2011. július 31., vasárnap

Bertie beszéde

A tartalmas filmek napok-hetek múlva is dolgoztatnak. Így jártam a A király beszéde c. alkotással is. A cselekmény visszafogott, éppen hogy alkalmaz külső helyszínt. Mindez a belső dinamikát működteti.

Vegyünk két személyt, akik eltérő társadalmi osztályban születtek. Más-más útravalóval indultak neki az életüknek. Egy ponton mégis keresztezik egymás pályáját, amiből gazdagodhatnak, ha észreveszik ezt a kivételes alkalmat. Attól izgalmas, hogy elsikkasztható ez a kegyelem.
Felfedezik, hogy valami mélyen közös bennük: a küzdeni tudás, amivel felülemelkedhetnek a szembe jövő probléma-hegyeken. Az együttműködésüknek viszont ára van.


Akkor működik, ha egyenrangú partnerekké válnak. Sem a tanári katedra, sem a királyi trón nem alkalmas arra, hogy megteremje ezt a minőséget. Felállva társadalom adta bársonyszékeikből, mások kreálta tekintélyüktől elvonatkoztatva, a komfortzónájukon kívülre hívja őket a kaland. A vége bejósolható siker.

Megosztás

2011. július 27., szerda

Aircontact (45 + 10 liter)


Még augusztus 10-ig vettem bérletet. Pár napot biciklivel járok munkába. Még négy edzés, még három hétvége, három masszázs... Még itt vagyok, még nincs kész a csomagom, még nem félek, még...

Megosztás

2011. július 26., kedd

A világ legszomorúbb filmje

Pszichológusok tudományos módszerrel kiválasztották a világ legszomorúbb filmjét, írja a Smithsonian magazin. A film nem egy egyhangúan remekműnek kikiáltott alkotás, hanem Franco Zeffirelli A bajnok című 1979-es, jobbára negatív kritikai fogadtatásban részesült bokszdrámája, pontosabban annak az a jelenete (spoiler következik!), amelyben a főhős (Jon Voight) meghal, és elkeseredett szőke kisfia (Rick Schroder) zokogva siratja...
Origo




Megosztás

Csak jön, a levegőn át



Megosztás

2011. július 25., hétfő

Néha veszélyes trapitizni

Trapitizni sokféleképpen lehet. Ha lehunyod a szemed, és azt mondod, Afrika szavannái fölött szállsz egy óriási léggömbön, s alattad zsiráfok, elefántok és csavaros szarvú antilopok legelésznek, az is trapitizés.
Vagy az is trapitizés, hogy lehajolsz, s azt figyeled, hogy a picike hangyapajtás hogyan cipeli a nálánál jóval nagyobb morzsát, ami a te vajaskenyeredről hullott alá.
Trapitizés az is, ha azt mondod a szomszédnak reggel, hogy trapiti. Mire ő elmosolyodik és visszabiccent magának, azt is trapiti.

Vagy trapitizés, ha látsz az utcán egy kislányt, aki keservesen sír, záporoznak a könnyei, mire te odalépsz hozzá, és megkérdezed:
- Trapiti?
- Trapiti, trapiti! - bömböli a kislány, mire te megsimogatod a haját, és bátorítóan rámosolyogsz:
- Ugyan már, trapiti!
- De biztos, hogy trapiti? - hüppög a kislány.
- Persze, hogy trapiti - bizonygatod, mire a kislány elmosolyodik, sőt már nevet is, csak úgy repkednek a copfjai.

És trapitizés az is, ha fölmászol egy fára, és nem tudsz lejönni onnan. Vagy beleesel egy elfelejtett kútba, és nem tudsz kimászni onnan.
- Trapiti, trapiti - kiáltozol keservesen.
- Trapiti, trapiti - dünnyög a tűzoltóparancsnok, amikor lemászik érted, a hóna alá csap, és kimászik veled a kútból.

(Darvasi László)

Megosztás

2011. július 19., kedd

Mint két kicsi lego

A nyelvünket örökségbe kaptuk. Kódolva van benne annak a közösségnek a tapasztalata, életszemlélete és jövőképe, amelyikben születtünk, szocializálódtunk. Abban a falusi közegben, ahonnan jövök, az összeállni a vadházasságot jelentette, mikor egy párnak nem volt igénye (vagy lehetősége) házasságot kötni. Az anyakönyvvezető ingyen volt, a lakodalom megrendezése korántsem. Lehet, hogy beárnyékol ez az emlék, és nem tudom magam teljesen átadni a műélvezetnek, mikor Fluor Tomi alább idézett szövegét hallgatom.

Zúzunk az éjszakában
én meg pár haver
na mondd csak, mi a pálya
ha hívnak, menni kell
régóta nincs kiút
csak lányok és fiúk
nekem bejön ez a szitu...

Kicsilány, ou, szia, helló!
álljunk össze, mint két kicsi lego
na figyu már, mondom mi a szitu
te lány, én meg fiú
na mizu, mizu, mizu?

Valami nyugtalanít ebben a képletben. Tényleg csak a csatlakozásról (a technikáról) szól egy viszony? Mint két kicsi lego... Csereszabatosak. Összerakhatók és szétszedhetők, sérülés nélkül, ez a szitu.

Az ókori drámáktól nagymamáink világáig tartott egy korszak, amikor az esküvő a család anyagi beruházása volt (a királyoktól a módos gazdákig), így a gyakorlatban szinte felbonthatatlan. [Több pénzért persze kinyílhatott pár jogi kiskapu.] Ezzel karöltve járt az a tény, hogy az érzelmi szálak nem szükségszerűen a szentségi kötelékben összeboronált személyeket fűzték össze. A szerelem levált a házasságról. Minimum a szexuális forradalom óta tudunk arról a folyamatról is (mármint felvállalt tömegjelenségként), hogy a nemi öröm és a szerelem sem alkotnak oszthatatlan egységet. Lehet valakivel ágyba bújni komolyabb szándék és elköteleződés nélkül is. Az internet világa pedig közel hozta, hogy a szexuális örömszerzés és a testi kontaktus is élhetnek külön egymástól, a virtuális (gyakran arc nélküli) játékok tárházát felhasználva.

A valóság másik szemlélete, hogy a kapcsolat miatt vagyunk itt, ez ad értelmet és jelentést a létünknek. A sebezhetőségünk felvállalása valaki közelében, az intimitás törékeny egyensúlyát megteremni reggelente. Elhinni, hogy elegendőek tudunk lenni a másik számára, gyengéden figyelni két univerzum egymásba ágyazódását, ütközés nélkül. Ez nem pusztán lego-vár, hanem összenövés. Az egyén szabadságát megőrizve meghaladása a különállásnak, a magánynak. A visszavonulás lehetőségét megőrizve meghaladása az egymásban elveszésnek. Csupa mozgás, vásári kavalkád.

Vajon mit látunk majd visszatekintve? Sok kicsi legót?

Megosztás

2011. július 15., péntek

Az egy tál lencse íze

Az újszülött egyházi törvényen még meg sem száradt a tinta, máris sokaknál kiverte a biztosítékot. Jobbára politikai szempontok hangoznak el a vitákban, hiszen: "Lélek, lélek, de miből élek?" Az én lelkem maradék keresztény része is tiltakozik, legalább annyira, amennyire hallgatnak az ország főpapjai.


Pedig nagy baj van. Ugyanis Jézus Krisztus egyházfogalmába (miszerint: ahol ketten vagy hárman együtt vannak a nevemben...) becsúszott egy csúnya perjel. Ez a karakter esetünkben nem egyházi méltóságot, csupán írásjelet takar. Mert ha parlamenti 2/3-dal lehet egy közösség egyház, az egészen más tészta, andere operett. Hogy a mohó hatalom igyekszik rávetni magát Isten népére, nem új keletű dolog. Így volt ez az ókori társadalmakban és Konstantin óta nem ismeretlen az újszövetség népe számára sem.

Belülről nem tudom, milyen lehet hivatalos (és hivatásos vagy hitvalló)keresztényként egyházat üldözni. Ha olykor kritikát írok, azt a barát szempontjából teszem, mert Nietzsche örökérvényű megfogalmazásával vallom: az a baj velük, hogy nem eléggé megváltottak. Az atyai örökség elherdálása csúnya dolog. A testvér elől csellel ellopni szintén etikai problémákat vet fel. Ezért a tál lencse (legyünk korszerűek: harminc ezüstpénz) áron aluli ajánlat. Kár, hogy a történelmi egyházak ilyen olcsón vesztegetik el a becsületüket.

Ha a munkahelyem bejárata fölött az állna, hogy "Magyarország összes templomának feje, anyja és tanítója" akkor egyrészt mérhetetlenül szomorú lennék, hogy a világ (és fejedelmei) ismét bele akarnak tenyerelni a szentek örökségébe, másrészt minden társadalmi tekintélyemet és ismertségemet latba vetve prófétai tiltakozásomnak adnék hangot. Valahogy így:

Mint a magyar katolikusok pásztora [a református, zsidó, stb. testvérekkel egyetértésben] elfogadhatatlannak tartom, hogy állami intézkedéssel, politikai döntés alapján történjen hazánkban az egyházak elismerése. Nagyon közeli és rossz emlékeim vannak, püspöktársaimmal együtt, arról az - előző rezsim adminisztratív hivatala (ÁEH) által végzett - alattomos munkáról, mikor a vallásszabadság leple alatt a diktatúra döntéseinek kierőszakolása folyt egyházi asszisztenciával.

Ezért a leghatározottabban visszautasítjuk, hogy önmagunk definiálásának Istentől adott jogát (egyéni és közösségi szinten) bármely politikai irányzat, vagy választott többség saját territóriumának tekintse, és az istenhívők kisebb-nagyobb csoportjait abból kizárja.

Ez az igényünk nem mond ellent a méltányosság azon követelményének, hogy anyagi támogatás a társadalmi szerepvállalásunk függvényében és mértékében illessen meg bennünket. A finanszírozás igazságos rendszerének kialakítása és működtetése nem biztosít elégséges alapot a világi törvényhozásnak arra, hogy beavatkozzon a vallási kérdésekbe. Lelkiismereti ügyekben kizárólag a teremtő Isten hatásköre mérlegelni és ítéletet alkotni.

Ezért azt a felelősségteljes döntést hoztuk, hogy visszautasítjuk a tálcán kínált jogi státuszt mindaddig, ameddig a hazánk területén élő minden állampolgár méltóságát és szabadságát egyaránt tisztelő törvény kerül bevezetésre. Ez a kincsünk nem bocsátható áruba, és semmiféle alku tárgyát nem képezheti.

Tájékoztatásul közöljük a széles nyilvánossággal, hogy saját szabályozásunk és belső viszonyaink között továbbra is egyházként fogunk élni és megnyilvánulni - csakúgy, mint a jelenlegi döntéshozók által ebből a kategóriából kiszavazott testvéreink. Velük, tanácstalanságukat és félelmeiket mélyen megértve, a végsőkig szolidaritást vállalunk.

+ Péter
a magyar katolikus egyesület elnök-püspöke
Kedves Péter!

Tévedni emberi dolog, beismerni isteni gondolat. Hittársainkat azért diszkriminálják, mert kisded nyájnak látszanak felülről. Voltunk ezzel így magunk is. Az emlékezés erejében bízva talán nem leszünk Krisztus testének árulói. Jákob csalással szerezte testvére jussát, mégis ősatyává válhatott. De egy szélesebb perspektívában nem feltétlenül tűnik szilárd modellnek a döntése. Hamvas szerint csak százezer évre érdemes berendezkedni. Csak ebben a távlatban is kétséges, hol lesz akkorra a te széked és palotád. Az örökkévalóság dimenzióiba bele sem gondolva, tisztelettel köszöntelek!

Megosztás

2011. július 13., szerda

Győztesek és vesztesek

Sammaj iskolája szerint az első napon nyolc lángot gyújtanak, azután minden napon eggyel kevesebbet; Hillél iskolája szerint az első napon egy lángot és innen kezdve minden nap eggyel többet. (Talmud, Chanuka)

Megosztás

2011. július 12., kedd

Amikor vége

Az a 60-70 km az elszámolásnál 87 lett. Letkésig északnak fordultunk (pár lépésre csak Ipolytölgyestől), aztán át a szlovák oldalra. A külföldi emelkedőknél a lábaim - pontosan: a combjaim - megadták magukat; víz, szőlőcukor sem segített már rajtuk. Toltam Balambért, mert járni azért még tudtam. A lejetős szakaszokon gurultam, majd kisebb kerekezés után ismét gyalogszerrel. Az albergue hideg vize visszaadta az életem, a vacsora idejére már a bukás során szerzett horzsolások is megnyugodtak.

A bicikliút gyönyörű szakaszon vezetett, a Dunakanyar vonalát követte, néha árnyékos erdőn át. A visegrádi vár még közelibbnek tűnik kerékpárról, mint sétahajón libegve, vagy vonaton kattogva. Milyen sokat láttam Tölgyesre menet és vissza. Vasárnap reggel elsőként ébredtem, a zuhanyzás nem tudja ellensúlyozni a Nap erejét - korán nyomott a levegő, sétálok a ház előtt. A teraszunkkal szemben kis veréb tollászkodik a villanydróton, neki is rövidesen indul a műszak. Tökéletes mű, izeg-mozog minden porcikája. A szarkalábak fölött pávaszem mintás lepkék gyűjtögetik a nedűt, odatéved vendégként egy dongó közéjük. Lassú, hétvégi mocorgás, egy-egy autó elsuhan a Kozmonautov utca elején. Útvonal tervezés: átgurulok Esztergomba, komasszonyékhoz, aztán vonatra (vagy buszra) váltok. Eddig volt az út. Vége van.

Mint ahogy Jocikám szenvedéseinek, a Kör szűréseinek, a péntek esti vidámságnak is. Megint haláloznék? Egyik ismerősöm kitálalt az Anyukájának, hogy meleg. Sok mindent kapott válaszul, főleg nempátiát. Most azon dolgozik, hogy legalább egy könyvet ad a kezébe, hátha elindul a feldolgozás (a találkozás) irányába. Lehet, hogy felszabadul pár szombat délutánom, így elkezdődhet valami más... pl. bejárhatok rendszeresen a Lászlóba. Mikor az őserdőben kidől egy famatuzsálem, hamarosan gigászi küzdelem indul, és ennek árán mások töltik be a helyét. A világ nem kedveli az üres állapotot, az élet befalja az elmúlást, mint a meditáció az időt és az egyesülés a teret.

Ébredés után alig találtam tollat-papírt, félkarú órásként kutattam az írás után. Mire megérett ez a gondolat, előteremtek a szükséges eszközök hozzá. Vizem is van.

Mindennek vége? Nem. Minden kezdődik... (Hogy velem vagy nélkülem, ez a dilemma nem érinti a folytatást. Én is kezdődök valahol máshol, másként.)

Megosztás

2011. július 7., csütörtök

2011. július 5., kedd

Salam laki ya Maryam

Egészen megszoktam belülről, hogy dalban mondom el a hangulatomat - aztán visszafejtem játékból, hogy miért éppen ez a hangsor tartja magánál a figyelmem (napokig is akár). Ülök a metrón és ez duruzsol a fülemben vég nélkül.

Még a '90-es évek elején olaszt tanultam Frascatiban, ahol libanoni kapucínus testvérem (név szerint: André) arabul megtanította nekünk a fátimai himnuszt. Portugáliában naponta többször hallottam, akármilyen kis falusi templom mellett vitt az út. Ricsivel beszélgetve, tegnap délután frissültek ezek a memóriaszeletek is a fejemben.

Olyan valóságos az, hogy a Róma fölötti teraszon napozva ellátunk a tengerig, mint ahogy egy évvel ezelőtt (és azóta) nézem az esti szürkületbe vesző zarándokcsoportokat Fátima főterén, vagy tegnap este óta ott kevergetem a kávémat a Toldi Mozi belső terében. Egy énekfoszlány üzemelteti mindezt: előhívja az emlékek raktárából, és összeszerkeszti a maga kedve szerint. A múlt nem zárult le, velünk él és alakul folyton. Nincsen lepecsételt, időbélyegzővel konzervált verziója. A szépség kaphat új árnyalatot, a meghittség a világ látványosságává válhat.

Szabadok vagyunk az egyszer átélt újraélésére. Mindig érettebben, mind nagyobb koordinátarendszerben szemlélve. Teremtő folyamat ez, nem pusztán a jelen törékeny ajándéka. A már "lezárult" szakaszaink olyan engedelmesen hajolnak meg értő kezünk alatt, mint tűz köztelében a viasz. Annyi benne a spontán elem és a kiszámíthatóság, mint jövőt kutató álom-indáink óvatos tapogatózásában. A történetünk nem csak velünk, hanem bennünk, pontosabban általunk él. Mi töltjük meg tartalommal és értelmezéssel, reggelente mi adjuk meg hozzá a kulcsot.

Ettől függetlenül jogunkban áll nem szeretni, tekinthetjük kialudt vulkánnak is ezt a fortyogó lávatengert. A döntésünktől függetlenül élni fog, időnként eltakarva véglegesnek remélt rétjeinket, és szembesít a bebetonozottnak hitt múltunkkal. A tűzhányók vidéke termékeny föld, alakulni, alkalmazkodni képes a gyors változásokhoz.

A halálnak egyetlen mentsége maradt, hogy a létező legnagyobb keretet kínálja egész lényünk újragondolására. Benne frissen ott lesz (badarság: itt van) minden tervünk és álmunk, már a múlt lencséjén keresztüldolgozva. És látni fogunk... Talán azt a temérdek, utolsó órámra irányított üdvözlégyet is megértem végül.

Megosztás