Dobby régi-új feje

Remélem nem szorul fejátültetésre Dobby házimanó. Kollégája, Winky mégis úgy számol be róla a világkupa döntő díszpáholyában, hogy a fejébe szállt a szabadság, bért akar a munkájáért... Pedig korábban ő is azt vallotta, hogy egy házimanónak ne legyen öröme az életben, és keservesen megszenvedte, ha engedetlen volt gazdája iránt.

A kritikai pedagógia Paolo Freire tollából született, aki Brazíliában az igazságtalanság és elnyomás jelenségének kihívására igyekezett válaszolni. Főműve: Az elnyomottak pedagógiája magyarul sajnos még nem jelent meg. A szerző merít mind a keresztény perszonalizmusból, mind az egzisztencializmusból és a humanisztikus pszichológiából is álláspontjának kialakítása során. Jellegzetes, hogy Lenintől és XXIII. János pápától egyaránt találunk idézeteket a művében; az akkoriban születő felszabadítási teológiával szintén kölcsönhatásban van a freirei gondolat. Munkája során azt látta, hogy vannak olyan hátrányos helyzetű személyek és csoportok a társadalomban, akik csöndre vannak ítélve, mert hangjuk nem tud megszólalni a közösségben. Ők az eltárgyiasultság állapotában vannak, amit a halál metaforájával ír le. Némaságuk egyik oka, hogy az elnyomottak sokszor magukban hordják az elnyomókat (elvárásaikat, céljaikat), s ezért sem tudnak kilépni a helyzetükből. A forradalom a szeretet cselekedete még a hatalmon lévőkkel szemben is, mert az ő érdekükben is történik, hogy ők szintén emberibbé váljanak. Az elnyomottak felszabadítása, egyenjogúságuk bátorítása egyben emberi mivoltuk kiteljesedését jelenti, s ez megszünteti az elnyomók-elnyomottak halálos kettősségét a világban.

Bármely hatalmi rendszer célja, tudatosan vagy tudattalanul, a jelenlegi helyzet fenntartása: annak a gazdasági és politikai állapotnak, amelyben kevesek gazdagok és kiváltságosak, a többség pedig tartósan szegény vagy legalábbis kispénzű.
El lehet indítani új programokat, de ha nem szervezünk csoportokat, amelyek fenntartják őket, ezek az iskolák valószínűleg hamar visszacsúsznak a korábbi állapotukba. Sok baj van az oktatásunkkal, viszont kevesen látják, hogy mi a "jó" bennük: a régi rendszer eléri velük a célját.

Nevezetesen:
-- Fenntartja a kasztrendszert (a privilegizált tanulók sokkal felkészültebben érkeznek és emiatt sokkal nagyobb eséllyel sikeresek lesznek).
-- Megtanítja a diákot külső jutalomért (érdemjegyekért) küzdeni, ennek köszönhetően később képes lesz a fizetésért dolgozni, még akkor is, ha nem érdekli a munkája.
-- Végül a legborzasztóbb, hogy képviseli a tekintélynek való engedelmesség eszményét.

Az erőszakmentes kommunikációval nem célunk bármit is megkapni (nyíltan vagy csellel), hanem olyan emberi kapcsolatot kívánunk teremteni, aminek eredményeként mindannyiunk szükséglete kielégül. Ha célunk csupán más emberek viselkedésének megváltoztatása vagy akaratunk minden áron való érvényesítése, az EMK nem nekünk való.

A tisztánlátás érdekében fontos, hogy képesek legyünk megfigyelni, amit a másik ember tesz, anélkül, hogy abba kritikának tűnhető értékelést kevernénk. A megfigyelés, vagy észlelés leíró jellegű dolgok, mintha egy marslakó szemüvegén keresztül látnám az eseményeket. Az értékelés viszont már az általunk megfigyelt dologgal kapcsolatosan megfogalmazott követelést is tartalmaz.

Mivel az uralás (a sakál) nyelvét tanultuk, a szókincsünk nagyon szegényes, amikor érzéseink leírására szeretnénk használni. Olykor használjuk az "érzés" szót, valójában mégsem érzésünket fogalmazzuk meg. Negatív következményekkel járhat, ha nem tudjuk vagy nem akarjuk kifejezni az érzéseinket. Olyan gondolkodást nevelt belénk a világ, amely szerint a hibát másokban kell keresnünk, ha nem kapjuk meg azt, amire szükségünk van. Az EMK tudatosítja bennünk, hogy amit mások tesznek vagy mondanak, az nem lehet érzéseink kiváltó oka, legfeljebb ösztönzője.

Az érzések abból származnak, hogy megkapjuk-e, amire szükségünk van, vagy sem. Mások minősítése, bírálása, elemezgetése és megítélése voltaképpen saját szükségleteink álruhába bujtatott kifejezése. Minél közvetlenebbül tudjuk összekapcsolni az érzéseinket a szükségleteinkkel, annál könnyebbé válik mások számára, hogy együttérzéssel forduljanak felénk.

Záróakkordként szolgáló lépés: közölni a másikkal, hogy mit tehet azért, hogy megkapjuk azt, amire szükségünk van. Érdemes pozitív módon azt kiemelni, amit kérünk, és nem azt, amit visszautasítunk. Amennyiben konkrét cselekedetet kérünk és kerüljük az elvont megfogalmazásokat, társunkat a kapcsolat ébrentartásához segítjük hozzá.

Hasznos, ha tisztában vagyunk a kérés és követelés közötti különbséggel. (Amikor másokat hibáztatunk, gyakran azt reméljük, hogy sikerül bűntudatot keltenünk bennük.) Ha biztosítom a társamat arról, hogy tudom az indulataimat (igényeimet) keretek között tartani, és szabadsága van igent vagy nemet is mondani, akkor felszabadítom őt a büntetés fenyegetettségéből. Amennyiben reális félelme van aziránt, hogy hibáztatni fogom őt, akkor a követelésem hatására csak két választása marad: vagy meghunyászkodik, vagy lázad. Mindkét esetben kényszerítve vagy korlátozva érzi magát, és emiatt nem valószínű, hogy együttérzően reagál majd.

69 a köbön

____________69_________________66 __________
_6666699___66669______________6666_6666666 ___
_66___669__9666666___________66666_66____66__
_6666699___66666666_________666666 _6666666 ___
_66_________66666666_______6666666_66____66__
_____________666666669_____6666669_6666666___
_66____________666666666___9666666 __________
_66______________66666666__6666669__________
_66________________9666666_966666_____666___
_666669_______________966666666_____66___66_
_____________________66666666666___666__ 666
____99_____________666666666666666__66___66_
__66__66_________66666__66666666666 ___666___
_66666666______6666666666666666666666________
666____666_____666666666666666666666 ________
_______________66666666666666666666__69__69_
__69__69_________66666666666666666____9__9__
___9__9____________69666666666666 _____66___
____66_______________6669666696_______66___
____66_______________________________66___

Okébb vagyok, oké vagy...

Jézus és a kereszténység európai kultúránk meghatározó szereplői, anélkül is, hogy az Alkotmányba iktatnánk bármelyiket. Ezt az állítást alátámasztja az a statisztikai tény is, hogy a Biblia máig a legnagyobb példányszámban eladott könyv. Ismerete nélkül érthetetlen lenne számunkra az európai építészet, képzőművészet, irodalom és zene egyaránt. Elég csak a nagy katedrálisokra, vagy Dante, Michelangelo, Bach műveire gondolnunk. Hosszú ideig ez a szellemiség határozta meg a tudományos fejlődés irányát és tempóját. A Kopernikusz, Galilei, Darwin névsor ismételten magáért beszél. Honnan meríti ez a vallás hallatlan történelem- és társadalomformáló erejét?

Egyik tizenkilencedik századi történész, W. Lecky - bár egyáltalán nem hitt a kinyilatkoztatáson alapuló vallásban - ezt írta róla: "Jézus alakja nemcsak az erény legteljesebb példája, hanem a legerősebb ösztönzőerő is annak gyakorlására, és olyan nagy hatású, hogy nyugodtan állíthatjuk, az élete három aktív évéről szóló egyszerű feljegyzés többet tett az emberiség megújításáért és megszelídítéséért, mint a filozófusok összes értekezése, és a moralisták összes jóra buzdítása."

Személye mégsem egyszerű kérdés több évszázad távlatából sem. Bár történetisége vitán felül álló tény, a hitelesség szempontjából megoszlanak a vélemények. Amennyiben teret adunk a jóhiszeműségének, hogy nem akart megtéveszteni minket, még akkor is fennáll a skizofrénia lehetősége: egyszerűen tévedett abban, amit olyan meggyőző erővel hitt és hirdetett magával kapcsolatban.

J. T. Fisher elmeorvos így foglalja össze a problémát: "Ha vennénk az összes mérvadó cikket, melyeket a legképzettebb pszichológusok és elmeorvosok a mentálhigiénia témájában valaha írtak - ha tömöríteni és finomítani akarnánk ezeket, kivágva a fölösleges szószaporításokat -, ha csak a lényeget szeretnénk, s ezt a hígítatlan, tiszta, tudományos tudást megpróbálnánk tömören megfogalmaztatni a ma élő legjobb képességű költővel, a Hegyi beszéd esetlen és hiányos összegzését kapnánk, mely igencsak megsínylené az összehasonlítást, hiszen a keresztény világ majdnem kétezer éve tartja kezében a teljes választ nyughatatlan és hiábavaló vágyódásaira. Ebben rejlik az optimális szellemi egészséggel és elégedettséggel leélhető sikeres emberi élet terve."

Balázs kérdésére, hogy mi lehet a kereszténység metaszintje, ami túlmutat a jelenlegi állapotán, Thomas Harris-t olvasva találtam egy érdekes szempontot:
"A jézusi tanítás tengelyében a kegyelem fogalma áll… (ami) az oké vagyok - oké vagy teológiai megfogalmazása. Nem az tehát, hogy »oké lehetsz«, s nem is az, hogy »befogadunk, ha«, hanem inkább ez: be vagy fogadva, feltétel nélkül… Jézus nem bocsát meg az asszonynak, hanem kijelenti, hogy bűnei meg vannak bocsátva… (Az asszony) valószínűleg messze elkerülte volna, ha nem tudja eleve, hogy Jézus el fogja fogadni a szeretetben vagy kegyelemben, vagy az oké vagyok - oké vagy állapotban. A filozófusok Istene »gondolati« konstrukció… Ezzel szemben Ábrahám, Izsák és Jákob »Istennel sétált«: ők megtapasztalták a transzcendenciát… Végtére Ábrahám, aki az Úr földjéről elindulva követte Istent, nem olvasta a Tórát, és Pál sem ismerte az Újszövetséget, amikor megtért. Ők ketten hírt adtak egy élményről, és az élmény megváltoztatta az életüket. »Amit hallottunk és láttunk, amit a kezünk tapintott… azt hirdetjük nektek.« - írta János apostol (1Ján 1,1-2). Az ősi egyház talán éppen annak a ténynek köszönhette frissességét és spontaneitását, hogy nem volt még formális keresztény teológiája. A korai keresztény irodalom lényegében beszámoló volt arról, ami történik, és amit az emberek beszélnek. »Vak voltam, és most, íme, látok«: egy élmény megfogalmazása ez, s nem valamely érdekes teológiai gondolat. Az őskeresztények azért jártak össze, hogy beszámoljanak egy izgalmas találkozásról, arról, hogy érintkeztek egy Jézus nevezetűvel, aki velük járt-kelt, velük sírt és nevetett, és akinek nyíltsága és együttérzése voltaképp az oké vagyok - oké vagy történelmi jelentőségű iskolapéldája… Az őskeresztények bíztak benne, hittek neki, és megváltoztak. Beszélgettek egymással mindarról, ami történt. A mai egyházakra jellemző rituális, nem tapasztalati tevékenység mellékes volt."

A valláskutatók kezdettől fogva igyekeztek egyes vallásokat néhány alaptípusba beosztani. Találunk pszichológiai, szociológiai, faji vagy egy bizonyos teológiai szempontból megírt tipológiákat, s találkozunk a vallásnak "introvertált és extrovertált" (Jung), "matriarchális és patriarchális" (Bachofen), "semita és indogermán", "cselekedet- és kegyelem-vallások" stb. felosztásaival.

Formai szempontból megkülönböztethetünk univerzális és partikuláris vallásokat. Az első magát egy egyetemes valóság relatív megnyilvánulásának tekinti, ami önmagán túlra mutat. A másik típus magának abszolút jelentőséget tulajdonít, az igazság tökéletes és kizárólagos megtestesülésének értelmezi önmaga létét. E két ellentétes vonás különböző világnézeti háttérből forrásozik, ezért tartalmi szempontból megkülönböztethetjük az ontologikus és teisztikus irányzatokat. Mindkettő a lét teljességének más-más felfogásából, a kinyilatkoztatás és az Isten-ember kapcsolat egymástól eltérő értelmezéséből épül fel.
(1) Az ontologikus-univerzális vallásokat a lét kérdésének kutatása jellemzi, ide sorolható a buddhizmus, a hinduizmus és a taoizmus. A tanítások nem azonosak a kinyilatkoztatással, csak afelé mutató útjelzők. Az Istennel való találkozásukban nem annak tudomásul vétele, hanem a találkozás maga a döntő. Az igazság a tárgyát soha ki nem merítő, így mindig relatív természetű, a helyes gyakorlatra (ortopraxis) összpontosít és belülről fakadóan toleráns.
(2) A teisztikus-partikuláris vallásoknak (a zsidóság, a kereszténység és az iszlám alkotta csoportnak) az előzőektől eltérő világszemlélete szerint Isten nem csupán a "lét mélyét", hanem a legfensőbb Lényt jelenti. A kinyilatkoztatás lényegében Isten akarata tudtul adásának folyamata, egy bizonyos, egyedül álló cselekedet útján. Forrása tehát elsődlegesen nem a vallási élmény, hanem a tan, az üzenet. Döntő szerepe a helyes hitnek (az ortodoxiának) van. Teológiai síkon abszolutizmus és ebből forrásozó intolerancia jellemzi.

Ahhoz, hogy a kereszténység és a más vallások közti kibékíthetetlen ellentét megszűnjön, a hivatalos tanítás szintjén is bekövetkező vallástípus váltásra van szükség: a teisztikusból az ontologikusba, mely döntő mértékben hat magára az egyházi hivatalra és alapjaiban formálja át az egész dogmatikát. Ennek a megújulás utáni igénynek a lenyomata az a prófécia, hogy a 21. századi kereszténység vagy szemlélődő, meditáló közösség lesz, vagy egyszerűen nem lesz.

Halálravalók vagy életreítéltek?

A harmadik Harry Potter könyv végére alaposan összeértek az események. Érdekes volt Herry és Hermione időutazása, illetve a nagy kísértés, hogy módjukban állna megváltoztatni a múltat. A "ki a jó és ki a rossz?" dilemma is rendesen ki van pörgetve. Most mégis egy mellékesnek tűnő szempontot gondoltam tovább.

Csikócsőrt és Herry keresztapját is halálra ítélik, mindkét esetben gigászi küzdelem kezdődik az ártatlanok védelmében, az erőfölénnyel kicsikart és etikátlan eljárások visszafordítására. Harry már majdnem megérte, hogy egy szerető családot kap ajándéka, csak ne lettek volna jogkövető felnőttek, akik törvényen kívülre szorítják a Sirius Black féléket.

A Ments meg uram! c. film emléke kelt életre bennem. Susan Sarandon zseniálisan megformált Helen nővére, aki többet lát a siralomházban ülő Matthew Poncelet személyében, mint a paragrafusok és indulatok erdejében bukdácsoló környezete.

Két éve, a Sziget Fesztiválon élő könyvként kikölcsönzött egy jogász-hallgató csoport, akik éppen a halálbüntetésről szerveztek beszélgetést. Elhangzott sok-sok okos gondolat, például, hogy mennyire nem működik elrettentő eszközként, milyen lehetőségei vannak a helyreállító igazságszolgáltatásnak, stb.

Visszatérve a filmre: azok a kockák peregnek le képzeletben, amikor kivégzése előtt a főhős találkozik a családjával. Hatalmas „MIÉRT?” kérdés tornyosult fölém, feldolgozhatatlan. A halálbüntetés ugyanis nemcsak a tettes elleni kényszerintézkedés, nem is csupán az áldozatok hozzátartozóinak nyújt elégtételt, hanem sokkal inkább az „élők” szövetében okoz helyrehozhatatlan károkat. A későbbi rehabilitáció lehetetlensége sem elhanyagolható szempont. Ettől azonban sokkal súlyosabb gond, hogy gyógyíthatatlan sebként tátong a hátramaradottak életében valakinek az elvesztése.

Goretti Mária 1890-ben született. A szomszéd fiúnak, Alessandronak nagyon tetszett, azonban a közeledése eredménytelen volt. Amikor csak ketten maradtak otthon fiúval, ő a szobájába akarta csalogatni Máriát. Mivel újra sikertelen maradt a csábítása, a felbőszült Alessandro 18 késszúrással megsebesítette. Az elősiető szomszédok segítségével Mária kórházba került, kétórás műtéttel próbálták megmenteni, hasztalan. Másnapra meghalt. Halála előtt megbocsátott a gyilkosának. A fiút 30 évi kényszermunkára ítélték. Pár év után azt állította, hogy Goretti Mária megjelent neki, ettől kezdve megváltozott. Szabadulása után a meggyilkolt lány anyjától bocsánatot kért, később az asszony volt az egyetlen anyagi támagatója. Goretti Máriát 1947-ben boldoggá, majd 1950-ben szentté avatták. A hatalmas tömeg miatt először történt, hogy a Szent Péter téren kellett az ünnepséget megtartani. Az eseményeken XII. Piusz pápa egyik oldalán a lány anyja, másikon a gyilkosa állt, ami szintén egyedülálló az egyháztörténelemben.

Van valami fontosabb az én igazamnál és a nagybetűs igazságnál. Lesz időnk megérteni?

Paradigma-koktél 3in1

Az alábbi gondolatsor a Küng - Mérő - Heller hármas olvasása során állt össze számomra. Felkínálom népgazdasági hasznosításra:

Néhány közösség megragadt szó szerint a középkori paradigmában; nem csak öltözködését, hanem inkább szellemi világát tekintve. A katolikus egyház például szinte mindent megtett annak érdekében, hogy lehetetlenné váljon az újkorban. Már Descartes is attól tartott (a Galilei ügy idején), hogy betiltják a könyvét. A természettudományokkal szembeni téves viszony folytatódott a születő demokráciával, és a "szabadság, egyenlőség, testvériség" jelszavait zászlajára tűző francia forradalommal kapcsolatos negatív beállítódással. Ezt a sajnálatos folyamatot vitték tovább az emberi jogokkal, a sajtó-, a vélemény- és vallásszabadsággal kapcsolatos elítélő nyilatkozatok.

Ez a nagy paradigma a zsidóság esetében kiterjedt az egész rabbinikus zsidóságra. A második templom lerombolása, a zsidóságnak az egész világban való szétszóratása (galut) után ez volt a túlélés csodája. Ennek során mindvégig a rabbijaikra voltak rászorulva, nem volt már királyuk, nem voltak már papjaik, elvesztették a templomot és Jeruzsálemet. Elvesztették az országukat, de mindig megmaradt a Tórájuk, megmaradtak a szokásaik. A veszély azonban az, hogy mindeközben nem veszik észre: a körülöttük lévő világ gyökeresen átalakult. A zsidóság ezt már a 19. században érzékelte. Ugyanez érvényes az iszlámra és a kereszténységre is. Középkoriak az olyan intézményeink, mint a latin mise, a magángyónás, a 11. századtól egyetemesen kötelező cölibátus vagy a nők alárendelt helyzete az egyházban. Mindenekelőtt pedig középkori a centralisztikus rendszer, melyben valaki áll odafenn, majd a piramis lépcsőin lefelé haladva helyezkednek el funkciót betöltők (a bíborosok, metropoliták, püspökök, papok, lelkészek) végül pedig a világiak, akiknek igazából nem lehet beleszólásuk a közösség ügyeibe. A II. vatikáni zsinat korrigálta ezt a képet, kimondva, hogy a hierarchiától fontosabb az Isten népe meghatározás, amely zarándokúton van a teljesség felé. Ez az eredeti újszövetségi egyházi alkotmány, minden más "középkori", reformációellenes és antimodernista.

Általában egy tudományban akkor szokott egy átfogó metaszint megjelenni, amikor a fogalmak reménytelenül elbonyolódnak, és a megfejthető rejtvények egyre barokkosabbá válnak. A jelenség olyan modellek megjelenéséhez vezet, melyek segítségével már nemcsak közvetlenül a jelenségek elemezhetők, hanem az őket létrehozó működési formák, általánosabb elvek is. E szabályszerűség alól nem képez kivételt a teológia - az Istenről szóló beszéd - sem.
A tudós nem a levegőből veszi modelljeit: meglévő sémákra építi őket, vagy ha saját tudománya háza-táján nem talál ilyet, megkísérelheti mások bevált sémáit adaptálni. Ötszáz évvel ezelőtt a fizika repülési hajlamokról beszélt. Az éter vagy a fénykorpuszkulák homályos fogalmai döntő áttörést hoztak azzal, hogy paradigmákat adtak, melyek keretei között már megkezdődhetett a tudomány nevű rejtvényfejtés. A paradigma jelenléte teszi lehetővé, hogy sok kísérlet, a jelenségek feltárása egymásra épüljön, és akár az eredeti paradigma megkérdőjelezéséhez vagy meghaladásához is vezessen. Semmi okunk arra, hogy a meghaladott paradigmákat lenézzük, a fizika később elvetett paradigmái alapozták meg a technikai forradalmakat.

Csak nagyon súlyos okok kényszeríthetnek egy tudományágat arra, hogy paradigmát váltson, hogy szakítson a rejtvényfejtés jól bevált, izgalmas, szórakoztató és eredményes korábbi módjával. A fizika, a kémia vagy a biológia megért már néhány fájdalmas paradigmaváltást, alighanem ezért érezzük fogalmaikat annyira letisztultnak, meggyőzőnek, hitelt érdemlőnek. A klasszikus természettudományok története is azt mutatja, hogy szégyenkezésre semmi ok: dolgozzunk azzal, ami rendelkezésünkre áll, és lássuk, mire vezethet egy ilyen szintű paradigma.

Attól, hogy egy régi természettudományos felfedezés feledésbe merül, még senkinek sem támadt komplexusa. A tudományos emlékezet nem őriz egy kollektív identitást, s így nincs alávetve e kollektív identitás traumáinak sem. De kimondani az igazságot nem elég. Ahogy Kierkegaard mondja, az igazság szubjektivitás. Az igazság akkor igazság, ha annak megfelelően élek, ha az egész egzisztenciámat érinti, ha érte felelősséget vállalok. Ez a kinyilatkoztatott igazság karaktere.

Bölcsek köve gyűjtők

Minden vallás ambivalens jelenség; élhetnek és visszaélhetnek vele. A Földön szünet nélkül folynak háborúk, melyeket időnként a vallások legitimálnak vagy éppen inspirálnak. Jogos tehát a kérdés, hogy az erőszak összeegyeztethető-e az emberi közösségekben kialakult hitekkel. Maguk a vallásalapítók elkövettek-e legalább mulasztásos bűnt, amikor erre a veszélyre nem hívták fel megfelelő mértékben a követőik figyelmét, illetve a rendszerükbe nem építettek be hatékony elhárító mechanizmusokat.

Erős a gyanúm, hogy a nemzetek közötti béke nem jöhet létre a vallások közötti dialógus és kiengesztelődés nélkül. Példaként elegendő a Közel-Keletre vagy Észak-Írországra gondolnunk. Egymás megértése nem valósulhat meg másként, mint kölcsönös bizalom és beszélgetés útján. A párbeszéd alapja pedig e vallások belső világának tanulmányozása.

A vallások természetesen nem univerzális varázsszerek a bolygó minden részproblémája tekintetében, de egyedül képesek előmozdítani egy új világot, amelynek tagjai nem gondolják, hogy megölhetnek másokat Isten nevében. Ebben az új mentalitás szerint berendezett világban a vallások nem uralmi intézményekként tornyosulnak majd a követőik fölé, hanem a megértés, befogadás, testvéri együttlét oázisaiként szolgálnak.

"Sok út vezet az igazsághoz. Mégis hajlamosak vagyunk arra, hogy higgyünk a bölcsek kövének létezésében, keressük, és minden adandó alkalommal úgy érezzük, hogy megtaláltuk. Márpedig ha birtokunkban van a bölcsek köve, akkor mindenki, aki más irányban kereskedik, lenézendő vagy jobbik esetben megtérítendő. Nyugaton a másik igaza iránti nyitottságot a toleranciával próbáltuk helyettesíteni; azzal a meggyőződéssel, hogy a mi ismereteink, eszközeink az igazak, de elviseljük, ha mások nem eszerint viselkednek, nem ennek megfelelően látják a világot. Ha nem vagyunk meggyőződve a módszereink magasabbrendűségéről, ha komolyan el tudjuk képzelni, hogy mások ismeretei ugyanolyan értékűek és hitelesek lehetnek, mint a sajátunk, akkor a tolerancia értelmét veszti, és helyére a kíváncsi érdeklődés lép a másfajta bölcsességek mondanivalói iránt.
Már az eddigiekben is sok jel mutatott arra, hogy a bölcsek köve minden valószínűség szerint nem létezik, vagy ha igen, akkor több is van belőle, és ezek a bölcsek kövei egymástól nagyon erősen különbözhetnek. De az sem szerencsés, ha ennek ismeretében felcsapunk bölcsek köve gyűjtőknek." (Mérő László: Új észjárások)

Nézőpontok

Van egy régi és egy új viccem. Az elsőt húsvétkor hallottam Miki tolmácsolásában.

Nyuszika belép egy festékboltba:
- Egy ecetet kérek!

Mire az eladó:
- De Nyuszika, ez egy festékbolt, nem tartunk ecetet.
- Jó, akkor másként mondom - találja fel magát a tapsifüles.
- Egy pamacot kérek!

A dadogós felszáll a buszra:
- Jó-jó-jó na-na-napot ki-ki-kivánok! Ké-ké-kérek szé-szé-szépen egy me-me-menetjegyet Ba-ba-bajáig.

A söfőr rezzenéstelen arccal kiszolgálja:
- Nyo-nyo-nyolcszáz hu-huszon há-há-három forint.
Majd jön egy újabb utas, hasonló igénnyel:
- Bajáig kérek egy egész jegyet...
- Nyolcszázhuszonhárom forintot kérek...

A dadogós meghallja ezt és előre siet:
- Ne-ne-nem szé-szégyenli ma-ma-magát! Ki-ki-kigu-gunyolt e-e-engem!
- É-é-én a má-má-másikat gu-gu-gunyoltam ki-ki. - adja meg a magyarázatot a vezető.

Akienek csak egy kalapácsa van, hajlamos mindent szögnek nézni.

Trelawney professzor ebihalai

Erős a gyanúm, hogy nem aratok sikert a "skóciai rokonaim" körében azzal a kijelentésemmel, hogy nem Piton a kedvencem a tanári karban. Mentségemre legyen, hogy a szememben a jóslástant oktató Trelawney első szimpatikus vonása éppen a teaház-tanterem volt. Kellemes és mosolyra fakasztó, hogy már az évnyitón közli: "Sajnos februárban több óra is elmarad az influenzajárvány miatt. Jómagam be fogok rekedni..." A Neville kétbalkezességét megjövendölő beszólása pedig plusz pontot ér: "Miután eltörted az első csészét, kérlek, hogy a kék mintásak közül válassz másikat. A rózsaszínűek a kedvenceim."

Van azonban egy lényegesebb megjegyzése is. "Elhatároztátok hát, hogy elmerültök a mágia legbonyolultabb ága, a jóslástan rejtelmeiben. Kötelességem már elöljáróban figyelmeztetni benneteket: aki nem rendelkezik a Látás képességével, az vajmi keveset tanulhat tőlem. Ezt a tudományt nem lehet könyvekből elsajátítani..."

Vekerdy ebihalas példája sokáig nyomon fog követni. A béka köztudottan kétéltű állat; az ebihal az egyedfejlődésének egyik állomása, amikor még kopoltyúval lélegeznek a kis porontyok. A tüdő használatát pedig nem úgy tanulják meg, hogy gondos gazdájuk egy magas falú edényben tartja, majd naponta egyre hosszabb időre kiteszi őket a tópartra. Maguk másznak ki időnként egy arra alkalmas, lapályos szakaszon - amikor jókedvük (érettségük) úgy diktálja -, a levegőre. A gyerekek érdekét szem előtt tartó iskola is alkalmazkodik a tanulók egyéni útjához, ott és abban nyújt nekik segítséget, amiben és amikor arra személyes szükségük van. Még azzal a kockázattal is számolva, hogy esetleg senki sem fog egyszerre lépni az esti rétes reményében.

A csoportjaim bemutatkozása során arra szoktam apellálni, hogy maguk döntöttek az ismeretek megszerezése mellet. Én mint idegenvezető ajánlok nekik útiterveket, programokat, azonban nem tudok velük tartani. Ezért fogott meg első olvasásra ez az "elhatároztátok" kifejezés.
Másik fontos üzenetem számukra, hogy már sok információval bírnak, több alkalommal én fogok általuk gazdagodni. Sokszor ők tudják hatékonyabban elvezetni egymást egy mélyebb látásra, az összefüggések megsejtésére.

A kritikai pedagógia a világ megismerésének, együttes kutatásának folyamataként írja le a tudásszerzést, formálódást. A tudás társadalmi konstrukció, nem a világ egyértelmű leképezése, tehát optimálisan a párbeszédből épül. A freirei modell szembehelyezkedik minden felülről jövő neveléssel, és azzal, amit ő az iskolai tudásközvetítésben "bankkoncepciónak" nevez, ami a tudásra, mint valamilyen egyeseknek meglévő tárgyra tekint, amelyet át kell nyújtani azoknak, akik nem tudnak. Ez a gondolat, s a belőle fakadó cselekvés csak megerősíti az elnyomást, és nem teszi lehetővé a saját hang megszólalását. A nevelés-oktatás feladata nem az elnyomottakért tenni, hanem a velük együtt dolgozni a felszabadításukért. A lehetőség őbennük van. Meglátása szerint fel kell számolni, hogy a tanár és diák kettősségében gondolkodjunk, a nevelés-oktatás során valójában a tanuló-tanár és a tanár-tanuló lép egymással dialógusba. A pedagógiai dialógus a világ megismerését és átalakítását mozdítja elő: az elnyomottal együtt ismeri fel az elnyomás okait, és megteremti azok felszámolásának lehetőségét. Ez a felismerési folyamat a híressé vált freirei "tudatra ébredés": a conscientizaçao.

Már túl vagyok Hagrid első óráján. Lássuk, hogy mi az a Mumus a szekrényben!

Mugliföldön jártunk

Úgy hidd el, akarom mondani: ugyhiddel, hogy Bajnán írom a mai bejegyzésemet.

Bár nem vagyok még H. P. szakértő, megkockáztatok egy nagyobb gondolatsort vele kapcsolatban. Emellett nyitott vagyok a korrekcióra is, ha túlhajtanám a képet. No lássuk hát! A következő foglalkoztat: a hivők és nem hívők interpretációja egy anyagi valóságra vonatkozik. Itt történik velük a húsvéti titok, életünk és halálunk ugyanazok a csillagok nézik végig.

A könyvekben két világ él egymás mellett, pontosabban egymásban. Hiszen csak egy Egyiptom, egy London és egyetlen karácsonyi szünet (azaz időszámítás) létezik. Más-világi dialektusban egy a hit, egy a keresztség és egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki felkelti napját minden teremtményére...

Van átjárhatóság a két társaság között. Valódi hit kell hozzá, hogy a varázsló belépjen a kilenc és háromnegyedik vágány peronjára. A nem látható dolgok felőli bizonyosság - mondjuk másként. A mágusság nem születéssel szerzett előjog, sőt kvibli-sorsa is juthat az ember-gyerek, vagy kicsoda. És Hermione származása sem korlátozta őt arra, hogy muglipályán maradjon. A megtérés, mondjuk a magunk nyelvén, nem válogat családi környezet és anyagi helyzet alapján. Jól értesült barátaim szerint a hetedik könyv végére sem fog kiderülni, hogy Herry anyukája hogyan csatlakozott a furcsa emberek gyülekezetéhez. Gondolom egyszer csak jött neki is egy levél, bagoly, vagy egy Mc Galagony formájú macska. A kegyelem látogatása szintén ritkán előre felkonferált. Csak úgy, magától történik velünk-bennünk-átalunk és értünk is.

Amikor van egy titkunk, sokféleképpen kommunikálhatjuk azt. Érezhetik a környezetünkben lévők úgy, mintha becsaptak volna az orruk előtt egy ajtót, rajta hatalmas piros betűkkel, hogy "TILOS A BEMENET!" Az is járható út - igaz nehezebben -, hogy nem akarjuk feltörni a dió héját; tudjuk úgy élni a belső önkormányzatunkat, közösségi életünket (Mágiaügyi Minisztérium), hogy az titokszerűségében jön közel hozzánk, nem bántva társainkat (muglivédelmi törvények). A másféleség nem tesz szükségszerűen idegenné. Használhatjuk egymás találmányait (autót, telefont...) saját céljaink megvalósításához, különösebb asszimilációs kényszer nélkül. Még érdekessé is teszi a dolgok folyását, ha nem azonnal a begyakorolt, szinte unásig ismételt rituáléinkat vetjük be. Hátha van a másiknak számunkra tartogatott, még fel nem fedezett (ki nem csomagolt) igazsága.

Olyan nagy ez az erdő... - mondja Micimackó egy feldolgozás szerint. Elférünk benne mindannyian.

Csak a csend

A köztünk, bennünk zajló események néha érdekes fordulatokat tudnak venni. Van ideje a lázas keresésnek, a tevékeny fázisoknak. Van, amikor kétségek látogatnak meg, felborul a korábban biztosnak hitt világrend. Mégis a legnehezebbnek tűnik várni. Amikor nem történik semmi különös, peregnek a percek, az órák és napok, szinte hiába. Közben annyiszor születik majd párolog el a remény, hogy ez a szellemi játék is unottan csúszik ki a kezemből.

Nagyhét, nagyböjt... nagymise, kismise... semmise. Csak a csend. Isten ebbe a hallgatásba burkolózna, hogy megtalálhassuk?

Az "Isten nem létezik" mondat mellett, illetve az "Isten létezik" mondat igazsága ellen szóló filozófiai érvek meglehetősen gyönge lábon állnak. A valóság annyira kétértelmű, hogy bőven akad érv mindkét nézet követői számára. Akkor miért találtak mégis meghallgatásra a prófétáik? Valószínű, hogy nem filozófiai érvek hatására leszünk ateistává, hanem azért érvelünk úgy, mert már előzetesen így döntöttünk. Az ateizmus filozófiai megfogalmazása nem ok, hanem következmény: az ember, a világ előzetesen átélt és tapasztalt léthelyzetének a kifejtése. Ezért olyan találó a Gólem-legenda, amikor azt tanítja, hogy a technikai fejlődés következménye "Isten halála" a társadalomban.

Megtörténhet azonban, hogy az elméleti keresztény gyakorlati ateistaként él, az elméleti isten-tagadó pedig a hívőket megszégyenítő módon. Továbbá senki sem képes megállapítani abszolút bizonyossággal, még maga az egyén sem, hogy mi megy végbe a lelkében, helyesebben a lelke mélyén. Az Isten "szó" elfogadása nem jelenti szükségképpen az általa jelzett valóság igenlését, amint a "szó" tagadása nem zárja magában szükségképpen az élő Isten elutasítását.

"Aki hisz Istenben, sokkal nehezebben beszél róla… Az Isten szó tulajdonképpen közszó" – vallja Jelenits István egyik interjúban. Isten mégsem azonos a bibliai adatok összességével. Gabriel Garcia Marquez Száz év magánya egy közösségről szól, ahol a feledés betegsége tör rá az emberekre. Nem alszanak, és lassanként mindent elfelejtenek. A falu vezetője rájön arra, hogy ez veszélyes, ezért feliratokat készít mindenről, hogy később, amikor már mindent elfelejtenek, mégis tudják, hogy mi mire való. A tehén alá odaírja, hogy ez tehén, a húsa ehető és a teje iható, a falu közepére pedig tesz egy táblát, és ráírja, hogy "Van Isten". Ekkor Marquez úgy folytatja, hogy rendben, csak az a gond, hogyha tényleg mindent elfelejtünk, akkor ennek a szónak a jelentősége is elvész számunkra. Hiába őrizzük a feliratot: "Van Isten", ha nem vagyunk kapcsolatban vele, nincsenek közösen átélt perceink, napjaink.

A csöndben talán ma megszólal újra...

Állj mellém!

Egy fohász röpköd a fejemtől a szívemig ma: "Egyedül vagyok, állj mellém!"

Már csak tíz oldal maradt a Titkok Kamrájából. Biztosan végzek vele, mire Balázs meghozza a harmadik és negyedik könyvet. Harry a Baziliskus-szal való küzdelme során eljut egy kritikus pontra, mikor a Teszlek Süveget kérleli kétségbeesetten: "Segíts... segíts rajtam!" Olyan nagypénteki íze van ennek a mondatnak.

Óriási hagyományra tekint vissza a szorult helyzetben élők reménykedése. Régtől nagyon szimpatikus példa számomra Eszter királyné, aki a rá és népére leselkedő pogrom árnyékában úgy fordul Istenhez, hogy "Uram, Királyunk, te Egyetlen! Siess segítségemre, mert magam vagyok és rajtad kívül nincs segítségem..." Egy-két fordulat volt már az életemben, amikor Jób módjára, tanácstalanul ácsorogtam sötétségemben. Annyira futotta csupán a képzeletemből, hogy ezt a tehetetlenséget megosszam Istennel.

Jézus szenvedése nem öncélú mutatvány. Arra segít el engem, hogy merjek ráfeküdni a gondviselés hullámaira, még olyan időben is, amikor semmi épp ésszel felfogható biztosítékot nem tudhatok mögötte. Akinek volt ereje kimondani azt, hogy "Miért hagytál el engem?" - tévedhetetlenül és visszavonhatatlanul nincs többé egyedül, írja Pilinszky.

Nagycsütörtök hajnala

Általában húsvét hajnaláról stílusos beszélni, nagycsütörtökön az esti órákban sűrűsödött a világtörténelem. Éppen úgy adódott, hogy hajnali nulla óra öt perckor a billenytyűzet előtt talált a Szent Három Nap kezdete. Gondolkodjunk hát! Talán az Utolsó Vacsoráról...

Minden mozzanatunknak (az étekzésünknek, pihenésünknek, szeretkezésünknek, stb.) adhatunk eucharisztikus távlatot, amiben a táplálkozás hálaadássá nemesül, a szabadidő szemlélődéssé, a szexualitás pedig egyesüléssé. Nem az imádság van az időben - vallja M. Buber -, hanem az idő az imádságban... és a tér az áldozatban, nem pedig fordítva. Az teszi varázstalanná a hétköznapjainkat, hogy nem vesszük észre a mélységeit. Misztikus lesz a 21. század kereszténysége, vagy nem lesz? Talán valami mégis megmarad mutatóba...

"A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől. Sehol nincsenek olyan városok, melyekben mint sajátjukban laknának, nincs külön nyelvük sem, amelyet beszélnének, nincs sajátos, rájuk jellemző életmódjuk… Görög és barbár városokban egyformán laknak, kinek mi jutott osztályrészül, étkezés és öltözködés tekintetében alkalmazkodnak azon vidék szokásaihoz, s az élet egyéb területén mutatkozik a közösségi életük alkotmánya különösnek és elismerten meglepőnek. Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra… Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket. Egészen egyszerűen: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban."

A fenti idézet a Diognétoszhoz írt levélből származik. Ezen írás a Kr.u. 2. század vége felé keletkezett, tartalmilag a kereszténység apológiája. Gördülékeny, szép stílusa miatt a patrisztikus irodalom egyik legkedveltebb darabja lett a humanisták kora óta. Ezért is került abba a gyanúba, hogy hátha humanista hamisítvány.

Mitől leszünk mi keresztények eredetiek? Hogyan világíthatunk a nálunk kopogtatók számára? Mától gőzerővel beindulnak a liturgikus nagyüzemek. A vallás-gyárak földön-vizen-levegőben Jézus feltámadását ontják majd. Ahogy mondani szokás, még a csapból is Jézus ömlik...

Jól eshet a túlkínálatban egy kis evangélium (jó hír) Hans Küng tolmácsolásában:

"A katolikus egyház története kétségkívül sikeres: a legrégibb, legtöbb hívőt számláló és minden bizonnyal a kereszténység leghatalmasabb képviselője. Csodálják a kétezer éves életerejét, a globalizációt megelőző, az egész világra kiterjedő és ugyanakkor helyileg hatékony szervezettségét, szigorú hierarchiáját és szilárd dogmarendszerét. A szertartások gazdag és színpompás hagyományát, elvitathatatlan kulturális teljesítményét a nyugati világ kiépítésében...

Ugyanezt az intézményt a harmadik évezred elején többen támadják, mint valaha. Változatlanul hatalomra éhes és belátásra képtelen hivatalos egyházat látnak benne, amelyet a tekintélyelvűség, a tanok diktatórikus érvényesítése, a félelemkeltés, a szexuális komplexusok, valamint a párbeszéd elutasítása jellemez. A múltban elkövetett szörnyűséges tévedések és gaztettek miatt ugyan Róma újabban bocsánatot kért, de az egyházi kormányzás és inkvizíció újabb áldozatokat követel. Demokratikus korunkban nincs még egy olyan intézmény, amely ennyire embergyűlölő módon bánna soraiban a másként gondolkodókkal és a bírálatot hangoztatókkal, amely ilyen mértékben diszkriminálná a nőket, ennyire szigorú és merev álláspontot képviselne az abortusz, a homoszexualitás, az eutanázia és hasonló kérdésekben. És mindezt a tévedhetetlenség dicsfénye övezi, mintha magának az Istennek az akaratáról volna szó…

A kritikátlan csodálat és a gyűlölet táplálta bírálatok féligazságaival szemben az igazság [középen található]: hasonlóan más intézmények történetéhez, a katolikus egyházé is felemás. Nemcsak olyan szellemi hatalmat, sőt nagyhatalmat képvisel a világon mindenütt, amelyet nem tudott megsemmisíteni sem a nácizmus, sem a sztálinizmus, sem a maoizmus. A nagy szervezeti egységeken kívül a világ minden táján egyedülállóan széles bázissal rendelkezik az egyházközösségek, kórházak, iskolák és szociális intézmények révén, amelyekben minden hiányosság ellenére végtelenül sok jót cselekszenek… segítik a fiatalokat és az öregeket, a szegényeket és a betegeket, a kudarcra ítélteket… Jézus Krisztus neve az »arany vezérfonál« az egyház történetének toldozott-foldozott, szakadozó és mocskos szőttesében. Egyedül ennek a Jézus Krisztusnak a szelleme képes arra, hogy hitelessé és érthetővé tegye a katolikus egyházat és a kereszténységet."

Vekerdy interjú-részlet

– Úgy tudom, ön is a Harry Potter-sorozat mellett van. Sokan ellenzik.

– Igen, ez a történet visszahozta a gyerekek olvasási, történetmesélési kedvét. Nem lesz olvasó az, aki az olvasást nem élvezi. Pusztán azért, hogy művelt legyen, nem lesz valaki olvasó. A világon több millió gyerek lett olvasó a Harry Potter vagy korábban Tolkien nyomán – mert lenyűgözte őket. Ugyanez a helyzet P. Howarddal Magyarországon, akinek a köteteit százezres példányszámban adták el hosszú időn keresztül, mert az emberek élvezték. Olyan mitológiaszükségletet, meseszükségletet elégítenek ki ezek a művek, zseniálisan, hogy képesek beszippantani olyanokat is, akik különben nem olvasnának.

Filéző mágus

Ma reggel ismét ritka dolog történt velem. Már becsukódtak a metrókocsi ajtói, amikor észrevettem, hogy elfejeltettem kiszállni. Mivel volt időm, továbbdöcögtem Kőbánya-Kispestig, majd vissza...

A második kötet közepén tartok, kezdenek természetessé válni a varázslatok és a karakterek. Már Hermione minden-lében-kanál természete sem idegen, csak ez a Lockhart ne zavarná a vizet. Egomán vonásai súrolják az elviselhetőség határát, de amit a kviddicspályán Harry kezével tett, az a minősítést kerülő értékítélet szerint is szélhámosság.

Tegnap, az ebédnél Csabi arra az érdekes szempontra hívta fel a figyelmem, hogy Harry személyéből hiányzik az a lázas tudásvágy, ami eminens barátnőjét nagyon is jellemzi. Mintha nem tenne meg minden annak érdekében, hogy a lehető legjobban felkészüljön a feladatára. Gilderoy Lockhartban ez a mulasztás beérett volna?

Komolynak tűnik az intés, hogy amikor a mutatóujjunkat valakire szögezzük, akkor legalább három ujjunk magunkra irányul. Elgondolkodtam a saját szorgalmamon. Mennyiben áll még "Az életet csak fortissimo-ban érdemes végigcsinálni!" jelszó? Tudok-e lelkesedni a sok apró, átláthatatlanul kusza kis feladatomért? Hűséges vagyok-e a céljaimhoz, a rám bízott képességekhez? Felelősen mondok nemet vagy igent a választásaim során? Jajj...

Ötven pont a Griffendéltől

A szokványos oktatási hozzáállás a tanárok és a diákok többségének csak szenvedést okoz. Az előnyben részesített versenyszellem megakadályozza őket abban, hogy támogató, barátságos kapcsolatokat alakítsanak ki egymással. Olyan kultúrában élünk, amely arra kíváncsi, ki kerül az élre egy igazságtalan küzdelemben, ahol a privilegizáltak, jómódúak szinte biztosan nyernek. Ezt ügyesen korrigálta Dumbledore éleslátása, vesztes viszont maradt a "pályán".

René Lenoir a Kizártak c. könyvében kanadai indiánokról mondja el: "Ha valamelyik gyerekcsoportnak azt mondom, hogy megjutalmazom azt, aki először válaszol a kérdésemre, akkor összebújnak, együtt találják meg a feleletet, és amikor mind tudják, egyszerre kiáltják ki. Számukra elviselhetetlen volna, hogy egy közülük jutalmat kap, a többi pedig veszít. Aki nyerne, kiválna a testvéri közösségből. Megnyerné a jutalmat, de elvesztené az együvétartozást."
Nyugati civilizációnkat a versengés gondolata hatja át. A gyerek iskolás korától "nyerni" tanul. Szüleik elégedettek, ha gyermekük első az osztályban. Így anyagi érvényesülése és az a vágy, hogy egy lépcsőfokkal följebb jusson, fontosabb neki, mint a testvéri együttlét, az együttérzés és a közösség. Saját házban egyedül élni, őrizni saját javait és újabbakat hajszolni, a kapun ezzel a fölírással: Vigyázz, harapós kutya! – ez az életideál.

Az életet gazdagító szervezetben is megkapjuk, amit akarunk, de sohasem valaki más rovására. A források és kiváltságok elosztásában igazságosság és egyenlőség valósul meg. A vezető pozícióban lévők szolgálják a választóikat (a minister szó első szótári jelentése: szolga), ahelyett hogy felettük való uralomra vágynának. A szabályokat általános konszenzus alapján hozzák. Az életjobbító emberi kapcsolatokat három vonás jellemzi:
1. Empátia révén tudják, mit érez a másik, és mire van szüksége. Emiatt nem hibáztatják sem magukat, sem a társukat.
2. Tudatában vannak, hogy kapcsolataikban egymásra utaltak, így a másik szükségletét ugyanúgy szem előtt tartják, mint a sajátjukat.
3. Azért gondoskodnak magukról és környezetükről, hogy gazdagabbá tegyék az életüket. Nem motiválja őket a bűntudat, a szégyen, a kötelesség; büntetéstől való félelem vagy külső jutalmak reménye. Nem is alkalmazzák ezeket az eszközöket mások manipulálására.

Az előzőeket összefoglalva: az erőszakmentes nevelés során a résztvevők megtanulják értékelni önállóságukat, de a kapcsolataikban meglévő egymásrautaltságot is. Ebben az új iskolában a tanárok és diákok egy nyelvet beszélnek, a dolgozatokat az iskolaév elején írják meg, mégpedig annak felmérésére, hogy mire van szükségük. Osztályozás helyett értékelés zajlik, amely arról szól, hogy milyen készségekre tettek szert, mennyi tudást sajátítottak el a tanév során. A szabályokat közös megegyezéssel hozzák, az erőt pedig csak védelmi célra alkalmazzák.
A kultúra, amelyben élünk, nem tesz boldoggá bennünket saját magunkkal kapcsolatban. Nem a megfelelő dolgokat tanítjuk az utánunk jövőknek. Elég erősnek kell lennünk ahhoz, hogy azt mondjuk, teremtsük meg a saját kultúránkat!

A nyelvünk (amely őrzi az előző generációk örökségét) arra tanított meg bennünket, hogy értékítéletet alkossunk saját magunk és mások tetteiről, olyanokat, mint "rossz/jó", "helyes/helytelen", "normális/abnormális". Azt a hitet is belénk nevelték, hogy a vezető pozícióban lévők tudják, hogy e jelzők közül melyik az, amelyik leginkább illik egy adott helyzetre. Nyelvünk ilyetén használata hozzájárul a tekintélynek való behódoláshoz.
Akik hisznek valamiben, határozott nézetekkel rendelkeznek az emberi értékek tekintetében, de inkább mérlegelnek ezek alapján az értékek alapján, minthogy morálisan bárkit is elítélnének. Mégis nagyon nehéz leszokni a hatalmi nyelvről.

Igen hamar elérjük az iskoláinkban, hogy a diákoknak ne legyen más céljuk, mint a pozitív ítéletek elérése és a negatív visszajelzések elkerülése. Ez az ítéleten alapuló tanulás létfontosságú a hatalmi rendszerek fenntartásához, amelyben a munkát azért végezzük, hogy jutalmat kapjunk érte és elkerüljük a büntetést.
Mindezek mellett mégsem teljesen fölösleges dolog osztályzatokat adni, mert a diákokat máskor és máshol is minősíteni fogják. Hasznosabbnak tűnik ezért arra nevelni, hogy a gyerekek képesek legyenek több szempontból megítélni a saját munkájukat, és ehhez minél inkább kritikus gondolkodásmódot alkalmazzanak. Ha megtanulják értékelni társaik egyediségét, az győzi meg igazán őket arról, hogy a címkézés milyen negatív hatású kapcsolataikra és önmagukra nézve. Módot találhatunk arra, hogy a maguk által meghatározott értékelési rendszer használatával visszajelzést adhassanak a tanár munkájáról.

Háromnegyedik vágányon

J. K. R. belülről ismeri a szegény emberek lelkét. Jól kitapintható ez abban a beszélgetésben, amit Ron és Harry folytat a Roxfort Expresszen. A szegény család varázslócsemetéje is vágyakozik a jobb ruhák, édességek és baglyok után, emellett szemérmesen elrejti uzsonnáját és álmos patkányát, Makeszt. Van valami titkos szégyen abban, ha nem tudsz olyan körülményekkel dicsekedni, mint az átlag. Egyszer megtörtént velem, hogy hétvége után nem tudtam a kollégiumba visszautazni, mert nem volt semmi pénzünk otthon. Anyukám mire visszaérkezett kölcsönkérő (és nyilván megalázó) körútjáról, már lekéstem az egyetlen buszjáratot. Éjfél körül, eléggé elkésve csöngettem fel álmából Pitykét (az ügyeletes nevelőtanárt), akinek határozottan azt állítottam, hogy elaludtam. Szerencsére a sötétben nem kellett nagyon a szemébe néznem.

Harry pedig, aki inkább nélkülöző életet élt eddig a rokonai házában, őszintén megosztja újonnan nyert gazdagságát. (Lehet, hogy komolyan vette a Gringotts bank feliratát: Ha csak vinnél, de nem hozol, / Fejedre csak bajt halmozol.) Nem az a gazdag, akinek sok van, hanem aki sokat tud adni. A nagylelkűség az ilyen nincstelen-dúsgazdagok kiváltsága lenne?

A kollégiumok világa, belső életét tekintve sok hasonló vonást mutat a vasfüggönyön innen és túl. Visszaemlékszem arra, amikor tizennégy évesen bekerültem a középiskolai internátusba. Arra a sok-sok kérdésre, ami olykor szorongással töltött el, főként a "beavatott" felsőbbéveseket figyelve. Az új iskolára, ami tele volt meglepetésekkel, érdekes tanárokkal, cimborákkal. Még az értesítő levél is előbujt az emlékeimből, amiben részletezik a szükséges holmikat: pl. egy db díszpárna... Persze bagoly egy szál se.

Most megyek vissza olvasni.

Mókus a kabátban

Tegnapelőtt, munkába jövet gyalogoltam a metróig. Szép idő volt, nyugodtan belefeledkezhettem a gondolataimba. Az elnyűhetetlen filmem - mostanság hetente egyszer megnézem - a Mambo italiano foglalkozatott, illetve annak az eredeti humora. Hogy nincs benne semmi szerepcserés kabaré-fogás, viszont rengeteg helyzetkomikummal fűszerezett. Pl. amikor a Kanadában élő, a melegségét titkoló rendőr éppen menekülni készül az anyja elől. De késő, mert már be is toppant a szobába. A számonkérő mondatra, miszerint: "Mama, hogy jöttél be? Az ajtó zárva, a riasztó bekapcsolva..." - a kurta válasz így hangzik: "Nino! Én szicíliai vagyok."

Akkor még nem sejtettem... (mondaná Pelikán elvtárs), hogy este megtörténik: a kezemben marad a H.P. Bekövetkezett. Balázs szerint jobb, ha a második könyvet is elhozom, mert az ember mégse maradjon "véletlenül" H.P. nélkül.

Huszonnégy órán belül harmadszor kacagtam fel hangosan, kettőt a BKV közönsége is észrevett. Korábban kb. három éve fordult elő velem hasonló, amikor kibontottam a Vikitől kapott szülinapi ajándékomat: egy korongozás-tanfolyamra szóló kártyát. Ez a H. Potter a szó szoros értelmén kívül is bűbájos. A senkitől jött levelek címzésénél már a "legkisebb hálószoba" is jó húzás volt, na de a "Tenger, Viskó a sziklán, padló" teljesen kiverte a biztosítékot, furcsán is néztek rám a buszon...

És akkor még nem soroltam a "Legkésőbb július 31-éig küldjön baglyot nekünk." mondatot, vagy a sárkánybőr vagy valami hasonló anyagból készült munkavédelmi kesztyűt. Gyönyörű!

Lehet, hogy mire Bajnára érek, elfogy a második könyv is...

Cserép meg a cucc

Az életem negyedét a jelenlegi munkahelyemen töltöttem. Ha még húsz évig itt maradok, akkor éppen a felét dolgozom végig egy munkáltatónál. Mielőtt bárkinek felkelteném a szöveges példák iránti ellenérzését, a megoldás: 40 (szeptemberig).

A zsoltáros szerint éveink száma a hetvenet ha eléri, vagy jobb esetben lehet nyolcvan is (90,10). Gyerekkoromban hosszú és békés öregséget terveztem a sorskönyvemben. Egy napfényben aranyló, kellemes őszi napon fogank eltemetni, hatalmas tömeg kíséretében. Szegény Mozart!

Amikor a már távozott szeretteimre, tanáraimra gondolok, olykor elfog a kíváncsiság. Már mennyi mindent tudhatnak ők. Lehet hogy itt járnak velünk, észrevétlenül? Meg-meg állva képes névsorolvasást tartok időnként, magam elé idézve az arcukat, kedves gesztusaikat, vagy maradandó mondataikat. Sokan vannak. Mit üzennek? Gondolnak ránk, gondoskodnak rólunk? Hogyan fogunk újra találkozni?

De van valami érdekes a halál előtt? Ha ma este kérdezném meg magam, hogy hová tart az életem, akkor ilyen féle válaszokra lennék képes: egy identitáson túli azonosságot építek. Biztonságot, derűt és békét keresek, néha a sorok között tapogatózva. Pál azzal bíztat, hogy a kincsünk törékeny cserépedényben van... (2Kor 4,7) A bizonytalanságok és feszültségek közepette tudunk harmóniát teremteni és ajándékozni. Halandó testünkön keresztül úgy ragyog fel az élet, mint a repedezett cserépkorsóban ropogó, eleven tűz. Veronika (őrbottyáni kolléganőm) hosszú szünet utáni találkozásunk alkalmával - anélkül, hogy érdeklődött volna hoggylétem felől -, belenézett a szemembe, és örömmel nyugtázta, hogy még mindig benne van a fény. Egyszerű diagnózis.

Nagyon keveset tudhatunk még arról, hogy mit jelent embernek lenni.

Jézus, a paraszt

Két rövid idézet Vermes Géza: A zsidó Jézus c. munkájából:

"...figyelemreméltó, hogy az evangéliumokban nem találunk utalást Galilea egyetlen nagyobb városára sem. Jézus például egyszer sem megy el Szepphóriszba, a legjelentősebb, Názárettől csak mintegy hét kilométerre fekvő galileai városba, s olyan helyi központokba sem látogat el, mint Gabara (Araba) vagy Tarichaeae. A szinoptikus evangéliumok még csak említést sem tesznek Tiberiasról, a Herodes Antipas által építtetett új tóparti városról, amely meglehetősen közel volt Jézus működési területéhez... Lelke mélyén Jézus igazi campagnard (vidéki) maradt."

"...az i. sz. I. században és a II. század első felében élő farizeusok és rabbik szemében a galileaiak tulajdonképpen műveletlen bugrisok voltak. Sőt az am ha-arec (paraszt) megjelölés is, amelyet (...) általában a galileaiakra alkalmaztak, a szó szerinti jelentés mellett még magán viselte a vallási szempontból műveletlen személy stigmáját is."

Ebben a szövegkörnyezetben érthető a zavarodott kérdés: Csak nem Galileából jön el a messisás? (Vö.: Jn 7,41-52)

Mit tudunk kezdeni ezzel a falusi Megváltóval? Tényleg Pál tanult kezeinek kellett ráncbaszedni a keresztény örömhírt, hogy az szalonképes lehessen Athén és Róma terein? Természetesen ettől még lehet igaz. A biológiai élet is az öntudatlan mocsárban fogant... Van ilyen alázatos Isten, aki hagyja hogy a szavát kijavítsák, értelmezzék, és továbbfűzzék a gondolatait? A ferences jelszó, hogy Deus semper minor (Isten mindig kisebb) most megfényesedett számomra ettől a poros lábú néptanítótól.

NEMpátia plusz

Marshall Rosenberg – az Erőszakmentes Kommunikáció kidolgozója – magánpraxisában is vezet sakál naplót. Ezt a kis noteszt arra használja, hogy amikor az utcán jártában-keltében meghall valamilyen eredeti, erőszakos kifejezést, azt azon melegében lejegyzi. A későbbi tréningeken és beszélgetésekben nagy hasznát látja. A zsiráffá válás útja az, hogy előbb merünk sakálnak mutatkozni. Ezen a gyakorlaton felbuzdulva, íme néhány viselkedésminta, amely megakadályozhatja azt a fajta jelenlétet, amely az empatikus összekapcsolódáshoz szükséges:

Tanácsadás: "Szerintem legyél kicsit keményebb / határozott / engedékenyebb, stb."
Felülkerekedés: "Ez mind semmi ahhoz képest, ami velem történt!"
Bölcselkedés: "Ez a tapasztalat még hasznodra válhatna, hogyha hajlandó lennél ..."
Vigasztalás: "Nem a te hibád! Te minden tőled telhetőt megtettél."
Történetmesélés: "Erről az jut eszembe ..."
Lekicsinylés: "Fel a fejjel! Ne törj le emiatt!"
Szimpatizálás: "Ó, szegénykém..."
Kihallgatás: "Mikor kezdődött?"
Magyarázkodás: "Én fel akartalak hívni, de..."
Kijavítás: "Nem így történt!"
Szerelésmánia: "Most azt kell tenned, hogy…"

Örömmel várom a kiegészítéseket!

Provokátor

Egyik besnyői hittanóra közben kaptam a következő észrevételt:
- Brúnó testvér! Szerintem Jézust nem az Atya támasztotta fel, hanem ő egyedül tette.
Már jótékony homály fedi a válaszom, de valami jóváhagyásféle lehetett. Azzal a kiegészítéssel, hogy több száz éve küzdenek ezzel a nagy teológusok is.

Ma újra "provokál" a fenti dilemma, a szó eredeti (kihívni) értelmében.

A) Jézus a saját erejéből támadt fel, bizonyítva ezzel isteni hatalmát. Vö.: Senki sem veszi el az életem... hatalmam van odaadni és újra visszavenni. Jn 10,18

B) A feltámadás Isten hatalmas cselekedete, Fia hűségét és bizalmát jutalmazó aktus. Erre utal Péter pünkösdi beszéde: A názáreti Jézust megöltétek, Isten azonban föloldozta a halál bilincseit és föltámasztotta őt... ApCsel 2,22-24

Amennyiben az Isten tökéletesen emberré lett, és mindenben hasonló lett hozzánk (Zsid 4,15), akkor nemcsak valóságosan szenvedett a halál közelségétől (a rettegéstől vért "izzadva"), hanem visszafordíthatatlanul meg is halt. A lélek örök halhatatlansága görög - zsidó szempontból pogány - gondolat. A héber hulla kifejezés, a nefes met annyit tesz, mint halott lélek. A keresztény tanítás nem az, hogy így is, úgy is átsétálunk a halál kapuján, legfeljebb ott rossz páholy vár minket, hanem az, hogy a vég totális. Nincs folytatása a létezésünknek, ha Isten utánunk nem nyúl a halálba. Szeretete okán létezhetünk, mert megszánta azokat, akik nincsenek (többé).

Ez a pusztulásból való kihívás, "provokáció" a húsvét hiteles tartalma számomra. Nem teszi elviselhetőbbé a szürkeséget, mégis titokzatos módon átragyogja azt.

A zsidó nyelvben a "szent" (kados) szó szerinti fordításban egészen mást, a hétköznapi megismerésünktől elütőt, otthonos sémáinkon kívülit jelent. Isten egészen más, mint a róla alkotott képeink: bármennyire is feltárja magát a kinyilatkoztatásban, mégis a távoli, elrejtett, a mindig nagyobb Isten, aki kérdésessé teszi az embert és egyben fel is bátorítja a kérdezősködésre. Gondoljunk csak arra a vakmerő módra, ahogyan az "istenfélő Jób" kérte számon Isten jóságát, ahogyan Mózes kérdezi Isten nevét (Kiv 3,13), vagy ahogyan csak "rész szerintinek" nevezi Pál a hitből eredő megismerést (1Kor 13,12), azaz elégtelennek, további keresésre ösztökélőnek, ami megtiltja a megelégedést, az elért eredmény véglegessé tételét.

Don Bosco és a magyar nők

Meg kell büntetni - mondta az apám.
Meg kell büntetni - mondta a bíró.
Meg kell büntetni - mondtam én is...
De úgy kell-e büntetni, hogy a büntetés tönkretegye az embert?!

Tegnap reggel a metrón utazva a Metro újság budapesti kiadását olvastam, melyben egy rövid cikk azt ecseteli, hogy hazánkban a nők nem tiltakoznak a hagyományos társadalmi szerepek ellen. Elfogadják, hogy elsősorban a család és a háztartás körül van tennivalójuk. Eddig nem ébredtem fel jobban a kelleténél. A lap szélén, kiemelten szerepel egy lista a magyar nők számára legfontosabb tíz értékről: (1) a család védelme, (2) a jókedv, (3) az anyagi biztonság, (4) a tisztesség, (5) a békére és a belső harmóniára való törekvés, (6) a büntetés, azaz a bűnözők megbüntetése, (7) a hitelesség, (8) a barátság, (9) az önbecsülés és (10) az igazságosság. - Itt már kinyitottam a szemem. Újravettem a listát. Megint kilóg a hatodik, sehogyan sem fér a fejembe, hogy mit keres egy értéklistán a bűnözők megbüntetése...

Gyurmatyától kaptam jó pár oldal, pedagógiával kapcsolatos anyagot. Egyik rész Don Bosco megelőző módszeréről szól, melyet az ifjúság nevelésében, a megtorló technikákkal szakítva zseniálisan alkalmazott. A gyermeket barátságosan, az erőszak kizárásával, személyi adottságainak kifejlesztésével akarta nevelni. Szerinte nem a rossz után kell közbelépni erőszakos büntetésekkel, hanem személyközi bizalomra építve mindent meg kell tenni annak megelőzésére. Az általa alapított Szalézi Társaság névadója, a reformációt követő időben élt svájci katolikus püspök (Szalézi Szent Ferenc) elhíresült mondása, hogy "Egy csepp mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel."

Az EMK tanítása szerint a büntetés, az erőszakhoz folyamodás tragikus beismerése a vágyaink kielégítetlenségének; illetve annak a szomorú következménye, hogy nem tudjuk érthető módon kommunikálni a környezetünk felé benső igényeinket. A vevőkészülékünk javításra szorul, nem pedig bezárásra. A társadalomtól való elkülönítés még nem okoz gyógyulást a közösség szövetében, sőt inkább megbetegíti azt, néha generációkon áthúzódó bajokkal.

Kedves magyar nők! Don Bosco az 1800-as évek Torinójában tevékenykedett. Térben nagyon közel, időben elég távol ahhoz, hogy végre ideérjen az üzenete hozzánk. Amennyiben az anyák alkalmasabbak lesznek hivatásuk gyakorlására, talán kevesebb büntető bírát kell majd finanszíroznunk a jövőben...

A dicséret szép szó

Egyik magyarországi vezető politikus így foglalta össze tömören az állam szerepét: jutalmazza a helyes úton járókat és büntesse az erről letérőket. Eltekintve most attól a kérdéstől, hogy ez a mentalitás mennyire felel meg az emberi méltóságnak és a közösség javának, elsősorban azon a szálon indultam el, hogy miért szoktunk dicsérni, jutalmazni.

Az EMK (Erőszakmentes Kommunikáció) ismertetése és gyakorlása során a tréningek jelentős részét az teszi ki, hogy próbáljuk átvilágítani az életünk azon eseményeit, ahol tetten érhető az erőszak, mások hibáztatása vagy minősítése, saját igényeink elhallgatása, stb. Többnyire a végén kerül tárgyalásra, hacsak el nem siklik, az az információ, hogy a pozitív visszajelzéseknek is lehet erőszakos módja, alanyi jogon még nem ártalmatlanok és őszinték. A dicséret önmagában nehezen viselhető "ajándék". Vagy "egyenlőbb" helyzetbe hoz (Okébb vagyok!), vagy távolítani igyekszem (Nem vagyok rá méltó!).

Amikor a megfigyelésemet őszintén közlöm a címzettel, akkor fontos szempont, hogy ebben ő maga is találjon ünnepelni valót. Az EMK lépései szerint az elismerésemmel egyidőben kifejezhetem azt, hogy milyen igényemre kaptam pozitív választ mások által. Pl.: Örülök, hogy megkaptad ezt az előléptetést, mert olyan világban szeretnék élni, ahol a minőségi munkát megbecsülés övezi.

A zsiráftánc negyedik eleme (a kérés) itt arra vonatkozik, hogy maradjunk kapcsolatban. Enélkül csak két, párhuzamosan zajló monológ történik a részünkről. Visszajelzést is kérhetek: Milyen neked ezt hallani? Így, a kölcsönös őszinteségben megfürödve találhat valóban céljára a dicséretem, anélkül, hogy a másikat manipulálná, vagy bármelyikünket kizárná a közös örömből.

"Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat." (József Attila: Nem én kiáltok)

Mózes herceg

Pár hete értem a végére Freud Mózesének. Sok megfontolni valót adott számomra. Egy ideje azon tűnődöm, hogy az egyistenhit és az erőszak mennyiben tartoznak össze, van-e oksági viszony kettejük között. Az intolerancia zsidó-keresztény találmány, vagy csak mi is belekeveredtünk? Jézus szivárvány volt-e az éjszakában, illetve az evangéliumok torzították el olyan csúfos módon eredeti szellemét, hogy már jól belesimul agresszív felfogásunkba és gyakorlatunkba. Lehet a kinyilatkoztatás csűrcsavaros útja, hogy az Aton-vallást egy jól képzett hivatalnok odaajándékozza egy rabszolgasorban élő népnek; aki aztán hátat fordít neki, majd meggyilkolja alapítóját, végül mégis a mártír sorsú egyiptomi hite diadalmaskodik és válik a megtestesült Isten anyanyelvévé? Szédítően egyszerű ez.