2015. december 6., vasárnap

korai sirató

anyám fekszik az ágyán, mikor meglát felül és köszönt / kamaszkorom óta nem beszéltünk ilyen hosszasan és tisztán / összetartozunk a sejtjeink mélyén, az emlékek örvényében / tiszta az arca, viccel magával és a dologtalan lábaival / az élete feladta rejtvényen gondolkozik / most lehetne újra kezdeni, behozni ezt az irdatlan kiesett időt / naponta ideülni mellé és meghallgatni, mesélni egymásnak / de nem kaptunk több dobást / csak ezt a kurta, napfényes búcsúzást / virágot, gyertyát viszünk apánk kopjafájához, az övé helyére is kerül / van, akit alig találunk meg a sírok erdejében, valakit már nem is keresünk / porladoznak csendesen egymás mellett / az autóban dübörög gyermekkorunk / megyek a vonathoz, haza… már saját macskánk van / elvisz a munka, a magam választotta kényszer / pedig anyám ágya mellett van egy szék / talán a lelkében is ott van az a hely, amit csak nekem őriz / lehetnék hűségesebb? / viszem a szemét és az arcát, a beszédem is tőle kaptam / első tanító nénink is már rég a föld alatt van / a falu díszlete kicsit pofásabb, a lakói már odébb álltak / egy-két arc visszaköszön / visz a vonat tovább, az örökségem itt van az ujjaimban / a szókincsemben, a gondolataimban / a földszagú egyszerűség bűvöletében / és abban a békében, amit anyám fotója őriz / találkoztunk végül

2015. július 24., péntek

Éles kövek közt...

Ha magunk mögött hagyjuk a nagyváros lármáját és felületességét, és megérkezünk a völgybe, akkor megcsap bennünket a szabadság szele, és a hegyekben újra felfedezzük az emberi méltóságunkat. Szikla szikla hátán, kopasz, mégis szép táj. E hatalmas hegygerincek többet kínálnak az érintetlen természetnél: Isten előtti mély csendet. Ha órákon át kirándulunk, észrevesszük, hogy olyan parányiak vagyunk, akár egy apró rovar; új nézőpontból látjuk önmagunk és a világ kapcsolatát. Ijesztő és félelmetes élmény. Nem éppen kies, alpesi táj, legelésző tehéncsordákkal. Csak a moha és egy-két ritka virág él meg ebben a magasságban. Nem hallani mást, csak a guruló kövek hangját, ahogy óhatatlan megmozdítjuk őket. Aztán ott kísér az erős, szakadatlan szél. Ha elhaladunk egy csúcs szélárnyékában, döbbenetes csend száll ránk.
Van valami nemes és boldogító abban, amikor megküzdünk a természettel. Minden testi-lelki képességünkre szükségünk van. Nem hagyhatjuk, hogy a félelmünk legyőzze az értelmünket és ügyességünket. A gyaloglás nagyon fontos útravalót ad az életre. Eleinte csak-csak beszélgetünk a társainkkal, aztán ez pár száz méter után abbamard. Másra kell az energia, mindenki átveszi a haladása sajátos ritmusát, a lépéseit figyeli csupán. Amint a szavak véget érnek, megindul a gondolatok lavinája. [Aztán azok is elülnek, és marad a végtelen, mély csend.] A városban biztosan érezzük magunkat. Ott nem is gondolunk arra, hogy veszélyek leselkednek ránk; magabiztosan mozgunk. Eszünkbe sem jut félni, vagy hogy akár meg is halhatunk. Látszólag mindent kézben tartunk. Ám ez illúzió. Egy baleset, hirtelen betegség vagy korai halál bármikor utolérhet bennünket. Tényleg azt gondoljuk, hogy a sorsunkat tökéletesen mi irányítjuk és a legkisebb részletet is mi határozzuk meg. A hegyekben tett kirándulás folyamatosan a sebezhetőségünkre és a saját korlátainkra figyelmeztet minket. Nem közeleg-e vihar? Leszáll-e a köd? Nálunk van minden szükséges felszerelés (térkép, iránytű, esőkabát…)? Megerősödik a szél? Addig tart a felelősségünk és a hatalmunk, hogy felkészülünk és éberek vagyunk. Minden tudásunk és ügyességünk ellenére semmi másra nem lehetünk befolyással. Ahogy folytatom az utam, tisztábban kezdem látni a dolgokat, mint otthon. Olyan csendes a táj, csak a szelet hallani. A kövek halottak és szürkék. Ősidő óta itt vannak, s még sokáig itt maradnak, akkor is, amikor én már nem leszek… A moha lassan nő. Távol a város kényelme. Abból tudok csak gazdálkodni, ami a hátizsákomban van. Idővel kezdem ismét megtalálni a biztonságomat. Miután felvettem a ritmust, könnyebb a gyaloglás. Boldogító csend vesz körül. A szokásos zaj annyira igénybe veszi máskor a figyelmemet, hogy ott a hirtelen támadt szünet idegesít. Ez a csend más, belső békét ad. Madártávlatból látom a várost, mindent ebből a nézőpontból szemlélek. A rutinszerű zajok és a feszültség elvonják a figyelmünket, ezért jobbára állandó tevékenységbe menekülünk. Szorgosan dolgozunk, mégis elenyésző értéket hozunk létre. A csend mély gondolkozásra késztet. Az izmaim dolgoznak, felveszik a vándorlás ütemét. Ezt a nyugalmat senki és semmi nem veheti el, nem teheti viszonylagossá; közelebb visz magamhoz és a mindennapi életem dolgaihoz. A felismerés csak a kezdet; a nagyobb feladat ezt a felfedezett igazságot életben tartani. (Janne Haaland Matláry: Akit az igazság megtalált c. könyve alapján)

2015. július 8., szerda

Mese az igazság győzelméről

Az Egyfejű Királyfi elment a Hétfejű Sárkányhoz, és így szólt hozzá: – Otthon a gyűlésen arról beszélgettünk, hogy miért van neked hét fejed. Amikor nekünk csak egy van! Nos? – Így születtem – felelte a Sárkány jóindulatúan. Nekünk sárkányoknak hét fejünk van. – Ez nem mentség – replikázott a Királyfi. Sőt annál rosszabb rád nézve. Mert ha szerezted volna valahol azt a rusnya hét fejedet, akkor ezt talán mi is megtehetnénk. De így reménytelenül egyfejűek maradunk mindörökre! – Minek nektek ennyi fej, ha rusnyának látjátok? Miért irigyled? – Irigyli a nyavalya. Boldog vagyok, hogy csak egy fejem van! – Hát akkor? – Hát akkor még jobban idegesít minket, hogy ezzel a hét fejeddel rontod a közízlést, és elszívod elölünk a levegőt. – Levegőből van elég – mondta a Sárkány. Jut belőle nektek is, nekem is. – Csak egy rossz szagú, Hétfejű Sárkány beszélhet ilyen demagóg módón! – mondta a Királyfi. Hát tényleg nem akarsz olyan szép egyfejű lenni, mint mi valamennyien? Elkülöníted magad? Azt hiszed, hogy különb vagy nálunk? – Nem gondolom, hogy különb vagyok nálatok. Csak egyszerűen így nézek ki. – És hét kalapod is van – vádaskodott tovább a Királyfi. Nekünk meg csak egy. – Ti is vásárolhattok hét kalapot. Sőt hetvenhetet is. – De nem hordhatjuk egyszerre mind a hetet. Te pedig igen. – De nektek nincs is szükségetek rá, mert csak egy fejetek van. Hordjatok minden nap más kalapot. – Elég volt pimaszságból – háborodott fel a Királyfi. De adok neked még egy utolsó lehetőséget, hogy kimagyarázkodj. Mire használod a hét fejedet? – Látod, ez az! – könnyebbült meg a Sárkány. Elárulok neked egy titkot: én mind a hét fejemmel másképp látom a világot. – Micsoda? – ámult el a Királyfi. – Bizony. A világ nagyon nagy és bonyolult. Nem fér be egyik fejembe sem egészen. Ezért mindegyik fejemmel másik oldaláról veszem szemügyre, és más érdekeset fedezek fel benne. – Te szélhámos! Hát nem tudod, hogy az igazság egy és oszthatatlan?! – Ha egy fejjel gondolkozunk róla, akkor igen. De látod, én a hét fejemmel rájöttem arra, hogy annyi igazság van, ahány nézőpontból vizsgáljuk a dolgokat. Mindegyik fejem tud egy részigazságot. A hét együtt tudja az egészet. – Én például szép vagyok és okos és jó és erős? – kérdezte a Királyfi. – Ha ezzel a fejemmel nézlek, akkor igen. – És ha azzal a másikkal? – Akkor például már nem vagy annyira erős, mert vannak nálad erősebbek is. Hozzájuk képest kifejezetten gyenge vagy. – De okos? – Ez a harmadik fejem úgy látja, hogy okos vagy ugyan, de mégis nagyon keveset tudsz ahhoz képest, amit tudni lehet. Akár butának is gondolhatlak. – De szép vagyok? – Nézd, ez a negyedik fejem mindent nagyon közelről lát. Így nem vagy olyan szép. Például nagy lyukak vannak a bőrödön, tele faggyúval és szőrtüszőkkel. Ez az ötödik fejem pedig messziről néz. Olyan messziről, hogy csak egy pirinyó pontnak lát a mindenségben. Így sem vagy szép. – Fantasztikus! De remélem, mindegyik fejeddel igencsak jónak látsz. – Ezzel a hatodikkal – felelte a Sárkány feszengve – az a gyanúm támad, hogy nem vagy mindig jó. Néha hiú vagy, önző és erőszakos. – És milyennek lát a hetedik fejed? – A hetedik fejemmel egyáltalán nem látlak – felelte a Sárkány szomorúan. A hetedik fejem máshová figyel. – Nincs több dobásod, te büdös himpellér! – mondta a Királyfi határozottan. De egy kis műtéttel majd segítek rajtad! (Ezzel levágta a Sárkány hat fejét, csak a legelsőt hagyta meg.) – No, most milyennek látsz? – Furcsa – mondta a Sárkány. Most ezzel az egy fejemmel látlak sokféleképpen. Okosnak és butának, szépnek és csúnyának, erősnek és gyengének, jónak és gonosznak egyszerre. Valószínűleg ilyen vagy. (Ekkor a Királyfi levágta a Sárkány hetedik felét is. Rögtön úgy érezte, hogy tisztább lett a levegő a világon.)

2015. április 26., vasárnap

Extra ecclesiam nulla negotium

Az „extra ecclesiam nulla salus” kegyelemtani alaptétel, mely szerint az üdvösség csak az egyházban érhető el. A tétel hagyományos gyökere a Péter első levelében (3,20) megrajzolt kép: ahogy Noé bárkája a vízözöntől való szabadulás eszköze volt, úgy a keresztség is az üdvösség útja. Mivel Jézus a keresztséget egyházára bízta, azért csak azon keresztül érhető el a beteljesedés. Ezt az elvet vallotta több ókori tanító (Antiochiai Ignác, Ireneus és Órigenész is.) Egyesek úgy gondolták, hogy még a pap is elveszti az átváltoztató hatalmat, ha hittagadóvá válik. A nézet indokolta, hogy a csecsemőket minél előbb megkereszteljék, szakítva a korábbi hagyománnyal, amikor a felnőtt hittanulók (katekumenek) felelős döntéssel, szó szerint az életüket kockáztatva csatlakoztak a krisztushívő csoporthoz. Ez a túlbuzgóság vezetett később ahhoz a kitekert logikához, hogy az eretnekeket a saját akaratuk ellenére is meg kell menteni, még ha a lelkükért való tüsténkedés közben a testük oda is veszne. A keresztes harcok nem csak az oszmán hadak ellen folytak Jeruzsálem falainál, hanem egyúttal a dél-francia földön bujkáló valdensek és albigensek megsemmisítésére. Olaszországban még a 19. század elején is erőszakkal elvették a protestáns szülők gyermekeit, hogy megbízható katolikus nevelésben részesítsék őket. Csak II. Viktor Emánuel és I. Umbertó királyok alatt nyerték el a teljes vallásszabadságot. Az újkorban Suárez és Bellarmin már úgy értelmezték a tételt, hogy az ún. vágykeresztség mintájára elég az igaz egyházhoz való tartozás vágyának kifejezése. A mai teológusok (főleg a II. vatikáni zsinat) alapján azt tartják, hogy minden kegyelem, amit a jó szándékú emberek kapnak, valamiképpen kapcsolatos az egyházzal. Tehát aki üdvözül, az egyház kegyelmével üdvözül akkor is, ha formálisan nem tartozik a keretébe. Karl Rahner őket nevezi anonim keresztényeknek. Bár a rahner-i jóval humánusabb megoldás, mint a gyógyító céllal alkalmazott máglya, egyszerre el is fedi az erőszakot, szalonképessé teszi azt. Lehet, hogy csak menteni akarja a tévedhetetlenség homlokzatát, mégsem jó üzenet annak, aki partneri kommunikációra törekszik. Jut eszembe még protestáns koromból az a katolikus imafoszlány, hogy „imádkozunk megtévedt testvéreinkért…” Igyekeztek PC megfogalmazásra; az eretnek helyett találni valami kevésbé bántót. Hát nem sikerült, nagyon nem.
Ez az intolerancia tobzódik mindenhol, amikor az okosak és szépek meg akarják mondani minden polgárnak, hogy hogyan kell gondolkodni, érezni, magyarnak lenni, stb. Hogy mikor kell vásárolni és mikor nem. Álságos vagy szimplán ostoba ez a logika, ami nem védi meg a hívő mentőápolókat, rendőröket, buszvezetőket, légi irányítókat… Soroljam még? Utazni sem létszükséglet, halasztható. Izraelben kaftános úriemberek kövekkel dobálják meg szombaton az autóvezetőket. Persze nem tudni (vagy nem is érdemes), hogy a tóra melyik emberies tanításával takaróznak törvényimádatukban. Mert nekik igazuk van. Semmivel nem értelmesebb, mint az iszlám állam, csak még, vagy átmenetileg nem véres a keze. A nagyok tudják ezt: Roma locuta, causa finita. Magyarán szólva: Oszt jó napot!

2015. április 13., hétfő

Maradandó lakásunk

haza haza / ahogy a bütykös ujjú kis botanikus / mutatott egy messzi világra / ahol emlékezi testét az ágy / arcát őrzi a párna / ahol a virágai nyílnak / ahol a kedvese várja / haza bárhol / véd ölel engem / ha földbe mos a zápor / otthon van minden sejtem / ahol értik arcomon a könnyet / mert velük vagyok mind / s ha félek mind velem jönnek (Birtalan Ferenc: E.T) Apai nagymamám arca már csak fotók alapján hívható elő, az emlékeimből teljesen kifakult. A háza régóta üresen áll, várja a következő lakóját. Húsvét után egy kárpátaljai lánynak ez a vályogház a kilépés az életbe. Tervei vannak vele, képzeletben már berendezi: ablakcsere, egy jó kályha télire, a gázt bevezetni az épületbe és az öreg ásott kutat is ideje lenne már felébreszteni. Akinek háza van, valahol otthon van ebben a világban (mintha ez lenne az életünk hitelesítő pecsétje Tamási Áron után). Pedig az apostolfejedelem, Pál nevében valakik már évszázadokkal előttünk vetették papiruszra (vagy állatbőrre), hogy nincs örök hajlékunk a csillagok alatt:
„Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid 13,14) Oda van a házam a hét szilvafával, 15 év alatt – ameddig magaménak mondhattam – talán 3-4-szer láttam. Nem szedtem a hasznát, Karcsi bátyám 1 liter pálinkáját leszámítva, amit menten tovább is ajándékoztam. Ülök a vonaton, az IC-n kijelölt helyemen. 3 órára váltottam meg. Vajon meddig lakhatok egy saját ingatlanban? Fogy az erre fordítható időm. Jön egy másik tanács generációk távolából… „Azt mondom tehát, testvérek: Az idő rövid, azért akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna, aki sír, mintha nem sírna, aki örül, mintha nem örülne, aki vásárol, mintha meg sem tartaná, s aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük, mert ez a világ elmúlik.” (1Kor 7,29–31) Mintha-létünk akkor tud ideig-óráig megkapaszkodni a véletlenek sziklahasadékában, ha végül sík vidékre érkezünk, megszilárdul a talaj mindkét talpunk alatt. Ha lesz egy elveszíthetetlen lakásunk, otthonunk, fészkünk. „Ó, megvan-e még az az otthon?” – sajdul Radnóti szívébe a Hetedik eclogában. Az a biztonság, amit Isten készített, amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott… (1Kor 2,9) Ha mégis igaz a tékozló fiú példabeszéde, ha mégis van terített asztal, atyai ház, mindenkit átölelő elfogadás… A fizikusok éppen azon a véleményen vannak, hogy az információ nem vész el a fekete lyuk belsejében sem. Ha mégis megmaradunk, ha végül megmarad a szeretet, minden, ami ebből az örök „matériából” épült bennünk és körülöttünk... A folyó nem a régi medrét keresi, hanem a tengert. Tudják ezt a Santiago felé hömpölygő zarándokok, amikor az utolsó 100–50 kilométeren belül mágnesként vonzza őket valami a célba. Aki lép még három-négy napot, a saját szemeivel is megpillanthatja a véget Finisterrében vagy Muxíában. Mert ott is haza érkezünk, a meredek sziklák és a beláthatatlan hullámok éppúgy körülvesznek biztonsággal, reménnyel, mintha ott születtünk volna. (Lehet, hogy ténylegesen ott születünk.) Kell ott fenn egy ország? Ne legyen fenn, inkább benn kezdődjön. Legyen emberléptű, felforgató és elviselhető. Legyenek benne titkok, amik nem őrölnek fel kérlelhetetlenségükkel, legyenek benne gyógyuló sebek, helyreállítható viszonyok, megújuló esélyek. Legyünk otthon az otthontalanságban is, ahol valakire rábízhatjuk magunkat, egész valónkat, ünnepi és viseltes arcunkkal.
Visz a vonat, még helyet is cserélek. megyek a ma esti célom felé, ahol szükség van rám, ahol öröm fakad. Régi otthonaim már valaki másnak adnak védelmet, menedéket szorongásai és félelmei elől. Gurulok át falvakon és városokon, egyik sem az enyém. vendég vagyok ebben a forgatagban. Vajon merre repít majd az utolsó utam? Hol lesz a kiszállás? Olyan sokan átlépték már azt a küszöböt. Talán várnak rám, talán óvó gyengédséggel követik a botladozásomat, mint amikor a kiscicót nézem a szemközti romos ház cserepein futkározni. Annyi kérdőjel, annyi talány. Ha nincs Isten, miért hiányzik annyira? Ha mégis létezik, akkor miért ilyen botrányosan kétértelmű a világa? Ha tudhatnám, hogy van maradandó hajlék… hogy mégis szeretve vagyunk, már a születésünk előtt… hogy minden könnycsepp számít… akkor elmennék érte a világ végére. Mondjuk, éppen oda készülök.