Egyik magyarországi vezető politikus így foglalta össze tömören az állam szerepét: jutalmazza a helyes úton járókat és büntesse az erről letérőket. Eltekintve most attól a kérdéstől, hogy ez a mentalitás mennyire felel meg az emberi méltóságnak és a közösség javának, elsősorban azon a szálon indultam el, hogy miért szoktunk dicsérni, jutalmazni.
Az EMK (Erőszakmentes Kommunikáció) ismertetése és gyakorlása során a tréningek jelentős részét az teszi ki, hogy próbáljuk átvilágítani az életünk azon eseményeit, ahol tetten érhető az erőszak, mások hibáztatása vagy minősítése, saját igényeink elhallgatása, stb. Többnyire a végén kerül tárgyalásra, hacsak el nem siklik, az az információ, hogy a pozitív visszajelzéseknek is lehet erőszakos módja, alanyi jogon még nem ártalmatlanok és őszinték. A dicséret önmagában nehezen viselhető "ajándék". Vagy "egyenlőbb" helyzetbe hoz (Okébb vagyok!), vagy távolítani igyekszem (Nem vagyok rá méltó!).
Amikor a megfigyelésemet őszintén közlöm a címzettel, akkor fontos szempont, hogy ebben ő maga is találjon ünnepelni valót. Az EMK lépései szerint az elismerésemmel egyidőben kifejezhetem azt, hogy milyen igényemre kaptam pozitív választ mások által. Pl.: Örülök, hogy megkaptad ezt az előléptetést, mert olyan világban szeretnék élni, ahol a minőségi munkát megbecsülés övezi.
A zsiráftánc negyedik eleme (a kérés) itt arra vonatkozik, hogy maradjunk kapcsolatban. Enélkül csak két, párhuzamosan zajló monológ történik a részünkről. Visszajelzést is kérhetek: Milyen neked ezt hallani? Így, a kölcsönös őszinteségben megfürödve találhat valóban céljára a dicséretem, anélkül, hogy a másikat manipulálná, vagy bármelyikünket kizárná a közös örömből.
"Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat." (József Attila: Nem én kiáltok)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése