2013. szeptember 8., vasárnap

Elektronpályák

A szavak, mondatok sárkányhadával küzdök, hogy érthető módon el tudjam mondani, mit gondolok, tapasztalok a zarándoklat valóságáról. Legutóbb Csillával beszélgettünk erről a kifejezhetetlen jelenségről, amit a filmek, regények, úti-beszámolók próbálnak befogni a saját eszköztárukkal. Eddig elég kis eséllyel. Valami megcsillan mindegyik alkotásban. Hol dokumentarista leírás, hol költői képek… máskor a hangok, szagok és ízek kavalkádja elevenedik meg az érzékszerveink előtt. Mégis lemarad valami, valami nem mellékes, nehezen elhanyagolható vagy felejthető. A bakancsoknak nincs rossz szaga, a por és a meleg itt nem fáj olyan hitelesen, az eltévedés sem eléggé kétségbe ejtő. Hogyan is lehetne filmre vinni egy, napok óta nem látott barátunk előkerülése fölött érzett örömet? Egyik reggel az jutott eszembe, hogy olyan ez a kezünkből kicsusszanó csodabogár, mint egy cikázó elektron. Amikor rámutatnánk, már el is illant, továbbállt. Az út maga felfogható egy részecskegyorsítónak, ami „mederben” tartja, kutathatóvá teszi, a műszereink számára feldolgozhatóvá alakítja. Azon is töprengtünk közösen, hogy miből lehet lemérni a zarándokút előtt valakinek a rátermettségét, érettségét. Azt gondolom, hogy két nagy elektromágnes segít minket a pályán maradásban. (1) Az első a szándék, az erős vágyakozás arra, hogy úton legyünk. Több ismerősöm megkeresett már azzal, hogy segítséget kérjen a felkészülésben. Hamar beláttam, hogy nincs szükségünk képes prezentációkra; az legfeljebb annak izgalmas, aki már túl van a hazaérkezésen. Egy közös pont volt azokban, akik később is jó érzéssel néztek vissza a megtett kilométerekre. Bár féltek minden szokásos szörnyetegtől (hol fogok aludni? hogyan fogok kommunikálni? mit fogok enni? mi lesz, ha vízhólyag nő a lábamon?) a szemükben egy erős és elszánt akarás égett, hogy már ma ott szeretnének állni a startnál. (2) A másik jól értelmezhető jelzés a tettekben megnyilvánuló elköteleződés, hogy tud tenni, akár apró lépéseket a siker érdekében. Nyelvet tanul, konditeremben javítja az erőnlétét, praktikus felszereléseket kezd vásárolni… és nem utolsó sorban megveszi a repülőjegyét. Valakinek azzal lép át a valóságba az álmok birodalmából, hogy megosztja a hírt a barátokkal, családtagokkal. Így számon kérhető és ellenőrizhető, ha mégis meggondolná magát, módosítana az eredeti elképzelésén.
A zarándokút és az azon járás nekem most egy fogalomban érhető tetten: ez a meghatottság. Lehántva ennek a szónak a szirupos, érzelgős felszínét egy mély és lélekalakító találkozásban lehet részünk. Találkozás a társunkkal, akivel talán évek óta egymás mellett élünk, komolyabb lelki ráhangolódás és megértés nélkül. Közelebb kerülhetünk a saját középpontunkhoz is, ahhoz a valakihez, akinek tiszta pillanatainkban látni merjük önmagunkat. Valaki a természettel, mások annak teremtőjével éreznek (és élnek meg) elszakíthatatlan közösséget. Meghatottság lesz úrrá rajtunk, ha belegondolunk, hogy a puszta fizikai létezésünk mennyi hihetetlen esemény összejátszásának eredménye. Aki ezt nem hiszi, kezdje el felrajzolni a családfáját! Komoly meglepetések fogják érni. Az még nagyobb csodálkozásra ad okot, hogy ez a törékeny életünk, ami ki van téve – szó szerint – napnak-szélnek, egyben marad és tovább gazdagodik, fejlődik. Hogy semmi sem természetes, vagy magától értetődő. Sem a gravitáció, sem a levegő, vagy a Föld dőlésszöge, a Naptól való távolsága… Ez a meghatottság ad erőt ahhoz, hogy rálépjünk egy kalandhoz vezető ösvényre, viseljük annak minden viszontagságát. Mert feladatunk van: követni a belső óránkat, haladni a saját, megismételhetetlen csillagunk felé.

Megosztás