, hogy misztikusan érthetetlen, hanem, hogy természetességével körülölel, átjár minden pillanatban. Nem lehet rámutatni, kiragadni a valóság szövetéből. Viszont amikor bele vetjük magunkat, igazán hordoz és ringat. Vendég vagyok magamnál is. Alázattal elfogadom, hogy idővel tovább állok a beidegződéseimtől, énképeimtől, mások által gyártott elvárásaimtól, és haladok tovább a hajnali hűvösben... új városok, ismeretlen tájak, eddig nem volt emberek felé. Mert a vendégség sem örök. Lesz egy hazatalálás - abban azonban nem érdemes reménykedni, hogy ott véget érnek a meglepetések.

Megosztás

2013. június 26., szerda

A krumplileves és az éhes kismadár

A magyar zarándokútra való ráhangolódásként olvasom és emésztem a megjelenő gondolatébresztőket. Amelyiket be tudom építeni, arról nem írok külön, itt olvashatók. A legutóbbi feldolgozása járt némi feszültséggel, így idézet következik:
Két barátnő együtt főzőcskézett, s közben az élet dolgairól beszélgettek. Egyikük beszédében egyre több aggódnivaló sorakozott. Aggódott a családjáért, meggyógyul-e az édesanyja, sikerül-e fia felvételije. Aggódott amiatt, hogy megmarad-e a munkahelye és amiatt, mit fognak szólni az ismerősök, ha munkanélküli lesz. És még egy jó pár aggódnivalót felsorolt az életéből. Barátnője egy ideig megértően hallgatta, majd azt kérdezte tőle: - És jó neked, hogy ennyi minden miatt aggódsz? - Persze, hogy nem jó. De hogy szabadulhatnék meg az aggódástól? Erre a barátnő villára szúrt egy frissen megfőtt, gőzölgő krumplit, és azt mondta: - Gondold azt, hogy a gondjaid egyike ez a krumpli! Nézzük, mit teszel vele! Azzal a másik nő tenyerébe tette a krumplit. A nő egyik tenyeréből a másikba dobálgatta a tűzforró krumplit, végül már nem bírta tovább, és egy tányérra ejtette. - Megkönnyebbültél? - Igen, de még mindig nem értem. - Amíg aggodalmaskodsz, az csak fájdalmat okoz és elgyötör téged. Add át a gondjaidat Istennek, szabadulj meg az aggodalmaskodástól, bízz abban, hogy nem vagy egyedül a gondok megoldásában, és másképp fogod látni azokat. Már nem gondoknak, hanem feladatoknak. Tarts aggódásmentes diétát! Az első lépés a forró krumpli. Amint megjelenik tudatod felszínén az aggódás valami miatt, gondold azt, hogy az egy tűzforró krumpli, és add oda gyorsan a Gondviselésnek! Ő majd tudja, mihez kezdjen vele, te pedig megkönnyebbülsz.
Az első gondolatom az volt, olvasva a fenti bejegyzést, hogy minden dolog azonos önmagával, persze... Aztán ugrott be, hogy mi a bajom ezzel az önnyugtató mantrával. Nagy Feró mesteri paródiában zengi el a véleményem.
Gyermekmese Jó estét gyerekek! Remélem, ágyban vagytok már! Ma este az éhes kismadárról mesélek nektek. Történt egyszer, hogy nagyon éhes lett a kismadár. – Éhes vagyok! Éhes vagyok! – rikoltozta. – Te, ne legyél már annyira éhes, kismadár! – mondtam neki. Aztán ennyiben maradtunk. Aludjatok jól, álmodjatok szépeket! Jó éjszakát, gyerekek! (társíró: Németh Alajos; előadó: Bikini)
Azzal a kádári gumicsonttal élve, hogy a „krumplileves legyen krumplileves”, az aggódásnak is megvan a maga léleknevelő feladata. Ha valami szent etikett kedvéért azonnal a szőnyeg alá tuszkoljuk, elmarad az áldása, hogy t.i. belülről tágít, növeli a lelki energiáimat. A szomorúság, félelem, kétségbeesés nem ördögtől való érzések, az egész emberségünk megélésének útjai. Megtapasztalhatjuk, hogy ilyen félkészen vagyunk épek, a (nyolc) boldogság pedig feszültségek között megélt harmónia.

Megosztás

2013. június 20., csütörtök

A farkas(od)ról másképpen

A magyar caminora való felkészüléséhez kétnaponta kapok gondolatokat, történeteket. Ezek közül osztom meg egyiket most veletek:
Egy este az öreg cherokee indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, ami minden emberben zajlik. Azt mondta: – Harc dúl bennem. Egy szörnyű háborúskodás két farkas között. Egyikük a rossz. A félelem, a düh, a irigység, a féltékenység, a szánalom, a mohóság és a kapzsiság, az önteltség és az önsajnálat, az erőszak, a gőg, a bűntudat, a neheztelés és a harag, a kisebbrendűségi és felsőbbrendűségi érzés, a hazugság és a hamisság, a hűtlenség, a büszkeség. Másikuk a jó. A szeretet, az öröm, a béke, a remény, a nyugalom, az alázat, a szerénység, a kedvesség, a jóindulat, az empátia, a nagylelkűség, az igazság, az együttérzés és a hit. Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte nagyapját: – És melyik farkas győz? Az öreg indián mosolyogva válaszolt: – Az, amelyiket táplálod!
A levél végén szerepel egy-két gondolkodásra késztető kérdés is:
– Én melyik farkast táplálom magamban? – Mi történne, ha egyáltalán nem adnék enni a rossz farkasnak? – Mennyi plusz energiát igényel, ha tudatosan egyre több táplálékot adok a jó farkasnak magamban? – Mit várok a magamban nevelt farkastól?
Ezzel a történettel részben tudok azonosulni. A búzáról és a konkolyról szóló példabeszédet olvasva (Mt 13,24–30) értettem meg a türelem jelentőségét: „…nehogy a konkolyt kiszedve kitépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok együtt felnőni mindkettőt az aratásig…” A rossz elleni küzdelem öngyűlöletbe fordulhat, amikor elveszítjük a pozitív értékeink észlelését. Értékes energiákat pazarolunk a bennünk feszülő élet-teliségből egy tévesen felfogott aszkézis kedvéért. A mentális működésünk jóval összetettebb valóság, mint ami lefordítható lenne jó-rossz, világos-sötét ellentétpárokra. Az ember sem nem angyal, sem nem állat – írja B. Pascal –, és az a legnagyobb gond, hogy aki minden áron angyallá akar változni, az állattá lesz. Éppen ez az önbecsapás, amely kontroll nélkül tépkedi a konkoly szárait (nem ügyelve a mélyben lapuló összefüggésekre), vezet el oda, hogy tagadja a benne feszülő és harmónia után kiáltó végleteket. Az elfojtás pedig többnyire valamilyen robbanásban szokott kicsúcsosodni, ami olyan elemi erővel tör fel, hogy nemcsak a veteményt, hanem az egész mezőt romba dönti.
Túl a jóról és rosszról alkotott fogalmakon van egy rét, ott várok rád…
Ha már farkas, akkor közelebb áll hozzám Assisi Ferenc találkozása a gubbiói egyeddel (Fioretti 21). Egy hatalmas vadállattól való félelem hatalmába kerítette az itáliai városka lakóit. Ferencnek megesett a szíve rajtuk, ezért felkereste a betolakodót; Farkas testvérnek nevezve elbeszélgetett vele, majd összebékítette a polgárokkal. Utána békésen élt az ordas az emberek között, akik etették őt, és egyetlen kutya sem ugatta meg többé…
Van, hogy az önmegtagadó aszkézis a bátortalan sérülékenyek útja. Akik félnek a valóban összetett dolgoktól. Az ellentmondásos egységben felfedezhető valóságtól. Akik türelmetlenek. Akik fegyelmezetlenek. Akik látványos, de leegyszerűsített „elvek” merev önmagukra erőszakolásával vélik megúszhatónak a tényleges valóság és élet megismerésének, megtapasztalásának sokkal rögösebb, fáradtságosabb és kétségkívül nehezebben kiszámítható kimenetelű kihívását. Ráadásul az aszkézis igen sokszor önnön látszólagos ellentétét, a büszkeséget, a gőgöt, az önérzeteskedést, az alkalmazkodásra való merev képtelenséget kendőzi. Van azonban középút… Az önuralom, önmérséklet és az önkorlátozás. Ami jóval több, mint a gáttalan önérvényesítés, de jóval szerényebb, mint az aszkézis. Főként pedig differenciálható és képlékeny: függővé lehet tenni a helyzettől, a körülményektől, a személyektől, a céloktól, az értékrendtől. Vagyis konkrétumoktól. Bár: jóval munkásabb. Többet kell vele bíbelődni. És igaz: kijátszhatóbb is – miért, az igazi életben mi nem? Ám életszerűbb és valóságszerűbb is… Eredményesebb… Élhetőbb! (Wéber Péter)


Megosztás

2013. május 20., hétfő

Madárvédő, golyókapkodó

Munkából hazafelé jövet korábban olvastam valamit a metrón. Mostanában nem bírok betűre nézni, az újság sem tudja eredményesen lekötni a figyelmem. A telefonom játékai között találtam egy rém egyszerű időtöltést. Nevezzük csak golyó-passzolgató játéknak. A kezdő pályákkal már jól bánok, és gyakorlás közben érdekes felismerésekre is szert tettem. (1.) Mivel minden új játékban három élettel indulok, az első kettőre kevés figyelmet fordítok. Amikor már csak egy lehetőségem marad hátra, ennek a puszta ténye is szorongást okoz; mert elég egy ügyetlen mozdulat, és az addig felhalmozódott eredményem lenullázódhat. Ugyanakkor a vesztés lehetősége egyszerre jobb koncentrációra sarkall. (2.) A program menet közben felkínál kiegészítő eszközöket, újabb lehetőségeket. Ezek között érdemes mérlegelni, valamelyiket kifejezetten elengedni, mert csak hátráltat. Azokat pedig megragadni, amelyek értékesek számomra: megkönnyítik a haladást, vagy kibővítik a mozgásteremet, időt nyerhetek általuk. Összegezve: nem szükséges minden opcióval élni. (3.) Van, hogy az adott fordulóban bevethető lehetőségek nem használom ki teljes mértékben, emiatt a következő pályán már búcsút inthetek nekik, ezért érdemes tervezni és beosztani a bevetésüket. Előfordult olyan is, hogy egy jól bevált, erős eszközt egy újonnan felbukkanó, nehézkesebbre váltottam. Annak olyan támogatások is, amiket párhuzamosan igénybe vehetek, anélkül, hogy kioltanák egymás erejét. (4.) Megfontolandó a rendszer által felkínált kezdő irány is: van, amikor totál bejön, több esetben viszont a saját megérzés és rutin hasznosabb. Az egyenes megoldások néha célravezetőbbek a trükközésnél. Ha nem választok időben, akkor a rendszer magához ragadja ezt a lehetőséget. Minden segítség önmagában korlátozott, csak azt tudja nyújtani, ami az alapműködése; olykor érdemes minőségi cserékhez folyamodni menet közben. (5.) Minél tudatosabban irányítom a játékot, annál kevesebb a dolgom, mert az oldalfalakról visszapattanva másodpercekre önjáróvá alakul át. Koncepció nélkül üresen pattog a labdám és nem jutok előre. Néha hirtelen több segítő is előterem a semmiből, majd ugyanolyan gyorsan köddé válnak. (6.) Érdemes megragadni a közben kínálkozó plusz eszközöket, mert komfortosabbá teszik a feladatok teljesítését. Ha egy időben két kiegészítőt is felajánl a program, és kések a választással, akkor mindkettő kútba eshet. Megtörtént az is, hogy egy új élet feletti örömömben veszni hagytam a korábbit. Vagy két kapusomat is irányítani szeretném és végül egyik sem érkezik oda időben. A jelenre összpontosítva tudok a jövő irányában építkezni, nem fordítva. (7.) Nem érdemes az elért pontszámra tapadni, rabul ejti a figyelmemet, és visszafog a játékban. A végén úgysem lesz se több, se kevesebb a számolgatástól. Nem csak a végeredményt hagyhatom figyelmen kívül, az sem érdekes, hogy párhuzamosan van(nak)-e élete(i)m. Játszhatok egy élettel is úgy, mintha örökké tartana. Az elért eredmény nem jelzi egyértelműen és pontosan, hogy éppen melyik pályán járok. Megesik, hogy gyorsabban pörögsz, mint valaha… A korábbi győzelmeket érdemes megünnepelni, mert a túlszárnyalásuk várathat magára. (8.) Sok élet sem okoz hallhatatlanságot, a csupán egy darab viszont veszélyes. Élet-halál szituációkban, amikor a plusz életet szeretném elkapni, kicsúszhat az utolsó lehetőség is a kezemből és véget ér minden. Néha egészen egyszerű helyzetekben is veszítek, ha nem vagyok egészen jelen a figyelmemmel – ilyenkor a gyakorlat egymagában kevés a továbblendüléshez. Amíg a továbbélésem nincs biztosítva, hiába veszem magam körül luxus-szolgáltatásokkal. (9.) Amikor tudok várni egy minőségibb segítség beérkezésére, elengedem a korábban jelentkező silányabbat. A legnagyobb bomba is hiábavaló, ha rossz irányba indítom el. Amikor nem olvasom el, hogy mi van a dobozban, kockázatos kinyitni is. Minden élettel és új pályára lépéssel az összes plusz lehetőség elvész. Amikor tobzódom az eszközökben, vakká válhatok a lényegre és a teljes élet kicsúszhat a kezeim közül. (10.) Ami a hosszú távú játékot szolgálja, az bevethető az utolsó pillanatig; az átmeneti kisegítések elporladnak. Van olyan ajándék, amit gyorsan fel kell használni, különben elvész, vagy egy másik kiüti a szerepéből; és akadnak olyan pozíciók, amelyek után már nem érdemes nyúlni, mert esélytelen a bevetésük. (11.) Ha gyorsul az ütem, könnyen összezavarodik a figyelmem és kiesek a megfigyelő pozíciómból. A szakaszok között érdemes pihenni és megújult figyelemmel nekilátni a folytatásnak, különben hamar ismét a rajtvonalnál találom magam. Olykor egy pályán belül is érdemes levegőt venni, mielőtt tovább kattintanék. Amikor nem kerülök ki egy átkot, az még nem jelenti feltétlenül az egészből való kiszállást, csak felébreszt a tunyaságból. (12.) Lehet, hogy csak egy lépés hiányzik a következő fordulóhoz, a nélkül még sincs folytatás. Akárhányszor is kezdem a folyamatot, mindig az legelső mezőről indulok, mechanikusan ugyanazok a pályák ismétlődnek, nincs előny a többszöri kezdés jogán. (13.) A pálya részben korlátoz azzal, hogy áthághatatlan kereteket szab, másrészt az oldalfalak visszapattintó erejével jól lehet kalkulálni. Megfelelő gyakorlás után a közfalak is besegítenek a passzolások kivitelezésében. És most megyek vissza játszani, mindjárt ötezernél járok...

Megosztás

2013. május 5., vasárnap

Árnyékból a fénybe

Ha árnyékot lát útján a vándor, a fényt is megtalálja. (Füzesi István)
Van egy törzsünk. Ez a modern törzs elszórtan él a bolygón. Különös ismertető jele a fésűs kagyló; melyet fából, fémből, kerámiából (néha kagylóból) és különféle kivitelben készít el. Nincs állandó szálláshelye csak szokásos vándorlási iránya. Ez a csoport felismerhető még az egymás iránti figyelem és elkötelezettség nem mindennapi mértékéről. A magántulajdonról és a kereskedelemről is sajátos a felfogásmódja az őt alkotó egyedeknek. Amikor segítenek, azt ingyenesen, emberbaráti szeretetből teszik – fizetség nélkül is gondjuk van minden mellettük haladóra. A talált tárgyakat bárki térítés nélkül tovább használhatja. Az életmentő víz közös kincs, alanyi jogon megilleti az összes szomjazót. De ugyanígy tekintenek az ételre, ruhára, gyógyszerre, szálláshelyre is. Ki tudnak lépni önmaguk szűkösségéből, így észreveszik a többiek szegénységét, gyengeségét, amire reálisabban támaszkodhatnak, mint elképzelt álmaikra. Látják egymás egyedi voltát, határait, ami nem tartja távol őket attól, hogy a társaiknak azonos méltóságot és figyelmet szenteljenek. Felismerik, hogy nem többek, mint „egy fűszálon a pici él…” (József Attila: Nem én kiáltok), ezért neki mernek vágni a valóságos útnak – értik, hogy „a világ tengelyén a fűszálak éle csillan…” (Wéber Péter: A Másik Ember) Akik korábban már meglátogatták őket, azok közül többen írtak misztikus színezetű beszámolót róluk. Ezeknek a regényeknek szinte tévedhetetlen sajátossága, hogy nem törődnek a valósággal, hanem egy saját, belső konstrukciót vetítenek rá a tapasztalható világra. Emellett létezik egy nehezebben megfogható, spirituális megközelítése is az életnek. Ez utóbbi egyszerre fogja át a reális és a szavakkal kifejezhetetlen, leírhatatlan régiókat. Kosztolányi "boldog szomorú" szavait visszafelé olvasva: egyszerre van otthon a földi világban és az égben.

Megosztás

A Meghagyók egyenrangúsága

Mi a különbség a pszichológus és a páciense között? (…) A kliens azt képzeli, hogy kétszer kettő öt. A Pszichológus tudja, hogy négy, csak marhára kevesli. Valahogy így vagyok mostanában a demokráciával. A görög népuralom [démosz + kratein], vagy a többség uralma mintha gyanúsan kevésnek bizonyulna az igényeimhez mérten. A Politika c. művében Arisztotelész a demokráciát, mint „államformát” az oligarchia ellentéteként fogalmazza meg (anélkül, hogy bármelyik mellett letenné a voksát):
„A demokrácia például úgy keletkezett, hogy az egy bizonyos szempontból egyenlőeket általában egyenlőknek vették (azért, mert valamennyien egyformán szabadok, azt gondolják, hogy most már minden tekintetben egyenlőek); az oligarchia pedig abból, hogy azokat, akik csak egy valamely szempontból nem egyenlőek, általában is egyenlőtleneknek tartják (mivel vagyoni szempontból egyenlőtlenek, általában véve is olyanoknak képzelik őket.)”
Ami szűkös megoldás számomra, az éppen a politikai demokráciára való fókuszálás (szavazati jog, törvény előtti egyenlőség), lemondva az élet többi (gazdasági, vallási, művelődési, önkifejezési, stb.) régiójáról. Mert a mozgás szabadsága igen kétséges, ha nincs pénzem vasúti jegyre sem… És akkor még nem szóltunk a VIP páholyokról, éttermekről és várótermekről. A létező szocializmus nem támogatta a nudista mozgalmat. Jó oka volt rá, ugyanis az Ádám-kosztüm nem alkalmas jelvények és kitüntetések viselésére. Nincsenek katonai rendfokozatok, de még társadalmi osztályok sem. Csak emberek: férfiak és nők, idősek és fiatalok. Mind a bolsevizmus, mind a fasizmus hamis ábrándra épült; a közösségi lét álruhájában egyéni önkények szövevényes hálóját rejtegették. Az erőszak szükségképpen hazugságot feltételez, és egyben arra is támaszkodik. Vajon mindig is így volt? Mikro-társadalmakban, a néhány tucat főt számláló közösségekben a csoportra veszélyt jelentő magatartásformák tabukba ütköznek, szélsőséges esetekben a halálos ítélettel felérő kiközösítéssel is járhatnak... aztán filmszakadás… az emlékezetünk addig tud visszanyúlni az időben, hogy:
„Valaha az emberek túlnyomó többsége beleszületett valamilyen helyzetbe. Az arisztokratáéba, a parasztéba, a bérmunkáséba… Az egyedi szabadságuk dimenziói igencsak szűkre voltak szabva. Alig volt elképzelhető a szabadulás ebből… Amikor Európában, nagyjából a 16-17. század táján (…) oldódni kezdett ez az eleve elrendeltetettség, amikor már nem csak vágyálom volt, hogy ki-ki a maga szerencséjének lehet a kovácsa, meg hogy minden katona a tarsolyában hordja a marsallbotot, amikor a technológia fejlődése és az így lehetővé vált tömegtermelés igényei kezdték háttérbe szorítani a származás meghatározottságát az egyéni alkalmassággal, talpraesettséggel vagy kiválósággal szemben… A világ teljességében való bizonyosság igényét a személyiségben való bizonyosság igénye váltotta fel… Ez teljesen összhangban volt a viszonyok organikus fejlődésével: az általános szabaddá válással… egyben a személyiség autonómiájának méltóságnövelő érzületével… Ám szükségképpen együtt járt azzal az illúzióval is, hogy az ember olyan hatalmas dolgokra képes, amelyeknek még maga a Természet sem állhat ellent. Ha a természeten a valóságot értjük, máris világos, hogy miért menekülnek annyian a valóság elől, miért kergetnek illúziókat… Hogy miért burkolóznak a személyesség és a társasság örömeinek kihívásai elől az egyedüllét sivár és személytelen kockázatmentességébe. Vagy éppen ellenkezőleg: a tényleges társasságnak vélt csordalét bódulatába. S mindezek eredményeként miért válunk tömegesen olyan boldogtalanná, ingerlékennyé, erőszakossá, elesetté és elveszetté, amit egyébként a kényelmi civilizáció tényleges körülményei és létfeltételei önmagukban semmiképpen nem igazolnának. (Wéber Péter, Bán László: A Másik Ember)
Van azonban valami különös és szokatlan is a mostani bajainkkal – folytatja Wéber –, régebben a bajok és az emberek arányosabbak voltak. A nagy horderejű kérdések megoldásához rendelkeztek a szükséges hatalommal, eszközökkel… Napjainkban a túlnyomó többség kerül erejét meghaladó feladatok elé. Természetes, hogy alkalmazkodni kezdünk, engedünk a megfelelés kényszerének, hogy elfogadjanak bennünket, és ezáltal valakinek érezhessük magunkat. Értékesnek. Vonzónak a többiek számára. Ha aztán ezek a minták csak legelemibb, a puszta létfenntartást kielégítő igényekre terjednek ki, a stratégiák mintázata is szegényes, lapos, lényegében örömtelen lesz. Ez a tehetetlenség önkényt és erőszakot szül. Mivel örökös feszültségben és örömök nélkül nem tudunk élni, örömnek hamisítjuk azt, ami nem az, illúziókat gyártunk… Foglaljuk össze, mit tudtunk meg eddig! A politikai demokrácia nem teremte meg azt a tőle remélt gyümölcsöt, hogy az emberek legalább hasonlók legyenek. A törzsi viszonyok között megvalósult egyenlőséget eltékozoltuk a történelem századai alatt – mert csak arra futja a memóriánkból, hogy emberemlékezet óta társadalmi különbségek szabdalták a társadalmainkat. Éppen ez a kihagyás nyugtalanító. De mi történt a filmünk eltűnt képkockáival? Hogyan lett az egyenrangú viszonyokból kérlelhetetlen hierarchia? Még mélyebbre kell ásnunk térben és időben…
„Civilizált világunkban úgy tekintünk önmagunkra, mint a világ uraira, a világot pedig saját tulajdonunknak, mi több, legyőzendő ellenségnek tekintjük. S mint ilyet, nap mint nap pusztítjuk: fajok tucatjai halnak ki mindennap; feléljük a Föld édesvízkészletét; a környezetszennyezéstől nő az üvegházhatás, ettől olyan klímaváltozás várható éveken belül, amely szépen letarolja az embert a Föld színéről. Pusztítjuk a világot, azzal a felkiáltással, hogy az a miénk, hogy azt csinálunk vele, amit akarunk. A világ pusztulására, az elkerülhetetlen végre pedig az a magyarázatunk, hogy sajna, ilyen gyarló az ember, és úgy tekintünk rá, mint ami a szükséges ár azért, hogy kényelemben éljünk, civilizáltan, ahogy megszoktuk: növekedve, terjeszkedve. Tudjuk, hogy a technikai fejlődés, az informatikai robbanás az élet egyetlen helyes útja. Tudjuk, mert már a szüleink is tudták. Ha belepusztulunk, hát így jártunk. Ennek a történetnek – az Elvevők történetének – ez a vége. Van azonban egy másik történet is. Szemben az előző történettel, ez nem tízezer évvel ezelőtt kezdődött Mezopotámiában, az élelmiszertermelési forradalommal, hanem előbb. Jóval előbb. Mintegy hárommillió évvel korábban. Hárommillió évig az embernek (a homo habilisnek, a homo erectusnak, majd a legutóbbi kétszázezer évben a homo sapiensnek) az égvilágon semmi baja nem volt. Békében élte az életét: harmóniában önmagával, a természettel, az egész világgal. A más fajokkal (és fajtársakkal) folytatott küzdelem persze az ő életében is jelen volt, mint minden élőlényében. Önmagára azonban úgy tekintett, mint a világ részére, nem pedig mint leigázójára. Ő is elősegítette ugyan kedvenc ételei újratermelődését, de nem bajlódott különösebben gazdálkodással: az egész világ terített asztalként szolgált számára. Élete irányítását ugyanúgy az istenekre hagyta, mint körülötte minden más állat. A Meghagyó ember elfogadta, hogy ugyanazok a törvények vonatkoznak rá, mint a világ többi részére: elveheted a világból, ami szükséges számodra, de csak annyit és nem többet. Vetélkedhetsz képességeid legjava szerint, de nem viselhetsz hadat vetélytársaid ellen. Az élővilág egyetlen szintjén sem fordul elő, hogy valamelyik növény vagy állat hadviselésbe fog más fajok megsemmisítésére, mondván, hogy az egész világ az övé, és mindaz, ami nem az ő érdekét szolgálja: ellenség. Ez a gondolat fel sem merül, és nem merült fel az emberek – egymással egyébként rendszeresen harcba bonyolódó – törzsei között sem. Tízezer évvel ezelőttig. Ekkor az emberi faj egy kis csoportja – egyetlen törzs az akkor élő számtalan másik közül – úgy döntött, kivonja magát a világ békefenntartó törvénye alól. Nem azért, mert gonoszak voltak, hanem mert kipróbáltak valami újat. Az evolúció voltaképpen nem áll másból, mint hogy az élőlények új dolgokat próbálnak ki. Amelyik újdonság sikeres, az fennmarad. Amelyik nem, az elpusztul. Az említett kis csoport által bevezetett újdonság az volt, hogy nemcsak egy-egy kedvenc táplálékuk újratermelését segítették elő, hanem az a különös elképzelés gyökerezett meg a fejükben, hogy ezentúl minden táplálékukat ők maguk fogják megtermelni. Így aztán az élelmiszer megszerzésére fordított idő, ami addig legfeljebb napi 2-3 órás programot jelentett számukra, egész napos elfoglaltsággá vált. Az ily módon megtermelt élelmiszer persze jóval több volt, mint ami saját fenntartásukhoz szükséges lett volna – s ez két konkrét következménnyel járt életükre nézve. Egyrészt elkezdtek valami egészen furcsát művelni, ami teljesen példa nélküli az élő közösségben: a törzs vezetői a megtermelt élelmiszert elzárták a többiek elől. Megtagadták, hogy a törzs minden tagja alanyi jogon férjen hozzá a táplálékhoz. Ez addig ismeretlen volt. Éhség előfordult korábban is, de csak úgy, hogy az egész törzs éhezett. Az új gyakorlat szerint azonban az éhezés az egyes ember számára immár reális lehetőséggé vált, függetlenül attól, hogy objektíve van-e elég ennivaló. Az, hogy éhezik-e vagy sem, azon múlik, hogy a létező ennivalóhoz – a vezetők döntése alapján – hozzáfér-e. A vezetők pedig úgy döntöttek, hogy csakis az kap enni, aki részt vesz a termelésben, vagyis dolgozik. Azt pedig, hogy mennyit kell az egyes embereknek dolgozni ahhoz, hogy jóllakhasson, ezután nem az szabta meg, hogy ténylegesen mekkora munka szükséges a javak előállításához, hanem hogy mennyi elvégzett munka fejében engedik oda a vezetők az ennivalóhoz. Így született meg a hierarchia: az életben maradáshoz szükséges táplálék most már nem a törzs egészéé volt, hanem az uralkodó kevesek tulajdonát képezte. E tulajdonjogukat egy teljesen új jelenség, az általuk etetett, de termelő munkát nem végző katonaság biztosította a termelést végző sokasággal szemben. Másrészt, ezzel párhuzamosan, növekedésnek indult a létszámuk. Nem véletlenül, hanem az ökológia banális törvénye következtében. E törvény azt mondja ki, hogy ha egy bármilyen populáció által hozzáférhető táplálék mennyisége megnövekszik, az a populáció megnövekedéséhez vezet. A populáció az élelmiszerkészlet végső határáig növekszik, majd a növekedés leáll, a populáció létszáma csökkenni kezd, mindaddig, amíg elég kevesen nem lesznek ahhoz, hogy a rendelkezésre álló élelmiszerből ismét több jusson mindenkinek, és így újbóli növekedésnek induljanak… és így tovább, és így tovább… Így van ez az élővilágban az első prokarióta [sejtmag nélküli egysejtű] megjelenésétől, és így lesz az idők végezetéig. Kivétel nélkül. Vagy mégis van kivétel? Első látásra úgy tűnik, van. Ha egy csoport történetesen azt a képtelen döntést hozza, hogy mától kezdve rá nem vonatkoznak a természeti törvények, akkor e csoport növekedésének az élelmiszerkészlet végső határa nem szab gátat, hanem tovább fog növekedni. Korlátlan terjeszkedésbe kezd, ahogy tette ezt az említett törzs, az Elvevők törzse. S hogy ezt megvalósíthassa, egész környezetét (tehát a szomszédos törzseket) vagy a maga képére és hasonlatosságára – azaz teljes elfoglaltságú mezőgazdászokká – alakította, vagy ha ez nem sikerült, akkor elpusztította. A törvény, ugye, úgy szól, hogy vetélkedhetsz képességeid legjava szerint, de nem viselhetsz hadat vetélytársaid ellen. Ez a törzs – és mindazok, akiket magába olvasztott, s így sokszorosára duzzadt – elkezdett hadat viselni vetélytársai ellen: megsemmisített mindent, ami nem az ő fennmaradását (vagy az ő táplálékának fennmaradását) szolgálja. Az újdonság pedig sikeresnek bizonyult: az új gyakorlat követői nagy és erős közösséggé nőtték ki magukat. Olyannyira, hogy mára az emberiség 99,99%-a ezt a gyakorlatot követi – azaz követjük. Ráadásul gondosan ki is töröltük emlékezetünkből, hogy más életmód valaha is létezett, hogy más életmód egyáltalán lehetséges. Az emberi történelem kezdetét tízezer évvel ezelőttre datáltuk: egyenlőségjelet tettünk az emberiség és a mi civilizációnk közé. A megelőző kétmillió-kilencszázkilencvenezer [2.990.000] évvel – és azon elenyészően kevés Meghagyó törzzsel, akiket még mindig nem sikerült se bekebeleznünk, se kiirtanunk – nem foglalkozunk. Mindez nincs, soha nem is volt, vagy ha mégis, akkor az rossz volt és undorító. Számunkra feltétlenül idejétmúlt. Úgy élünk és gondolkodunk, mintha a homo sapiens egyetlen természetes és lehetséges életformája az volna, hogy katonák őrzik kulcsra zárva a kevesek tulajdonában álló élelmiszert, amelyhez a többség csak akkor jut hozzá, ha elvégzett munkája fejében a hierarchia csúcsán lévők odaengedik. Daniel Quinn az Izmael folytatásában, a B történetében ezt nevezi Nagy Felejtésnek. Az Elvevők növekedése szemlátomást korlátlan és töretlen. Azaz… Lehet, hogy még sincs kivétel? Lehet, hogy az ökológiai törvény az Elvevőkre nézve is érvényesülni fog, és a civilizált emberiség létszáma drasztikus csökkenésnek indul? Civilizációnk történetének tízezer [10.000] esztendeje alatt – ami az evolúció sok százmillió éves időtartamához képest bagatell –, a pusztulás szélére sodorta saját faját. Nem azért, mert útközben nem volt elég ügyes, nem azért, mert valamit elhibázott. Nem azért, mert az ember gyarló. Hanem azért, mert az út, amelyre tízezer éve rálépett, kezdettől fogva a pusztulás felé vezetett.” (Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor; Elvevők és Meghagyók)
Az előzőek érzékeléséhez plusz egy gyakorlatias kísérlet:
„Az emberek többsége ún. számvakságban szenved: még csak közelítőleg sem tudjuk megbecsülni a magasabb nagyságrendek egymáshoz viszonyított arányát. Legtöbbünk számára a néhány ezer és a néhány millió egyaránt nagyon sok… Terítsünk ki magunk elé az asztalra, egymás mellé két, egyméteres merőszalagot! A felső jelképezi az idősebb típusú kultúrák (másként: törzsi életformában élők, meghagyók, primitívek), az alsó a fiatalabb típusú kultúrák (másként: városállamok, elvevők, civilizáltak) történelmét. Ha nagyvonalúan eltekintünk a homo történetének első, több mint két és fél millió éves történetétől, és csupán a homo sapiens (vagyis önmagunk) által abszolvált kétszázezer évet tekintjük, az arányok akkor is világosak lesznek. A felső mérőszalagot satírozzuk be 0-tól 100-ig. Ez a meghagyók történelme, a homo sapiens megjelenésétől… nyugalom, egzisztenciális biztonság, közbiztonság, napi 2-3 óra munka, társadalmi egyenlőség. Kétszázezer évnyi tapasztalat arról, hogy mi az, ami jó nekik. Az alsón mindössze 5 centimétert satírozzunk be, a legvégén. Ez az elvevők történelme, a totalitárius mezőgazdaság megjelenésétől… háború, életfélelem, bűnözés, napi 8-10 óra munka, társadalmi megosztottság. Tízezer évnyi bölcselkedés arról, hogy mi az élet egyetlen helyes útja.” (Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor; Idősek és fiatalok)
Maga Quinn is megküzdött a félreértések erdejével, amikor az új terminológiáját bevezette. Sokan egyszerű rajongásnak, múltba merengésnek titulálják az ősi csoportokról szóló állításait:
„A törzsi élet valójában nem tökéletes, nem is idilli, nemes vagy csodálatos, de akárhol is bukkanunk rá érintetlen mivoltában, azt találjuk, hogy jól működik – ugyanolyan jól, mint a gyíkok a mosómedvék, a libák vagy a bogarak élete –, azzal az eredménnyel, hogy a törzs tagjai jellemzően nem dühöngők, lázadozók vagy kétségbeesettek, nem küzdenek borderline személyiségzavarral, nem szaggatja őket szét a bűnözés, a gyűlölködés és az erőszak. Az antropológusok megfigyelése szerint a törzsi emberek, akik korántsem nemesebbek, kedvesebbek vagy bölcsebbek nálunk, hozzánk hasonló mértékben hajalmosak a hitványságra, rosszindulatra, fafejűségre, önzésre, érzéketlenségre, konokságra és türelmetlenségre. A törzsi élettől az emberek nem válnak szentté; a törzsi élet azt teszi lehetővé, hogy közönséges emberek minimális stresszel biztosítsák együttesen a megélhetésüket, évről évre, nemzedékről nemzedékre.” (Daniel Quinn: A civilizáción túl)
Van, amit az irodalom tud foghatóbban szemléltetni és indokolni. Ilyen számomra Marlo Morgannak a Vidd hírét az igazaknak c. könyve. Gyermeki ártatlansággal néz a világunk dolgaira, és éppúgy furcsállja a bolygónk birtoklását, mint ahogyan mi megmosolyogjuk a Hold felszínén telket vásárlókat. Idézi az algonkin indián jóslatot, hogy majd ha kivágtuk az utolsó fát, megmérgeztük az utolsó folyó vizét és kifogtuk az utolsó halat is, akkor fogunk rádöbbenni, hogy az aranyat nem lehet megenni. „A földet nem lehet birtokolni, hiszen mindenkié, hozzátartozik minden létezőhöz. Osztozni, egyezséget kötni csak tisztességes módon lehet. A birtoklás végérvényesen kizár mindenki mást, mert benne nyilvánul meg a határtalan önzés…” – írja. A vezetés számára nem hatalommegosztási kérdés, hanem a többiek szolgálata (szolgálva uralkodik és nem uralkodva szolgál); egyéni képességek alapján sem hasítja részekre a csoportot főnök-beosztott határvonalak mentén:
„Ma neked kell vezetned! Egy darabig jó hátul kullogni, kellemes középen levegyülni a többiekkel, de egyszer mindenkire rákerül a sor, és akkor az élre kell állnia. Sohasem érted meg a vezető szerepét, ha nem érzed magadon a felelősséget… ideig-óráig mindenki az utolsó sorban menetel. Vajon nálunk a csavargók, a hajléktalanok beletörődnek-e az örök áldozat szerepébe? A legtöbb ember szívesen elvegyül a középmezőnyben. Nem túl gazdag, de nem is túl szegény. Nem szenved halálos betegségben, de nem is egészen egészséges. Erkölcsileg nem makulátlan, de nem bűnöző. Előbb vagy utóbb azonban nem ártana mindannyiunknak előre lépni, az élre állni, ha felelni akarunk önmagunkért.”
Eredetileg a Camino demokráciájáról akartam írni. Ezek az idézetek bevezetőül szolgálnak majd hozzá.

Megosztás

2013. április 25., csütörtök

Bálványdöntögetők

Aki rohan, azt az idő szorítja, aki zarándokol, azt az idő tágítja. Aki menekül, önmaga elől fut, aki zarándokol, önmaga felé tart. Aki menetel, másokhoz igazodik, aki zarándokol, saját ritmusára jár. Aki túrázik, teljesít, aki zarándokol, teljessé lesz. Aki kirándul, kikapcsolódik, aki zarándokol, bekapcsolódik. Aki sétál, nézelődik, aki zarándokol, befelé figyel…
Az elmúlt hétvége sűrű volt programokban. Péntek délután belesett a rózsafüzér az aludt tejbe (író-olvasó találkozó). John Brierley – akinek az útikönyvét követtem a francia és a portugál Camino szakaszok alkalmával – beszélgetett (volna) az alkalmi hallgatóságával és dedikálta a magyarul megjelent írásait. Már az előadás elején megadta a szót a közönségnek, ami nem jött be, mert felszínre bukott a közönségesség is. Egy, szóhasználatában neoprotestáns, úr azt a választ próbálta minimum kétszer a szájába adni, hogy ez a zarándokút egyenesen bálványimádás: és nincs rá példa a Bibliában, valamint Jézus praxisából hiányzott. Ha volt is valami korábban, az rég elpusztult a történelem évszázadai alatt… (Gondolom itt a Jeruzsálemi zsidó Szentélyre utalhatott.) Két megjegyzés az előttem szólóhoz: (1) A zsidó tradíció három zarándokünnepet (salos regalim) tart számon, amikor a bibliai felszólításnak eleget téve (MTörv 16,16) tömegesen elgyalogoltak Jeruzsálembe. Útközben zsoltárokat énekeltek a Szent Város felé. Ezek régi földműves, aratási ünnepek voltak; a különféle gabonák első termését felajánlották a templomnak. Peszah (húsvét), savuot (pünkösd) és szukkot (a sátoros ünnep) alkalmával a főváros tele volt az egész Izrael területéről, sőt a diaszpórából (a szétszóratásban élő zsidók közül) érkező zarándokokkal. Peszah a „kovásztalan kenyerek ünnepe” is, amely arra emlékeztet, hogy az ősök száraz lábbal keltek át a Vörös tengeren, mikor kivonultak Egyiptom földjéről, a rabszolgaságból. Szukkot hét napján sátrakban laktak és étkeztek, ami a pusztai vándorlás idejét hozta vissza a jelenbe. Ezeket a zarándokutakat maga Jézus is járta, már a gyermekkorától fogva. Tudjuk, mert az Újszövetség éppen arról tudósít, hogy a hazafelé tartó úton elveszett:
Szülei minden évben fölmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Amikor tizenkét éves lett, szintén fölmentek, az ünnepi szokás szerint. Az ünnepnapok elteltével hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt anélkül, hogy szülei tudták volna. Abban a hitben, hogy az úti társaságban van, mentek egy napig, és keresték a rokonok és ismerősök között. Amikor nem találták, visszafordultak Jeruzsálembe, hogy keressék. Három nap múlva akadtak rá a templomban, ott ült a tanítók közt, hallgatta és kérdezgette őket. (Lk 2,41–46).
(2) Bálvány lehet bármi (anyagi és szellemi valóság egyaránt) a keresztény lelkiség szerint, ami eltakarja az élő Isten arcát, a helyébe kíván lépni. Ami nem az örökké fiatal, mindig eleven és új formákat találó, személyes kapcsolatról szól, az minimum gyanús. Nagyon fogós (és születésük révén a legrejtettebb) bálványok a vallási fanatizmus fabrikálta istenképek, melyek betűrágó szektás ketrecbe kívánják szorítani (hogy jól megfogható, körülírható legyen) a mindig titok, mindig nagyobb, minket meghaladó valóságot. A Camino éppen ilyen tabudöntögető, a komfortzónánkból kiszólító eszköz, ami szembe megy a fogyasztói társadalom dogmáival. A használati tárgyait megjavítja, ha módjában áll, és nem cseréli le gondolkodás nélkül. Szakít az individualizmus túlzó és közösségromboló mentalitásával. Odafordul a szegény, gyenge, magányos társak felé. Maga mögött hagyja a versengés önmagáért való mókuskerekeit, hogy az együtt megélt ünnepnek terítsen asztalt, vessen ágyat. Magyarországon alig találni nyitott templomot. Ez csak részben kriminológiai kérdés. Vajon vannak-e a rácsok mögött nyitott közösségek és barátságos, befogadó személyek? Minden cseppben a tenger köszön ránk. Nem vagyunk azonosak egyik megnyilvánulásunkkal sem egészen, mégis elárulnak ránk jellemző vonásokat a tetteink és szavaink. Volt egy beavató túránk, mikor cirka 10 km-es kóstolót kaptunk a Normafától induló magyar útszakaszból. Nem Spanyolországban, nem messze a lakásunktól, munkánktól. Ezen a rövid távon belül voltak profi módon kitáblázott vagy festett helyek, megrongált jelzések egyaránt, mintha 30–40 éve üzemelne már a hazai Camino. Őrzi a lelkes önkéntesek és a baltás „gyilkosok” kézjegyét. A spiritualitását a lábukkal teremtik azok, akik nap mint nap készek találkozni az újjal, a mással és az Egészen Mással (a kados, a héber szent szó ezt kódolja). A magyar út felszentelése sok apró lábnyom egy folyammá összeérése, sok kis emberi figyelem és mosoly országnyi terítővé szövődése útján történik meg. A vízzel való meghintés (áldó szavak és gesztusok kíséretében) ennek a valós szimbóluma lehet, nem pedig a helyettesítője. Ehhez a felavatási szertartáshoz a bakancsok talpa alatt zörgő kövek szolgáltatják a zenét; tücskök és gépkocsik társulnak a kórushoz, a harangzúgás is egy a sok szólam között. Ez a nyüzsgő valóság nem szorul rá semmilyen intézmény legalizálására, szilárdan áll a maga lábán. A bálványok ledőlnek, előbb-utóbb mind a porban végzi… egymás mellett hevernek a történelem árokpartján. Aki nem a megoldás része, az a probléma oldalát erősíti. Bálványt lehet építeni és bontani is, ugyanazzal a vakolókanállal, fűrésszel, csákánnyal, ami éppen a kezünk ügyébe esik. A gyümölcséről ismerszik meg a fa. Amikor a munkánk eredménye bedeszkázza az eget, amikor elválaszt és érzéketlenné tesz mások örömei-fájdalmai iránt, akkor nagyon festi magát, azaz hazudik nekünk az életünket illetően. Veszélyes társaság és bálvánnyá fejlődhet, bármilyen elit öltözetben és külsővel mutatkozik be számunkra. Ha a töprengésünk, álmatlan éjszakánk és alkotásunk tágasságot teremt, kitolja a horizontunkat, elfogadással és türelemmel ajándékoz meg a hétköznapjainkban, akkor a takarítás lendületében vagyunk, a szabadság levegője harsog körülöttünk… Erről mesél a következő, zseniális történet.
„A pap bejelentette, hogy a következő vasárnap maga Jézus Krisztus jön a templomba. Az emberek nagy számban jöttek, hogy lássák őt. Mindenki arra számított, hogy majd prédikálni fog, de ő, amikor bemutatták, csak annyit mondott, hogy »hello«. Mindenki vendégül akarta látni éjszakára, főleg a pap, de ő kedvesen visszautasította. Azt mondta, hogy a templomban szeretné tölteni az éjszakát. Mennyire jellemző, gondolták az emberek. Következő reggel azonban már korán eltűnt, még mielőtt a templomajtókat kinyitották. Rémületükre a pap és az emberek a templomukat vandál módra megcsúfítva találták. A falakra mindenütt az a szó volt felírva, hogy »óvakodjatok«. A templom egyetlen része sem menekült: az ajtók, az ablakok, az oszlopok és a pulpitus, az oltár, még a Biblia is, ami az olvasóállványon nyugodott. Nagy betűkkel és kicsikkel, tintával, ceruzával és minden elképzelhető festékkel. Ahová a szem csak pillantott, ott találta a szavakat: »Óvakodjatok, óvakodjatok, Óvakodjatok, óvakodjatok, Óvakodjatok, óvakodjatok, óvakodjatok…« Sokkoló. Irritáló. Zavaró. Lenyűgöző. Rémítő. Mitől kellene óvakodniuk? Nem mondta. Csak annyit: óvakodjatok. Az emberek első gondolata az volt, hogy ennek a mocsoknak, megszentségtelenítésnek minden nyomát letisztítsák. Csak az tartotta vissza ettől őket, hogy maga Jézus cselekedte ezt. Aztán, minden egyes alkalommal, amikor az emberek a templomba jöttek, a misztikus szó, »óvakodjatok«, kezdett beleágyazódni az emberek agyába… kezdtek óvakodni a Szentírástól, így aztán képesek voltak hasznot húzni belőle anélkül, hogy vakbuzgók lettek volna. Kezdtek óvakodni a szentségektől, így aztán megszentelődtek anélkül, hogy babonásakká váltak volna. A pap kezdett óvakodni az emberek feletti hatalmától, így aztán segíteni tudott anélkül, hogy felügyelt volna. És mindenki kezdett óvakodni attól a vallásosságtól, mely szüntelen önelégültséghez vezet. Törvénytisztelők lettek, de a gyengékkel együtt érzők. Kezdtek óvakodni az imától, ezért aztán az nem gátolta meg őket abban, hogy önállóak legyenek. Még az Istenről alkotott fogalmaiktól is kezdtek óvakodni, így aztán képesek lettek felismerni őt a templom szűk falain kívül is…” (Anthony de Mello SJ: Szárnyalás)


Megosztás

2013. február 21., csütörtök

Találkozások öt lépésben

(1) Kopogtatnak az ajtómon. Első lépésként leteszem a kezemből, amivel éppen foglalkoztam, hogy szabaddá váljak észlelni azt az újat, ami közelít hozzám. Lehet úgy is élni, hogy nem találkozok magammal és idegenekkel sem: párhuzamos monológokkal ütjük agyon az időt, látszólagos kapcsolatokba ringatózva. Tudatosítom a testem, hogy itt vagyok, éppen azon a helyén az univerzumnak, ahol valaki más velem egy időben áthalad. Van egy közös történetünk, ami most veszi kezdetét. Ezt az intenzív jelenlétet úgy tudom megőrizni, hogy figyelek a másik csendjére, amiből kilép elém. Én is az vagyok igazán, aminek a hallgatás idején mutatkozom. A beszéd lehet menekülés a magammal való szembesülés elől. Engedem, hogy úgy lássam az engem körülvevő világot, amint van: nem akarok hasznot húzni belőle. (2) Belép hozzám valaki. Elvárásokkal vagy előítélettel közeledem-e hozzá? Be akarom sorolni őt is az eddigi tapasztalataim közé… be akarom fogni a saját céljaim szolgálatába… Látni és nem ítélkezni szeretnék. Vajon mi ragad el ettől a tiszta észleléstől? Bármi is történjen, nem háborodok fel azon, hogy felháborodtam, nem félek attól, hogy félek… A társam más, nem az én tükörképem; ezt a különbözőséget elfogadva és érzelmileg is átölelve találkozhatunk egyMÁSsal. Nem fenyeget az a tény, hogy ő eltérően él, gondolkozik, érez, mert én is más vagyok, mint ami lenni szeretnék (mint amivé válhatok a jövőben). A TE által tudom csak kimondani, hogy ÉN vagyok (Martin Buber). (3) Felelősséget vállalok (elköteleződöm). A kapcsolat (a beszélgetés is) játék: könnyed komolysággal végzett művészet. Görcsös kötelességteljesítés helyett játékos belefeledkezés; mint papírcsónak tánca a patak vizén. Adunk egymásnak időt, ingyenesen. Az apró „nem”-ek kimondása egy érett igen előtt készíti az utat. Nem a tagadás, hanem a felelős tervezés és az erőim beosztása jellemez. Úgy tudok valamit nem vállalni, hogy a találkozásban megélt közösség élő maradjon. Két vészkijárat: az önsajnálat és az érzéketlenség páncélja. Ezek hatására vagy kimenekülök az intimitásból vagy lehúznak az érzelmeim, mert a kapcsolat okozta sebekkel vagyok elfoglalva. Kész vagyok akár kínos érzelmeket is közel engedni magamhoz és együtt lenni velük. Nem akarok belegabalyodni, csak annyiban megyek a mélyére, hogy tisztábban lássak. Minden háború a másik el nem fogadásával indul, a fegyverek „csak” szimbolizálják ezt a búvópatakként a mélyben rejtőző igazságot. (4) A megbocsátás folyamatában élek. Valamit elszenvedni, nem jelent szükségszerűen szőnyeg alá söprést, áldozati pozíciót, veszteséget. Az elfogadás és a megbékélés előszobája, ha beépítem a napi gyakorlatomba azt a felfedezést, hogy a másik is megbocsát nekem, fel tudja dolgozni az általam okozott sebeket. Így az egymás mellett élésből el tudunk jutni az egyMÁSért, egyMÁSban létezés szintjére. Mindannyian végtelen gazdagságot hordozunk, ennek megnyitása a többiek felé valóságos csoda. A feltétel nélküli kapcsolat kiengesztelődött viszonyokat feltételez mind a két oldalon. Túl minden csalódáson és kezdeti elképzeléseink gyászán, egy érett életszövetség épül velünk, a barátság maradandó alapjára. A hűség magát indokolja, nem szorul külső igazolásra. Ez a kapcsolat sem felhőtlen, de már nincs kiszolgáltatva a nehéz időkben. (5) A búcsúzásban a teremtés lehetőségét látom. Sokan azért nem mernek találkozni, hogy egyszer nehogy vége legyen ennek a felemelő szépségnek. Tömören szólva: nem mernek élni, hogy nehogy meg kelljen halniuk. A búcsú minden esetben felkínálja a számvetés lehetőségét; rádöbbenhetünk, hogy mi minden történt velünk az együtt töltött idő alatt. Ráébredhetek, hogy az élete bennem is folytatódik, mint ahogy ő is magával visz engem örökre. Így sokszorozzuk magunkat, más szinten élünk tovább. Az elválás az újabb találkozások feltétele, a teremtésünk folyamatosan zajlik, amiben aktív szereplők vagyunk, nem működik a bevonásunk nélkül. Egy feltétel és elvárások nélküli szeretet akar kimunkálódni bennünk, ami túl van az érzéki jón és rosszon.

Megosztás

2013. február 3., vasárnap

A hang születéséről

Ha igazán tudnánk imádni Istent, a nagy folyók szelíd nyugalmával haladnánk át a világon… (Assisi szent Ferenc)
Valaki, az örök élet reménytelen titkát feladva, a hosszú élet lehetőségén rágódott, amikor hallott Ikaria szigetéről. Nincs benne semmi különös, mégis maga a csoda. Nagyon sok, száz évnél idősebb ember él ott. Ennek a rendszeres rendszertelenség lehet az oka, az Ikarián élőknek ugyanis nincs órájuk, akkor kelnek és fekszenek, amikor akarnak. Az ott lakók rendesen dolgoznak, koránt sem lusták, de ezt akkor teszik, amikor nekik tetszik. Ahogy ma fogalmazunk: stressz nélkül élnek. Nem nézik ötpercenként az órájukat, mint mi, hogy éppen hol kellene lenniük. A csendről beszélni éppúgy perverz vállalkozásnak tűnik, mint az ürességtől kongó templom kis közösségét azzal traktálni, hogy milyen sokan kerülik az Isten-házát. Csak a megközelítés módjáról szólhatunk, arról a személyes rétegről, hogy nekünk mit adott vagy tőlünk milyen gubancokat vett el a hallgatással töltött idő. „A szeretet csodáját – mondja Pilinszky –, ha bekövetkezik, némaság kell, hogy óvja-takarja. Azzal birtokoljuk, hogy nem érünk hozzá egy újjal sem.” Ahhoz, hogy ezt az óceánt megtapasztaljuk, át kell törnünk az álmosság és unalom falait, amik elválasztanak a valódi élet frissességétől. A világ zaja eltompul, mint amikor valaki a víz színe alá bukik. A felfedezésre váró, nyüzsgő univerzum azonban feledteti a korábbi színfalak emlékét. Minden lelassul, könnyűvé válik és nyugalmi helyzetében szemlélhető. A külső események nem sürgetnek a továbblépésre, jó csak úgy itt maradni és megélni a létezés örömét, ingyenességét. Aki a kisujjával érinti a felszínt, annak is van egy egyéni élménye erről az irdatlan víztömegről. És számára ez lesz a teljesség is. A környező világ túlontúl zajos és bonyolult marad a számára, és ez fogva tartja a tekintetét, a hallását, egész lényét. Ebből a szempontból mindegy, hogy egy kismadár lába apró zsineggel vagy súlyos láncokkal van megkötözve; a végeredmény azonos: nem tud elrugaszkodni, szabadon szárnyalni. A tengerben az is jó még, hogy ki-be járható. A mi döntésünk, hogy meddig ereszkedünk bele, és mikor szállunk ki a partra pihenni. A meditáció – ha komolyan vesszük a belső szabályait – az egyik legfárasztóbb szellemi tevékenység, amivel eddigi életem során dolgom volt. Visszatalálni a saját fókuszomba (és hűségesen ott maradni) szinte a lehetetlenséggel határos vállalkozás. A várakozás során nyugtalan, sőt menekülésre késztető gondolatok jöhetnek: tehetetlenséget, bizonytalanságot élhetünk meg önmagunkkal kapcsolatban. Máskor az unalom, az üresség érzése gyötör. A jövőtől való félelem, a múlt fárasztó emlékei és árnyai mind-mind megviselik a kitartó figyelmünket. Van-e értelme, eredménye ennek az egésznek? Mások mit szólnak hozzá? Mi lesz, ha elveszítem magam, az életem irányításának képességét? A találkozás ebből a szemlélésből kilépve lesz igazán örömszerző számunkra – ekkor meglátjuk a másikat, halljuk és értjük az ő csendjét. A maguk mélységében észlelem a saját vágyaimat és ár(ék)aminat, le tudom fordítani a saját magam és a társam hangzavarát valódi igényeinkre. Érzékennyé válunk egymás gazdagságának a megtapasztalásához. A csend a mindenség szívdobbanásait összekötő szál, egy pillanatnyi kiváltságos hely a teremtésre.
A hallgatás egészen más, mint az elfeledkezés és hidegség; a hallgatásban szeretünk a legizzóbban. A lárma és a szavak gyakran kioltják a belső tüzet. (Charles de Foucauld)
Mint ahogyan szünet nélkül nincs zene, ezek az apró megállások is szükségesek a haladásunkhoz. Engedem történni a világot, hagyom, hogy hasson rám. Mint Illés próféta, aki az enyhe szellő susogásában hallotta meg Isten hangját.
S lám, az Úr elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a szélviharban. A szélvésznek földrengés lépett a nyomába, de az Úr nem volt a földrengésben. A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte... [Amikor Illés már remélni sem merte – az enyhe szellő susogásában megszólalt az Isten.] (1Kir 19,11b–13)
Isten az ellentétek egybeesése (N. Cusanus) – ami állandó benne, éppen az változik és fordítva. Ami kiszámítható, az talányos; és van, ami titokszerűségében mégis közel jön hozzánk. Ugyanez eljátszható az egyszerű és összetett, a barátságos és idegen, a fennkölt és prózai párosokkal egyaránt. A hallgatás beszédesebb lehet minden szónál. Popper Péter mondta egy alkalommal, hogy ha ő lenne a Sátán, semmi mást nem tenne, mint napról-napra egy kicsit gyorsítana a világon. Ezt hallva többen felkiáltanak, hogy hiszen éppen ez történik… Az árral szemben kell úsznia annak, aki abban keresi a megoldást, hogy lelassítja az életét. Mert a kultúránk egyre jövedelmezőbb, takarékosabb, gyorsabb és sokoldalúbb akar lenni, minél előbb. Aki csak úgy van, nem termel, nem hoz létre kimutatható értéket – gondolják. A csend ezzel szemben visszavisz önmagadhoz, arra a belső szilárd pontra, ahonnan szemlélheted és újraszőheted az életed „elvarratlan” szálait. Egyszerűen, mint az országút, ami mindenkihez elvezet. Ingyen, mint a válogatás nélkül, bárkit átölelő levegő, tápláló kenyér és megnevettető bor.

Megosztás