2009. november 30., hétfő

Dunába vizet - San Bol házhoz jön

Nehezen felejthető az a látvány, ami Hornillos és Castrojeriz között fogad a Meseta nevű fennsík elején. Amikor felérve egy magaslatra megpillantod a nyárfaliget árnyékában meghúzódó kis remeteséget. Pár méterre van a főcsapástól, mégis jelentős szűrőt képez. Vannak, akik MÉGIS bemennek oda, mint én is, kisebb hezitálás után.


A ház fából faragott, egyszerű bélyegzője a legkedvesebb emlékeim egyike:


Ma este egy újabb spanyol szót tanultam: quemada (égetett). Hozzávalók: fél liter házi pálinka (legalább 40-45 fokos), egy banán, fél doboz ananász kompót, kristálycukor és egy csésze erős kávé. Az egészet felmelegítjük és gyakran megkavarjuk:


Aztán kis mértékben fogyasztható:


Judit a San Bolban járt zarándokokat meghívta egy belvárosi teaházba egy kis beszélgetésre. Telefonon kérte, hogy vigyünk (körbe adható) képeket, az élményeink megosztásához. Így esett, hogy egy tucat caminosnak mutattam meg a képeimet, de nem papírra nyomtatva. Eredetileg nem készültem vetítésre, viszont akadt ott egy laptop és érdeklődés mellé, így csak elfogadtam a felhívást a keringőre. Olyan volt a helyzet, mint papoknak prédikálni, Dunába vizet hordani... Egy vitathatatlan előnye viszont van: nem kell mesélni mellé, mert a hallgatóság nagyon jól tudja, mi történt ott, akkor velem.


Csilla és Rozi is eljött; Csilla ráadásul még egy nagy meglepetéssel szolgált: közös ismerőssel húsz-huszonhárom évvel ezelőtti életemből. Kezd szűkülni ez a kis bolygó...

2009. november 27., péntek

Férjhez mentünk...

Ma kaptam meg Anditól az esküvői képeit. Íme egy kocka:

2009. november 25., szerda

Mint az árnyék (Zsolt 144,4)

Az ember egyetlen eszköze saját életének vizsgálatára, a világ vizsgálatára, a dolgok vizsgálatára, hogy összehasonlítja azokat. A fizikusok csak akkor képesek valamit megmérni, ha tudják, mihez képes lehet mérni. Csak akkor tudjuk, hogy valami nagyon nagy, vagy nagyon kicsi, ha tudjuk, hogy hozzánk képest mekkora. A hasonlat nem jelent mást, mint azonosságot keresni a dolgokban...

Elhatároztátok, hogy vállalkoztok egy 800 km hosszúságú útra, ami igen nagy, távol van a vége, és beláthatatlan, ha mindazt számba akarjátok venni, ami majd történni fog rajta. Ez az út (végülis ki kell mondani) az életetek. Azaz egy hasonlat az életetekre...

Ha feltételezzük, hogy szép életetek van és lesz, akkor feltételezhetünk 80 leélt évet. Lehet, hogy sok, de extrém körülményeket leszámítva olyan nagyon nem tévedünk. Ebben az esetben kb. kilenc-tíz kilométerenként haladtok egy évet előre. Lehet, hogy ez bután hangzik kezdetben, de ha komolyan vesszük a hasonlatot, akkor így van. ... Az analógiának megfelelően tehát 830 méter kb. egy hónap. És 27 méter egy nap. Na hogy fest?

...ne feledjétek, hogy kb. egy kilométer alatt 36 napot tesztek meg. Az élet is ilyen elképesztő gyorsan múlik el. Alig vesszük észre, hogy eltelt egy-két hónap, vagy év; mint ahogy alig veszitek észre a megtett egy-két kilométert (ez később majd máshogy lesz). Ezért aztán - még ha nehéz is - élvezzétek az utat, és legalább havonta (úgy 830 méterenként) nézzetek fel és tudatosítsátok magatokban, hogy hol vagyok, miért vagytok itt. Tudatosítsátok magatokban, hogy éltek, és hogy - bármi is történjen - jó itt, mert tanít, mert ti akartátok, mert ez az életetek.

(Varga Lóránt: Útmutató)

Alteregó

Utólag már szabhatjuk?

Lehetséges, hogy M. B. Rosenberg valami apró dologban nem mondott nekünk igazat?
Elképzelhető az a kellemetlen igazság, hogy a sakál módszere egyszerűen hatékonyabb? Nem szebb, nem finomkodóbb, viszont - a zsiráféval szemben - hosszú távon fenntartható. Mint azoknak a törzsi kisközösségeknek az élete, akik emberemlékezet óta a szeszélyes megtorló játékot játszották: "Úgy bánj másokkal, ahogy veled bánnak, de azért ne légy nagyon kiszámítható."

Ennyi. Valóban ennyi?

2009. november 24., kedd

Gyerekszáj

A kolléganőm kislánya ma reggel így szólt:

Mami, kicsi vagyok! Mikor leszek én már nagy? Nem tudok nőni... Mami, értsd meg, nem megy!

2009. november 23., hétfő

Esküszöm, bíró úr!

Szószerinti idézetek bírósági jegyzökönyvekből:

1.
Kérdés: Maga szexuálisan aktiv?
Válasz: Nem, én csak ott fekszem.

2.
K: Mikor van a születésnapja?
V: Július tizenöt.
K: Melyik évben?
V: Minden évben.

3.
K: Ez a myasthenia gravis befolyásolja a memóriáját?
V: Igen.
K: És milyen módon befolyásolja a memóriáját?
V: Nem emlékszem.
K: Szóval elfelejtette. Mégis, tudna egy példát mondani valamiről, amit
elfelejtett?

4.
K: Hány éves a fia, aki magával lakik?
V: Harmincöt vagy harmincnyolc, nem tudom pontosan.
K: Hány éve lakik magával?
V: Negyvenöt.

5.
K: Maga a helyszínen volt, amikor ezt a képet csinálták magáról?

6.
K: Szóval a teherbe esése napja augusztus 8?
V: Igen.
K: És maga mit csinált ez alatt?

7.
K: Szóval van három gyermeke, igaz?
V: Igaz.
K: Hány fiú?
V: Egy sem.
K: Hány lány?

8.
K: Hogy végződött az első házassága?
V: Halállal.
K: Kinek a halálával?

9.
K: Tudna egy személyleírást adni az alanyról?
V: Közepes magasságú, szakállas.
K: Nő vagy férfi?

10.
K: Tehát azt mondja hogy a lépcső lefelé vezetett a pincébe?
V: Igen.
K: Lehetséges hogy ugyanez a lépcső felfelé is vezetett?

11.
K: Doktor úr, hány boncolást végzett hullákon?
V: Minden boncolást hullákon végzek.

12.
K: Kérem, hogy minden válasza legyen orális, rendben? Milyen iskolába járt?
V: Orális.

13.
K: Emlékszik hogy mikor vizsgálta meg a holttestet?
V: A boncolás kb. este 8:30-kor kezdődött.
K: És Kovács úr halott volt ebben az időpontban?
V: Nem, ott ült az asztalon és csodálkozott hogy miért boncolom.

14.
K: Doktor úr, mielőtt elkezdte a boncolást, ellenőrizte az egyén pulzusát?
V: Nem.
K: Ellenőrizte a vérnyomását?
V: Nem.
K: Ellenőrizte a légzését?
V: Nem.
K: Tehát lehetséges hogy az egyén életben volt amikor elkezdte a boncolást?
V: Nem. Mert AZ egyén agya az asztalomon volt egy üvegtartályban.
K: Mindennek ellenére, mégis lehetséges az, hogy az egyén életben volt?
V: Igen, lehetséges hogy AZ egyén életben volt és ügyvédként praktizált valahol.

15.
Egy ügyvédnek sosem szabad megkérdeznie a tanút, ha nincs felkészülve a válaszra. Egy kisvárosban zajló perben az ügyész behívta első tanúját, egy idős nagymamát. Odalépett a tanúhoz és megkérdezte tőle:

-- Takács néni, ismer engem? -- mire a hölgy:
-- Persze, hogy ismerlek. Gyerekkorod óta ismerlek, és mondhatom, kiábrándultam belőled. Hazudsz, csalod a feleségedet, befolyásolod az embereket, rágalmazod őket a hátuk mögött. Nagy embernek hiszed magad, miközben annyi eszed sincs, mint egy utcaseprőnek. Igen, persze, hogy ismerlek.

Az ügyésznek tátva maradt a szája, azt sem tudta, köpjön vagy nyeljen. Némi gondolkodás után a terem másik végébe mutatott és megkérdezte:
-- Takács néni, ismeri a védőügyvédet?
-- Hát persze. A védőügyvédet is gyerekkora óta ismerem. Gyenge jellem, italos természetű, senkivel sem tud normális kapcsolatot teremteni és mint ügyvéd, egyike a legrosszabbaknak az országban. Hogy el ne felejtsem, ő is csalja a feleségét méghozzá három nővel, az egyik a maga felesége, ügyész úr... Igen, ismerem.

A védőügyvéd sokkot kapott. Erre a bíró magához kérte az ügyészt és az ügyvédet, és nagyon halkan így szólt hozzájuk:
-- Ha bármelyikük megkérdezi a hölgytől, hogy ismer-e engem, esküszöm, hogy börtönben fog megrohadni.

Zsó néni

Érettségi után (1985 szeptemberében) első munkahelyem az Őrbottyáni Református Gyermekotthon volt, ami aztóta első munkehelyi vezetőm, Juhász Zsófia nevét viseli. Zsó néni Jászkiséren, gazdálkodó földműves családban született 1928-ban. Pedagógusnak készült; a Sárospataki, majd az államosítást követően a Debreceni Református Teológián tanult. Lelkészi oklevéllel a zsebében sem a szószéket, katedrát választotta élete céljául, hanem a diakóniát. Gyakran mondogatta: mi vagyunk az egyház prédikációjának aranyfedezete.


Hétfőnként termelési értekezletet tartott, ahová - szinte ellenkezést nem tűrő stílusában - elvárt minden munkatársat. Valóban azoknak is kezelt bennünket. Elmondta mi várható a közeljövőben, milyen tervek, vendégek, programok vannak soron. Most látom milyen óriás Ő... A karizmatikus vezető és a bölcs háziasszony érdekes keveréke állt össze a személyében. A szobája ajtajára ez volt írva: "Lépj be kopogtatás nélkül!"

Juhász Zsófia: BÍZTATÁS ŐRBOTTYÁNBÓL

Egész világot hozzál, hogyha jössz,
arcod ragyogjon, fényljen mint a könny.
Napfény csillogjon ujjaid hegyén
mellyel simogatsz a fájdalmak helyén.

Egész világod szóljon, ha köszönsz
vidám "Jó napot!" - napba öltözött;
és kézfogásod erős mint a pánt
mely azt üzeni: senki se bánt!

Egész karoddal ölelj hogyha fogsz,
fél öleléssel, csak félig dobogsz.
Ha a küszöbnél lábad megáll,
a mosolygásod szívbe nem talál.

Egész világod szóljon, ha beszélsz,
megtorpanásod azt jelenti - félsz.
Csak félig fúvod arany trombitád,
pedig a jó szó gazdára talál.

A zsebeidből folyjon drága gyöngy
mely beragyogja mindazt mi göröngy.
Ajtónyitásod nyomán fény derül,
egész szívvel vagy csak birtokon belül.

Otthon leszel, ha kigyújtod a fényt
és ha reménnyel táplálsz majd reményt.
Egész világot adjál hogyha adsz,
apró darabkák nem számítanak.
Egész világot adjál hogyha adsz,
fél világoddal magadra maradsz!

Egész világot kaptál, nem felet,
Ő azért jött, hogy bővölködjenek!

(Őrbottyán, 1984)

Kedvenc mondata így hangzott: az életet csak fortissimo-ban érdemes végigélni. 1990-ben (62 évesen) halt meg, a szülőfalujában temették.

2009. november 22., vasárnap

Isten városa - a Gorilla válaszol (2.)

A munkahelyi bowlig bajnokság előtt Gusztival megnéztük az Isten városát. Sokkolóan őszinte alkotás. Kíméletlenül tartja azt a bizonyos tükröt. Miért lettek ilyenek a dolgok? Hogyan jutottunk erre a tragikus végkifejletre?

Gorilla: A termékek cseréjére épülő rendszer szükségszerűen kevesek kezében összpontosítja a vagyont, és ezt semmilyen kormányváltás nem képes ellensúlyozni. Nem hibája ez a rendszernek, hanem a lényege. Ennek semmi különösebb köze nincs a kapitalizmushoz. A kapitalizmus csupán a kultúrátok tízezer évvel ezelőtti létrehozásakor kialakult elgondolás legújabb kifejeződése. A nemzetközi kommunizmus forradalmárai egyáltalán nem ástak elég mélyre ahhoz, hogy létrehozzák az általuk kívánt változásokat. Azt hitték, hogy megállíthatják a körhintát, ha elfognak minden lovat. Természetesen azonban nem a lovak forgatták a körhintát. Utasok voltak csupán, mint ti többiek.

2009. november 19., csütörtök

Lenin öröksége - a Gorilla válaszol (1.)

Kis úttörőként a lenini bölcsességből azzal a mondattal találkoztam először, hogy "Tanulni, tanulni, tanulni!" Pár napja kaptam az alábbi viccet, ami egybevág a jelenlegi olvasmányaimmal:

Az ősember fia hazaviszi első bizonyítványát az őssuliból! Ősapuka megnézi a jegyeket és így szól ősfiához:

"Fiacskám! Megbuktál vadászatból ez oké, mert nehéz az a dárda, te meg csenevész vagy. Megbuktál földművelésből is, oké mert a mezőgazdaság kemény meló. Megbuktál gyűjtögetésből, mert hamar elfáradsz. Ez is rendben volna. NO DE HOGY MEGBUKJ TÖRIBŐL, MIKOR AZ MÉG CSAK KÉT OLDAL???"

Daniel Quinn sorait is számozni lehetne, mint a "Denzinger"-t (DS – Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai). Mostanában olvastam oktatással kapcsolatos gondolatokat, egyik sem volt ilyen világos és megvilágosító munka.

Röviden: iskoláink azért kényszerítik haszontalan dolgok megtanulására a nebulóikat - akik a kezelésbe vételt követően még egy kis ideig született tanulógépek, tele érdeklődéssel, tudásvággyal -, mert legfőbb céljuk a gyerekmegőrzés, hogy távol tartsák a munkaerőpiactól a tizenévesek tömegeit. Illetve a szüleik eltartásában maradt ifjak újabb fogyasztást generáljanak.

Legfőbb ellenvetésem nekem is az volt olvasás közben, hogy "a kultúránkban sok nagyszerű találmány is van, amiket csak évek során adhatunk tovább a következő nemzedéknek..."

Gorilla: A polgárok alapoktatását nem azért bővítették négyosztályosról nyolcra, hogy csillagászatot, mikrobiológiát és állattant tanítsanak. Nem azért bővítették nyolcosztályosról tizenkettőre, hogy asztrofizikát, biokémiát és őslénytant tanítsanak. Nem azért bővítették tizenkét osztályosról tizenhatra, hogy űrbiológiát, plazmafizikát és szívműtéteket tanítsanak. A mai végzősök nem úgy járják ki az iskolát, hogy ott van a fejükben az elmúlt száz év minden új eredménye. A száz évvel ezelőtt élt ükapáikhoz hasonlóan csak annyi tudás van a fejükben iskolavégzéskor, amennyi ahhoz elég, hogy a munkaerőpiacon legalul kezdjék: hamburgereket forgassanak, benzint tankoljanak és élelmiszerboltokban csomagoljanak. Csak a mai végzősöknek sokkal tovább tart eljutni idáig.

De hogyan tanulnak meg akkor olvasni, számolni?

Gorilla: ...a gyerekek több százezer éven át meg tudták tanulni, amit meg akartak, és amire szükségük volt. [Többek között ezért tudom most begépelni ezeket a sorokat: ha nem működött volna ez a mechanizmus, akkor nem születhettem volna meg az őseim jóvoltából, már rég kihaltunk volna.] Ugyanúgy tanulnak meg olvasni, ahogy látni is megtanultak; úgy, hogy látó emberek társaságában voltak. Ugyanúgy, ahogy beszélni is megtanultak; úgy, hogy beszélő emberek társaságában voltak... kultúrátok emberei több ezer éven át valahogy szakemberek segítsége nélkül is megtanultak olvasni. A helyzet az, hogy az olvasó családtagok társaságában felnövő gyerekek olvasva nőnek fel. [És ha teljesen analfabéták társaságában születne is] ...feliratok rengetegében él - melyeket megértenek a körülötte levő emberek, különösen a társaik, akik egyáltalán nem szerénykednének a nagyobb tudásukkal.

Rendben: megtanulja az összeadást, a pénz használatát, az óra leolvasását... Mi lesz a szakmai tudással?

Gorilla: A törzsi társadalmakban magától értetődő, hogy a gyerekek az idősebbek mellett akarnak dolgozni... nem kell futószalag melletti munkások módjára viselkedniük, nem kell blokkolniuk érkezéskor és távozáskor. Mégis hogyan tanuljanak meg valamit, ha nem szabad csinálniuk? ... Képzeld el, hogy mennyi mindent tanulhatna egy zenei hajlamokkal rendelkező tizenkét éves gyerek egy zenei stúdióban. Képzeld el, hogy mennyi mindent tanulhatna egy állatok iránt érdeklődő tizenkét éves gyerek egy állatkertben... egy festés iránt érdeklődő egy művész műtermében... egy előadóművészet iránt érdeklődő egy cirkuszban.
Persze nem lennének betiltva az iskolák, de csak azok vonzanák a tanulókat, amelyek ma is: a szépművészeti iskolák,a zene- és tánciskolák, a harcművészeti iskolák stb. A felsőoktatási intézmények is kétségtelenül vonzanák az idősebb tanulókat.


Hogyan lesznek így sokoldalúan képzettek a gyerekek?

Gorilla: Nem válnának sokoldalúan képzetté, ha minden szabadon hozzáférhető volna? ... Annyira sokoldalúak lennének, amennyire csak szeretnének... feltűnne, hogy csak nagyon kevesen vágynak arra, hogy reneszánsz férfiak vagy nők legyenek. Miért kellene ilyesmire vágyniuk? Ha a kémián, az ácsmesterségen, a számítástechnikán vagy az igazságügyi antropológián kívül nem érdekel más, az rajtad kívül kire tartozik? ... Sosem hallottam olyat, hogy egy szakterület jelentkezők hiányában eltűnt volna. Így vagy úgy, de minden nemzedékben vannak néhányan, akik holt nyelveket akarnak tanulmányozni, akiket lenyűgöznek a betegségek testre gyakorolt hatásai, akik égnek a vágytól, hogy megértsék a patkányok viselkedésének titkait...
Természetesen azonban a munkahelyeken lábatlankodó gyerekek komolyan visszavetnék a hatékonyságot és a termelékenységet. A gyerekek iskola-börtönökbe küldése szörnyen rossz ugyan a gyerekeknek, de üzleti szempontból kétségtelenül csodás. Az itt felvázolt rendszert sohasem fogják megvalósítani a kultúrátok emberei, amíg többre tartjátok az üzletet az embereknél.

2009. november 18., szerda

Ciklon tölgyek


Mindenesetre spanyol ajkúak.

2009. november 15., vasárnap

2012

Mert születésetek óta ugyanarra az anyára figyeltek. Természetesen nem a vér szerinti anyátokra gondolok, hanem a kultúrátokra. Kultúra Anya szól hozzátok a szüleitek hangján; ők pedig ugyanúgy az ő hangjára figyelnek születésük óta. A rajzfilmek, a meséskönyvek és a képregények szereplőin keresztül szól hozzátok. A bemondókon, a tanárokon és az elnökjelölteken keresztül szólít meg benneteket. Őt hallgatod a beszélgetőműsorokban. Az ő hangját hallod a népszerű zeneszámokban, a reklámdalokban, az előadásokon, a politikusok beszédében, a prédikációkban és a viccekben. Az ő gondolatait olvasod az újságcikkekben, a tankönyvekben és az újságok tréfás rajzsorozataiban... (Daniel Quinn: Az én Izmaelem)

A maja apokalipszis megelevenedett a filmvásznon. Hihetetlen gondolatok peregnek a szemünk előtt: a Föld magja egy hatalmas napkitörés révén egyre melegszik, ami szétfeszíti a kérget, és a keletkező repedések egyre csak nyelik el az emberiséget, mint egy kozmikus Kisgömböc. Amit a Holnaputánban jéggel intézett el Roland Emmerich, azt a 2012-ben a vulkánok tüze veszi kezelésbe.


Bár tűz és víz nem vegyül a népi bölcsesség szerint, mégis van valami közös ezekben a filmekben. A kultúránk suttogása. Hogy mindenre akad majd valami megoldásunk, mert az elnök jó-munkás-ember ám! A technikai tudásunk kiemel minket a természeti katasztrófák poklából. Csak bízzunk bennük.

Néhány elvarratlan szál, ahogy előhozza őket borissza agyam:
1. Mi a fenével működnek hónapokon át azok a bazi nagy Noé-bárkák, amiken az emberiség "színe-java" hánykolódik?
2. Mit esznek nap mint nap, és mennyi szénát raktároztak el az elefántok és zsiráfok számára a luxusutazáshoz?
3. Mihez kezd az a sok újgazdag az angol királynővel (és kutyusaival) a zsebében az özönvíztől legyalult sziklákon?
4. És ha lenne is termőtalaj, meg növények, meg méhecskék, meg fejhető kecskék... Melyik dáma tudna sajtot készíteni, gombát felismerni, kenyeret sütni?

Ugyan már királylány!

Nem a szuperhajók utasai fognak életben maradni (geológusok, politikusok és egyéb észlények), hanem akik valóban használható tudással bírnak.

Képileg viszont nagyon szép és szórakoztató (csak azokat a bugyuta menekülős jeleneteket ne feszítenék a végtelenségig, és a végtelen bugyutaságig). Például az költői, hogy miközben a buddhista kolostort lesöpri a hegy csúcsáról a tengerár, az öreg láma utoljára megkongatja templom harangját:


Aztán semmi:


Szegény Ratzi-t egyszerűen intézik el: munkahelyi balesettel. Áldás közben agyonnyomja a Szent Péter kupolája.

Nézz, ne csak láss!


Minden napod úgy kell élned, mintha az utolsó lenne, mert egyszer igazad lesz. (Ray Charles)

Ma délelőtt hárman indultunk el a Láthatatlan Kiállításra. Tízkor még nem tudták elkezdeni, így kinn várakoztunk az E-klub épülete előtt. Kellemes volt a levegő és vakvezető labradorokkal is barátkozhattunk. Közben a barátomnak egy fontos telefonhívása jött, ezért Farkassal ketten kezdtünk el ismerkedni a látható résszel. Ez a "tárlatnak" az az előszobája, ahol a hétpróbás háziasszonyok is jó konyhai ötleteket kaphatnak a tojásfőzéstől a fokhagymapucolásig. A zoknipárosítás ugyancsak látványos módon nem csak a szemükkel látók gondja. A vakírás mellett a számítógép használata és a "vakosított" játékok is látómezőbe kerülnek, hogy stílusosak maradjunk.

A következő 50 percet végigtapogattuk, mert tökéletes sötétben jártuk körbe a szobákat, a falak és egymás biztonságába kapaszkodva. A beszéd nem csupán információközlő csatorna, hanem tájékozódási eszköz is ebben a "világtalanságban". Mennyire avítt ez a szó, mert a vakoknak nagyon is van világuk. Formák, hőmérsékletek, szagok, hangok változatos ösvényén járnak. Az agyunk igyekezett az utolsó fényfoszlányokat a szemünk elé varázsolni, de azt is tudatosítottuk, hogy ez csalóka ábránd. A világon semmit sem látunk, csak a kezünkkel-fülünkkel tántorgunk a sötétségben. Amikor elfogytak a segítségek, kétségbeestem: hogyan tovább? A hangok után menni se olyan egyszerű, ha köztetek van egy autó, vagy egy lépcső, esetleg lejt az út. És akkor a jelzetlen utcai gödröktől meg is kímélték a kedves látogatót.

A fiúk nagyon humorosak. Elegáns modorban és gátlások nélkül mesélnek az életükről, válaszolnak a néha tétován finomkodó kérdésekre. Könnyedén megértetik, hogy mi látók miért nem emlékszünk a második bemutatkozó mondat után az illető nevére: velük ellentétben, akik nincsenek lekötve a ruházattal és frizurával. Úgy beszélnek, olyan biztonsággal, mintha jártak volna a mi oldalunkon, mi pedig csak most merészkedünk átlépni az ő küszöbüket. A sötét blokkban megtapasztalható egy utcai szituáció is, autóval, motorral, utcai szemetessel, a bárban pedig rendelhetünk italokat, csokikat, és fémpénzzel fizethetünk, már ha képesek vagyunk erre segítség nélkül. A konyhában például iszonyú rumlit csaptunk perceken belül.

Jó ideje ismerek vakokat, most mégis tudtak újat mondani a számomra. Mégpedig azt, hogy nézzek is a dolgokra (nem csak a mélyükre), és ne csupán lássam őket.

2009. november 13., péntek

Minden hétre dicséret - avagy a nagy nyeremény pszichológiája

Tegnap délután elkapott a szerzési vágy. Már nem először kaptam olyan SMS-t, hogy vegyek részt a világegyetem legtutibb akciójában és estére enyém lehet az álomautó, az álomutazás vagy az álmok-álma... Szó ami szó, elcsábultam. Márti kolléganőm már kérdezte is tőlem, hogy elvegye-e a kezemből a mobiltelefonomat, annyira belelendültem a válaszolgatásba. A kérdések szintje nagyon árulkodó volt: itt a pénzkaszálás a durva cél, semmi egyéb. Mégsem sajnáltam időt és energiát. Telefonáltam, wikipédiáztam ha kellett a feltett kérdés kapcsán. Aztán leálltam. Az 52-dik üzenet után. Így is elég nagy összeget fektettem be az erősen valószínűsíthető semmibe.

Közben figyeltem magam és este próbáltam kiértékelni a történteket. Miért mentem bele, ha az első pillanattól átláttam a szitán? Van az életemnek egy deficites területe: éhezem a dicséretre, a pozitív visszajelzésekre. Erre az elismerésre volt kihegyezve az összes válasz: jó vagy, sőt nagyszerű... okos és szép. :) Még ebben az egyértelműen prostituálódott kontextusban is elment simogatásnak. Aztán gondolatban tovább léptem. Éjféltájt értem haza, amikor megfogalmaztam egy konkrét kérést önmagam felé:

Szeresd a benned élő, megfontolatlan kisfiút!

Ez az egyszerű belátás kiejtett a kezemből minden vádat, önostorozást, racionalizálást (hogy "több is veszett Mohácsnál", meg különben is véges számú terméket kaptam volna ezért az összegért cserébe, stb.). Elindultam ezen a forró nyomon. Hogyan szeretem én önmagam?

Amikor hétvégén otthon pihenek, akkor az jár a fejemben, hogy semmitteszek? Hogy elpazarlom a karizmáimat? Néha azon kapom magam, hogy vádlistákat gyártok magam ellen: ezeken és ezeken a pontokon szegtem meg a láthatatlan szolgálati szabályzatot... Már megint (vagy még mindig) NEM takarítottam, NEM fejeztem be azt a könyvet, NEM voltam edzeni, NEM hívtam fel Z-t (X-et vagy Y-t) ... Kimeríthetetlen az ötlettáram. Szimplán megijedtem magamtól, ettől a belső csendőrömtől.

Azt már tudom, hogy szerethető vagyok. Azt is tudtam (csak nem sejtettem), hogy nem élek mindig ezzel a lehetőséggel. De hogy ilyen fundamentális módon nélkülözöm az empátiát önmagam felé, az új volt számomra. Hogyan kezdi el ezt az ember (a das Man)?

Ma megfigyelés alatt tartom magam. Szeretném látni, hogy hol fogható meg ez a folyamat; mikor kínálkozik alkalom arra, hogy megbocsássak magamnak és igent mondjak az egész lényemre. A játék után vágyó önmagamra, a dobogón-könnyes-szemmel-Himnuszt-énekelni akaróra, arra, aki csak úgy lézeng a világban, minden különösebb cél, vagy isteni rendeltetés nélkül, aki tesz arra, hogy mennyi van a zsebében a hónap és az élet végére. (Megnyugtató információ, hogy egyformán üres marad a kezünk végül...)

A jövendő évek is 52 hétből állnak majd. Olyan vicces lenne (cikloni dialektusban szólva), ha ezt a vakcinát sikerülne kiporcióznom a hátralévő életem összes napjára, órájára. Nyeremény és veszteségkatalógusok helyett élni az aktuális pillanatban, elfogadni ami történik és szeretni azt, aki éppen előttem áll. Például önméltóságomat. Egyszer már sikerült.

2009. november 11., szerda

2009. november 10., kedd

...elmondom hát mindenkinek!

Tegnap éjjel írtam egy magánlevelet, aminek a közepe mégis a publikum elé kívánkozik.

Az út tanulságai részben megoszthatóak. Nem a titkolózás akadályoz abban, hogy teljes választ tudjak adni, hanem néhány sejtés még bennem sem kiforrott, alig találok rájuk kifejező szavakat.

Az első szembetűnő igazsága, vagy tanulsága az volt ennek a gyaloglásnak, hogy egyedül vagyunk. Pilinszky írja gyönyörűen, hogy magányosak vagyunk, ami nem műhiba, hanem emberi létünk velejárója. Hiába vagyunk beágyazva ezer szállal az univerzumba, van családunk, munkánk, barátságainak, nemzetünk. A lényünk legmélye közölhetetlen. A szerelem is akkor igazán tápláló, ha nem egymás titkaiba akarunk behatolni, hanem elfogadjuk tisztelettel a társunk határait.

A második lehet az, hogy nem vagyunk egyedül. Nem tévedés! Friss az agyam, most jövök az edzőteremből. Akármikor lemaradtam, vagy előre siettem, mások a maguk fázisában ott sétáltak, rohantak, bandukoltak mellettem az úton. Meg lehetett őket szólítani, ha arra volt szükségem. Ha elveszettnek láttak, hárman siettek oda, hogy van-e elég vizem, ennivalóm... Közösen voltunk erősek. A végén kapott oklevelem két oldalára ezért másoltam oda az úton kapott barátokat. Nélkülük nem lett volna a camino-nak értelme.

Ahogy írtam is, a zarándokút csak fikció, egy projekciós felület. Ami közben történik bennem, velem (hogy megtapasztalom a korlátaimat, az erőmet is egyben) és ami körülöttem zajlik (beszélgetések, találkozások és elvesztések) az a fontos.

Hogy van eleje és vége, az a halálomat segített békével magamhoz ölelni. Hogy az időm egyszer csak elfogy, és addig jól kell gazdálkodnom vele. Tervezni és nem félni elvesztegetni értékes célokra. A szorongásaimat is segített elengedni ez az utazás. Három pár zoknival, három pólóval és alsónadrággal voltam el egy hónapot. Olyan kevésre van igazán szükségünk. Hogy lesz-e valaha saját tulajdonú lakásom, nem lényeges kérdés már. Hogy a barátságaim élőek és tartalmasak tudnak-e maradni, az viszont életbevágóan izgalmas és fontos.

Javulni nem sokat tudtam, valljuk be. Nehéz lenne már a jelenlegi állapotot felülmúlni. :) :) :)

Amiket magammal hoztam, mint gondolatot, azok sem voltak egészen új keletűek, csak sikerült leporolnom és fogyaszthatóvá tennem az átlagos napok közben is.

A kirándulás oldala, hogy gyönyörű tájakkal, finom ízekkel és illatokkal találkoztam, csak ráadás volt az előzőekhez képest. Látni kedves, és nagyon ellenszenves embereket. És nem kell mindenkit egyformán szeretni, csak hagyni, hogy éljen a maga ízlése szerint. Ez a tapasztalat is nagyvonalúbbá, békésebbé tett engem.

Egy szóval is el tudom mondani az egészet: JÓ.

Történik

Egyre nehezebben, kevesebbet lépek
Mert csak mozdulatlanul lehet elérni
a Mindenséget...

Mielőtt még néhány sort idézek az El Camino c. könyvből, egy személyes tapasztalatot írok le. Kb. 16 éve Sopronban nyaraltunk két hétig vak fiatalokkal. Számomra nagy élmény volt. Előtte már dolgoztam három évet gyermekotthonokban, ahol inkább gondozók, segítők voltunk a kollégáimmal. Amikor a városi strand bejáratánál a bebocsátásra vártunk, egyik idős néni odalépett hozzánk a pénztár előtt és megkérdezte:

- Ezek a gyerekek betegek?
- Nem - válaszolta azonnal a társam - nem betegek, csak vakok.

Nagy lecke volt ez számomra abban, hogy partnerként álljak mások mellé akkor is, ha a fizikai vagy egyéb képességeim a gyámkodást, hogy ne mondjam uralkodást sugallnák. Ezután vettem egy braille írógépet, így leveleztem évekig Andival.

Szintén ezen a vakáción ismertem meg Tamást, aki azóta az USA-ban él. A budapesti metrón futólag találkoztunk egyszer, talán névjegyet is cseréltünk, de semmi további kommunikáció nem volt ezt követően közöttünk. Andi múlt hónapban ment férjhez, ezek az emlékek is közrejátszhattak abban, hogy az iwiw-en rákerestem Tamásra. Több találat is volt, de egyértelműen nem ő volt az. Kicsit csalódottan zártam be az oldalt, és lefekvés előtt egy futó pillantás a blogomra. Új komment. Megállt egy kicsit az idő, amikor elolvastam. Ő írt, azóta már váltottunk is levelet.

Gondviselés, vagy a vonzás törvénye. Egyre megy. Több ezer kilométer távolágból is összekapcsolódhat az életünk, ha... És elélhetünk a másik mellett, azonos lakásban vagy ágyban. Csak ez utóbbi szomorú verzió.

És az ígért gondolatok:

A gyaloglás művészet, mint ahogy az, hogy megtaláljuk az összhangot a test és lélek között. Megtaláljuk a saját tempónkat. Ha nem a saját ritmusomat követem, kifáradok, szétesem. Ha viszont nem igazodok a környezetemhez, lehet, hogy örökre elveszítek egy ismerőst. Az is előfordul, hogy éppen ezért látok viszont valakit. [Ha Carmela-t nem hagyom ott a katedrális előtt, akkor Guido-t veszítem el, mert vele még akkor nem cseréltünk e-mail címet...]

A testünk szintén a világ része. Ugyan olyan közel van hozzánk, hogy általa érintkezünk a világgal, mégis tágabb értelemben véve egy tárgy csupán (nagyon személyes tárgy). Éppen közelsége miatt közvetlenül reagál gondolatainkra, érzéseinkre. Dolgokat emel fel, elvisz ezer mérföldeken át, energiával lát el, hogy gondolkodni, tudjak... és megbetegszik, ha valami nincs belül összhangban.

Ez a mese velünk történik, a kezeink által. Aki összekötözi magát a csuklójánál, ő is írja a történetet: AZZAL A MOZDULATTAL, AMIVEL HURKOT KÉSZÍT MINDENHATÓSÁGA SZÁMÁRA.

2009. november 8., vasárnap

A mi utcánk

A darab különlegessége, hogy a főszereplők a Muppet Show figuráihoz hasonló bábok, akik gyermekien naiv hangon reagálnak a korántsem mesés felnőtt világ jelenségeire. Csak annyi a szomorúság, hogy ők sem látnak átütő választ az élet nagy kérdéseire. Viszont őszinték, a végtelenségig...


Kortárs problémáinkat (munkanélküliség, rasszizmus, homoszexualitás, virtuális párkeresés stb.) szórakoztatónak láttatja – hála az abszurdba forduló jeleneteknek, az ellenállhatatlanul bájos bábfiguráknak és a Tony-díjas daloknak. Kedvencem mégis az a karmester-kisegér volt, aki a legváratlanabb pillanatokban bújt elő a súgólyukból.

2009. november 7., szombat

Elágazunk

Zalaegerszegen három kolléga is eljött beszélgetni a Camino-ról. Igazi hallgatóság, nem kérdezték meg: "mennyibe került?". Tudták, látták, hogy huszadrangú kérdés.

Varga Lórántot olvasva helyükre simulnak az emlékeim és gyógyul a kezdeti gyász szomorúsága is. Nagy felismerés, hogy életem alapvető részét képezi az aggódás. Majdhogynem lételemem, amit azért nem vettem észre, mert benne éltem, és egészen megszoktam a jelenlétét.

Éppúgy, mint a "nagy" életünkben, ebben a kicsiben is találkozunk olyan emberekkel, akik irányba állítanak. Ők sokszor nem is tudják, hogy milyen jelentőséggel bírnak... Néha csak egy pillanatra keresztezzük egymás útját, néha évekig, évtizedekig egymás mellett haladunk. Minden találkozás éppen annyi ideig tart, ameddig szükségünk van a kapcsolatra. Mikor már mindent elmondtunk egymásnak, az utak újra elágaznak.

Én is kereszteztem mások ösvényét, majd örültünk a hirtelen barátságnak, bizalomnak. Végül elágazott, újra összefonódott a sorsunk. Íme az én drágaságaim:


Még sok-sok tabló él bennem, némelyik leporolva.

2009. november 3., kedd

Kik mennek? - az 1384-esek.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton... (Radnóti Miklós)

Kik mennek el az Útra? Akiknek kérdései vannak.

Képzeljük el, hogy tombolahúzáson veszünk részt, odaadják a cetlit, amin az 1384-es szám áll. Izgulunk, kezünkben gyűrögetjük a számot, és várjuk a sorsolást.

A sorsolást vezető kedves hölgy kék ruhában álldogál egy asztal mellett, amin már csak a főnyeremény vár a gazdájára. Mindenki kicsit izgatott. Persze, hogy az. Komoly nyeremény forog kockán: 800 kilométeres gyalogút. Észak-Spanyolországban. A lány felkér egy kisfiút, hogy húzza ki a nyertes számot. A fiú a kalapba nyúl, alaposan kotorászik, kihúz egy cetlit, átadja a lánynak, aki a következőket mondja: "A nyertes szám osztható kettővel." Sokan a cetlijükön lévő számra pillantanak. Mi is. Igen, a mi számunk osztható kettővel. "A nyertes szám osztható néggyel", mondja a lány. Milyen tombola ez? Matematikusoknak szervezték? Többen számolni kezdenek. Vannak, akik mosolyognak - nekik biztosan osztható. Mi is a cetlire pillantunk, és nem tudjuk eldönteni, hogy a számunk a nyertesek közé tartozik-e. A lány eközben újra megszólal: "A nyerő szám osztható nyolccal." A legtöbben reményüket vesztik, kicsit mi is. De a lány nem áll meg. "És végül, a nyertes szám osztható százhetvenhárommal". Megsemmisülés. Hosszú ideig senki nem emeli fel a kezét. Úgy tűnik a nyerő szám nincs kiosztva a vendégek között.

Vagy mégis?

Valahol hátul egy nő jelentkezik. A sorsolást vezető lány hangosan, szinte kiabálva megkérdezi: "Gondolom, a nyerő szám van önnél. Megmondaná, hogy melyik az?" "1384", válaszolja a nő. Ekkor, mint a teremben mindenki más, mi is a cetlinkre pillantunk. Nálunk is ez a szám áll a papíron. Sőt a szomszédunknál is. Hamarosan kiderül, hogy mindenki ezt a számot kapta...

Kiknek való az út? Mindenkinek, akinek a cetlijén az 1384-es szám állt.

Kik mennek el a Caminóra? Azok, akik kiszámolták, hogy az ő számuk a nyerő szám. Azok, akik kíváncsiak, akik úgy érzik, hogy az út nekik való. Nincs ember, akinek az út ne kínálná fel magát, de mindenkinek egyénileg kell felismernie, megéreznie a benne lévő lehetőségeket. A főnyereményt, ha úgy tetszik. A Camino mindenkinek szól, de csak azoknak válik valósággá, akik meglátják benne önmagukat.

(Varga Lóránt: El Camino)

Ennek az útnak is van kezdete és vége. Itt is ismeretlen [vissza nem térő] tájakon járunk. Meg kell tanulnunk kiismerni a buktatóit, felfedezni a szépségeit.

2009. november 1., vasárnap

Gének az esőben

Somi Panni férje turkológus ő indológus és nem mellesleg a Sivasakti Kalánanda Táncszínház vezetője. Beszél szanszkritul, kedvenc zeneszerzője Beethoven, szabadidejében viszont navajo rockot hallgat. Czeizel Endre orvosgenetikus hozzá képest maga a megtestesült "old school": József Attilát olvas, havonta jár színházba, közben pedig a művészek családfáját vizsgálja. A nagy festőművészek életével foglalkozó könyve épp a napokban jelenik meg. Bohus Fülöp (Népszabadság, 2009. október 16.)

Magazin: Tehát Mednyánszky meleg volt?

Czeizel Endre: Egy Balázs nevű illető volt a szerelme, aki aztán meghalt. Mednyánszky egész életében valóságos szerelmi ódákat írt hozzá. A naplóját olvasva szinte megható, hogy egy férfiszerelem mennyire szép tud lenni.

Magazin: Egyébként miért éppen a festőket választotta?

Czeizel Endre: Mondhatnám, mert ők kerültek sorra. Mindig kíváncsi voltam, mitől lesz valaki költő, festőművész, muzsikus vagy éppen táncosnő.

Somi Panni: Na, ez engem is érdekelne.

Czeizel Endre: Sajnos erre még nem tudok válaszolni. Évekkel ezelőtt mindenesetre elkezdtem a nagy muzsikusok családfaelemzésével foglalkozni. Ez roppant egyszerű volt, hisz az ilyen családokban szinte mindenki zenélt. Bach rokonai között például hatvanhét zenészt számoltam össze, de az Erkel családban is nyolc generáció foglalkozott zenével.

Somi Panni: Indiában is valami hasonlót látni. A mostani indiai klasszikus zenészek ősei már legalább öt-hat generáción keresztül csak zenével foglalkoztak.

Czeizel Endre: Azt egyébként tudta, hogy a zenei géniusz jelentkezik legkorábban az embernél?

Somi Panni: Lehet, de Indiában a művészi hajlamra még az életmód is rásegít. Különösen a déli, ortodox hindu zenészdinasztiáknál nagyon fontos például az étrend. Nemcsak hogy húst nem fogyasztanak, de kizárólag olyan zöldséget és gyümölcsöt esznek, amitől nem hal meg a növény. Ezért aztán a gyerekek vékony csontúak, és az éneklésen vagy hangszeres játékon kívül másra nem is nagyon alkalmasak.

Czeizel Endre: A költői tehetség viszont nem a szülőktől érkezik, mint a muzsikusoknál. Gondolja csak el: van mondjuk egy szlovák mészáros meg egy analfabéta mosónő, és lesz belőlük egy Petőfi Sándor. Vagy idetántorog egy szappanmunkás, teherbe ejt egy cselédlányt, és megszületik József Attila. Én ezt gejzírmodellnek nevezem: a tehetség a semmiből jön, és legtöbbször nincs folytatása.

Magazin: És a festők?

Czeizel Endre: Ők megint mások. Negyven festőt vizsgáltam a legnagyobbak közül. Soha, egyikük családjában sem volt festőművész, a gyerekek feléből viszont már az lett. Mi ezt úgy hívjuk a genetikában, hogy alapító effektus.

Somi Panni: Az én édesanyám matematika–fizika szakos tanár volt, édesapám pedig kémiát tanított.

Czeizel Endre: Látja, ez érdekes. A matematikával különben még nem foglalkoztam, de nyilvánvaló, hogy nagyon erős benne a genetika. Itt van mindjárt az egyik legnagyobb élő matematikus, Lovász László, akinek a fia Barcelonában diákolimpiát nyert. A Bolyai családot pedig mindenki ismeri. Ötéves volt például a kisfiú, a Jancsi, amikor egyszer krumplipucolás közben állítólag így szólt az édesanyjához: most már értem a szinusztételt. Én még az érettségin sem mondhattam el ugyanezt.

Somi Panni: Tulajdonképpen egy koreográfiát megcsinálni is matematikai feladat, főleg az indiai zenénél. Ha azt mondom, huszonhetes ritmus, akkor tényleg gondolkozni kell, hogy arra kijöjjön egy szintén bonyolult mozgásalap.

Czeizel Endre: A görögök egykor úgy tartották, négy olyan tehetségtípus van, amire születni kell: a zene, a költészet, a vizualitás és a matematika. Galilei mondta, hogy Isten biztosan a matematika nyelvén beszél.

Somi Panni: Én is a logikus dolgokat szeretem. Egyáltalán nem tartozom például az elszállt művészke kategóriájába, sőt nem értem őket. Amikor a 90-es évek elején elkezdtem Magyarországon dél-indiai táncot tanítani, rögtön azt mondtam, tőlem senki ne várjon megvilágosodást, csak izomlázat.

Czeizel Endre: Az elszálltságról az jut eszembe, hogy a költőknél szokott bejönni az őrült zseni kategóriája, ami persze így abszolút nem igaz. Az őrült nem lehet zseni. Az egész tévedés onnan ered, hogy régen az orvosok nem tudták elkülöníteni a skizofréniát, azaz a tudathasadást és a mániás depressziót, azaz a szélsőséges kedélyt. A huszonegy legnagyobb magyar költő közül mindenesetre tizenhat mániás depressziós volt.

Magazin: Szokott is verseket olvasni, vagy ez az egész csak szakmai érdeklődés?

Czeizel Endre: Persze, hogy szoktam. A kedvencem József Attila, bár a képzőművészet mindig közelebb állt hozzám. A saját ízlésemet azonban nem szabad figyelembe vennem munka közben, mert akkor szelektálok. Talán különösen hangzik, de már vagy öt éve nem olvastam szórakozásból.

Somi Panni: Én pár éve fedeztem fel egy amerikai írót, Bernard Cornwellt. Ő egy sorozatot írt, amely a napóleoni háborúk idején játszódik. A történetek hőse egy bizonyos Richard Sharpe, aki tolvaj volt a londoni mocsokban, aztán Indiába kerül, és katonának áll. Egyszer egy véletlen folytán megmenti Wellington életét, ezért őrmesterré léptetik elő. A sorozatban végül, azt hiszem, ezredes lesz, miközben mindenféle kalandokba keveredik.

Czeizel Endre: Ha már kultúra, akkor én olvasás helyett inkább színházba járok.

Somi Panni: A színházra nekem nincs időm, egyedül a táncelőadásokat nézem meg néha. Látta például a Duna Művészegyüttes Aranyág című darabját?

Czeizel Endre: Nem. A múltkor a Médeiára mentem el, amiben Fullajtár Andrea egészen elképesztőt alakított. Sajnos ma már jó, ha havonta kétszer eljutok színházba. Tudja, ha az ember rászáll egy témára, az borzasztóan beszűkíti a lehetőségeit. Magának van hobbija?

Somi Panni: Az amerikai őslakos indiánok.

Czeizel Endre: Tényleg?

Somi Panni: Tudom, mindenki azt gondolná, hogy egy indológus, aki ráadásul táncol is, az biztos az indiai kultúra megszállottja. Más azonban a munka és más a hobbi. Ha mondjuk otthon, pakolászás közben hallgatok valamit, az soha nem indiai zene. Emlékszem, először az inuit heavy metal volt a nagy kedvencem, aztán átszoktam a navajo rockra.

Magazin: Most viccel?

Somi Panni: Dehogy. Ott van mindjárt Robert Mirabal vagy Sharon Burch, aztán Bill Miller. Na jó, ő félig német, félig mohikán, viszont egy rezervátumban nőtt fel, és állati, milyen jól gitározik.

Czeizel Endre: Még a nevüket sem hallottam.

Somi Panni: A YouTube-on rájuk kereshet. Én egyébként hajdan, mint afféle rendes budai kislány, zongorázni tanultam. Akkoriban Beethoven volt a nagy kedvencem.

Czeizel Endre: Különös, mert az ember azt gondolná, hogy Beethoven titáni zenéje nehéz egy kislánynak. Egy Mozart-szonáta mondjuk jobban illene magához.

Somi Panni: Soha nem bírtam a könnyed dolgokat.

Czeizel Endre: Ezért lett indológus?

Somi Panni: Inkább dacból. Mivel szerettem a természettudományokat, mindenki azt hitte, hogy majd matek–fizikára jelentkezem. Aztán lázadni kezdtem, és amolyan jusztse-alapon mentem a bölcsészkarra, ami tényleg nem volt könynyű. A négy világnyelven kívül például latint, görögöt, óperzsát, szanszkritot és hindit kellett tanulnom. Azt szoktam mondani, hogy a szanszkrit nyelvet az egyetemen a német gót betűk megtanulásával kezdtem, ugyanis ilyen tankönyveink voltak.

Magazin: És mikor kezdett táncolni?

Somi Panni: Már az egyetemen foglalkoztam a klasszikus indiai színjátszással, ami van olyan régi, mint a görög. Aztán 1986-ban a későbbi férjemmel egyszer befizettünk egy turistaútra, és eljutottunk szovjet Közép-Ázsiába. Szamarkandban a főtéren láttunk egy csodálatos indiai táncelőadást, úgyhogy amikor lehetőség nyílt rá, a madrasi táncművészeti főiskolára szereztem ösztöndíjat.

Czeizel Endre: Az indiai tánc különleges lehet. Mostanában úgyis állandóan valami újat kell produkálni a művészetben.

Somi Panni: Én azért ezt a különlegességet szeretem korlátok között tartani. Régebben gyakran előfordult, hogy lefröcskölték a közönséget, vagy undorító dolgokat csináltak a színpadon. Az ilyet ki nem állhattam.

Magazin: Lehet különleges egy hagyomány is: egy magyarnak például az indiai.

Somi Panni: Azt szoktam mondani, hogy nekem nem dolgom a hagyományőrzés. Azt őrizzék csak az indiaiak.

Czeizel Endre: Magában különben van indiai vér?

Somi Panni: Nincsen.

Czeizel Endre: Csak mert kicsit kreolabb, mint a többi ember.

Somi Panni: Egy időben megpróbáltam utánajárni, kik az őseim, hogy én mint magyar kiket tudok felmutatni. Kiderült, hogy apai ágon jász vagyok.

Czeizel Endre: Azaz iráni.

Somi Panni: Anyai ágon viszont találtam mindent, még egy délszláv Bakics Veronikát is. Egy genetikusnak egyébként a kasztrendszer miatt a világ legérdekesebb helye lenne India. Itt több ezer éve ugyanazt a szakmát végzik egy családban, és kizárólag a kaszton belül házasodnak.

Czeizel Endre: A beltenyészet sajnos gyakran kihozza a bennünk lévő terheltséget is. Nem véletlen például, hogy hét olyan betegség van, ami csak zsidóknál fordul elő. Bár a sors néha a jó géneket is összehozza. A 16 magyar Nobel-díjasból például 11 zsidó származású, pedig a népességen belül öt százaléknál sosem volt nagyobb az arányuk.

Somi Panni: Indiában is különösen alakul a génállomány. Mondjuk egy ott élő indoeurópainak az égvilágon semmi köze egy dravidához. Bár ugyanabban az országban élnek, ezek a népek még távolabb állnak egymástól, mint az európaiak.

Czeizel Endre: Még szép, hisz itt annyi keveredés volt. Ezért nincs is genetikailag már olyan, hogy magyar.

Somi Panni: Ez így van.

Czeizel Endre: Sajnos ez csak magának ilyen érthető. Emlékszem, annak idején Csurka rettenetesen felháborodott azon, hogy nincs magyar gén.

Somi Panni: Pedig a sokszínűség nem baj.

Czeizel Endre: Nekem mondja? Én például sváb vagyok.


Czeizel Endre Született: 1935. április 3.
Foglalkozása: orvos-genetikus, az orvostudományok akadémiai doktora. Volt családtervezési tanácsadó, dolgozott a WHO-nál, a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet főigazgatójaként ment nyugdíjba. Ő alapította Budapesten a Családtervezési Központot. Kutatásainak témája az öröklődés, a genetikai ártalmak, a veleszületett adottságok vizsgálata volt. Hat televíziós sorozatban vett részt szerkesztő-műsorvezetőként, számos genetikai tárgyú könyvet írt.


Somi Panni Született: 1967. április 16.
Foglalkozása: táncos, táncoktató, koreográfus, a Sivasakti Kalánanda Táncszínház művészeti vezetője. 1992-ben végez az ELTE indológia–angol szakán, közben az indiai Chennaiban (Madras) klasszikus tánc (bharatanatyam) szakra jár. 1991 óta önálló táncelőadásokat mutat be és tanít. 1996-ban alapítja meg a Sivasakti Kalánanda Táncszínházat.