Itthon, úton

A magyar út nagyon fiatal kamínó, egy 800 évesnél idősebb fa csupán 5 éves ágacskája. Ez a kis, jelentéktelennek tűnő hajtás azt bizonyítja, hogy élő valóságról beszélünk, ami idővel fejlődik, alakul. A jelzések és a szakaszok rugalmasan átkerülnek, lassan csiszolódnak és szilárdulnak egy jól kiszámítható ösvénnyé. Rövidesen képes útikönyv készül hozzá, már most egyre többen járják egyénileg. Talán a mi napjainkban állandó szálláshelyek, éttermek települnek hozzá, így összenőve a Santiagóig tartó folyammal.

A test részei egyként viselkednek, nem mondja egyik a másiknak, hogy „nincs rád szükségem…” (1Kor 12,12–27) A jelképeink akkor hitelesek, ha megvalósítják, elősegítik annak a létrejöttét, amit szimbolizálnak. Az egy fókuszban összefutó fonalak a kagyló erezetére utalnak, fentről – elég magasból – nézve. Aki Budapesten rálép az útra, az már Compostelába tart, akkor is, ha soha nem lépi át az országhatárt. Így épülünk napról-napra, lépésről-lépésre egy élő szövetté, akik érzékelik egymás örömét és fájdalmát egyaránt. Együtt gyászoljuk a vonatbalesetben odaveszett társainkat, és örülünk a mögöttünk araszolgató ismeretlen ismerősök beérkezésének.

Megosztás