2012. május 30., szerda

Mindenkinek a magáét - a szüzesség elvesztése

Bandi bácsi tanította a Galata levél alapján, hogy kétféle teherviselés létezik: hordozzátok egymás terhét... (6,2); és mindenki a maga terhét hordozza (6,5). Látszólag tökéletes ellentmondás (ami a Biblia világában azért nem egyedülálló jelenség), csupán három versnyi távolságra egymástól. Most jelentéssel telik meg számomra ismét. Vannak átvállalható feladatok, amikor egy-két dolog megszerzésében, egy-két pillanat elviselésében kisegítjük egymást. És léteznek olyan régiói az életünknek, ahol nem foghatjuk egymás kezét, véget ér a hatósugarunk. A halál (vagy meghalás) például ilyen pillanat, és sok 'kishalál' elfér még előtte az idővonalunkon. A legtöbb, amit ilyenkor tehetünk, hogy megengedjük a másiknak, hogy magában járja végig ezt az utat, és még távolról sem próbálunk meg asszisztálni hozzá (a kerítésen át sem kukucskálva utána). Az északi úton végre együtt mentünk, a magunk csendjében. Egymásra figyelve, a magunk zsákjával megküzdve. Ami megosztható, az elfér néhány mosolyban, pár korty vízben is. A szeretet akciója, hogy helyet teremtünk magunkban valaki számára. Egy soha nem volt valóság létbe hívása. Ez mindenkinek a maga része, porciója. Ha létre jött, akkor ki-ki berendezheti odafigyeléssel, gondoskodással. A folytatás már közös ügy, támogatás, hordozás (nem csak tenyéren)... J. barátom azt kérdezi, melyik Camino volt az igazi. Lehet-e többször ugyanúgy beleereszkedni ebbe a kalandba? Látványosan előtolakszik a viszont kérdés: lehet-e újra megszeretni őt, aki adott, aki eleve a miénk? Lehet-e olyan őszintén és nyitottan átlépni Santiago határát, mint korábban már háromszor? Vannak megunhatatlan kenyerek, amikre reggelente frissen rácsodálkozunk. Megteremthetjük, hatalmunkban áll megteremni a kapcsolatnak azt az elevenségét, amiben új kapuk, új felismerések nyílnak - aminek a terében friss tüzek, szerelmek kapnak lángra. Egyházállatorvosi ló, hogy egy prostituált is tehet szüzességi fogadalmat, mert nem azon áll vagy bukik a dilemmára adott válasz, hogy a fizikai-biológiai szinten mi látszik. Az ártatlanság nap mint nap felkínálja magát, hogy ráismerjünk, hogy magunkhoz öleljük. Melyik az igazi? Minden pillanat, amit a csodálkozás kivételes állapotában töltünk el.

Megosztás

2012. május 7., hétfő

Nem számítanak

Egy mai beszélgetésben jött elő, hogy kire és mire érdemes tekintettel lenni. Ma hajlamos vagyok a sarkos fogalmazásra: csak önmagamra, a saját érzéseimre, céljaimra, a számomra fontos személyekre. Hogy ezek mennyien vannak, nagyon változó. Olyan rohamos tempóban fogy a hátralévő időm, hogy luxusnak tetszik bármilyen udvariaskodás, politikai taktikázás. Ma a végletes őszinteséget választottam az új csoportban. Hallatlan öröm és könnyebbség volt, hogy megoszthattam - feszengéstől mentesen - a melegségem; és elmondhattam a fenntartásaimat a kultúránkkal a felelősség tagadásával és az olcsó nyereségvággyal kapcsolatban. Azt sem bánnám, ha ezért megszűnne a munkahelyem, bár kibírnám nevetés nélkül. Ilyen kis forradalom történt ezen a napon Budapesten. Hajrá Én! Drága költőmtől jöjjön most egy ilyen érzelmi felszabadulás...
Én megtehetném és mégsem teszem, / csak tervezem, csak épphogy fölvetem, / játszom magammal, ennyi az egész, / siratni való inkább, mint merész. / Bár néha félek, hátha eltemet / a torkomig felömlő élvezet, / mi most csak fölkérődző förtelem, / mi lesz, ha egyszer mégis megteszem? / A házatok egy alvó éjszakán, / mi lenne, hogyha rátok gyújtanám? / hogy pusztulj ott és vesszenek veled, / kiket szerettél! Együtt vesszetek. / Előbb örökre megnézném szobád, / elüldögélnék benn egy délutánt, / agyamba venném, ágyad merre van, / a képeket a fal mintáival, / a lépcsőt, mely az ajtódig vezet, / hogy tudjam, mi lesz veled s ellened, / a tűzvész honnan támad és hova / szorít be majd a lázadó szoba? / Mert égni fogsz. Alant az udvaron / a tátott szájjal síró fájdalom / megnyílik érted, nyeldeklő torok. / Hiába tépsz föl ajtót, ablakot. / A túlsó járdán állok és falom: / gyapjat növeszt a füst a tűzfalon, / gyulladt csomóba gyűl és fölfakad, / vérző gubanc a szűk tető alatt! / Mi engem ölt, a forró gyötrelem, / most végig ömlik rajtad, mint a genny, / sötét leszel, behorpadt néma seb, / akár az éj, s az arcom odalent. / Így kellene. De nem lesz semmi sem. / A poklokban is meglazult hitem. / Vigasztalást a játék sem szerez, / az éjszakának legmélyebbje ez. / Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed. / Nem érdekelsz, nem is szerettelek./ Aludj nyugodtan, igyál és egyél, / s ha értenéd is átkaim, - ne félj. (Pilinszky János: Ne félj)


Megosztás