2015. július 24., péntek

Éles kövek közt...

Ha magunk mögött hagyjuk a nagyváros lármáját és felületességét, és megérkezünk a völgybe, akkor megcsap bennünket a szabadság szele, és a hegyekben újra felfedezzük az emberi méltóságunkat. Szikla szikla hátán, kopasz, mégis szép táj. E hatalmas hegygerincek többet kínálnak az érintetlen természetnél: Isten előtti mély csendet. Ha órákon át kirándulunk, észrevesszük, hogy olyan parányiak vagyunk, akár egy apró rovar; új nézőpontból látjuk önmagunk és a világ kapcsolatát. Ijesztő és félelmetes élmény. Nem éppen kies, alpesi táj, legelésző tehéncsordákkal. Csak a moha és egy-két ritka virág él meg ebben a magasságban. Nem hallani mást, csak a guruló kövek hangját, ahogy óhatatlan megmozdítjuk őket. Aztán ott kísér az erős, szakadatlan szél. Ha elhaladunk egy csúcs szélárnyékában, döbbenetes csend száll ránk.
Van valami nemes és boldogító abban, amikor megküzdünk a természettel. Minden testi-lelki képességünkre szükségünk van. Nem hagyhatjuk, hogy a félelmünk legyőzze az értelmünket és ügyességünket. A gyaloglás nagyon fontos útravalót ad az életre. Eleinte csak-csak beszélgetünk a társainkkal, aztán ez pár száz méter után abbamard. Másra kell az energia, mindenki átveszi a haladása sajátos ritmusát, a lépéseit figyeli csupán. Amint a szavak véget érnek, megindul a gondolatok lavinája. [Aztán azok is elülnek, és marad a végtelen, mély csend.] A városban biztosan érezzük magunkat. Ott nem is gondolunk arra, hogy veszélyek leselkednek ránk; magabiztosan mozgunk. Eszünkbe sem jut félni, vagy hogy akár meg is halhatunk. Látszólag mindent kézben tartunk. Ám ez illúzió. Egy baleset, hirtelen betegség vagy korai halál bármikor utolérhet bennünket. Tényleg azt gondoljuk, hogy a sorsunkat tökéletesen mi irányítjuk és a legkisebb részletet is mi határozzuk meg. A hegyekben tett kirándulás folyamatosan a sebezhetőségünkre és a saját korlátainkra figyelmeztet minket. Nem közeleg-e vihar? Leszáll-e a köd? Nálunk van minden szükséges felszerelés (térkép, iránytű, esőkabát…)? Megerősödik a szél? Addig tart a felelősségünk és a hatalmunk, hogy felkészülünk és éberek vagyunk. Minden tudásunk és ügyességünk ellenére semmi másra nem lehetünk befolyással. Ahogy folytatom az utam, tisztábban kezdem látni a dolgokat, mint otthon. Olyan csendes a táj, csak a szelet hallani. A kövek halottak és szürkék. Ősidő óta itt vannak, s még sokáig itt maradnak, akkor is, amikor én már nem leszek… A moha lassan nő. Távol a város kényelme. Abból tudok csak gazdálkodni, ami a hátizsákomban van. Idővel kezdem ismét megtalálni a biztonságomat. Miután felvettem a ritmust, könnyebb a gyaloglás. Boldogító csend vesz körül. A szokásos zaj annyira igénybe veszi máskor a figyelmemet, hogy ott a hirtelen támadt szünet idegesít. Ez a csend más, belső békét ad. Madártávlatból látom a várost, mindent ebből a nézőpontból szemlélek. A rutinszerű zajok és a feszültség elvonják a figyelmünket, ezért jobbára állandó tevékenységbe menekülünk. Szorgosan dolgozunk, mégis elenyésző értéket hozunk létre. A csend mély gondolkozásra késztet. Az izmaim dolgoznak, felveszik a vándorlás ütemét. Ezt a nyugalmat senki és semmi nem veheti el, nem teheti viszonylagossá; közelebb visz magamhoz és a mindennapi életem dolgaihoz. A felismerés csak a kezdet; a nagyobb feladat ezt a felfedezett igazságot életben tartani. (Janne Haaland Matláry: Akit az igazság megtalált c. könyve alapján)

2015. július 8., szerda

Mese az igazság győzelméről

Az Egyfejű Királyfi elment a Hétfejű Sárkányhoz, és így szólt hozzá: – Otthon a gyűlésen arról beszélgettünk, hogy miért van neked hét fejed. Amikor nekünk csak egy van! Nos? – Így születtem – felelte a Sárkány jóindulatúan. Nekünk sárkányoknak hét fejünk van. – Ez nem mentség – replikázott a Királyfi. Sőt annál rosszabb rád nézve. Mert ha szerezted volna valahol azt a rusnya hét fejedet, akkor ezt talán mi is megtehetnénk. De így reménytelenül egyfejűek maradunk mindörökre! – Minek nektek ennyi fej, ha rusnyának látjátok? Miért irigyled? – Irigyli a nyavalya. Boldog vagyok, hogy csak egy fejem van! – Hát akkor? – Hát akkor még jobban idegesít minket, hogy ezzel a hét fejeddel rontod a közízlést, és elszívod elölünk a levegőt. – Levegőből van elég – mondta a Sárkány. Jut belőle nektek is, nekem is. – Csak egy rossz szagú, Hétfejű Sárkány beszélhet ilyen demagóg módón! – mondta a Királyfi. Hát tényleg nem akarsz olyan szép egyfejű lenni, mint mi valamennyien? Elkülöníted magad? Azt hiszed, hogy különb vagy nálunk? – Nem gondolom, hogy különb vagyok nálatok. Csak egyszerűen így nézek ki. – És hét kalapod is van – vádaskodott tovább a Királyfi. Nekünk meg csak egy. – Ti is vásárolhattok hét kalapot. Sőt hetvenhetet is. – De nem hordhatjuk egyszerre mind a hetet. Te pedig igen. – De nektek nincs is szükségetek rá, mert csak egy fejetek van. Hordjatok minden nap más kalapot. – Elég volt pimaszságból – háborodott fel a Királyfi. De adok neked még egy utolsó lehetőséget, hogy kimagyarázkodj. Mire használod a hét fejedet? – Látod, ez az! – könnyebbült meg a Sárkány. Elárulok neked egy titkot: én mind a hét fejemmel másképp látom a világot. – Micsoda? – ámult el a Királyfi. – Bizony. A világ nagyon nagy és bonyolult. Nem fér be egyik fejembe sem egészen. Ezért mindegyik fejemmel másik oldaláról veszem szemügyre, és más érdekeset fedezek fel benne. – Te szélhámos! Hát nem tudod, hogy az igazság egy és oszthatatlan?! – Ha egy fejjel gondolkozunk róla, akkor igen. De látod, én a hét fejemmel rájöttem arra, hogy annyi igazság van, ahány nézőpontból vizsgáljuk a dolgokat. Mindegyik fejem tud egy részigazságot. A hét együtt tudja az egészet. – Én például szép vagyok és okos és jó és erős? – kérdezte a Királyfi. – Ha ezzel a fejemmel nézlek, akkor igen. – És ha azzal a másikkal? – Akkor például már nem vagy annyira erős, mert vannak nálad erősebbek is. Hozzájuk képest kifejezetten gyenge vagy. – De okos? – Ez a harmadik fejem úgy látja, hogy okos vagy ugyan, de mégis nagyon keveset tudsz ahhoz képest, amit tudni lehet. Akár butának is gondolhatlak. – De szép vagyok? – Nézd, ez a negyedik fejem mindent nagyon közelről lát. Így nem vagy olyan szép. Például nagy lyukak vannak a bőrödön, tele faggyúval és szőrtüszőkkel. Ez az ötödik fejem pedig messziről néz. Olyan messziről, hogy csak egy pirinyó pontnak lát a mindenségben. Így sem vagy szép. – Fantasztikus! De remélem, mindegyik fejeddel igencsak jónak látsz. – Ezzel a hatodikkal – felelte a Sárkány feszengve – az a gyanúm támad, hogy nem vagy mindig jó. Néha hiú vagy, önző és erőszakos. – És milyennek lát a hetedik fejed? – A hetedik fejemmel egyáltalán nem látlak – felelte a Sárkány szomorúan. A hetedik fejem máshová figyel. – Nincs több dobásod, te büdös himpellér! – mondta a Királyfi határozottan. De egy kis műtéttel majd segítek rajtad! (Ezzel levágta a Sárkány hat fejét, csak a legelsőt hagyta meg.) – No, most milyennek látsz? – Furcsa – mondta a Sárkány. Most ezzel az egy fejemmel látlak sokféleképpen. Okosnak és butának, szépnek és csúnyának, erősnek és gyengének, jónak és gonosznak egyszerre. Valószínűleg ilyen vagy. (Ekkor a Királyfi levágta a Sárkány hetedik felét is. Rögtön úgy érezte, hogy tisztább lett a levegő a világon.)