Madárvédő, golyókapkodó

Munkából hazafelé jövet korábban olvastam valamit a metrón. Mostanában nem bírok betűre nézni, az újság sem tudja eredményesen lekötni a figyelmem. A telefonom játékai között találtam egy rém egyszerű időtöltést. Nevezzük csak golyó-passzolgató játéknak. A kezdő pályákkal már jól bánok, és gyakorlás közben érdekes felismerésekre is szert tettem. (1.) Mivel minden új játékban három élettel indulok, az első kettőre kevés figyelmet fordítok. Amikor már csak egy lehetőségem marad hátra, ennek a puszta ténye is szorongást okoz; mert elég egy ügyetlen mozdulat, és az addig felhalmozódott eredményem lenullázódhat. Ugyanakkor a vesztés lehetősége egyszerre jobb koncentrációra sarkall. (2.) A program menet közben felkínál kiegészítő eszközöket, újabb lehetőségeket. Ezek között érdemes mérlegelni, valamelyiket kifejezetten elengedni, mert csak hátráltat. Azokat pedig megragadni, amelyek értékesek számomra: megkönnyítik a haladást, vagy kibővítik a mozgásteremet, időt nyerhetek általuk. Összegezve: nem szükséges minden opcióval élni. (3.) Van, hogy az adott fordulóban bevethető lehetőségek nem használom ki teljes mértékben, emiatt a következő pályán már búcsút inthetek nekik, ezért érdemes tervezni és beosztani a bevetésüket. Előfordult olyan is, hogy egy jól bevált, erős eszközt egy újonnan felbukkanó, nehézkesebbre váltottam. Annak olyan támogatások is, amiket párhuzamosan igénybe vehetek, anélkül, hogy kioltanák egymás erejét. (4.) Megfontolandó a rendszer által felkínált kezdő irány is: van, amikor totál bejön, több esetben viszont a saját megérzés és rutin hasznosabb. Az egyenes megoldások néha célravezetőbbek a trükközésnél. Ha nem választok időben, akkor a rendszer magához ragadja ezt a lehetőséget. Minden segítség önmagában korlátozott, csak azt tudja nyújtani, ami az alapműködése; olykor érdemes minőségi cserékhez folyamodni menet közben. (5.) Minél tudatosabban irányítom a játékot, annál kevesebb a dolgom, mert az oldalfalakról visszapattanva másodpercekre önjáróvá alakul át. Koncepció nélkül üresen pattog a labdám és nem jutok előre. Néha hirtelen több segítő is előterem a semmiből, majd ugyanolyan gyorsan köddé válnak. (6.) Érdemes megragadni a közben kínálkozó plusz eszközöket, mert komfortosabbá teszik a feladatok teljesítését. Ha egy időben két kiegészítőt is felajánl a program, és kések a választással, akkor mindkettő kútba eshet. Megtörtént az is, hogy egy új élet feletti örömömben veszni hagytam a korábbit. Vagy két kapusomat is irányítani szeretném és végül egyik sem érkezik oda időben. A jelenre összpontosítva tudok a jövő irányában építkezni, nem fordítva. (7.) Nem érdemes az elért pontszámra tapadni, rabul ejti a figyelmemet, és visszafog a játékban. A végén úgysem lesz se több, se kevesebb a számolgatástól. Nem csak a végeredményt hagyhatom figyelmen kívül, az sem érdekes, hogy párhuzamosan van(nak)-e élete(i)m. Játszhatok egy élettel is úgy, mintha örökké tartana. Az elért eredmény nem jelzi egyértelműen és pontosan, hogy éppen melyik pályán járok. Megesik, hogy gyorsabban pörögsz, mint valaha… A korábbi győzelmeket érdemes megünnepelni, mert a túlszárnyalásuk várathat magára. (8.) Sok élet sem okoz hallhatatlanságot, a csupán egy darab viszont veszélyes. Élet-halál szituációkban, amikor a plusz életet szeretném elkapni, kicsúszhat az utolsó lehetőség is a kezemből és véget ér minden. Néha egészen egyszerű helyzetekben is veszítek, ha nem vagyok egészen jelen a figyelmemmel – ilyenkor a gyakorlat egymagában kevés a továbblendüléshez. Amíg a továbbélésem nincs biztosítva, hiába veszem magam körül luxus-szolgáltatásokkal. (9.) Amikor tudok várni egy minőségibb segítség beérkezésére, elengedem a korábban jelentkező silányabbat. A legnagyobb bomba is hiábavaló, ha rossz irányba indítom el. Amikor nem olvasom el, hogy mi van a dobozban, kockázatos kinyitni is. Minden élettel és új pályára lépéssel az összes plusz lehetőség elvész. Amikor tobzódom az eszközökben, vakká válhatok a lényegre és a teljes élet kicsúszhat a kezeim közül. (10.) Ami a hosszú távú játékot szolgálja, az bevethető az utolsó pillanatig; az átmeneti kisegítések elporladnak. Van olyan ajándék, amit gyorsan fel kell használni, különben elvész, vagy egy másik kiüti a szerepéből; és akadnak olyan pozíciók, amelyek után már nem érdemes nyúlni, mert esélytelen a bevetésük. (11.) Ha gyorsul az ütem, könnyen összezavarodik a figyelmem és kiesek a megfigyelő pozíciómból. A szakaszok között érdemes pihenni és megújult figyelemmel nekilátni a folytatásnak, különben hamar ismét a rajtvonalnál találom magam. Olykor egy pályán belül is érdemes levegőt venni, mielőtt tovább kattintanék. Amikor nem kerülök ki egy átkot, az még nem jelenti feltétlenül az egészből való kiszállást, csak felébreszt a tunyaságból. (12.) Lehet, hogy csak egy lépés hiányzik a következő fordulóhoz, a nélkül még sincs folytatás. Akárhányszor is kezdem a folyamatot, mindig az legelső mezőről indulok, mechanikusan ugyanazok a pályák ismétlődnek, nincs előny a többszöri kezdés jogán. (13.) A pálya részben korlátoz azzal, hogy áthághatatlan kereteket szab, másrészt az oldalfalak visszapattintó erejével jól lehet kalkulálni. Megfelelő gyakorlás után a közfalak is besegítenek a passzolások kivitelezésében. És most megyek vissza játszani, mindjárt ötezernél járok...

Megosztás

Nem hosszú egyetlen út sem, ha szereted azt, akihez vezet...

Megosztás

Árnyékból a fénybe

Ha árnyékot lát útján a vándor, a fényt is megtalálja. (Füzesi István)

Van egy törzsünk. Ez a modern törzs elszórtan él a bolygón. Különös ismertető jele a fésűs kagyló; melyet fából, fémből, kerámiából (néha kagylóból) és különféle kivitelben készít el. Nincs állandó szálláshelye csak szokásos vándorlási iránya. Ez a csoport felismerhető még az egymás iránti figyelem és elkötelezettség nem mindennapi mértékéről. A magántulajdonról és a kereskedelemről is sajátos a felfogásmódja az őt alkotó egyedeknek. Amikor segítenek, azt ingyenesen, emberbaráti szeretetből teszik – fizetség nélkül is gondjuk van minden mellettük haladóra. A talált tárgyakat bárki térítés nélkül tovább használhatja. Az életmentő víz közös kincs, alanyi jogon megilleti az összes szomjazót. De ugyanígy tekintenek az ételre, ruhára, gyógyszerre, szálláshelyre is. Ki tudnak lépni önmaguk szűkösségéből, így észreveszik a többiek szegénységét, gyengeségét, amire reálisabban támaszkodhatnak, mint elképzelt álmaikra. Látják egymás egyedi voltát, határait, ami nem tartja távol őket attól, hogy a társaiknak azonos méltóságot és figyelmet szenteljenek. Felismerik, hogy nem többek, mint „egy fűszálon a pici él…” (József Attila: Nem én kiáltok), ezért neki mernek vágni a valóságos útnak – értik, hogy „a világ tengelyén a fűszálak éle csillan…” (Wéber Péter: A Másik Ember) Akik korábban már meglátogatták őket, azok közül többen írtak misztikus színezetű beszámolót róluk. Ezeknek a regényeknek szinte tévedhetetlen sajátossága, hogy nem törődnek a valósággal, hanem egy saját, belső konstrukciót vetítenek rá a tapasztalható világra. Emellett létezik egy nehezebben megfogható, spirituális megközelítése is az életnek. Ez utóbbi egyszerre fogja át a reális és a szavakkal kifejezhetetlen, leírhatatlan régiókat. Kosztolányi "boldog szomorú" szavait visszafelé olvasva: egyszerre van otthon a földi világban és az égben.

Megosztás

A Meghagyók egyenrangúsága

Mi a különbség a pszichológus és a páciense között? (…) A kliens azt képzeli, hogy kétszer kettő öt. A Pszichológus tudja, hogy négy, csak marhára kevesli. Valahogy így vagyok mostanában a demokráciával. A görög népuralom [démosz + kratein], vagy a többség uralma mintha gyanúsan kevésnek bizonyulna az igényeimhez mérten. A Politika c. művében Arisztotelész a demokráciát, mint „államformát” az oligarchia ellentéteként fogalmazza meg (anélkül, hogy bármelyik mellett letenné a voksát):

„A demokrácia például úgy keletkezett, hogy az egy bizonyos szempontból egyenlőeket általában egyenlőknek vették (azért, mert valamennyien egyformán szabadok, azt gondolják, hogy most már minden tekintetben egyenlőek); az oligarchia pedig abból, hogy azokat, akik csak egy valamely szempontból nem egyenlőek, általában is egyenlőtleneknek tartják (mivel vagyoni szempontból egyenlőtlenek, általában véve is olyanoknak képzelik őket.)”

Ami szűkös megoldás számomra, az éppen a politikai demokráciára való fókuszálás (szavazati jog, törvény előtti egyenlőség), lemondva az élet többi (gazdasági, vallási, művelődési, önkifejezési, stb.) régiójáról. Mert a mozgás szabadsága igen kétséges, ha nincs pénzem vasúti jegyre sem… És akkor még nem szóltunk a VIP páholyokról, éttermekről és várótermekről. A létező szocializmus nem támogatta a nudista mozgalmat. Jó oka volt rá, ugyanis az Ádám-kosztüm nem alkalmas jelvények és kitüntetések viselésére. Nincsenek katonai rendfokozatok, de még társadalmi osztályok sem. Csak emberek: férfiak és nők, idősek és fiatalok. Mind a bolsevizmus, mind a fasizmus hamis ábrándra épült; a közösségi lét álruhájában egyéni önkények szövevényes hálóját rejtegették. Az erőszak szükségképpen hazugságot feltételez, és egyben arra is támaszkodik. Vajon mindig is így volt? Mikro-társadalmakban, a néhány tucat főt számláló közösségekben a csoportra veszélyt jelentő magatartásformák tabukba ütköznek, szélsőséges esetekben a halálos ítélettel felérő kiközösítéssel is járhatnak... aztán filmszakadás… az emlékezetünk addig tud visszanyúlni az időben, hogy:

„Valaha az emberek túlnyomó többsége beleszületett valamilyen helyzetbe. Az arisztokratáéba, a parasztéba, a bérmunkáséba… Az egyedi szabadságuk dimenziói igencsak szűkre voltak szabva. Alig volt elképzelhető a szabadulás ebből… Amikor Európában, nagyjából a 16-17. század táján (…) oldódni kezdett ez az eleve elrendeltetettség, amikor már nem csak vágyálom volt, hogy ki-ki a maga szerencséjének lehet a kovácsa, meg hogy minden katona a tarsolyában hordja a marsallbotot, amikor a technológia fejlődése és az így lehetővé vált tömegtermelés igényei kezdték háttérbe szorítani a származás meghatározottságát az egyéni alkalmassággal, talpraesettséggel vagy kiválósággal szemben… A világ teljességében való bizonyosság igényét a személyiségben való bizonyosság igénye váltotta fel… Ez teljesen összhangban volt a viszonyok organikus fejlődésével: az általános szabaddá válással… egyben a személyiség autonómiájának méltóságnövelő érzületével… Ám szükségképpen együtt járt azzal az illúzióval is, hogy az ember olyan hatalmas dolgokra képes, amelyeknek még maga a Természet sem állhat ellent. Ha a természeten a valóságot értjük, máris világos, hogy miért menekülnek annyian a valóság elől, miért kergetnek illúziókat… Hogy miért burkolóznak a személyesség és a társasság örömeinek kihívásai elől az egyedüllét sivár és személytelen kockázatmentességébe. Vagy éppen ellenkezőleg: a tényleges társasságnak vélt csordalét bódulatába. S mindezek eredményeként miért válunk tömegesen olyan boldogtalanná, ingerlékennyé, erőszakossá, elesetté és elveszetté, amit egyébként a kényelmi civilizáció tényleges körülményei és létfeltételei önmagukban semmiképpen nem igazolnának. (Wéber Péter, Bán László: A Másik Ember)

Van azonban valami különös és szokatlan is a mostani bajainkkal – folytatja Wéber –, régebben a bajok és az emberek arányosabbak voltak. A nagy horderejű kérdések megoldásához rendelkeztek a szükséges hatalommal, eszközökkel… Napjainkban a túlnyomó többség kerül erejét meghaladó feladatok elé. Természetes, hogy alkalmazkodni kezdünk, engedünk a megfelelés kényszerének, hogy elfogadjanak bennünket, és ezáltal valakinek érezhessük magunkat. Értékesnek. Vonzónak a többiek számára. Ha aztán ezek a minták csak legelemibb, a puszta létfenntartást kielégítő igényekre terjednek ki, a stratégiák mintázata is szegényes, lapos, lényegében örömtelen lesz. Ez a tehetetlenség önkényt és erőszakot szül. Mivel örökös feszültségben és örömök nélkül nem tudunk élni, örömnek hamisítjuk azt, ami nem az, illúziókat gyártunk… Foglaljuk össze, mit tudtunk meg eddig! A politikai demokrácia nem teremte meg azt a tőle remélt gyümölcsöt, hogy az emberek legalább hasonlók legyenek. A törzsi viszonyok között megvalósult egyenlőséget eltékozoltuk a történelem századai alatt – mert csak arra futja a memóriánkból, hogy emberemlékezet óta társadalmi különbségek szabdalták a társadalmainkat. Éppen ez a kihagyás nyugtalanító. De mi történt a filmünk eltűnt képkockáival? Hogyan lett az egyenrangú viszonyokból kérlelhetetlen hierarchia? Még mélyebbre kell ásnunk térben és időben…

„Civilizált világunkban úgy tekintünk önmagunkra, mint a világ uraira, a világot pedig saját tulajdonunknak, mi több, legyőzendő ellenségnek tekintjük. S mint ilyet, nap mint nap pusztítjuk: fajok tucatjai halnak ki mindennap; feléljük a Föld édesvízkészletét; a környezetszennyezéstől nő az üvegházhatás, ettől olyan klímaváltozás várható éveken belül, amely szépen letarolja az embert a Föld színéről. Pusztítjuk a világot, azzal a felkiáltással, hogy az a miénk, hogy azt csinálunk vele, amit akarunk. A világ pusztulására, az elkerülhetetlen végre pedig az a magyarázatunk, hogy sajna, ilyen gyarló az ember, és úgy tekintünk rá, mint ami a szükséges ár azért, hogy kényelemben éljünk, civilizáltan, ahogy megszoktuk: növekedve, terjeszkedve. Tudjuk, hogy a technikai fejlődés, az informatikai robbanás az élet egyetlen helyes útja. Tudjuk, mert már a szüleink is tudták. Ha belepusztulunk, hát így jártunk. Ennek a történetnek – az Elvevők történetének – ez a vége. Van azonban egy másik történet is. Szemben az előző történettel, ez nem tízezer évvel ezelőtt kezdődött Mezopotámiában, az élelmiszertermelési forradalommal, hanem előbb. Jóval előbb. Mintegy hárommillió évvel korábban. Hárommillió évig az embernek (a homo habilisnek, a homo erectusnak, majd a legutóbbi kétszázezer évben a homo sapiensnek) az égvilágon semmi baja nem volt. Békében élte az életét: harmóniában önmagával, a természettel, az egész világgal. A más fajokkal (és fajtársakkal) folytatott küzdelem persze az ő életében is jelen volt, mint minden élőlényében. Önmagára azonban úgy tekintett, mint a világ részére, nem pedig mint leigázójára. Ő is elősegítette ugyan kedvenc ételei újratermelődését, de nem bajlódott különösebben gazdálkodással: az egész világ terített asztalként szolgált számára. Élete irányítását ugyanúgy az istenekre hagyta, mint körülötte minden más állat. A Meghagyó ember elfogadta, hogy ugyanazok a törvények vonatkoznak rá, mint a világ többi részére: elveheted a világból, ami szükséges számodra, de csak annyit és nem többet. Vetélkedhetsz képességeid legjava szerint, de nem viselhetsz hadat vetélytársaid ellen. Az élővilág egyetlen szintjén sem fordul elő, hogy valamelyik növény vagy állat hadviselésbe fog más fajok megsemmisítésére, mondván, hogy az egész világ az övé, és mindaz, ami nem az ő érdekét szolgálja: ellenség. Ez a gondolat fel sem merül, és nem merült fel az emberek – egymással egyébként rendszeresen harcba bonyolódó – törzsei között sem. Tízezer évvel ezelőttig. Ekkor az emberi faj egy kis csoportja – egyetlen törzs az akkor élő számtalan másik közül – úgy döntött, kivonja magát a világ békefenntartó törvénye alól. Nem azért, mert gonoszak voltak, hanem mert kipróbáltak valami újat. Az evolúció voltaképpen nem áll másból, mint hogy az élőlények új dolgokat próbálnak ki. Amelyik újdonság sikeres, az fennmarad. Amelyik nem, az elpusztul. Az említett kis csoport által bevezetett újdonság az volt, hogy nemcsak egy-egy kedvenc táplálékuk újratermelését segítették elő, hanem az a különös elképzelés gyökerezett meg a fejükben, hogy ezentúl minden táplálékukat ők maguk fogják megtermelni. Így aztán az élelmiszer megszerzésére fordított idő, ami addig legfeljebb napi 2-3 órás programot jelentett számukra, egész napos elfoglaltsággá vált. Az ily módon megtermelt élelmiszer persze jóval több volt, mint ami saját fenntartásukhoz szükséges lett volna – s ez két konkrét következménnyel járt életükre nézve. Egyrészt elkezdtek valami egészen furcsát művelni, ami teljesen példa nélküli az élő közösségben: a törzs vezetői a megtermelt élelmiszert elzárták a többiek elől. Megtagadták, hogy a törzs minden tagja alanyi jogon férjen hozzá a táplálékhoz. Ez addig ismeretlen volt. Éhség előfordult korábban is, de csak úgy, hogy az egész törzs éhezett. Az új gyakorlat szerint azonban az éhezés az egyes ember számára immár reális lehetőséggé vált, függetlenül attól, hogy objektíve van-e elég ennivaló. Az, hogy éhezik-e vagy sem, azon múlik, hogy a létező ennivalóhoz – a vezetők döntése alapján – hozzáfér-e. A vezetők pedig úgy döntöttek, hogy csakis az kap enni, aki részt vesz a termelésben, vagyis dolgozik. Azt pedig, hogy mennyit kell az egyes embereknek dolgozni ahhoz, hogy jóllakhasson, ezután nem az szabta meg, hogy ténylegesen mekkora munka szükséges a javak előállításához, hanem hogy mennyi elvégzett munka fejében engedik oda a vezetők az ennivalóhoz. Így született meg a hierarchia: az életben maradáshoz szükséges táplálék most már nem a törzs egészéé volt, hanem az uralkodó kevesek tulajdonát képezte. E tulajdonjogukat egy teljesen új jelenség, az általuk etetett, de termelő munkát nem végző katonaság biztosította a termelést végző sokasággal szemben. Másrészt, ezzel párhuzamosan, növekedésnek indult a létszámuk. Nem véletlenül, hanem az ökológia banális törvénye következtében. E törvény azt mondja ki, hogy ha egy bármilyen populáció által hozzáférhető táplálék mennyisége megnövekszik, az a populáció megnövekedéséhez vezet. A populáció az élelmiszerkészlet végső határáig növekszik, majd a növekedés leáll, a populáció létszáma csökkenni kezd, mindaddig, amíg elég kevesen nem lesznek ahhoz, hogy a rendelkezésre álló élelmiszerből ismét több jusson mindenkinek, és így újbóli növekedésnek induljanak… és így tovább, és így tovább… Így van ez az élővilágban az első prokarióta [sejtmag nélküli egysejtű] megjelenésétől, és így lesz az idők végezetéig. Kivétel nélkül. Vagy mégis van kivétel? Első látásra úgy tűnik, van. Ha egy csoport történetesen azt a képtelen döntést hozza, hogy mától kezdve rá nem vonatkoznak a természeti törvények, akkor e csoport növekedésének az élelmiszerkészlet végső határa nem szab gátat, hanem tovább fog növekedni. Korlátlan terjeszkedésbe kezd, ahogy tette ezt az említett törzs, az Elvevők törzse. S hogy ezt megvalósíthassa, egész környezetét (tehát a szomszédos törzseket) vagy a maga képére és hasonlatosságára – azaz teljes elfoglaltságú mezőgazdászokká – alakította, vagy ha ez nem sikerült, akkor elpusztította. A törvény, ugye, úgy szól, hogy vetélkedhetsz képességeid legjava szerint, de nem viselhetsz hadat vetélytársaid ellen. Ez a törzs – és mindazok, akiket magába olvasztott, s így sokszorosára duzzadt – elkezdett hadat viselni vetélytársai ellen: megsemmisített mindent, ami nem az ő fennmaradását (vagy az ő táplálékának fennmaradását) szolgálja. Az újdonság pedig sikeresnek bizonyult: az új gyakorlat követői nagy és erős közösséggé nőtték ki magukat. Olyannyira, hogy mára az emberiség 99,99%-a ezt a gyakorlatot követi – azaz követjük. Ráadásul gondosan ki is töröltük emlékezetünkből, hogy más életmód valaha is létezett, hogy más életmód egyáltalán lehetséges. Az emberi történelem kezdetét tízezer évvel ezelőttre datáltuk: egyenlőségjelet tettünk az emberiség és a mi civilizációnk közé. A megelőző kétmillió-kilencszázkilencvenezer [2.990.000] évvel – és azon elenyészően kevés Meghagyó törzzsel, akiket még mindig nem sikerült se bekebeleznünk, se kiirtanunk – nem foglalkozunk. Mindez nincs, soha nem is volt, vagy ha mégis, akkor az rossz volt és undorító. Számunkra feltétlenül idejétmúlt. Úgy élünk és gondolkodunk, mintha a homo sapiens egyetlen természetes és lehetséges életformája az volna, hogy katonák őrzik kulcsra zárva a kevesek tulajdonában álló élelmiszert, amelyhez a többség csak akkor jut hozzá, ha elvégzett munkája fejében a hierarchia csúcsán lévők odaengedik. Daniel Quinn az Izmael folytatásában, a B történetében ezt nevezi Nagy Felejtésnek. Az Elvevők növekedése szemlátomást korlátlan és töretlen. Azaz… Lehet, hogy még sincs kivétel? Lehet, hogy az ökológiai törvény az Elvevőkre nézve is érvényesülni fog, és a civilizált emberiség létszáma drasztikus csökkenésnek indul? Civilizációnk történetének tízezer [10.000] esztendeje alatt – ami az evolúció sok százmillió éves időtartamához képest bagatell –, a pusztulás szélére sodorta saját faját. Nem azért, mert útközben nem volt elég ügyes, nem azért, mert valamit elhibázott. Nem azért, mert az ember gyarló. Hanem azért, mert az út, amelyre tízezer éve rálépett, kezdettől fogva a pusztulás felé vezetett.” (Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor; Elvevők és Meghagyók)

Az előzőek érzékeléséhez plusz egy gyakorlatias kísérlet:

„Az emberek többsége ún. számvakságban szenved: még csak közelítőleg sem tudjuk megbecsülni a magasabb nagyságrendek egymáshoz viszonyított arányát. Legtöbbünk számára a néhány ezer és a néhány millió egyaránt nagyon sok… Terítsünk ki magunk elé az asztalra, egymás mellé két, egyméteres merőszalagot! A felső jelképezi az idősebb típusú kultúrák (másként: törzsi életformában élők, meghagyók, primitívek), az alsó a fiatalabb típusú kultúrák (másként: városállamok, elvevők, civilizáltak) történelmét. Ha nagyvonalúan eltekintünk a homo történetének első, több mint két és fél millió éves történetétől, és csupán a homo sapiens (vagyis önmagunk) által abszolvált kétszázezer évet tekintjük, az arányok akkor is világosak lesznek. A felső mérőszalagot satírozzuk be 0-tól 100-ig. Ez a meghagyók történelme, a homo sapiens megjelenésétől… nyugalom, egzisztenciális biztonság, közbiztonság, napi 2-3 óra munka, társadalmi egyenlőség. Kétszázezer évnyi tapasztalat arról, hogy mi az, ami jó nekik. Az alsón mindössze 5 centimétert satírozzunk be, a legvégén. Ez az elvevők történelme, a totalitárius mezőgazdaság megjelenésétől… háború, életfélelem, bűnözés, napi 8-10 óra munka, társadalmi megosztottság. Tízezer évnyi bölcselkedés arról, hogy mi az élet egyetlen helyes útja.” (Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor; Idősek és fiatalok)

Maga Quinn is megküzdött a félreértések erdejével, amikor az új terminológiáját bevezette. Sokan egyszerű rajongásnak, múltba merengésnek titulálják az ősi csoportokról szóló állításait:

„A törzsi élet valójában nem tökéletes, nem is idilli, nemes vagy csodálatos, de akárhol is bukkanunk rá érintetlen mivoltában, azt találjuk, hogy jól működik – ugyanolyan jól, mint a gyíkok a mosómedvék, a libák vagy a bogarak élete –, azzal az eredménnyel, hogy a törzs tagjai jellemzően nem dühöngők, lázadozók vagy kétségbeesettek, nem küzdenek borderline személyiségzavarral, nem szaggatja őket szét a bűnözés, a gyűlölködés és az erőszak. Az antropológusok megfigyelése szerint a törzsi emberek, akik korántsem nemesebbek, kedvesebbek vagy bölcsebbek nálunk, hozzánk hasonló mértékben hajalmosak a hitványságra, rosszindulatra, fafejűségre, önzésre, érzéketlenségre, konokságra és türelmetlenségre. A törzsi élettől az emberek nem válnak szentté; a törzsi élet azt teszi lehetővé, hogy közönséges emberek minimális stresszel biztosítsák együttesen a megélhetésüket, évről évre, nemzedékről nemzedékre.” (Daniel Quinn: A civilizáción túl)

Van, amit az irodalom tud foghatóbban szemléltetni és indokolni. Ilyen számomra Marlo Morgannak a Vidd hírét az igazaknak c. könyve. Gyermeki ártatlansággal néz a világunk dolgaira, és éppúgy furcsállja a bolygónk birtoklását, mint ahogyan mi megmosolyogjuk a Hold felszínén telket vásárlókat. Idézi az algonkin indián jóslatot, hogy majd ha kivágtuk az utolsó fát, megmérgeztük az utolsó folyó vizét és kifogtuk az utolsó halat is, akkor fogunk rádöbbenni, hogy az aranyat nem lehet megenni. „A földet nem lehet birtokolni, hiszen mindenkié, hozzátartozik minden létezőhöz. Osztozni, egyezséget kötni csak tisztességes módon lehet. A birtoklás végérvényesen kizár mindenki mást, mert benne nyilvánul meg a határtalan önzés…” – írja. A vezetés számára nem hatalommegosztási kérdés, hanem a többiek szolgálata (szolgálva uralkodik és nem uralkodva szolgál); egyéni képességek alapján sem hasítja részekre a csoportot főnök-beosztott határvonalak mentén:

„Ma neked kell vezetned! Egy darabig jó hátul kullogni, kellemes középen levegyülni a többiekkel, de egyszer mindenkire rákerül a sor, és akkor az élre kell állnia. Sohasem érted meg a vezető szerepét, ha nem érzed magadon a felelősséget… ideig-óráig mindenki az utolsó sorban menetel. Vajon nálunk a csavargók, a hajléktalanok beletörődnek-e az örök áldozat szerepébe? A legtöbb ember szívesen elvegyül a középmezőnyben. Nem túl gazdag, de nem is túl szegény. Nem szenved halálos betegségben, de nem is egészen egészséges. Erkölcsileg nem makulátlan, de nem bűnöző. Előbb vagy utóbb azonban nem ártana mindannyiunknak előre lépni, az élre állni, ha felelni akarunk önmagunkért.”

Eredetileg a Camino demokráciájáról akartam írni. Ezek az idézetek bevezetőül szolgálnak majd hozzá.

Megosztás