2014. december 23., kedd

Semmi ágán, mint mindig

A keresztény credo „értünk, emberekért…” kitétele az ember istenítésének előszobája, éppen ellenkező irányú mozgása annak, amit ez a vallás az Isten emberiesítéséről (inkarnációjáról) vall. De ez sem véletlen. Tudatos létünk hajnalán őseink nagy valószínűséggel védtelennek és kiszolgáltatottnak érezték magukat egy ismeretlen, veszélyes világban. Évezredek teltek el, amíg meg tudták győzni magukat, hogy nem tehetetlen áldozatai, hanem uralkodói ennek a világnak. Mítoszaik és vallásaik, kultúrájuk és művészetük segítségével elődeink a perifériáról lassan és fokozatosan a világ középpontjába küzdötték be magukat (legalábbis a képzeletükben, hiedelmeikben). Amikorra az egyistenhit megszilárdult, ez a dogma (vagy mém) szintén egyeduralkodóvá lett. Az tudat, hogy mi vagyunk a világ centruma, két évezreden át alapvető alkotóeleme, pillére volt a nyugati civilizációnak, a középkoron át egészen a modern időkig. Bár gondolhatnánk, hogy időközben különféle agnosztikus áramlatok ezt megkérdőjelezték, ez a hit tovább élt az emberek fejében és szívében, túlélte Galilei, Kopernikusz vagy akár Kepler felfedezéseit. Sőt, túlélte még a 18. századi szkepticizmust és a 19. századi materializmust is. Hankiss Elemér Az emberi kaland c. könyvében idézi Ernest Beckert, aki szerint az emberi élet legfőbb hajtóereje a halálfélelem. Minthogy képtelen elfogadni a halál végzetszerűségét, az ember tragikus helyzete és „a halál rettenete” arra kényszeríti, hogy narcisztikus módon különleges és következésképpen halhatatlan értékként mutassa fel önmagát. Hangsúlyozza, hogy a társadalom alapvető funkciója nem más, mint hogy tagjait ellássa értelemmel teli szerepekkel, és ezáltal segítsen nekik megfeledkezni a Lét ürességéről és életük mulandóságáról. Civilizációnk az élet értelmének, a szabadságnak, az emberiség fontosságának és halhatatlanságának káprázatos tűzijátéka. Ámítás és önámítás, de segít nekünk élni egy olyan univerzumban, amelyben lehetséges, hogy nincs értelem, nincs szabadság, és az ember számára nincs halhatatlanság. Az emberi világot a káosz és az értelmetlenség (értelmezhetetlenség) végső formája, a halál fenyegeti. A vallás „bátor kísérlet” arra, hogy megvédjük magunka e már-már legyőzhetetlen szorongással szemben azzal, hogy rendet vetítünk a világba, és „az egész univerzumot emberileg jelentőségteljesnek tételezzük fel”. A szimbolikus védőszférák léte élet és halál kérdése az emberi közösségek számára. Ha ezek megsérülnek, súlyos spirituális és társadalmi válság alakulhat ki. „Elsőként Kopernikusz alázta meg az embert, kiábrándítván narcisztikus illúziójából, hogy az emberiség lakóhelye a világegyetem nyugvó középpontja. A kozmológiai megaláztatást követte a biológiai, amidőn Darwin véget vetett az emberek hitének, hogy áthidalhatatlan szakadék választja el őket a többi élőlénytől. Harmadikként jött a pszichológiai megaláztatás: az ember, aki már tudta, hogy nem ura a világegyetemnek, sem az élőknek, felfedezte, hogy saját pszichéjének sem ura és parancsolója.” (S. Freud) Ma már a kopernikuszi és einsteini, darwini és freudi forradalmak után kevés indokunk van arra, hogy higgyünk központi helyünkben és fontosságunkban, de akarva-akaratlan még ma is küzdünk ezért a hitért vagy illúzióért. Nem túlzás, hogy az emberek és emberi közösségek egyik legfőbb tevékenysége mindenkor az volt és részben még ma is az, hogy fenntartsa magában ezt a látszatot. Egy civilizáció két nagy korszaka közötti átmenet általában a hagyományos nooszféra összeomlásával és egy új nooszféra fokozatos kialakulásával jár együtt. Az átmenet évtizedeiben-évszázadaiban az emberek nehéz helyzetbe kerülnek. Már elvesztették a hagyományos civilizációjuk védelmét, és még nem találtak menedéket egy új civilizáció szimbólumrendszerén belül. Többé-kevésbé védtelenné váltak az őket körülvevő kaotikus világgal szemben. „A hagyományos társadalmak egyik jellegzetessége a számukra magától értetődő ellentét az általuk lakott terület és az azt körülvevő ismeretlen és meghatározatlan tér között. A terület, amelyen élnek: a »világ« (pontosabban: »a mi világunk«), a kozmosz; a többi már nem kozmosz, hanem egyfajta »másik világ«, idegen, kaotikus tér, amelyben kísértetek, démonok és »idegenek« (akiket a démonokkal és a holtak lelkével azonosítanak) lakoznak.” (Mircea Eliade: A szent és a profán) A lakóhely tehát a társadalom szerkezetétől függetlenül szent volt, mert az a világ tükörképe, a világ pedig isteni alkotás. „Az emberi gondolkodás és tevékenység mintegy természetes és magától értetődő horizontja egészen a felvilágosodás koráig a vallásos, istenhívő alapfelfogás vagy szemlélet volt… Az izraeliták és az újszövetség első generációinak a hívője számára a pogányok vallása jelentette a kihívást – a pogány istenek kultusza, és nem az ateizmus. Ez a vallási és művelődéstörténeti szellemi háttér megmaradt ugyan egészen a második ipari forradalomig, tehát csaknem napjainkig, a korunkat jellemző vallástalanság azonban a felvilágosodással indul történelmi útjára.” (Nyíri Tamás: Mélylélektan és ateizmus) Samuel Beckett Godot-ra várva című drámájában a két főhős (Estragon és Vladimir) megtestesítői annak a helyzetnek, amikor az ember már elvesztette érték- és szimbólumvilágának a védelmét: elvesztette az őt körülvevő nooszférát. Már meg van fosztva az emberi élet minden oltalmazó eszközétől és szimbólumától, a biztonság és remény minden illúziójától. A szereplők meg vannak fosztva az eszmék és a logika kognitív szférájától… már képtelenek megérteni és értelmezni a körülöttük lévő világot. … A társadalom eltűnt körülük, egyedül maradtak egy üres világban. … Elvesztették emberi azonosságukat és méltóságukat… Nincs múltjuk és nincs jövőjük… az üres jelenben, az értelmetlen időtlenségben élnek. Elveztették hitüket és mítoszaikat is. Az Édenkert sivár pusztává vált körülöttük… Estragon megpróbálja felakasztani magát, de már nincs lehetőség a méltóságteljes halálra sem: az ág leszakad alatta. Mi történik akkor, ha egy emberi közösség körül leomlanak vagy megrendülnek azok a szimbolikus szférák, amelyek a biztonság, a szabadság és az értelem világát teremtik meg az ember számára ebben az univerzumban? Hogyan hordozható el ép elmével és lelkülettel az a gondolat, hogy „elhanyagolható tényezők” vagyunk egy süket és hideg világban, csak kapaszkodunk a mindenség peremén.

Megosztás

2014. június 11., szerda

Gyertya

Sokan meg vannak arról győződve, hogy az életük jobb lesz, ha férjhez mennek, ha megszületik az első gyerekük, vagy ha megszületik a második. Aztán meg azért frusztráltak, mert a gyerekek túl kicsik még ehhez vagy ahhoz és azt gondolják, hogy a dolgok jobban mennek majd, ha felnőnek. Folytatásként kamaszkori viselkedésük miatt elkeseredettek; biztosak abban, hogy boldogabbak lesznek, mikor ezen a korszakon túljut. Azt gondolják, az életünk jobb lesz, ha partnerünk megoldja a problémáit, ha végre kocsit cserélnek, ha csodálatos nyaralásaink lesznek, ha nem kell majd dolgozni. De ha most nem kezdünk el boldog és teljes életet élni, akkor mikor? Mindig lesznek különböző nehézségeink. Legjobb ezt elfogadni és elhatározni, hogy boldogok leszünk, akármi történjék. Alfred Souza mondta: „Sokáig abban a hitben éltem, hogy a valódi, igazi életem még csak most fog elkezdődni és az ehhez vezető úton mindig voltak megoldásra váró akadályok: gúnyos meg nem értettség, időigényes tennivalók, még nem törlesztett kölcsönök. Aztán kezdődik a valódi élet! Végül megértettem, hogy ezek az »akadályok« a valódi élet.” Ha ilyen módon elfogadjuk a dolgokat, az segít megérteni, hogy nincs egy olyan módszer, ami a boldogsághoz elvezet, mert a módszer maga a boldogság. Következésképpen élvezzük ki az élet minden pillanatát és élvezzük még annál is jobban, ha megoszthatjuk egy számunkra kedves emberrel a ritka pillanatokat és emlékezzünk rá, hogy az idő nem vár senkire. És akkor biztosan nem fogunk arra várni, hogy majd ha vége lesz az iskolának, majd ha elkezdődik az iskola; majd ha lefogyok öt kilót, majd ha sikerül felszedni öt kilót; majd ha gyerekem lesz, majd ha végre kirepülnek a gyerekek; majd ha dolgozni fogok, majd ha végre nyugdíjba megyek; majd ha férjhez megyek, ha végre elválok... Nem várjuk a péntek estét, a vasárnap reggelt, az autócserét, a házvásárlást. Sem a tavaszt, a nyarat, az őszt, a telet, sem az élet végét és egy újjászületést, hanem eldöntjük magunkban, hogy nincs az életben jobb pillanat a boldogságot „elkezdeni”, mint ez a pillanat. Az életöröm és a boldogság nem úti célok, hanem maga az utazás.
Néhány ötlet mára: – dolgozz úgy, mintha nem lenne szükséged pénzre, – szeress úgy, mintha nem fájna a csalódás, – táncolj úgy, mintha senki se látna. Most próbálj meg válaszolni ezekre a kérdésekre: – Sorold fel a világ öt leggazdagabb emberét! – Sorold fel a világ öt legutóbbi szépségkirálynőjét! – Sorolj fel tíz Nobel-díjast! – Sorolj fel tíz Oscar-díjas színészt! Hogy megy? Rosszul? Ne aggódj! Senki sem emlékszik így a tegnap legjobbjaira. A tapsviharok elmúlnak, a trófeák beporosodnak, a győzteseket elfelejtjük. Most ezekre a kérdésekre próbálj válaszolni: – Sorolj fel három jó tanárt, aki segített neked azzá válni, aki lettél! – Sorolj fel három barátot, aki a nehéz időkben melletted állt! – Mondj olyan embert, aki azt éreztette veled, hogy különleges vagy! – Sorolj fel öt embert, akikkel szívesen töltöd az idődet! Hogy megy? Jobban? Azok az emberek, akik az életünket különlegessé teszik, nem feltétlenül a leggazdagabbak, vagy a legnagyobb díjak nyertesei. Viszont aggódnak értünk, törődnek velünk és mellettünk állnak minden helyzetben. Töprengj el rajta egy pillanatra, milyen rövid az élet! Te mit akarsz tőle? Ki vagy te? Ha megengeded, segítek válaszolni erre a kérdésre. Valószínűleg nem vagy a nagy- és közismert hírességek egyike... Jó néhány évvel ezelőtt a Seattle-i paraolimpiai játékokon kilenc atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében. A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi nyolc versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki megállt és visszafordult... mindegyikük. Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a kilencen összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet. Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem. Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani. Egy gyertya nem veszít semmit, ha meggyújt egy másikat. Ezek az egyszerű mondatok maguktól értetődőek tűnnek a számunkra. Néha-néha úgy elmerülünk a tevékenységünkben, hogy közben szem elől tévesztjük, miért is tesszük mindezt.

2014. június 10., kedd

Önéletrajz leporolva

Októberben lesz négy éve, hogy leblogoltam Szögjal Rinpocse: Önéletrajz öt fejezetben c. írását (Tibeti könyv életről és halálról). A kamínóra készülve most kevéssé szomorú kontextusban került elő újra. A kamínó alapélménye, hogy elhagyjuk (egy időre) a megszokott útjainkat, szertartásainkat, beidegződéseinket. Búcsút intünk a rutinnak, hogy találkozzunk valami újabb, tágasabb valósággal. A másik utca akkor válik vonzóvá számunkra, amikor az unalomig ismételt kísérleteink sem vezetnek sikerre, valami hiányzik még a teljes öröm és béke megtapasztalásához. Ez a hiány nem valamiféle műhiba! A lelki immunrendszerünk jelzése. Amikor hiányunk van a csendből, elszakadunk éltető mélységeinktől, akkor megszólal bennünk egy vészcsengő: Állj meg! Nézz szembe magaddal és a múltaddal!
Aki az úton van, már a helyén van. Hogy az út elején, közepén vagy a végén, az nem számít.

2014. június 9., hétfő

Ne zavard a zajt!

Egy éjjel Brúnó testvér imádkozni akart, de egy kecskebéka brekegése megzavarta. Sikertelen volt minden kísérlete, hogy a zajt figyelmen kívül hagyja, ezért aztán lekiabált az ablakából: – Csendet! Éppen imádkozom. Tudnunk kell, hogy Brúnó testvér szent volt, ezért aztán a parancsát azonnal teljesítették. Minden élőlény visszatartotta hangját, hogy imádkozásra alkalmas csend legyen. Ekkor azonban egy másik hang zavarta meg Brúnó imáját, egy belső hang, ami így szólt: – Lehetséges ám, hogy Istennek legalább annyira tetszik a béka brekegése, mint a te zsoltáréneklésed. – Ugyan mi örömet lelhet Isten ennek a békának a brekegésében? – vágott vissza megvetően Brúnó. De a hang nem adta fel olyan könnyen: – Ha nem tetszene Istennek, akkor miért teremtette volna meg ezt a hangot? Brúnó elhatározta, hogy a végére jár a dolognak. Kihajolt az ablakán, s kiadta a parancsot: – Énekelj! A kecskebéka ütemes brekegése betöltötte a levegőt, amihez tréfásan csatlakoztak a környékbéli békák is. S hangjuk már nem borzolta Brúnó idegeit, mert ahogy figyelmesen hallgatta őket, felfedezte: ha nem akar ellenállni, ez a zene valójában gazdagabbá teszi az éjszakát. Ezzel a felfedezéssel Brúnó szíve eggyé vált a világmindenséggel, és életében először ráébredt arra, hogyan is kell imádkozni. (Anthony de Mello SJ: Szárnyalás, Imádság)
Amikor kivonulsz a világból, hogy távolságot vegyél a hétköznapi gondoktól, azok nem engednek el egykönnyen. A természet csöndje sem jár automatikus ellazulással. Ott dübörögnek benned a munkahelyeden hagyott feladataid, az el nem varrt beszélgetések, csonkán maradt tervek és művek rémképei. A múlt szomorú árnyai és a várható viharfelhők között próbálsz egyensúlyozni, reménytelenül. Vagy régi dolgokon rágódsz, vagy a kismerhetetlen és talányos jövőben csatangolsz. Mindkettő elszakít a jelentől, amiben tevékeny maradhatsz. A zaj lehetőséget is kínál a számodra. Alkalom, hogy visszatalálj az itt és most világába. Vedd észre, hogy mi történik veled, benned és körülötted. Hagyd, hogy a gondolatok, mint játékos kiskutyák megtelepedjenek a lábadnál, aztán engedd őket útjukra. Ne marasztald egyiket se, ha tovább szeretnének állni. Ez az ütem lassan összeáll, és a zűrzavarból kellemes dallammá érve betölti az éjszakád.

2014. március 15., szombat

Egy porszemcsén élünk, a napsugárban függve

Újraforgatták minden idők legnépszerűbb ismeretterjesztő sorozatát, a Kozmoszt. Egy ideális világban Carl Sagan – a korabeli műsor vezetője – kézen fogná az egész emberiséget, és körbevezetné az univerzumban, így mindenkiben tudatosodhatna, mennyire szerencsés, hogy ennyi izgalmas felfedezni való veszi körül. Sagan már akkor a globális felmelegedés elleni harc hirdetője volt, amikor az amerikaiak még az olajválság miatt aggódtak, és igazán lélegzetelállító eszközt talált arra, hogy megértesse a világunk törékenységét. Ő volt az, aki rávette a NASA-t, hogy az 1977-ben felbocsátott Voyager-1 kameráját fordítsák a Naprendszer belseje fele, amikor az űrszonda már nagyjából hatmilliárd kilométernyire járt, és így készítsenek képet bolygónkról. A szemcsés fotón egy halványkék pötty látszódik, Sagan szerint azonban ez a tökéletes kép arra, hogy megértsük, mennyire ostoba dolog az emberi beképzeltség.
A Voyager felvételét kísérő szöveggel is olyan meggyőzően jelölte ki a helyünket, ahogy csak ő tudta: „Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden szupersztár, minden legfőbb vezér, fajunk történelmének összes szentje és bűnöse ott élt – azon a porszemcsén, a napsugárban függve.” Carl Sagan már nincs velünk. Sagan egyik legnagyobb rajongója, Neil DeGrasse Tyson kapta meg a feladatot, hogy újraforgassa a Kozmoszt egy olyan generációnak, amelynek a tudományos vizuális kultúrájában már megszokott helye van a Hubble-űrtávcső képeinek. Tyson is osztja Sagan meggyőződését, hogy a kozmikus perspektíva lehet az, amely megmentheti a Földet és az emberiséget is. „Azok az emberek, akik igazán felfogják a kozmikus perspektívát, soha nem fognak háborúba vezetni embereket. Mert ez egyszerűen nem történhet meg. Ha megvan a kozmikus perspektívánk, és itt ez a kis Földnek nevezett porszem, akkor azt kérdezzük, ’Mégis mit akarsz csinálni? Itt vagy, egy képzeletbeli vonal egyik oldalán a homokban, és meg akarod ölni az embereket a túloldalon, miért is?’ A kozmikus perspektívát nem hordozza magában elég ember ebben a világban. Pedig az egész életünket megváltoztatná.” Amikor 2008-ban a Time magazin arról kérdezte, univerzummal kapcsolatban mi a legmeghökkentőbb tény, amelyet megosztana az emberekkel, Tyson készen állt a zsigerekig ható válasszal: „Amikor felnézek az égre, és igen, tudom, hogy részei vagyunk ennek az univerzumnak, hogy benne vagyunk az univerzumban, de talán ennél a két ténynél sokkal fontosabb, hogy az univerzum bennünk van. Amikor ezen gondolkodom, felnézek az égre – sokan kicsinek érzik magukat, mert az univerzum nagy, és ők kicsik, de én nagynak érzem magam, mert az atomjaim azokból a csillagokból jönnek. Tudom, hogy a testemet alkotó molekulák a kozmoszban zajló eseményekben születtek. Ezzel a felismeréssel a legszívesebben megragadnám az embereket az utcán, és megkérdezném: Hallottatok erről?” origo.hu

Megosztás

2014. január 2., csütörtök

Az elveszett szentség fosztogatói

A zarándokokat a veszélyes út megtételére a Jézus és tanítványai (Szűz Mária vagy más bibliai személyek) életével, illetve személyével kapcsolatos helyek felkeresésének vágya ösztökélte. Ezeken a helyeken tartózkodni különleges élményt jelentett; a zarándokutat a vezeklés és a bűnöktől való megtisztulás egyik formájának is tartották, és áldást, bocsánatot, gyógyulást reméltek tőle. Már a 2. századtól megtekinthették az Úr születésének barlangját és Jézus életének helyszíneit. Itt részesülhettek a szent helyeket őrző szerzetesek áldásában. Az ereklyetiszteletet szinte egykorú a kereszténységgel: a katakombák síremlékei, a vértanúk holttestei fölött emelt oltárok bizonyítják, hogy már az első századokban vallásos kultusz övezte a szentek ereklyéit. A Szent Polikárp vértanúságáról szóló feljegyzések 165 környékén úgy tudósítanak, hogy „a csontok néha nagyobb értékkel bírnak, mint a drágakövek”. A keresztényüldözéseket megszüntető Constantinus császár anyja, Szent Ilona a zarándokok példaképe lett. 326 és 328 között maga is elzarándokolt a Szentföldre. Jeruzsálemi látogatásának idején a Templom-hegyen még Hadrianus szobra állt. A legendák szerint a császárné fedezte fel a Golgotát (Jézus megfeszítésének a helyét). Origenész (185–253) görög teológus már egy évszázaddal korábban írt a zsidó hagyományról, mely úgy tartotta, hogy a Golgota (latinosan Kálvária) valójában az első ember, Ádám sírjával egyezik meg. [Ettől a kortól nem idegen az allegorikus ábrázolás- és látásmód: mivel Jézus megváltó áldozata időben korlátlan, visszamenőleg az első emberpárig, és jövőbe mutatóan a világ végéig ható erő.] 335-ben itt kezdték el építeni a Szent Sír templomot, mely épületet a történelem viharai többször leromboltak és újjá építettek. Jeruzsálem bevétele után is így történt: 1099-ben, az első keresztes hadjárat végén.
Az ereklye latin eredetű szó (hátrahagyott dolog, maradvány), eredetileg fontos történelmi eseményekkel, szent személyekkel kapcsolatos földi maradványokat, tárgyakat jelentett: testrészeiket, csontjaikat; tágabb értelemben mindazon tárgyakat, melyekkel érintkeztek (a ruhák, kínzó eszközök, stb.). Tiszteletüknek két forrása van. Az egyik általánosan emberi, amely minden népnél megtalálható, hogy az elhunyt szeretteink maradványait és hagyatékát tisztelettel övezzük. A másik az a speciális keresztény hit, hogy a szentek Isten boldog örökkévalóságában élnek, így ők az irántuk tanúsított tiszteletünkről tudomást vesznek, értünk közbenjárók (segítők) lehetnek. A vallásos ereklyetisztelet magánál az ereklyénél nem állhat meg; a hívő mindig magát a szentet tiszteli, akit Isten közelségében hisz, és akivel hite szerint belső lelki összeköttetésben él (a „szentek közössége” által). Ezért mondta ki dogmaként a tridenti zsinat, hogy a szentek ereklyeinek tisztelete helyes és üdvös dolog. A keleti egyházban már a 4. században szokássá vált, hogy az egyes csontokat, levágott tagokat, az edénybe gyűjtött vért külön ereklyetartókba tették és a templomokban helyezték el, sőt adományozták is egyes személyeknek. A nyugati egyházban ez a szokás a 6. század végéig szigorúan tiltva volt, a templomokban az oltárok alatt a szenteknek egész, csonkítatlan holttestei nyugodtak; a szentek sírjáról egy-egy követ vittek magukkal, vagy a koporsójukhoz érintett tárgyakat. Lassanként a nyugati egyházban is szokássá vált a szentek csontjainak szétszedése, hogy így a folyton szaporodó templomok ereklyéket kapjanak. Mert ősrégi szokás szerint oltárt csak vértanúk (az 5. század elejétől kezdve egyéb szentek) maradványai fölött emeltek. Ma is egyházi szabály, hogy minden oltárban legalább 2 szentnek – kik közül az egyik vértanú – ereklyéi legyenek elhelyezve. Amint megkezdődött a szentek csontjainak szétszedése, kezdetét vette azoknak az adományozása is, megnyitva ezzel a visszaélések útját. Ezek megakadályozására az 1215-ben tartott lateráni zsinat határozata szerint a pápa engedélye nélkül új ereklyék nyilvános tisztelet tárgyává nem tehetők. A tridenti zsinat határozata szerint az egyes egyházmegyékben a megyéspüspök engedélye nélkül semmi ereklye nem helyezhető ki nyilvános tiszteletre. Rómában 1689-ben egy külön kongregációt alapítottak (S. Congregatio Indulgentiarum et S. Reliquiarum), melynek egyik főfeladata az ereklyék hitelességét megállapítani s az egész világ templomai számára ereklyéket szétküldeni. Kiközösítés terhe alatt tiltották a római katakombákból engedély nélkül bármilyen kis ereklye elvitelét.
Mivel a szent iratok tanúsága szerint Jézus testben támadt fel és negyven nappal később a mennybe ment, az ő csontjai hiányoznak az ereklyék sorából. Számos olyan ereklye van azonban, amelyet vele kapcsolnak össze. Ezek közül a leghíresebbek talán a torinói lepel, amelyet a testét borító halotti lepelnek tartanak, és a Szent Grálként ismert serleg, amiben keresztre feszítésekor a vérét fogták fel. További ismert ereklyék: • a Szent kereszt darabjai és egy ortodox kolostorban őrzött Vádcímtábla (titulus crucis) az INRI felirattal; • a Keresztre feszítés köve (1804-ben, Konstantinápolyba való szállítása során a tengerbe veszett); • a Lombardiai öntöttvas korona és Constantin zablája, melyeket a keresztre feszítéshez használt szögekből készítettek; • a Szent fityma, Jézus körülmetélésekor levágott előbőr; • a Végzet dárdája, amivel Jézus oldalát átszúrta a római katona (Jn 19,34); • a Töviskorona, melyet a gúnyolódó katonák helyeztek Jézus fejére a keresztre feszítése előtt; • a Szent kehely, melyet Jézus az utolsó vacsorán használt; • Veronika kendője, mellyel Jézus homlokát törölte le, mikor Jézus a keresztet vitte; • Jézus varratmentes palástja, amit a trieri Szent Péter-dómban tartanak; • Jézus levelei, melyekben udvariasan elutasította Edessza királyának, Abgárnak a meghívását; • a Nem kézzel készült ikon, amit Jézus Abgárnak küldött a leprája gyógyítására; • a Szent köldökzsinór, Szent könnyek, Szent tejfog… A keresztények különös érdeklődése a sírok és az eltemetett testek iránt több hasonlóságot mutat az őskori halottkultuszokkal és a kelta szokásokkal, mint a nagy monoteista vallásokkal, a judaizmussal és az iszlámmal. Ennek a fokozott figyelemnek a forrása az a hit lehetett, mely a Biblia utolsó írása, a Jelenések könyve lapjaira támaszkodik. Az utolsó ítélet előtti eseményként várták a halottak feltámadását (20,11–15). Furcsa áthallás a zsidó hithez az a szokás, hogy hívő izraeliták az Olajfák hegyén létesített temetőt választják „örök” lakóhelyül, a templomhegy felé tájolt sírokkal. Abban a reményben teszik ezt, hogy a Messiás eljövetelekor, mikor majd talpra állítja őket, arccal az ő irányába forduljanak mindannyian.
Mindig sokan kételkedtek az ereklyék valódiságában. Erasmus például ironikusan megjegyezte, hogy ha az Igaz kereszt szilánkjait összegyűjtenénk, akkor láthatnánk, hogy Jézus keresztfája tulajdonképpen egy egész erdőség volt. Van ebben valami eredendően emberi vonás; önmagunk és biztonságunk fenntartása érdekében szeretnénk lecsapolni a szentséget. Kapaszkodnánk az aranykor felhőibe, amikor harmóniában éltünk magunkkal és a környezetünkkel. Kifejezőbben – és nem csupán képletesen – szólva: meg akarjuk ragadni az Isten lábát. Ez a törekvés a reformáció korára már olyan túlzó fokra jutott, hogy Luthernek szinte nem adatott más út, mint asztalt dönteni és kategorikusan elzárkózni ettől a célját tévesztett kultusztól.

2014. január 1., szerda

Álom-zsiráf

Vagy azért, mert pár napja láttuk őket az Állatkertben... vagy azért, mert a tavaszi tánctanfolyam résztvevőivel levelezek... vagy... Szóval azt álmodtam, hogy éppen zsiráftréninget tartok, ahol a megakadt élethelyzetet a gyúrótáblán leragadt tészta jelképezte. Amikor felkeltünk, hogy ezt eljárjuk a szőnyegen, valaki jegyzetelni kezdett. Akkor - álmomban - három érvem volt, hogy arra, hogy inkább figyeljen és fejben rögzítse a történteket. (1) Amikor elkezdünk zsiráfozni, még nincsenek kiérlelt mondataink. A szituációk megjelenítésének és eljátszásának a technikája abban segít minket, hogy meg tudjuk állítani az életünk filmjét, és ha szükséges, akkor kockánként elemezhetjük azt. Ezért a le- vagy feljegyzendő mondataink percről-percre gyúródnak (innen a tészta?) változik a tartalmuk és a formájuk egyaránt. (2) Amennyiben eljutunk a végére (és beáll a megnyugtató csend), akkor sem egy varázsigét kapunk, ami bármilyen szituációban bevethető, tekintet nélkül a szereplők kilétére. Egy modell nem a világ, "csak" segít eligazodni benne. (3) Feltéve, de meg nem engedve, hogy megtaláltuk a bölcsek kövét - az sem lenne életszerű, ha ezt papírról (vagy fejből) idéznénk. A zsiráflét ereje éppen a frissessége. A pillanat sűrűjében felelősen "improvizál" a megismert szabályok figyelembe vételével. Aztán felébredtem... És most indulok a napomra, mert már meg(fel)kelt a saját tésztám. ;)