2009. október 31., szombat

Tréningosz

Ezen a hétvégén egy céges képzésen veszek részt a csoportvezető kollégáimmal. Íme a helyszín (Rosinante fogadó, Szentendre):


Tegnap este két csoportban görög drámát kellett írnunk és előadnunk az életünkről. Én voltam a kórus.

A belső hallatlanul otthonos és ízléses, az alkalmazottak udvariasak. Nem olyan modorosan, hanem valahogy belülről fakad ez a kedvesség. Mintha erre születtek volna.

Európában vagyunk, kérem:


És a szobám:


Csak egy hibádzik: egyedül aludtam a franciaágyon. Ha legalább Farkas itt dorombolna mellettem...)

2009. október 30., péntek

H1N1 (sertésinfluenza)


Beteg? HÁEGYENEGY almát!

2009. október 29., csütörtök

SÜN

Ezt a sünis képsorozatot Balázs farmjára küldöm, mivel magam nem vagyok tag:





Segítsetek hófödte háztetők!


Pilinszky János: Utószó

Pierre Emmanuelnek

Emlékszel még? Az arcokon.
Emlékszel még? Az üres árok.
Emlékszel még? Csorog alá.
Emlékszel még? A napon állok.

A Paris Journalt olvasod.
Tél van azóta, téli éjjel.
Megterítesz a közelemben,
megágyazol a holdsütésben.

Lélegzet nélkül vetkezel
éjszakáján a puszta háznak.
Inged, ruhád leengeded.
Mezítelen sírkő a hátad.

Boldogtalan erejű kép.
Van itt valaki? Éber álom:
felelet nélkül átkelek
a tükrök mélyén heverő szobákon.

Ez hát az arcom, ez az arc?
A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl
ahogy az arcom, ez a kő
röpül felém a hófehér tükörből!

S a lovasok! A lovasok!
Bánt a homály és sért a lámpa.
Vékony sugárka víz csorog
a mozdulatlan porcelánra.

Csukott ajtókon zörgetek.
Sötét szobád, akár az akna.
A falakon hideg lobog.
Sírásom mázolom a falra.

Segítsetek hófödte háztetők!
Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva,
a semmi napja mielőtt
megjelenne. Ragyogjatok hiába!

Falnak támasztom fejemet.
Mindenfelől az irgalomnak
marék havát nyújtja felém
egy halott város a halottnak.

Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj,
egy menekülő felhő elfutóban.
S a lovasok zuhogó, sűrű trappban
megjönnek a csatakos virradatban.

2009. október 28., szerda

Nyelvünk hatalma

Azt senki sem tudja biztosan, hogy mióta vagyunk képesek a beszédre, sőt, még e kulcsfontosságú emberi képesség mögött rejlő mechanizmus is heves viták tárgyát képezi. Egyesek azzal érvelnek, hogy amíg nem voltunk képesek szimbólumokkal ábrázolni a valóságot (szobrok, barlangfestmények), addig nem fejleszthettük ki a beszéd képességét sem, mivel a nyelv nem más, mint a szimbolikus ábrázolás egy fejlett formája. [Elefántcsont műtárgyakat már több mint 40.000 évvel ezelőtt is készítettek; az izraeli archeológusok által Berekhat Ramban egy olyan - női alakot ábrázoló, jelekkel írt - kő került napvilágra, mely legkésőbb 230.000 évvel ezelőtt nyerte el végső formáját.]

Az emberi fejlődés során minden bizonnyal az absztrakt gondolatok beszéden keresztül történő megértésének képessége lehetett a legfontosabb előrelépés. Az emberek nagyjából ugyanúgy képesek a beszédre, mint a pókok a hálószövésre. A beszéd képessége éppannyira nem kulturális találmány, mint az egyenes testtartás.

Noam Chomsky, a Massachusetts Institute of Technology egyik munkatársa már 1957-ben kétségbe vonta az uralkodó behaviorista elképzelést, Mondattani szerkezetek c. könyvével. A behavioristák úgy vélték, hogy semmi sem létezhet az emberi agyban, ami nem személyes tapasztalaton alapszik. Chomsky kijelentette, hogy mivel az emberek által használt mondatok jó része szavak teljesen új kombinációja, ebből az következik, hogy az emberi agynak rendelkeznie kell egy programmal, amely képes egy véges szótár segítségével végtelen számú mondat összeállítására, ahelyett, hogy pusztán tapasztalatok alapján hozná létre azokat. A gyerekek gyorsan képesek nyelvtani szerkezetek elsajátítására, anélkül hogy arra megtanítanánk őket, s már jóval kétéves koruk előtt képesek új mondatok értelmezésére. Bizonyosan rendelkeznek egy minden nyelv nyelvtanára vonatkozó közös, belső tervvel, melyet "egyetemes nyelvtannak" nevezett.

Ez a beépített képesség a nyelvtan alkalmazására nem pusztán a beszédre használható fel, hiszen számos olyan ember, aki nem tud beszélni, folyékonyan és komplex módon képes kommunikálni a jelbeszéd segítségével. Ezek a nem verbális siketek, illetve némák számára kidolgozott nyelvek nem csupán egy domináns beszélt nyelv jelekre történő fordításai, hanem teljesen különálló nyelvek a maguk saját mondattanával, nyelvtanával és szókincsével. Egy vizsgálat azt állapította meg az énekes családokba született süket gyermekekkel kapcsolatban, hogy ezek a csecsemők éppen úgy "gügyögtek" a kezükkel, ahogyan halló társaik a szájukkal.

A nyelv több, mint egy képesség különbözően modulált hangok gerjesztésére. Ha a beszéd csakugyan természetes, mint a felegyenesedve történő járás, akkor az őstörténetünk nagyon korai szakaszában indult fejlődésnek, majd idővel alapvető emberi ösztönné vált. Tehát nem azért fejlesztettük ki a beszéd képességét, mert nagyméretű aggyal rendelkeztünk; agyunk éppen ezért lett nagyobb, mert a nyelv által megkívánt bonyolult szerkezetek szükségessé tették azt.

Nagyon alacsony IQ-val rendelkező értelmi fogyatékosok is megtanulnak felegyenesedve járni, és bizonyos szinten elsajátítják anyanyelvüket is, noha ettől jóval egyszerűbb képességeket soha nem tanulnak meg, mint például a mosakodást vagy öltözködést. Velünk születik egy bizonyos kognitív mátrix, amelybe bármelyik nyelv hangjai könnyen és gyorsan beilleszthetők. Ez megmagyarázza azt is, hogy fiatal korban a gyerekek hogyan képesek olyan elképesztő sebességgel megtanulni egy második vagy akár harmadik nyelvet is, olyan környezetben, amely ezt szükségessé teszi.

2009. október 25., vasárnap

Szívfájdalom ellen



Tegnap Eszter kölcsön adta a másik könyvét:
Szerintetek? :) :) :)

2009. október 24., szombat

Az élet érteleme: 42

Douglas Adams: Galaxis útikalauz stoposoknak című sci-fi paródia regényfolyamában hozza ki ezt a meglepő eredményt a világ legnagyobb teljesítményű számítógépe.

27. fejezet

Hosszú-hosszú ideig senki se szólt. Szeme sarkából Foochg láthatta a várakozástól feszült arcok tengerét odakünn a téren.

- Minket most meglincselnek, ugye? - suttogta.
- Nehéz hivatal - jegyezte meg Bölcs Elme szelíden.
- Negyvenkettő! - ordította Loonkawl. - Ez minden, amit hét és fél millió év alatt kiagyaltál?
- Viszont gondosan ellenőriztem - mondta a computer - és egész egyértelműen ez a válasz: Hogy őszinte legyek, a probléma szerintem abban rejlik, hogy magatok sem tudjátok, mi a kérdés.

- Hiszen ez volt a Nagy Kérdés! A Legvégső Kérdés! Az Élet, a Mindenség meg Minden! - bömbölte Loonkawl.
- Helyes - mondta Bölcs Elme, és hangján érződött hogy készségesen elviseli a hülyéket is -, de mit jelent igazából?

Bárgyú döbbenet ömlött el lassan a két arcon, ahogy előbb a computerre bámultak, aztán egymásra.

- Tudod, izé... hát a Minden... az Minden... - próbálkozott Fooch bátortalanul.
- Hát ez az - mondta Bölcs Elme. - Mihelyst tudjátok, hogy mi a kérdés, érteni fogjátok a választ is...

Gyászmunkából könyvet vegyenek!

Lassan egy hónapja, hogy hazajöttem. Látszatra újra beindult az itthoni élet, valójában enyhe depresszióval küzdök. A hátizsákom és a bakancsom ugyanazon a helyen van, ahol érkezéskor letettem őket, a mosnivalót kicsempésztem már belőle, de nem merem még eltenni. Mintha megsérteném az út emlékét, mintha sírt rabolnék. Farkas a könyvespolcomat támasztja, szinte beleolvad hasonló színével. Néha észreveszem és megtapogatom, csak úgy, barátságból.

Eszter kérte a camino-s posztjaimat kinyomtatva. Ha már dolgozom vele, legyen tökéletes. Elkezdtem átírni ékezetekkel, de a második nap felénél eluntam, majd egyszer folytatom, most még nem. És képekkel is párosítom, az már bombasiker. Mint tiltott irodalomba, bele-bele lapozok. Jól tettem, hogy rögzítettem a napok élményeit-illatait-színeit, mert most olyan élesen visszajönnek, mintha újra ott lennék. Ízlelgetem az összefűzött 70 oldalt. Szinte bizarr, hogy magamat kínálom. Nem akaródzik kiadni a kezemből, ettől szép ajándék, azt hiszem.

Másik ünnep

Rákaptam Tóta W. blogjára. Október 23-a kapcsán összegyűjtötte egy-két régebbi írását. Nagyon a szívemből szól a 2007. március 15-én kelt írása, ebből idézek:

...Nem az a baj, hogy vannak forradalmi ünnepek, hanem hogy nem nagyon van más. Pedig szimbólumértéke volna a kiegyezésnek: tudomásulvétele annak, hogy vannak mások, másik országok, netalán erősebbek is, és hogy együtt kell működni velük. És hogy szét lehet baszni valamit nagyon, de a vége az lesz, hogy nekünk kell összerakni, meg még ki is kapunk. Erővel kivívni sose tudtuk a szabadságot, csak úgy, hogy miután ököllel nem sikerült, megpróbáltuk ésszel, párbeszéddel, tárgyalással. Tanulságos dolog ám ez is, nemcsak a talpramagyar. Kevésbé romantikus, az igaz, de talán egy árva napra mellőzhetjük a romantikát.

Ha lenne emléknapja a kiegyezésnek, az lehetne olyan, mint a karácsony. Akkor mindenki megkísérelhetné megbeszélni a dolgokat. Realitásokat felmérni, másik érveit meghallgatni, ilyesmi. Újévi fogadalom-féle. Külsőleg majálisforma piknik lenne jó - idén péntekre esne –, egy-egy szomszédnemzet meghívásával, koncertekkel, június pont alkalmas idő. Elsőnek ajánlanám a románokat. Figyelem: annak nincs értelme, hogy egy belvárosi zsákutcában Szili Katalin megkoszorúz valami emléktáblát. Oda kell állni mögé az államnak emberesen, ha nem is szükséges akkora hepaj, mint augusztus huszadikán. Legyen akkora, ami bekerül a híradóba, és ahova érdemes kimenni, észrevenni, kisgyereknek perec mellett elmesélni, mi is ez. Egy nap, amikor megemlékezünk arról, hogy lehetségesek kompromisszumok, kölcsönös engedmények, nem totális megoldások, és akár el is lehet viselni, ha mások mást mondanak. Különben örökre azt fogja tanítani magának ez az ország, hogy valamit szét kell baszni, oszt’ arra leszünk büszkék: ennyi magyarnak lenni, és nem több. Pedig több.

Legyen béke, szabadság és egyet nem értés. Mindhárom egyszerre...

Az előző poszt zárszavához illeszkedik a Szofi a vérzivatarban gondolata is:

Miért akarnánk egy szóval leírni 1956-ot? Hogy ne kelljen megérteni Wittner Máriát vagy Havas Szófiát? Hogy ne kelljen megérteni mindkettőjüket egyszerre? Egyszerűbb beállni a zászló alá, és ordítani kottából? Egyszerűbb. De normális országban nem így intézik az ilyesmit. 1956 egy katasztrófa volt, a túlhajtott mozdony kazánrobbanása. Sokan belekeveredtek. Belekeveredtek gyermekeik, feleségük, barátaik. A robbanás nem válogat. Siratjuk áldozatainkat, ki-ki a magáét. De senki nem követelheti a másiktól, hogy ne sirassa meg a sajátjait.

2009. október 22., csütörtök

Ötvenhat

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában; -

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek; -

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik; -

hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány; -

ölelkezés az Írószövetségben:
csomagolnak és indulnak haza;
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
a szabadság liliom-illata; -

ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; -

és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján;-

és szombat: hajnalban csupa reménység,
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés; -

mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem; -

a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom,
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason -

ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem - kijöttél velem

az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem - életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat

éjjelre és kedvet a szenvedéshez
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; -

ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.

(Faludy György - 1956 Te Csillag)

2009. október 21., szerda

Szaporozsec

Reggeli indulás előtt, a bejárati ajtónál pattant ki a szikra. Csak laza összefüggése van a népautóval. Kezdő papként idős, beteg embereket kerestem fel az otthonukban. Nem mindenki szerette ezt a kevéssé látványos munkát, ahol nehéz igazolni: szaporodik és sokasodik Krisztus egyháza.

Eszembe jutott Blanka néni, aki - agyvérzés után - nagy erőfeszítéssel újra tanult beszélni. Havonta meglátogattam, amikor a szokásos gyónása-áldozása után elbeszélgettünk. Szinte gyermeki egyszerűséggel fogalmazott, csak a tegező forma jött a nyelvére, ami különösen jól esett tőle. Amikor vezetni jártam, akkor kaptam tőle ezt a pápás képeslapot. Kedves emlékként őrzöm ma is:

Párbeszéd

2009. október 20., kedd

Karrier

Minek tartsa magát a férfi, ha elérte a negyvenet, és még mindig nincs menedzserfizetése, nincs húszmilliós cégautója, nem lesik arcának rezdüléseit titkárnők, és nem diszponál naponta százmilliók felett? Mit érezzen, ha nem sztár, aki bulvárlapok címoldaláról nevet a világra, és cseppenként adagolja magánéletének pikáns részleteit? Ha nem megmondóember beszélgetőműsorokban, ha nem befolyásos politikus, akinek előszobájában újságírók koptatják a szőnyeget? Ha nem a művészvilág ünnepelt tagja, aki beírta, befestette, befaragta, bemuzsikálta, beszínészkedte magát a halhatatlanságba? Mit érezzen, ha nem valamelyik díj vagy érdemrend várományosa, ha nem az elméleti tudomány világhírű személyisége, ha nem ünnepelt orvos-istenség, aki halálos betegeknek dob naponta mentőövet? Mit érezzen az ismeretlen többség, a fogaskerék, a dolgozó átlaghangya, a statisztikai adat, a lakosság, az állomány, a célcsoport, a közönség? Érezze magát pocsékul?

Mert mi is a karrier ma Magyarországon? Százmilliós végkielégítést szavatoló menedzserfizetéssel ülni valamely állami cégnél? Párt holdudvar beltagjának lenni, helyezkedni és visszaosztani a megfelelő számlákra? Költeni, ami megmarad, és rettegni a kurzusváltástól, az ügyészségi idézéstől, a médiától, a népharagtól és reggelente a tükörtől? Vajon irigylésre méltó karrier egy multicég helytartójának lenni, éjszakákat az irodában töltve kávén és energiaitalon élni, gyomorgörccsel referálni árbevétel-csökkenésről a kíméletlen igazgatótanács előtt? Álomszép fizetést kapni, jó környéken lakni, a gyerekeket fény képről szeretni, 45. születésnapon szívrohammal összeesni?

És a nők? Mi ma egy női karrier? Decens kiskosztümben rohangálni szürke, légkondicionált munkahelyeken, monitorok mögött szolgálni a profitérdeket? Korosodó szingliként élni és összebújni egy nős kollégával a csapatépítő tréningen? Pasikat, kilókat és szarkalábakat számolni, éjszakákat prezentáció írással tölteni, férfiszerepben harcolni, titkon irigyelni a várandós barátnőt, önkívületben gügyögni egy másik asszony gyerekének, aztán hazamenni az üres lakásba? Karrier a celeb/média/művész-világ szereposztó díványain forgolódva előrejutni?
Előre, de hová is? A pénz fémjelzi a karriert? A pozíció, a hatalom, a hírnév? Tényleg a munkateljesítmény az önmegvalósítás legjobb eszköze? Vagy a karrier csak eszköz a jóléthez? És mi a jólét? Családi körben, boldog gyerekekkel körülvéve élni és szeretni? Sokunknak igen. De vajon lehet-e boldognak lenni a szegénység kiszolgáltatottságában? Aligha! Van olyan, hogy karrier és magánélet egyszerre? Ugye, nincs. Vagy ez van, vagy az. Akinek a munkája csak eszköz és nem öncél, az nem ideális munkaerő! Mert a profitráta az eszményi humánerőforrás boldogságának forrása!

(Bertók László: Mi is az, hogy karrier; In: Metro, 2009. október 16. péntek)

2009. október 19., hétfő

Kopipészt

Kérés Faludyért, a méltóságunkért

Miután Békéscsabán az aradi vértanúkra emlékezők egy Faludy-verset olvastak föl, a Jobbik tiltakozott a szerinte „cionista és magyarellenes” költő művének nyilvános szavalása ellen. Sőt: a párt a jövőben előzetes cenzúrához kötné, hogy hivatalos ünnepségeken melyik költő verseit olvashatjuk föl.

A legközelebbi állami ünnep október huszonharmadika, az 1956-os forradalom ötvenharmadik évfordulója. Már most, a nácik hatalomra jutása vagy kormánytényezővé válása előtt meg kell mutatnunk, mi vár rájuk, ha módjuk és alkalmuk lesz az ilyen gyalázatos fenyegetéseket ránk kényszeríteni.

Úgy jelezhetjük erőnket és szolidaritásunkat, ha ezen az állami ünnepen Faludy-írásokkal emlékezünk meg a forradalomról.

Kérek mindenkit, akinek ilyesmire lehetősége van, és megveti a cenzúrát, a diktatúrát, a kirekesztést, a rasszizmust és az emberi gonoszság minden formáját, hogy a nyomtatott lapokon, a rádiók és televíziók adásaiban, az internetes oldalakon, blogokban, fórumokon, minden elérhető, szerkesztett felületen egy Faludy-verssel, vagy legalább egy versszakkal, idézettel emlékeztessen az ünnepre.

Kérem, hogy aki egyetért velem, továbbítsa ezt az üzenetet.

(Andrassew Iván)

Étvágygerjesztő

A civilizáció keletkezésére vonatkozó, korábbiakban elfogadott paradigma szerint a fejlett gondolkodás a semmiből pattant ki mintegy 10 000 évvel ezelőtt. A világon mindenütt szervezett közösségek jelentek meg egy szempillantás alatt, a kutyákat megszelídítették, hajókat ácsoltak, állattenyésztésbe kezdtek, növényeket ültettek, megkezdődött a városépítés és a kereskedelem.

Nyugodtan állíthatjuk, hogy mindez nemrégiben történt, ha belegondolunk abba, hogy a közelmúltban az etiópiai Gona folyó vidékén talált, kézzel készített kőszerszámokat 2,5-2,6 millió (!) évesre datálják. Tudván, hogy a szerszámkészítés ismerete ilyen hosszú ideig az emberiség birtokában volt, fel kell tennünk a kérdést: legalább 100 000 generációnyi stagnáló technológiai tudás után mitől lettek ezekből a "tudatlan ősemberekből" ilyen hirtelen értelmes, társasági életet élő lények, akik létrehozták a világ legnagyszerűbb civilizációit?

Roger Lewin a New Scientist magazinban a következőket írta, kiemelve a helyzet furcsa jellegét:

A mezőgazdaság felfedezése és elterjedése központi szerepet játszik az emberiség történetében. Több mint 100 000 éven át az emberek úgy tartották fent magukat, hogy meglehetősen eltérő környezetekben gyűjtögették az élelmet. Azután egy őstörténeti szempontból röpkének számító pillanatban, mely nagyjából 10 000 évvel ezelőttre tehető, az emberek nekiláttak állatokat és növényeket háziasítani az ó- és újvilág féltucatnyi "származási központjában".

Nyilvánvaló, hogy valami nagyon nincs rendjén...

Alexander Marshack egyike azon kutatóknak, akik az ember bámulatosan késői és egyenetlen fejlődésére koncentrálnak. Tudományos íróként akkor keltette fel az érdeklődését a civilizáció eredetének kérdése, amikor a NASA felkérésére levállalta az emberiség fejlődésének az 1969-es holdraszállásban kicsúcsosodó történelmi áttekintése megírását. Az ezt követő 30 év során az őstörténet és a tudományos leletek eredetének szakértőjévé vált. 1972-ben így írt:

Miközben a kialalkult civilizációk eredetéről szóló történelmi feljegyzések után kutattam, zavarba hozott a "hirtelenek" sora. A tudomány... hirtelen kialakult a görögöknél... a matematika és a csillagászat hirtelen megjelent a mezopotámiaiak, az egyiptomiak, az ókori kínaiak és valamivel később az amerikaiak körében. Maga a civilizáció is hirtelen tűnt fel a sumerok ékírásával és az egyiptomiak hieroglifáival; a földművelés... mintegy tízezer évvel ezelőtt, hirtelen, rövid idő alatt alakult ki... a művészet alapjai hirtelen, minetegy harminc-negyvenezer évvel ezelőtt, a jégkorszak során teremtődtek meg, láthatólag akkor, amikor a modern ember besétált Európába, és átvette a Neander-völgyiek helyét.

A legnagyobb problémát az a látszólagos technológiai robbanás jelenti, mely úgy tűnik, nem egészen 10 000 éve váratlanul következett be.

Hogy lehetséges az, hogy a világ legtávolabbi részein élő, egymással kapcsolatban nem álló népek hirtelen, egy időben rájönnek a földművelés fontosságára, és városokat kezdenek építeni?

Honnan vették tudományaik és társadalmi rendjük "modelljét"?


Ezeket a kellemetlen kérdéseket sok kutató igyekszik gondosan megkerülni, mivel mindössze három válasz adható rájuk, melyek mindegyike egyformán kellemetlen:

1. Külső hatások. Földönkívüliek érkeztek bolygónkra, és megtanították ősapáinknak a földművelés és a tudomány csodáit.
2. Véletlen események sorozata. Mindössze véletlen egybeesés, hogy az emberiség a Föld minden részén ugyanakkor jutott el a fejlettségnek ugyanarra a fokára.
3. Korábban is létezett e tudás. Ezek az ismeretek már korábban, sokkal hosszabb idő alatt, természetes módon kifejlődtek, de az ezt alátámasztó régészeti bizonyítékok hiányoznak...

(Christopher Knight és Robert Lomas: A múlt üzenete; Gold Book Kft. kiadása)

DéNeS, emlékezz!

Az őseink tudtak valamit, amit mi már elfelejtettünk. (Albert Einstein)

Valószínűleg a leköszönő olaj helyébe valóban új energiahordozók lépnek majd. A kihívás abban áll, hogy képesek legyünk változni, és az új energiaforrásokat többé ne a fiatalabb kultúránk által bevett szokás szerint használjuk. Ha nem így teszünk, akkor csak azt érjük el, hogy még több ember születik majd erre a világra, még több állat- és növényfajt irtunk majd ki. Ha megmaradó erőforrásainkat továbbra is meggondolatlan és pazarló módon aknázzuk ki és pusztító háborúkba bocsátkozunk egymással és a természettel, akkor kitörölhetetlen tintával pecsételjük meg a sorsunkat. Ez a pecsét maradandóbb lesz annál, mint ha csupán fosszilis energiahordozóinkat vesztenénk el.

A jó hír az, hogy nem kell sem egy új kultúrát, sem egy új életformát feltalálnunk. Sokat kell viszont tanulnunk, és sokra kell visszaemlékeznünk - őseink életszemléletét kell újból magunkévá tennünk.

Az emberi történelem sok százezer (!) éve alatt őseink a teremtett világot szentként tisztelték, és mind a természetet, mind egymást tisztelettel és megbecsüléssel kezelték. Csak a legutolsó néhány száz generáció jutott téves útra.
A te saját felmenőid között is ezernyi generáció volt képes olyan fenntartható életet élni, aminek eredményeként te végül is megszülethettél. Olyan DNS-t hordozol testedben, amely ezektől az emberektől származik. Képzeld el az ötezer anya alkotta láncot, akik életet adtak felmenőidnek, majd végül [nagymamá(i)don és anyukádon át] neked magadnak is. Próbáld magad elé képzelni, ahogy e kanyargó lánc visszafut egészen a törzsi időkig, majd előrefut tehozzád.

Őseid képesek voltak tisztelni minden életet, minden élőlényben és még az élettelennek vélt univerzumban is érezték az isteni jelenlétet és intelligenciát. Mindez épp annyira benne van a tőlük származó génekben, mint a közösségépítés és az együttműködés ösztöne. Antropológiai kutatások bizonyítják, hogy Abraham Maslow pszichológusnak igaza volt, amikor feltételezte, hogy az emberi természet alapvetően jó és ösztönösen kutatja az istenit. Nem tévedett, amikor azt állította, hogy az emberek csak akkor válnak diszfunkcionálissá, ha egy olyan beteg kultúrában nőnek fel, amely erőszakos és károsodott emberi lényeket termel.

Az emberi történelem sok százezer éve - és a mai is élő "primitív" népek - a megmondhatói, hogy a "konvencionális bölcsesség", miszerint "az ember veleszületett természete a gonoszság, és az uralkodni vágyás" egy hazugság, saját kultúránk betegsége csupán, és az emberi faj hosszú történetét tekintve viszonylag új dolog. Ösztönös tudással és a mindenben lakozó isteni iránti áhítattal, csodálattal születünk. Legelső és legalapvetőbb ösztönünk a részvét és a szeretet.

Nézz körbe, és lásd az élettől (vitalitástól) vibráló, eleven világot. Most, ebben a pillanatban össze vagy kapcsolódva az ősi életmóddal és annak szent világszemléletével. Ebből a kapcsolatból, erről a szent itt-és-mostban gyökerező különleges helyről megérintheted az élet ütőerét, átalakítod önmagad és - így - a téged körülvevőket is. Ők megváltoztatnak majd másokat, végül pedig sok-sok élőlényt a Földön. Ahogy változik a világképed, megváltoztatod életmódod és fogyasztási szokásaidat, lelket öntesz szertartásaidba, életed könnyedén és természetes módon vezet majd tovább, hogy késlekedés nélkül belefogj világunk megmentésébe.

Régi szemmel nézve

Az idősebb kultúrák tagjai azt feltételezik, hogy az életnek számos helyes útja van, mindegyik egy bizonyos helyhez, korhoz és emberekhez köthető, ezért kerülik a hittérítést. Tisztelik mások kultúráját és vallását, saját életmódjukat és hitüket körültekintően védik a kívülállóktól, és csak a legritkább körülmények között fogadnak be "megtérteket"... Kevesen gondolkodnak el azon, hogy a gonoszság és a diszfunkcionalitás [bűnözés] talán a kultúránk természetéből fakad, nem pedig a benne élő emberek gyógyíthatatlan jelleméből.

A valami-majd-csak-megment-minket hitek feltételezik, hogy problémáink mindig megoldhatóak az egyre újabb és fejlettebb technológia alkalmazása vagy más emberi tevékenység révén: mindent irányíthatunk és manipulálhatunk, ezért nem kell más, mint hogy megtaláljuk a helyes kapcsolót, megtegyük a szükséges felfedezést, vagy végre rájöjjünk, melyik imával lehet motiválni az isteneket vagy az űrlényeket.
[Úgy véljük, hogy] még nem csiszoltuk ki eléggé a technikai tudásunkat ahhoz, hogy hatásos és környezetkímélő módon használjuk fel az erőforrásainkat, még nem jöttünk rá, melyik a legigazságosabb gazdasági vagy/és politikai rendszer, finomítanunk és egyszerűsítenünk kell még az ennivaló- és születésszabályozási technikákat, jobb gyógyszerek kellnek és hatékonyabb kommunikáció. Kedvenc refrénünk így kezdődik. "Bárcsak több ... lenne" vagy "bárcsak mindenki ... lenne", a kipontozott helyen az általunk javasolt megoldás áll.

A vallásosak azt mondják, hogy még nem jöttünk rá, hogyan tegyünk maximálisan kedvére szektájuk istenének: ha az összes törzset megtaláljuk és az ő intézményesített vallásukra térítjük, vagy ha az összes ősi prófécia teljesül, vagy ha elég ember meditál a megfelelő technikával, a helyes varázsszavakat mormolva, akkor megmenekülünk a végzettől. Úgy látják, még nem tökéletesítettük a rendszert, ezért még keményebben kell dolgoznunk rajta.

Az ősi társadalmak azt feltételezték, hogy az emberi természet alapvetően jó, ezért a hangsúlyt a gondviselésre és gyógyításra helyezték, az irányítás és büntetés gondolata pedig fel sem merült. Hitték, hogy az ember és a természet mélyen egymásba fonódik és egymásra utalt - szinergetikus -, ezért olyan kulturális, vallási és gazdasági rendszereket hoztak létre, amelyek óvták a természet gazdagságát és képesek voltak leszármazottjaiknak is ugyanúgy gondját viselni.

Ha valódi és tartós megoldásokat keresünk, akkor egy kritikus számú embernek az idősebb kultúra értékei alapján kell szemlélnie a világot. Például:

1. A történelem bizonyítja, hogy az igazán mély és jelentős változások mindig az egyénből indulnak ki, nem pedig a szervezetekből, kormányokból vagy intézményekből.

2. Ha segíteni akarunk "megmenteni a világot", akkor a legjobb, amit te és én is tehetünk, az az, hogy segítünk az embereknek képessé válni másképpen leképezni és értelmezni a világ dolgait, valamint kontrollálni azokat a mondákat, amelyekben hisznek - mivel az ember hajlik arra, hogy megélje az általa igaznak tartott dolgokat. Ezt úgy érhetjük el, hogy visszatérünk a személyes spiritualitáshoz és belső erőhöz, valamint felismerjük azt, hogy a kormányok és a legtöbb vallási és gazdasági intézmény egytől-egyig fiatalabb kultúra típusú dominátorok. Ha nem akarjuk, hogy elpusztítsanak bennünket, akkor sürgősen át kell őket alakítanunk...

2009. október 16., péntek

Tetkó

Olyan lennék?

Olyan vagyok, mint... OTP Giro azonosítója (117) tegnap este ihlette azt a gondolatot, hogy "Olyan vagyok, mint a zarándok, akin átmegy az út..." (jelen időben).

Kifejtés: ugyanabban a szobában már három élettársammal laktunk közösen, most ismét egyedül élek. A díszlet nem változott, csak az idő csordogál tovább velem, bennem, át-keresztül-múlva...

2009. október 14., szerda

2009. október 12., hétfő

Valami majd csak megment minket!?

Egy olyan kultúra tagjai vagyunk, amely kijelentette, hogy az emberiség a teremtés és az evolúció piramisának csúcsán áll. A modern technikát illető naivságunkban azt hisszük, hogy minden, amit az ember tesz, visszacsinálható. Az ókori görög drámaírók Deus ex machina-ja alapján azt gondoljuk, hogy az emberi találékonyság majd megment bennünket.

Arról álmodozunk, hogy új technológiák, egy új államférfi vagy politikai párt lesz az, ami végül kihúz minket a csávából. Sokan abban bíznak, hogy a nagy vallások alapítói az utolsó előtti pillanatban visszatérnek majd a Földre.


Az ezoterikusabb beállítottságúak azt mondják, hogy az űrből érkező lények egy szép napon felfedik magukat előttünk, és megosztják velünk a tudást, amellyel majd megmenthetjük a Földet, vagy talán elvisznek minket egy kevésbé szennyezett, paradicsomi bolygóra. A keresztény "elragadtatás" szerint eljön az idő, amikor a világ "jó" embereit egyszer elviszik ebből a földi felfordulásból, és egy kizárólag nekik szánt paradicsomba kerülnek. A New Age mozgalom egyik népszerű eszméje pedig az, hogy pillanatok kérdése csupán, hogy az ősök, akik jelenleg csak médiumokon keresztül hajlandóak megnyilatkozni, végre megmutatkoznak előttünk és kezünkbe adják a megoldás kulcsát. És persze lépten-nyomon találkozhatunk a "csak kövess engem, imádkozz hozzám, tedd, amit mondok és örök boldogságra lelsz" típusú gurukkal.

Bármilyen formát is öltsön, kultúránk naponta duruzsolja a fülünkbe, hogy "valami vagy valaki majd megment minket, nyugi, minden rendben. Élj ezentúl is úgy, ahogy eddig, fogyassz még többet. Te úgysem mentheted meg a világot, de valaki más majd biztosan megteszi." A legvalószínűbb, hogy ez a gondolkodásmód a fiatalabb kultúránk hatalmi elitját segítette a rabszolgák féken tartásában: Folytassátok a gyapotszedést, és közben imádkozzatok, így valahogy majd megmenekültök. Lehet, hogy csak halálotok után, de megtörténik, ebben biztosak lehettek. És közben szedjétek csak tovább azt a gyapotot!

2009. október 9., péntek

Diszfunkcionális vagyok, diszfunkcionális vagy?

Hát hogy tehettük ezt? Hogy ihattuk ki a tengert?
Ki adta a kezünkbe a szivacsot, amellyel eltöröltük a horizontot?
Vajon magunknál voltunk-e, amikor elkötöttük ezt a Földet a Napjától?
Merrefelé halad most? Merre haladunk mi magunk?
Hallunk valami mást is a sírásók zaján kívül, akik Istent temetik?

(Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány, 1882)

A segíts-magadon mozgalmak az egyén diszfunkcionalitását feltételezik az élet minden területén. A valaki-majd-megment-minket gondolkodásmód fiatalabb kultúránk szimptómája - a tüzet tűzzel oltani pedig csak a legritkább esetekben sikerül; általában még több lángot kapunk eredményül. Ahogy Jézus, Gandhi és Martin Luther King Jr. is megmutatta, a legerőteljesebb és legcélravezetőbb módja e patológiai királyságok és királyok elleni harcnak az, ha hátat fordítunk nekik és elsétálunk. Ha idáig eljutunk, akkor képesek leszünk kilépni ebből a kisded játékból. Az ehhez szükséges perspektívaváltás néhány embernek nagyon nehezére esik. Sokan bíznak a kultúránkat meghatározó egyik mondában, miszerint mindenre találunk majd megoldást, csak használnunk kell az agyunkat...

Nincs hiány azokban a csináld-ezt-és-minden-oké-lesz fajta megoldásokban, amit a médián keresztül (tv, rádió, internet, sajtó és könyvek) kínálnak. Leggyakrabban - többek között - a születésszabályozást, valamint a vállalati kizsákmányolás és környezetszennyezés szigorú szabályozását szajkózzák. Emlegetik a víz és elektromosság árának szokszorozását, a világ fegyvereinek megsemmisítését... mindez nem több hézagpótlásnál. A megoldást sokan képtelenek annak gondolni, mivel olyan kivitelezhetetlennek és bonyolultnak látszik: változtassuk meg az egész kultúrát, sőt, mindezt kezdjük saját magunkon.

Egy ilyen megoldást azért nehéz dolog befogadni, mert a lényeg, a kultúra maga, láthatatlan. Olyan, mint a levegő, amikor belélegezzük, vagy amikor haladunk benne: a jelenlétét csak akkor érzékeljük, amikor ellenállást fejt ki. Ilyen alkalmaktól eltekintve ritkán fordítunk rá figyelmet, és szinte soha nem kérdőjelezzük meg.

2009. október 7., szerda

A rasszizmusról - másként

T. Hartmann könyvének végéhez közeledve még egy érdekes gondolatot találtam:

A modern Amerikában sokan szeretik használni a rasszizmus bélyegét... Malcolm X-et a fehérek és a feketék közül is sokan rasszizmussal vádolták, amikor arra biztatta az afroamerikaiakat, hogy támaszkodjanak saját identitástudatukra és gyakorolják kultúrájuk szertartásait ahelyett, hogy a könnyebb utat választva egyszerűen megpróbálnának a "fehér kultúra" részei lenni. A "fehér szeparatista mozgalom" tagjai a rasszista szónak abban a jelentésében hisznek, hogy az egyes fajoknak külön kell élniük egymástól, a keveredés elfogadhatatlan számukra. A "rasszista" szó a mai időkben azért pejoratív kifejezés, mert egy olyan kultúra fogalomtárában szerepel, amely a dominanciának hódol. Ez az oka annak is, hogy az emberek rasszizmuson alapuló különválasztása olyan katasztrofális...

Amerika idősebb kultúráiban (vagyis az együttműködő kultúrákban) teljes mértékben elfogadható dolog (tulajdonképpen kívánatos) az, hogy törzsileg, származásilag különbözőek legyünk és megőrizzük identitásunkat, mert a különbözőség nem jelent felsőbbrendűséget, sem alárendeltséget... viszont növeli a sokszínűséget. Kultúránk rasszizmusa abból a fiatalabb kultúra típusú elképzelésből ered, hogy egyesek fent vannak, mások pedig lent...

Fiatalabb kultúránk bekebelező típus: mindent elfogyaszt, ami az útjába kerül, és mindent a saját hasznára próbál fordítani. (Azonban többnyire csak a kultúra irányítói kovácsolhatnak előnyt maguknak mindebből.) A fiatalabb kultúra gondolkodásmódjának alapeleme az a monda, hogy "ami különböző, az rossz". Bármennyire is próbálkozunk szépen felöltöztetni ezt a mondát olyan kifejezésekbe burkolva, mint a "nagy olvasztótégely" vagy "szivárványkultúra", a szög mindig kibújik a zsákból.

Az Észak-Amerika benszülött törzseinek (Oklahomában) szervezett konferencián az egyik felszólaló, aki azt vallotta, hogy az indiánoknak igenis segíteniük kéne a fehéreknek saját törzseik megalkotásában, a következőt mondta:

A fehérek közül csak a zsidókban maradt meg valamennyi törzsi szellem. Ők még mindig gyakorolják törzsi szertartásaikat, vannak szent helyeik, szent tárgyaik, és még ma is óvják az ősi vérvonalukat. A többiek viszont már rég elvesztek, és tudat alatt irigykednek a zsidókra. Ezért árasztotta el az antiszemitizmus a fehérek és a feketék társadalmait...

Ez egy igen érdekes, habár kissé leegyszerűsített gondolatmenet, amelyet ettől függetlenül érdemes tüzetesebben megvizsgálnunk: láthatjuk, hogy az embereknek igenis szükségük van a törzsi szertartásokra és arra az érzésre, hogy kötődnek bizonyos ősi gyökerekhez. Azok a törzsek, amelyek az idősebb kultúrák együttműködést hangsúlyozó szemléletén alapulnak, nagyobb eséllyel maradnak fenn anélkül, hogy erőszakot kéne alkalmazniuk másokon, vagy az örök kárhozattal kéne megfenyegetniük azokat, akik nem értenek egyet velük, és nem követik őket. (Jelenleg például nincsen olyan rabbi, aki az egész világ zsidóságának vallási vezetője lenne.)

2009. október 6., kedd

MOST élsz!

[Azt hisszük, hogy igenis "megtapasztaljuk" a világot. Látunk, amit látunk, hallunk, amit hallunk, érzünk, amit érzünk...] Ehelyett annyit teszünk, hogy amint kapunk egy adag érzék-inputot, azonnal meg akarjuk fogalmazni, szavakba akarjuk önteni, és beszélni kezdünk róla magunkkal a saját fejünkben. Ez a belső dialógus, ami többnyire ítélkezés, kiértékelés, összehasonlítás és asszociáció, eltávolít bennünket az érzékek valóságától. Mégis, azt hisszük, a valóságot látjuk. Még annak sem vagyunk tudatában, hogy egy extra lépésen megy keresztül minden, mielőtt elfoglalná gondolatainkat. (Ebben a belső, gondolatoktól nyüzsgő világban töltjük el életünk nagy részét...)

A környező világra adott reakcióink (vagyis milyen típusú belső párbeszédek zajlanak le bensőnkben) alapjai azok a mondák, amelyeket a világ természetéről mondunk magunknak. Ha felhagyunk a folyamatos csevegéssel, a kiértékeléssel és az ítélkezéssel, akkor a történetek maguktól leperegnek, ami hátramarad, az a valóság pillanata, a szent most pillanata.

Ha ez absztraktnak vagy didaktikusnak tűnik, akkor végezzük el a következő egyszerű kísérletet... Függeszd fel az olvasást és nézz körül egy pillanatra! Figyelj a hangokra, a bőrödön és a testedben fellépő érzésekre, majd a látványra. Próbáld meg nem megbeszélni magaddal a fejedben, amit tapasztalsz. Ha képes vagy arra, hogy három másodperc erejéig egyetlen szó se hangozzon el a fejedben, és teljesen benne légy az érzékek világában, akkor elmondhatod magadról, hogy többet tudsz a legtöbb kezdő meditációs tanulónál. Ha képes vagy akár egy vagy két percig is ebben a tiszta, gondolatok nélküli tudatállapotban létezni, akkor elérted azt a szintet, amiről a misztikusok beszélnek.

Jobb, szabadabb, boldogabb

A) Életük az őket körülvevő természettől függ. Minden egyes napjuk különleges jelentőséggel bír és valódi értelemmel telített. Az idős emberek hosszú élete a biztosíték arra, hogy tetemes bölcsesség és szakértelem áll a rendelkezésükre. A törzs a túlélésen kívül biztonságot és emberi társaságot nyújt számukra.

B) Dobozokban laknak, dobozokat vezetnek és évente kidugják a fejüket a természetbe, hogy fél órára átéljék a vele való közösséget. Az öregeket intézményekbe száműzik, ami szociális halálukat jelenti. Napi több órás megfeszített munkával sem tudhatják magukat biztonságban. Atomizálódott társadalmuk boldogság-pótlékokat keres.

Te mit választanál?

2009. október 5., hétfő

Miért nem a férfiak adnak tanácsokat a női magazinok levelezési rovataiban?

Kedves József!

Szeretném, ha segítenél nekem. Tegnap, amikor elmentem otthonról dolgozni, a férjem otthon maradt és tévét nézett (szokása szerint). De nem jutottam túl messzire, mert a kocsim motorjával történt valami. Hazasétáltam, hogy a férjem segítségét kérjem. Amikor haza értem, nem hittem a szememnek...

A hálószobai nagy tükörben illegette magát az én fehérneműimben, lábán az új szandálommal és a piperetáskám tartalmát is magára kente. 32 éves vagyok, a férjem 34 és 12 éve vagyunk házasok. Amikor így lebukott, azt próbálta bemesélni, hogy azért öltözött az én alsóruháimba, mert nem találta a sajátját. De amikor azt kérdeztem, hogy miért festette ki az arcát, könnyekben tört ki, és bevallotta, hogy már 6 hónapja viseli titokban a cuccaimat. Megfenyegettem, hogy ha nem hagyja abba, elválok tőle. 6 hónapja bocsájtották el a munkahelyéről, és azóta teljesen a padlón van. Nagyon szeretem a férjemet, de mióta ultimátumot kapott, három lépés távolságot tart. Úgy érzem, hogy nem tudok közelebb kerülni hozzá. Kérlek, segíts!

Köszönettel: Mónika

================================================================

Kedves Mónika!

Annak, hogy megállt a kocsi motorja ilyen rövid vezetés után, nagyon sok oka lehet. Először is azt nézd meg, hogy van-e elég benzined. Ha igen, akkor lehetséges, hogy a benzinpumpával van a baj. De ha az is működik, akkor biztos, hogy nem kap elég levegőt, vagy a gyertyák piszkosak és nincsen szikra. Remélem, ezzel segíteni tudtam.

Üdv: József

2009. október 4., vasárnap

Kapsz tejet-vajat, honlapra is marad... és az igazmondó mérleg

Ma délelőtt merészkedtem le először az edzőterembe. Az első napokban még nem bérlettel közlekedtem, meg a barátok is számot tartottak rám, mesélőleg-újralátólag... Azt már a hazaérkezésemkor tudomásul vettem, hogy lötyög rajtam a farmernadrág. Kicsit kíváncsi lettem, mennyit nyomok most a mérlegen. Első próbálkozás: 71,9 kg. Jó. Akkor most döntsük el, hogy mérünk, vagy hülyéskedünk!!! Második, harmadik eredmény ugyanaz.

Tejóisten! Pontosan 10 kilót fogytam egy hónap alatt. Ebből reklámfilmet forgathatnék... Vesztettem az izomzatomból is, oda kell figyelnem a fehérjebevitelre. Mi is volt ma ebédre? Csülökpörkölt. :)))

A bal kezem még szokja a szántást; a fekvenyomás és társai egy darabig kihúzva az étlapról. Alig bírtam visszarakni a rudat az állványra. Beszélek Ádámmal (személyi edző), hogy ilyenkor mitévőazemberfia. Az evezőgépen 5 percet úgy tudtam végigküzdeni, hogy egy nagy pohár hideg tejre koncentráltam. Így is lett, hazafelé menet beszereztem a jóvátétel kellékeit.

Ha az utcán megláttok egy hozzám hasonló, nagyon-nagyon csinos valakit, nyugodtan kössetek bele, mert én vagyok az!

2009. október 2., péntek

2009. október 1., csütörtök